tag:blogger.com,1999:blog-87880507595047963322024-03-13T15:31:34.448+01:00LétezniYumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.comBlogger30125tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-23777069809486851032023-04-14T23:33:00.003+02:002023-04-15T23:22:25.896+02:0029. Ando és az ő nagy terve<p> - Hát ezzel megvolnánk. -mosolyogtam Merionra, ő pedig kíváncsian érintette meg az arcom. - Hiányoztál cseppem! -nyomtam egy puszit az arcára.<br />A konyhában voltunk mindannyian a körbevezetés első állomásaként. Itt kicsit oldottabb lett a csapat, mint Nuada előtt. <br />- Hogy értette azt, hogy az első szörnyeteg? - kérdezte végül újra az egyik srác akinek nem tudtam a nevét. Vagy három alkalommal láttam összesen, de azt tudtam, hogy fontos pozíciója volt Archie családjában. <br />- Talán az elején kellene kezdeni. Benjen?! -néztem rá remélve, hogy esetleg kedve van egy meséhez, de csak elmosolyodott és annyit mondott. <br />- Tiéd a megtiszteltetés Elina. -hosszasan meredtem rá, de nem hatotta meg. <br />- Oké, szóval... Van az a legenda ami szerint Ogmios istenség a földre jött és ráerőszakolta magát egy emberre. Ebből az esetből született két fiú. <br />- De hát... <br />- Igen, a mi mesénk egyről szólt, de a valóságban kettő fiú született. Egy ide egy oda. Nuada maradt Morganaval és élt elszeparáltan az erdőben farkasaival, az anyjával és... tényleg. Te hogy kerültél a képbe?! -fordultam Ariadnéhoz, mert a látomásokban csupán egyszer láttam, de éreztem, hogy több ő mint ártatlan nézelődő. <br />- Morgana nem élt mindig magányosan. A barátom volt. -végtelen szomorúság áradt a tekintetéből. Missire pillantottam, ő pedig rám. Összemosolyogtunk ugyan, de ebben is volt valami szomorúság. <br />- Aztán eljött egy szép napon az a dolog ami minden férfi életét romokba tudja dönteni. Erie az erdőbe tévedt és találkozott az ifjú Nuadával. Ebből szerelem lett, de a lány családja nem nézte jó szemmel. Harc, gyűlölet és végül...<br />- Halál. -mondta Ariadné, mire biccentettem. <br />- Nuada a forrás, de az első vámpír nem más, mint Erie. -néztem a kis csoportra. <br />- És hol van ő?! -jött a következő kérdés. A doktorra pillantottam, de kerülte a tekintetem. <br />- Ez egy igazán jó kérdés. -fordultam el tőle és néztem vissza a többiekre. <br />- Szóval lehet, hogy nem is él már?! <br />- Oh, nincs olyan szerencsénk... Tiszteletét tette az agyamban.<br />- Hogy mi?! -lepődött meg Iván és Archie egyszerre. <br />- Amikor elküldtelek. -mosolyogtam Ivánra. -De már kizártam őt. <br />- Egyenlőre. -tette hozzá a doktor, mire elképedve néztem rá. <br />- Erről majd még beszélünk, de lényeg a lényeg. Nuada részben az akinek hiszik, részben pedig mégsem. Vámpír, de ugyan akkor több is annál. <br />- És te ennek a vérvonalnak a része vagy. -nézett rám Iván. A tekintete ezernyi kavargó gondolatról árulkodott.<br />- Ahogyan te a prof fia.<br />- És ezért születhetett meg Merion. -mondtuk egyszerre.<br />- Vámpír, de ugyan akkor több is annál. -mondta a doktor. -Elina, ha lehetne. -pillantott a lányomra. <br />- Megvizsgálhatod, de nem lesz kísérleti nyúl belőle. -bólintottam, mert ha valakire támaszkodnék orvosilag Merion kapcsán, hát az Benjen. <br />- Természetesen. -biccentett ő is.<br />-És mi az amit korábban nem mondhattál el a telefonban? Miért vagyunk mi itt Elina? -tette fel a kérdést Archie. <br />- Igen. Most akartam rátérni. Miközben a farkasom ide vezetett belefutottam pár vadászba és egy vámpírba...<br />- Noah. <br />- Igen, Noah. Ahol mi is találkoztunk, ott vallatták a vadászok. Mikor rájuk akadtam már nagyon rossz bőrben volt és hiába akartam megmenteni végül meghalt. Benjen érte ment és elhozta ide. Kiderült, hogy a vadászoknak olyan fegyverük van amit beadva belülről pusztít el minket. <br />- Hogy érted ezt?! -kérdezte egyből az egyik női vámpír. <br />- Az anyagot a véráramba juttatják és azonnal roncsolni kezd. Gyors átfolyással fertőz, majd lebontja a szerveket. -mondta a doktor. <br />- Mikor a doktor felnyitotta a pár órával korábban még aktív vámpírt a szervei olyanok voltak, mint a kocsonya. -tettem hozzá. <br />- Baszki.<br />- Mégis honnan tudnának azok a nyomorultak ilyen fegyvert szerezni?!<br />- Erie. -szólalt meg Ariadné.<br />- Azaz őrült ribanc aki elindította a vámpírfaj terjeszkedését úgy döntött, hogy most akkor pusztuljunk. -mondtam dühösen. <br />- És a vadászok tudják, hogy készül valami. -mondta Archie, de azért bólintottam rá. <br />- Bár Noah nem beszélt, de egyértelmű. <br />- Tehát jönnek a főgórék és itt ez a vámpíratom amit a vadászok készülnek ledobni...<br />- Plusz Erie maga és Delton, ha úgy dönt bónuszként bekavar valamit újfent. Igen. Mondom én, hogy lassan egy Rubik kocka lesz itt nem szimpla pat helyzet. <br />- Baszki. -ismételte magát a srác.<br />- Így már érthető, hogy csapatot toborzol kicsi lány. A pokolba is, körülötted aztán zajlik az élet! <br />- Csak nem azt mondod, már bánod, hogy akkor rég megismerkedtünk?! -vigyorogtam Archiera. Viszonozta.<br />- Soha. -Merion ásított egy nagyot.<br />- Azt hiszem le kellene fektetnem őt. Doktor, vállalod a továbbiakat?! -néztem rá.<br />- Természetesen. <br />- Oké. Akkor menjünk a szobánkba. -cirógattam meg az arcát. Iván, Missi és Roy követett. A többiek egyenlőre maradtak a konyhában. Érdekelt volna Benjen mit mond és mutat meg a csapatnak, hisz én sem láttam szinte semmit ebből a helyből, de első a család. A folyosón Iván átvette Meriont és szabad kezével megfogta az enyém. Idilli pillanat is lehetett volna, talán nem itt, de a bensőmben volt egy kósza pillangó aki felreppent és szaltózott egyet. Rámosolyogtam Ivánra, mire homlokon csókolt. <br />- Igazán lenyűgöző vagy tudod?! -ez meglepett. <br />- Miért?! <br />- Ez az egész. Na meg ahogy most szakavatottként beavattad a többieket. <br />- Vagy Nuada előtt. -tette hozzá Missi<br />- Jah, ott igazán kemény voltál. -értett egyet.<br />- Srácok... -néztem egyikről a másikra mosolyogva. Merion rádőlt az apja vállára és bealudt. Alex is hasonló állapotban szuszogott Royra kötve. -Nézzük meg azokat a szobákat. -vigyorogtam. <br /><br />A miénk mellettit választottam Royéknak, mert itt akartam őket tudni egész közel, ha bármi is lenne. Végül kettesben, azaz hármasban maradtunk. Merion a bölcsőben aludt, háton fekve, az ujját szopizva. Egész meghatott ez a látvány. Most éreztem csak igazán mennyire hiányzott nekem. Ahogyan Iván is. Aki épp ebben a pillanatban ölelt át hátulról és húzott magához. Jól eső hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Lehunytam a szemem és élveztem a melegséget, az illatot, a közelséget és az érintését. <br />- Hiányoztál. -mondtam ki. <br />- Te is nekem. Piszkosul!<br />- Amikor ennek az egésznek vége lesz menjünk el együtt valahova. Mindentől távol, csak mi.<br />- Ha meg tudod tenni, rajtam nem fog múlni. -nevette el magát. <br />- Mi az?! <br />- Az isten háta mögött vagyunk egy hegyben és távol akarsz lenni mindentől. Kicsit vicces, ha úgy vesszük. <br />- Tényleg. Bár most is épp valami közepén csücsülünk és nem a hegyre értem. - mosolyogtam én is. Kinyitottam a szemeim és felnéztem rá. Másabb volt a tekintete, de még mindig volt benne valami. Ahogyan a testében feszültség is. Amennyire én ellazultam, ő annyira merev. <br />- Szerinted vége lesz ennek és lehet jó az a vég?! <br />- Nem adom fel! Hinnem kell... Hiszem, hogy lehet ez még egy jobb világ. Merionért. Értünk! -szorítottam meg a kezét. Végült felálltam és hosszú, de finom, gyengéd csókot váltottunk. <br />Lassan pár lépést megtéve, az ágyon kötöttünk ki. Ölelkezve, csókolózva bújtunk egymáshoz. Nem beszélgettünk és nem mentünk tovább sem. Ez nem az a pillanat volt ami szexbe csaphat át. Az érintés nagyobb töltéssel ért fel most, mint egy orgazmus. <br /><br />Órákkal később valaki kopogtatott az ajtónkon. Sikerült egymás karjaiban elaludnunk. Egész jól esett és ezért eléggé zavart, hogy valaki ki akarja pukkasztani a kis nyugi buborékomat, de végül felkeltem és ajtót nyitottam. <br />- Bocsi, de Merion és Alex ilyen tájban eszik. Gondoltam ez nem változott és a kislányért jöttem. -nézett rám bocsánat kérően Missi. <br />- Oh. Nem, te ne haragudj! Elaludtunk, pedig nem kellett volna. <br />- Már itt is van. Én is megyek, akkor letudjuk egyszerre az emberi vonalat. -fogta már Iván Meriont. <br />- Oké, akkor megyek én is. -akartam csatlakozni, de egyből szabadkoztak mindketten, hogy nem muszáj. Ezt megoldják ők, én addig foglalkozzak nyugodtan a vámpírokkal. Be kell vallanom ez egy cseppet mellbe vágott és mellőzöttnek éreztem tőle magam. Bár igazuk volt, de ettől még nem volt jó érzés nézni ahogy összeszokva hármasban molyolnak a konyhában. Így végül pár perc után ott is hagytam a csapatot. <br /><br />Rövidke bolyongást követve végül megtaláltam Archiet aki szintén egyedül töltötte ezeket a perceket. <br />- Hogy-hogy nem a családoddal vagy?! <br />- Pillanatnyilag pótkerék vagyok és szar ezt látni. És a te embereid?!<br />- Szétszéledtek. Akad dolog, de nem olyan amit nekem kellene megtennem. <br />- Így hát itt búslakodsz. <br />- Merengek. Töprengek, tervezek. <br />- Mennyivel szebben hangzik.<br />- Jah. Fontosnak tűnik. -nevette el magát. <br />- Csatlakozhatok?<br />- Bármikor. -kacsintott rám egy széles mosollyal. Leültem mellé a lépcsőre és ismételten a kiszáradt szökőkutat néztem a lemenő nap fényében. <br />A távolban vonyítás hangzott fel, Egy, majd még egy és még egy. Az egyik ismerős volt, talán pont az én ezüstöm.<br />- Mi történik?<br />- Nem tudom. Talán épp érkezőben van valaki, vagy épp a farkasok vadászni fognak. Elvileg Benjen értesített pár tagot. Talán az egyik ide is ért. -mondtam rápillantva, ő csak nézett. -Most mi van?!<br />- Benjen?! Eddig annyi éven át csak a Doktor, szinte csupa nagybetűvel. <br />- Hát. Hogy is mondjam. Már kezdem kapizsgálni miért is fontos a vérvonal. Azt hiszem. -próbáltam úgy megmagyarázni, hogy ne mondjak túl sokat. Felvont szemöldökkel nézett rám. <br />- Szóval akkor nem csak dugtatok egy jót a viszontlátás örömére?! <br />- Mi?! Ez meg honnan jött? -megérintette az orrát. Basszus!<br />- Nyugi, csak a vámpír orr érzi, hogy egymáson van a szagotok és nem csak vér, szex is volt a levegőben. <br />- Nem vagyok beljebb, ha Missi tisztában van vele. -sóhajtottam. <br />- Most erre mit lehet mondani?! Tiszta sor, hogy megesik ilyesmi.<br />- Nálad lehet. Én másként játszom.<br />- Annyira azért nem. Bár tény, hogy a vérvonalam kiterjedtebb, mint amivel te rendelkezel. De ha nem tabusítasz ilyesmit és néha megesik az sokkal jobb tud lenni. Nagyobb löket, mintha csak egy külsőst vennél be. <br />- Frenetikus! Tehát ezt mondjam meg Ivánnak, hogy bocs, de ez normális és sokkal jobb vele, mert a vérvonal ad egy plusz löketet?! <br />- Azt nem mondtam, hogy mond meg neki. Viszont jó, ha ezzel tisztában vagy és nem ostorozod magad olyan dolog miatt ami természetes és ösztönösen jön. <br />- Szerintem az nem is én lennék aki nem teszi.<br />- Valóban. -horkantott fel. Roppant mód kellemes szórakozás volt ez. Kár, hogy az én káromra. <br />Hirtelen mindketten az erdő felé kaptuk a fejünket. <br />- Tényleg jön valaki!<br />- Motort hallok. De csupán egyet. -össze néztünk.<br />- Menj! -mondta én pedig felpattantam és lefele vettem az irányt. Mire leértem a hangárba már csevegő férfi hangot hallottam Benjen volt az és egy ismeretlen férfi aki a motorról szállt le épp. <br />- Elina Ilián! -letette a sisakot, majd széttárt karokkal lépdelt felém. Megölelt és kicsit fel is emelt. Meglepetten pislogtam a doktorra. <br />- Elég lesz Ando. Tedd le, mielőtt bemérged!<br />- Eszemben sincs felbőszíteni, de annyira jó végre szemtől szemben állni veled! -tett le. <br />- Hello. Ki vagy?! -kérdeztem végig mérve. Ázsiai férfi, harmincasnak látszik, ápolt fizimiskával és ami nekem fontos magasabb nálam. Hát tényleg nincs a világon olyan pasas akivel nyakfájás nélkül lehet szemtől szemben állni?!<br />- Hanabusa Ando, hölgyem. -látványos meghajlással üdvözölt. <br />- A vérvonalam tagja. -tette hozzá Benjen.<br />- Mi?! -tátva maradt a szám. Azt hittem, hogy egyedül vagyok.<br />- Szólíts nyugodtan bátyámnak. -vigyorgott. <br />- Egy nagy szart! -ráncoltam a szemöldököm.<br />- Kegyetlen. Pedig annyi éven át vigyáztalak a távolból... Nuada a szokott helyen?! -ment el mellettem, nem várta meg a választ. Ketten maradtunk, a doktor és a fellobbanó haragom. <br />- Ki ez a pasi?! És őt miért nem vadászta eddig a világ?<br />- Van egy különleges képessége, amitől nem érződik a vérvonal a pólusaiból. Ha nem veszi valaki a vérét akkor nem lehet megmondani, hogy nem csak egy friss átváltoztatott gyenge vámpír.<br />- És mégis hogyan lehet ezt megoldani?! <br />- Genetika. Nem izzad. -ment el mellettem és hagyott magamra a döbbenetemmel. <br /><br />Ando egyenesen Nuadához ment, de közben bele futott pár vámpírba akik némán méregették és figyelték a mozgását. Benjen követte, nekem nem volt kedvem velük tartani, így inkább a konyhába mentem.<br />- Mi történt?! -kérdezte Missi. <br />- Jött egy ázsiai fazon. Állítólag a vérvonalunk tagja. -ültem fel a bárszékre. <br />- Hogy mi?!<br />- Pontosan. -sóhajtottam. -És arra még ki sem tudtam térni, hogy értette amit mondott. <br />- Miért mit mondott?!<br />- Nem fontos. -csóváltam a fejem. Kintről zaj hallatszott és újra itt volt ő, a fonott hajú világ lazája. <br />- Ölni tudnék egy jó adag vérért. -lépett be Ando. Roy félre nyelt és köhögni kezdett. <br />- Gyorsan megszabadultál. -fordultam felé. <br />- Oh, tudtomra adta, hogy ma én leszek a fő fogás. A nagy gyűlés után. Szóval most tankolok. -ment a hűtőhöz és keresgélni kezdett. <br />- Tu...tudjátok hogy ki ez?! -fojtott, de izgatott hangon motyogott Roy. <br />- Azt ugye tudod, hogy hall mindent. -felvont szemöldökkel néztünk rá. <br />- Miért, te ismered?! -bólogatás. <br />- Hanabusa Ando a high tech guru. -pillantott oda. Az emlegetett delikvens épp 3 tasak vért szorongatott és egy negyedik kipottyant a kezéből. <br />- De honnan ismered?! -kérdeztem, próbáltam kizárni a háttérből. Elég idegesítőnek hatott. <br />- Igazi nagyágyú a kockák világában. -mondta elgondolkodva Iván. -A nevét én is hallottam, bár arcot nem tudnék hozzá társítani. <br />- Annyira nem is vagyok híres. -a fiúk összerezzentek. Egész viccesnek hatott. <br />- Szóval az emberi világban szereztél magadnak hírnevet és a vérvonalak egyike sem tudja, hogy kihez is tartozol. Én még végig szívtam a létezésem évtizedeit. -álltam fel és mentem oda hozzá. <br />- Lényegében igen, de mentségemre szólva én végig nagyon drukkoltam neked és Docnak. <br />- Hogy mi?! -pislogtam. <br />- Távolról vigyáztam rád olykor. Vagy épp összeszedtem Docot amikor...<br />- Ando, idd a vért! -szólt rá Benjen. Megint kihagynak valamiből és ez végtelenül bosszantó. Gyilkos pillantásokat vetettem a doktorra, természetesen hatástalanul. Végül sóhajtottam és csatlakoztam a vérivó Andohoz. <br />- El sem hiszem, hogy a példaképem egy vámpír. -tört idő közben össze Roy. <br />- Nem vagy kispályás, ha ember létedre itt vagy. -dícsérte meg, mire rögtön összekapta magát. <br />- Ismerem az összes munkádat. Egy álom amit csinálsz. <br />- Ha szeretnél munkát, keress majd meg. <br />- Hogy mi?! <br />- Akad pár fél külsős, fél belsős meló. Ha megadod a nickneved már meg is doblak vele. - Roy megadta és perceken belül lesápadva habogott. <br />- Platina tagság... <br />- Elina családja az én családom is. <br />- Erre nem vennék mérget! -morogtam.<br />- Ugyan már! Hát tettem én ellened valaha is?!<br />- Tettél értem valaha is?!<br />- Ott a pont, de a megbízásom beavatkozásra nem szólt. <br />- És akkor ez így rendben is van?!<br />- Nyilván azt kellene mondanom, hogy nem. Hiszen ismerlek már és a te logikai vonalad szerint ez a jó válasz...<br />- De a te logikád mentén nem. -válaszoltam meg. Lehet benne valami, de attól még koránt sem biztos, hogy ez a jó logika. Ahogyan az sem, hogy az enyém a helyes. Francba!<br />- Tűzszünet?! -nyújtotta a kezét. <br />- Oké. -adtam be a derekam. Roy annyira boldog volt, Missi pedig hálás, hogy nem tudtam tovább dühögeni.<br /><br />A doktor megvárta, míg mindenki táplálkozott és csak utána szólt, hogy ideje megejteni a hadi tanácskozást. Összegyűltünk egy teremben, mindenkinek jutott szék, bár Archie embereiből páran nem értek még vissza. Meglepetésemre nem Nuada állt előttünk, hanem Ando.<br />-Szóval aki még nem ismerne Hanabusa Ando vagyok és Nuada, valamint Doc és persze Elina Vérvonalának tagja. Azért jöttem, hogy elmondjam a tervünket és elkezdhessük az előkészületeket. Azt már nyilván mindenki tudja, hogy mivel állunk szemben. A világ vámpírurai úgy döntöttek, hogy találkozni óhajtanak a forrással. A mi feladatunk, hogy kontrolálni tudjuk őket és az egész helyzetet az ellenőrzésünk alatt tarthassuk. Plusz megvédhessünk mindenkit a vadászok és Eire támadásától. Nem kis dologra vállalkozunk, de hiszem, hogy a technika segítségével sikerrel járhatunk.<br />- Mégis, hogyan?!<br />- Kamerák, érzékelők, és társaik bevetésével. <br />- De ez, hogy segít rajtunk?<br />- Nos, abban a pillanatban amikor bejelentjük, hogy az eseményről felvétel készül ami egyenesen továbbítva van egy nemzetközi szerverre ami történetesen az enyém, és erről bármikor a teljes világ elé tárhatjuk a dolgainkat, jól fognak viselkedni. <br />- De nem tennénk meg, és ezt ők is tudják. <br />- Miért ne tehetnénk meg?! -lépett a terembe Nuada. <br />- Ki akarsz állni a világ elé? -néztem rá elképedve. <br />- Sokaknak sokkal nagyobb veszíteni valója van, mint nekünk. <br />- A magad nevében nyilatkozz mesterem. -fűzte hozzá Ando. -De kész vagyok meglépni ezt.<br />- Hogy mi?! -kérdezte Archie. <br />- Tény, hogy a cég részvényei megsínylenék ezt, de hosszú távon ki más lenne biztos alap, mint egy mifélénk.<br />- Nem hiszem el, hogy akár csak elméleti szinten is, de erről beszélünk. -álltam fel.- Szerinted mégis mit tenne az emberiség akkor, ha egyik pillanatról a másikra kiderülne, hogy amúgy van egy másik humanoid fajt aki történetesen vadászik rá?! Megmondom, támadna. Vagy félelemből, vagy harci vágyból, de biztos, hogy ellenünk fordulnának és akkor már nem csak az a pár spec vadász klán lenne, hanem a komplett bolygó. Ráadásul Erie fegyverével könnyedén kiirthatnának minket. <br />- Így is úgy is pusztulás lehet a sorsunk Elina. Akkor mitől kellene tartani?!<br />- Annyira félsz pár vámpír úrtól, hogy eldobnád a teljes népességünk?! -mentem oda hozzá. <br />- Elina. -szólt rám Benjen, de nem érdekelt, leszállt a hitetlenkedés lila köde az agyamra. <br />- Soha, de soha nem számítottam senkire mióta azaz alak átváltoztatott. -mutattam a dokira.<br />- Áocs. -szólt be Archie, mire rápillantottam. Ő feltartotta a kezét jelezve, hogy folytassam csak. <br />- Aztán kiderült, hogy akadnak vámpírok akikhez köt a vérem és egy fél pillanatig elhittem, hogy talán számíthatok ebben a földi pokolban valakinek. Erre te képes vagy valami kamikaze szarságra, mert meguntad, hogy dobott a csajod és a pereputty is ellened van?! Mi a jó franc történt? Az a pasi akit én láttam szeretett élni. Szerette az erdőt és a farkasait. Az a pasi magához hívná teremtményeit és nem hagyná, hogy bárki is elpusztítsa a világát!<br />- Mit tudsz te? Mert láttál pár villanást a múltból máris azt hiszed, hogy ismersz? -vicsorgott és morgott rám. Nem hatott meg.<br />- Azt mondtad megóvod a lányom! -morogtam már én is. -Akkor tedd meg érte!<br />Elhúzta mosolyra a száját. <br />- Elina. Elina nincs vész. -tette a vállamra a kezét a doktor. <br />- Ha ti elhittétek, akkor az idegenek is be fogják venni. -vigyorgott Ando. Egyikről a másikra néztem.<br />- Csesszétek meg! - ökölbe szorított kézzel sarkon fordultam és otthagytam az egész csapatot. Remegett a bensőm a haragtól, csalódottságtól és a félelemtől. <br /><br />Meg sem álltam az erdőig ahol ezüst az utamat állta. Ráordítottam, de nem hátrált meg, így végül kifulladásig kiáltva összeomlottam. <br />- Miért kell ezt tenniük?! Amint egy picit is megkedvelem őket és elhiszem, hogy jó lehet együtt... -sírni szerettem volna, de képtelen voltam rá, így csak ordítottam és ordítottam. A végén pedig hevertem a fűben, üres tekintettel bámultam a mozgó levelek között fel-fel bukkanó csillagos eget. Csak ezüst heveredett oda mellém társnak, nem keresett senki.<br /><br /><br /></p><div style="text-align: center;">***<br /><div style="text-align: left;"><br />- Ez egy nagyon rossz ötlet volt. -csóválta a fejét Ariadné. <br />- Van amit meg kell tenni és Elinánál jobb teszt alany nem igazán van. Szóval térjünk vissza az alap koncepcióhoz ami nem más, mint a kontroll. - váltott stílust Ando. Missi felállt, de Nuada morogni kezdett és a lány visszaült. <br />- Nyugi, rendben lesz. Egy kis idő múlva. -ült oda Nick melléje. Bár nem csengett teljesen őszintén a hangja, így Missi gyorsan írt egy üzenetet Ivánnak. <br /><br /><br /><div style="text-align: center;">***<br /><br /><div style="text-align: left;">Roy, Iván és a gyerekek vacsora után vissza menetek a szobába. Roy még mindig pörgött Ando feldobott lehetőségén. <br />- Áh, ezt még mindig nem hiszem el. A legnagyobb példaképem vámpír. Nem fura?!<br />- A párod és a sógornőd is az. Nem fura?<br />- Nem, az nem. Megéltünk már ezt azt, így más. De ennyi erővel akkor akár egy random alak a tévéből szintén simán vámpír lehet. És ezen a vonalon elgondolkodva a boltban sorban álló alak is lehet vámpír. Bárki kiléphet egy kereszteződésben a sötétből és elkaphat. Nagyon para. -ráncolta a homlokát. <br />- Csak azért parázol, mert tudsz valamit amit az agyad tovább pörget. Így lesz a jelentéktelen dologból halálos fenyegetettség. Abban a kereszteződésben ki is rabolhatnak, meg is késelhetnek, vagy elgázolhatnak véletlenül. A vámpír támadás nem hiszem, hogy a top halálozás okozója lenne. Az emberek legalább annyira veszélyesek. <br />- Meglátszik, hogy másként látod ezt. Te, aki kölyök korunktól kezdve angyalnak láttad Elinát. <br />- És igazam is lett. Most pedig itt van ő is, így két angyalom van. -nyomott egy puszit Merion arcára. <br />- Missivel három. -tette hozzá Roy és a telefonját nyomkodta amint Alex bealudt. <br />Merion nyugodtan rágicsálta és nyomkodta a játékait egy ideig, aztán valami megváltozott. Feszültté vált.<br />- Mi a baj kicsim? -hiába cirógatta apja az arcát Merion a falat bámulta csak.<br />- Valamit érezhet?! -ült fel Roy is.<br />- Lehet gond van odaát?! -néztek össze. Feszült csend állt be a szobába amit a telefon pittyenés tört meg.<br />- Basszus. A szívbajt hozta rám! -borzongott meg Roy. <br />"Volt egy kis vita. Elina elviharzott. Elég szemetek ezek a faszik..." -olvasta el Iván.<br />- Tudsz vigyázni Merionra kicsit?! Elina bepöccent. Meg kellene néznem mi van. -állt fel.<br />- Persze, menj csak. Igaz kicsi lány?! -törökülésre váltott és ölbe vette a lányt aki már nem volt olyan különös, mint korábban. <br />- Köszi. -hagyta el előbb a szobát, majd az épületet. Egy pillanatnyi gondolkodás után a város felé fordult és futni kezdett. Arra gondolt, ha a lány ki van bukva, talán ösztönösen a lakása felé indult meg. Talán valahol hamarabb megállt és így megtalálhatja. </div></div></div></div><p></p>Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-41950609135878443682023-03-28T15:12:00.031+02:002023-04-05T21:30:02.267+02:0028. Észak legnagyobb fészke<p>A lemenő nap fényében kint ücsörögtem a belső udvar lépcsőjén és míg vártam, hogy végre telefonálhassak a kiszáradt szökőkutat néztem.<br />- Pár órája még jó ötletnek tűnt idejönni. Most meg, vagy dupla akkora szarban vagyunk, mint amiről reggel tudtam. -sóhajtottam. <br />A boncolás végén nemes egyszerűséggel kisétálltam a kastélyból. Azóta itt vagyok, a másik kettő pedig ki tudja merre kószál. Talán mégis megvan a maga előnye, hogy egy hatalmas, kihalt hodályban vagyunk. Elvonulni azt aztán frankón lehet. <br />- A sürgősnek hitt okokról már szó sincs, nevetséges vagyok. Hátra hagytam mindent ami fontos, és mindezt csupán amiatt az átkozott álom miatt. -kifogásnak tökéletes. Abban a pillanatban testem lelkem ide vágyott. Most pedig csak a családomra és a hátra hagyott lakásomra tudok gondolni. A sóvárgásom elérhetett a csapathoz, mert megcsörrent a telefonom. <br />- Elina. Minden rendben?! <br />- Ezt én is kérdezhetném. Ott minden oké?! <br />- Missi önmaga és Nick is, bár kissé csorbult a büszkesége. De most halljam, mi a helyzet ott? - hatalmas sóhaj után azon töprengtem mennyit mondhatok. Ezt nem beszéltük meg. <br />- Archie... én...<br />- Ajjaj. Semmi csipkelődés, semmi agresszió. Jól vagy?<br />- Én?! Én persze. Egyenlőre kutya bajom. Viszont akadnak aggodalomra okot adó dolgok, amikről nem tudok telefonban beszélni. <br />- Miért?! <br />- Mert hosszú és bonyolult. Nem, vagyis nem csak minket érint.<br />- Engedély kell tőlük, hogy beszélhess róla?! - jó érzékkel tud rátapintani dolgokra.<br />- Igen és nem. Figyelj... basszus... nagy dolgok vannak készülőben. Úgy fest nem csupán két frontú támadás van itt kibontakozva, hanem lassan már egy kurva Rubik kocka aminek mi csupán egyetlen színe vagyunk. - most ott állt be a mély csend. - Archie?!<br />- Oda menjünk? Bárhol is vagy, mert a barlangnál nem volt térerő. -tette fel a nagy kérdést. Megint rajtam volt a sor, hogy mélyen hallgassak. <br />-Vissza hívlak.<br />- Elina... -letettem mielőtt tovább mondhatta volna. Felpattantam és a nap utolsó sugarainak fényénél vissza masíroztam. <br /><br />- Kell egy terv! - a doktor épp végzett a test bebugyolálásával. Nuada nem volt a laborban, de talán nem is baj, hogy nem 2:1 ellen vágok neki ennek. <br />- Mire gondolsz egészen pontosan?! -nem nézett fel, csak rögzítette, majd letakarta a testet és kezet mosva takarítani kezdett. <br />- Beavathatnánk mondjuk a megbízható helyieket. Első lépésként. Aztán közösen kitalálhatnánk, hogy miként tudjuk felvenni a harcot ennyi ellennel. <br />- Ide akarod hozni a barátaid.<br />- Miért, jönnétek ti hozzám inkább?! -horkantam fel. - Vagy mehetünk mindnyájan a két pont közt félúton levő házban ahol a naplót is rejtegettük... - erre már rám nézett és egy pillanatra abba hagyta a matatást.<br />- Dühös vagy, de nem igazán tudom, hogy jelen pillanatban miért is. -a hangjában nem volt semmi érzelem. Végtelenül irigy voltam, hogy ilyen könnyedén tudja venni a dolgokat. <br />- Ilyen közel voltunk és nem hoztál ide korábban. <br />- Nem álltál készen. Nem az volt a feladatom. <br />- Jah persze... a végén még arra fogunk kilyukadni, hogy hálásnak kell lennem mindenkinek amiért úgy alakult minden ahogy?! -morogtam a fogamat csikorgatva, mert az ő logikájuk szerint, ha nem járom végig ezt az utat most nem lenne Merion sem és ki tudja lehet Noah helyett én feküdnék ott. <br />- Ma már ha akarnának sem találnak ide. -hallottam Nuada hangját. <br />- Éhes vagy?! Akár ehetnénk is. <br />- Itt?! Mit?! - néztem rá nagy szemekkel.<br />- Miért mit hittél. Fényen élünk? -jót mulatott rajtam, majd mutatta, hogy menjek amerről jöttem. Udvariasan maga elé engedett, de nekem közben azon járt az agyam, hogy biztosan akad egy tömlöc ahol embereket tartanak. Ehhez a helyhez az passzolna csak igazán.<br /><br />A valóság azonban végtelenül normális és egyben hervasztó volt. Egy konyhának nevezhető helyiségben hatalmas hűtők búgtak.<br />-Hát erre nem igazán számítottam. -vallottam be. <br />-Még mindig a "B" a kedvenced?! -kérdezte szórakozottan és kivett két tasak vért az egyik kétajtós szekrényből. <br />- Honnan szeditek ezt a rengeteg vért?! -ültem le a pult mellett álló bárszékre. Jobban mondva tornásztam fel magam, mert majd mellkasig érnek ezek a rohadt székek. <br />- Megvannak a csatornáink. Mint mondtam akadnak szimpatizánsok és beépített tagok. Szemek, fülek és kapcsolatok. -támaszkodott a pultnak míg a két tasak melegedett egy kád forró vízben. <br />- Ha kiálltatok volna a világ elé hatalmasabb birodalom lehetne itt, mint a tengeren túl Michael féle fészek.<br />- Próbáltuk elodázni az elkerülhetetlent. Eddig sikerült. -nézett a szemembe. -Nem hittem volna, hogy épp te fogsz egy fészek mellett korteskedni. <br />- Változnak az idők. -vontam vállat. <br />- Na, de ennyire?!<br />- Jó érzés családban élni, még ha néha napján menekülőre fognád a legszívesebben. És veled is szerettem ott. -céloztam a házra. <br />- Más idők, más szelek. De egy társ és egy kompánia nem ugyan az.<br />- Ha akadnak szimpatikus tagok akár még lehet majdnem olyan. -hosszasan fürkészett. Kezdett zavarban ejtően hosszú lenni. Végül megfordult és a hátától nem láttam mit molyol, csak akkor amikor újra szemtől szemben nem voltunk. Két kristály poharat tartott a kezében. Az egyiket átnyújtotta nekem. Tökéletes hőmérséklet, de nem is vártam volna tőle kevesebbet. Ezen az első korty előtt mosolyognom kellett. <br />- Mr Tökély, az Mr Tökély. - válaszoltam vállat vonva kérdő pillantására. <br />- Néha eszembe jut a bunker és egy türelmetlen, tüzes, ifjú vámpír aki fel akarja falni a világot. -mosolya kedves volt, tekintete pedig lágy. Szinte már elhittem, hogy igaz.<br />- Ha fel nem is falta, de bebarangolta egy részét. Egyedül... -kortyoltam a vér adagomat. Letettem a pultra a poharam, mire a doktor gyors mozdulattal ismét teletöltötte. Meglepetten néztem rá, de a sajátját is megtöltötte ezzel kiürítve a két tasakot, így nem szóltam semmit. <br />- Legalább megtetted. - erre nem tudtam mit mondani, így hagytam, hogy állandósuljon a csend kettőnk között. <br />Végül másodjára is kiürültek a poharak. Csak ekkor jutott eszembe, hogy Nuada felszívódott. <br />- És vele mi lesz? <br />- A második pohár az övé. -kellett egy perc, hogy rájöjjek és tiltakozni kezdjek. <br />- Nem mondod, hogy te magad eteted őt?! -szörnyülködtem. <br />- Te akartál fészket. Ott pedig felfele szolgálsz. -mosolyra húzta a száját, de nem volt az igazi. Csak a fejemet ráztam. <br />- Már pedig én nem fogom engedni, hogy megharapjon. Újra... <br />- Csapatot akartál. -elöblítette a poharakat és mintha csak a napaliba menne vacsora után tévézni eltűnt a szemem elől. <br />- Ez nonszensz. Tele a frigó! Igazán kiszolgálhatná magát onnan. -háborogtam, bár miután első találkozásunk alkalmával is éreztem a leheletén a vámpírvér illatát miért is lepődöm meg azon, hogy<br />ez az eljárás?! Ki tudja. Minden esetre követtem és reménykedtem egy fogással beéri ma, aki nem én leszek. <br /><br />Nuada nappalijában nincs televízió. Ellenben van egy batár kandalló, előtte hatalmas medvebőr és két több személyes ülő alkalmatosság. Ott trónolt ő, mintha csak a vacsoráját várná aki majd odafekszik és készségesen felajánlja az ütőerét. Nem akartam hinni a szememnek amikor ez be is következett. A doktor mellé ült és lassan gombolni kezdte az inget magán. <br />- Talán jobb lesz, ha én most megyek... -fogtam menekülőre.<br />- Foglalj helyet! -intett a forrás a vele szemben levő kanapé felé. Basszus. Azt akarja, hogy nézzem?! <br />Elmosolyodott, hatalmas agyarai megvillantak, de várt amíg leülök. Csak azután fordult a doktor felé. Nem hiszem el! Nem hiszem el! Kántáltam magamban. Nuada lassan megérintette a doktor bőrét. Végig simított a hófehér felületen, aztán odahajolt és a torkába harapott. Lassú nagy kortyokkal nyelt. A doktor pedig lusta pillantásokkal nézett engem, miközben ajkai kissé szétnyílva megremegtek. Nyeltem egy nagyot. A vér szinte lángolt az ereimben. Ha lenne pulzusom most biztosan ezerrel verne. Ugyan az az érzés kerített hatalmába, mint az álom során. Csak akkor én voltam a közép pontban, most pedig a pálya szélén állok elfeledve. Ebben a pillanatban bele dermedtem térbe és időbe. Az nem lehet, hogy arra vágyom, hogy megharapjon valamelyik is. Hevesen rázni kezdtem a fejem, mintha ezzel egy csapásra kitörölhetném ezt a nevetséges gondolatot. Michael, vagy a fészek bármelyik tagja sem váltott ki belőlem még egy szikrányit sem ebből. <br />- Ezt jelentené hát a vérvonal ereje?! -tettem fel a kérdést. A tekintetem lángolt, a doktoré szintúgy. Nuada eleresztette és rám nézett. Beleborzongtam annyi jót ígért ebben a pillanatban a két pasi kisugárzása. Nem szóltak semmit, csak várakozóan helyet adtak maguk között. Én pedig felálltam és gyilkos lassúsággal lépdeltem át az aprócska távolságot. A doktor nyakán vékony vércsík futott végéig. Nuada ajkai szintén vértől vöröslött. Egy könnyed mozdulattal levettem a felsőm és trikóban ültem be közéjük. Kíváncsi voltam ki teszi meg az első lépést amire nem kellett sokat várni. <br />Nuada ugyan azt a mozdulatsort ismételte meg amit az előbb még odaátról szemléltem végig. Ám most az én torkomba mélyesztette méretes agyarait. Felnyögtem és a doktorra pillantottam. A levegőbe markolva elkaptam a kezét és megszorítottam. Ő megigézve nézett a szemembe, én pedig szinte belezuhantam a ragyogó szempárba ami csak engem látott. <br />A doktor ajkaihoz emelte a csuklóm és lehunyt szemekkel mélyet szippantott. Nuada kihagyott egy kortynyi időt. Mellkasa berezonált, de nem morgás volt ez a hang. A doktor rám pillantott, ebben a pillanatban pedig fogai átszakították csuklóm vékony bőrét. Újabb sóhajtásra futotta csupán. A plafont bámultam, majd hagytam, hogy magával sodorjon az élmény.<br /><br />Nuada végül elhúzódott kényelmesen hátra dőlt. A kandalló fényében úgy festett akár a pokol hercege. Ebben a pillanatban a doktor is elengedett. Szinte megrészegedve néztünk egymásra. Egyetlen logikusnak tűnő gondolatom volt csupán. Utat engedve ennek, a doktor ölébe perdültem és ráharaptam Nuada által okozott sebre. A forrás nevetett, a doktor egy halk morgást hallatott, de határozottan magához húzva ölelt, míg vérét szívtam. <br />- A hierarchia mit sem ér, ha egy ilyen konok vadmacskáról van szó. -lusta, jól lakott pillantások kíséretében nézte a műsort. A doktor torkáról ajkaira tértem át. Hosszú, szenvedélyes csók után tudtam csupán megszólalni. <br />- Ezer meg egy éve vágytam már erre. -néztem a szemébe, majd kissé hátra dőltem és combjára ülve fürkésztem a tekintetét. Valamikor ujjai hátamról fenekemre csúsztak, erőteljes markolással tartva. Éreztem, hogy ő is vágyott már erre-arra. Határozottan feszült nadrágja a combomnak. Ha nem lenne ő itt... <br />- Ne zavartassátok magatokat. Ha nem itt ülnék a fejeteken át kellene elszenvednem a műsort. -talán máskor belekötöttem volna a megfogalmazásba, de most csak a doktort láttam, ő pedig engem. Ennyit minden elhatározásról és keménységről. Már tőlem, mert az övé... <br />Könnyedén felkapva fordított maga alá. Hosszában végigfektetett a kanapén. Egy másodperc alatt fejem Nuada combján koppant ő pedig combjaim között térdelve hajolt közelebb. Megcsókolta a friss harapás nyomát, onnan pedig lefele haladt ajkaival. Közben ujjai határozottan törtek utat maguknak a trikó alatt. Végigsimított hasfalamon egyenesen a mellemig. Felsóhajtottam. Érezni akartam valóságos súlyát magamon, magamban. Hátába kapaszkodva húztam magamra, hogy lássam igaz e, nem csupán álom, de valóság volt. Elnevettem magam, ez kibillentette egy másodpercre. <br />- Nehéz vagy... Ez tetszik... végre valóságos... -kuncogtam széles mosollyal és csillogó tekintettel nézve fel rá. Annyiszor álmodtam hasonlóról és ébredtem magányosan, kiborulva, gyászolva a veszteségem.<br />- Megcsípjelek, hogy elhidd?! -kérdezte, de választ sem várva lejjebb csúszva a trikó anyagán keresztül finoman ráharapott már így is kemény mellbimbómra. Alsó ajkamba haraptam, hogy elnyomjam a nyögésem. Arcát melleim közé fúrta és nagyot sóhajtott. Talán nem csak én vagyok egyedül szétcsúszva! Ez volt az utolsó épp gondolatom, aztán minden agyalást átvett az ösztön és a vágy.<br />Míg a doktor levette ingét és kioldotta nadrágját én magam is megszabadultam a felesleges textilektől. Heves volt, ész veszejtő intenzitással furakodott vissza combjaim közé. Derekát átkulcsoltam lábaimmal és felsőtestét, hátát simogatva, olykor karmolva reagáltam le a tempót. Mindkettőnk homloka a másik vállgödrében pihent, csak a lihegés és a testeink zaja törte meg a ropogó tűz halk pattogását. <br />Egy idő után helyzetet váltottunk. A kandalló előtt heverő medve szőrre dőlt én pedig azzal a lendülettel az ölébe pattantam és folytattuk, mintha mi sem történt volna. Megszűnt a világ összes gondja, csak a csodás test, az izgató szempár és az élvezet hajszolása volt minden. Széles csípőmozdulatokkal lovagoltam, ő mindkét mellemmel játszott közben és nem vettük le a másikról a tekintetünket. Csak a sóhajok lettek gyakoribbak jelezve, hogy közeleg a csúcspont. Forrt a vérem, meg-meg remegve a közelgő gyönyör miatt. Doktor kezei a derekamra csúszott. Az utolsó előtti pillanatban tekintete elszakadt az enyémtől. Oldalra pillantott, mire felocsúdtam volna Nuada agyarai ismét belém mélyedtek. Melleimnél ölelve szinte satu fogásban tartva támadott. A doktor ujjai is belém vájtak ahogy alul keményen megragadva tartott magán. Felsikoltottam, megfeszült a testem. Élvezetem, élvezete a csillagokig repített mindannyiónkat. Súlytalan lebegéssé változott a valóság, aztán lassan visszazuhantunk a földre. Nuada elengedett, én pedig Benjen márvány mellkasára borultam. Ujjai elengedtek idő közben, csak hevert alattam.<br /><br />- Az embereid közül aki hajlandó behódolni nekem reggel eljöhet. -felettünk tornyosult, állán a vérem csillogott. Annyi időn át senkinek nem hagytam, hogy hozzám érjen. Ő sorozatosan átlépi a vonalat, de basszus nincs mit tenni... Egy isten fiával, a fajom forrásával nem packázhatok a végtelenségig. Pláne, hogy jelen pillanatban felállni sem tudnék. Az egész testem reszketett. <br />Nuada elment, csak ketten maradtunk mozdulatlanul heverve. Ez az utolsó harapás alaposan kicsinált. Végül ő tért hamarabb magához. Átölelt, szelíden dörzsölte a libabőrös, reszkető testemet. Hiába a szőrme, a tűz melege alaposan kikészültem. Mellé csúszva és hozzá simulva kerestem menedéket. Egyik pillanatról a másikra elaludtam. Az utolsó amit érzékeltem egy meleg bundás test ami a hátamhoz simul. Aztán a valóság álommá szelídült. <br /><br />Másnap reggel a medvebőrön ébredtem meztelenül és egyedül. Mármint két alvó farkas között akik melegítettek, de a doktor nem volt sehol. Ahogy mocorogni kezdtem a két állat is megébredt, majd egy nyújtózás után távoztak. Felöltöztem és a konyhába mentem. Kapart a torkom, mint aki megfázott, de ez csak a harapások utó hatása. <br />- Nuada agyarai hatalmasak. -méregettem a nyomokat, míg melegedett a reggeli véradagom. Három harapás. A csuklómon levő friss bőr is érzékeny volt. Túl sokat vettek el, vagy ez is csak a vérvonal egyik velejárója lehet. A telefonomon üzenetek sora várt. <br />Missi, Nick, Iván, Archie... Aggódás, kérdések, felháborodás. Hatalmas sóhaj.<br />- Kivel kezdjek... -hívtam Missit. <br />- Elina, hol a francban vagy?! -kérdezte köszönés helyett hisztérikus hangon.<br />- Neked is jó reggelt. Archie azt mondta minden rendben veled. <br />- Fizikailag?! Ja, de lelkileg totál kivagyok! És a mesteremről annyi infó van, hogy csak úgy hátra hagy és lelép. <br />- Jönnöm kellett, mert... jönnöm kellett. <br />- Minden oké?! <br />- Hát. Igen és nem. Rendben vagyok, de a világ készül nyakig merülni a kulimászba és mi vagyunk a trutyi közepén. - a vállammal szorítottam a telefont és közben kitöltöttem a vért. Meg tudnák inni vagy 2 tasakkal. Pedig ezek messze nagyobbak, mint az Archie féle kiszerelés. Tehát nem tőle van. Ezt jó jelnek veszem. Legalább nem vert át. Ebben legalább is. Micsoda csodás, pozitív reggel. <br />- Haza jössz?! -kérdezte, szerintem Iván hang nélkül feltett kérdését tolmácsolva. <br />- Ami azt illeti lehet nektek kellene eljönni. <br />- Hova, abba a barlangba?! <br />- Neeeeeeem egészen. Igazából egy hatalmas és üres kecó is akad. Nuada azt mondta aki hajlandó beállni és közösen harcolni az jöhet. Szóval arra gondoltam, hogy Archiet is hívom. Ha nem is beköltözni, de megbeszélni egy élhető tervet. <br />- Vigyek valamit?! Táplálékot?<br />- Merionnak. Vér az van dögivel. A vámpír gyerekek mézeskalács háza szinten, két ajtós hűtők dugig vérrel.<br />- Vigyük a kislányt?! <br />- Túl kell lennünk ezen. -sóhajtottam. - és pillanatnyilag nagyobb biztonságban érzem őt ezzel a kettővel, mint nélkülük. A háttérben mocorgás hallatszott, majd Iván hangja egy "Add már ide" felkiáltás kíséretében. Gondolom kivette Missi kezéből a telefont. <br />- Elina Iván vagyok. Én is megyek! -mondta ellenkezést nem tűrő hangon. <br />- Persze, tiszta sor. Roynak és Alexnek nem muszáj, de gondolom úgy sem maradnának otthon. -nagy sóhaj lett a reakció, gondolom harcra készült.<br />- Itt Missi. Szóval akkor a gyerekeknek készüljünk emberi kajával és ennyi?! <br />- Esetleg valami meleg holmival, mert kőből van a hely és egész hűvös. Nem lenne jó, ha megfáznának. <br />- Oké. <br />- Megbeszélem Archieval és dobok egy üzit, hogy mikor merre.<br />- Oké. - ezzel letettem. <br />-Kettő pipa. -ittam ki a poharam egy húzóra, majd kitöltöttem a másik felét. Nicknek írtam egy üzenetet, hogy amint tud menjen Archiehoz, majd hívtam a csapost. Azt gondoltam hang posta fogad, de az első csengés után felvette. <br />- Azt mondtad visszahívsz! <br />- Mi van ma veletek?! Mindenki olyan paprikás hangulatban van. -forgattam a szemeim. <br />- Nick épp most jött fel lentről. Gondolom neki is előttem szóltál.<br />- Így nem kell kétszer elmondanom. <br />- Ki vagy hangosítva. <br />- Szuper. Szóval... Nuada az események fényében úgy döntött meghív mindenkit észak első és legnagyobb fészkébe, aki hajlandó engedelmességet fogadni. <br />- Fészek? Milyen fészek?! -ez Nick volt. <br />- Egyet értek vele, szóval jó lenne ha jönnétek. Archienak már felvázoltam, hogy sokkal komolyabb dolgok vannak amik nem csak minket, de az egész fajt érinthetik. Szóval együtt erősebbek elv, meg minden. Az engedelmesség részt nem tudom, de ha csak ideig tartó szövetséget is kötünk többen megélhetjük a jövőt, mint külön- külön. <br />-Nem parancsolhatom meg a vérvonalamnak, hogy hódoljon be egy másik alá. Még ha történetesen ez nem más, mint a forrás. <br />- Archie, a vadászoknak olyan fegyverük van ami szó szerint felemészt bennünket belülről. -fújtattam mérgesen. -Noah szervei cseppfolyós trutyivá váltak amire Benjen behozta a kunyhótól ahol meghalt. <br />- Noah halott?!<br />- Milyen Noah és milyen Benjen?! -ez megint Nick volt. Szegény biztosan frusztrált mert nem ismer senkit. <br />- Meg sem lep, hogy ismered. -mosolyogtam a csaposnak.<br />- Jó srác volt. Rendben, megyünk! Adj 2 órát. Hol lesz a találkapont?<br />- Öm... -gondolkodtam. Hátulról a semmiből előkerült a doktor. <br />- A legegyszerűbb, ha a kunyhónál találkozunk. Ha lehetséges terepjáróval gyertek. <br />- Benjen Gunarsson.<br />- Archiebald.<br />- Archiebald?! -kuncogtam. - Gunarsson?! -néztem a doktorra. -Csupa meglepetés a létünk. <br />- Most még nevetsz kicsi, de várd ki a végét. Nem véletlenül nem tömörülünk ideát fészekbe. -ezzel letette. Én pedig széles vigyorral meredtem a doktorra. Annyival másabb az egész helyzet, pedig csak egy név az egész. Már-már szürreális. <br />- Jó reggelt Benjen. -felvont szemöldökkel nézett rám.<br />- A Doktort jobban szerettem. Úgy csak te neveztél idáig. <br />- Mivel nem tudtam a nevedet.<br />- Talán nem is baj.<br />- Te takartál be a második farkassal?! <br />- Nem, amikor elaludtál nemes egyszerűséggel kitúrtak a szőrméről. Érzékelték, hogy fázol és a védelmük alá vettek. <br />- Ők?!<br />- Most mondjam ki?! - nézett rám és én pontosan értettem, hogy Nuada küldte őket. <br />- Nem, nem kell. Hol van most?! <br />- Ki tudja. Ezen a helyen nem sűrűn vagyunk egy légtérben ha nincs rá okunk. <br />- Apropó. Egész nagy csapat van érkezőben. Akad hely nekik?! Az a medvebőr kevés lesz.<br />- Aludhattál volna a szobádban is, de hát nem mutattál rosszul a kupac szőr között sem. <br />- Szóval van szobám?! -vontam fel a szemöldököm, mert erről senki sem szólt. <br />- Egy ekkora épületben nem lenne?! <br />- Oké, ott a pont, de nem mondtátok! <br />- Ha végeztél megmutatom. Találsz másik ruhát is.<br />- Mi a gond a ruhámmal?! Ahogy végig simítottam magamon bevillantak az esti pillanatok. Nem csak én voltam így vele, a doktor is feltűnően elkalandozott. <br />-Mehetünk?! -kérdezte, én kiittam az utolsó kortyot és elmostam a poharat, majd engedelmesen követtem. <br /><br />A szoba másként festett, mint a termek. A Viktoriánus kort juttatta eszembe, nehéz drapériák és mély színek voltak, mint kint is, de mégis valahogy más. Hatalmas fából faragott baldachinos ágy a szoba közepén. Lábnál faragott, díszes bölcső ami nagyon meglepett. A dekoráció erdő, és farkasos festményekből, őz koponyából, levél lenyomatokból és csiszolatlan kristályokból álltak főként. Érezhető volt az igyekezet valaki részéről, de nem az én ízlésem. Bár tény, hogy egy ilyen helyen meg van a maga varázsa.<br />- Hűha... Nem is tudom mit mondjak. - pár dolog ismerős volt. A kunyhóból való jegyzetek amiket még én rajzoltam. Felvettem, mert nem hittem a szememnek és belelapoztam. Az utolsó munkám volt. Befejezetlen oldalát végig simítva nosztalgikus hangulatba kerültem. <br />- Ott találsz ruhát, talán lesz benne olyan amit megfelelőnek találsz. <br />- Mikor jártál ott?! -kérdeztem, de nem felelt. Még mindig nem tudom meddig volt a vadászoknál és hogy jutott ki onnan. Ezeket a részleteket sűrű homály fedi, és úgy tűnik most sem akarja elárulni. <br />- 1.5 óra múlva érted jövök. -érintette meg az arcom. Hosszan a szemembe nézett és otthagyott. Megint azzá a doktorrá változott aki annyira tartja a távolságot, mintha vége lenne a világnak, ha leengedné a pajzsát. <br />Nézelődtem, kipróbáltam az ágy keménységét és méreteit. Számolgattam a rozettás mennyezet alakjait. Lökdöstem a bölcsőt azon gondolkodva, hogy vajon az volt e a terv, hogy itt szüljem meg a lányom?! Végül feltúrtam a ládát és szórakozásból próbálgatni kezdtem. Korhű ruháktól kezdve a modernebb szerelésekig akadt nagyjából minden. Bőr nadrágot választottam, csizmával, fűzős felsővel és katona zubbonnyal. Nem tudtam nem vigyorogni a helyzeten. <br />- Iván előtti ruhatáram van, ez mégis hogy lehetséges?! -még volt egy kis időm az indulásig, így kalandozni indultam és bekukkantottam még a folyosón levő szobákból párba. Nagyjából hasonlóak voltak, csak kicsit üresebbek. Mint a vendég szoba vs használt háló esetében. De sem Nuada sem Benjen szobáját nem találtam meg. Pedig nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon róluk mit tudok meg, ha belépek a szobájukba. Visszafelé sétáltam a folyosón amikor feltűnt a doktor. <br />- Mehetünk?! -kérdezte. Végig néztünk egymáson. Ő is bőrnadrág, katonai bakancs kombót választott, de fent könyökhajlatig feltűrt fehér ing volt rajta. Elnevettem magam. <br />- Ezt ha akartuk volna sem hozzuk össze jobban. -csóváltam a fejem, majd hozzá tettem. -Persze, indulhatunk. <br /><br />Eddig ismeretlen útvonalon mentünk, végül egy kisebb hangár méretű teremben találtam magam ahol több féle jármű várta, hogy használják.<br />- Oké, ezzel most megleptél. -ismertem be. <br />- Nem is olyan lepukkant koszfészek, mint először hitted?!<br />- Nem. Vagyis, nem gondoltam, hogy lepukkant koszfészek lenne, csaaaaaak. -most rajta volt a sor, hogy mosolyogva csóválja a fejét. <br />- Ha azt mondod van wifi is én nem tudom mit csinálok. <br />- Műholdas összeköttetés. -indított és már szeltük is át az erdőt. Máris másként festett ez az egész. A szánalmas magány erődjéből, menő magány erődje lett. Mit tesz pár kütyü. Az útra figyeltem, hogy később ha szükséges tudjam merre is kell mennem. A bozótosból néha fel-fel bukkant az ezüstös bunda. Úgy fest tegnapi vezetőm, éjszakai takaróm most távolsági testőri pozíciót kapott. Kicsit sajnáltam szegényt, hogy ennyi melót okozok neki, de megnyugtató volt a tudat, hogy védfarkas van a közelben aki csak értem felelős. <br />Előbb értünk oda, de nem szálltunk ki. Az oldalsó ablakon kémleltem az erdőt, hátha megpillantom az ezüstös bundát, de nyoma sem volt. <br />- Te is kaptál saját farkast?! - tettem fel végül a kérdést. <br />- Nem. Segítenek, és ellenőriznek, ha úgy van, de csak ennyi. -pillantott ő is abba az irányba. Autó közeledő hangja billentett ki mindkettőnket a merengésből. Sorban érkeztek az ismeretlen kocsik, aztán feltűnt a jól ismert kis autó és végül pár motor zárta a menetet. Cseppet sem feltűnő. Ugyan kérlek. <br />Kiszálltam és széles mosollyal tártam szét a két karom. <br />- Micsoda díszes kompánia. -vigyorogtam. <br />- Te mondtad, hogy mindenkit. -hajolt ki a kocsiból a csapos. A doktor indított, így intettem, hogy kövessenek és visszaszálltam mellé. <br />Az oldalsó visszapillantóban a nyakamat néztem. A reggeli véradagnak hála szinte tökéletesen felszívódott a harapás nyoma. A csuklómat már öltözködés közben láttam, így most nyugodtan sóhajtottam. Legalább nem kell magyarázkodnom.<br />- Feszült vagy. -állapította meg.<br />- Te nem?! -mivel nemet intett a fejével válasz gyanánt folytattam. -Épp egy csapat vámpírt viszel oda amit eddig hét pecsétes titokként őriztetek. <br />- Ennek így kellett lennie. - ilyen egyszerű a válasz. <br />- Apropó, így kellett lennie. Az a bölcső mióta is van meg?! -az aggodalmam kezdett átváltozni dühvé. Azt jobban ismertem és kezeltem, már amikor kellett. <br />- Mivel emberek is éltek valaha itt elég rég óta. -kerülte ki a pontos választ, pedig tudtam jól, hogy nem évszázados darabról van szó.<br /><br />Végül szép sorjában leparkoltak az autók a hangárban és kiszálltak. Egész kis tömeg kerekedett. Tudtam, hogy Archie sok utódot teremtett, de most mégis meglepett. <br />Missi a nyakamba vetette magát. Nyomában lépdelt Nick. A két fiú csak azért maradt le, mert a gyerekeket is össze kellett szedni. Merion kacagva fogadta a cuppanós puszit amikor a karomba vettem. Alex A hordozóban aludt Royra erősítve. <br />- Jó látni titeket. -mosolyogtam Ivánra, majd Missire és végül Nick is kapott egy biccentést. <br />- Mi ez a hely?! -pillantottak körbe. <br />- Elina. A mester már vár. - csukta be az ajtót a doktor. <br />- Igen! -fordultam felé. Hosszasan bámulta a lányom, majd hátat fordított és elindult befele. <br />- Elina kisasszony! -Rolf érkezett a csapatból elsőként.<br />- Később elmondok mindent amit tudok, de most mennünk kell. -pillantottam egyik szempárról a másikra, majd a harmadikra. - Örülök neked Rolf. -biccentettem és elindultam a doktor után. Iván volt az első. Aztán Missi Royyal és a fiúkkal, majd Archie és a családja. A listát Nick zárta, ez meglepett egy cseppet. Később beszélnem kell vele.<br /><br />Nuada a felszíni fogadó teremben volt. Az emelvényen levő trónszékben ült farkasok társaságában. Ahogy beléptünk két állat is felkapta a fejét, de nem mozdultak, csak várták a döntést barát, vagy ellenség. <br />- Mesterem. Archiebald a város ura és vérvonalának tagjai. -mutatta be őket a doktor. <br />Archie előre lépett és teátrálisan meghajolt. Szinte hiányzott a tollas kapitányi kalap a kezéből. Most ismét inkább festett kalóznak, mint koboldnak. Bár rabló és remek üzleti érzékkel megáldott csirkefogó egyben. <br />- Üdv néked Forrás! Szólítottál és családom eléd járult, hogy együtt küzdjünk meg az előttünk álló veszedelmekkel. <br />- Archibald. Noah sokat beszélt rólad. <br />- Remélem csak jót, nagyuram! -egyenesedett fel, Nuada pedig vicsorgott kissé.<br />- A fivérem vére. -fordult figyelme felénk. Missi hátrább lépett egyet, de aztán megállt.<br />- Iván Daskov, társam és gyermekem apja. -léptem előre Iván kezét fogva, Meriont a karomon tartva. Hosszasan nézte Ivánt, végül a lányomra pillantott. <br />- Hozd közelebb a gyermeket. - nyújtotta ki felénk a kezét. Ahogy megindultam az ezüst farkas mellettem kocogott, megszimatolta Merion lábát, majd mikor megálltam a lábam mellé ült. <br />- Akartad őt, hát védd meg őt! -szóltam hangosan. A falak visszhangot verve adtak nyomatékot szavaimnak. Elnevette magát. <br />- Bár te hordtad és szülted meg őt, ez a gyermek jobban hasonlít rám, mint bárki másra a teremben. Az ereje minden képzeletet felül múl. Új világot hozhat el. Csupán az a kérdés, hogy megéri e ezt a pillanatot. Ezért vagytok itt mindnyájan! -állt fel. Hangja nem csak a falakon, de az agyamban is visszhangot vert. -Hódoljatok be nekem ma, hogy a holnap azé a gyermeké lehessen aki vér a véremből és hús a húsomból. Ogmios átkozott vérének feloldozásaként élet és halál feletti diadalmunk jelképe. Csatlakozzatok, vagy a vámpírok ideje véget ér az első igazi szörnyeteg keze által. <br />- Hogy mi?! Hát nem ő az első?! Az első vámpír... -néztek össze értetlenül páran. <br />- Erie pusztítani akar. -fedte fel magát Ariadné és lépett ki az ismeretlen vámpírok tömegéből. Nuada morgott, Farkasai ugrásra készen megfeszülve álltak a két oldalán. <br />- Ariadné.<br />- Nuada. -mosolygott a nő.<br />- Legutóbb még mellette álltál.<br />- A rettegés nagyúr. Ahogyan a kötelékek is. Ám mára egy oldalon állunk ismét. -hosszasan meredtek egymásra, végül a farkasok lenyugodtak a férfi pedig visszaült. <br />- Legyen hát. Ideiglenesen megnyitom Észak legnagyobb fészkét a számotokra. Ha leszállt az est összeülünk és megtanácskozzuk a teendőket. Most pedig menjetek. -legyintett. Részéről meg is volt az "Isten hozott." Reméljük nem az ördög visz el minket.</p>Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-84809216367865905682023-03-24T21:13:00.005+01:002023-03-24T23:30:45.543+01:0027. A nők tehetnek mindenrőlEgész komoly túra kerekedett ebből a kis kiruccanásból. Ahhoz képest, hogy mennyi farkast hallottam és láttam az egyik álmomban, egész élő környezetben haladtunk. Madarak csicseregtek. A bokrok alatt nyulak és apró vadak zörrentek meg, de még rohanó, vagy épp legelésző nagyvadak is akadtak szép számmal. Háborítatlan vadon, de mit keresek én itt?!<br />Végül a fák ritkulni kezdtek és kiszúrtam egy hatalmas építményt ami felé haladtunk. <br />-Nem is tudtam róla, hogy itt kastély is van. -mondtam hangosan, de nem érkezett válasz.<br /><br />A falak súlyos szürke kövekből épültek századokkal korábban. Mára már nagy részét indák és borostyán nőtt be. Igazi ősi és szellemjárta kastélynak tűnt kívülről. A mai modern világban jövedelmező üzlet lenne megnyitni a világ előtt. Hihetetlen, hogy titokban maradt. Bár az a lény is hihetetlen akit a falak és a mélység rejteget. <br />Elővettem a telefonom és meg is lett a válasz. Nuku térerő. Ha itt raboskodik valaki az ég sem talál rá. Ez a párhuzam önkéntelen is a doktor felé terelte a gondolataimat. Vajon itt volt mindvégig és ezért nem találhattam rá?! De mi értelme volt szétszakítani minket, ha egyszer így is úgy is ide kellett keverednem. <br />Talán nem is itt volt. Talán ez a hely csak a találkozó miatt került képbe és közben egészen máshol van az igazi székhelye. Okkal nem bukkantak rá sem a vámpírok sem a vadászok eddig.<br />Valahol a távolban megdörrent az ég. Szuper! <br />A végén még itt ragadok és tényleg megkísért minden ami élő és ami holt. <br /><br />Végre elértük a fal tövébe, de sehol a fogadó bizottság. A farkas megállt, hátra fordult és csak bámult rám. <br />- Most mi van?! -meredtem én is rá. Két kisebb társa jelent meg, körbe szaglászták egymást és végül mindhárman távoztak. A fal tetejét méregettem, hátha meglátom a vár kapitányát, de sehol egy teremtett lélek. Sóhajtva indultam neki, hogy körbejárva keressek egy bejáratot ami nincs zárva. <br />Az első próbálkozás egy aprócska fa ajtó volt, látványosan elhagyatottan és nyithatatlanul simult a falba. Tovább haladva végül meglett a főbejárat. A rácsos kapu fel volt húzva és a két szárnyú fa kapu ki volt tárva. Talán sosem zárták. <br />Súlyos csend és sivár üresség fogadott a belső udvaron. Egészen hervasztóan hatott rám. Szinte hiányzott az őrség, a nyüzsgő népesség akik egykoron lakhatták ezt a helyet. Apránként mindent visszafoglalt a természet. Tetszett is, meg nem is. Bármennyire is szép, valahogy végtelenül magányos volt minden, bármerre is néztem. <br />- Nuada... Doktor... merre vagytok... -sóhajtottam és benyitottam a fő épület ajtaján is. <br />A fákják lobogó lángja, az olaj illata és lépteim tompa kopogása visszhangot vert az ódon falak között. <br />- Lehet én is inkább a föld alá menekülnék innen. -néztem a vaskos drapériákat, a porlepte szőnyeget ami a terem közepén futott végig.<br />- Télen sokkal kellemesebb odalent a melegben, az egyszer biztos. -szólalt meg a hang, végre nem csupán a fejemben. <br />Ott állt ő pár lépcsőfokkal feljebb, lénye szinte betöltötte a teret. Aranyozott mintás, vörös, hosszú kabátszerűségben ing nélkül, és a megszokott fekete zsinóros nadrágjában, sápatagon és holló feketén. Hiányzott a hosszabb haj amivel álmaimban kísért. Ezen a felismerésen mosolyognom kellett. Határozottan sodródom az őrület felé. <br /> <br />- Találkozhattunk volna ott ahol legutóbb. Kocsival gyorsabb lettem volna. <br />- Azt akartam lásd ezt a helyet egészében.<br />- Szóval akkor most kapok egy tárlatvezetést?! Ez volt az a sürgős dolog?! Mi lesz a halott vámpírral?<br />-Benjen elment már érte. -fordult sarkon és elindult arra amerről jött. Egy dühös fújtatással követtem. Folyosókon át, termek mellett el, lépcsőkön lefelé. Az egész helyben volt valami különös fordított érzet ahogyan haladtunk a hegy belseje felé. A kő meleg volt és valahonnan fény is szűrődött be. Egészen szürreális volt az egész. Elakadt a szavam, csak a lépteinket ismételték végtelenítve és felhangosítva a falak.<br /><br />-Szóval mi a terv?! -kérdeztem meg végül, mert hiába bűvöltem Nuada tarkóját nem szólalt meg magától. <br />-Pontosan mivel kapcsolatban? -végre beértünk egy nagy terembe és megállt.<br />-Halott vámpír, vadászok, élőbb vámpírok, puccs, a fivéred és úgy nagyjából az egész szarkupac kapcsán. <br />- Ha itt lesz a test Benjen megfejti, hogy mi volt az a különös illat amit éreztél. -fordult szembe velem. <br />- Te is érezted. -bólintás. -Hogyan?!<br />- Kezdem kissé unni, hogy folyton ismételgetnem kell magam. <br />- Szóval mindenre az a válasz, hogy a tiéd lettem és akkor kedvedre császkálsz a fejemben, érzed amit én is. Esetleg ha táplálkozom az is eljut hozzád?! Vagy épp, ha... -nem mondtam ki, hogy ha szeretkezem, mert kezdtem ráébredni, hogy miért is nem vonz egy pár napja Iván jelenléte az ágyban. <br />- Ha nagyon rá lennék szorulva elvenném az erőd amiért többet kellene táplálkoznod, de egy szimpla harapás nekem nem lenne elég.<br />- Persze - persze. Végülis éreztem a leheleteden, hogy vámpírvér táplál mezei emberek helyett. Csupán azt nem értem, hol vannak a vámpírok?! Mi a fészkes fenét keresünk itt ketten, mikor a világ készül eléd járulni a fejedet követelve?!<br />- Nem csak értem jönnek. A gyermek nagyobb veszélyben van, hisz védtelen. <br />- Róla nem tud senki. -morrantam rá. Nem tetszett, hogy szóba hozta, pedig korábban még úgy éreztem el kell hoznom ide. Talán bennem is tombolnak még a hormonok?!<br />- Ennyire nem lehetsz naív. -lépett a kandalló elé, nekem háttal, így semmit nem tudtam leolvasni róla. <br />-Jó, tegyük fel, hogy tudnak róla. De ahogy mondtad, egy védtelen gyermek. Senkire sincs veszéllyel. -mondtam, de nem hittem el én sem. Ha tudnak róla hatalmas veszélyben van és védtelen. Elnevette magát. Visszhangot vert az üres teremben. Hátborzongató érzés volt ahogy berezonált a gerincem a puszta hangjától. <br /><br />- Az emberek komoly fegyverrel álltak elő. -lépett a terembe a doktor amikor a nevetés elhalkult és beállt egy pillanatnyi csend. Nuadához ment és egy üvegcsét adott át neki. <br />- És a test?! -kérdeztem a nyilvánvalóan hiányzó részletre. Nuada elvette az üvegcsét és megszaglázta. Vicsorogva felmordult.<br />- Ezt egyedül sosem lettek volna képesek elkészíteni. -határozott mozdulattal a lángok közé hajította.<br />- Ezek szerint megszerezték valahogyan a másik könyvet. <br />- Könyvet?! Milyen könyvet? - indultam közelebb, de a két férfi mit sem törődve velem hosszas néma szemezésre váltott. Biztos voltam benne, hogy a doktor fejében folyik a csevegés és ez nagyon felhúzott. <br />-Hé, seggfejek! Minek hívtatok ide, ha most levegőnek néztek?! Nem úgy volt, hogy egy csapatban játszunk?! -csattantam fel, mire mintha csupán most vettek volna észre, felém fordultak. <br />- Elina... -a doktor egyenesen a szemembe nézett. Pillantása a régi boldog időket idézte amikor rajongtam érte. De elhagyott, aztán pedig kést szorított a torkomhoz, majd ismét lelépett. Erre gondolva megfeszültem. Érzékelte, mert elkapta a tekintetét rólam és a mesterünkre koncentrált ismét. Nuada mosolya félelmetes volt ebben a pillanatban. <br />- Mi ilyen végtelenül vicces?! -sóhajtottam, mert biztos voltam benne, hogy ugyan úgy folytatják a csevegést, hiába érzékelnek. <br />- Mennyit mondtál neki?! -kérdezte ő.<br />- Semmit. Gondoltam ezt a kegyet meghagyom a számodra. Ha már a legutóbb úgy is játszadoztál vele. Hátha a kicsi lány viszonozni akarja a kedvességed. -ezzel sarkon fordult és nemes egyszerűséggel otthagyott minket. Piszok disznó! Kimegy a teremből, de tuti, hogy pásztázza az agyunkat. Vagy legalábbis az enyémet. - Meghagyom ezt a kis időt kettőtöknek! -szólt még vissza.<br />- Mégis hova a jó büdös... sorozata van, vagy mi?! -puffogtam. Nem értettem, hogy miért hívott ide, ha nem mond semmit és most csak úgy itt hagy vele. Vele, akinek a tekintete annyi mindent ígér amiért régen bármit megadtam volna. De a múlt elmúlt. <br />- Noahoz megy. -pillantott az ajtóhoz ahol a forrás távozott. <br />- Noah?! A halott vámpír? - bólintás. -Az ő teremtménye volt?!<br />- Nem egészen. De ha képes kedvelni bárkit is akkor Noah az egyik kedvence volt. <br />- Hát ezért volt annyira oda azért, hogy átadhatta az infót a halála előtt. <br />- Hű volt a végtelenségig és megbízható. <br />- És most halott... Igazán... Végérvényesen... -néztem a lángok táncát. - Mit ér a hűség, ha végül csak elhagy az aki a világot jelentette... -bukott ki belőlem. <br />- Elina... -nyúlt felém, de keze az arcomtól alig pár centire megállt a levegőben, majd ökölbe szorultak ujjai és leengedte a kezét. <br />- Nem várom, hogy megmagyarázd, vagy kitalálj egy mesét, hogy mennyire fontos voltam. Csupán egy feladatot jelentettem és lássanak csodát, hát itt vagyok. Hívtak és én jöttem, bár őszintén szólva nem értem mit keresek itt. <br />- Gyermeked született... -bumm a közepébe.<br />- Merion a lányom. Ha terveztek vele valamit az ég és a pokol óvjon kettőtöket, mert nem érdekel kin kell átvágnom magam, hogy megvédjem őt!<br />- Egy a célunk. Nem eshet baja, ahogy neked sem és persze neki sem.<br />- És ezt mégis miként akarjátok kivitelezni amikor két fronton és készülődik a háború?! <br />- Három, de ez részlet kérdés... -mosolyodott el, mire az égbe szaladt a szemöldököm. <br />- Három?! <br />- Hogy nevezitek őt?! Forrás?! <br />- Igen.<br />- Találó. És mint olyan kissé téves, de mégsem.<br />- He?! -ennyire futotta. <br />- Ő a forrás, de a vámpírok seregét nem ő maga teremtette. A vérvonala, a vérvonalunk egész kurta.<br />- Tehát van egy másik... -gondolkodtam el. - Ugye nem?! <br />- Hollófekete haj, fehér bőr, szerelmes szív. -mosolygott a doktor rám. - Bár ez a leírás rád is stimmelne, de van egy ősibb asszony. <br />- A nő akibe a fiatal fiú szerelmes. - bólintás. - Mi ment félre, hogy a világot ellepte a mifélénk?! <br />- Az amit neked megadott az élet. <br />- Gyereket akart és teremtett magának.<br />- Újra és újra... csecsemőtől az aggastyánig. Akit nem falt fel azt átváltoztatta. <br />- Csecsemő?! -nyelnem kellett egyet. A gyerek vámpír kérdés is borzalmas gondolat, de csecsemő... Megborzongtam - Őrült ribanc lehet. <br />- Így is lehet nevezni. <br />-Szóval akkor ha jól értem gyűlöli Nuadát és háború van köztük. Plusz a vadászok, plusz az ide készülő leszármazottak akik azt hiszik, hogy jó helyen kopogtatnak, holott nem is?! <br />- Valahogy így.<br />- Frankó... és nekünk hány emberünk van?! <br />- Aki nincs beépülve?! Vagy a szimpatizánsok akik a különböző családokban mozgolódnak?! <br />- Hogy mi?! <br />- Akadnak szép számmal olyanok, mint a város ura, vagy az amerikai barátod.<br />- Szóval nem árulod el, hogy a vérvonalunk hány főre rúg? -sejtelmes mosoly volt a jutalmam. Hát a jó öreg doktor nem sokat változott. Még akkor is, ha most egész beszédesnek bizonyult. <br />- Szeretném, ha segítenél nekem Noahval. -nem mondja meg, hát maradjon titok. Nem mintha nagy családi vacsikat terveznék tartani a bandának ha egyszer túl leszünk mindenen. Már ha még létezünk ezen a földön mire véget ér.<br /><br /> Két meglepő dolog fogadott. <br />Az egyik egy komoly felszereltségű labor ezen a helyen, a másik pedig Nuada aki a halott vámpír fejénél ácsorgott, de valahol máshol járt. Messze, talán a múltban nosztalgiázott, talán a jövőben épp megbosszulta barátját.<br />A doktort követve beléptünk a teremben, ők nem zavartatták magukat, én kissé feszengtem. Mintha megzavartam volna egy gyászoló hozzátartozót. Közben el nem tudom képzelni, hogy ez a férfi ennyi időt megélve érezhet még bármi ilyesmit.<br />- Akkor lássunk neki. -szólt a doktor. Nuada hátrább lépett az asztaltól, de maradt. Csak asszisztálnom kellett, mint rég, bár akkor nem boncoltunk. Pláne nem vámpírt. <br /><br />Nuada némán figyelt, a doktor pedig gyorsan és precízen dolgozott.<br />- A véráramba jutva szépen feldolgozza az érintett szerveket és lényegében belülről emészti el a testet. -mondta ki a végső konklúziót a látottak alapján a doktor. <br />- Lebont minket. Micsoda szenvedés... -szörnyülködtem és máris átértékeltem magamban a dolgokat. Nem gyenge vámpír volt ő, csak már a végét járta amikor rájuk bukkantam. Ezért nem akart táplálkozni. -Nincs az a vér ami kitisztítaná a szervezetből... Micsoda fegyver. <br />- Eire úgy döntött megsemmisít minket. -mondta ki a doktor, mire Nuada akár egy veszett farkas vicsorítva morgott.<br />- Átkozott a perc amikor betette lábát az erdőbe. -végtelen gyűlölet áradt a férfi felől. Örök szerelem márpedig nem létezik...<br />-Kell, hogy legyen ez ellen valami ellenszer! -nyeltem egy nagyot. Nem tudom milyen hosszú a lista amin a nevem szerepelhet, de a tudat, hogy létezik is elborzaszt. <br />- Uram?! -mindketten a forrást néztük. Remélve, hogy ő talán szolgálhat valami apró reménnyel. <br />- A boszorkány könyvei. Ezek szerint az a szuka nem pusztított el mindet mielőtt porig égette a házat. -tehát a titokzatos nő neve Eire. A szerelem nevében lemészárolták a családját azt megbocsátotta, de a vámpírrá válást már nem... a világra szabadította a vámpírokat és most kész leszámolni velük csak mert épp olyan heppje van. Őrült ribanc, és ezt pont én mondom...Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-41627596254518514722023-03-23T21:21:00.005+01:002023-03-23T21:21:52.531+01:0026. Fekete vér<p> - <span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">Te! –pördültem meg és meredtem Ariadnéra. – Tudtad, tudtad az egészet és nem tettél semmit. –a nő szemében harag tüze lobbant.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Tudtam. És mindent megtettem, hogy ez ne történhessen meg.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Elcseszted! –nevettem a képébe. A keze remegett, majd lassú mozdulattal kifűzte a ruhája tetejét, hogy felfedhesse a sebhelyét.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Azt hiszem megfizettem az árát. –villantotta ki a szétroncsolt kulcscsontját egy pillanatra, majd eltűntetette a szemünk elől.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Valóban azt hiszed ez elég büntetés?!<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Mit tudsz te erről?! Csak egy töredékét láttad a történetnek. –elfordította a tekintetét rólam.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Igazat mond. Ahogyan te is valahol. –búgta gondolataimban a mester. <br />Ariadné riadtan kapta vissza rám a tekintetét.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- El kell menned hozzá! Azt akarja, hogy minél előbb ott legyél. – meg akartam kérdezni, hogy vajon az ő fejében is szólózik e néha, de végül nem tettem, csupán bólintottam.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Tudom, érzem a hívását. –erre még nagyobbra kerekedett ki a szeme.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Hogy mi van?! Ez eddig is megvolt? –csatlakozott be Archie is aki a kiütött Missi mellől figyelt minket.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem, de most minden más.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Hogy-hogy más? –értetlenkedett.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem tudom elmondani, de más. Olyan, mintha összeraktam volna a kirakós darabkáit és végre egyben látom a képet.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Milyen képet?<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem tudom! Érzem, de ez az egész elég megfoghatatlan. –nyögtem fel.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Ez így elég siralmas válasz. –sóhajtott a csapos.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Ha már tudom, akkor elmagyarázom. Ígérem! –sóhajtottam én is.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Ne menj. –nézett rám a nő.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Menni akarok. –meglepett még engem is, de így volt. Akartam, én magam. Sóvárogtam, hogy végre velük lehessek. A doktorral és a mesterünkkel. Ebben a pillanatban nem létezett semmi más.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Vele mi lesz? –zökkentett ki Archie. Missi...<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Vigyázzatok rá, kérlek! Ki lesz ütve egy darabig, de ha kap enni utána rendben lesz. –mosolyogtam.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- A farkasom vár már rád. Siess! –suttogása visszhangot vert a koponyám falán és betöltötte az egész agyam. Erre nem volt szebb kifejezésem. Bár ha azt veszem, hogy egy barlangban van, egész találó. <br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem hiszem, hogy jó ötlet ez Elina. –méregetett Archie, mire vállat vontam ő meg a fejét csóválta.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Siess haza! –elmentem a nő mellett és kisétáltam az ajtón. Az otthonomat, mert ezt a házat már jó ideje annak éreztem, vadidegenekre hagyom, hogy találkozzak olyanokkal, akikkel nincs viszonyom. Legalább is már, ha a doktort nézem. <br /><br />A farkas a ház előtt ült, mintha nem is egy hatalmas dög lenne, hanem csak egy édes kutyus. Nah persze. Ha a szomszédok kiszúrnák talán még rendőrt is hívnának. Gyepmestert azt tuti. Ahogy közeledtem felé felkelt és elindult a park felé, kényelmes kocogó tempóban tartottam lépést. Nem értettem miért kell idegenvezető, hisz jártam már a barlangban. Tudtam jól az utat, sőt akár mehettem volna kocsival is. Az gyorsabb, de hát ez van. Hamar magunk mögött hagytuk a lakott területet és az erdőn átvágva rövidítettük az utat. <br />A korábbi alkalommal észre sem vettem, de most feltűnt, hogy Nuadahoz vezető utat keresztezi az a kunyhó ahol rég a doktorral éltünk. Ez a gondolat, fájó csomóként ülte meg a gyomromat és nem is hagyott szabadulni a rossz ízétől, hogy mindvégig csak egy eszköz voltam. Bár azt nem értem még most sem, hogy akkor miért nem vitt már el hozzá jóval korábban?! Annyi minden másként alakult volna, ha aznap a barlangba megyünk és nem a városba ahol elszakadtam tőle. Annyira magamba merültem, hogy majd átestem a farkason, mikor az utamat elvágva megállt előttem. Mielőtt megnyikkanhattam volna, hogy mégis mi baja van én is meghallottam a hangokat a közelben. <br /><br />Két férfi beszél egy harmadikhoz. Közelebb osontam és biztos távolságból néztem végig a jelenetet. A két férfi felváltva verte a harmadikat, néha-néha megszakítva, hogy kérdéseket tegyenek fel.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Milyen céllal jönnek ide a dögök csapatostul? –semmi válasz.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Milyen céllal jönnek? –újabb csapások sora. <br />A harmadik fél egy vámpír volt. Több sebből is fekete folyadék szivárgott belőle vér helyett. A kezem ökölbe szorult. Bár soha életemben nem láttam azt a vámpírt, azonban a két vadászt túl jól ismertem. Az egyik korábban többször is átlőtt a nyílvetőjével. Gondolkodás nélkül kiléptem a nyílt térre.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Mi a baj fiúk?! Csak nem túl hamar tönkrement a játszó pajti? –villantottam egy bájos mosolyt feléjük.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Ez a szerencsenapom! –röhögött fel az idősebb, a másik pedig összeszűkült szemmel méregetett, majd megszólalt.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Hiába jössz, ez itt már dögrováson van! –bökött a vámpír felé, aki csak fél szemét szánta arra, hogy rám nézzen.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- De veletek még játszhatok, nem? –billentettem oldalra a fejem.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- A főnök tuti örülne neki, ha belőle szednénk ki az infót. –lelkendezett vigyori.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Hallgass! Veszedelmes egy szuka ez. –nem véletlen, hogy legutóbb sem keveredtél közelharcba, tettem hozzá magamban.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Te elkapod, aztán tele pumpáljuk a szerrel és olyan lesz, mint a kezes bárány. –fröcsögött az első, meglátszik nem ő a páros esze. De vajon milyen szerre gondol? Az a fekete izé lehet?!<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Gyertek fiúk, ne várjuk meg, míg lemegy a nap! –álltam be egy kisebb terpeszbe és vártam, hogy nekem ugorjanak. Ha mázlim van, nincs náluk távolsági fegyver. Vigyori felém lökte a másikat. Naná, hogy nem ő jön elsőnek. Ahhoz túl beszari. <br />A tag egy kisebb bökőt kapott elő a derekára erősített tokból. Lehetne vele még akár bálnát is filézni, vagy épp fát vágni, már ha valaki arra vetemedne. Egyik tenyeréből a másikba pöccintette, mintha csak valami apró bicska lenne és nem egy jatagán.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Élvezettel fogom felnyitni a mellkasod, hogy kitéphessem a szíved. –csillant fel a szadizmus sajátos fénye a szemében.<br />- </span><span style="background-color: white; color: #222222;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 12pt;">És azt a tisztás másik végéből tervezed? –cukkoltam. Ki is billent a sodrából, mert marokra kapta a bökőt és közelebb araszolt.</span><br /></span></span><span style="background-color: white; color: #222222;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- </span></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">„</span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: Times New Roman, serif; font-size: small;"><span style="font-size: 12pt;">Hol késlekedsz?!” –suttogott a fejemben Nuada.<br /></span></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Épp feltartanak, de mindjárt ott leszek. –válaszoltam morogva és félhangosan. Ezzel totál összezavartam az ellenfelemet. Bezzeg a másik az csak röhögött.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nézd már, meggajdultál anyukám? –erre már a társa is elhúzta a száját. Mondhatni kár volt, mert a mosolya inkább vicsor volt. Nem egy színpatikus fajta. Mit mondhattam volna erre az intelligens kérdésre? Pontosan! Így inkább csak vállat vontam.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;"><br />A férfi közelebb araszolt, majd hirtelen kirobbanva felém vetette magát. Karját becélozva taszítottam tovább, ahogy félreugrottam előre. A lendületének hála berontott a bozótosba és fának ütközött.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Ez igen. –vigyorogtam. <br />Hirtelen a hátam mögött felnyüszített a vámpír, épp megpróbált felállni, de a vadászok egy-egy tőrrel a földhöz szegezték a vádlijánál fogva. <br />Ha épségben lenne, akkor meg sem kottyanna neki, tehát elég cefetül elintézhették, vagy egy gyengécske vérszívó. <br /><br />Míg rájuk figyeltem a kis bikuci kimászott a bokrok közül és felém hajított egy hosszú ág darabot. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, de sikerült reflexből elkapnom az ágat és párszor megpörgetve lefékeznem.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- A picsába! –jött az őszinte reakció.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Torro-torro ökröcskén! –a csípőm körül forgattam meg párszor az újdonsült lándzsámat, majd várakozóan álltam ismét.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Azt hitted eltalálod azzal a szarral?! –hőbörgött a társa, majd a vámpírt hátrahagyva előkapott ő is egy kisebb kést.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Két kis malac sétál az utcán… vajon melyik vérzik ki előbb? –villantottam egy szemfogas mosolyt és úgy húzódtam, hogy háromszög alakuljon ki közöttünk. Így mindkettőt láttam egyszerre. Ők összenéztek és máris elérte mindkettőt a győzelmi láz. Ennyit a pasikról és a hím soviniszta hozzáállásról. Bár nekem épp kapóra jött. <br />Az új táncpartnerem lendült előbb támadásba. Penge fával csattant, ahogy hárítottam a támadását. Máris érkezett a társ, épp csak el tudtam ugrani előle. Megpróbáltak maguk közé szorítani, de persze nem hagytam magam. Az ág hosszának hála nem jutottak közelebb és lassan megcsillant az első izzadtságcsepp bikuci homlokán. <br />A vámpír hírtelen ismét kínkeserves hangot hallatott, majd túlságosan is elhallgatott.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Egynek már annyi. –vigyorgott mindkét vadász fölényesen.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Add át magad nekem Elina. –suttogott bele a fejembe a vámpír én pedig nem ellenkeztem. Kivételesen. <br />Az ág darab tapintása hirtelen csiszolt rúddá vált. Mintha valóságos lándzsa pihent volna meg a kezemben, nem pedig egy élettelen fadarab. <br />A két vadász azt hitte, hogy nem figyelek, mert nem nagyon reagáltam rájuk, míg csak közelebb nem értek, hogy aztán egy villámgyors szúrással át nem szúrtam az egyik vállát. Nem a saját lendületem vitt, és még csak nem is a saját célzó képességem vagy reflexem. <br />A lándzsát elengedve felszabadult kezem a másik torka felé kapott és fémes illat töltötte meg a levegőt, ahogy kitéptem a torkát. Mindketten a földre zuhantak. Bikuci nyöszörgött és szitkozódva meredt rám. Társa elnyílt ajkakkal, csodálkozó tekintettel meredt a halál semmijébe.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;"><br />- Mond meg Bareknek és a többinek, hogy a vég hamarosan eljön értük! Aki az enyéimet írtja annak szörnyű lesz a sorsa. –ajkaim eszelős mosolyra húzódtak, szememből a bizonyosság csillogott, hogy ha kell, saját karomat merítem az összes ilyen testbe, hogy kitéphessem a forrón lüktető szívüket.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Te őrült vagy! –köpött felém a hős vámpírvadász, mire cipőm talpának kellemes helyet taposva léptem ágyékába, hogy a könnyei patakokban csorogjanak és izzadjon le úgy istenesen.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Undorító a bűzöd és a rettegésed. A véred pedig még annál is gusztustalanabb! –rántottam ki a vállából az alkalmi lándzsámat, majd a még mindig szorongatott húsdarabot a kezébe dobtam.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- És most takarodj, vagy meggondolom magam! –hagytam ott és a vámpírhoz lépdeltem, közben a halott vadászt a karjánál fogva húztam magam után. Ő érezte és pedig tudtam jól, hogy túl gyáva alak már egyedül ahhoz, hogy újfent támadjon. Így nem is foglalkoztam vele.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;"><br />- Uram… -lázas tekintettel nézett rám a haldokló vámpír. Szájából, orrából és füléből fekete vér szivárgott.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Mit tettek veled? –borzadtam el.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Téged…Téged kerestelek, hogy elmondhassam, az új kor urai veszélyesnek kiáltottak ki. El… el akarnak… pusztítani.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Halott vér, de még dübörög benne az élet melege. –tartottam oda a vadász, bugyborgó vérével áztatott nyakát.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem. –mosolygott rám. - </span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">Azért éltem, hogy szolgálhassalak uram. Boldogan halok meg, hogy átadhattam az utolsó üzenetet…Mestereeeehm… -és ezzel elszállt belőle minden, ami valaha azzá tette, ami volt. A gyermekemmé…<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Álljunk meg egy pillanatra! –csattantam fel.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Jöjj Elina, ne késlekedj. –Nuada hangja csepegett a fájdalomtól.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Ismerted őt?! –borzadtam el. - </span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">Ismerted és magára akartad hagyni te szemét. –remegtem a méregtől, hisz ha rajta múlik, hagyta volna, hogy tovább kínozzák ezt a szerencsétlent. <br /><br />Felálltam, ökölbe szorítottam a kezem, ha most itt lenne, isteneset behúztam volna neki, de pont ekkor kocogott mellém a farkas és unszolt tovább. - </span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">Te sem segítettél volna ám! –meredtem rá a bundásra, mire csak prüszkölt egyet és elindult.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Neki az a dolga, hogy elhozzon hozzám.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Rohadj meg! Hát ennyit érnek neked a leszármazottaid?! A doktor is, vagy én... akár én is lehetnék most az a halott vámpír.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Elina.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem! Mi a franc, olyan fontos neked, hogy hagytad volna az egyik ivadékodat csak úgy a vámpírvadászok kezén? –üvöltöttem, de semmi válasz. Hogy a süly essen belé.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Nem az ivadékom. –jött végül a kegyes reakció, mikor már ismét a farkas nyomában loholtam. Nem volt hangulatom tovább cseverészni, így nem reagáltam semmit, csak futottam. <br />A futás jó, elveszi a haragot egy idő után. Már nem akarok annyira menni, de mégis megteszem. Ideges vagyok rá, de nem teszek úgy se semmit. Megölni nem fogom, a verés meg hol számítana bármit is?! Szerencsétlen flótáson már úgy sem segítene. <br />Ahogy mondta boldogan halt meg, mert átadta urának az utolsó üzenetét.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">- Stop! –torpantam meg hírtelen. - </span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;">Hogy a francba jött rá, hogy rám van kapcsolva a pasi?! Mégis mi a nyavalya, hisz végül is nem azt mondta, hogy „hé add már át az üzit, mert én feldobom a halhatatlan pacskert”, hanem úgy beszélt, mintha Nuada lett volna személyesen jelen. Mi a hétrét görnyedt istennyila folyik itt?! –persze válasz az a nagy semmi volt újfent. Kezd egyre frusztrálóbb lenni, hogy csak szivatni csekkol be az agyamba. Bezzeg, ha segítség kellene, akkor kocogjak már el hozzá, mert a telefon, meg az email épp derogál egy földalatti barlangban. Vajon van ott egyáltalán térerő?! Azt hiszem, megtudom amint becsekkolok nála.<br /></span><span style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt;"><br />Hamar ismeretlen területre tévedtünk át és ott bizony tényleg jól jött, hogy el ne vesszek a gaztenger és a vadon közepén, mert semmi ösvény, semmi tábla, csak pár farkas nyom jelezte, hogy itt azért jár a nép, még ha épp négy lábon is.<br />A meredek már ismerős volt, bár gondolom, ismerősebb lenne alatta, mint a tetején kaptatni felfele, de aztán felcsendült a mára már ismerős hangokból álló vonyító kórus. <br /><br />A farkasok ismerősként köszöntenek a területükön.</span></p><div class="gs" style="background-color: white; color: #222222; font-family: "Google Sans", Roboto, RobotoDraft, Helvetica, Arial, sans-serif; margin: 0px; padding: 0px 0px 20px; width: 950px;"><div class=""><div class="ii gt" id=":tn" jslog="20277; u014N:xr6bB; 1:WyIjdGhyZWFkLWY6MTUxMDMzMDQ2MTIwNDM5OTAwNiIsbnVsbCxudWxsLG51bGwsbnVsbCxudWxsLG51bGwsbnVsbCxudWxsLG51bGwsbnVsbCxudWxsLG51bGwsW11d; 4:WyIjbXNnLWY6MTUxMDMzMDQ2MTIwNDM5OTAwNiIsbnVsbCxbXV0." style="direction: ltr; font-size: 0.875rem; margin: 8px 0px 0px; padding: 0px; position: relative;"><div class="a3s aiL " id=":tm" style="font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-feature-settings: normal; font-kerning: auto; font-optical-sizing: auto; font-size: small; font-stretch: normal; font-variant-alternates: normal; font-variant-east-asian: normal; font-variant-numeric: normal; font-variation-settings: normal; line-height: 1.5; overflow: hidden;"><div class="yj6qo"></div><div class="adL"></div></div></div><div class="hi" style="background: rgb(242, 242, 242); border-bottom-left-radius: 1px; border-bottom-right-radius: 1px; margin: 0px; padding: 0px; width: auto;"></div></div></div>Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-65024330422740149582014-03-01T21:51:00.006+01:002023-03-22T22:56:57.464+01:0025. Oda és vissza...<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="line-height: 115%;"><span style="font-family: Times New Roman, serif; font-size: 12pt;">Napok óta nem láttam a
családom. Iván és Merion átmenetileg Royékhoz költözött. Bár az én ötletem
volt, most mégis haragszom a világon mindenkire.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerinted mi a francért kell engem
szívatnia az univerzumnak? –dőltem neki a falnak.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tudom, ahogyan eddig sem.
–mosolygott Nick.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Biztosan valami hatalmas baklövést
követtem el előző életemben! Jah, nem várjunk csak. Gyerekgyilkos voltam és egy
szörnyet teremtettem. –álltam fel a földről és a mosogatóhoz lépve feltéptem
egy újabb tasak vért. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha nem tudnám, hogy nem lehetséges azt
mondanám részeg vagy! –fürkészett Nick.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bár az lennék. Akkor kiütném magam és
végre tudnék aludni egy jót. –néztem rá mérhetetlen fáradtsággal.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért nem teszed? Még mindig zaklat?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Halvány dunsztom sincs. –kuncogtam.
–Azóta le sem hunytam a szemem, hogy Iván elhagyott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te küldted el, ha az emlékezetem nem
csal.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lehet, de nem törte magát, hogy
maradjon! Rám se bagóz, mióta itt hagyott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nézted az üzenetrögzítődet? Villog!
–csóválta a fejét, majd benyomta a gombot és a szalag visszatekert. Néma
csendben hallgattuk a pörgő halk zörgést, majd egy kattanás után megszólalt a hang.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- „Elina, Iván vagyok. Megérkeztünk
Royékhoz, ha kell, valami szólj és viszem… Elina, megint én, csak reméltem
felveszed. Ugye nincs baj… Elina hívj fel, ha lehallgattad aggó…”<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azonnal kapcsold ki!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt mondtad nem keres, pedig aggódik
érted.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Persze, mert én vagyok a környék
nyomorékja, akiért aggódni kell! –fortyantam fel.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne játszd itt a hiszti királynőt!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csezd meg Nick! Senki nem kérte, hogy
itt legyél! –fordítottam hátat neki.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kérted ez igaz, de én önként ajánlom
a társaságom. –lépett közelebb és átölelt hátulról.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Vámpírnak nem épp a legerősebb, de a
jelleme… -szólalt meg a nem kívánt hang a fejemben.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi lenne, ha kimásznál a fejemből végre
és keresnél más csatornát az unaloműzésre?! –kérdeztem hangosan, mire csak egy
nevetés, majd a nagy semmi volt a válasz.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megint itt van? –jött a kérdés a jobb
vállam felett.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nincs kábeltévé a barlangban. –morogtam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">Biztos értékelné pedig. –kuncogott.<br /></span></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- </span></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Túl sokan vannak a fejemben. –sóhajtva
mondtam ki azt, amin már napok óta agyaltam. - </span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Azt hiszem, lassan bele fogok őrülni ebbe.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem fogsz. Te egy igazán erős csaj vagy.
–ölelt szorosabban.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha nem is, de nem lehetek már annyira sem normális mint korábban. –halkult le a hangom.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hát ezért küldted el? Hogy ne lássa azt,
amivé válhatsz? –nem szóltam semmit. Az utolsó csepp a pohárban az volt amikor azt hittem végre csak ketten vagyunk az ágyban, pihenhetek kicsit. Erre az éjszaka közepén rohant le. Nem sokon múlt, hogy a párnát cincáljam szét Iván torka helyett. Másnap reggel menniük kellett. Mi van, ha álmomban Meriont támadom be legközelebb. Azt nem. Egyikőjük sem lehet a közelemben, míg ki nem takarodnak a fejemből. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina? Ha tényleg így történne, csak azt
bizonyítaná, hogy ő milyen gyenge… Engem nem érdekelne semmi, amíg a létem
része vagy.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy mi?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jól hallottad.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne! Ne mondj semmit, mert ezen akkor sem
változtathatsz, ha kimondod, hogy nem jelentek neked az égvilágon semmit. De
ettől függetlenül én elmondhatom, hogy igen is sok mindent jelenthetnél a
számomra, ha akarnál. –elengedett.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te kimondhatod én pedig nem?! –kötöttem
bele abba, amiben láttam egy kis kapaszkodót.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Archie azt üzente, hogy próbálj meg
aludni kivételesen. Hátha amikor az álmok végére érsz, felszabadítod magad egy
úttal.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De… -fordultam felé, mire az ajkamra
tapasztotta ujját.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ezt pedig én mondom. Egyre több és több
kérvény érkezik a csaposodhoz. A világ vámpírurai és a felkapaszkodó
fiatalabbak szeretnének egytől egyik ideseregleni, hogy láthassák az elsőt.
Ebből nagyon nagy baj lesz és te ott vagy a kellős közepén. –az arca komorabb
volt, mint valaha.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Uralnom kell ezt a helyzetet, hogy
farkasszemet nézhessek velük.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Talán nem kellene.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Muszáj.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mert engem választott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ugyan ki? Nuada őlordsága?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen, vagy a sors, vagy a mit tudom én
mi! A lényeg, hogy nem futhatok el, ha akarnék sem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De te nem is akarsz. –ez nem kérdés
volt, de mégis válaszolnom kellett rá.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Értem. Akkor csupán annyit tudok tenni,
hogy továbbra is hozom/ viszem a vérkonzervet és a híreket, amíg csak szükséges.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kösz! –mosolyogtam rá.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Érted bármit! –kacsintott rám a hírhedt
mosolyával.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Örülök, hogy itt vagy. –vallottam be az
igazságot.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- No fene! Jégcsap kisasszony megenyhülni
látszik? Vigyázz magadra és aludj. –csókolt homlokon.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te pedig ne kavarj zűrt a kocsmában, se a többieknél. Csomagoltam el Merion napi tej és vér keverék adagját.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; text-indent: -18pt;"><span style="font-size: 12pt;">- Úgy ismersz te engem? –felvette a
táskát, majd magamra hagyott.</span><br /><div style="text-indent: -24px;"><span style="text-indent: 0px;"><br /><span style="font-size: 12pt;">Miután kiittam az utolsó cseppet is a
poharamból a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzam. A forró vízsugár kissé
kitisztította a fejem és ellazított. Éreztem, ahogyan a világ lelassul
körülöttem és egyre könnyedebbé válik a testem, lelkem. Már ha az utóbbival
rendelkezem. Aztán kinyitottam a szemem és magamat láttam, ahogy összecsúszva
pihen a vízsugárban. Fel sem tűnt mikor foghattam padlót és ki sem borított,
hogy saját magamat látom. Valahogy logikusnak és egyértelműnek láttam a
helyzetet. Nyúlni próbáltam magam felé, de nem értem el ázó énemet. Egyre
messzebb és messzebb kerültem tőlem, majd megszólalt egy hang a hátam mögött.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Soká tartott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te hogy vagy itt? –néztem Nuadára.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én mindig is itt vagyok.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És kukkolsz?! –pillantottam magamra.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem hoz lázba a tested látványa.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem? –kérdeztem enyhe sértődöttséggel a
hangomban.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ebben a formában nincsenek ilyesfajta
vágyaim. –mosolyodott el.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Milyes fajta?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szexuális. De akár mondhatnám az
éhségét, vagy a birtoklásét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én a formára értettem a kérdést.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bizonyára.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szóval?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Minek neveznéd ezt? –mutatott lebegő és
az ájult énemre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nemtom. –húztam vállat.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Pontosan.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Amíg nem érted és érzed mindegy, hogy
minek nevezed ezt az egészet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy érthetném meg? Hogy oldhatnám meg?
Mit tehetnék azért, hogy el tudjam viselni az erőtöket? –felém nyújtotta a
kezét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl sok a kérdés kedvesem. Most inkább
térj vissza magadba és aludj. –simított ki egy tincset az arcomból.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De nem tudom, hogy kell. –suttogtam.<br /></span><span style="text-indent: -18pt;"><span style="font-size: 12pt;">- Engedd el magad, hunyd le a szemed és
kapcsold ki az agyad. Merülj el a semmi meleg és nyugtató tengerébe. –lehunytam
a szemem és lassan süllyedtem a feketeség hívogató mélységébe. Nem volt se
gond, se baj, csak a csend és a nyugalom.</span><br /><div style="text-indent: -24px;"><span style="text-indent: 0px;"><br /><br /><span style="font-size: 12pt;">Erdő illat… moha és föld… a szél az
arcomat simogatta a lombok védelmező sátra alatt. A levelek akár a puha illatos
fűszálak… várjunk csak?! A levelek nem lehetnek fűszálak. Hol is vagyok és
főleg mikor? Próbálom bekapcsolni az agyam, de nagyon nem akart működni.
Ismét elnyomott a fekete tompaság. Elmerülök a békés végtelen űrbe. Valami hozzám
simult, lágyan védelmezően körül fonta és beburkolta az egész testem. Valahonnan
fény csillant be és megpillantottam egy fekete tincset. Ismerős, de nem tudom, hogy
hol láttam, vagy épp mikor.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ébredj, éledj! –melegség tölt el.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Bumm… Bumm… Bumm… –dörömbölt egyenletesen
valami nagy és eleven.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ébredj! –suttogta a fülembe. Nem akarok
még visszatérni. Fáradt vagyok és elegem van. Nem kell a fejemre az a rengeteg
minden.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Bumm… Bumm… Bumm… –dobog a szív egy élő
mellkasban. Hirtelen élénkebb lettem. Eszembe jutott minden és ennek nem örülök.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nyisd ki a szemed. –jött a bársonyos és
nyugodt hang. Ismerem és fontos nekem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te nem Iván vagy! –motyogtam álomittasan.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban. –mosolygott, kihallatszik a
hangján. Ismertem már ezt. Hisz annyiszor ott volt a fejemben. Ki kellett nyitnom a
szemem, mert nem lehet, hogy ő az. Nem lehetséges!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te nem lehetsz itt! –néztem a rajtam
pihenő kart.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Pedig az elméd nem játszik veled.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Álmodom?! –néztem fel a forrás hollófekete hajjal keresztezett arcára.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mond meg te! –tényleg mosolygott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy kerültél ide? –ráncoltam a
homlokom. Valami nem klappol. Nagyon nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hívtál és rád találtam. –ez
kitisztította az agyam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Már megint ezek a felsőbbrendű
baromságok! –mivel semmi reakció nem jött tőle, így szúrós szemmel néztem rá,
de persze nem hatott. A nézzünk farkasszemet, versenyt bebuktam. - </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Megjelentél itt, mint valami kísértet.
Miért és legfőképp hogyan változtál szellemből hús és vér… <br />Itt
elvesztettem az eszem, mert végig néztem rajta és csak a lüktető eret láttam meg
majdnem áttetsző fehér bőrén. Ennyit tesz, ha az ember, vagyis a vámpír
évszázadokig holmi „luxus barlangban” él.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tápláld az éhséget Elina. –simított
végig a karomon és pedig gondolkodás nélkül hanyatt döntve a hasfalára
pattantam és a legkívánatosabb pontjába mélyítettem a fogaim.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igazán érdekes döntés. –lenézett rám, án pedig vérző mellét szívva néztem fel rá. Az agyamban
dübörögtek a hangok, képek érzések és emlékek. Mintha valami felgyorsított filmet
vetítettek volna a mini mozimban. Vére íze egyszerre volt éltetően
forró, de egyben tavasziasan zsenge, ami nem túl helyén való. De kit érdekel?!
Imádom és akarom! Épp csak kezdtem felmelegedni és feltöltődni, mikor Nuada a
fejemre tette a kezét, és megpaskolt, mint valami vigasztalásra szoruló
kis gyereknek.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Közeleg a teremtményed. –figyelmeztetett
és tényleg. Már érzékeltem is Missi közelségét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Basszus! –pattantam le róla és
kirohantam a szobából. Épp csak kiértem nyílt az ajtó és beviharzott ő maga.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Úgy aggódtam érted! –vetette magát a
nyakamba nekem pedig csak a meglepett pillogás maradt osztályrészül.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nyugi van csajszi, hisz nincs semmi
bajom. –próbáltam lehámozni magamról, mielőtt felismeri az illatot, ami
belengett. Az erdő párás illata, amit úgy imádok. Várjunk csak?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem érzékeltelek napokon keresztül,
hogyne aggódtam volna érted!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy érted, hogy napokon keresztül,
hiszen csak… -a mosogatóra és a belekeményedett alvadt véres bögrét
megpillantva kellett rájönnöm, hogy valami nem igazán smakkol.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Iván azt mondta ő tudja, hogy nincs
bajod, de mégis tiszta ideg volt és akkor volt az a fura álma és… de végre
magadnál vagy és minden rendben. –hadart a barátosném.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó reggelt álomszuszék! –támaszkodott az
ajtóban Nick.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ti meg, hogy-hogy együtt? –hápogtam a
páros egyik tagjáról a másikra nézve.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Amíg TE Csipkerózsikát játszottál, mi lemeccseltük.
Egész jó fej az a két kölyök, ha kap egy esélyt. –vigyorgott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick! Mit ígértél?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rendben sajnálom, de nehéz megszokni,
hogy férfinak kezeljek valakit, aki nem élt meg fél évszázadot sem. –csóválta a
fejét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szóval akkor a szemedben csak az 50+ a
felnőtt? –kérdeztem, mert ez teljesen befagyasztotta az agyam fontosabb
dolgokon töprengő részét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lásd be, hogy valahol jogos. –sétált át
a szobán magabiztosan, mint mindig. Egyenesen a háló felé mire ugrottam egyet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De ez még nem válasz arra, hogy mit
kerestek épp ti itt kettesben. –kaptam el a karját és fordítottam úgy, hogy
véletlenül se érezze gyanusnak Nuada specifikus illatát. Közben elkezdtem imádkozni a… Kihez is?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A te drága jó csaposod utasítását
követve a családodat védem, mert neki minden emberére és idejére szüksége van a
kérvények miatt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kérvények? Jah oké… Bocs, de még szita
az agyam. –bárcsak álmodtam volna, és nem lenne itt!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hát ennyire zavar az ittlétem? –búgta
bele az agyamba, mire összerezzentem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Minden rendben? –fürkészett kíváncsian Nick.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Persze, inkább azt mondjátok, hogy mi
van Ivánnal és a lányommal?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mindketten jól vannak.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bár hiányzol nekik nagyon. –tette hozzá
Missi. - </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">A fiúk nem könnyen, de megszokták Nick
jelenlétét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te jó ég! Úgy érzem magam, mint aki vagy
egy évszázadig aludt. –csóváltam a fejem homlokráncolva. Így már logikus volt, hogy miért vetettem magam fékezhetetlenül Nuada mellére. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De legalább aludtál és nem nézel ki
olyan szarul, mint mikor itt hagytalak. –szorította meg a vállam mosolyogva Nick.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Használt valamit? Iván azt mondta nagyon
nem önmagad voltál mielőtt elmentek.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt hiszem ért valamit, de mivel még nem
vagyok teljesen magamnál, így nem igazán tudom mennyit.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És kinek a vére van rajtad? –mért végig
Missi, persze Nick is csatlakozott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Érdekes illata van. Különleges! –hajolt
közelebb hozzám a pasi.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ki van nálad Elina?! –csattant fel
Missi.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem fogod elhinni... –próbáltam
mosolyogni, de inkább a kivégzőosztag, mint az a két tekintet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egy férfi igaz?! Te megcsalod azt, aki a
legjobban szeret?! Gyere ki te aljas dög! –kiabált be a teremtményem cseppet
sem úrinőhöz illően.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem nem kellene. –motyogtam. Missi szemei hatalmasra nyíltak amikor összerakta a képet. .<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az első?! A forrás illatát érzem?
–kontrázott Nick az ijedtségre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nuada! –mondta ki a nevet Missi, mire a
tulajdonosa könnyed és férfi testhez nem igazán passzoló kecsességgel kilépett a szobából
egyenesen hozzám. Muszáj volt lehunyni a szemem, mert hátha akkor felébredek és
kiderül, még mindig csak álmodom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy lehet ő itt? –remegett meg Missi
hangja. Nem, nem álmodom, így akár ki is nyithatom a szemem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Segít nekem, azt hiszem. –sandítottam
fel félmeztelen alakjára, mire az első találkozásunk mosolyát öltötte magára. Ebben a pillanatban Nick és Missi
a földre rogyott, fájdalmas arccal akár két összegyűrt papírgolyó.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi történt? –nyúltam feléjük, de Nuada
elkapta a kezem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tiszteletlenek veled, pedig alattad
állnak rangban és erőben. –mondta, mintha ezt tudnom kellene.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te teszed ezt velük! –kérdésnek szántam,
de éreztem, hogy ez nem is kérdés.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha nem vívod ki a tiszteletet, elveszel
a világban.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ereszd el őket! –sikoltottam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Gyenge lábakon állsz egy ilyen kis
területen is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elég! Elég ebből! –bepánikoltam ahogy
Nick arca a padlóhoz ért. Missi még térdelt, de csak amiatt, mert ő térdre
rogyott, ahogy rájuk erőltette akaratát.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kérlek! –suttogtam kétségbe esve és melléjük
rogyva, mire a levegő könnyedebbé vált. Missi és Nick arca kisimult kissé, de a
levegőt ők is velem együtt kapkodták.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Érezted a fájdalmukat! –kétkedő csengés
volt a hangjában, mire csak bólintani tudtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szeretem őket! –nyögtem ki egy szuszra,
mintha ez mindent megmagyarázott volna. Az elmémet bejárta az eső és a föld
illata, a levelek suhogásának nyugtató dallama és az egész eltűnt, úgy ahogy
jött. De nem csak én keltem fel, hanem Missi és Nick is felült. Évekkel öregebbnek
néztek ki, mint pár perccel előtte.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem értelek téged. –nézett le rám
érzelemmentesen az első.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem csak a dominanciáról szól a világ.
–csóváltam a fejem és közelebb csúsztam a társaimhoz. - </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Missi minden rendben?! –érintettem meg a
karját, de el is kaptam, mert túlontúl forró volt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csillagokat látok, de nincs gáz.
–mosolygott fájdalmasan a lány.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valami… valami nem klappol! – érintettem
meg ismét, majd Nickhez fordultam, de ő meg abszolút nem reagált.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mit tettél velük?! –pattantam fel és
amennyire az erőmből telt belemásztam az arcába.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rájuk szabadítottam az erőm egy részét.
–mondta magától értetődő könnyedtséggel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kiütötted Nicket és valamit
megváltoztattál Missiben. –húztam be neki méregből, de meg sem moccant még
mindig.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A te teremtményed.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te tetted ezt vele.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy… hogy-hogy én tettem vele?
–döbbentem le, mire vállat vont. - </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Ne a válladat vonogasd!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Neked kellene tudnod, a te erőd és a te
teremtményed. –kissé morcosra sikerült változtatnom a hangját. Csak nem
beletiportam a kis lelkébe?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Segíts legalább! –nyúltam Nick hóna alá,
mert Missi közben nagyjából feltornászta magát ülő helyzetbe, de a hajdani
társam még mindig kiütve hevert a padlón. Nuada meg sem moccant.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Segíts! –üvöltöttem, de semmi. - </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Jó ne segíts, meg ne mozdítsd azt az úri
kacsódat! De akkor legalább húzz az útból! –löktem meg kicsit, hogy muszáj
legyen ellépnie, majd elkezdtem vonszolni Nicket. Nehezebb volt, mint
képzeltem. Lassan de biztosan elértük az ágyat, sikerült elsőre felhúznom és
már szaladtam is ki, hogy felsegítsem Missit.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egy kicsit szédülök. –kapaszkodott
belém.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mást nem érzel? Bármi mást.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Minimális hányinger, de szerintem ez nem
is meglepő. –tette hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után. Nuadára pislogtam,
de ő mintha élő szobor lenne csupán. Idegesítő egy állapot én mondom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Gyere, ülj le! –húztam ki az asztal
mellől a széket, hogy le tudjon ülni<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még mindig teljes sötétség.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az meg, hogy lehet? –néztünk mindketten
Nuadára újfent.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina műve. –ismételte meg a korábbit.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De hogyan? Miként? Valamit mondj már,
mert menten felrobbanok! –üvöltöttem rá, mert muszáj volt kiadnom a
feszültséget.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A teremtményed. –csóválta meg a fejét,
mintha unná, hogy nem értem mire gondol.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem arra akar kilyukadni, hogy
neked hála nem ütött ki engem is. –magyarázott lassan Missi, mire ő bezzeg
bólintást kapott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó, de miért nem? –pislogtam nagyokat,
mire Nuada elmosolyodott és közelebb siklott hozzám.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mert már az enyém vagy és rajtad
keresztül ő is. –intett Missi felé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy érted ezt? –kérdeztem majdnem
hozzásimulva.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Első alkalommal gyengítettem a köteléked
másokkal, most pedig magamhoz láncoltalak. –mosolyogva érintette meg az arcom
majd közel hajolt, mint aki csókolni akar. A fülemben dübörgött a vére.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És ez mit jelent? –lassan forgott az
agyam, mert csak a kívánatos ajkait láttam és azt, hogy milyen elérhető
közelségben van, mennyire a karomba venném és elringatnám, mint rég. Várjunk
csak?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A teremtményed lassacskán elveszíti a
hatalmát. -csendült fel egy újabb hang az elmémben. Egy fintor kíséretében húzódott el tőlem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Morgana. –suttogtam. –Hát ő volt és nem
az isteni erő?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Aki átkot szór, fel is oldhatja. –Nuada szavai
szinte martak a gúnytól és az undortól. Ahogy ránéztem Missire elfogott a pánik
és magamhoz rántva öleltem szorosan.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom, hogy mindig bekavarok az
életedbe.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina te sírsz?! –kérdezte döbbenten,
mikor átázott a ruhája a könnyeimtől.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Majd keress meg, ha újra szembe mersz
nézni önmagaddal és visszatérsz. –farmerzsebébe csúsztatott kézzel sétált ki az
ajtón a vámpír. Percekig némán ültünk, míg végül nem bírtam tovább, ki kellett
mondanom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Újra ember lettem. –sóhajtottam fel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért történik folyton ez veled? -nézett
rám mosolyogva a barátnőm, majd lassan az arcára fagyott a mosoly. –Nem csak
te, igaz?! –nemet intettem, mire a tekintetében látszott, hogy megtört valami
mélyen benne.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megoldjuk… valahogy. –próbáltam bíztatni,
de nem javított a helyzetén.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Royjal csak most kezdtük el megszokni,
hogy nem emberek vagyunk és erre… mi lesz velem, ha meg öregszem és ő meg nem?
Nem akarok meghalni nélküle. –a pánik átcsapott barátnőm feje felett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Próbálj megnyugodni kicsit! –fogtam meg
a kezét, de elrántotta.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy nyugodjak meg?! –zihálta.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A pánik nem fog segíteni, csak ront a
helyzeten. Tudom. –mondtam hűvös és nyugodt hangon, bár hasonló érzések
kavarogtak bennem is. A babáért megérte, de a franc se akar újra törékeny és
gyenge halandó lenni. Pláne mostanság. Miért teszed ezt velem Morgana?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mihez kezdjünk most? –kérdezte a
barátnőm némileg higgadtan.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- El kell mennünk Archiehoz. –pattant ki a
gondolat a fejemből és tudtam is, hogy ott a helyem. Oda kell mennem és ki kell
derítenem, hogy mi vonz magához ennyire.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Vámpírok közé emberként. Te magadnál
vagy?! Vacsora akarsz lenni, vagy a desszert?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nuada azt mondta keressem meg, ha újra
vámpír vagyok. És hogy lehet valaki vámpír?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meg akarod haraptatni magad?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még nem tudom, de oda kell mennem. Mennünk.
És el kell vitetnem majd Rolffal vagy valaki mással Nicket is, ha nem tér
magához.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Most azonnal akarsz menni?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen. Eljössz?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hát izé… nem is tudom. Tudatlan és direkt vámpírfészekbe menni nem ugyan olyan kaland.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Gondold meg, mert vele sem leszel épp
nagyobb biztonságban, amikor magához fog térni. –intettem a szoba felé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igazad lehet. –nyelt egy nagyot.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom, hogy egyik zűrből a másikba
rántalak. –törtem össze egy pillanat alatt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meg ne add most magad! –próbált bíztatni
és igaza is volt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hívok taxit.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én itt leszek. –mosolygott rám. A
telefonálást hamar lezavartam és ígéretükhöz híven itt is volt a kocsi
percekkel később. Biztos, ami biztos alapon azért egymásba karoltunk Missivel a
biztonságos kapaszkodó mentes környezetben. <br />Az út csendben és lassan telt.
Hétvége lévén az utcán sorokban kígyóztak a bulizni induló emberek autói és a
taxik. Néha, de tényleg csak nagyon néha, volt amikor elgondolkoztam mennyire
más is lehetett volna az életem. De ugye az ilyen gondolatoknak jóformán semmi
értelmük sincs. Persze akadnak kivételes pillanatok, mint például most. Amikor
semmire sem vágyom jobban, mint a saját kis zűrös, de természetfeletti életem.
Amiben én magam is a részese és az aktív elszenvedője vagyok a nem emberi
dolgoknak. Gondolatmenetem és önsajnálatom végül a sofőr dörmögésével porladt
szét, aki közölte, hogy megérkeztünk, bár a kocsma még pár sarokkal arrébb van.
Ám ő odáig el nem megy és nekünk sem ajánlja. Hát istenem. Valahol meg sem
lepődtem, hogy él benne az aktív túlélési ösztön és nagy ívben elkerüli azt a
helyet. Nem úgy, mint az előttünk és mögöttünk sétáló fiatalok csoportja. Egy
kisebb tömeg próbálkozott épp bejutni a kocsmába, de Rolf és egy másik marcona
alak sikeresen távol tartotta a kíváncsiskodókat.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miss. Elina! Isten hozta ismét a
körünkben. –tárta szélesre az ajtót a melák.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó látni téged Rolf. –mosolyogtam rá és
Missit magammal húzva beléptünk a kocsmába.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Bent nem volt semmi szokatlan. Ismerős és ismeretlen arcok, de egytől egyig
vámpírok. Archie épp a pultban volt, mint szinte mindig és kedélyesen csevegett
egy nővel, akit korábban még nem láttam erre. Ám ahogy beléptünk több szempár
is felénk szegeződött, majd a csapos saját nyelvén hosszasan beszélt minket
nézve. Az évtizedek alatt rájöttem, hogy ez valami káromkodásféle lehet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Már megint mi a pokol történt? És épp
most! Ekkora bonyodalom kellős közepén! –váltott a már számomra is érthető
nyelvre. Önkéntelen vállat vontam. Mit lehet erre mondani?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez volnék én. –húztam el a szám.
Archie idegesen tekergette a poharat a kezében, de ezt is csak onnan tudom,
hogy már ismertem. Egyébként meg nem mondtam volna. A nő előbb Missit, majd
engem mért fel, mire barátnőm fészkolódni kezdett mellettem.
Mivel a társalgás úgy fest meghalt, így gyorsan hozzá tettem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Beszélnünk kellene. Fontos!
–pillantottam az iroda irányába. Oké, nem vagyok én paranoiás, de jobb félni,
mint megijedni, vagy épp elvérezni egy nem kívánt harapás miatt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én nem is zavarok. –erős akcentussal
szólalt meg a nő, majd felállt és megindultunk egymás felé. Bár reménykedtem
benne, hogy nem lesz itt baj, ugrásra készen befeszültek az izmaim. Hiába, a
rutint nem öli ki semmiféle varázslat, vagy woodoo cucc, amit a bennem élő
banya összedobott. Oké, tudom, hogy helytelenül fogalmazok, de most dühös
vagyok rá. A nő könnyed siklással suhant a székek között, amit csak az általam
ismert öregek egy része tud így kivitelezni. Tehát már elkezdtek volna
szivárogni a kíváncsiskodók? Amint elhaladt mellettem bekapcsolt a vészriadó.
Missi kezét elkapva és megrántva sikerült kikerülnöm a végzetes csapást.
Barátnőm egy kisebb karcolással megúszta a helyzetet, én viszont elterültem,
mint egy levelibéka. Hiába az emberi létnek csak hátrányai vannak.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt hittem tisztáztuk a szabályokat.
–lépett közénk és a nő közé Archie.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha jól értelmeztem ez itt a kivétel alá
esik.<br /></span><span style="text-indent: -18pt;"><span style="font-size: 12pt;">- Esne, ha nem lenne itt érvényben a nincs
harapás elve. –csapott végig a termen a csapos ereje, de a nő meg sem moccant.</span><br /></span><span style="line-height: 115%; mso-ascii-font-family: Calibri; mso-bidi-font-family: Calibri; mso-fareast-font-family: Calibri; mso-hansi-font-family: Calibri; text-indent: -18pt;"><span style="line-height: normal;">- </span><span style="font-size: 7pt; line-height: normal;"> </span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%; text-indent: -18pt;">Nem harapott, így nem szegte meg a
szabályodat. Sajnos! –nyögtem, mert reméltem hamarabb elsimul a haragja és
végre levegőt is tudok szívni a tüdőmbe.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálod tőlem a privát játékaid Archie?
–perzselt a nő tekintete, de az erejét azt visszafogta.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A fekete az első kedvence és a doktor
teremtménye. A másik pedig az övé. –pillantott ránk a végén és a teremben levők
csatlakoztak. Kezdtem magam kínosan érezni fektemben, így talpra tornáztam
magam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De hisz ezek….<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Emberek?! A látszat néha csal.
–vigyorogtam a képébe, bár nem voltam mókás kedvemben. Megfordultam, hogy az
iroda felé vegyem az irányt, de a nő újfent megszólalt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogyan? –méregetett mindkettőnket,
mintha csak épp valami eddig még nem látott különc állatok volnánk, akik
előbújtak a sötétből. Nagyon nem színpatikus nekem ez a nő.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még nem tudom a pontos okát, de
valószínűleg Morgana is benne lehet. –ha nézéssel ölni lehetne, a csapos épp
most esne össze holtan.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi lenne, ha bemennénk az irodába és
megbeszélnénk, csak mi, akikre ez tartozik? – vicsorogtam kissé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem áll szándékomban kiadni titkaidat
Elina Ilián. –mosolygott tipikus többet tudok rólad, mint te rólam nézéssel.
Csoda, hogy első látásra se tetszett? Most meg már egyenesen ki nem állhatom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem érzem egyenrangúnak a helyzetet,
hisz te tudod, ki vagyok, de én még a nevedet sem ismerem. –fordultam feléje.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az ő neve Ariadné. –sietett
felvilágosításomra Archie.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak így szimplán? Semmi flancolás?
–bólintott, mire a csaposra néztem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Van, aki nem szívesen viszi tovább az
emberi vezetéknevét. És van aki…<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kelta papnő vagyok. –mosolygott az egy
neves.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó neked. Ahhoz képest elég modern
stílusban nyomod!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina! –fékezett be Archie, mire a nő
csak elnevette magát.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerinted nem lenne különcség egy
bársonyruha ebben a században?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Van, aki hajlamos nem törődni az ilyen
aprósággal.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban. –helyeselt. És itt nagyjából ki
is fújt a téma. A nevét már tudom és a vallását is, de vajon akarok e több
mindent tudni róla? Valahol egy benső hang azt suttogta, ha akarok ha nem, fogok én még tudni róla egy, s mást. A homlokomat ráncolhattam, mert Ariadné
ismét megszólalt. <br />- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Már értem, mi vonzhatta Benjent épp
hozzád. –erre persze felkaptam a fejem és megláthattam a diadalittas csillanást
a szemében.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem csak őt, de gondolom ezt is tudod,
hisz olyan felkészültnek bizonyulsz. –mosolyogtam rá és most már tényleg
faképnél hagytam. Muszáj volt elfordulnom és elrejtenem a gondolataimat. Honnan
tudja a nevét? Honnan ismeri őt? Ki ez a nő?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><br /><br />- Ki ez a nő?! –tettem már fel vagy
századszor is a kérdést. Archie a székében ült és kényelmesen hátra dőlve
viselte a hisztimet. Missi pedig a frissen beszerzett kanapén ücsörgött. Én
bezzeg?! Lassan kikoptattam a szőnyeget a járkálásommal.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tudok neked ennél többet mondani
Elina! –válaszolta már sokadjára ugyan azt a csapos.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha a barátom vagy elmondasz mindent!
–csaptam az asztalra.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én sem tudhatok mindent!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De ki tudod deríteni, igaz?! Akkor meg
csináld. Küld ki az infószerző vérebeidet és tudd meg, hogy ki ez a nőszemély.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért nem kérdezed meg a doktorodtól?
Komolyan Benjen… – röhögött – kitalálhatott volna valami jobb nevet is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért? Miért kellene új nevet
választania bárkinek is?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért ne? –jött a kontra és ez valahogy
letaglózott. A székre rogyva magamba zuhantam pár másodpercig.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Befejeztem. –suttogtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Végre! Most pedig akkor térjünk a
tárgyra és mondjátok el, hogy mi a hét pokol történt már megint, aminek ez lett
a vége?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nuada segített az álmaimmal kapcsolatban
és végre ki tudtam aludni magam. Amikor pedig felébredtem ott volt velem és
táplált a véréből. Aztán megjött Missi és Nick és valahogy elfajult a
helyzet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi azért mentünk oda, mert napokig nem
éreztem Elinát és mikor végre újra megéreztem, mennem kellett. –szólt közbe Missi
bocsánat kérően pislogva.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én hol van Nick?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kiütve az ágyamban. Szóval. Missi, Nick
és én kint beszélgettünk a konyhában és miután kiállított Nuada valami büntetés
félét szabott ki kettejükre, mert mit tudom én miért és ők összerogytak és
végül én is éreztem a fájdalmukat. Ekkor Nuada megállt, Nick elájult, Missi
pedig megváltozott. Nuada végül otthagyott minket, hogy majd akkor keressem
meg, amikor ismét önmagam kívánok lenni, mert ez az én művem. –hadartam el egy
szusszal az egészet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Értem. –merült gondolataiba a csapos.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mondj már valamit! –szóltam rá, amikor
már percek óta csak a némaság volt, semmi más.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hol van a napló? –szólalt meg a nem
kívánt női hang a hátam mögött. A szívem akaratlanul is kalapálni kezdett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ugye nem gondolod, hogy csak úgy
elárulom neked?! –néztem rá gyanakvóan.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Félsz tőlem. –villantotta ki a
szemfogait. Tudtam, hogy színjáték az egész, mégis összerezzentem. Félős, gyenge emberi test.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem lennék ép elméjű, ha nem tennék így.
–erre bólintott, majd Archiera nézve kért engedélyt a tényleges belépésre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Láttad és használtad már, ha nem
tévedek. -lépte át a küszöböt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Talán igen, talán nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nekem nem kell a hatalma Elina, és nem
is érdekel, de neked hasznodra lehet, ha tudod használni a soraiban rejlő
misztikus erőket.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tegyük fel, hogy tudom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor tegyük fel, hogy kiderítheted,
hogyan változtass magad és gyermeked jelenlegi helyzetén. –hirtelen Merion
villant be és, hogy ha így maradok, alig egy emberöltőnyi életet tölthetek el
vele, de aztán rádöbbentem, hogy a papnő Missire célzott, hisz amikor
átváltoztattam a vámpírgyermekemmé fogadtam őt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Van esély rá, hogy minden olyan legyen,
mint ezelőtt? –szólalt meg a barátnőm.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Attól tartok nem értem mit értesz ez
alatt pontosan. –nézett rá.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy mindketten vámpírok leszünk ismét
és Elina lesz a mesterem továbbra is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lehetséges. De ahogyan ez a változás is
Elinából indult, úgy a visszaút is hozzá kapcsolódik. –éreztem, ahogy minden
tekintet nekem szegeződik. Még sosem volt ennyire súlyos nyomás emberi
vállaimon, és ez szabályosan megrémített.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De én ezt egyedül, hogy? –néztem magam
elé, mire Missi odajött és átölelt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Emberként, vagy vámpírként, de én veled
és melletted vagyok.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De jobb lesz sietni, mert előfordulhat,
hogy az időhúzás, csak bezavarja a lehetőségeket.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rendben.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hívjatok a fejlemények miatt. –bólintott
Archie.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi pedig folytathatjuk a csevegésünket?
–mosolygott rá, sokatmondóan a nő.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Abszolúte. –mint ha ott sem lennénk.
Kifelé menet megpaskoltam Rolf karját.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Remélem, hamar látjuk egymást.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én is, Miss. Elina. Én is! –búcsúztunk
el a kocsmától és a zajtól egyszerre. A taxi megvárt minket és szerencsére a
visszaúton sem volt szómenése a sofőrnek, így nyugodtan tudtam gondolkozni. Lemaradtam, mert kifizettem a fuvart, de ahogy
kiszálltam megpillantottam Missi arcát.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi van, ha Nick sem önmaga, csak épp nem
úgy, ahogy mi? –nézett rám elkerekedett szemekkel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Erősítés kell! –hívtam fel a kocsmát.
–Archie tudom, hogy most jöttünk el, de közben Nickről megfeledkeztünk. Mi van,
ha ő meg esetleg bekattant? Oké. Akkor várunk.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Idejön?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen, azt mondta öt perc és ideér.
–sosem volt ilyen feszült percekben részem. Mindketten a lakást figyeltük,
nehogy lesből lecsapjon ránk a „gonosz”. Végül a kocsi begördült, de nagy
meglepetésemre ketten szálltak ki, mert vele tartott Ariadné is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mielőtt még háborognál, biztos, ami
biztos alapon eljött ő is. –előzött meg Archie és már bent is volt a házban.
Fél perccel később kiintett, hogy menjünk be.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még mindig ki van ütve. –állapítottam
meg, miután belestem a hálóba.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A napló Elina, és csináljuk, amit kell,
mert megy az idő. –nem ezt az Archiet hagytuk ott a kocsmában. Valami történt,
de erre se időm, se erőm nincs most, így elvonultam, hogy előhalásszam a naplót
a rejtekéről.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Oké, itt van, és most? –álltam a
bebugyolált könyvvel a konyha közepén. Missi, Ariadné és Archie az asztal körül
üldögélt és várt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nyisd ki és nézz bele. –mosolygott rám a
nő. Hosszasan végig néztem a kis könyvecskén, ami már annyi zűrt kavart az
életemben, majd egy sóhajtást követve kinyitottam. Peregtek a lapok, egyik a
másik után, míg végül megállt, és ahogy a lapra meredtem hirtelen úgy éreztem
magába szippant a napló. A betűk helyett képek jelentek meg a szemem előtt.
Ismerős volt… Otthon illata töltötte be az orrom, de ez nem az én otthonom
volt, vagyis nem Elináé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Merre vagy kedvesem? –hallatszott egy
kétségbeesett kiáltás a kunyhón kívülről, ami elcsábított a főzettől.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ariadné? Hogy kerülsz te ide?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Baj lesz nemsoká. Láttam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A fiú! –a szívem vad táncba kezdett a
mellkasomban.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudtuk, hogy eljön egyszer a nap. –jött
közelebb ő és a karomra tette a karját.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Cselekedni kell Morgana, vagy a világ
sötétségbe borul.<br />- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Ogmios?! –a hangom remegni kezdett. Volt
idő mikor féltem tőle és a hatalmától, de mára már gyűlöltem inkább, azért amit
velem tett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A csillagok nem árulnak el semmit.
Titkolják az istenek terveit, de pont ez az, ami félelemre ad okot. A fiadat
fel fogják használni. Szörnyűség van készülőben.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi lesz, ha nem tudom megtenni? Mégis
csak az én fiam!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Drága barátnőm… ez a dolog sokkal
nagyobb, mint mi, vagy akár Nuada. A mi életünk csak egy-egy apró fogaskerék az
univerzum működésében.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom jól. De már elfogadtam a létezését
és, hogy ő az enyém. –elszomorodtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miben tudok segíteni?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az alap főzet már megvan, és a
hozzávalók is, csak…<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Be kell fejezned, igaz?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen. –visszamentünk a kunyhóba és egy
letakart titkos rekeszből elővettem a hozzávalókat.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Először a sajátodat készítsd el! Nehogy
valami ismeretlen baj történjen. –noszogatott Ariadné.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen. –egy csokor szárított gyógyfüvet
morzsoltam a főzetbe, majd különböző méretű és mintájú rúnaköveket. A főzet
gőzölögni kezdett, majd megváltoztatta a színét. Mormolni kezdtem a szavakat,
amikre még anyám tanított meg.</span></div></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">„Ó Arany fény,<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;"> Ó Ezüst fény, <o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Világossággal sződd körbe testem<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">És óvj meg, ha jön az éj,<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">A napnak vége, a sötétség lesben,<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Mostantól álmodom én.<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Erős Nap, arany Nap,<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Napja a tisztaságnak,<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Halld meg kegyes szavaim<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Melyek a szélben szállnak.<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Titkokat fedd fel<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Tégy sok jót velem,<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Adj reményt, s ne vedd el<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Sorsom békés legyen<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Hatalmas gyógyító Istenek<o:p></o:p></span></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">A helyes útra vezényeljetek!”<br /><span style="font-size: 12pt; text-align: justify;"><br />A kupát a főzetbe merítettem és kiittam
a tartalmát. Egyáltalán nem volt meleg, ahogy végigfutott a torkomon, de aztán
bizsergető érzés váltotta fel az ital kesernyés érzetét. Egy másik</span></span></div><blockquote style="border: none; margin: 0px 0px 0px 40px; padding: 0px; text-align: left;"><blockquote style="border: none; margin: 0px 0px 0px 40px; padding: 0px; text-align: left;"><div class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: left;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify;">kupát újra
belemerítettem a kondérba és átnyújtottam Ariadnénak.</span> </div></blockquote></blockquote><p>- <span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">Föld és Ég légy velem! –hajtotta fel a
kupát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Nap és Hold, hallgassatok! –fejeztük be
az igét. A ház előtt nesz hallatszott, és ahogy kinyílt az ajtó, az ifjú Nuada
lépett be, még gyermek volt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Ariadné! –szólt lelkesen és a nő
karjaiba vetette magát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Szerbusz. –simogatta meg a fiú fekete
kócos haját. –Nagyot nőttél, mióta itt jártam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Rég jártál már mifelénk. –mosolyogtam a
papnőre, majd Nuada felé fordultam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Ezt idd meg gyorsan, aztán leülhetünk
enni. –a fiú készségesen kivette kezemből a kupát és egy mosoly kíséretében
felhajtotta. A világ homályosodni kezdett, de még hallottam a szavakat és
Morganaval ismételtem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Föld és Ég légy velem! Nap és Hold,
hallgassatok! – hirtelen tovább lapozott a könyv és olyan erővel csapódott be,
hogy kiesett a kezemből. A földre rogytam és homályos tekintettel néztem körül.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Elina. –Missi hangja tele volt
aggodalommal.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Mit láttál? –ez Archie volt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-align: justify; text-indent: -18pt;">- Maga… -pillantottam meg Ariadnét mire
ravasz mosoly suhant át az arcán. Aztán kivehetetlenné vált a világ.<br /></span></p><div style="text-indent: -24px;"><span style="font-size: 12pt;"><br /><br />Egy lakkozott korlátú és vörös
szőnyeggel letakart lépcsősor alján álltam, vártam valamire, vagy valakire.
Aztán különös érzés kerített a hatalmába, így felpillantottam és megláttam a
két gyönyörű alakot. Nuada és a doktor egymás ellentétei voltak, mégis
összeillettek. Míg a doktor sötét barna zakót és nadrágot, valamint
kikeményített inget viselt, akár egy valaha élt vérbeli nemes úr, addig a forrás maga volt a megzabolázhatatlan őserő. Hosszú fekete haja meztelen felsőtestét
ölelte, kiemelve a teste előnyös vonalait. Nyakában egy fonott bőr szálon
farkasfog lógott. Csípőére tolt feszes nadrágját prémes szegélyű öv tartotta,
amiről arannyal kivert csíkok omlottak combjára. Lábán motoros csizma volt, ami
egy fél pillanatra bezavart, de a teljes képet nem rontotta el. Ámulva
figyeltem, ahogy összenéztek, majd elindultak lefele a lépcsőn. Lassan, hogy
minden rezzenő részletüket alaposan megfigyelhessem. Sütkéreztek a
csodálatomban, és még látványosan élvezték is. Öntelt disznók! <br />A pihenő részhez
érve megálltak és mindketten rám néztek. Nuada közel hajolt a doktorhoz. Túl
közel. Önkéntelen nyeltem egy nagyot. Az első ajka lassan végig simította a
társa állvonalát.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A mi kicsi Elinánk azt hitte megcsókollak.
–nevette el magát. A doktor nem csatlakozott, de a szemében csillogott a
szórakozás. Velem és rajtam mulattak.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én nem… nem gondoltam ilyet. – el
kellett fordítanom a tekintetem. Ha ember vagyok fülig bordóvá váltam volna
zavaromban. Ráadásul igaza is volt. Csak úgy száguldoztak a fejemben a
forróbbnál forróbb képek. Elfogott a sértettség, amiért csak ketten szerepeltek
a fejemben. Úgy éreztem becsaptak és kihagytak valamiből. Valami jóból!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ugyan már, éreztük a vágyat. –suttogta a
fülembe. Észre sem vettem mikor és hogyan tették meg a maradék távot, de most
ott álltam közöttük. Mint egy szimpla hús szelet két gyönyört ígérő fél zsemle
között.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Féltékeny vagy. –ez a doktor volt.
Rávillantottam a tekintetemet, ajkai mosolyra görbültek, szemei az arcomat fürkészték.
Még mindig ott csillogott a tekintetében valami, amit mindig is szerettem volna
látni benne.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Pedig nincs rá oka. –Nuada ujjai könnyed
megszokottsággal játszottak a nyakamon és megérintett valami nehezet és
keményet. Lenéztem és megláttam a nyakéket, ami ismeretlenül is ismerős volt.
Egy szerető gyermek keze munkája és egy titkon büszke anya ékessége.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban?! –szakítottam el a figyelmemet
a nyakláncról, amiről nem tudtam mikor, hogyan és miért került a nyakamba és az
elsőre pillantottam. Ajkai csókra készen nyíltak, hívogattak, felajánlották
magukat és olyan dolgokat ígértek, amikről az előbb fantáziáltam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ami két emberé lehet, az háromé is
lehet. –megcsókolt. Ujjai a nyakamra tévedtek és keményen tartottak. A doktor
közelebb férkőzött hozzám és a kulcscsontomat vette célba. Nuada elszakadt a
csókból, hogy nyakamat ostromolhassa puha ajkaival. Aztán édes kín szikrázott
végig a testemen. A vérem perzselve száguldott és szabadult fel két
vámpírharapáson. A két férfi szorosan közrefogva lakmároztak belőlem. Nuada egy
pillanatra elszakadt a nyakamtól, véremtől maszatos ajkait látva félelem
helyett vágy égetett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A Tiéd, de főleg az Enyém vagy! –tépte
le a nyakláncot a nyakamból és ismét lecsapott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><br />Saját sikolyomra ébredtem. Vörösben forgott a világ, mintha valami színes
kontaktlencse lenne a szememen. Hiába pislogtam, nem változott. Többször meg
kellett ráznom a fejem, de még ez sem segített, mikor Archie robbant be a
szobába.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><br />- Elina! –a szája tátva maradt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Vért! –nyögtem fel. A torkomat perzselte
a szomjúság. Őrjítő volt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Máris. –bólintott és eltűnt az ajtó
mögött. Ismerős volt a szoba. A sajátom volt. Nick nem volt már sehol. Biztos
elvitték. És Missi?! Hol van ő? Kipattantam az ágyból. Kissé túl gördülékenynek
éreztem a talpam alatt a földet, meg kellett kapaszkodnom a szekrénybe.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tessék. –nyomta a kezembe Archie a
melegített bögre vért.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi ez a szag?! –fintorogtam, majd a
földre dobtam a bögrét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Minden rendben?! –nézett rám a csapos.
Nem tudom mi baja volt velem, de nem is érdekelt. Valami sokkal jobb ötletem
támadt, ahogy megéreztem egy gyenge, de finom illatot. Elszökkentem Archie
mellett és már kint is voltam a konyhában.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Finom illatod van. –kaptam el Missit aki
még mindig emberi gyorsasággal reagált rám. Elkaptam a karját és a
könyökhajlatába haraptam, hogy a csábító véréhez juthassak. Felsikoltott, de
nem érdekelt. Nagy kortyokba nyeltem a vérét, az életét. A fejemben a közös
emlékek pörögtek, a nevetések, beszélgetések, amikor átváltoztattam és, hogy
megcsókoltam. A vére hirtelen rossz ízűvé vált. Ellöktem magamtól, mire görcsrohamban
kezdett el vergődni.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi a pokol van vele?! –furakodott előre
Archie. Csak vállat vontam. A tekintetem kitisztult végre és a szomjam is
elviselhető szintre csökkent.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tudom, de biztos jól lesz nemsokára.
–mentem a hűtőhöz, hogy keressek még egy kis vért. Farkaséhes voltam, mint aki hónapok óta koplalt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Magadnál vagy?! –fogta le a csapos a
földön vergődő lányt. Valami eszembe jutott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az Enyém vagy, a Miénk vagy. –suttogtam,
a fejemben Nuada hangja söpört végig megborzongott tőle a gerincem mentén minden apró ideg, majd elnevette magát.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- „Az én kicsi Elinám.” – Missi
rángatózása alább hagyott. Bennem pedig motoszkálni kezdett egy érzés.
Megpördültem és a párosra néztem, mert itt volt még mindig Ariadné is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Visszatértünk. –nevettem el magam, mint
valami őrült.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- „Vár minket egy bál.” –suttogta a
fejemben az első, majd eltűnt.</span></div><p></p>
Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-77551474136096867712013-07-03T22:52:00.006+02:002023-03-21T21:32:43.452+01:0024. Álmokból álmokba<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<span style="font-size: 12pt; line-height: 115%;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">Potom három órán át
dörzsöltem magam, míg az egész bőröm egy merő halvány pink masszává nem vált.
Alig tudtam leküzdeni a késztetést, hogy kisúroljam az egész fürdőt és újra
végig kínozzam magam. De nem tettem, milyen kis erős akaratú vagyok. A ruháimat
azonban dupla zsákba csomagolva száműztem a kukába. Nem gyújtottam fel, pedig
nagy volt a kísértés. Azt hiszem két piros pont is jár, amiért ilyen kemény
vagyok. Iván a tv előtt játszott Merionnal, a háttérben vidám figurák táncoltak
és énekeltek. Valami bábos műsor lehetett. Hiába meredtem rá hosszasan, nem
voltam képes rájönni, hogy mit is ábrázolhat az a plüss szörnyeteg, viszont a
hideg is kirázott tőle. Ennyit a keménységemről.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Felhívod a csapost? –nézett rám Iván.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Aha. –még mindig a képernyőt bámultam.
Most már biztosan valami nagy gáz van velem. Az a szőrös kis dög kikészít.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hmm? –szakítom el a tekintetemet a
képernyőtől, majd vállat vontam. –A konyhában leszek.<br /></span><span style="font-size: 12pt;"><br /><span style="font-family: Times New Roman, serif;">A pulton ücsörögtem, miközben vártam,
hogy kicsörögjön végre és beszélni tudjak Archieval.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Üzenetrögzítő. –fintorogtam a telefont
bámulva, majd azért elsoroltam neki a mondandómat. –Nagyon fontos lenne, ha
amint megkapod az üzenetemet, ide tolnád a hátsódat. Valami nagyon nagy szarba
tenyereltem bele, és nem fogom tudni megoldani ezt teljesen egyedül. Archie
komolyan mondom. Kiráz a hideg saját magamtól. –suttogtam a végét, majd
kinyomtam a telefont. <br />Nem tudtam mit csináljak, vagy mit csinálhatok
egyáltalán. Csak lóbáltam a lábamat és a cipőm orrát fikszíroztam hátha életre
kel és tanácsot ad. Persze nem történt semmi ilyen.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lefektettem Meriont, te nem jössz? –Iván
állt az ajtóban és engem nézett.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Máris? –néztem rá és akkor tűnt csak
fel, hogy csupán a szoba lámpája ad egy kis fényt. Iván tekintete tele volt
aggodalommal. Fél perc alatt utáltam érte, de még inkább magamat, amiért ezt
hozom ki belőle.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudtál beszélni vele? –úgy néztem rá,
mint aki nem ezen a földön jár, de végül leesett és megráztam a fejem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Üzenetrögzítő volt csak. Remélem hamar visszahív. –kínos, nagyon kínos.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jössz? –intett a szoba fele.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mindjárt. –még annál is kínosabb. Nem
vitatkozott, nem szólt semmit. Így nem lesz jó túl sokáig. Kezdek átmenni
agresszív malackába aki, nyuszikát piszkálja. Újra hívtam a vámpírt, hátha.
Megint semmi. Hol a sündörgős istennyilába kóvályog, amikor kellene? Az ajtóra
pillantva úgy éreztem, mintha az volna az aréna bejárata ahol egy csapat
gladiátor vár rám, hogy elgyepáljon. Csodás. Parázok egy plüss dögtől és a
saját hálószobámtól. Ez lesz a vég kezdete. Vagy a kezdet vége?! Egy sóhajtás
kíséretében megadóan besétáltam a szobába. Iván égve hagyta a felőlem levő kis
lámpát és úgy tett, mint aki alszik. Legalább nem kell feles köröket rónunk és
összevesznünk. Mégis van igazság a földön, bár elég kegyetlen néha. Az ágy két
szélére húzódtunk. Hogy ösztönösen, vagy direkt meg nem mondtam volna. Máskor és persze normális esetben most bújnék, ölelném és megcsókolva a hátát invitálnám egy finom szeretkezésre. Most a puszta gondolattól is bukfencezett egyet a gyomrom. Valami nagyon félre ment. Ám a forrás nem jelentkezett be azóta az agyamba ahogy beígérte, így nem róhatom fel az ő számlájára. <br />Arra számítottam,
hogy nem fogok egyhamar elaludni attól a sok mindentől, ami történt, de mielőtt
csak belekezdhettem volna a vércseppek számolásába, amit a nap folyamán
ontottunk magába szippantott a feketeség.<br /></span><span style="font-size: 12pt;"><br /><span style="font-family: Times New Roman, serif;">Egy hang szólított ki a némaságból.
Zsigeri érzés töltött el, ahogyan a nevemet suttogta. Magához hívott én pedig
hegyeket másztam volna meg, csakhogy elérhessem. Az erdő súlyos, tiszta föld és
moha illata megtöltötte a tüdőm. Verőfényes gyönyörű idő volt. A fák levelei
között beszűrődő fény földöntúli csodává változtatta a szemem előtt elterülő
buja természetet.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Varázslatos! –nyögtem fel döbbenten.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban. –a hang tulajdonosa mosolygott.
Nem láttam, de mégis éreztem, hogy ajkai boldogan feszülnek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hol vagyunk?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Abban a világban, ami a mindenséget
jelenti számomra. –a férfi lehelete a vállamat csiklandozta. Keze gyengéden
siklott a karomon. Nem volt tolakodó, sem zavaró. Meghitt is kellemes érzéssel
töltött el.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért hoztál ide? Nekem nincs jogom belépni
ebbe a csodába. –összerezzentem a gondolattól, hogy betolakodó vagyok csupán, mire elengedett egy pillanatra. Aztán újra végig simított meleg tenyerével.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meg akarlak érteni Elina. –még mindig
mosolygott, erre a fél karomat adtam volna. Nem is, az egészet!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mert érdekelsz.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bocs, foglalt vagyok. –erre elnevette
magát. Az orgánuma betöltötte a lombsátor alatti hűvös levegőt. Libabőrös
lettem tőle, bár a jó fajta borzongás járt át.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kíváncsivá teszel. –a keze a tarkómra
csúszott és a hajammal játszadozott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mire vagy kíváncsi?! –egy pillanatra
megdermedt a mozdulatban, mintha meglepte volna a kérdésem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ennyire könnyen megnyitnád magad
előttem? –megnyitnám e?! frászkarikát! De sosem volt sok titkolni valóm, főleg, hogy a vámpír közösség rendre többet tudott a hátteremről, mint én magam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kíváncsivá teszel, hogy miért teszlek
kíváncsivá. –amint kimondtam el kellett gondolkoznom, hogy vajon jó e, a
megfogalmazásom. Jó… azt hiszem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ostobaság volna tőlem nem érdeklődni
irántad. Végtére is hosszú-hosszú várakozás eredménye vagy.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak ennyi? Egy hülye kísérleti patkány
vagyok, aki végre bebizonyíthatja, hogy megfelel e, a kutatásodnak vagy sem?!
–csattantam fel, mire mintha még az erdő is kissé elsötétült volna. <br />Hosszú hallgatás volt a reakció.
Nem akar válaszolni, vagy nem tud?! Végül is elég idős. Mire nyitottam volna
a szám, hogy átfogalmazzam a kérdésemet megszólalt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem vagy patkány. –hűűű, ez ám a válasz.
Mit nem mondasz!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jól teljesítettem legalább? –én és a
megfelelési kényszerem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kitűnően! –suttogta a hajamba, majd
végigsimított az arcomon. Normális körülmények között már eltörtem volna a
karját annak aki akaratomon kívül ilyet tesz. De most?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És most?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Figyelj! –éreztem, hogy teljes súlyával kissé rám
nehezedik ahogy hátulról ölelt. Már majdnem beszóltam, hogy tartsa magát, mert nem vagyok én pult,
hogy csak úgy rám könyököljön, amikor megpillantottam őket. Csillogó szőrükön
táncoltak a fénypontok, ahogy beügettek hozzánk. Egy egész falka. Párat
felismertem közülük, de nem az összeset. Sokan voltak, mit sokan, rengetegen.
Hímek, nőstények és kölykök. Szép lassan közeledtek felénk én pedig a férfi és
farkasai közé szorultam, mint egy guszta hússzelet az erdei nyers szendvicsben.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kell félned! Ők is a gyermekeim. –a
keze megszorította a kezemet és az alfa felé nyúltunk. A farkas közelebb ügetett
hozzánk és megszagolt magának, majd mesterére figyelve mellettünk elhaladva tovább ügetett. Aztán
jött a következő, majd az azutáni és az azutáni. A kölyköknél előre kellett
hajolnom, ami elég kényelmetlen szituációba kevert. Ha ember volnék, égne a
fejem, mint a közlekedési lámpa. <br />Az utolsó farkas is tovább lépdelt, mire nem
túl távol az alfa felüvöltött és sorban csatlakozott hozzá az összes társa.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mire megy ki a játék?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Üdvözölnek téged. Befogadott a falka.
–de jó nekem. Miért is?! <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez mit jelent az én szempontomból?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha megparancsolom nekik, megtalálnak és
megvédenek az életük árán is.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért tennél ilyet? –pördültem meg kissé
meggondolatlanul. Leesett az állam. Nuada hollófekete sörénye hosszú volt és
úgy csillogott, mint a farkasok szőre. Szemei kíváncsian fürkésztek, ajkai
tényleg mosolyra húzódtak és a teste… Nah jó, a testét hagyjuk, mielőtt tényleg
megesik, hogy átváltozom lámpává. Nem volt benne semmi félelmetes, nem volt
benne semmi ellenséges, nem volt benne semmi szörnyeteg. Pedig mindez ott volt,
csak épp most eltemetve egy szívdöglesztő álarc mögé. Vajon volt ő valaha is ilyen?! Vajon az évszázadok tették vele azt, amit? Vagy csupán ez az egész egy színjáték ami a gyötrésemre talált ki valaki?!<br />Az agyam egy hátsó zugában
nem a hangom adta meg a választ. <br />„Nem, te voltál, vagyis a lelked azon darabja,
aki a világra hozta őt…”<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Luke, én nem vagyok az anyád! –nyögtem
fel. A mosolya fakult kissé és kérdő pillantást vetett rám. Nah igen. Az, hogy
a patkányos hasonlatomra rá tudott jönni még nem jelenti azt, hogy erre is.
Megráztam a fejem, majd helyesbítettem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kell ezt tenned. Én nem vagyok
Morgana.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom. –oké, most én kezdtem el tátogni,
mint egy hal. Akkor meg miért csinálja? Mit akar elérni?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azok a farkasok bárhol megtalálnak?
–bólintott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bárhol-bárhol? –újabb bólintás. A haja
lustán az arcába csúszott, kedvem lett volna kisimítani a szeméből, de nem
bíztam a kezemben. Nem kell a simogatósdi, nem vagyunk annyira jóban.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem gondolod, hogy túl sokat látsz
puszta állatokba? –erre elnevette magát. Vajon mi ilyen vicces? A tekintetemet
látva végül magyarázatot adott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ők nem egyszerű állatok. –vagy legalább
is szerinte magyarázat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hanem?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ők is hozzám tartoznak. –is? Én is?
Felrémlett a fejemben egy gyermekdal valami kis apróról, amivel be lehet
vásárolni a piacon.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kissé arrogáns gondolat, nem?!
–megérintette az arcomat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért kérdezel olyasmit, amit tudsz.
Amit érzel itt bent. –a keze vészesen siklott lefelé a nyakamon.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Oké-oké. Szóval a tiéd vagyok legalább
is szerinted. Csakhogy, nem vagyok csapatjátékos és kiskutya, sem akit pórázra
köthetsz.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nincs nálam póráz. –erre felhorkantam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor mit keresel az álmomban?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Segítséget akartál és én segítek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem épp bundás testőrségre gondoltam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem csak azt adtam. –titokzatos fél magyarázat.
Ha ezt így folytatja, kijövök a sodromból. Hamar.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egyenes választ kérek Nuada!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meg tudod, ha eljön az ideje. Nem lenne
kegyes dolog mindenemet elárulnom és hamar unalmassá válnom, nemde?! –rondán
néztem rá amennyire csak tudtam, de nem hatott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem azt kértem, hogy mond meg a kedvenc
színedet, hanem, hogy áruld el mi a magasságos hörcsögszőr történt Velem!
Veled, Velünk! Egyáltalán mi a nagy helyzet velünk?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megosztottuk egymással a vérünket és ez
által, a képességeinket is. –menten dobok egy hátast.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De hát… -belém fojtotta a szót. Micsoda
egy arrogáns szemét.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina, ne várd tőlem mindenre a választ.
Ha te magad nem vagy tisztában önmagaddal, én nem segíthetek megérteni azt.
–nagyon arrogáns.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- Eressz el! –morogtam. Egy utolsó mosoly
és eltűnt minden. A plafont bámulva ébredtem fel. Már kezdett világosodni,
mégis úgy éreztem magam, mint aki már egy éve virraszt. Jah és emberként.
Szívás.</span><br /><div style="text-indent: -24px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: 0px;"><br /><span style="font-family: Times New Roman, serif;">Felkeltem és hosszas mérlegelés után úgy
döntöttem reggelit készítek. Iván megérdemli ezt a kis figyelmességet tőlem.
bűntudatom volna? UGYAN! Főztem kávét, a pirítós a gépben, a tojás és a
szalonna a serpenyőben sült, én pedig a kezemet melengettem a bögrémmel és
próbáltan nem fintorogni a vértől. Túl sok volt a harapdálás, azt hiszem ideje
visszavennem a régi Elina szokásait és élvezni a tasak gyönyöreit. Csak jutna
eszembe, hogy mik is ezen, gyönyörök.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó reggelt! –egy lusta és kellemesen
csalódott hang szólalt meg a hátam mögött. Nem ugrottam egy picit sem odébb,
hű, de nyugodt is valaki.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Neked is! –virítottam rá a díjnyertes
vigyort.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jól aludtál? –ült le a megterített
asztalhoz.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nagyjából. Kiütöttem magam rendesen és
mégis olyan, mintha nem aludtam volna egy percet sem. –Nuadáról miért nem tudok
szólni egy szót sem?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- </span><span style="font-family: "Times New Roman", serif; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Tudom, hogy érted. Furcsa álmom volt
nekem is. –meredt egy percre maga elé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- Tényleg?! –döbbenetemben majdnem a
tányér mellé lavíroztam a reggelit. Ugye nem volt ott ő is<br /></span></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- </span></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Aha. Apám helyett Delton volt ott egy
régi nyaralásunkkor. Anya pedig az apa nevén szólította.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Huh, az tényleg fura.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nekem mondod? Az egy dolog, hogy
bekavart, de az apám, azaz apám.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom. De akkor sem hagyhatjuk figyelmen
kívül, hogy ajtóstól tört az életedbe.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahogyan a tiédbe az a másik.</span></div><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Többek között. –sóhajtottam egy nagyot.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"> - Nem egyszerű az élet, de legalább nem
unatkozunk. –mosolygott és nekilátott a reggelinek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem mi nem is tudnánk, hogyan
kell. Ha akarnánk sem. –kuncogtam. <br /><br />Rápillantottam a telefonra és láttam, hogy hangüzenet vár.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valaki hívott az éjszaka közepén.
–azonnal rávetettem magam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">„Elina legyél a reptéren ma 10-kor.
Életbevágóan fontos!” –határozottan nem Archie volt, de mégis ismerős
valahonnan, de honnan?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick! –fagytam le teljesen.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hmm? –nézett rám Iván.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mennyi az idő?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- 9:40, miért?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mennem kell. –rohantam a szobába és
villámsebességgel öltözködtem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi a baj Elina?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még én sem tudom, de valami készülődik.
Egy régi ismerősöm hagyott üzenetet, ide repül és biztosan nem ok nélkül teszi.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Amerikából<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Veled megyek!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rohannom kell, nem várhatok, amíg
találunk valakit, hogy vigyázzon a kicsire.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Magunkkal is vihetnénk.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha Nick nem egyedül jön, akkor nem
szívesen mutogatnám.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor itthon maradok.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Iván. –pillantottam rá.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Menj! Hamarabb megszabadulsz.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- Sietek! –Iván Merionhoz ment, hogy felkeltse és megetesse, én pedig
nem éreztem magamban annyi erőt, hogy még bocsánatkéréssel húzzam az időt.
Sietnem kell, a város másik felén van a reptér, tuti nem érek oda időben.</span><br /><div style="text-indent: -24px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: 0px;"><br /><span style="font-family: Times New Roman, serif;">A forgalom valóban olyan tempójú volt,
mint számítottam, de szerencsémre a gép késett, így pont időben értem oda, hogy
lássam Nicket végig sétálni a tömegben. Fekete öltönyben érkezett nyakkendő
nélkül és kigombolt inggel. A színe enyhén napbarnítottnak hatott, ami a
származása és persze az elfogyasztott vérmennyiség miatt lehetett. Napszemüvegét lekapva széles
filmsztáros mosolyt villantott rám.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina, te semmit sem változtál! –ölelt
át egy jóleső borzongás kíséretében.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te viszont határozottabban jobban
festesz, mint legutóbb…<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A reptéri búcsúnál. És lám, most egy
másik reptéren folytatódik a mesénk.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Van mesénk? –a szemöldököm egy arasszal
feljebb kúszott, de feszítővassal sem tudták volna levakarni a vigyort a
képemről.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi az, hogy kisszívem! A legjobb
forgatókönyv alap, ami csak létezik. Persze előbb el is kellene adni és
kaszálni vele. –ezen elgondolkoztam. A tegnapi napomban annyi minden
besűrűsödött, mint egy jobb időszak alatt hetekben.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Viszont akkor színészi babérokra kell
tőrnöd. Végtére is, nincs egyetlen hollywood-i ficsúr sem, aki méltó lenne, hogy
eljátsszon téged.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Helyes a ténymegállapítás, de akkor már
téged szeretnélek partneremnek, mielőtt valami huszadrangú több Oscart nyert
pipit kapnék.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi járatban Nick? –gyors témaváltásom
határozottan nem tetszett neki.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Beszélnünk kell! –minden vidámság és
könnyedség egy szempillantás alatt elreppent belőle. Újabb szarba készülök beletenyerelni. Az élet csak
egyre szebb és szebb lesz.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Menjünk egy kávézóba?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valami privátabb helyet nem tudnál? Végtére akkor akár telefonon is elmondhattam volna.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mire gondolsz?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem akarok betolakodni az otthonodba
engedély nélkül, de ha nincs, más olyan hely ahol nyugodtan nézőközönség nélkül
tudunk beszélni akkor, muszáj lesz. - nah b</span><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%; text-indent: -18pt;">anyek, nyeltem egy nagyot. - </span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Szóval?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Adj egy percet!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Oké, addig felszedem a csomagom.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csomag?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerezz helyet!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Oké-oké. <br /><br />Míg Nick kihalászta a
poggyászát a tömegből addig hazatelefonáltam és figyelmeztettem Ivánt. Nem volt
túl lelkes és felvetette, hogy biztos, ami biztos alapon odahívja Missit. Nem
éreztem jó ötletnek, de nem vitatkoztam. Végtére is Missi ismeri Nicket. Bár a kelleténél jobban.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nah, mi a helyzet?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Minden rendben, hazaviszlek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Húúúú… Végre bepillantást nyerhetek a
híres neves Elina hálószoba titkaiba.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne legyél ilyen látványosan megelégedve
magaddal Nick! –böktem oldalba, majd megkerestük a kocsit.<br /></span><span style="font-size: 12pt;"><br /><span style="font-family: Times New Roman, serif;">Hazafele az út sokkal hosszabbra nyúlt,
mint gondoltam volna. Nick addig rágta a fülemet, míg kitérőket téve
megmutattam neki a múltam darabkáit, de végül csak sikerült hazatalálnunk. Túl nagy
a csend. Missiék kocsija már a ház előtt állt. Csak remélni tudom, hogy nincs itt
a kis Alex. Nick a csomagját magához véve méregette a házat, én pedig már megint
ugrásra készen álltam, mint régen állandóan. Csak épp nem vagyok most a toppon.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sosem hittem volna, hogy kertvárosi csaj
lesz belőled! –vállat vontam, mégis erre mit lehetne mondani?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én sem, de ez van. Talán jobb is, hogy így alakult.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A kertészkedő Elina, aki süteményt visz
a szomszéd kerti partijára. Elég ijesztő gondolat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne már, feláll a szőr a hátamon! Szó
sincs ilyesmiről<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szörnyű szomszéd lehetsz akkor. –nevette
el magát, majd minden kertelés nélkül, mindketten az ajtó felé kaptuk a
fejünket.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szia, Nick! –Missi állt az ajtóban. A
lány, akit Nick segített megmenteni, és aki mára anya és vámpír egyben.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valakinek sok mesélni valója lesz... Szia,
kicsi lány! –látványos ölelkezés láttán csak reménykedtem Roy nincs itt és nem nézi végig bentről.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hello idegen! –tévedtem. Mindkét pasi az
ajtóban állt. Túl soknak ígérkezik ennyi tesztoszteron. Milyen jó is volt régen, amikor nem voltak
pasi gondjaim. Jah, hogy ilyen sosem volt?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick, ők Roy és Iván. Srácok, ő…<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick vagyok, Elina hajdani társa.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Iván Daskov, Elina Szerelme. – csupa nagybetűvel az égre írva. Baj lesz.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Oké fiúk, elég a megcímkézésből. Most,
hogy mindenki tisztában van azzal, hogy kit milyen viszony is fűz hozzám akár
be is mehetnénk.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Róla még nem derült ki. –vigyorgott Nick
Royra.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Értékelem, hogy ekkora utat tettél meg,
feltehetően jó okkal. Ne feszítsd túl a húrt Nick, mert kipenderítelek a
városból is, ha kell.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahogyan az én kis hercegnőm óhajtja.
–szúrós szemmel néztem rá amikor meghajolt, majd bemasíroztam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha szét akarjátok tépni egymást, akkor
tessék, de tegyék meg idekint, mert nincs kedvem vért takarítani. –és lássanak
csodát, mindenki követett. Új értelmet nyer a tyúkanyó jelző.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Micsoda emberi és családias légkör.
Sosem hittem volna, hogy ennyire beilleszkedsz a társadalomba.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudod, hogy van az amikor, nincs egy
fészek se a közelbe. –vontam vállat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mintha anno nem akartál volna fészeklakó
lenni.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megvan a maga előnye annak is. Ma már látom. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meg vagyok döbbenve! Mi lett azzal a
lázadó vagány csajjal, aki voltál?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Talán benőtt a fejem lágya?! –ezen
tényleg elgondolkoztam. Vajon így volna?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért jöttél? –szegezte Iván Nicknek a
kérdést.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te vagy az a kézilabdás kölyök, nem?
–mérte végig Ivánt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te pedig az aki…<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Aki megmentett engem. –szólt közbe Missi
Roy legnagyobb megrökönyödésére. Csodás. Már tudom miért éreztem rossz ötletnek
ezt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bármikor kislány! –Nick Missire
kacsintott ő pedig majd fél lábbal a föld felett lebegett. Nah most lett
elegem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elég lesz! Ti pedig nem foglalkoznátok
a kicsikkel? Beszédem van a nagyfiúval. –talán túl kemény voltam mindenkihez
egyszerre, de nincs türelmem. Álmos vagyok, nyűgös vagyok, hisztis vagyok.
Akinek ez nem tetszik annak kívül tágasabb.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megnézem Alexet. –fújt visszavonulót
Missi. Roy követte, de volt egy olyan érzésem, hogy nem babázni megy. Mindegy,
oldják meg ők maguk. Iván bezzeg nem tágított.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Iván?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Maradok.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kérlek!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kell, mindent magadnak megoldanod
fogd már fel! –csattant fel, majd a másik kettő után robogott. Később kiengesztelem…valahogy.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hű, de csípős itt a hangulat. –nézett
utána Nick. A szememet dörzsöltem. Kezdek lemerülni, vér kell vagy alvás, vagy
vér és alvás. De előbb meg kell tudnom mi az ami idehozta ezt a vámpírt
egyenesen a házamba.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Vért? <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak, ha megharaphatlak. –szórakozik
rajtam és még élvezi is.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Van zacskós és zacskós. –fintor.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor inkább kihagyom. –töltöttem
magamnak egy nagy adagot, majd bemikróztam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem hiszem el, ha nem látom. Akkor minek
a kölyök?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A neve Iván és ő nem egy donor.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor mi? –nem fog zavarba hozni. –Csak
nem az emberi szeretőd? –zavarba hozott, de nem fogja learatni a babérokat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem nem azért repülted át az
óceánt, hogy a nemi életem hogylétéről csevegj.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Pedig nem lenne egy utolsó téma. –vakító
vigyor. Belekortyoltam a bögrémbe, mire elfintorodott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi a helyzet Elina? Miért csinálsz
magadnak családot? Egyszerűbb lenne visszajönni és újra csatlakozni a
fészekhez. Michael tárt karokkal vár és akadnak mások is akik hiányolnak.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Gondolom mennyire. –gúnyolódtam. –És hogy van a
bájos Jane?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Fúria, mint mindig, de ne tereld a
témát. Miért változtattad át?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Muszáj volt. Haldoklott én pedig nem
tudtam elengedni.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ennyi idő után is emberi maradtál.
Dobtál minden elvet, amit felállítottál és biztosan tartottál annyi évtizeden keresztül. Értük.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tudsz te semmit! Úgy, hogy
felesleges játszanod a gondos nagybácsit.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Találkoztál az elsővel. –dőlt hátra, bennem pedig megdermedt az utolsó apró izom is.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lehet...<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Biztosan. Michael megérezte. Ezért is vagyok én most itt. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hű, de jó neki.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina. Játszhatod a kemény csajt, de már
nem sokáig. Nem vagy ostoba, ezt mindketten tudjuk. A vámpíroknak kell az első. Michael küldöttként személyesen fog ide érkezni. Ki
akarják citálni a nyilvánosságra azt az alakot, legyen bárki, vagy bármi.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A forrás ellen nincs senkinek sem esélye.
–húztam félre a felsőm nyakát kivillantva Nuada harapásának magmaradt hegét. Nick egyből felpattant és gondosan szemrevételezte. Szélesebb és mélyebb harapás volt, mint egy átlagos vámpíré. És akkor még nem is tudja, hogy azok a fogak milyenek. Ahogyan azt sem, hogy olyan erőkkel bír amivel szemben egy összevont támadás sem megy sokra. Plusz a falka, természetesen. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mibe keveredsz folyton te lány! –újabb
vállvonás. Valahogy kezd az alapvető szókincsem részévé válni.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Muszáj volt lépnem valamit és ez lett végül belőle.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina, Michael azért más szinten áll, mint te.
– fürkészte a tekintetem hátha kiolvashat valamit.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én ne tudnám?! Ha nem emlékeznél, hogyan
kerültem a fészekbe akkor feleleveníthetem. De már nem az vagyok, aki akkor
voltam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban. Michael másként nem is küldött
volna hozzád. –bólintott és visszaült a székére.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem fogok az oldalára állni ebben a
kérdésben. Ha harcra kerül a sor, akkor sem. –elkerekedett a tekintete.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina, hát nem érted?! Itt hatalmas
balhé készül. Mára már sokkal többen vagyunk, és rengeteg erős tag van a vezetőink között.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, Nick te nem érted! Mindent felülírt
a sors kereke. Meg fogom védeni! –Morgana hasonló indulattal
harsogott a lelkemben.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meg fogjuk védeni Őt, ha kell bármi áron!
–egyesült a hangom a lelkemével. Nick megérezhetett valamit, mert előbb
döbbenet, majd a lelkesedés sugárzott az arcán. Hosszasan némán fürkészett csupán, de végül megszólalt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bemutatnál annak, aki így
maga mellé tudott csábítani? A teremtőnknek. –megérintettem az arcát, mire a tenyeremhez
dörzsölte azt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hamarosan eljön az idő, hamarosan...
–szólt Nuada rajtam keresztül.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez ő volt?! –kérdezte miközben jóleső
bizsergés futott át mindkettőnkön. Bólintottam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azért mentem, hogy elpusztítsam. De ő
felnyitotta a szemem. –mosolyogtam az álmot felidézve. Lehet, hogy arrogáns, de
megölhetett volna. Az életem szó szerint a kezében volt és mégsem tette. A
nevetése visszhangzott az elmémben.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahogyan az enyém a tiédben Elina.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Felszabadított?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem igazán tudom elmagyarázni, hogy mit is csinált. Mutatott ezt-azt a sorsomból... -megráztam a fejem- Mindenesetre egyetlen nagyképű szörny úrnak sem fog behódolni, ahogyan mi sem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ti? Mármint Missivel? Vagy esetleg a doktor került újra képbe?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, mármint a családdal. –Iván állt az
ajtóban Merionnal a kezében. A kislány Nicket nézte ki magának, rám és a vérre
cseppet sem figyelt. Nick tátott szájjal nézett hol Ivánra, hol a kicsire, hol
rám.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bemutatom a lányomat. –a kétszínű szemek
Nick tekintetét rabul ejtve csillantak meg, majd Merion bájos
kacagásba tört ki.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">Tetszel neki. –Iván korábbi feszültsége
elszállt, ahogy a lányunkhoz ért. Tudtam, bár azt nem, hogy honnan.<br /></span></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- </span></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Ho-ho-hogy érted azt, hogy a lányod? Mit
tettél Elina? -hatalmasra kerekedett szemekkel meredt rám. Vicces volt. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerelmes lettem, emberré lettem,
teherbe estem… -sétáltam egyre közelebb hozzá.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Emberré? –Nick hangja értetlen volt. Bujkált benne némi rettegés is. Valóban megváltoztam az óta az este óta és ezt most már kezdi tényleg elhinni.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen, emberré. –és ezzel belekezdtem egy
rövid változatba arról, hogy mi és hogyan történt amióta elhagytam a fészket.
Nick végig komoran hallgatott, egy szót sem szólt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem mondom, te aztán sosem lógatod a
lábad. –vigyorgott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azért néha komolyan jól esne egy kis
egészséges unalom. –dörzsöltem meg a karom elkomorodva. Bármennyire is
értékelem azokat a dolgokat, amiket kaptam az élettől azért nem egy habos
sütemény a miénk.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl nagyok az igényeid drágám.
–somolygott továbbra is Nick, mire a szobából kirobbant Missi és végig száguldva mellettünk tárva nyitva hagyott bejárati ajtó maradt csak utána. Mindhárman
tátott szájjal néztünk utána, de a síró Alex visszarántott a döbbenetből.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi az istennyila volt ez?! –néztem
Ivánra, aki egy vállrándítás kíséretében eltűnt a szobában. Nem volt egy erős
szóváltás, ami közöttük lezajlott, de rögtön kapcsoltunk mi a gond. Roy kiakadt
Nicktől. Nahát, tényleg igazam lett, hogy nem egy jó ötlet idecsődíteni
mindenkit. Magamban felróttam egy újabb piros pontot, amiért nem tettem szóvá.
Jó kislány!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kellene utána menni? –érdeklődött
Nick.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem eleget tettél értük.
–próbáltam szemmel verni, hogy maradjon a seggén, de persze nem hatott rá.
Miért van az, hogy a pasik ilyen meggondolatlanok? És miért én kérdezem ezt,
aki berohant egy ellenségektől túltengő barlangba?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az élet szép. –Merion némán figyelt, a
szemei rabul ejtették az enyémeket. Valahol a fejem egy apró zugában egy érzés/gondolat kezdett
kibontakozni, hogy Nuadának látnia kell a lányomat, ahogyan Merionnak őt.
Felnyaláboltam a kicsit és a szobába vittem, mire mindkét pasi rám meredt, a
falnál állva lelkiztek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ti ketten, most szépen itt maradtok és
vigyáztok a gyerekeitekre. Én pedig visszahozom az ajtócsapkodó harmadikat és
szépen felnőttek módjára megbeszéljük ezt a szart.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És Mr. napsütés? –kérdezte ingerülten Iván.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha Nickre célzol elment. Mindig is
tudtam, hogy ő egy óriás gyerek, de belőletek valahogy többet néztem volna ki. –ezzel
sarkon fordultam és ott hagytam a két füstölgőt. A nyakamon van az évezred
vámpír leszámolása két isteni ivadékkal, erre párkapcsolati trénerként kell
mulatni az időm. Csodás...<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt;">Egy hosszú percig álltam és figyeltem,
majd könnyedén kiszúrtam őt a távolban. Tudtam hova kell mennem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt;"><br />Missi egy közeli játszótéren ült, egy fa
alatt a padon. Ami viszont nem nagyon tetszett az a partnere és a helyzet volt.
Nick szorosan magához ölelve tartotta a lányt. Az ártatlan járókelők
számára ők egy szomorú párocska voltak semmi több. Kár, hogy én nem vagyok
ártatlan járókelő. Ahogy közeledtem feléjük elkaptam egy mondatot, ami
megdermesztett.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudod én soha nem szerettem még mást
életemben Royon kívül. Most pedig már nem is élek.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne így fogd fel. Mások életük nagy
részében azt keresik, akit te elsőre megtaláltál. –Nick hangja bizalmas volt
ugyan, de bíztató is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi lesz, ha rádöbben, hogy mellettem
neki sincs már esélye másra? Mi lesz, ha megkeseredünk egymás mellett és végül
elhagy<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor az a kölyök ostobább, mint
gondolnánk. Hogy keseredhetne meg bárki egy ilyen klassz csaj mellett?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hazudós!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én? Ugyan kérlek. –nevette el magát
Nick.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De azért egyvalamit bánok. –Missi hangja
ismét kissé szomorúan csengett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mit?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy sosem csókolt meg még más.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ezen könnyen segíthetünk. –Nick
gyengéden magához húzta a lányt és egy lágy csókkal elvarázsolta. Hirtelen
nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért akarva-akaratlanul is a részese
lettem a kis jelenetnek. Bár azt nem tudom, hogy zavaromban érzek így, vagy
sértődöttségemben, amiért lemaradtam a csóklistáról azok után, ami megtörtént. A
párocska tovább cseverészett, míg én még mindig azon gondolkoztam, hogy menjek,
vagy maradjak. Maradjak vagy menjek.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina! –szúrt ki magának Nick. Missi
összerezzent, majd világfájdalmas arccal nézett rám. Tuti azon pörög, hogy
mennyit láttam és hallottam. Tőlem nem tudja meg az egyszer fix.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azért jöttem, hogy megbékítselek. Otthon
vár egy bűnbánó ám féltékeny ifjú. –vagyis remélem, hogy bűnbánó.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt hiszem, mennem kellene. –állt fel
tétován Missi. Nick bólintott és rámosolygott a lányra.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bármikor. –Missi egy mosoly után
távozott, de nem nézett a szemembe. Jól érzi, lesz ennek folytatása, de majd csak kettesben.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bármikor? BÁRMIKOR? –csattantam fel,
amikor Nick megunta a távolsági szemmel verést és odajött hozzám. –Mégis mit képzelsz te
magadról?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak tán nem féltékenységet vélek
felfedezni a szavaidban?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nyald ki! –füstölögtem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ezt vehetem felkérésnek? –vigyorgott,
majd a derekamnál fogva átkarolt és magához húzott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick, nem teheted meg, hogy betoppansz
és felborítod az emberek életét, mert úgy tartja kedved! –húzódtam el tőle
amennyire csak a karja engedett. Nem akartam nyilvánosan emberietlenül
viselkedni.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mondja ezt az a nő, aki felbolygatott
egy egész fészket! –gúnyos vigyor ült ki az arcára, de a szeme szomorú és
megbántott volt. Miért?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem értelek.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hát persze, hogy nem. –közelebb húzott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nick. –suttogtam, mire kissé enyhült a
szorítása.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még alig voltál az országban, amikor
máris mindenki tudta, hogy eljön az a nap, amikor Michael rád teszi a kezét.
Attól kezdve figyelemmel kísérték minden lépésedet és mindig az volt a téma
vajon mikor érkezik meg hozzánk a doktor kedvence. A megzabolázhatatlan őserő.
Kíváncsi voltam és nem csalódtam, de csodálatom csak akkor tudatosult bennem,
amikor Michael sikertelen próbálkozásai miatt őrjöngött. A mindig hűvös és
távolságtartó úr reszketett dühében, hogy egy törékeny nő nem borul térde
előtte. Csodáltalak Elina, mint erőt, elhatározást, és mint nőt egyszerre.
Álmomban sem hittem, hogy végül társammá tesz a fészek hierarchiája. Nap, nap
után azon kaptam magam, hogy senki, de senki nem érdekel, csak te. A véredre
vágytam, a kedvességedre és a szerelmedre. De számodra csak egyetlen férfi
létezett. Eljöttem remélve, hogy megváltozott a helyzet és ezt kell látnom. Halandóvá
tett egy félvér és gyereked lett tőle. Annyi férfi állt sorban a kezedet, s
kegyed lesve és te végül egy olyat választottál, aki alig élt meg másfél tucat
évet?! Miért? Mi van abban a kölyökben, amiért ennyire képes voltál értelmetlen
döntések sorozatát meghozni?! –a hangja erőteljes volt. Düh, bánat,
féltékenység keveréke szúrt belőle.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom! –néztem a szemébe. Nem tudtam,
hogy így érez. Eszembe sem jutott, hogy bármi is történhetett volna közöttünk.
Szemellenzős ló volnék?! Naná, de akaratom és tudtom ellenére bántottam meg őt.
A barátomnak hittem, míg ő másra vágyott. Azt hittem ismerem, s most kiderül,
hogy nem. Nick vadul és szenvedélyesen kapott az ajkaim után. Nyelve akaratom
ellenére is könnyedén fúrt utat magának a számba. Dühtől remegve feszültünk
egymásnak, míg már elvesztettem a józanságom. Arcát végig karmolva támadtam
vissza. Legnagyobb meglepetésére satuba fogva szorítottam a fejét és visszacsókoltam.
Ha harc, hát legyen harc. Minden felgyülemlett feszültségem benne volt abban a
csókban. Vér ízét éreztem a számban, mindkettőnkét. Az agyam egy távoli zuga
halk, de határozott visszavonulót fújt, én mégsem törődtem vele. Végül Nick
törte meg a csókot. Alsó ajka vastagon szétcincálva integetett vissza rám, de
leginkább döbbent tekintete volt az, aminek a hatására megfordult körülöttem a
világ egy pillanatra. Mit tettem?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Álmomban sem hittem, hogy ennyi
szenvedély loboghat a buja szívedben. –lusta mosolyra húzta a száját. Nem
szisszent fel, pedig nekem a látványa is piszkosul fájt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- „Hozd el őt nekem!” –csengett fel a nem
kívánt potyautas a fejemben.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Neked nincs jobb dolgod, mint rajtam
élvezkedni?! –csattantam fel. Nick arcára ráfagyott a mosoly, de értetlensége
leginkább abból adódott, hogy nem is néztem rá.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mondanám, hogy sajnálom, de minek
hazudjak? –vont vállat bocsánatkérő nagy szemeket meregetve rám. Felharsant
Nuada nevetése, mire megráztam a fejem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem neked szólt, vagyis nem csak neked.
Azt akarja, hogy vigyelek el hozzá. –egy arasszal feljebb szökkentek a
szemöldökei.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Úgy érted hallod őt? –bólintottam.
–Sirály!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, nem az. Rohadtul idegesítő, hogy
valaki kukkol bennem! –erre vállat vont. –Azt hiszem jobb volna, ha felkeresnéd
Archie menedékét. Nem hiszem, hogy bárkinek a javára lenne, ha nálunk töltenéd
az időd nagy részét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Értettem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Figyelj, nem akarlak lerázni. Értékelem,
hogy eljöttél és azt is, amit az előbb mondtál. Komolyan! De meg kell
emésztenem mindezt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Értem én. –menten meghasad a szívem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hiányoztál partner. –mondtam ki végül,
bár reméltem nem hallja, de a telehold méretű vigyor nem erről árulkodott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ezt jó tudni…partner. –magához ölelt és
homlokon csókolt, én pedig amennyire csak tudtam hozzá préselődtem és a
vállgödrébe fúrtam az arcom. Pár percnyi kellemes lubickolás után döbbentem rá,
hogy egy kissé gornyadozik a méretbeli különbség miatt, így kibontakoztam az
öleléséből.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Még látjuk egymást. –most már én is
vigyorogtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez csak természetes szívem. –ezzel
elindultunk két irányba. <br /><br />Hazafelé azon töprengtem, hogy felhívom Archiet és
megmondom neki, hogy bánjon rendesen Nickkel, vagy szétrúgom azt a féltett és
sokak által imádott hátsóját, de aztán elvetettem az ötletet. Ha Nick nem
csicsereg önként akkor én se. Legalább kiderül, hogy mennyire megbízható a jó
öreg Archie, mint informátor. <br />Reméltem, hogy nem lesznek már ott Royék, nah nem
azért, mert elegem lenne belőlük, de több feszültséget nem igazán respektálnék
momentán. Aludni akarok és hozzá simulni ahhoz a férfihoz, aki mindenki más
helyett engem választott. Szeretem őt, ez nem kétség. Azonban abban nem vagyok
biztos, hogy meg kellene e bántanom az igazsággal, hogy megcsókoltam Nicket.
És, hogy egy különc figura kánkánozik az agyamban. Talán el kellene, végül is
ez a normális, vagy nem?! Bár mi normális van egy félisten fia és egy vámpír
kapcsolatában?<br /><br /></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div></span></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Ahogy beléptem az ajtón
megpillantottam Iván hátát és görcsbe ugrott a gyomrom. A kávéját kevergette és
olvasott valamit. Mögé léptem és átölelve bújtam hozzá. A válla felett néztem a
lapra írt betűket, majd megcsókoltam a nyakát.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ki fognak békülni. –nem tudtam
eldönteni, hogy kérdés, vagy kijelentés e, ez a részéről.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Biztosan. –simítottam végig a tarkóját.
Ujjaim hajával játszadoztak.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hol hagytad a barátod?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elküldtem Archiehoz. Ott kap vért és
szállást. Ráadásul úgy is le kell jelentkeznie előbb utóbb.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha te mondod.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi bánt? –suttogtam a fülébe.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Roy. Annyira más az ő kapcsolatuk, mint
a miénk. –sóhajtott fel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy érted ezt?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Félnek maguktól és egymástól. –ez
ledöbbentett. Hogy-hogy félnek? Mitől kellene?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te is félsz?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi? Tőled? Nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És magadtól?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Talán kellene, de inkább csak össze
vagyok zavarodva.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem ők is így vannak ezzel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, nem érted. Roy azt mondja, hogy
Missi képtelen elengedni magát közben. –fél arasszal feljebb kúszott a
szemöldököm. Most komolyan mások szexuális életéről csevegünk? Basszus.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Idő kell nekik, amíg megszokják a saját
bőrüket és egymáséit is. –húztam egyet a vállamon. –De majd beszélek Missivel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne. Akkor kiderül, hogy Roy kipakolt én
pedig tovább adtam neked.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nyugi, nagyfiú! Én is voltam újszülött
vámpír, ráadásul, mint teremtője kapcsolatban vagyok vele.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ennyire? –pillantott fel rám Iván. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, de ezt nem kell az orrára kötnöm.
Ne aggódj értük. Keményfából faragták mindkettőt. –mosolyogtam, ahogy csak bírtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rendben. Mit akart a fics… úgy értem
Nick? –Jó fiú.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ma már ne beszéljünk róla.
–mentegetőztem, de mielőtt megbántódna, hozzátettem gyorsan. –Ígérem, el fogom
mondani, de nagyon lefárasztott a nap és szívesebben koncentrálnék csak rád.
–nem vettem le a lábáról az ajánlatommal. Valamivel nagyon kihúztam a gyufát. A
mosogatóhoz léptem és beáztattam a korábban használt bögrémet, majd felültem a
pultra és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni. Végül is tudatosan, vagy tudat
alatt, de jogosan fortyoghatna Iván. Nem csak nem mondok el neki dolgokat,
hanem ki is hagyom jó pár lépésből. De hogy adhatnám be neki azt a mérget, amit
a saját torkomon is alig tudok letuszkolni. Rövid időn belül itt el fog
szabadulni egy vámpír leszámolás és vagy nyerünk, vagy… nos, vagy otthagyjuk a
fogunkat. Bár ehhez a végkifejlethez nagyon nincs kedvem. Vajon Archie és a
csapata mellénk állna a csatában? Vagy valaki a vérvonal tetejéhez közel.
Tényleg. Kell még lennie pár tisztább vérű öregnek, vagy nem?! Ha őket záros
határidőn belül össze tudnánk verbuválni, akkor Michael és mások jöhetnének
bármekkora sereggel is. Ráadásul, hogy a magasságos mókusban akarják kicselezni
a vadászokat? Egy nagyobb vámpírcsapat simán felhívja magára a figyelmet bárhol
máshol is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina?! –Iván csupán centikre volt
tőlem. Tekintete kíváncsian fürkészte az arcom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Iván. –nyögtem fel meglepetésemben és
megkönnyebbülésemben. Az otthon melege, a szíve melege, a szeretete és a
szerelme átcsapott felettem. Elmerültem benne és rátapadt minden érzékemre,
kisöpörve minden korábbi gondolatot. Őt láttam, őt éreztem, őt kívántam, őt
szeretem. És ezen nincs férfi a földön, aki változtatna. Megérintette az
arcomat én pedig tenyeréhez dörgölőztem, mint egy szeretetteljes macska. Nem
doromboltam, még…<br /><div style="text-indent: -24px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: 0px;"><br />A felsőjénél fogva még közelebb húztam
magamhoz. Lágyan, puhán megcsókolt. Ez még csupán a kezdet volt. Újabb és újabb
követte az elsőt. Nem volt követelőző, sem viharosan szenvedélyes. Mégis
végigbizsergette minden porcikánkat. A tarkómon égnek állt pár kósza szőrszál.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne, itt. –szakadtam el Iván ajkaitól egy
pillanatra, mire ő könnyedén felkapott és az ölében vitt a hálóba. Lassan
ledőltünk az ágyra és ott folytattuk ahol félbehagytuk az előbb. Iván felettem
tornyosulva indult vágytól fűtött felfedezőútra. Ujjai a ruhám alá siklottak és
a bőrömet becézgették, de lazulás helyett szinte görcsbeugrott a testem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi a baj? –zökkent ki egy pillanatra ő
is, amikor megérezte, hogy nincs minden rendben. Megcsóváltam a fejem és a
szemébe nézve némán kértem, hogy folytassa. Azonban nem jött a remélt hatás.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Várj! –nyögtem fel kétségbeesetten. Iván
a nyakamat csókolta épp, tenyere tökéletesen illett a mellemre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi történt? –húzódott el.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Úgy érzem, nem tehetem ezt. –mondtam ki
a frankót.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy mi? –a saját döbbenetem
ikertestvérével szemezhettem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valami nagyon nincs rendben velem Iván!
–csóváltam a fejem. Ő pedig elhúzódott és az ágy szélére ült.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egyikünkkel sincs. –csóválta ő is a fejét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom! –meg akartam érinteni, de nem
voltam rá képes. Rám pillantott és a szeméből akkora fájdalom és szomorúság
sütött, hogy azt hittem agyonnyom a súlya. Tényleg nem vagyunk rendben.
egyikőnk sem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Aludjunk inkább. –ment a fürdőbe, közben
én felvettem a hálópólóm és nyakig betakarózva az ágy szélén kucorogtam.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy hozzábújhassak, mégsem voltam rá képes.
Percekkel később elsötétült a szoba és Iván lassan sétált az ágyhoz. A hátamra
gördültem, hogy a szemem sarkából egy pillantást vethessek rá loppal. Víz
csepegett a hajából, gördült végig az arcán, nyakán és a felsőtestén. Minden
csevegés nélkül mellém feküdt. Nem bújtunk össze, nem érintettük egymást, nem
voltunk jó kedvünknél, nem voltunk csevegő hangulatban. Felhúztam a lábam és
lehunytam a szemem. Éreztem, hogy pokolian fáradt vagyok, mégsem bírtam
elaludni. Aztán egy minimális mocorgás után Iván keze a csípőcsontomon
állapodott meg. Imádtam, amikor így ölel, bár nem igazi ölelés, de most többet
jelent egy szimpla bújásnál. Önkéntelenül is elmosolyodtam és hamar feloldott a
gát, álomba merültem.<br /></span><span style="font-size: 12pt;"><br /><br />Vér illatát éreztem, finom lüktető friss
seb csábítását. Aztán felzengett a halál sikolya is. Valahol a középkor egyik
évében járhattunk és a várost ellepték a vámpírok. A nyílt utcán mészárolták az
embereket.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te magasságos… -néztem a vértől vöröslő
ajkú apróságokat.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ők a gyermekeim. –egy bársonyosan csengő
női hang csendült a hátam mögött.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De ők...<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Halottak? Igen.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Átváltoztattad őket. –az egyik kislány
báli ruhában tipegett oda elém.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Anyám, ő kicsoda? –mért végig az apró
gyilkoló gép.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ő atyád egyik újdonsült játékszere.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem vagyok a játékszere!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért, akkor mi vagy?! A szeretője?
–surrant mögém és a fülembe suttogott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az ágyasa?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A társa?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az sem. –felkacagott, a távolban
megkondultak a harangok. A várost megtámadták, de mégis kik, vagy inkább mik?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak egy unaloműző kis korcs vagy, semmi
több. Ne bízd hát el magad.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha annyira jelentéktelen a létezésem
miért próbálsz megfélemlíteni?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megfélemlíteni?! Ugyan. Pusztán
tisztázom, hol is a helyed.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért, hol a helyem?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A lábamnál, hogy hajlong és imádj,
amiért megteremtettem a fajtádat.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt aztán lesheted életed végéig.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Milyen kis beképzelt béka. –siklott
elém. Milyen felfújt hólyag, reagáltam le azonnal. <br />- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Újra felteszem a kérdést. Miért másztál
be az álmomba? –próbáltam higgadt maradni, de nem nagyon sikerült. A nő
szabályosan a jelenlétével felidegesített.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy tudassam veled, nem vagy olyan
erős, mint aminek hiszed magad.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor tudasd. –sóhajtottam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Már meg is volnánk, hisz nem tudtad
elzárni magad előlem. –nevetett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kezd már nagyon elegem lenni, hogy ti
őskövületek állandóan játszótérnek használjátok az agyamat!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy merészeled?! –háborodott fel és
ezzel egy időben a csinos kis pofija el is torzult.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- TAKARODJ! –üvöltöttem rá és
kényszerítettem magam, hogy felébredjek.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Most még lehet, hogy megúszod… A kép
lassan kezdett homályosodni, míg végül egy délibábszerű látomássá nem vált.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De legközelebb véged…- aztán kipukkadt,
mint egy buborék én pedig a hálószobánkban találtam magam. Iván a hasán aludt
édes álmot látva, oh, hogy mennyire irigyeltem érte ebben a percben. Most már
biztos, hogy szükségem van segítségre…</span></div></span></div></span></div></span></div></span></div>
Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-78871827473151608272013-07-03T22:49:00.004+02:002023-03-19T00:44:36.060+01:0023. A kötelék<div class="MsoListParagraphCxSpFirst" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18pt;"><span style="font-size: 12pt; line-height: 115%;">- </span><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Menj már, mert még mindig ránk figyel!
–tolta Missi Ivánt távolabb a folyosókon.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nálam maradt a kard, vissza kell vinnem!
–erősködött már vagy húszadszorra.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Haver, Missinek igaza van.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, nincs. Végtére is azért jöttünk,
hogy együtt csináljuk végig! Nem hagyhatom!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bajba sodortuk így is. –csattant fel
Missi.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem! Vagy is...<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl könnyen elbántak velünk és ez tény.
–erre Iván a falba vágta a kezét.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Figyelj, én is aggódom érte. Végtére is
nem csak a barátnőm, hanem a teremtőm is és mihez kezdhetnék nélküle?! De tudom,
hogy az a szemét könnyedén maga elé kényszerítene pajzsként, ha úgy alakulnak a
dolgok. Akkor pedig Elina tétovázna, és ez ölné meg. Bíznunk és hinnünk kell
benne. –magyarázta Missi.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom. –érezhetően magába zuhant Iván
azzal, hogy az apja könnyedén elvette a szabad akaratát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Meddig megyünk?! –érdeklődött Roy.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Itt már jó lesz. Nem szívesen mennék ki
a farkasok közé. Ráadásul nem tudom milyen messze ér el a kötelékünk.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy van? –Iván egyetlen kapaszkodója Missi
volt ebben a percben. Tekintete teljesen lesokkolta a lányt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Háborognak az érzései. Valami történt
mikor még ott voltunk. Valami, ami felzaklatta. –Iván újfent a falba vágott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Haver, ezzel nem segítesz. Csupán
eltöröd az ujjaid még az esetleges bunyó előtt. –a két fiú összenézett és
határozottan bólintottak. Missi el is mosolyodott volna ezen, ha épp nem
hullámzott volna bele mérhetetlen bűntudat és keserűség, majd izzó harag. Egy
pillanatra megszédült az érzelmek intenzitásától, csak a két erős kar tartotta
vissza az ájulástól.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi volt?! –a két fiú aggódva fürkészte a
lány arcát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha tompítva érzem csak Elina érzéseit,
akkor az ellenfele felkötheti a nadrágját. –mosolyodott el. Nem akart túl korán
nyilatkozni, de ugyanakkor rettegés kerítette hatalmába. Harcolni fognak és
Elina tart az összecsapástól. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor lezúzza és mehetünk haza. –váltott
optimistára Roy. Szerették volna ezt hinni mindannyian.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Merion és Alex, remélem teljes biztonságban vannak. –sóhajtott gondterhelten Iván.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Attól félsz, hogy a vámpírok megbízhatatlanok?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hé! Itt vagyok ám! –mutatott végig magán
Missi.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem rád értettem, hanem azokra a
vadidegenekre. Te tudom, hogy teljességgel megbízható vagy. –ölelte szorosan
magához Missit. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jól vagy?! –kérdezte a lány pár perc
hallgatás után Ivánt, aki csak egy kurta bólintással felelt. Érthető volt, hogy
miért is olyan feszült. Mindnyájan azok voltak, de Iván veszthette a legtöbbet
hármójuk közül és ez súlyosan ott lebegett a fejük felett. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><br />- Mi a helyzet? –kérdezte meg végül újra.
Missi pár pillanatig koncentrált, majd elkerekedett szemekkel abba az irányba
pillantott ahonnan jöttek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Harcolnak!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ezt is érzed?! –lepődött meg Roy, mire a
lány megrázta a fejét.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Friss vámpírvér illata száll a levegőben. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elináé?! –újabb fejrázás.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem csak.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mit érzel? –úgy meredt Missire Iván,
mint aki legszívesebben gondolatolvasó lenne. A lány nem is hibáztatta ezért,
bármennyire is a hideg futkosott tőle a hátán.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem sokat. Elszántságot, és haragot. De
tiszta a feje. Nem olyan, mint mielőtt szétváltunk. –különös érzés kerítette a
hatalmába, de nem tudta mihez is kezdjen vele. Nem akart vészmadár lenni, így
percekig meg sem szólalt, míg egy pillanat alatt el nem vesztett minden jelet,
amit csak érzett Elina felől.<br /></span><span style="text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 12pt;">- Nem! –sikoltott fel.</span><br /></span></span><span style="line-height: 115%; mso-ascii-font-family: Calibri; mso-bidi-font-family: Calibri; mso-fareast-font-family: Calibri; mso-hansi-font-family: Calibri; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif; line-height: normal;">- </span><span style="font-size: 7pt; line-height: normal;"> </span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%; text-indent: -18pt;">Mi az? –pattant fel hirtelen mindkét
fiú. Missi felnézett rájuk, legszívesebben sírni akart, de egy csepp könnye sem
hullott. Többé már nem volt ember. Vámpír lett. Egy olyan vámpír, aki nem
érzékeli a teremtőjét.</span></div>
<div class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: justify;">
<br /></div>
<div align="center" class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">***<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">A fájdalom csak nem akart alábbhagyni,
bár Morgana már érezte, hogy elveszíti az erejét. Tudta, hogy ez lassan a
halálát okozza. Fia, akit szörnyetegként szült, majd az évek múlásával
elfeledtette mivoltát, most bebizonyítja, hogy az apja vére. Kegyetlen és
gyilkos bestia. De akkor miért nem súlyt le rá? Miért nem szedi össze maradék
erejét és viszi véghez azt, amit a szülés utáni percekben már meg kellett volna
tennie? A válasz alapjaiban szívszaggatóan hasított belé. Azért, mert a fia.
Bárki is az apja, bárhogy is fogant, bármit is tesz a fia attól a pillanattól,
hogy megfogant. Képtelen volt igazán gyűlölni Őt. És képtelen elvenni az életét
a sajátja megmentése révén. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogta
egy alig észrevehető mosoly kíséretében, majd keze lágy ölelésre fonva zárta be
Nuada dühtől remegő testét mielőtt élettelenül hanyatlott a véráztatta talajra.</span></div>
<div align="center" class="MsoNormal" style="text-align: center;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">***<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Missi gyorsabb volt a
fiúknál, így jóval előbb ért a térre. A látvány és a szag lesokkolta. Elina
vérének illata keveredett az ősi nehezebb illattal. Nuada könnyedén a karjában
tartotta az élettelen lányt. Missin eluralkodott a félelem és a fájdalom, hogy
ilyen hamar egyedül maradt és elvesztette a sógornőjét és mesterét. A
krétafehér arcra azonban lassacskán visszatért egy nagyon halvány pír. Nuada
ajkai közül vér szivárgott, miközben csókjával táplálta Elinát. Missin
végigfutott egy ábrándszerű érzés, ami zöldellő fákról és csillogó víztükörről,
madarakról suttogott. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Térj vissza hozzám! –suttogta gyengéden
a vámpír. Amikor észrevette a bejáratnál ácsorgó Missit acsarogva fordult felé.
Farkasai védelmezően gazdájuk és a lány közé ügettek. Elina ébredezni kezdett,
megérintette a férfi karját és felpillantva elmosolyodott. Hosszas
másodpercekig csak ők ketten léteztek egymásnak, majd a lány követte a morgó
farkasok hangját. Missi még mindig az érzelmek gyengéd tengerében úszva,
döbbenve látta a boldog mosolyt mestere arcán, miközben a nyakán tátongó seb lassan összeforrt és csupán csak két apró pötty jelezte a történtek
valódiságát. Iván és Roy ekkor robbantak a terembe. Iván szeme végigfutott a
jeleneten, majd eszét vesztve a farkasok felé vetette magát. Roy persze követte
barátját a tettében és a hirtelen kavarodásban fogak villantak és csattantak a
rövid kard élével. Roy az egyik tőrt felkapva sebesített meg egy kisebb farkast
a marján. Mindkét fél halálos elszántsággal küzdött a saját vámpírjáért. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Állj! –szólaltam meg, bár a hangom még
saját magamnak is idegenül csengett. Nuada szorítása engedett és így végül a
saját lábamon előre léphettem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina! –Iván arcán érzelmek milliójának
játéka suhant <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kell tovább ölnünk egymást.
–pillantottam Nuadára aki bólintott.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy, hogy érted ezt?! Azok után? –Roy
mondta ki a kérdést, amit a racionális énem is feltett volna a helyébe. De én
tudtam azt, amit ő, ők nem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Úgy, hogy elmegyünk. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szabadon. –tette hozzá Nuada. Éreztem,
hogy nem szívesen mondta ki ezt, de a vérem hatott rá. A farkasok felhagytak a
támadással és gazdájuk mellé sétáltak. Rám különösebb ügyet sem vetve. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És akkor ennyi?! –bólintottam. Ivánon
volt a figyelmem teljességgel, míg egy kis morgás fel nem tört Nuadából. Iván
minden zavara és mérge ellenére megnyugodni látszott. Csatlakoztam hozzá ebben.
A szemkontaktusunk megtörte a feszültséget végül.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor?! –kérdezte kissé félszegen.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Távozhattok. –Nuada látványos erő
fitoktatással siklott végig a termen és helyezkedett el a trónusán ahol
legelőször is megpillantottuk. A farkasai pedig követték. Lassú léptekkel
Ivánhoz sétáltam és egy minimális feszengés után kézen fogva indultunk a
kijárat felé. Missi tekintetének súlyát magamon éreztem minden egyes lépésnél.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rajtad tartom a szemem! –hallottam a
vámpír hangját a fejemben. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom! És ez fordítva is igaz!
–mosolyodtam el a válasz után, mire Nuada bizsergető nevetése hasított végig a
gerincemen. Az ős vámpírral határozottan különleges kötelékem alakult ki. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif";"><br /><span style="font-size: 12pt;">A kocsihoz érve Missi szembefordult
velem és egy hatalmas pofon keretében rám ripakodott.</span><br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt hittem már aznap el kell veszítenem
a mesterem, amikor áthozott! –ölelt át.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom. Nem így terveztem!
–viszonoztam az ölelését.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mehetnénk végre?! Lehet, hogy „Mr. jó
fej lettem” azt mondta elmehetünk, de nem akarok itt lenni, amikor meggondolja
magát. –húzta magával szerelmét Roy a hátsó ülésre. Rá akartam vágni, hogy nem
fogja, de nem szólaltam meg. Túl sok kérdésre adott volna okot a kijelentésem.
Így követtem a példát és végül kis kínlódás árán a kocsi beindult, mi pedig
megkezdtük az utunkat haza. Percekig csendben meredtünk a tájra, majd nagyot
nyújtózva sóhajtottam fel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Különös, ez az egész. Úgy értem oké,
hogy volt az ellentét, meg minden, de azért milyen testvérek már az ilyenek?!
–kérdezte Roy a csendet megtörve. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem egyszerű a múltjuk. –sóhajtottam fel
ismét, bár most az emlékek hatására.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Beavatsz minket is a fejleményekbe?
–pillantott rám Iván a szeme sarkából.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Volt egy könyv a tulajdonodban, ami a
szakításunkkor hozzám került. –kezdtem bele. Iván bólintott, mire folytattam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az egyik történet számomra már ismerős
volt korábbról is. A doktor beszélte el egy részét miután megmentett a
haláltól. Azt hittem, hogy pusztán mese és a kíváncsiságom tompítására találta
ki.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És nem? –kérdezte Missi, mire megráztam
a fejem. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ti is láttátok az egyik szereplőjét. Bár
akkoriban még nem volt ilyen...<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Őrült?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Állati?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szörnyeteg? –kérdezték sorjában.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elveszett. –Iván felhorkant.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem épp ezt a jelzőt használtam volna.
–fintorgott miközben az utat nézte.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl hamar ítélkezel! –újabb horkantás, bár ebben némi sértődöttség is volt. Másodpercek alatt kihoztuk
egymást a nyugalmunkból. Csodás. Egy gyönyörű kapcsolat alapja.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Maradhatnánk a történetnél? –terelt
vissza mindenkit Missi az alap vágányra.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szóval a lényeg, hogy ő sem volt mindig
ilyen. Ember volt, emberi érzésekkel és szerelemmel, de a veszteségek sora
elvette az emberiségét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, nem volt ember. Egy isten megkívánt
egy halandót, akit meg is kapott. Ebből született két fiú. Az egyik az apám, a
másik pedig a forrásotok. –vágta rá Iván amolyan rövidített változatként.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Volt benne emberi rész. –csattantam fel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahogyan a drága doktorodban is.
–pillantott rám egy fél másodpercre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahogyan bennem is. –tettem hozzá
suttogva.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És honnan jött a doktor név? –kérdezett
ismét Roy.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A fronton találkoztam vele. Mellette
voltam ápolónő. Aztán történt valami és a halálomra kerültem, de még nem
akartam elmenni. Ő pedig vámpírrá tett. –most én mondtam az ultrarövid
változatot.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Milyen harcban?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A Nagy világégésben. –néztem hátra Roy
ledöbbent arca meglehetősen mulatságos volt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Neeeeee.<br /></span><span style="text-indent: -18pt;"><span style="font-size: 12pt;">- De.</span><span style="font-size: xx-small;"><br /></span></span><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: xx-small; line-height: 115%; text-indent: -18pt;">- </span><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%; text-indent: -18pt;">Ej ha! –füttyentett egyet, mire
elmosolyodtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És miért engedett csak úgy el minket a
forrás? –Missi máris vámpír szlenggel illeti Nuadát. Túl hamar jött el a
számomra kínos rész. Hosszasan töprengtem, mennyit és miként mondjak el nekik,
hogy fel tudják dolgozni. Minek próbálom menteni, még én magam sem tudom igazán
kezelni. Basszus.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miattam. Nuada elmondta, hogy a doktor
nem könyörületből változtatott át, hanem az ő parancsára.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egy olyan szörny, mint AZ foglalkozott
egy szimpla halandóval? –Iván tekintetében hitetlenség csillogott. Azonban jobban
zavart a „szörny” jelző. Legutóbb nem volt jó vége, amikor ilyennel illette a fajtámat.<br />- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Nem. Vagyis nem egészen. Nuada azt a
parancsot adta, hogy a doktor kutasson egy bizonyos lélekfoszlány után.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi után? –kérdezett vissza Roy.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lélek foszlány. Reinkarnáció. Tudod.
–vágta rá egyből Missi.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Biztos a halott szerelmét kereste.
–forgatta a szemeit Roy.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem. Morgana lelkét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az anyjáét? –nézett rám meglepetten
Missi.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Benned? –csatlakozott hozzá Iván. Most
már hosszabban nézet rám, mert épp piros lámpánál várakoztunk. Valamin erőteljesen kattogott az agya. Reméltem előbb
utóbb megosztja velem is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Haver, ezt nem hittem volna! Nem elég,
hogy megjárta a nagy VH-t a nőd, de még a nagyanyád ujjá született változata
is. –szólt be Roy. Erre elkezdtem a nevetést. Igaza volt, de valahogy mégsem.
Mindenesetre a maga beteg formáján vicces is lehet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem egy könnyű eset, de kell a kihívás.
–vigyorgott rám Iván. Látványosan elröppent minden gond. Jó messze jártunk már
a barlangtól is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy te milyen kis éleslátású vagy!
–húzta magához Missi Royt. A fiú kapva az alkalmon szenvedélyesen és hosszasan
megcsókolta, ám a végén fel kellett szisszennie. Ki sem kellett mondaniuk, az
utasteret betöltő vér illata elárulta mi történhetett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Basszus! –húzódott el Missi.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Semmi baj cica. Majd rágyúrunk erre is.
–ölelte át Roy a szerelmét. Visszafordultam az utat, majd Ivánt nézve. Ő
viszonozta a pillantásom és elmosolyodott. A mosolyában pedig ott volt minden
jó, amire csak vágyni lehet. Akkor én miért éreztem ólom nehéznek a mellkasom
minél inkább eltávolodtunk tőle?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Úgy látszik, már nem csak nekem kell
megküzdenem két kiéhezett agyarkával. –vigyorog szélesen Iván a visszapillantó
tükörben.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hékás! Csak én nevezhetem agyarkának
agyarkát! –bokszoltam vállon, mire Missi felkiáltott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Helyettem is! –meg is tettem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kegyelem! Kegyelem! Mit vétettem,
szemfogas nőszemélyek?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nyugi cica, nem gáz. Szerintem szexi,
hogy ilyen nyíltan kívánsz. –vigyorgott Roy.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem kívánlak nyíltan!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahhha. Én nem így hallottam a
mestered és kedvenc szexdesszertje esetében.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Pasik! –forgattam a szemem és kifele
bámultam az ablakon inkább. Missi és Roy vidáman kuncogva próbálkoztak a sérülés
kikerülésével és a csókcsatákkal.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mire gondolsz? –kérdezte halkan Iván az
utat nézve.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem is igazán tudom. Próbálok nem
gondolni semmire. Csak úgy kiélvezném a veletek töltött időt.
–mosolyodtam el kicsit szomorúan. Iván megcsóválta a fejét.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne beszélj így!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mint aki búcsúzni készül. Nem válunk
szét, emlékszel?! Már nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom! Csak túl sok ez az egész.
–motyogtam a kezemet bámulva. Ha ember lennék, elbőgném magam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hé, ti ketten! Menjetek szobára! –nézett
a visszapillantóba Iván, mire elmosolyodtam kicsit én is.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mézeshetek?! Ki sem tudnak kapcsolódni.
Emlékszel?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hát persze, hogy. Lehetne feledni?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hmm…<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Én arra is emlékszem, amikor
találkoztunk. –hajolt előre Roy. –Békésen aludtatok az összeszakadt ágy
mellett. –összenéztünk egy mély bensőséges és titkos pillantást váltva, majd
fejcsóválva kuncogni kezdtem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azon a napon, már sokadszorra futottunk
össze. –a kijelentésemre Iván felvonta a szemöldökét. –Oké, oké botlottam
beléd.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerencsés véletlenek sorozata, mi?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tényleg, akkor ez eszembe sem jutott,
de, hogy jutottál fel a szobánkba? Lent voltunk a hallban és látnom kellett volna téged.
Vagy láttalak is? –próbált visszaemlékezni Roy.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az én véres angyalom csak úgy megjelent
a semmiből. –hajolt közelebb, mire utánoztam és egy lágy csókkal érintette az
ajkam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Felmásztam vér után nézve a
diákszállóban, csak épp azt nem tudtam, hogy akit ott találok, azaz idegesítő
kölyök, aki tudat alatt vonzott már magához. –mosolyogtam visszaemlékezve és
felidézve mennyit változott ő azóta, hogy az ágyába fektettem miután elájult a
vérveszteségtől, amiről én tehettem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Idegesítő, hm?! Nagyon nem idegeskedtél
miközben szeretkeztünk.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Könnyen feloldódott minden aktuális gondom miután nem
hagytál leesni. –forgattam a szemem látványosan. –A kedves barátotok imádott a
kés élén táncolni. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hékás, mi ez a múlt idő?! Mintha mára
csak egy szelíd kis külvárosi feleség lennél.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl unalmas lenne az a számodra. –vágtam
vissza.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nah jó, ti is mehettek már szobára.
–konstatálta Roy, majd visszafordult teljes figyelmét Missinek szentelve.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><br />- Mit csinálsz?! –kérdeztem kíváncsian,
mégis nem tetsző hangnemben, amikor az útra figyelés helyett Iván a
telefonjával babrált.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Felhívom a vámpírodat. –pillantott rám.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Melyiket?! –a döbbenetem láttán
elnevette magát.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nah ez itt a bibi. –várta, hogy
kicsengjen. –Helló, akkor a megbeszéltek szerint?! Rendben. –és letette a
telefont.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szóval?! –nem is igazán figyeltem, hogy
kivel beszélt, mert a jelző, amivel illette azt a bárkit komolyan ledöbbentett.
Tényleg így volna?! Igen. Gáz!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rolf, az előre megbeszéltek szerint haza
viszi a kicsiket. –csóválta meg a fejét. –Mégis kire gondoltál?! Hm?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rolf. És ő miért lenne az ÉN vámpírom?
–hangsúlyoztam ki az „ént”<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem ő, hanem Archie barátunk. Az ő
mobilja van a bébi csősznél.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahham. –gondolkoztam el egy percre.
–Franc! Archie! Nem volt ott a motorja.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mert az a szemét lelépett, amikor
segíthetett volna. –Ivánt újfent frusztrálni kezdte az egész barlangban
lezajlott dolog.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Segített!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Archie. Segített.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mikor.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem szó szerint, de használta az erejét
és bejutott a fejembe, hogy amolyan lelkesítő monológot adjon elő.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szóval ő volt a pom-pom srác?! –ezen,
mindketten nevetni kezdtünk.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- De tényleg. Kiakadtam, amikor szembe
kerültem veletek és ő segített. –Iván pillanatnyi jókedve el is illant.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl sokan férnek be a fejedbe Elina. Túl
sok és erőteljes pasas.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom. Sajnálom. Én sem így terveztem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem megróni akarlak, csupán aggódom
érted. Nem is tudom, mit tennék, ha valamelyik is rád tenné a mancsát. Vagy az
agyarát, amit olyan könnyedén villogtat. Túlságosan állati ez a fajta,
viselkedés. –kivillantottam a szemfogaim és felmordultam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem rád céloztam! Magadra ne vedd.
Tudod, hogy különb vagy náluk.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem vagyok már benne biztos. –néztem ki
az ablakon és láttam Missi engem figyelő tekintetét az oldalsó visszapillantóban. Ezek után nem állhatok ki
azzal, hogy megosztottam a lelkem az elsővel. Francba! Miért kell mindig ilyen
bonyolultnak lennie mindennek?!<br /></span><span style="font-size: 12pt;"><br />Ahogy bekanyarodtunk a kis utcába,
egyből kiszúrtam Rolfot. Meglepő volt látni, hogy autóval érkezett. Vagyis
inkább az a meglepő, hogy tud vezetni. Valamiért sokkal ódivatúbb léleknek
gondoltam, mintsem, hogy kocsija legyen és még jogosítványa is. Úgy látszik,
még mindig akadnak meglepetések az életben. A mosolyt képtelen voltam levakarni az arcomról. Örültem a meláknak, nem is kicsit.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miss. Elina!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rolf! –pattantam ki és hozzá szökkenve
egy apró csókot leheltem az arcára. A vámpír szégyenlősen és meglepetten
reagált. Olyan volt, mint egy hatalmas mackó ebben a pillanatban.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Épségben hazajutottatok Miss. Elina.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen Rolf, szerencsénk volt. Hol vannak
a kicsik? –néztem fel rá egy gyors témaváltással. Egy pillanatra elkerekedett a
szeme a döbbenettől, amit nem igazán tudtam hova tenni. Viszont most nincs
kedvem ezen töprengeni. Merion után sajgott az egész testem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Odabent. –mutatott az ajtóra. Újra meg
akartam csókolni, de kedvemet szegte azzal, hogy megmerevedtek az izmai. Félt
tőlem?! Tény, hogy nem voltam ennyire közvetlen még sosem, de most hoztam haza
a családot két ősi lénnyel való találkozásból. Ennyi járna, vagy mégsem?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Köszönöm. –mondtam végül, azzal magára
hagytam a vámpírt. Hallottam, hogy Iván szóba elegyedik vele, de nem érdekelt.
A lányom kicsi, meleg testére vágytam. Mosolyára és nevetésére, ami betölti az
érzékeimet. Ahogy beléptem a lakásba Merion felnevetett. Az ereimben szinte
táncra perdült a vér ezzel. Még a bőröm is bizseregni kezdett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Gyönyörű kis szerelmem! –kaptam fel és
pörgettem meg Meriont, végül egy hatalmas csókot nyomtam kicsi arcocskájára. Lassan
beszállingóztak a többiek is. Missi és Roy Alexszel foglalatoskodtak, Iván
pedig még visszament Rolfhoz. Miután végzett megkínálta a barátainkat, amit
nekem kellett volna megtennem, de végül nem kértek semmit és percekkel később
hazaindultak. Roy elvitte a kocsit, hogy majd később visszahozza. Miután hosszú
ideje már hármasban voltunk Iván megtörte a csendet. Épp Merionnal játszottam a
szőnyegen.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rolf szerint más lettél.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Aha. Ő már csak tudja.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem is más lettél. –nem szóltam
egy szót sem. Nem akartam mással foglalatoskodni, csak és kizárólag Merionnal. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te nem érzed? –folytatta a téma elemzését.
–Kicsit furcsa vagy. Különös.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha ennyire zavar akár el is mehetek!
–csattantam fel. Mérges pillantásokat lövellve felé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudod, hogy nem így értettem.
Beszélgetni próbálok és nem veszekedni.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem? Valóban nem? Iván a létem alapjait
rombolták le, persze, hogy más vagyok! –álltam fel, hogy szembe tudjak nézni
vele. Bár ez nehezemre esett, mivel még mindig magasabb volt jóval nálam.
Ekkora magasságkülönbségnél pedig elég hülyén fest, a keménykedés.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó, de attól még nem kellene így
felfortyanni. –ráncolta össze a szemöldökét. <br />A lényem egy része legszívesebben
feltépte volna csak a torkát, hogy mit merészel. Ez a gondolat megdöbbentett. A
tudatom mélyén valahol nevetést hallottam, amitől önkéntelenül is
megborzongtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mindegy. –préseltem ki a fogaim közül.
Egyetlen szó volt ez csupán, de ha az élével ölni lehetne, nem kellenének a
pengéim.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Intéztem vért a következő napokra.
–váltott témát. Iván valóban nem akart veszekedni, csupán aggódik. És velem mi
a helyzet? Veszekedni akartam? Mi az, hogy!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Milyen figyelmes! –morogtam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Most mi bajod van? –fújta ki a levegőt
Iván. Érezte, hogy ebből több is lesz.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Gondoskodsz a furcsa szörnyekről, ha
kell, ha nem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Le is mondhatom, ha ekkora gond! –nem
volt hajlandó belemenni a vitába emiatt csak még inkább felment bennem az ideg.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jó, aztán majd szépen leszívunk téged!
Ugye drága kincsem! –villantottam ki a szemfogaimat és ebben a pillanatban Iván
belecsapódott a legközelebbi falba velem együtt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina. –a hangja olyan volt, mintha csak
játszanánk. Idegesített. A körmeimet beleakasztva leszaggattam a rajta levő
felsőt, bőrét is itt-ott felsértve.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina! –már nem volt olyan kis könnyed,
bár nem félt tőlem. Ez még inkább zavart. A mellbimbója alatt közvetlenül
belevájtam a körmöm a mellizmába. Erre már határozottan felszisszent.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért is várnánk tovább a kelleténél?!
Élvezzük ki, most amíg még ilyen illatos és forró. –tapadtam a vérző sebre. Nem
volt elég pusztán a karmolásom nyomán megkóstolni őt, belemerítettem forró
bőrébe a szemfogaimat, mire felnyögött. Élvezte a kínt és a vágyat egyszerre,
micsoda visszataszító dolog. A fivérem kölyke igazi korcs fajzat.<br /></span><span style="font-size: 12pt;">Hogy mi? Amint kitisztult az agyam a
szoba másik végébe szökkenve elhúzódtam tőle. Ivánon érzelmek sokasága szaladt
végig.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi a baj kicsim? –szólalt meg végül
kissé rekedten.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Sajnálom! –nyüszítettem fel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Semmi baj. –indult meg felém.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne gyere közelebb! –ordítottam rá. Ezzel
megbántottam, mélységesen. Aztán egy pillanat múlva máris csak a szín tiszta
aggódás látszott a szemében.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valami történt, ugye?! Valami nem
stimmel amióta bementél a barlangba.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- El…el kell mennem, letusolni. –néztem
végig magamon.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ezt nem hagyhatjuk annyiban Elina.
–látszott rajta, hogy közelebb akart jönni, de nem tette és ezért most
mélységes hálát éreztem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ki kell deríteni mi ez az egész.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudom.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Archie? Ő segíthet? –megráztam a fejem.
Kétlem.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem hiszem. –mondtam ki végül.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor ki?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tudom Iván. Halvány, lila gőzöm
sincs, de most kérlek, hagyj! Le akarok tusolni és felgyújtani ezeket a
ruhákat. –trappoltam a fürdő felé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A konyhában leszek és megetetem Meriont.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Köszönöm! –pillantottam vissza az
ajtóból és megpróbáltam őszintén rámosolyogni. Csak reméltem, hogy sikerülni
fog. Nagyon reméltem.</span></div></span></div></span></div>
Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-59398389307112028892013-01-14T01:48:00.003+01:002023-03-18T23:00:53.515+01:0022. Emberi vétek<div class="MsoListParagraphCxSpFirst" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; mso-list: l0 level1 lfo1; text-align: justify; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">- Emlékezz a múltra, emlékezz mit
szabadítottál a világra! –ezekkel a szavakkal tűnt el minden körülöttem.
Körül ölelt a sötétség. Szinte lebegtem a semmiben. Kinyújtottam a kezem és egy
hideg lapos falnak ütköztem. A fal egy tükör volt, benne pedig Morgana nézett
rám. Vad szépsége láttán már nem volt bennem semmi kérdés, mi is rabolhatta el
egy isten szívét. A tükör lassan átfordult a tengelye körül, majd amikor ismét
belenéztem a vörös boszorkány helyett magamat láttam. Én álltam a fal másik
felén abban a sejtető zöld köpenyes ruhában. <br />Úgy éreztem meg kellene lepődnöm.
Az agyam tudta, hogy amit látok az lehetetlen, de a lelkem táncra perdült. Megtaláltam
valamit, amit régen elveszítettem. Elmosolyodtam, és ahogy a tükörképem szemébe
néztem felszabadult egy végeláthatatlan zuhatag. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina. –szólított meg egy hang, mire
kinyitottam a szemem. Visszatértem a föld alá és néztem az évszázadok fájdalmát
ami Nuada szeméből sütött le rám.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem lehet. –csordult végig egyetlen könnycsepp
az arcomon, ám mielőtt lecseppenhetett volna az államon a forrás, az a gonosz
ősi és démoni lény, aki az ellenségem letörölte. Egy pillanatra láttam valamit
a szemében. Valamit, ami a szívembe markolt, de aztán elengedett és visszatért
a trónszékéhez. Iván persze egyből ott termett, de nem tudtam másra nézni csak
rá. <br />Fájdalom, boldogság, büszkeség, rettenetesen mély bűntudat kerített
hatalmába. <br />„Emlékezz mit szabadítottál a világra…” <br />Emlékeztem, bár az emlékeim
máséi voltak. Egy korábbi énem emlékei, aki oly emberi volt, olyan szenvedélyes
és forrófejű, hogy pusztulásba taszította magát és a gyermekét, akit szeretett,
de két erőszak árán vált azzá, aki mára lett.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Minden rendben? –próbálta magára
vonni a figyelmemet Iván.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem. Vagyis… -legszívesebben
felordítottam volna. Túl sok ez nekem. Túl sok kérdés válaszok nélkül. Újabb
pillantást vetettem a forrásra. Képtelen voltam gyűlölni, vagy félni tőle, mint
korábban. Nuada nem viszonozta a pillantásom. A farkas szőrét piszkálva messze
járt tőlünk. Akár el is mehettünk volna, talán még az sem tűnik fel neki. <br />Talán
ezt is kellett volna tennünk. Talán, ám akkor nem én lettem volna. Vagy nem is
én vagyok, aki érzi a kapcsolatot vele?! Talán Morgana emlékei okozzák ezt az
egészet?<br /></span><span style="text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 12pt;">- Elina? –Missi feletti hatalom is
párologni látszott. Már mindhárman körülöttem voltak.</span><br /></span></span><span style="line-height: 115%; mso-ascii-font-family: Calibri; mso-bidi-font-family: Calibri; mso-fareast-font-family: Calibri; mso-hansi-font-family: Calibri; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif; line-height: normal;">- </span><span style="font-size: 7pt; line-height: normal;"> </span></span><!--[endif]--><span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%; text-indent: -18pt;">Delton elment. –Roy hangja rántott újra
vissza a valóságba. Delton, Justin, Archie, a doktor. Már egyikőjük sem volt
sehol.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Utánuk kell mennünk! –sürgetett Iván.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem. –mosolyogtam, mire mindhárman úgy
néztek rám, mint aki megőrült. Talán így is van, ez megmagyarázta volna a
következő szavaim. </span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Vele kell lennem. –néztem újra a trón
felé.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megháborodott! Valamit tettek az ő
fejével is. –szorította meg Roy a karomat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Térj észhez!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Észnél van.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Érzem. Ő a teremtőm, tudja, hogy mit
tesz. –Missi szavai magabiztosabban csengtek, mint amilyennek én éreztem magam
és a terveim. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- Lehet rád is kihatott az, ami
belepiszkált a fejébe. –Roy csak kötötte az ebet a karóhoz.<br /></span></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;">- </span></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Valamit meg kell beszélniük. –nézett
Missi Ivánra.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem hagyom magára. Ezek után nem! <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azért nem volt rendes emberi életem, sem
nyugodt létem Iván oldalán, mert régen tettem valamit. Egy meggondolatlan
döntésem megváltoztatta a sors kerekét. Tudnom kell, amit ő tud! –mondtam a
levegőnek, de egyben mindenkinek.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Bármi baja esik, én érezni fogom. –húzta
fel mellőlem Ivánt Missi. Miután a trió eltűnt a folyosó egyik kanyarja mögött
percekig csak ültem ott egy magamban. Nem tudtam, hogy is kezdjem el az egészet.
Szabad, vagyis van jogom kérdésekkel bombázni őt?! <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elina…Elina…Elina… -a nevem visszhangot
vert a falakról.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mond el! Mond el, mi vagyok!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudod azt te nagyon is jól. –fordította
felém figyelmét. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Morgana? Morgana vagyok?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor ki?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te, te vagy.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem. Már nem. Valami történt. Valami…valami.
–fel akartam üvölteni, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a mondandómat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A lelked egy része hozzá tartozott. De
te Elina vagy aki helyre kattinthatja a sors kerekét. Amit Morgana tett,
megváltoztatta a jövőt! Te pedig eltörölhetsz mindent, ha megvan benned az, ami
az anyámban megvolt! –állt fel, és ahogyan közeledett felém úgy erősödött a
hangja is.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem lehet. Hogy lehetne? –kerekedett el
a szemem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért ne lehetne? –a mosolya
hátborzongató volt. Alig emlékeztetett arra a fiúra, aki egykoron volt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogyan? –kérdeztem vissza a kérdésére.
Éjfekete szemfogai kivillantak a morgó vicsortól amit válaszként adott, majd egy
belém nyilaló érzés és vérszag vett körül mindkettőnket. Az arcomon egy tőr
okozta sebből vér szivárgott. Ösztönösen felpattantam és amennyire csak egy
ugrással lehet eltávolodtam tőle.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Vér által. Természetesen. –szemében
gyermeki öröm csillanását láttam, bár ez a gyermek korántsem ép elméjűségéről
lehetett volna híres.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Természetesen! –csattantam fel. –Miért
is lehetne normálisan megtudni bármit is rémföldén?! –akartam harcolni? Nem.
Akartam tudni a válaszokat? Igen. Basszuskulcs. A forrás visszatért önmagához.
Levedlett mindent, ami csak empátiát ébreszthetett bennem. Nem maradt más,
csupán egy vérszomjas és rendkívül kemény ellenfél. És mégis amikor előkaptam
ismételten a tőröket a helyükről mélyen bennem egy nő sikoltott fel. Nuada
félresöpörte a körül ölelő sötétséget és előhúzott egy ikerpengét. Az egyik
fekete volt, a másik pedig vörös, akár az első vámpír leghalálosabb fegyvere.
Hangtalanul mozgott akár a sötétség, mikor leereszkedik a világra. A két pengét
többször is megpörgette, mintha csak bemelegítene az összecsapásra. Közben
azonban egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Tekintete olyan volt, akár
a leghalálosabb egerésző macskának. Azonban én nem kívántam rágcsálóvá és
áldozattá válni.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Két lehetőséged van. Ha győzöl, megtudsz
mindent. A múltról, és a gyerekedről.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És
ha mégsem?!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elbuksz akár a boszorkány! –a hangja
túlvilági volt, nem úgy, mint amikor anyámként emlegette Morganat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor nincs más hátra. –készültem fel az
elsővel eljárandó véres táncra. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Meg nem tudtam volna mondani melyikünk lépett ki elsőnek, de mielőtt akárcsak
egy madár is elrepülhetett a barlang felett a pengék egymásnak feszültek. A
bennem keringő vér egyszerre izzott a harci vágytól és forrt a bűntudattól,
azonban ennek eredményeként Nuada számára nem voltam egy túlságosan könnyed
ellenfél. Ajka széles átszellemült vigyorral jelezte, amit én is éreztem. <br />Egy
tökéletes és halálos tánc lesz a miénk. Izom feszült izomnak és borotva él a
borotva élnek. A fegyvereink fémes összecsengése okozta dallamhoz igazítva
lépteinket. Támadás, védekezés és visszatámadás. Újra és újra, míg már egybe
nem olvadt a visszhang a párbaj élő neszével. <br />Épp sikeresen elugrottam egy
hasra mért csapás elől amikor Nuada megállt egy pillanatra. Valami
megzavarhatta, mert arcán düh surrant át. Ezt kihasználva támadtam és egy gyors
eltereléssel sikerült végül a felkarját hátulról megvágnom.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Újabb esélyt nem adok. –pillantott a
karjára, amin abban a pillanatban be is forrt a seb.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerzek én magamnak. –mosolyogtam
elszántam. És újra támadtam. Azonban ezt bármennyire is cselesnek hittem meg
sem legyintette. A válasza azonban gyors és kegyetlen volt. <br />Mindkét
combomba bele nyilat a fájdalom, ahogyan elérte a kard, amikor egy pillanatra
sarokba szorított.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Oszd meg a figyelmed, vagy túl könnyű
prédává válsz a számomra! –mielőtt kicsúszhatott volna a számon egy elmés
reakció tudtam, hogy igaza van. Megpróbáltam felmérni, hogy mekkora helyem van,
de hiába. A vállára céloztam, ő pedig kiforgott a támadásomból, de sikerült
megvágnia a karom. Kezdeti lelkesedésem fénye megkopott a gondolattól, hogy
csak azért tudtam elérni, mert épp akkor mért fel.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem! –csattantam fel saját magamat
korholva. Ha fejben feladom elbuktam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha rá bírsz kényszeríteni, hogy
védekeznem kelljen, válaszolok egy kérdésedre. –lendítette meg párszor a két
rövidpengét. Figyeltem a mozdulatát. Olyan könnyedség sugárzott belőle, amit
még sohasem láttam. Teljességgel tudatában volt a saját és fegyvere
képességének. Nekirontottam. Könnyedén félresiklott és már sújtott is le rám,
amit alig sikerült kivédenem. Farkasszemet néztünk, és ahogy megszólalt a
lehelete a bőrömet súrolta. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Támadj védekezve, vagy védekezz támadva.
–ellökött magától. Oldalazva méregettem gyengepontok után kutatva. Azonban
amikor megunta ezt ő támadott ismételten. Szúrt, szúrt és szúrt, miközben én egyre jobban
hátráltam és próbáltam kivédeni a támadásait. Egyetlen egyszer sem volt
lehetőségem visszatámadni.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Lassú! –hasította fel a ruhámat egy
újabb ponton. éreztem a hideget, ahogy egyre közeledtünk a barlang falához és
ekkor belekapaszkodtam egy reménysugárba. Amikor már csak pár lépés választott
el a sarokba szorulástól, megfordulva a fal felé rohantam és felfutva
rugaszkodtam el tőle. Nuada észlelte, azonban alig, de lemaradt arról, hogy
eltaláljon. Egy tincsem hullott a földre, amit az ő vére pettyezett.
Sikerült a levegőben átfordulva megsebesítenem a hátát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Túl könnyű. –fordult meg Nuada a
torkomra célzott szúrást alkarral hárítottam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elkaptalak! –vinnyogtam, ahogyan a penge
a bőrömet karcolta. Lehet, hogy okítani próbált, de ez a harc már az elején
halálosnak ígérkezett.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Feladtál mindent azért a kis szaltóért,
és no lám. –ujjai közé csipte megrövidült tincsemet és lehunyt szemmel
szaglászta. Felmordultam és elugrottam, ahogyan a penge megvágta a bőrömet,
mire azonnal utánam vetette magát. A lábamról ledöntve terültem el a barlang padlóján.
Lassan és feszülten mozgott, közben halk túlvilági morgás tört fel a széles
mellkasából. Fel akartam pattanni és kirohanni, de tudtam, hogy azzal csak
kitörné a nyakam és felzabálna. Így lassan talpra álltam és szembenéztem újra a
tökéletesen halálos ragadozóval. Vámpírvér táplálja. Döbbentem rá, amint
sikerült összeraknom a leheletének illatát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A sajátjaidat ölöd!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ők nem az enyémek. –modult fel. – Te viszont.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem, én sem. Ha ők sem akkor én sem! –ráztam
meg a fejem tiltakozásom nyomatékosítása gyanánt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hmmm…<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Kettő! –csattantam fel. Mikor nem
reagált semmit úgy vettem tőlem várja a folytatást. –Két válasszal tartozol! –erre
elmosolyodott. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Legyen hát. –a tartása kissé
felengedett. Már nem volt annyira ugrásra készen, bár így sem éreztem
biztonságban magam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Merion!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez nem kérdés és ezt te is tudod.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy lehetséges? –pislogott párat, mint
aki kicsit meglepődik a kérdésen, majd elmosolyodott, amitől a tarkómon égnek
állt pár kósza hajszál.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy is mesélik újabban az emberek?!
Bibével és méh bevonásával?<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ne szórakozz velem, tudod, hogyan értem!
–megint csak várt. –Hogyan lehet az, hogy megfogant és megszületett egy halott
nőben egy élő csecsemő?! –tettem fel pontosítva a kérdést.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A problémádra a kulcs a vér. –most én
vártam, hogy folytassa. Nem akartam megadni neki az örömet, hogy visszakérdezve
ellőjem a második lehetőségemet. - </span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Mivel te az enyém vagy, a szeretőd pedig
Delton kölyke, így a véretek akár a két ellentétes pólus. És a kölyökben
egyesült újra Ogmios mocska. –gúnyolódva beszélt, és undorodva. Egy részem
valahol megértette, de leginkább felháborodtam ezen.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez nem magyarázat arra, hogyan voltam
képes kihordani a lányom.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem?! –villantott felém egy vicsort. – A
halandók rossz szokása a ragaszkodás. Ez a ragaszkodás pedig néha megváltoztat
szinte bármit. –lépdelt közelebb és a bármihez érve karnyújtásnyira volt tőlem.
Most én álltam ugrásra, de menekülésre készen.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A ragaszkodás nem keltett életre soha
senkit. –vitatkoztam.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban, ám mint mondtam, te az enyém
vagy. Nem kell sok minden ahhoz, hogy olyanokat is megtehess, ami másoknak
lehetetlen számba megy.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hazudsz! –próbáltam küzdeni a hitemért.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valóban? –sétált el mellettem. Ahogyan
megfordultam nem volt sehol. Rémület járt át, mire felnevetett.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Látnod kellene most magad! Olyan vagy
akár egy riadt őz a farkasok odújában!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Rohadj meg! –elmés visszavágás Elina,
gratulálok! Védekező állásba váltottam és próbáltam megérezni az ősi vért és
azt a nyomasztó kisugárzását. Amikor megjelent ismét mögöttem felé pördültem,
de elkapta a karom. Szorítása acélkeménységű volt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ugyan-ugyan! Miért küzdesz a nyilvánvaló
ellen?! Hisz számtalanszor felemlegették már neked honnan is származol. Hogy
kitől származik a vér, ami a buja testedben kering. –simította végig a hasam
ahol korábban felvágta a ruhámat.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az én vérem a doktortól származik. –hátráltam,
mire felmordult. Ennyit arról, hogy nem leszek egér számára.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ő az ő egyetlen gyermekem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem lehet! Hiszen akkor nem lennének
vámpírok sem. –újra csak nevetés, bár most nem gúnyos volt, inkább keserédes.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Pedig így van! Én teremtettem a doktort
azért, hogy végül elhozza azt, akiben a fél lelked lakozik! –könnyedén magához
ölelt és megigézett. Már nem láttam félelmetesnek, sem szörnyetegnek. Gyönyörű
volt. Fel akartam tenni a következő kérdésem, de mielőtt megtettem volna egy
pillanatra elvesztette a hatalmát felettem. Ez kijózanított kissé.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Azt mondtad nem tőled származnak. És
azt, hogy csak a doktor a gyermeked. –bólintott. –Akkor honnan származnak a
vámpírok? –felmordult. Veszélyesen bömbölt egy nagyot. Kicsúsztam a karjai
közül és ráüvöltöttem.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Válaszolj! –morgott és szikrázott a
tekintete, de végül lecsillapította magát.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egy halandó ostobasága okán. –nem nézett
a szemembe. <br />Megfogtam! Elkaptam a sebezhető pontját!<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ez nem válasz, hallod?! –kiabálnom kellett,
mert olyan volt megint, mint aki messzire jár. Percek némasága után végül
megszólalt.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Volt egy bolond ifjú, ki azt hitte a
szerelem bármit legyőz. Ám van, amit mégsem képes helyrehozni semmi. A halál
örökre elvesz és megváltoztat. Még akkor is, ha a halottak újlétre kélnek. –ahogy
a szemembe nézett tudtam a választ.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elvesztetted a szíved Mariya halálával! –suttogtam
döbbenten.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A szív csak a halandóknak értékes, egy
isten fiának mit sem ér! –szavai súlyosan zengtek a visszhangtól. A válasza és
Morgana halálának emléke végül összerakta a kirakót a fejemben. Elvesztette a
szerelmét és mivel az anyja nem segített megölte őt, ezzel elveszítve az
emberségét, de az őrületben még emlékül vérét vette a szeretett nőnek is, aki
ettől újjá született. Ő volt az első vámpír, Mariya.<br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Egy elveszett szerelemért volt az a
rengeteg mészárlás?! Vámpírok ezreit szabadítottad a világra egyetlen csaj
miatt! Te Őrült Vagy! –csattantam fel, bár valahol éreztem és értettem Őt. Épp
ez volt a legszörnyűbb az egészben. <br />Rám vetette magát és a nyakamba vájta vörös
agyarát. A fájdalom hatására üvölteni akartam, de képtelen voltam rá. Egyetlen
mozdulattal átharapta a torkom. A saját vérem íze öntötte el a szám és
szempillantás alatt tompává vált minden, csak a szavaim visszhangoztak a
fejemben. Valóban őrült volna?! Hiszen akkor én is az vagyok. Bármit megtennék
én is, hogy a szerelmemet el ne veszítsem. Iván. Szerelmem, kérlek, óvd és
szeresd a gyermekünket. <br /></span><span style="font-family: "Times New Roman", "serif"; font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogtam és
átöleltem azt a lényt, aki épp megöl engem.</span></div>
Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-73720007168527655722013-01-10T22:21:00.002+01:002023-03-17T22:14:45.653+01:0021. Emlékek viharában<br />
<div class="MsoListParagraphCxSpFirst" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Amikor a köd oszlani kezdett egy
ismeretlen helyre kerültünk. Vagyis inkább csak számomra volt ismeretlen, a
fivérek számára keserédes múlt lehetett. Már ha egyáltalán éreznek. Éreznek?!
Kétlem. Az erdő növényzete vad volt és buja, igazi zabolázatlan vadon kellős
közepére cseppentünk. Tetszett a látvány, már amíg ki lehet zárni a
jelenlevőket és azt a milliónyi kérdést ami záporozni kezdett a fejemben. Mi a
francot keresünk itt? Egyáltalán hol van az itt? És mikor? És hogyan? Oké-oké
elég lesz, előbb utóbb csak kiderül. Vagy nem, de akkor ideges leszek és azt ne
akarják. <br />Nuada Deltonra meredt és vicaverza. Valami néma párharc folyt
közöttük, vagy legalább is szemmel verés magas fokon. Aztán felcsendült az
ismerőssé vált üvöltés.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak nem?! –törtem meg a csendet
döbbenten, mikor a trónteremben látott farkas elügetett mellettünk, de valahogy
más volt. Farkasosabb, már ha lehet ilyet mondani rá.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy hol vagyunk?! –pillantott rám Delton. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerintem magad is rájöttél. –rá, és
nyelnem kellett egy nagyot. Az újabb kérdést azonban csak még inkább
megdöbbentő látvány forrasztotta a torkomra. Nuada sétált el előttünk, úgy
értem egy másik Nuada, nem az amelyik épp végezni akart a testvérével. Ő is
másként hatott. A hozzám tartozó első sokkalta gyilkosabb és gonoszabb lénynek
látszott az érkezőnél. Kényelmesen elsétált mellettünk, mintha nem is…<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ácsi! Mi a fene folyik itt?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Okosabbnak gondoltalak ennél. –ez a
Nuada nem foglakozott olyan dolgokkal, mint arra nézzen akihez beszélt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A napló különleges erővel van átitatva. <br />- </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Ezt eddig is tudtam. –pillantottam
Deltonra ingerülten. Lássanak csodát, a haldokló prof teljesen ép és egészséges
volt. Csak én érzem szarul magam?! Ez nem épp kedves dolog, de mégis mit
vártam.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- És szerinted honnan van azaz erő kicsi
Elina. –jobb volt, mint amikor nem nézett rám az első. Tekintete átható és
gyilkos rosszindulattal telt meg. Ezek ketten tudják mi folyik itt. Én meg
inkább nem adom meg az örömet, hogy faggatózzam. Jöjjön aminek jönnie kell. Egy
nagy sóhajtással megindultam a korábbi kettő után, mert valahogy sejtettem,
hogy ott lesz a titok nyitja. <br />Senki sem állított meg, vagy tépte le valamelyik
testrészem, ez talán jó jel. A bokrok között sétálva beszélgetésre lettem
figyelmes. A B Nuada volt és egy nő?! <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért, miért nem?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tehetjük, hát nem érted? Megöl, ha
megtudja.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem lépne be ide. Maradj itt és senki
fia nem parancsolhat többé. Vagy nem szeretsz? –az első szájából ez a kérdés
kissé zavaró volt. Na jó, konkrétan a hideg futkosott a hátamon.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szeretlek! –a lány hangja alapján közel
állt már a síráshoz. Fél pillanatig sajnáltam és együtt is éreztem vele, de
aztán valahogy fontosabb volt rájönnöm, hogy mi szeretni való lehet abban a
férfiban akitől végtére is eredek. Bár lehet, hogy neki a lelketlen vadállatok
a gyengéi. Mégis ki vagyok én, hogy eldöntsem ki kit szerethet?<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor maradj velem! –könyörgött. Az első
számú über vámpír könyörög egy halandó nőnek? Ez kuszább, mint hittem volna.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tehetem, érted értünk. –most már
tényleg sírt. Ezek szerint mégis érezhet iránta valamit.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Aki ártani próbál, azzal elbánunk. De
különben is, ide nem járnak emberek. Hisz ez a boszorkány erdő. –mutatott
körbe, de ekkor farkasok vonyítottak fel a távolban.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mi az?! Mit mondanak? –a lány hangja
zaklatott volt. <br />Ahogy Nuada a hang irányába fordult megpillanthattam a nőt akit
szeret. Nem tudom miért, de egyből beugrott egy régi történet, amit a doktor
mesélt nekem a kis kunyhóban. Egy erőszak szülte férfi és a névtelen lány,
akibe egy csapásra beleszeretett.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Az erdő szélén vannak. Itt az idő,
mennünk kell, a farkasok elkergetik őket.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Megöleted őket?! – B Nuada nem
válaszolt. A szemében gyűlölet szikrázott. Máris jobban hasonlított az elsőre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nuada, megöleted őket?! –a távolból
újabb farkasüvöltés hangzott fel, mire a lány felsikoltott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Tudják mi vár rájuk, ha belépnek a
boszorkány erdejébe. –pillantott a lányra.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ő az apám. –könyörgő tekintete tovább
fokozta a feszültséget.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Csak egy ember!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ahogyan én is. –a lány arca
megkeményedett, kissé amazonossá vált és B Nuada arcán átsuhantak az érzelmek.
Te jó ég. Csodálja azt az embert! Lopva a frissebb kiadású változatra
pillantottam. Ökölbeszorított kézzel nézett az erdő egy távoli szeglete felé.
Delton bezzeg élvezte a szerelmesek évődését.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Mariya, mennünk kell. Biztonságosabb
minél messzebbre kerülni.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerelmem, nem menekülhetünk. Mi lesz,
amikor elhagyjuk az erdőt? Mi lesz a családommal? - </span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">Miért hagynánk el az erdőt?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Itt nem nevelhetünk fel egy kislányt!
Társaság kell neki, tanárok, hogy be tudjon illeszkedni a társaságba.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A nép kitaszítaná őt! Tökéletes
élete lesz itt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- A Lányunk nem lesz bezárva, mint ahogyan
én is voltam!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Akkor nem lesz, de nem kell az erdőnek
ezen a részén maradnunk. Máshol is új életet kezdhetünk. Itt nincs már semmi.
–mindkét Nuada egy irányba nézett, kissé hátborzongató látványt nyújtott ez a jelenet.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Jönnek. –mondták ki egyszerre megelőzve
a farkasokat és az emberi kiáltásokat. Én is abba az irányba pillantottam és
döbbenet csapott belém. A lány valami nemesi sarj lehetett abból a mini
hadseregből gondolva, ami megjelent a fák között. Egy biztos távolságra tőlük
pedig érkeztek a farkasok. Érdekes, hogy eddig miért nem ugrottak egymásnak, de
aztán az első viselkedése megadta a választ. Elindult az érkezőkkel ellentétes
irányba, tehát vagy máshol történik a komolyabb összecsapás, vagy vár még
valakire. Túlságosan kíváncsi voltam az itteni dolgokra, hogy kövessem,
ráadásul Dalton sem mozdult.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Takarodj el a leányomtól, te szörnyeteg! –mély dörmögő hang zengte be a tisztást. A férfi teljes
páncélzatban volt, amit azért kissé sokalltam egy szerelmespár szétszakításához.
Még akkor is, ha tudom mivé vált a szerelmes férfi évekkel később.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ő Már Hozzám Tartozik! –sziszegte Nuada
védekezően átölelve Mariyat. A farkasok acsarogni kezdtek. Hosszas méregetés és
már-már patthelyzetnek hitt percek után az egyik ember előre lépett. A dörmögő
mása volt, csak épp fiatalabb kiadásba. Fekete haja és szakálla torzom-borz
hatást keltett, de meleg barna szemeit a lányra emelte és csak őt látta.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Húgom. –szólalt meg és a kezét a páros
felé nyújtotta. –Térj haza atyánkkal. –még mosolygott is. A lányt először
láttam habozni ez alatt a pár perc alatt. Család és szerelem, szerelem és
család. Nehéz széttépni a szíved, ha mindkettő fontos. Ám Mariya végül megrázta
a fejét. <br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Nem tehetem, már hozzá tartozom.
–csóválta meg a fejét ismét és mosolya valamit kipirult arca már csak Nuadának szólt.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Te jó ég! Kipirult arc?! –tátogattam a
döbbenettől. –Lányunkról beszéltek korábban, akkor ez azt jelenti?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Igen. Egy halandóra fecsérelte el az
isteni vérét. Ismerős a helyzet?! –Delton hangja gúnyos volt, és undorodó.
Érdekes, hogy ő is ezt tette. Már majdnem a fejéhez vágtam, hogy Ivánt mégis
minek veszi akkor, de belém fojtotta a szót egy dühödt apa.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hogy merted bemocskolni a lányomat?!
Hogy merted az ördögi játékaidat űzni vele? Hogy szentségteleníthettél meg egy
szüzet te démoni szörnyeteg?!<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Apám, én szeretem Nuadát! –lépett a
férfi elé Mariya. Csak egy apró sivító hang hallatszott, majd még egy és a lány a
földre zuhant. Hasából és a mellkasából egy-egy nyílvessző állt ki. Az apa két
oldalán álló alak kezében pedig újra készen állt az íj, hogy másodjára már
Nuadát terítse le vele. <br />És akkor elszabadult a pokol. <br /><br />Nuada üvöltve vetette
magát az emberek felé tettét pedig farkasai is követték. Vicsorogva és morogva
tépték szét az újabb és újabb ledermedt embereket. Fájdalmas jajgatások sora
után végül mégis felütötte fejét a küzdőszellem. Kardok pengéjének acélos
suhanása, fogak valamint karmok ütközése félelmetes zajjá vált. A zöld környezetet hamar vér és tetemek borították. Emberek, farkasok
egyaránt. Nuada az első pár harcost puszta kézzel ölte meg, de a lovagok ellen
már nem volt így esélye. Ezt ő is tudta. Felkapott két kardot és Mariya
testvére felé vette az irányt. A fiatal férfi állt a lány apja és szerelme
között csak. Nuada pedig az apa vérét akarta. Gyorsabb volt ellenfelénél ugyan,
de az bőrbe és fémbe öltözött. Nuada pedig egyszerű hétköznapi öltözéket viselt csupán.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ha nem csillapodik le, megöleti magát.
–bölcselkedtem, mint amikor az ember filmet néz és aggódik az egyik
szereplőért. Várjunk csak, miért is aggódom? Hiszen bár most nincs itt, de van
élő bizonyíték, hogy túléli, ráadásul miért is féltem az ellenfelem?</span></div></span></div>
<div class="MsoListParagraphCxSpMiddle" style="margin-left: 32.2pt; mso-add-space: auto; text-align: justify;">
<span style="font-family: "Times New Roman","serif"; font-size: 12pt; line-height: 115%;">Az első csapást a férfi mérte, de Nuada
a két kard segítségével hárított. Azonban a pajzs ellen már nem volt mivel
védekeznie, így az oldalába vágódó fától megtántorodott. Hátrálása kissé
kijózanította, így a következő támadás már jobban meg tudta tervezni. Az egyik
karddal lesújtott védekezésre kényszerítve ellenfelét, majd a másik karddal lecsapott
a pajzstartó karra. A férfi kezéből kihullott pajzsa. <br />Mielőtt azonban Nuada
újra támadhatott volna egy nyílvessző találta el a vállát, mitől majdnem
elejtette a kardját. Ellenfele kihasználva a segítséget két kézre fogta
pallosát és egyenesen szívére célozva tört előre. Az utolsó pillanatban
sikerült félreugrania ezzel megzavarva a támadó felet, aki próbált lassítani,
de egy szerencsétlen botlás következtében fejét beverve eszméletét vesztette.
Nuada gyilkos pillantással méltatta az íjpuskát tartó apát, majd beletörte
vállába a nyílhegyet és elindult igazi ellenfele irányába. <br />A vak gyűlölet
hajtotta elborítva az agyát. Idős ellenfele bár jobb kardforgató hírében állt
valaha fiánál, mára már nem volt sem ereje, sem fürgesége. Egyedül a páncélzat
védte meg az újabb és újabb csapások végzetességétől. Hamar végig folyt az első
izzadtságcsepp az arcán. Nuada eddigre már átvérzett karral, eszét vesztve
küzdött. Levágta a két íjászt, majd azokat is, akik közé és prédája közé
próbáltak kerülni. Be kell vallanom ámulattal néztem az általam ismert énjére
már jobban emlékeztető férfit. A csatazaj halkult, ahogyan nőtt az elesettek
száma. Többen elmenekültek, hogy távolabb halljanak meg az őket levadászó
méretes bestiák álkapcsától. Volt, aki fára menekülve próbálta megúszni a véget
és kivárni, hogy eldőljön a sorsfordító párharc. Az apa karja már remegett, ahogyan
Nuada mindkét karja szintén. Azonban a csapások ereje nem sokkal lett védhetetlen. Az
idős embert hamar hátrálásra késztette ellenfele, majd egy óvatlan lépés okozta
az ő vesztét is. Úgy látszik az erdő lakói mellé ált. Egy kiálló gyökér
csapdába ejtette a csúnyán kifordult bokát. A férfi fájdalmasan felüvöltött,
Nuada pedig föléje magasodott, mint egy igazi vértől és gyilkolástól csatakos
halál angyal. <br />Tekintete földöntúli sötétséggel villant meg, miközben felemelte végső csapásra kardját. Ekkor törte meg a feszült némaságot egy sikoly.<br /><div style="text-indent: 0px;"><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Szerelmem NEEE! –Mariya magához tért és
meglátta mi történt körülötte. Nuada feléje pillantott, de a lány rettegő
pillantása megtörte a benne tomboló vadállatias ösztönt. Fájdalom
villant át mind a szemén, mind az arcán és kiesett az acél a kezéből.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Hagyjátok el az erdőt és soha ne térjetek
vissza! –nem nézett ismét az apára, talán már nem égett benne a vágy, de nem
akart kockáztatni. Kedvese felé indult, ám amikor elsétált a fiatalabb férfi
mellett az hátba támadta. Kardjával végighasított a testén.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Ugyan miért kellene bármit is tennünk?!
–markolt rá a kardjára, hogy az újabb csapása végzetes legyen. Ekkor a semmiből
egy hatalmas farkas ugrott ki a fák közül, egyenesen a kardfogó kézre, amit le
is tépett. Mariya ismét felsikoltott és fájdalmát leküzdve Nuadához botorkált.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Menjetek el! –üvöltött az apja és fivére
felé. <br /><br />A két férfi pedig végül eleget tett ennek. A még életben levő katonák
segítségével elhagyták az erdőt. Mariya
Nuada mellé zuhant a párától és vértől nedves fűre.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Elmentek. –simította ki a férfi arcából
az izzadt tincset. –Most már minden rendben lesz. –mosolygott, majd elájult.
Nuada saját sebeivel nem törődve nyalábolta fel kedvesét és emberfeletti elszántsággal
megfeszülve indult vele a fák közé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Követnünk kellene, mert lemaradunk a
műsor többi részéről. –nevetett Delton sokatmondóan. Így is tettünk. Bár inkább
araszolás volt, mintsem menetelés. Végül egy kis tó szélén roskadt össze. Az
általam ismert Nuada már ott volt, egy sziklán ücsörögve figyelte a kis
csörgedező vízesés által felpezsdített tó felszínét. Letörtnek tűnt,
bánatosnak, emberien összetörtnek. Egy pillanatra megsajdult a szívem, ahogy
ránk és az összeroskadt párosra pillantott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Valami szörnyűség van kibontakozóban.
–suttogtam magamnak. Halk zörgéssel érkezett újabb és újabb sebesült, félholt
farkas. Biztos távolságból, de látványosan védve vették körbe a szerelmeseket.
Nuada belemerítette kezét a vízbe és megpróbálta lehűteni a szerelme arcát,
homlokát. Valahonnan madarak reppentek fel hatalmas vircsaftot csapva, majd a
tó tőlünk távolabbi felénél feltűnt egy újabb alak. <br />A nő egész testét zöld
csuklyás köpeny takarta, de titokzatos és kecses kisugárzása már-már
boszorkányosnak hatott.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Anyám! –pillantott rá Nuada, mire a nő
felfedte arcát. Morgana volt az. A vörös hajú asszony, aki világra hozta az
ikreket. Delton megremegett kissé mellettem. Hiába élvezte fivére szenvedését
az anyja látványa már rá is hatással volt. Lassú léptekkel közeledett felénk. Szinte
siklott a kavicsos partig, majd tovább a víz felszínén. Egyetlen lépése sem
kavarta meg a víztükröt, bár fodrozódó ruhája miatt nem is voltam biztos, hogy
egyáltalán lépdel.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Anyám! –ismételte meg, de a hangja
reménykedő volt. A nő végül megállt a szerelmesek mellett. Nem ért egyikükhöz
sem, de hamar felmérte a sérüléseket. Valami nyugtalanítani kezdett, így nem
írtam a helyemen maradni. <br />Kissé remegve indultam el Mariya felé. A rossz érzés
minden lépésemnél egyre csak fokozódott. Nuada szorosan ölelte magához a lányt,
így a vágyottnál közelebb kellett mennem hozzájuk. A látvány elborzasztott.
Összerezzentem és nyüszítő hangon kiáltottam Delton felé.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Miért kell nekem ezt látnom?! –ő csak
elnevette magát, majd egyre halványulni kezdett az alakja, míg végül szinte
köddé vált. Döbbenten néztem az üres levegőt, majd a magányos Nuadára
pillantottam. Ő visszanézett rám, kivicsorította fogait és egy morgás
kíséretében szintén eltűnt. Pánikba estem abban a másodpercben, amikor magamra
maradtam a múltban. Mi lesz most? Mit kell tennem, hogy hazatérjek a testembe?!
Az eluralkodó félelem hatására körbe-körbe forogva próbáltam felfedezni az
érzékeimmel játszó két ősi lényt. Egy hang szólalt meg a fejemben.<br /></span><span style="font-size: 12pt; text-indent: -18pt;">- Emlékezz! –magam elé nézve megláttam
Morganat. Egyenesen engem nézett. A lelkembe látott, az elmémbe, a múltamba.</span></div></span></div>
Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-6843770197597346382011-12-02T18:58:00.000+01:002023-03-17T20:44:29.764+01:0020. Trükkök és titkokAhogy ott álltam szemben az ellenségeimmel, és a családommal, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam. A csontomig hatolt az érzés. <br />Körülpillantottam, de rá kellett döbbenem, hogy Archie nincs sehol.
<br />- Hol a pokolban vagy mikor kellenél. –morogtam magamnak. Ökölbeszorított kezeim már fájtak, de ez volt a legkisebb bajom. Amíg fáj, addig jó. Addig még érzek, és létezem.
<br />- Pokoli egy nap, nem de bár?! Elhagynak azok akik a legjobban szeretnek. Ráadásul ez még csak a kezdet. –lépett le a trónjáról Delton.
<br />- Vissza. –szólalt meg mögöttem az annyira vágyott hang. Meg akartam fordulni, de karja átölelt és magához húzott, olyan könnyedén, mint azon a réges régi hajnalon.
- Vissza, vagy elvágom a torkát mielőtt megmondhatná hol van a napló. –éreztem ahogyan a tőr a bőrömbe vág. Hűvös acélja szürkén választotta el a múltat és a jelent.
<br />- Mi… Mit csinálsz uram?! –nem lehet. A hangom reszket. Nem félhetek attól aki teremtett, óvott, etetett és valaha szeretett. Az ajka a hajamhoz siklott, bőrömön éreztem lélegzetét. Beszívta magába az összes kedves emlékemet.
<br />- Megnőtt a hajad. –mosolygott, hallottam a hangján. Látni akarom, elfelejteni, hogy kést szorít a torkomhoz. Elfeledni, hogy elküldött, eltűnt, elhagyott.
<br />- Engedd el! –Iván megszabadult egy pillanatra, vagy csak nem tetszett neki amit lát. Nem néztem oda, hirtelen nem érdekelt. Rajtam kívül mindenki vele foglalkozott. Delton visszaszerezte az irányítást. Nuada élvezte, hogy fivére nem képes kordában tartani a kölykét. Missi és Roy, csak meredt üres tekintettel. <br />- Doktor. –kérleltem akár egy gyerek. –Engedj el kérlek!
<br />- Nem lehet. Te leszel a nagy lehetőségem Elina. –ahogy kimondta a nevem ismét ott találtam magam az erdőben. Csak mi ketten, szakadt és koszos ruhákban. <br />- Mond, mégis mi az ördögöt művelsz?! – Delton arca kissé eltorzult a dühtől. Nuada hátra dőlve figyelte a doktort.
<br />- Nála van a napló. Csak visszaszerzem, hogy békén hagyhass még egy ideig.
<br />- Nem fogod bántani, hisz ő a gyermeked. Fejezd be a lázadozást Benjen! Ideje végre visszatérni hozzánk! –Nuada hangja parancsoló volt, az egész termet beharsogta.
<br />- Soha! –megszorított és éreztem ahogyan a tőr felhasította a bőrömet.
<br />- Átkozott! –Nuada arca is eltorzult. Felpattant a székről és leereszkedett. Fekete fátyol követte lépteit, de ahogyan közeledett a fátyol terjedni kezdett, körül ölelte. Mágia volt, nem más. Lépésről lépésre éreztem, hogy égnek merednek a szőrszálak a kezemen. Én meg őt akartam legyőzni?! Pillanatnyilag inkább behódolnék. Az ereje félelmetes magasságokba emelt, majd vágott földhöz. Alig kaptam levegőt, pedig meg sem moccantam a doktor szorításában.
<br />- Ha elvesztitek őt, a fiú nem ér semmit. A gyermek pedig már így is a kezemben van. –az első megállt és méregetett minket. <br />- Blöffölsz.
<br />- Tudod, hogy nem. –a vámpír bólintott, de mégis közelebb suhant. Hangtalanul akár egy rémisztő kísértet. A tekintetem hirtelen elhomályosodott. Nuada megtorpant és a levegőbe szagolt.
<br />- Archie… -sziszegte a fülembe a doktor. Köd telepedett le és vele együtt szakadt ránk az álom. <br /><br />Ez a helyszín is ismerős volt. A város parkjának szökőkútja melletti pad. Archie a vízzel játszott mikor megtaláltam.
<br />- Késtél.
<br />- Hova a francba tűntél el?! –támadtam le dühömben.
<br />- Próbáltam megmenteni azt ami fontos.
<br />- Jah, a saját bőrödet. Ugyanolyan aljas dög vagy, mint voltál. Mint a többi vámpír.
<br />- Mégis mit vártál? –csattant fel ő is.
<br />- Hogy segítesz, ha már egyszer mellénk álltál.
<br />- Mellétek?! Elina jó reggelt! Senki sincs melletted! Az imádott doktorod, a szerelmed, a barátod, még a teremtményed is elhagyott! Egyedül én maradtam!
<br />- Na, ne röhögtess. –fordultam meg, hogy faképnél hagyjam. Ismételten átölelt és magához húzott egy kar, de most nem a doktoré.
<br />- Az én karjaim között nem gyengülsz el. –suttogta a fülembe.
<br />- Ha nem engedsz el most rögtön eltöröm a karod! –már nem féltem, nem dühöngtem, nem éreztem semmi mást csak, hogy vissza akarom kapni azt ami jogosan engem illet. Legyen az szabadság, élet, vagy épp személyek.
<br />- Helyes. Így kell ezt csinálni. –elengedett. Ahogyan megfordultam diadalmas mosoly ült ki az arcára.
<br />- Mi van?!
<br />- Ha a teremben maradok, most még mindig reszketnél, mint egy elárvult nyuszi. De ehelyett egy harcos amazont szabadítok rájuk. Élvezni fogom a műsort.
<br />- Persze. Ahelyett, hogy segítenél. –csóváltam meg a fejem, de azon kaptam magam, hogy mosolygok.
<br />- Készen állsz?!
<br />- Rúgjunk szét pár ősi segget. –kacsintottam rá. Hirtelen minden visszatért oda ahol voltunk. <br />A családom velem szemben az ellenségnél. Én pedig egyedül voltam, de erős és tudatos.
Nuada valamit észre vehetett rajtam, mert ajkai érdeklődő és nem gúnyos mosolyra húzódtak.
<br />- Van egy ajánlatom neked kicsi lány. –kezdett bele mondókájába. A doktor felmorrant, mire a forrás sziszegni kezdett és kinyújtotta felénk fekete karmos kezét.
<br />- Ha megölöd Deltont és átadod a naplót, szabadon elmehetsz mind a négy társaddal együtt.
<br />- Ne higgy neki, innen nem lehet csak úgy kisétálni. A farkasai széttépnek. –suttogta a fülembe a doktor.
- Mi?! Ne hallgass rá Elina! Hazudik! Állj mellém ahogy terveztük! Tudunk együtt is élni, csak őt pusztítsd el! –mutatott Delton a fivérére. Olyan volt abban a pillanatban, mint egy ijedt kisállat. Ha nem gyűlöltem volna mélységesen, talán megszánom. <br />- Mit szólnátok ehhez?! Megöllek téged és téged és téged is, ha nem eresztesz el azonnal! –mutattam előbb Deltonra, majd Nuadára és végül hátrafordítottam a fejem, hogy a doktorra pillantsak. A vérem pirosra festette a kését, de a fájdalom hatására legalább a tekintete nem vette el az eszem. Még ennyi idő és történés után is éreztem a perzselést amit okozott bennem, de már jó ideje nem ő volt a mindenem. Végre tudatosult is bennem.
<br />- Ohohohó… –nevetett fel Nuada. Hatására beremegtek a falak mikor visszaverték mély, dallamos hangját. Farkasok vonyítottak fel, de már nem csak a felszínen. –Van benned elszántság. <br />- Majd akkor nevess amikor a mellkasodba merítem a pengém. –pillantottam rá. Igen, képes vagyok rá, sőt mi több meg akarom tenni! Nem érdekel, hogy ki és mi ő, választottam.
<br />- Akkor hát, előtted a célpont. –mutatott Deltonra. –Benjen engedd el a lányt. –ezzel hátat fordított és visszatelepedett a székére. A doktor akinek már a nevét is tudtam egy mozdulattal eresztett el és került a terem másik felébe. Delton felé fordultam.
<br />- Delton Helfaistos, konakou no seth paava minkhana ruoho. –hajoltam meg kissé.
<br />- Oh, de bájos. Még az istenek nyelvét is beszéli. Bár meg kell hagyni, kissé póriasan. Ám mit is várhatnánk a mi kis barbár hercegnőnktől?! –felettébb élvezte az első a műsort. Delton arcát a gyűlölet és az undor torzította el. –Nos fivérem?! Elfogadod a kihívást, vagy hulljon porba a fejed önnön kezedtől?.
<br />- Elfogadom. –köpte ki a választ. –Kivágom a nyelved ezért. –lépett előre a küzdőtérré kinevezett középpontra.
<br />- Amennyiben a lány győz életben marad, de ha a fivérem, rá is halál vár, ahogyan rájuk. –önkéntelen is nyeltem egyet. Bár tudom, hogy jó harcos vagyok, de Delton ettől még egy istenség fia. Rápillantottam Ivánra aki nem nézett rám, de az ökölbe szorította a kezét, ahogyan Roy is. Ez erőt adott, nem is keveset. Elővettem mindkét csizmám szárából a pengéimet. A kardot még a barlang bejáratánál bíztam rá Ivánra, mint mindig az utóbbi időszakban. <br />Nuada felmordult mély állatias hangon. Szemfoga kivillant, nekem pedig meghűlt a vérem egy röpke pillanatban. Az oroszlánnak való méretes agyar fekete volt és vörös. Mintha csontos szarvak villantak volna fel, csak épp a férfi szájában. A közelben farkas vonyítás hallatszott válaszként. Aztán a néma csendben hirtelen meghallottuk a földet kopogtató gyilkos karmok közeledtét. Az ezüstös hím farkas hatalmasabb volt minden ragadozónál akit valaha is ember látott. Félelmetes állkapcsában fegyvert hozott Deltonnak. Büszkén és nemesen lépdelt el mellettem ügyet sem vetve sem rám, sem három társamra kikért aggódtam. A férfi egy pillanatig habozott és figyelte a farkast mielőtt kivette szájából a méretes pörölyt. Mindketten feszülten vártunk, hogy az alfa elhagyja a teret és Nuada trónja mellé telepedjen. Olyan mozdulatlanná vált, mint amilyenek az ikertrónok egy-egy oldalát őrző kőfarkasok voltak. Delton megpörgette kezében fegyverét, ám mielőtt megnyugodhattam volna, hogy egyszerű közelharcba kell bonyolódnom lánc csörgött.
A pöröly végéből nehéznek és törhetetlennek látszó láncot húzott elő.
<br />- Azokkal a kis bicskákkal nem mész ellenem sokra. –lendítette meg a fegyvert. Úgy süvített el mellettem, mintha egy könnyed nyílvessző lenne. A becsapódás hatására azonban mennydörgött a barlang. Ha nem ugrom el, belepréselt volna a falba. Egy gyors rántással újra útnak indította a súlyos pörölyt. Ám az nem egyenesen feléje repült, hanem egy kisebb ívet felvéve megint csak engem vett célba.
<br />- Hiába ugrálsz, nem menekülsz! –arcán széles győzedelmes mosoly villant fel, mikor látta, hogy csak kitérni tudok nem pedig hárítani a támadását. Csapás csapást követett, a falak repedeztek, a plafonról súlyos kődárdák zuhantak a földre én pedig újra és újra elugrottam a támadás elől. <br /> - Harcolj! –szólalt meg unottan, mikor a kövek robaja kissé alább hagyott. Több tervet vetettem el, miközben menekültem, de számomra inkább idegesítő volt, mintsem unalmas. <br />- Penge penge ellen, az lenne a rendes küzdelem. –morogtam egy újabb elrugaszkodás közben, de a lehulló szikla felvágta a karomat. Mire földet értem, már a ruhám úszott a vérben. Rápillantottam a szétnyílt sebre, majd megráztam a karom. Kellett ez a sérülés. A vérem illata és a fájdalom kizökkentett a tervezgetésből. <br />Szinte pillanatok alatt átkapcsoltam harci üzemmódba. Mielőtt Delton visszahúzhatta volna a fegyverét, a lánc mellett rohantam feléje, hogy egy villámgyors mozdulattal megvágjam mindkét combját. A szemem sarkából láttam, hogy Nuada érdeklődően fészkolódott trónjában. Delton kissé megingott. A sérülés hatására bár nem sokkal, de csökkent a pöröly feletti uralma. Nem tudta rendesen tartani magát a támadásokban, így esélyt adott számomra. <br />A kisebb fegyver és a kisebb alkat most előnyömre vált. Míg ő nehezebben talált el, nekem nem kellett mást tennem, mint kiszámíthatatlan ritmusban mozogni és szúrni ahol csak értem. Hosszú percekig kínlódtunk. A pöröly több alkalommal is súrolt, a lánc pedig égető horzsolásokat hagyott maga után ahol elért. Delton körül a föld vörössé vált. A teste nagyobb részén vére csorgott ám a sérülései lassan, de biztosan gyógyulni kezdtek. Nekem szintúgy, de a szokottnál jóval lassabban. Fájt mindenem. Zihálva álltam meg egy pillanatra. <br />A fejemben egyre hangosabb volt a kétkedés hangja. <br />„Hát sosem lesz vége?! Egyikünk sem fog meghalni, csak kínlódunk itt örökké?!” <br />Ám ebben a pillanatban Delton megfogta pörölyét és éjfeketévé vált tekintetét rám szegezte.
<br />- Gyere közelebb gyermek! –a hangja kissé rekedt és torz volt, ahogyan az ereje hallhatóan átitatta. Roy pedig megindult egyenesen kettőnk közé.
<br />- Ne, ne, ne, ne! –hallottam a saját kérlelő hangomat. Roy végül megállt pontosan velem szemben.
<br />- Lássuk mit teszel egy élő pajzs ellen?! –vigyorodott el és számomra érthetetlen nyelven szólalt meg. Roy kissé hátrapillantott, majd vissza rám. A tekintete épp olyan lett, mint Deltonnak. Ismeretlen, hideg, gyilkos és éjfekete. <br />- Nem vagy te más, mint egy alávaló féreg! –Nuada nevetett, éreztem ahogy vér kezd szétáradni a számban. Dühömben kivillantak a szemfogaim. Meg fogom ölni, és kész! Roy megpróbálta megvédeni a férfit, de fiatal volt és nem ismerte a képességeit. Könnyedén söpörtem félre egy óvatos ám biztos lökéssel. Mielőtt Delton elhajíthatta volna a pörölyét előtte álltam jobb kezembe fogva karomként a pengéket, felhasítottam a ruháját. Bal kézzel pedig őt is meglöktem. A combján ejtett sérülések még nem gyógyultak el, így sikerült kibillentenem, hogy a falnak tántorodjon. A feje keményen nekivágódott a kőnek. Gondolkodás, vagy épp elme nélkül belemélyesztettem fogaimat a férfi nyakába. A vérszomjam olyan őrjítően lüktetett, hogy azt hittem szétfeszíti a testem. <br />Delton vére akár a forró tűz, megállíthatatlanná tette a gyilkolás utáni vágyamat. Éreztem ahogy a férfi kisugárzása és ereje visszahúzódik. Védekezett, az életéért hívta maga köré az utolsó csepp energiát is. Roy és Iván szabad lett. Cipő kopogott a kövön. Iván illata közeledett. Az illat ami oly kedves és ismerős volt, most igazán hasonlított az apjáéra.
<br />- Ne tedd! Ne öld meg! –hallottam kérlelő hangját. Hát nem tudja mit tett?! Nem tudja micsoda alak, hogy meg akart ölni minket?! Elvenni Meriont?! Megölte Missit és Royt! Hogy élhetne egy ilyen szörny?!
<br />- Kérlek! Ne tedd! Mégiscsak az apám… -Iván mellém ért és megérintett. A keze nyomán villámló bizsergés szaladt végig rajtam. Az álkapcsom úgy engedte el a férfi nyakát, mint mikor a szájzár hirtelen kienged. Delton torkán nagy seb éktelenkedett, viszont a maradék erejét csakis a gyógyulásnak szentelte. A seb pillanatok alatt csökkenni kezdett. Éreztem magamon a forró, ragacsos vérét. Az érzékeim lobogtak amiért túltöltöttem a testem nem is akármilyen vérrel. Iván elhúzott pár lépésnyire, de egyikünk sem nézett a másikra. Furcsa mód nem éreztem jogosnak a támadásom, sem pedig jónak. A szégyen fokozódott bennem ahogy megláttam a kezem és letöröltem az arcomat, nyakamat. Szörnyetegnek kiáltottam ki őt, pedig én magam is az vagyok. Iván letérdelt a néma férfi elé, de a semmiből előkerült az első és a nyakánál fogva emelte fel. <br />- Elrontottad a szórakozást fiú! –hajította el akár egy egyszerű rongybabát. –Most pedig kedves fivérem. Vesztettél! <br />- Még nem. –sóhajtotta halkan. –Van még valamim.
Furcsa érzés fogott el. Mintha ismét köd telepedett volna le ránk, de ez nem Archie műve volt. Delton tett valamit.
<br />- Csak nem erre tartogattad az erőd?! –a hangja gúnyos volt az arcán mégis most vettem észre valamiféle komoly érzelmet. Álkapcsát összeszorítva meredt fivérére. Aztán elvesztettük a látásunkat…Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-5507055442290584842011-08-17T18:11:00.000+02:002023-03-17T20:05:21.859+01:0019. A Sötétség mélyére- És most akkor mi lesz?
<br />- Mármint? <br />- Leülünk teázni, mint az angolok és elmeséled az élettörténeted, hogy okuljak?
<br />- Ha ezt akarod?!
<br />- Dehogy! Csak nem értem mire fel ez a nagy maradjunk kettesben. –járkált fel alá.
<br />- Lenyugodhatnál. –ültem le a kanapéra. Missi olyan volt, mint egy ketrecbe zárt nyugtalan farkas.
<br />- Nem tudok! –nézett rám kétségbeesve.
<br />- De igen, csak akarnod kell. <br />- Könnyű annak mondani aki már évtizedek óta ebben az egészben él. De Roy undorodik tőlem, hát nem érted Elina?! Talán jobb lett volna meghalnom. –hirtelen elhagyta az ereje és szinte úgy zuhant le mellém.
<br />- Talán igen. Talán nekem sem lett volna szabad újra látnom a napot azután az éjszaka után, de kaptam ezt az esélyt. Ivánt, Meriont, és titeket! Nem megoldás csak úgy berezelni és elfutni. Nehéz lesz?! Baromira. Sokáig tart?! Ez csak tőletek függ. Én hiszem, hogy nem lesz bajotok. –húztam magamhoz, mire a vállamra borult.
<br />- Sírhatnékom van, de egy könnycseppem sem hullik. –szipogta.
<br />- Na igen. Ez az egyik furcsaság bennünk. –ringatóztam, mintha csak Meriont akarnám elaltatni.
<br />- És mi van még? –húzódott közelebb.
<br />- Sok minden van, de nem lehet csak úgy elmesélni. Meg kell élned, és érezned mindent. De most az a legfontosabb, hogy megnyugodj. –Missi sóhajtott egy nagyot. –Jó kislány.
<br />- Mesélsz nekem a sajátodról?
<br />- Mit szeretnél tudni? <br />- Milyen volt a teremtőddel a viszonyod? És hogyan szólítottad? Tényleg, én milyen névvel illesselek ezután? Anya? Mester? Teremtőm? –nézett fel, mire elmosolyodtam. <br />- Az Elina tökéletesen megteszi. Mivel a teremtőm nevét nem tudtam meg soha, így doktornak hívtam még ember koromban, és utána is. A kapcsolatunk elég különös volt. Bármit megtettem volna érte, és gyakran jobban kívántam a vérnél az ajkait, vagy teste megérintését. Azt hiszem a vér tehetett az egészről, vagy talán tényleg csak túlságosan vágytam rá. Nem is tudom. <br />- És ő?
<br />- Ő? Ha tudtam volna legalább a negyedét az érzéseinek, vagy gondolatainak boldog lettem volna. Örök rejtély maradt számomra. Amikor már azt hittem végre elértem őt magát, amikor végre kimutatott valamennyi vonzalmat irántam elszakadtunk egymástól. Többé nem láttam. <br />- Szerinted velünk is ez lesz? Elvesztelek majd? –nézett fel rám.
<br />- Ha eltűnök is mellőled, nem leszel egyedül. –mosolyogtam rá.
<br />- Nem akarom ezt. Veled akarok lenni örökre. –nyújtózott fel és ajkai az enyémre tapadtak. Lágy, simogató csókot váltottunk. Megrészegített a vágy ami áradt belőle. Vajon ilyen voltam én is akkor? Ezt kellett átélnie a doktornak nap, mint nap?
<br />- Ezt csak a véred akarja Missi. A szíved a családodé, ahogyan az enyém Iváné. <br />- Nem csak az övék! –ült fel. –A tiéd is most már.
<br />- El fog ez múlni. –hazudtam. Igazából, egyszerűen bele kell törődni, úgy nem fáj tovább annyira a hiány. A vérrel a teremtéssel magamból adtam Missinek egy darabot. És ez a darab örökre utánam sóvárog, ahogyan bennem is a doktor vére. Egy-egy kóbor pillanatban mindig utána kutat.
<br />- Nem. Lehetetlen. –csókolt meg ismételten. Közel álltam hozzá, hogy ne állítsam le. Magamat láttam benne. A reszkető vágytól izzó tekintete elszorította a szívem. Hogy képes Archie megannyi gyermeket teremteni?! Felfoghatatlan. <br />- Missi. Most ez még mind új és különös neked. Higgy nekem, minden visszatér a régi kerékvágásba. –határozottan eltoltam magamtól, bár sejtettem miként is érintheti ez a lépés. A csalódottság ott fénylett a tekintetében, én pedig egy utolsó aljas szemétládának éreztem magam. Ezt tettem én is veled? Mégis jóságos voltál velem mindvégig.
<br />- Te nem érzed?! Te nem vágyódsz a vérem után? –nagyra nyílt értetlen tekintete láttán inkább a B terv mellett döntöttem.
<br />- A véremből kapsz. Aztán elmegyünk innen. Rendben? –Bólintott. <br />Nem tudom, hogy miért tettem amit, de kigomboltam az inget és azt a pontot kínáltam fel Missinek ahol már két vámpír is megharapott. Ő persze mint a jó gyermek szót is fogadott. Hosszas percekig egy tincsével játszottam míg ő jó időre feltöltötte magát. <br />Mikor végül a szemembe nézett akkor tudatosult, hogy teremtettem egy vámpírt. Az ajkán vöröslő vérem ólomnyi súlyként zuhant hirtelen rám. Nem tudom mi vagyok igazán és honnan származom képletesen szólva, de most már felelősséggel tartozom érte is.
<br />- Két lehetőséged van. Vagy vadászol, vagy bevállalod a másik utat. –töröltem le a szájáról a saját véremet.
<br />- Mi a másik? <br />- Most, hogy már az emberek vért adnak, nem szorulunk csak vadászatra. Én Archietól veszem és Meriont is próbálom rászoktatni. Egy próbát neked is megérne, persze csak ha akarod. Ha nem, megtanítalak pár praktikára.
<br />- És mi van Ivánnal?
<br />- Mi van vele? –kérdeztem vissza homlokráncolva.
<br />- Belőle nem szoktál táplálkozni?
<br />- De igen. Ám azoknak az alkalmaknak megvan a saját különös varázsuk. <br />- Varázs?
<br />- Tudod, legtöbbször akkor esik meg amikor együtt vagyunk.
<br />- De ti folyton együtt vagytok!
<br />- Együtt, együtt! Akkor… tudod. Ne kelljen kimondanom! –próbáltam rávezetni, de nem nagyon ment. Végül mégis rájött.
<br />- Szeretkezés közben? –kiáltott fel döbbenten.
<br />- Igen.
<br />- Nekem is meg kell harapnom Royt? <br />- Kell? Dehogy! Missi, semmi sem kötelező. Leszámítva a vérivást. Én azért teszem, mert akarom. Iván pedig nem bánja. –legalább is remélem, teszem hozzá magamban.
<br />- Jah. Jó. Már azt hittem le kell mondanom a szexről is mert Roy tuti nem hagyná megharapni magát. –nevetett fel megkönnyebbülten.
<br />- Eljöhet még az a nap is. Sosem lehet tudni. –mosolygok, majd felállok. –Biztos, hogy megnyugodtál? –húzom fel őt is.
<br />- Még nem teljesen. –szusszan egy nagyot. Ahogy végigsiklik a tekintetem bőrén, látom a még emberi pírt, és a hívogató ereket. A hirtelen jött érzelemlöket elvette a józan eszem. Egy fél pillanatra a saját ajkamba haraptam, de nem állított le. A következő pillanatban pedig már a falhoz szorítva követelőzve csókoltam Missit. A hevesség hatására sikeresen felsértettük az ő ajkait is, így a keveredő vérünk íze elhomályosította az épp elménket. Missi belekapaszkodott a nadrágomba és a kanapéig húzott magával. Közben folyamatos csatát vívtak a nyelveink. A díványnál egyszerűen kibillentett az egyensúlyomból és mindketten a díszpárnák közé zuhantunk. Ajkai egyből vándorútra indultak, miközben tovább gombolta az ingemet. Én pedig a nadrágja alá benyúlva megmarkoltam a hátsóját. Ahogy a szemfogával megkarcolta a mellbimbómat önkéntelen is felmordultam. Ez meglepte és mosolyra is fakasztotta egyszerre. Bátorításnak vette, így masszírozni és csókolgatni kezdte mindkét mellem, míg kemények nem lettek. A kezeim felsiklottak derekán át felsője alá, hogy megszabadítsam csipkés, rózsás melltartójától, majd kibújtassam felsőjéből. Meg sem érinthettem, mert csak azzal volt elfoglalva, hogy minél nagyobb területet hódítson meg magának belőlem. Kezei sebesen és ügyesen szabadítottak meg a nadrágtól, miközben még nyelve a hasfalamat szántotta. Majd a kanapé elé térdelve az egyetlen ruhadarabon át ami rajtam maradt csókolt meg ott, ahol eddig még nő sosem. Ívesen kiemelkedtem a heverőből az érzés hatására. Missi tudta jól, hogy mi az amire ő beindul, és nem volt nagy különbség ezen a téren köztünk. Élveztem ujjai és nyelve kényeztetését, Ajkai puhaságát, a haja csiklandós simogatását, de az élvezet mellett adni is akartam neki. Viszonozni a kellemes pillanatokat, melyek a gyönyör közelébe vittek. Megfogtam a vállát és felhúztam, hogy megcsókolhassam. Felültem, magamhoz öleltem, majd megharaptam kissé megkeményedett mellbimbóját. Édes hangon nyögött fel, mosolyra fakasztott. Elpirult kissé a cselekedetemre, ettől csak még inkább kívántam. A nadrágjába nyúlva simítottam végig a lába között. Meglepő volt rájönni, hogy mennyire vágyik rám. Ennyitől máris összerezzent. Feloldozást és gyönyört akartam okozni neki. Apró csókokkal haladtam végig teste vonalán, miközben a két oldalát cirógatva ingereltem. Többször felkuncogott, amikor csikisebb pontot érintettem. Nadrágját őrjítő lassúsággal húztam le róla. Minden felszabaduló centire csókot nyomva. Halk zihálása tudatta velem, hogy jó úton járok. Előbb nyelvem, majd ujjam fedezte fel legérzékibb pontját, hogy aztán még tovább fokozhassam az élvezetét. Ő pedig átadta magát a gyönyörnek és nekem, hogy a térdemre ültetve játszhassunk tovább. A ringatózó mozgásban összeölelkezve csókolóztunk percekig. Majd ujjaim ismételten megkeresték az utat a gyönyör birodalmába és miközben nyakát csókoltam Missit el is érte az áhított élvezet. Éreztem ahogy előbb megfeszült, majd az orgazmus hullámát követve lustán elernyedtek izmai. Hozzám simult ahogy összebújva elnyújtóztunk a párnák között.
<br />- Ha ezt a fiúk látnák. –mosolygott a kulcscsontomat cirógatva.
<br />- Van egy olyan érzésem, hogy lenne pár hozzáfűznivalójuk. –kuncogtunk mindketten.
<br />- És most hogyan tovább? –ez a kérdés kitépett a kötelék okozta kellemes világból a valóságba.
<br />- Le kell rendeznünk ezt a Delton dolgot. És gondolom a forrással is szembe kell szállnunk. –sóhajtottam gondterhelten. <br />- De nem lesz bajunk?! Ugye nem esik senkinek komolyabb baja?!
<br />- Nem tudom Missi. Elképzelésem sincs a forrásról, vagy a hatalmáról. –igazából volt, de az olyan afféle elképzelt látvány. Az erejét nem szívesen mértem volna fel, ha nem adódik ez a helyzet. Bár most sem szívesen teszem ki se magam, se az ismerőseimet ennek az egésznek.
<br />- Akkor ne menjünk. –vágta rá határozottan.
<br />- Mi?!
<br />- Senki nem kötelezhet, hogy a halálba sétálj, ha nem akarsz. <br />- Ebben a világban sajnos nem így megy. Ha nem lépünk most, Delton, vagy az a Nu akárki fog. És sok embernek eshet baja. Nem sajnálok mást, csak ha olyan sérül meg akit nem tudunk megmenteni. Ez nem egy könnyed kis csetepaté lesz. Ez háború. Vagy nyerünk, vagy meghalunk, ha teszünk valamit is, ha nem.
<br />- Én követlek téged. –simított ki az arcomból egy tincset, majd lágyan, nagyon lágyan csókolt meg. –Bármekkora őrültségbe is vágsz teremtőm.
<br />- Ha úgy hozza az élet elengedlek majd. Tudom, hogy megállod a helyed. –ültem fel. –Neked hála sok minden tisztább, mint eddig bármikor. –mosolyogtam rá.
<br />- De mégsem hagyod őket.
<br />- Nem tehetem. –kezdtem el öltözni. –Nekem oda kell mennem. De ti elmehettek. Csak egy szavadba kerül és szabad leszel. <br />- Hogy lennénk barátok, testvérek, sógornők aztán? Hogy néznék a tükörbe, ha hagynám mindezt?
<br />- Könnyedén. Csak tovább kell lépni, ilyen egyszerű. <br />- Azt lesheted! És ez lesz a két fiú válasza is! –csattant fel duzzogva. –Nem csak neked van leszámolnivalód vele.
<br />- Az már a ti döntésetek. –vártam, hogy felöltözzön.
<br />- Hova? És mivel jutunk el? <br />- Kövess. Futunk egy kicsit. –vigyorodtam el, és az ablak felé rohanva azt kitörve jutottam ki. Meg sem torpanva futottam a fák felé. Missi egyből követett. Perceken belül megértette miben más a létezésünk. Miben több. Máris élvezte a rohanást mialatt átszeltük a várost, egyenesen Archie kocsmája felé.
<br /><br />A többiek mind ott voltak. Még a gyerkőcök is ami meglepett.
<br />- Tudom, de nem tudtuk sehova sem tenni őket! –válaszolta meg Iván a fel nem tett kérdésemet.
<br />- Így necces lesz. –tereltem be Missit magam előtt.
<br />- Ez király volt! –szökdécselt felpörögve és vidáman, míg meg nem látta Royt és Alexet.
<br />- Jól vagy? –ismertem már jól ezt a hangszint. Roy hirtelen olyan lett, mint a fogadott fivére. Várjunk! Roynak nem lenne szabad itt lennie.
<br />- Iván?! –meredtem a két srácra.
<br />- Egy perc. Maradj itt szépen kicsim. –ültette fel a pultra Meriont, hogy félre tudjunk húzódni.
<br />- Mit csináltál? –szegeztem neki a kérdést, de élesebb lett, mint ahogy szántam.
<br />- Semmit! –védekezett értetlenül.
<br />- Eddig fel sem tűnt, de mit tettél vele? –intettem Roy felé aki Missivel társalgott.
<br />- Csak magamhoz öleltem és kinyitotta a szemét, mint a madár. –kiabált suttogva és felháborodottan. –Egyébként pedig te harapdáltad össze-vissza Missit, hogy legyen veled valaki aki olyan, mint te!
<br />- Igazán?! Én csak próbáltam menteni amíg te lemerevedve álltál a nő mellett!
<br />- O, bocsáss meg, hogy nem vagyok hozzászokva az öldökléshez! Tudod az embereknek nem ez az elintézési mód!
<br />- De te nem is vagy ember! –most már kiabáltunk egymással és mindenki minket figyelt.
<br />- Srácok, nem most kellene…
<br />- Kussolj! –üvöltöttünk egyszerre Archiera.
<br />- Oké. Kér valaki egy italt?
<br />- Egy kis vér jól jönne. Már ha szabad. –nézett Royra, aki megfogta a kezét.
<br />- A kisasszonynak vért, én meg egy sört kérek! <br />- Nem derült volna ki, ha nem rabolod el a lányomat és viszed el annak a görények!
<br />- O, szóval az én hibám, hogy az állítólagos apám a tudtomon kívül irányít. De én legalább nem önként futok és dobok el mindent egy halott csókáért.
<br />- A Doktort hagyd ki ebből! <br />- Miért? Mintha nem az imádatod zúdította volna a nyakunkba ezt a szart! Ha eldobod azt a könyvet, békés életünk lehetett volna.
<br />- Békés?! <br />- Igen. <br />- Ha nincs az a könyv kisgyerekként kitöröm a nyakad ahelyett, hogy megsajnállak. <br />- Megsajnáltál? Egy rohadt köszönömöt sem nyögtél ki ennyi év alatt! Pedig az életemet ajánlottam fel akkor neked. Te pedig otthagytál, hogy aztán mindenki bolondnak tartson.
<br />- De legalább éltél!
<br />- Jah, kösz.
<br />- Bent kellett volna maradnod a házban, akkor nem történt volna semmi!
<br />- Gyerek voltam! Ne legyek már ezért is hibás! Azt a hétszázát. –hagyott ott.
<br />- Ez aztán a férfias megjegyzés!
<br />- Nyald ki a seggem! –szólt vissza.
<br />- Nyald ki te! –kiáltottam utána, de ránk vágta az ajtót.
<br />- Hát ez elment. –nézett az ajtóra Roy.
<br />- Kissé túlzásba vitted! –meredt rám Archie.
<br />- Nyald ki te is! –dőltem neki az asztalnak elgyötörten. –Mit tettem. –döbbentem le, mikor kinyílt az ajtó.
<br />- Még mindig csak egy defektes kölyök vagyok. –mosolygott rám bánatosan. Ellöktem magamat az asztaltól és a nyakába ugrottam.
<br />- Sajnálom! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! –csókoltam meg újra és újra.
<br />- Én is sajnálom Szerelmem. –ölelt magához. –Hülye voltam.
<br />- Nem, én voltam. <br />- Össze ne vesszetek ezen is. –vihogott Missi.
<br />- Ez az egész hormonális cucc még mindig kihat rám. –csókoltam meg ismét, mire végül letett.
<br />- Ne szabadkozz, túlságosan felhúztam magam ma este. –húzta el a száját.
<br />- Most, hogy happység van, meg cukiság találjuk ki hogyan is tovább. –dőlt előre a pulton Archie.
<br />- Delton a naplót akarja.
<br />- Merionnal és az erőmmel együtt. –egészített ki.
<br />- A napló viszont elvezethet az elsőhöz. Ahova nyilván Delton is igyekszik.
<br />- Szóval akkor megyünk a naplóért?
<br />- Nem. –ráztam meg a fejem. –Nem engedem, hogy bárkinek még egyszer akárcsak a körme letörjön emiatt az ügy miatt. Egyedül megyek.
<br />- Nem! Megmondtam követlek teremtőm. –hajolt meg Missi, ahogy Archie gyermekeitől látta.
<br />- Ahogyan Engem sem. Végtére is az én apámról van szó!
<br />- Én meg szétrúgnám Justine seggét! –állt fel Roy is.
<br />- Én meg megyek, mert az első is benne van. –rántott egyet a vállán Archie.
<br />- Srácok. –mosolyogtam, mire Merion felnevetett és egy nagy puszit nyomott Alex arcára.
<br />- De velük mi lesz? <br />- Felesküdtünk Elina kisasszony! Én megvédem a kis úrnőt, és az úrfit. –lépett elő a faltól Rolf.
<br />- Rolf. –fogtam meg a karját.
<br />- Bízz bennem kisasszony! Az életem árán is védelmezem őket.
<br />- Rendben. –fogadta el Iván.
<br />- Akkor vezessen minket hölgyem. –vigyorgott Archie rám.
<br />- Ha ezt csinálod, nem mész sehova! –szűkültek össze a szemeim.
<br /><br />Végül persze nagy nehezen elindultunk magunk mögött hagyva Rolfot és a gyerekeket. Négyen Iván kocsijával mentünk, Archie pedig szorosan mögöttünk motorral. Én vezettem, Missi mellettem a két pasi pedig hátul. Senki nem szólt egy szót sem ahogy száguldottunk a főúton. Talán gondolkoztak, vagy csak nem akarták megtörni a csendet. Nem tudom, de jobb volt, mint cseverészni. Végtére is miről beszélhettünk volna?! Nem vagyunk angolok, hogy az időjárásról társalogjunk. Bár a gyülekező fekete felhők okot adtak volna pár megjegyzésre. <br />Végül sokkal gyorsabban megérkeztünk, mint legutóbb. Egészen a kis házig hajtottam, nem érdekelt, hogy lakik e ott valaki. Most akár élő, akár holt átgázolok rajta, hogy elkaphassam a fejeseket.
<br />- Hű, micsoda egy ócska ház. –vette le bukósisakját Archie.
<br />- Az otthonom. –oda sem néztem, csak bemasíroztam az erdőbe.
<br />- Volt. –tette hozzá Iván és követett.
<br />- Micsoda érzékeny egy csaj. –gúnyolódott miközben nekidőlt a kocsinak. –Remélem nem hasonlítasz majd ilyen szempontból anyucira! –kacsintott Missire, mire Roy haragos pillantásokkal szállt ki.
<br />Az erdő még mindig ismerős volt kissé, bár nem kinézetre, hisz az évtizedek során teljesen átváltozott. De a kisugárzása még mindig olyan volt, mint azon a hajnalon.
<br />- Már nincs messze. –gyorsítottam a lépteimen, Iván egy hajszállal sem maradt le. Úgy látszik van abban valami amit Delton mondott. Felébredt az igazi természete.
Végre elérkeztünk arra a bizonyos tisztásra a nagy fához ami az erdővel ellentétben semmit sem változott. Talán a könyv hatása volt, de az is lehet, hogy csak túl sokat képzelek egyszerű dolgokba. Végtére is már akkor is öreg volt, amikor elrejtette a doktor a gyökerei közé a naplót.
<br />- Ez az? –állt meg mellettem Iván. Csak bólintottam és álltam. –És most?!
<br />- Egy perc. –kértem egy kis időt. Néha a legnagyobb gond az emlékezet. Megannyi kósza és rég elvetett gondolat csapott le ismételten rám ezen a helyen. Éreztem a bőröm alatt zubogó véremben, hogy még mindig húz magához. Még mindig vágyom a teremtőm után. <br />- Elina. <br />- Ne sürgess már! –csattantam fel, pedig tudtam jól, hogy igaza van. Nem érünk rá itt játszogatni. Végül egy nagy sóhajtással a fa elé térdeltem, hogy vaskos gyökerei között kutatva keressem elő a naplót. Ivánnak fel sem tűnt, hogy visszatartja a lélegzetét, de én félig őt figyeltem. Rövid tapogatózás után ráakadtam a foszladozó anyagra amibe el volt rejtve a könyvecske. A lélegzetem elakadt, mikor megfogtam.
<br />- Ez volna az? –kérdezte, miután alaposan szemügyre vettük a pókhálós rongyba csomagolt kopott könyvet. Iván hangja mérhetetlen hitetlenkedésről árulkodott.
<br />- Sok baj forrása. –törölgettem meg, hátha akkor jobb állapotba hozhatom. <br />- És mi van benne? –nyúlt feléje, hogy kinyithassa, de elhúztam előle. –Most mi van?! Jaj, ne mond már, hogy nem érhetek hozzá csak azért mert ez az ő cucca?! –a hangjából áradt a megbántottság.
<br />- Nem azért.
<br />- Elina! <br />- Tényleg! –önkéntelenül is magamhoz öleltem. Éreztem a doktort rajta még ennyi év után is. Ő érintette utoljára a lapjait. A szívem vad táncot kezdett el járni a mellkasomban.
<br />- Akkor engedd, hogy megnézhessem. –határozottan mérges volt, csak azt nem tudom, hogy rám, vagy esetleg a láthatatlan árnyra amit a doktor jelképezett kettőnk között.
<br />- Nem lehet. <br />- Miért?
<br />- Mert… -mert megtiltotta! ezt kellett volna mondanom, de akkor csak Ivánban forgatnám meg azt a bizonyos tőrt.
<br />- Mert nem a te szemednek szánták! –szólt közbe Archie. Vívódásunk közepette fel sem tűnt, hogy követett minket.
<br />- De gondolom te azért belenéznél.
<br />- Ami azt illeti bármennyire is érdekel a sors, tudom hol a helyem. –mosolygott cinikusan.
<br />- Akkor miért is vagy itt? –pillantottam rá a szemem sarkából.
<br />- Azért hölgyem, hogy siettessem a sorsunk kerekét. Megvan a napló, ideje hát tovább folytatnunk az utunk. <br /> - Te mindig ilyen arrogáns vagy?!
<br />- Te meg mindig beleszólsz a felnőttek dolgába fiú?!
<br />- Az, hogy mikor éltél semmit sem jelent. Már rég a régészek raktárában lenne a helyed!
<br />- Elég. –szóltam közbe. Archie színpadiasan meghajolt, és otthagyott minket.
<br />- Seggfej. <br />- Te sem vagy épp a legkedvesebb. –néztem rá, de értetlen arcot vágott.
<br />- Nekem is abban a raktárban lenne már a helyem.
<br />- Nem. Neked itt a helyed. Rád nem vonatkozott.
<br />- Honnan tudod, hogy rá igen?! Lehet, hogy épp az a feladata, hogy eljöjjön és idegesítsen minket.
<br />- Lehet. <br />- Kiderülhetne, ha használnánk.
<br />- De nem fogjuk?! –nem tudtam eldönteni, hogy kérdés, vagy kijelentés volt e a részéről.
<br />- Nem volt jó, mikor legutóbb is kíváncsi voltam. –indultam el, de a napló, mintha önálló akarattal rendelkezett volna kihullott a kezemből. Ahogyan felvettem véletlenül, de megakadt a szemem pár ismerős neven.
<br />- Mi a baj?! –fordult vissza Iván mikor feltűnt neki, hogy megtorpantam.
Nem bírtam elszakadni a soroktól, csak olvastam és olvastam. A szemem előtt pedig megelevenedett egy férfi, ki vértől vöröslő ujjakkal szorította a doktor torkát. <br />A családom ketrecek mögött hevert eszméletlen. <br />- Nuada. –mondtam ki remegve a nevet, mikor a lap alján abbamaradt az írás.
<br />- Mi az?! Mit láttál? Válaszolj?! –Iván már mellettem állt és kissé rázogatva próbált észhez téríteni.
<br />- Nem jöhettek oda velem! –lassan fókuszáltam rá, a gondolataim sokáig a véres kezeken jártak. <br />- Nem hagyunk magadra! –csendben álltunk, míg végül sikerült teljesen visszatérnem a jelenbe.
<br />- Gyerünk a kocsihoz! –elszánt lettem, hogy itt és most elválunk. Vámpír vámpír ellen, ártatlanokat pedig nem keverek bele. Archie ha akar jöhet, felette nincs okom dönteni, de a családomat nem hagyom a vesztébe rohanni.
<br />- Csak, hogy végre visszaértetek! –vigyorgott a férfi, de az arcom láttán most először fagyott meg a mosolya. –Hűha…
<br />- Mi történt? –lépett el Roy és Missi a kocsitól. <br />- Ti most szépen hazamentek! –néztem rájuk.
<br />- Mi?! Nem! Kizárt!
<br />- Én teremtettelek! Ne vitatkozz! –mordultam rá. Megdöbbent arcát látva kaptam észbe.
<br />- Hogy beszélsz velük?! –állt mellém Iván.
<br />- Ahogy kell, hogy végre észhez térjenek! A forrás ellen indulok harcba, kell aki túléli. Kell aki felneveli a gyerekeket. Kell aki tovább viszi a vérem. –néztem a lányra.
<br />- Nem hagyunk egyedül a vesztedbe rohanni. –próbálkoztak még mindig.
<br />- Mit láttál? –szólt fennhangon a csapos. –Ugye emiatt változott meg a képlet. –mosolygott, mint aki a titkok titkát fedezte fel.
<br />- Halált, és bukást. Épp ezért nem fogom hagyni, hogy belesétáljatok ebbe.
<br />- És arra nem gondoltál, hogy épp emiatt lesz az a végkimenet? –összeráncolt szemöldökkel meredtem Ivánra. Ezzel megfogott, tudta jól, így folytatta. –Végtére is, ha nem együtt vagyunk, akkor elkaphatnak minket. Elina, csak együtt vagyunk olyan erősek, mint amilyenek. És hallottad Deltont. Kellünk neki, mind. Szerinted hagyni fogja, hogy csak úgy hazamenjünk és tévézzünk?! –erre már nem volt mit mondanom.
<br />- És úgy fest leverték a forradalmad. –ült fel a motorjára a csapos. –Akkor talán indulhatnánk is tovább, nem?!
<br />- És mégis merre induljunk nagyokos?! <br />- Ő tudni fogja. –intett Iván felé.
<br />- Én?! –hirtelen minden szempár feléje irányult.
<br />- Eh… Ki is a te apád?! Delton, és ki tudja az utat?! Delton. És kinek a naplója van nálatok?! Pontosan. Benne kell lennie a térképnek, szóval add át szépen a kedves szerelmednek és induljunk.
Így is lett, ráadásul bármilyen meglepő volt Archienak igaza lett. Iván kezében egészen másként viselkedett a napló. A borító utáni üres lapok megelevenedtek. Szinte a papírból folyt elő a tinta amelyik megrajzolt egy réges régi térképet. Mindketten elöl ültünk, én vezettem, mert a többieknek fogalmuk sem volt az eligazodás terén. Roy és Missi a vidéket nézték és biztos ami biztos alapon feljegyezték a mai modern útvonalat. Archie szorosan a nyomunkban volt, bár a forgalom mérete miatt cseppet sem kellett aggódni. Órákon át haladtunk az üres utakon mikor is végre szembe jött egy-egy kopott teherautó, vagy mézga, esetleg traktor. <br />A táj azonban gyönyörű is lehetett volna, ha akad egy felhőtlen pillanatunk a megcsodálására. Azonban feltehetően mindenki az elkövetkezendő dolgokon töprengett. <br />Már kissé bántam, hogy felfestettem a jövő egy lehetséges ám rettenetes kimenetelét. Több alkalommal visszakúszott még a kép a fejembe, de szerencsére sikerült időről időre elfelejtenem. Úgy döntöttem a most-ra koncentrálok, valamint arra, hogy haza fogok juttatni mindenkit. Ez előbb fogadalom lett, később pedig ígéret. <br />Ekkor már letértünk az utolsó aszfaltozott útról is, hogy helyette földutakon, és kitaposott ösvényeken át csökkentsük a távolságot magunk és a mumussá vált ellenfelek között.
<br />- Lassan oda kellene már érnünk. Nincs több lap. –mutatta a naplót. Érdekes, hogy most már nem érdekli a folytatás, vagy épp a többi írás. Ezen egy pillanatra mosolyognom kellett.
<br />- Látni fogjuk a célt. Ha csak egy kicsit is hasonlít Delton villájára, akkor nem téveszthetjük el.
<br />- Igaz.
<br />- Talán annál a hegynél lesz valami jelzés. –nyúlt előre kettőnk között Roy. Egy hatalmas fenyőerdővel borított hegy tűnt fel a távolban. Mélyen magamban éreztem a vágyat, hogy mezítláb végigrohanjam többször is és felfedezzem a legmagasabb oromtól a legelrejtettebb szurdokig. Összerezzentek az izmaim.
<br />- Itt lesz.
<br />- Honnan tudod?! <br /> - Te is érzed Missi? –pillantottam bele a tükörbe, a lány csukott szemmel csak bólintani tudott.
<br />- Mit?!
<br />- Az erőt és a vadságot. Ha én lennék a forrás ide építeném az erődítményem. főleg, hogy egy boszorkány fia, és az erdő közepén született.
<br />- Tényleg a történet. Elmesélnéd?! –eleget tettem Iván kérésének és elmeséltem azt amit tudok. Ogmios és Morgana szenvedélyéről, a megfogant gyermekről, amit ma már tudunk, hogy az asszony ikreket hozott a világra. Beszéltem Nuadáról a férfiról, kinek sorsa születése előtt megpecsételődött, s ki beleszeretett az ifjú leányba kinek még a nevét sem tudta. Elmondtam mindent amit hallottam a doktortól, vagy Deltontól.
<br />- De ez nem magyarázza meg, hogyan lett belőle vérszívó.
<br />- Nem.
<br />- Szerintem valami történt a csajjal és bekattant a pasas. A vérengzés pedig kannibalizmussá változott. A halottak pedig életre keltek és így születtek meg a vámpírok. –vázolta fel elméletét Roy. Nem bírtam ki elnevettem magam.
<br />- Bocsáss meg, de egy kicsit túl modern vázlata volt ez egy régi-régi mesének. –mentegetőztem, erre persze Roy is vigyorgott. –De semmiképp sem rossz elgondolás. –tettem hozzá elismerően.
Ahogy közeledtünk az út egyre jobb lett, és végül megpillantottunk egy hatalmas bejáratot a hegy gyomrába. Az út egyenesen a barlang bejáratához vezetett ahol leparkoltam. Archie mellénk állt a motorral. Bukósisakja rejtekében széles vigyor lapult meg, ezt a szemein láttam. Boldogság?! A kaland utáni vágy?! Nem tudtam volna biztosra mondani, de egy biztos. Bármilyen madarat megfogott volna ebben a pillanatban, ez pedig nem tetszett éppenséggel. <br />Mielőtt azonban megfordulhatott volna a fejünkben az a gondolat, hogy kiszálljunk furcsa érzés fogott el.
<br />- Valaki figyel minket. –pillantottam körbe.
<br />- Ki?
<br />- Nem tudom.
<br />- Többen is vannak. –csatlakozott a pásztázáshoz Missi. Ekkor valahol a hegyen egy ritka hang csendült fel.
<br />- Farkasok?! –meredtünk a hang irányába.
<br />- Az őrzővédő szolgálat észrevett minket. –csukta le a sisakrostélyt Archie és egyenesen a barlangba hajtott. A visszapillantó tükörben feltűnt pár hatalmas méretű kutyának nem épp nevezhető állat. Követtem a vámpír példáját és csak úgy száguldott az autó a sötét járatokon át. A farkasok lemaradtak. Talán nem jöhetnek tovább, vagy nem is akarnak. Ez egyenlőre mellékes volt, mikor megpillantottuk az igazi bejáratot. <br /><br />Egy különös jelekkel díszített, igazán impozáns kaput világítottak be a fényszórók. A felülete úgy csillogott, mintha megannyi gyémántból illesztették volna össze. Csak reménykedni mertem, hogy nem ez a valóság, mert könnyedén kívül maradhatunk ha igen. Nem volt más, mint előre, így hátrahagytuk az autót és felfedeztük a bejáratot. Ősi szimbólumok díszítették mélyen az anyagba vésve. Fémnek tűnt, de egy fémet sem ismerek ami így csillogna magától. Ahogy megérintettük könnyedén kinyílt minden hang nélkül. Vagy ez a világ legfurcsább kapuja, vagy már vártak minket.<br />A vezetésemmel átléptük az ellenség egy újabb szintjét. Archie hátrább maradt Missivel. Roy és Iván pedig mögöttem lépdelt a szinte élő talajon. Úgy éreztük, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Folyosó folyosót követett, ahol a falak valamilyen módon fényt sugároztak akár megannyi szentjánosbogár. Csendben haladtunk, hogy a legkisebb neszt is észlelhessük a baj előtt. Ám semmi sem történt. A falakba üregeket vájt valami, vagy valaki, de egyik sem volt túl nagy, viszont az egyiknél különös érzés fogott el. Egy igazi elágazást sem találtunk ami jót jelentett, ha éppenséggel menekülnünk kellene az ellenség fészkéből. <br />Valahol felettünk ismét felvonyított egy farkas, amit lemaradva társai követtek. Úgy fest mégsem voltunk túlságosan mélyen, de a levegő párás volt, nyirkos és hűvös. Akár egy igazi barlang mélye. <br />A járat lassacskán szélesedni kezdett, míg végül egy hatalmas csarnokhoz nem értünk. <br />A mennyezet talán a hegy tetejéig is ért, fénylő kövek tüskéi tűzdelte tele és világította be az egészet. Világosabb volt, mint a felszínen. A levegő pedig tisztább a legjobb erdőénél. <br />Kellett egy kis idő, míg az agyunk felfogta a látványt. <br />Ekkor tűnt fel a terem két felében magasló márványkeménységű, hatalmas alak. <br /><br /> - A Legnagyobb Úr, és Úrnő élethű mása. –hangzott egy ismerősen csengő hang.
<br />- Ogmios és Morgana. –reagálta le Archie, de engem a hang jobban érdekelt, a köveknél. Egész testemben megremegtem és felvillanyozódtam. Csak egyvalami hatott így rám réges régen.
<br />- Doktor. –ahogyan kiejtettem ezt az egyetlen szót, a hangom is remegett.
<br />- Jöjj közelebb gyermekem. –az ereje úgy söpört végig rajtam, mint a legtajtékosabb folyó, mi kiszabadult a gát fogságából. Iván megfogta a kezem, mielőtt egy lépést is tehettem volna. Belőle is áradt valami kimondhatatlan. A két erő összecsapott bennem, majdnem a földre taszítva.
<br />- Lépj elő, ha van még bőr a képeden! –Iván hangja parancsoló volt, és felséges. Nem értettem miért, vagy mitől lehet. Az árny feljebb kúszott az istent ábrázoló szobor lábánál. Olyan volt, mint egy kósza rém kép, egy testetlen lélek. A fejemben hallottam hívó szavát.
<br />- Jöjj gyermekem, jöjj közelebb. Gyere hozzám Elina…
<br />- Elég! Fejezd be! –fordítottam el az arcom, de az árny még tovább kúszott. A doktor nem volt ott, de éreztem. Az ereje, vére utolsó cseppjei amit Michael nem tudott elvenni tombolt bennem. Hirtelen ismételten a mesterem, s gazdám lett. Ám rá kellett ébrednem, hogy ez nem valóság. Így hát kiszabadultam Iván kezének szorításából és a szoba közepére léptem. Az árnyék lassan körül ölelt, míg végül el nem takart teljesen a világ elől.
<br />- Hát hallod még a hangom?! Érzed még a lényem. –a doktor hangja megkönnyebbült volt és talán még boldog is egy pillanatra, de hirtelen éles sikoltás rázta meg a néma csendet. Eltűnt, és vele együtt minden hatás. Ott álltam a két hatalmas szobor vádló tekintetének kereszttüzében. A másik irányból valaki nevetett, valaki pedig tapsolt. A nevetés már ismerős volt, de nem épp jóleső vagy örömmel látott személyhez tartozott. <br />Delton ott ült az egyik magas támlájú díszes székben. Trón is lehetett volna, de akkor egy becstelen és aljas ember lenne trónon. Mögötte állt Justine, megtörve kissé, de mégis kitartóan, pedig a sérülés amit szerzett nem volt könnyű elviselni. Éreztem a kezdeti fertőzés szagát ahogyan rápillantottam. <br />A másik székben egy kissé más stílusú személy ült. Hozzá képest Delton túl modern volt az öltöny nadrágjában, és mellényében. Ez a férfi csak egy nadrágot és a hozzá tartozó díszes címerrel hímzett övet viselt, amiből az anyag a földet súrolta. Bizonyára ő lehet a forrás, Nuada. <br />Ám valaki még hiányzott a tökéletes idillből. A kapocs, ki összeköti a múlt és jelen szörnyetegeit. <br />- Oh, az unokámat hol hagytátok? –nyújtotta ki a kezét Iván felé. –Gyere, bemutatlak a bácsikádnak. –szólította meg, mire az Ivánból áramló erőhöz hasonlót éreztem, csak sokkalta tisztábban. Iván elfordította a fejét, de megroggyant a lába. <br />- Csatlakozz a családodhoz. –Delton hangja olyan volt, mint a kígyó mérge. Egyenesen az idegekbe hatol és végez a szabad akarattal. Nuada némán figyelt összekulcsolt kézfejei felett. A tekintete nem ért el hozzánk. Valami láthatatlant kémlelt, valamit amit csak ő érezhetett. Amíg ezen töprengtem Delton ereje továbbra is hívogatta Ivánt. Nem tudom mit tehetett vele, de ahogy rá pillantottam összeugrott a gyomrom. <br />A szerelmem küzdött, de vesztésre állt egy néma csatában, mit senki sem vívhatott meg helyette. Végül üressé vált a tekintete és átnézve rajtunk az apja mellé állt. Roy követte tettében.
<br />- Okos fiú. –paskolta meg a vállát. Nuada végig mérte a két fiút és gúnyos fintor jelent meg az arcán.
<br />- Ti emberek, meg a házi kedvenceitek. –a hangja dörgés volt Delton sikamlós modorához képest.
<br />- Ha már házi kedvencekről van szó kedves fivérem. Hol vannak a kutyáid?! –a méreg ott volt minden szavában, ám érezhetően hűvös volt a kettejük hangneme mikor egymáshoz szóltak. Ikrek, mégis különbözőek, ráadásul gyűlölik egymást. <br />A forrás tekintete ismét eltévedt, előbb farkasok vonyítottak fel valahol távol, majd egy másféle üvöltés. A férfi most először nézett rám. Úgy éreztem a csontomig hatol a tekintetével. Missi hirtelen kilépett mögülem, a trónusokhoz szaladt, térdre ereszkedett az ősvámpír előtt. <br />- Úgy látszik mégsem vagy olyan fontos a kis családodnak, mint hitted. –hangzottak Delton szórakozó szavai.
<br />- Ki fogom tépni mindkettőtök mellkasából azt ami van. –a hangom mély volt és fenyegető. Szinte morgássá fokozódott haragomban. A két férfi átnézett rajtam, mint egy jelentéktelen kis senkin.
Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-8108653432192388532011-06-02T01:40:00.002+02:002023-03-16T21:44:25.817+01:0018. Titkok és erőkA hajnali ébresztés számunkra még szokatlan volt. Ám barátainknak már napi rutinként telt a korai kelés, etetés, pelenkázás és öltöztetés.
<br />- Jó reggelt! –suttogva jött be Missi miután minden feladattal végeztek. Roy épp a reggeli adást hallgatva játszott a fiával. <br /> - Szia! –mindketten átszellemült mosollyal néztünk fel. Merion közöttünk feküdt és szopizta az ujját.
<br />- Hogy milyen kis aranyos. –mosolygott rá ő is. –Merion lett a neve végül?
<br />- Igen. Igazán neki való. –simította el Iván a barnás babatincseket.
<br />- A fiúk hogy vannak? –ültem fel.
- Már minden rendben. Alex megkapta a reggeliét és most hagyja, hogy az apja piszkálja. –nevette el magát Missi.
<br />- Missi, mindent köszönök. <br />- Ugyan, ne butáskodj! Majd gyertek reggelizni. –hagyott magunkra.
<br />- Mennünk kellene, nem gondolod?
<br />- De igen. Merion is már biztosan éhes. Furcsa, hogy nem sír. –ráncoltam a szemöldököm.
<br />- Most, hogy mondod. Csak gügyörészik csendesen.
<br />- Halk, mint egy igazi vadász. –vettem fel, mire nagy szemeivel csak nézte a világot.
<br />- Nem úgy volt, hogy a babák nem látnak egy ideig?
<br />- De igen, miért? –fordulok a pakoló Iván felé, mire a kicsi belezendített a sírásba.
<br />- Oh, hát mi a baj? –vette át Iván tőlem, mire meg is nyugodott.
<br />- Na szép. A kisasszony máris apás. –csóváltam a fejem mosolyogva.
<br />- Egyébként a tekintete követett ahogy pakoltam.
<br />- Az nem lehet. –döbbentem le.
<br />- És akkor kezdett el sírni amikor megfordultál és nem látott.
<br />- Döbbenetes. Máris képes fókuszálni, pedig még egy napos sincs. –teszteltem le amit vidám gügyögés kísért.
<br />- Szóval tényleg más. Több, mint egy ember.
<br />- Páratlan. –töprengtem el. –A legtökéletesebb ragadozók utódai is védtelenek az első napokban.
<br />- Ő is védtelen!
<br />- Nem vagyok benne annyira biztos.
<br />- Na, hogy van a csapat? –nyitott be Roy karján Alexszel. <br />- Hihetetlenül. –fordultunk feléjük.
<br />- Megnézhetjük a hercegnőt?
<br />- Persze. –a két pasi karjukon a gyerekekkel nagy játszadozásba kezdtek, én közben kispuriztam Missihez.
<br />- Kérdezhetek valamit?
<br />- Persze.
<br />- Amikor Merion először felsírt, nem volt furcsa a szájürege?
<br />- Nem, de mit értesz furcsa alatt?
<br />- Fogakat.
<br />- Mit?! –kiáltott fel döbbenten. –Úgy érted vámpírfogakat? - halkult vissza.<br />- Igen.
<br />- Nem láttam semmi furcsát, de nem azzal voltam elfoglalva. A kis nyakára tekeredett a köldökzsinór. Azt próbáltam leszedni minél előbb.
<br />- Értem.
<br />- Szóval vámpír lett?
<br />- Nem tudom, de már lát és nevet.
<br />- Sokáig volt bent.
<br />- És eddig még nem sírt, hogy éhes.
<br />- Hű, ez durva.
<br />- Nekem mondod?
<br />- Elina, mennünk kellene. Merion kezd nyűgös lenni. –rázogatta a kicsit.
<br />- Rendben, de nincs semmink amibe bebugyolálhatnánk. Nem szülésre készültem.
<br />- Én igen. –vigyorgott Iván. –Bármi megeshet alapon a csomagtartóban van a batyu.
<br />- Isten vagy! <br />- Tudom. –diadalittasan állt a szoba közepén, majd Merion rázendített a fülsüketítő sírásra.
<br />- Ajjaj.
<br />- Erős torka van! –pislogott Roy, mire Alex is csatlakozott a mini kórushoz. <br />- Behozom a cuccokat. –szaladtam ki a kocsihoz. Felöltöztettük és bebugyoláltuk a hordozóba, de közben végig sírdogált. <br />- Majd gyertek látogatóba! <br />- Majd szóljatok, ha már szabad! <br />- Rendben. –a búcsú és a haza út is gyors volt, de a kis légtérbe, csak még erőteljesebben hangzott Merion fájdalmas éneke.
<br />- Nyugodj meg kincsem, ha hazaértünk kiderítjük mi a baj. –próbáltam nyugtatni, de nem használt. A lakásban már készen állt a babaszoba, ahogyan a hálóm is átalakult közössé. Nem volt egy nagy a ház már három embernek, de remélhetőleg ráérünk később is költözni. Nem is mentünk beljebb, a konyhaasztalra lepakoltunk és kihámoztuk az apróságot.
<br />- Szerintem éhes lesz. <br />- Vér kell.
<br />- Nem próbálnánk meg előbb tejjel? –Iván hangja aggodalmas volt.
<br />- Azt akarom én is, de ahhoz vérre van szükségem. Basszus! Elfelejtettem, hogy ki lett dobva minden. –nyüszítettem fel kétségbeesetten.
<br />- Én még itt vagyok. –az esti mozdulatot megismételve dobta le Iván a pólóját.
<br />- Nem szeretlek így megérinteni. –néztem rá bánatosan. –Olyan, mintha csak egy vérzacskó lennél.
<br />- A Kicsiért és érted mindent. És különben is, ez a vérzacskó már rég óta a tiéd. –ölelt magához Iván.
- Akkor rajta. –sóhajtottam, majd felszakítottam a nyakán a bőrt. Imádtam, imádom a vérét, de csak az erotika túlfűtött hevében.
<br />- Hűű... Most tényleg más. –rogyott meg Iván térde egy pillanatra. Éreztem ahogy testem élvezi a vérét. Rég elfeledett örömtáncot jártak az érzékeim és az izmaim is.
<br />- Sajnálom. Amint tudok szerzek zacskósat. –nyaltam le a még kiserkenő utolsó cseppet, majd egy csókot nyomtam rá. Merion egy pillanatig elhallgatott, majd ismételten bömbölni kezdett, de most már fájdalmasan.
<br />- Nekem nem lesz bajom, max megsüketülök. –ült le a székre Iván.
<br />- Gyere kincsem. –vettem fel a kicsit és bevittem a szobába. Régi család lányaként illetlennek tartottam volna a konyhában megszoptatni. Az ágyra leülve próbálkoztam, de csak szipogást és hatalmas krokodilkönnyeket értem el. –Nem megy! –ha tudtam volna sírni én is rázendítek.
<br />- Nyugalom. Próbáljuk meg cumisüvegből. –hozta be Iván a műanyag palackot. Átadtam a kicsit és megpróbáltam megtölteni az üveget, de csak félig sikerült.
<br />- Tessék! –nyújtottam át.
<br />- Nem fogadja el! –huppant le mellém Iván az ágyra. Mindketten megrendültünk abban a pillanatban. Még csak egy napos a babánk és máris csődöt mondtunk. Nekidőltem Ivánnak, mire a még friss sebből kicsordult egy csepp vér. Merion elhallgatott.
<br />- Vért akar. –nézett rám Iván. A nyakához nyúltam és letöröltem azt a cseppet. Merion követte az ujjamat.
<br />- Elképesztő. –mondtuk egyszerre.
<br />- Add oda, van egy ötletem. –vettem át mosolyogva. Lehúztam a felsőm és a halvány foltnál felhasítottam a bőrömet a mellemen. –Vér a véremből. –emeltem hozzá a kicsit. <br />- Aocs. –szisszentem fel. <br />- Mi az?
<br />- Van már foga. Szerintem azért sírt annyira. –Merion vért és anyatejet is evett bőségesen.
<br />- Érdekes ízlése van. –ringatta el Iván, amíg összeszedtem magam.
<br />- Mindenben kettős. <br />- Egy igazi drágakő!
<br />- Apa, anya szemefénye. –boldog mosollyal nézett ránk, majd ásított egy nagyot. <br />- Lefekteted? <br />- Persze.
<br />- Addig megpróbálok vért szerezni.
<br />- Attól a fasztól? <br />- Nincs más csatornám. <br />- Nem sétálhatnál be a kórházba és bűvölnél el mindenkit?
<br />- Minek nézel, varázslónak? Nekem sem kellene, ha lenne másik út.
<br />- De ha csak célzást tesz Merionra, esküszöm megölöm!
<br />- Tudom szerelmem! –csókoltam meg. A konyhába mentem, hogy felhívjam Archiet. 2csengés után felvette és meglepettnek tűnt.
<br />- Oterion kocsma, Archie beszél.
<br />- Helló Archie.
<br />- Elina? <br /> - Nos, mielőtt még bármi kedvességet mondanál a szokásodhoz híven, üzleti ajánlatom van.
<br />- Hallgatlak.
<br />- Heti 15, majd később 12tasak vért szállíts le nekem, azonnali utalással fizetek.
<br />- Na, csak nem irgalmas vámpírbefogadó központ lettél? <br />- Nem.
<br />- Akkor hányan költöztek be hozzád a régi cimboráid közül?
<br />- Sehányan.
<br />- Elina, tudod, hogy én vagyok az itteni központ. Szóval áruld el hány vámpír költözött hozzád! <br />- Egy sem. Költözni nem költözött.
<br />- Akkor?
<br />- Szültem egyet. –a vonal végén síri csend honolt percekig. Archie lélegzete is megállt. –Itt vagy?
<br />- Máris viszem. –tette le a telefont.
<br />- Ebbe meg mi ütött? –meredtem a telefonkagylóra. <br />- Mi történt?
<br />- Archie idejön.
<br />- Hol vannak a fegyvereid? Megölöm!
<br />- Várj! Valami furcsa dolog történt. Zokszó nélkül hozza a vért.
<br />- Csapda! El akarja őt pusztítani. Ahogyan abban a borzalmas könyvben volt.
<br />- Azt nem fogjuk hagyni. Én csak azt mondom várjuk meg mit is akar.
<br />- Minek?
<br />- Ha csak úgy ok nélkül megöljük a városi közösség központjának urát, végünk. Ahogyan a szüleidnek és Missiéknek is. Lemészárolnának mindenkit aki csak valaha is egy pillanatra fontos volt nekünk.
<br />- Akkor mit tegyünk? Eresszük be?
<br />- Nem tudom! –gondolkodtam. –Megvan. Ha csak céloz rá, hogy bántani akarja Meriont, kihívom egy párbajra. Amilyen régi vágású nem mond nemet. Akkor pedig jogosan végezhetek vele.
<br />- És ha ő öl meg téged? Végtére is csak pár órája vagy ismét teljesen önmagad.
<br />- Majdnem sikerült megölnöm a legrettegettebb vadászt akivel még Archie sem kezdett ki. Nem lesz bajom. –kacsintottam rá.
<br />- Azért én hozom azokat a fegyvereket. –kopogás zavart meg minket.
<br />- Archie vagyok. Meghoztam amit kértél. Velem van még Rolf, Sarah, Jonh, és az ikrek. Látni kívánjuk a gyermeket! –Iván rohant az ágy alá rejtett késekért. A hosszabb fegyvert megtartotta magának, a két kisebb pengét pedig átadta nekem. Ez volt a megbeszélt taktikánk. <br /><br />Az ajtóhoz léptem és kitártam. Archie állt ott, kezében a hűtőtáskával. Hátrább álltak a többiek. Ennyit sikerült érzékelnem, mielőtt éles fájdalommal szakadt volna rám a világ zaja. Iskolai neszek, pedig a legközelebbi iskola is jó 10 percre van tőlünk. Beszélgetések, autók, motorok, biciklicsengők, kutyák és macskák. Mind-mind egyszerre üvöltöttek a fejemben, én pedig az ajtóban térdre rogyva. Másodszor kerültem a földi pokolba, ám most nem volt doktor, hogy megmentsen.
<br />- Elina! –zúgott a fejemben Iván hangja is aki megpróbált elráncigálni onnan, bár nem értett semmit sem az egészből. Az izmaim annyira megfeszültek, hogy képtelen volt megmozdítani, holott máskor könnyedén felkapott, mikor még terhes voltam.
<br />- Visszatértél közénk?! –nézett rám fürkészve Archie. A fejemet fogtam és csak üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A vámpír felnyalábolt és Ivánt követve bevitt a szobába. Végül már nem volt annyira süketítő a világ.
<br />- Ez meg mi a franc volt? –ült le mellém Iván.
<br />- Emlékszel amikor a prof kérdéseire válaszoltam?
<br />- Ahha.
<br />- Újra vámpír lett. Olyan, mintha most vált volna azzá. Ami lényegében igaz is. –állt meg Archie az ajtóban.
<br />- Köszönöm! –pillantottam rá.
<br />- Hmm? Nem hallottam pontosan? –nevette el magát a vámpír.
<br />- KÖSZÖNÖM!
<br />- Oké-oké. Csak azért akartam, hogy megismételni, mert ritkán hallani ezt tőled. –kacsintott rám.
<br />- Attól még nem leszünk barátok. –fordultam Iván felé.
- Sajnálom. Eszembe sem jutott, hogy ez lehet. –mondtam bűnbánóan. <br />- Én sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. –mosolygott bánatosan.
<br />- Mikor változtál vissza?
<br />- Még tegnap este, amikor megszületett a kicsi.
<br />- De… Hazajöttünk kocsival és semmi baj nem volt. Akkor most miért?
<br />- Nem tegnap változtál át ezek szerint. –cipőtalpát a falnak nyomta. Ha foltot hagy megfojtom!
<br />- Talán a harapás az oka.
<br />- Ki harapott meg?
<br />- Merion.
<br />- Ki?
<br />- A lányunk! –forgattam a szemem, de rá kellett ébrednem, hogy még nem is tud róla. Én pedig elszóltam magam.
<br />- Lány lett? –döbbenten bámult ránk. –Nem lehet.
<br />- De.
<br />- Kizárt.
<br />- Csak tudom! –csattant fel Iván. –Lányunk született aki vérrel táplálkozik, és több, mint egy ember.
<br />- Érdekes. –töprengett el Archie.
<br />- Tudtam, hogy többet tudsz, mint amit elmondtál te szemét! –teremtem ott és eső dühömben a torkához nyomtam a tőrt.
<br />- O, igen. Visszatért a régi vadóc. Hiányoztál kedvesem! –simította meg a hajam.
<br />- Áruld el mit tudsz! –hagytam, hogy kiserkenjen a vére.
<br />- Oké-oké, csak vissza a karmokkal anyatigris. –a vigyor bezzeg nem hervadt le az arcáról. Elengedtem és hátra léptem, de még mindig forrt bennem valami amit ő is érzett.
<br />- Várunk! –türelmetlenségem tovább fokozta a paprikás hangulatom.
<br />- Fiúnak kellett volna születnie a gyereknek. –bökte ki végül.
<br />- Miért?
<br />- Mert akkor a vámpírok egy új generációját hozhatta volna el. <br />- Milyen generációt? –kérdezett Iván.
<br />- A nemző képeset. <br />- Honnan vetted ezt?
<br />- Van egy régi prófécia. Ami alapján a vadászok kiszűrték, hogy bizonyos nők veszélyesek lehetnek, mert kihordhatják a gyermeket.
<br />- Milyen nők?
<br />- Akiknek közvetlen kapcsolatuk van a forrással.
<br />- Forrás? –lépett mellém Iván.
<br />- Az első és legfőbb.
<br />- De nekem nincs. És mégis itt van ő!
<br />- Elina, hát még mindig nem tudod honnan is származol? Hogy ki volt a doktor teremtője? –győzelemittas mosoly villant fel Archie arcán. <br /> - Az első? –mondtam elfúló hangon.
<br />- Bizony. Egyenes ágról kaptad a tiszta vért. Különleges vagy. –lépett közelebb. –Ezért is akart megszerezni Michael. Csábítóbb vagy bármilyen ősi asszonynál, kinek közel sem olyan forró a vére. –simította meg az arcom. A következő pillanatban Iván behúzott Archienak egyet. <br />- Eddig is rühelltelek, de most már tényleg tele van veled a hócipőm. <br />- Nem rossz egy kis halandótól. –törölte meg vérző orrát a vámpír. –Ahogyan az sem, hogy képes voltál teherbe ejteni. Sőt, le is mondott mindenről, hogy kihordhassa a kölyködet! <br />- Szétverem a fejed! <br />- Iván ne! Nincs értelme. –fogtam meg a karját. Éreztem a benne tomboló feszültséget, és teljes mértékben megértettem.
<br />- Lehet, hogy nincs, de jól esne. –villantotta rám gyilkos tekintetét, de Merion hangja megzavart mindenkit.
<br />- Én teljesítettem a kötelességem, sőt… Most mutassátok meg a gyermeket! –Archie hangja parancsoló volt. Ennyi elég is volt, hogy ismét felhúzzam magam, de nem tettem semmit. Összenéztünk Ivánnal, végül bementem a másik szobába és felvettem a kicsit. Amikor Archie megpillantotta hosszú percekig nem szólt semmit. Végül Merion ránézett és elmosolyodott. Két apró foga kivillant és jól tudtam miért.
- Legalább ne néznél hazugnak! –mondtam szemrehányóan, mert éreztem a vére illatát. Archie mondott valamit régi nyelvjárásban, majd normál sebességben közeledett felénk.
<br />- Hó-hó-hó! Mit akarsz?! –termett előtte Iván.
<br />- Megvizsgálni. –mondta, de rá sem pillantott. Csak a kislányt nézte.
<br />- Ha rosszban sántikálsz jobb, ha nem mész tovább. –hűvös és fenyegető volt a hangja amitől teljesen beindult a fantáziám. Az élvezetek efféle megvonása egy kis ideje nehezemre esett már.
<br />- Ha tényleg vámpír, nem árthatok neki. –pillantott félre, majd elment Iván mellé. Merion ajkához nyúlt, mire a kicsi kitátotta a száját, mintha csak tudná, hogy mit várnak el tőle. Mindhárman megdöbbentünk ettől. Ő csak nevetett a csengő-bongó babahangján. <br />- Nem lehetséges! –hangzott a döbbenet Archie szájából ó írül. Kicsi furcsa volt hallani. Főleg, hogy abban a pillanatban elképzeltem a vámpírt kobold ruhába egy üst arannyal. A döbbenetem tovább fokozódott, mikor Archie hirtelen fél térdre ereszkedett és elkiáltotta magát, szintén az előbbi nyelven, de ezt már nem nagyon értettem. <br />Az ajtó kitárult és a többi vámpír belépett, de nem jöttek közelebb. Mind követte az előttünk görnyedező példáját.
<br />- A gyermekeimmel együtt hűséget és engedelmességet fogadunk a gyermeknek! –ökölbe szorított keze hangos koppanással verődött izmos mellkasához, majd a padlóhoz. A többiek megismételték a mozdulatsort. <br />- Mi?! –néztünk össze Ivánnal.
<br />- Védeni fogjuk, és szolgálni amikor eljön az ideje.
<br />- Miért?
<br />- Minek az ideje?
<br />- Hogy elfoglalja jogos helyét az első oldalán. –minden vámpír a szobában –leszámítva persze Meriont és engem– meghajolt. Ezzel is kifejezve hűségét a lányunkhoz.
<br />- Na nem! Kizárt! A lányom nem lesz semmiféle ezeréves vén perverz jegyese! Se most, se máskor! –csattant fel Iván.
<br />- A holttestünkön át sem! –álltam mellé. Már a puszta gondolat is őrjítő volt. És felháborító!
<br />- Pedig okkal született a földre! És mi másért, minthogy az első jegyeseként új vámpírtársadalmat hozzon létre.
<br />- Na jó. Elég legyen ebből a vámpír árja dologból! Merion azért születhetett meg, mert akadt két személy akik szerették és szeretik egymás. Most pedig már a közös gyermeküket is, akinek nincs kötelezően előírt sorsa!
<br />- Talán csak annyi, hogy éljen hosszú és boldog életet! -tette hozzá Iván. Rámosolyogtam, de legszívesebben megcsókoltam volna. Merion rápillantott, majd máris nyújtózkodott a kis kezeivel felé.
- Akárhogy is legyen. A hűségünk mától Merion úrnőé! –hajoltak meg mindannyian, majd szó nélkül felálltak és távoztak.
<br />- Ez meg mi a jó élet volt? –vette át a lányát Iván.
<br />- Nem tudom, de Archie olyan régimódi, hogy biztosan tartani fogja a szavát. Legalább tőle nem kell már tartanunk. –pakoltam be a vért a hűtőbe, kivéve egy tasakkal.
<br />- Csak nem nasi? –nevetett. <br />- Is. Meg kipróbálnék valamit. –melegítettem meg, majd belekevertem a cumisüvegbe. Megpróbáltam megetetni, de persze Merion ódzkodott tőle.
<br />- Meg tudom érteni. Cici helyett műanyag… Nekem sem tetszene. –vigyorgott Iván.
<br />- Apja lánya! –nevettem el magam. Az egész délutánt babázással töltöttük, és végül hamarabb, valamint jobban elfáradtunk, mint a lányunk. Az este hagyományos fürdetés és más szokványos szertartás után végül ágyba került a kicsi
<br />- Kész vagyok! –ásítottam egy nagyot. <br />- Nem hittem volna, hogy ilyen jól bírja. Egy percet sem aludt. –mászott be mellém a még vizes Iván. <br />- Vámpírként szívósabb, de ez tényleg kemény. <br />- Viszont legalább készítettünk jó sok képet róla. –ölelt át.
<br />- Tudom, hogy valamit akartam még korábban, de nem jut eszembe.
<br />- A korral jár! –nevette el magát, mire berezonált a mellkasa a fejem alatt.
<br />- Lehet. –töprengtem el. –Jaj tudom már. Azt akartam a tuttodra adni, hogy mennyire is kívánlak, de már nincs hozzá erőm. –csókoltam meg a kulcscsontját.
<br />- Ez hízelgő, annyi idő után. –cirógatta a karom.
<br />- Hosszú volt a böjt, szóval most majd jön a dőzsölés. –kuncogtam.
<br />- Csak ne most! Nem szívesen aludnék el közben.
<br />- Nem ellenkezem. –szívtam be az illatát elalvás előtt. <br /><br />Szerencsénkre ismételten sikerült teljesen végig durmolnunk az egész éjszakát.
Másnap már fent is volt a kicsi, mire felébredtünk, de egy hangja nem volt amiért egy kis ideig nem volt körül rajongva. Viszont amint felébredtünk és teljesen éberek lettünk Merion kikerült a kiságyból és egész délelőtt ölben volt. Felváltva foglalkoztunk vele miközben a másikunk tette a dolgát. Ma már, hogy nem fájt a foga többször is kikövetelte magának az evést, így nekem is megnőtt a vérfogyasztásom. Még szerencse, hogy Archie tegnap több tasakkal hozott. Iván Merionnal az ölében küldött át pár képet a szüleinek a lányról és Missiéknek is, aminek az eredménye egy kora esti látogatás lett, miután Alex felébredt az alvásból. <br />- Hihetetlen, hogy kutya bajod! –mondta ámulva sokadjára Roy.
<br />- Tudod gyorsan kiheverek dolgokat. –próbáltam zavarban lenni.
<br />- És máris jól nézel ki. Úgy értem, úgy ahogyan előtte.
<br />- Folytasd csak és gyalog mész haza! –mondta morcosan Missi aki még nem volt elégedett magával.
<br />- Jól nézel ki csajszi. –ölelte át mögé lépve Iván. Alex és Merion egymás mellett feküdtek az ágyon. Négyünkből hárman aggódva figyeltük a párost, csak Roy élvezte az általa teremtett helyzetet.
<br />- El sem hiszem, hogy csak most született. Értem én, hogy a fiúk lassabban fejlődnek, de Alex nagyjából egy hónapos korában tartott itt. A kicsi lány pedig még egy hetes sincs.
<br />- Igen. Meglepő, de gyorsan fejlődik… <br />- Bár az is lehet, hogy a véletlen műve. –próbáltuk megmagyarázni Ivánnal.
<br />- Srácok, mi lenne ha végre elmondanátok? –bukott ki Missiből.
<br />- Mit?
<br />- Úgy is rájönne heteken belül, hogy gáz van!
<br />- Mi? <br />- Hogyan mondjuk el?! –néztem tanácstalanul Ivánra.
<br />- Inkább szemléltesd, mert úgy egyszer sokkol. –lépett mellém.
<br />- Kész vagy?! –néztem Royra.
<br />- Igen, de mondjátok már mi van!
<br />- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Mert ha elmondanád bajba sodornád a barátaidat és a két kicsit.
<br />- Mi van már?! –türelmetlenségét igennek vettem. Félrehúztam Iván felsőjének nyakát, majd megharaptam. Csak pár korty vért vettem magamhoz, azt is csak azért, mert nem bírtam megállni. Végül izzó tekintettel Royra meredtem.
<br />- Nem vagyok ember. –mondtam rezzenéstelen arccal és enyhén rózsaszín fogakkal. Roy először tátott szájjal bámult, majd elfehéredett, végül pedig nemes egyszerűséggel lefolyt a székről. <br />- Roy! –pattant fel Missi, Iván pedig ugrott, hogy felmerje az elájult barátját. <br />- Mindenre számítottam, csak erre nem. –sírta el magát Missi. A hormonjai még mindig nem voltak lecsillapodva és az aggodalom máris kihozta belőle.
<br />- Sajnálom. –mentem vízért, miközben Iván pofozgatta a székre felültetett Royt.
<br />- Mi-mi történt?! –tért magához. –Hol van?! –rezzent össze, majd meglátott.
<br />- Jól vagy?! –tettem fel a világ talán legostobább kérdését egy ilyen helyzetben.
<br />- Nem. Mégis hogyan lennék jól, mikor a haverom szerelme egy izé…egy démon!
<br />- Vámpír. –javította ki Iván.
<br />- Micsoda? Női drakula? És hol van Buffi? –egy végtelennek tűnő pillanatig megfagyott a levegő, majd Missi és Iván elnevették magukat.
<br />- Kész vagy öregem. –tette a vállára a kezét.
<br />- Persze, mert neked egyből egy csaj kell. –forgatta a szemeit Missi. Azt hittük ennyi volt az egész, de Roy nem oldódott fel.
<br />- Várjatok már! De akkor miért vagy ébren? Hogy vagy ilyen szép, hogy élted túl a tengerparton velünk? Hogy alusztok együtt? És hogy csináltatok gyereket?! –záporoztak a kérdések.
<br />- Nem kell koporsóban aludnom, és ne árt a napfény. Legalább is nem úgy, mint a filmekben. Nem kell nappal aludnom és nem félek a szenteltvíztől, kereszttől, fokhagymától. Ami pedig Meriont illeti, amíg kihordtam valamilyen úton módon visszatértem a régi emberi énemhez, de ezt még én magam sem értem pontosan. –válaszoltam meg a kérdéseit.
<br />- És a vér?
<br />- Nos a vér az igaz. Az emberi táplálék számomra nem épp előnyös hosszabb távon, de fogyasztható. A régebbi időkben megszoktam a koplalást, így nincs szükségem sok vérre. Vagyis eddig nem volt. Amennyi kellett azt pedig a vérátömlesztésekkor is használható bezacskózott vérrel oldom meg.
<br />- Vagy épp velem. –vigyorgott Iván.
<br />- És ez neked jó?! –meredt barátjára döbbenten.
<br />- Ha tudnád milyen…
<br />- Kösz nem. –vágta rá egyből. –Várjunk! Azt mondtad eddig. És mi változott?
<br />- Táplálnom kell Meriont. Ehhez pedig több vérre van szükségem, de annyi, hogy nagyobb adagot kell magamhoz vennem, vagy sűrűbben rájárnom a hűtőre. <br />- És ő mi?
<br />- Gyorsabban fejlődik. –mondta Iván.
<br />- És tejet, valamint vért is fogyaszt.
<br />- Vámpír? –pattant fel és viharzott be a szobába. –A fiam nem fekszik egy vámpír mellett! –kapta fel Alexet amire a fiúcska elsírta magát.
<br />- Roy! –szólt rá Missi.
<br />- Nyugi cimbora. Merion csak Elinát képes megharapni. <br />- Mi? –nézett ránk mindkettő.
<br />- Így van. Ahol az engem átváltoztató vámpír megharapott, csak azon a hegen át képes a lányom engem is megharapni. A kicsi foga másként ártalmatlan. –vettem fel Meriont.
<br />- Lehet, hogy vámpír, de ugyanakkor ember is. És az én lányom. –állt mellénk Iván.
<br />- Haver, nem mondhatod komolyan! –fájdalmas képpel állt velünk szemben a hüppögő Alexszel.
<br />- Ők az életem. –tette a vállamra a kezét. A lelkem mélyéig –már ha még van, elvégre az egyház szerint nincs– meghatódtam.
<br />- Ahogyan a barátaink is. Végtére is te áradoztál a keresztlányodról percekkel ezelőtt.
<br />- Amikor nem tudtam még, hogy vámpír.
<br />- Épp ezért nem. Hát nem látod? Hisztizel itt, mint valami kis liba, holott nem történt semmi. Ez annyira érint téged, mintha azt mondta volna szegény Elina, hogy vegetáriánus! –korholta le Missi.
<br />- Nem egészen olyan. –jegyeztem meg halkan.
<br />- Ezzel nem segítesz. –pillantott rám Missi. –Engem nem érdekel, hogy micsoda, mert azt tudom, hogy a barátom és különleges személy. Ahogyan a kicsi Merion is akivel a fiam igen is barátkozni fog.
<br />- Talán tényleg nem akkora dolog. –tört meg az ellenséges vonal Roy és köztem.
<br />- Sajnálom, hogy nem vagyok vegetáriánus. –mondtam egy óvatos mosollyal.
<br />- Ugye nem fogsz megharapni?!
<br />- Csak, ha te is akarni fogod, és nincs más kiút.
<br />- Rendben. Úgy sem fogom akarni. –végleg átszakadt a hirtelen épült gát köztünk. <br /><br />Bár a nap további részében megmaradt egy bő 30cm-es távolság. Viszont végre szabad volt a társalgás és Royyal is elbeszélgettem. Főként különböző kérdéseire válaszolva, míg meg nem értett minden múltbéli dolgot, mint Iván angyala aki én voltam. Vagy a szakításunk okait. Mire búcsúzásra került a sor, még egy ölelés is belefért a részéről, amit ráadásul ő kezdeményezett. Rendesen meg is lepte a társaságot. Miután elmentek úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk hamar ágyba dugni Meriont és kiélvezni a kevésbé kifáradt testünket. Vagyis egymásét. <br />Épp fürdettük nagyban a lányt, mikor kopogtak az ajtón. Iván ment kinyitni, és mielőtt visszaért volna, már tudtam is, hogy kik a látogatóink.<br /> Delton és Justine a konyhában ült egy-egy pohár előttük és ránk vártak.
<br />- Sejtettem, hogy azon a különleges tegnap éjjelen megtörtént a csoda. –mosolygott Merionra.
<br />- Gyönyörű kislány. –pattant fel Justine, hogy megcsodálhassa. –És a neve is szép.
<br />- Köszönjük, de mi járatban vagytok? –kérdeztem nem teljesen barátságosan.
<br />- A naplóért jöttünk. –mondta csevegő hangnemben.
<br />- Miféle naplóért?
<br />- Ne játszd az ostobát gyermekem! Tudod te jól milyen naplóról beszélek.
<br />- Gyermek? <br />- Hol van?
<br />- Nincs nálam.
<br />- Azt tudom, de hova rejtetted el?
<br />- Biztos helyen van a te féléktől! <br />- Az a könyv a családom tulajdona! –emelte fel a hangját a prof.
<br />- Bizonyítsa be!
<br />- Az első lapon a családom címere van. –emelte fel a kezét, és a gyűrűs ujján ott csillogott az ismerős pecsétgyűrű. <br />- Ez nem jelent semmit. Csináltathattad is.
<br />- A drága doktorod ellopta a családomtól a naplót. Add vissza, mielőtt még bajod esik. –a hangja nem volt fenyegető, mégis éreztem valami súlyosságot a levegőben. Elhittem egy pillanatra, hogy bármit is tehet velem.
<br />- Azt a naplót nem áll módomban, sem pedig érdekemben átadni. És most távozzatok a házamból. –vittem be a szobába Meriont. A prof egy szó nélkül felállt és kisétált az ajtón. Justine pedig követte.
<br />- Most komolyan. Mindenki meg van zavarodva? –támaszkodott az ajtónak karba tett kézzel Iván. <br />- Úgy fest. De nem érdekelnek. Az a napló az utolsó szál a teremtőmhöz. Nem mondok le róla.
<br />- Fontos neked.
<br />- Nálatok nem fontosabb.
<br />- De fontos.
<br />- Az. –néztem fel rá a kiságyból. –Fontos.
<br />- Akkor meg fogjuk védeni az őrült sátánista proftól.
<br />- Nem őrült. <br />- Biztos? –nevette el magát és a kezemet megfogva közelebb húzott.
<br />- Ő nem őrült, viszont én megőrülök érted.
<br />- O, micsoda átkötés. –csókolt meg szenvedélyesen.
<br />- És ha sejtenéd, hogy még mit tudok. –mosolyogtam.
<br />- Inkább lepj meg. <br />- Ez felhívás keringőre. –léptünk át a másik szobába és Iván máris a falnak támaszkodott. Gyors csókokkal szeltem át a felsőtestét, ő pedig nem ellenkezett. Valahogy a hónapokig tartó koplalás türelmetlenné tett mindkettőnket. <br />Már rutinosan szabadítottam meg az övétől. Egy elismerő arccirógatást kapok a műveletért. Többre nem futotta Ivánnak, mert a türelmetlenségem hamar hatott rá. Élveztem a hangját és a testében felgyülemlő vér dallamos áramlását, ahogyan fel-fel törő sóhajait is. Beindította érzékeimet a legteljesebb mértékben. Mielőtt még elmehetett volna Iván felhúzott magához. Megcsókolt, majd ismételten felkapott az ölébe, mint pár nappal ezelőtt. Ám most nem alvás miatt fektetett az ágyra, és betakarás helyett kitakarást alkalmazott rajtam. Feltolta lábaim és lágyan, de határozottan szétnyitotta combjaimat. Már épp kérni szerettem volna, hogy ne tétovázzon tovább, mikor megéreztem forró ajkait. A csókja elrepített messzire. Amilyen váratlan volt, olyan élvezetes is. Az ajkamat beszívtam, nehogy a kiadandó hangjaim felébresszék a lányunkat. Ajkait és nyelvét nemsokára kiegészítették ujjai is. A kellemesen bizsergető érzéstől összerándultam, de akkor Iván megállt és simogatással lazított el.
<br />- Akarlak! –nyögtem elfúló hangon, ő pedig eleget tett kérésemnek. A korábbi együttlétünk amikor még ember voltam a mostanihoz képest sehol sem volt, pedig akkoriban is többször a csúcson kötöttem ki. De most mikor minden érzékem csak és kizárólag Ivánra összpontosult éreztem a legapróbb rezdülését. Az eredmény pedig egy hosszantartó, kíméletes ám roppant érzéki együttlét volt. Aminek a végén a legcsodálatosabb fáradtság szakadt ránk. Mindketten mosolyogva aludtunk el a másik karjai között.
<br /><br />A másnapi ébredés, bár későre sikerült, annál felemelőbb volt. Boldogan pihentünk hármasban, miután Iván behozta a gügyögő Meriont is.
<br />- Meg kellene mutatnunk a szüleidnek is, mielőtt még túl nagyot nem nő. –játszottam az ujjaimmal Merionnak.
<br />- Igen. Én is ezen gondolkoztam. Csak épp hogyan magyarázzuk meg a dolgokat?
<br />- Én inkább amiatt aggódom, hogy mi lesz amikor idő előtt megtesz valamit. Végtére is már fogai vannak, igaz, hogy csak szemfogak, de akkor is. <br />- Meg nem mondhatjuk az igazat.
<br />- Nem bírnák megemészteni. Sajnálom. –mosolyogtam rá bánatosan.
<br />- Ne tedd. –észre sem vettük, hogy a kicsi mit ügyködik, míg fel nem húzta magát ülő helyzetbe.
<br />- Magasságos…
<br />- Merion, te meg mit csinálsz? –ült a lánnyal szemben törökülésbe az apja. Merion felnézett rá és elnevette magát. A szám elé kaptam a kezem meglepettségemben.
<br />- Hogy lehet ennyire felgyorsulva? –gondolkoztam el, amíg apa és lánya vidáman elvoltak.
<br />- Mi a baj? –vette ölbe a kicsit.
<br />- Rossz előérzetem van. –mondtam komoran.
<br />- Mivel kapcsolatban?
<br />- Túl gyorsan fejlődik.
<br />- És? <br />- Vagy a teste nem fogja követni, vagyis nemsokára egy kisiskolás lelke lesz a picike testébe zárva.
<br />- És mi a másik lehetőség?
<br />- Ha a teste is követi ezt az ütemet. De azt nem fogják bírni a csontjai. –mindketten a kezecskéivel mutogató Merionra néztünk.
<br />- Mihez kezdjünk? –kérdezte már Iván is komoran.
<br />- Hívd fel a szüleidet. Jöjjenek látogatóba ma! Addig én elmegyek a patikába vitaminért, meg csonterősítőkért. <br /> - Tele akarod tömni serkentővel? –kerekedett el Iván tekintete.
<br />- Csak ha szükséges. <br /> Hamar megjártam a várost, de fájó szívvel léptem az otthonunkba a tudattal, hogy a gyönyörű gyermekünk végül is miattam szenved. Amiért elkövettem egy nagy hibát. Egy hihetetlen hibát, amit mégsem tudok megbánni. Ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Egy baba, egy apa és a nagyszülők életét tettem tönkre amikor nem haltam meg ott a fronton. Tudtomon kívül fájdalmat okoztam megannyi embernek. <br />Iván kiszúrhatott valamit, mert mikor leültem, hogy közösen beszélgessünk a szülőkkel megszorította a kezemet. <br /><br />A látogatás örömteli volt, az első döbbenetet követően. Merion levette a lábukról nagyszüleit, akik boldogan nyüstölték az apróságot, míg végül el nem fáradt. Akkor a szülők is elbúcsúztak, ráadásul akkora szerencsénk lett, hogy bejelentették elutaznak egy időre. Így még inkább örültek, hogy láthatták Meriont. Iván még jó ideig beszélgetett velük a kocsinál, míg én megetettem a kicsit és megmértem magasságra, súlyra. <br />Az aggodalom paranoia kezdett lenni, ahogyan teltek a napok, majd a hetek. A kicsi lány pedig bár gyorsabban fejlődött, mint egy átlagos baba, nem történt aggodalomra okot adó változás. Még sem bírtam megnyugodni. <br />A 7 hónapos Merion beérte az első születésnapját ünneplő Alexet. Roy mostanra már könnyedén kezelte a dolgot, hogy a sógornője, mert annak tartott, vámpír. Épp a születésnapot ünnepeltük, mikor kimentem egy percre levegőzni.
<br />- Minden rendben? –tette vállamra a kabátját Iván.
<br />- Igen. –mosolyogtam rá. –Csak erős a hatás.
<br />- Mit ne mondjak nekem is kicsit sok. –dörzsölte a hátamat mosolyogva. <br />- Bele sem merek gondolni nálunk mi lesz. <br /> - Majd Merion és a mamája elrágcsálnak egy-egy vérpudingot, míg mi esszük a tortát. –nevette el magát Iván. <br /> - Hm… Ez eszembe sem jutott. –képzeltem el egy kocsonyásan remegő vörös desszertet. Hirtelen a semmiből az udvarra zuhant egy madár. Pár vergődés után mozdulatlanná vált.
<br />- Mi baja lehet? –indult el feléje Iván a szürkületben.
<br />- Meghalt. –mondom a teraszról a vér szagát és a halált érezve. Iván mikor odaért rövid vizsgálódás után leguggolt melléje.
<br />- Biztos vagy benne? –kérdezi meg önkéntelen, mire mellette teremtem. Már nagyjából megszokta, így csak kissé rezzent össze.
<br />- Biztos. Nem ver a szíve. –válaszoltam egy pillanatnyi csendet követve.
<br />- Szegény kis pára. –nyúlt feléje. –Még meleg. –vette fel két keze között fogva.
<br />- Valahova el kellene temetnünk. –pillantottam körbe. Az a gondolat, hogy pusztán kidobjuk a kukába szörnyen hangzott. <br />- Sajnálom szegényt.
<br />- Én is. –indultam el a bokrok felé.
<br />- Várj! –Iván hangja meglepetten csengett. Ahogyan megfordultam egy vergődő madarat láttam meg a kezei között. Iván szabadon engedte, és a kis lény boldogan repült fel a magasba.
<br />- Nem lehet. –nézem a távolodó alakot.
<br />- Tévedtél! <br />- Nem. Halálos sebet kapott. Éreztem a vérének illatát is. –meredtem Ivánra aki értetlenül nézte a kezeit.
<br />- Egy csepp vér sincs rajtam. Lehet, hogy a parti megzavarta az érzékeidet.
<br />- Megérzem a vért! –csattantam fel.
<br />- Jó rendben. Akkor mégsem volt halálos. A lényeg, hogy életben van és már messze jár. –mosolyogva átölelt és visszamentünk a többiekhez. Ám nem hagyott nyugodni a dolog. <br />Furcsa történések folynak mostanság körülöttünk…
<br />Késő este értünk haza, Merion már javában aludt. Szerencsére „örökölte” a szívósságot és nem kell gyakran táplálkoznia. Ráadásul imádja az emberi ételeket is aminek leginkább mi örültünk. Miután lefektettem, végre mi is ágyba kerülhettünk. A nagy forgatag rendesen kifárasztott minket is. Én mégsem voltam képes aludni. Folyamatosan az a madár járt a fejembe, és, hogy biztosan nem tévedtem. Halott volt. <br />Iván már javában álmodott és motyogott, mikor én még mindig újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet.
<br />- Nem teszem meg. –motyogta Iván. Felültem, de tudtam jól, hogy alszik. <br />- Hazudsz…
<br />- Ki? –kérdeztem meg, hátha reagál rám is.
<br />- Ez nem igaz…
<br />- Oké, most felébresztelek. –löktem meg párszor, de semmi. Visszafeküdtem és figyeltem, de percekig meg sem szólalt. Aztán hirtelen felült, majd felkelt. A szemei nyitva voltak, de nem volt magánál. Felvette a cipőjét, majd kimet a szobából. Nem követtem, míg meg nem hallottam az ajtócsapódást. Akkor felpattantam, de már sem ő sem Merion nem volt a lakásban. A teraszhoz futottam és láttam, hogy Iván elhajt. Gondolkodás nélkül átugrottam a korláton és követtem őket. Ez nem normális alvajárás. Egy idő után rossz érzésem támadt, végül beigazolódott amikor Iván befordult a Delton rezidenciához vezető útra. Nem értettem mi ez az egész, de a gyomrom összeugrott. Féltettem mindkettőt attól az embertől és lám úgy fest nem hiába. A prof már a lépcsőn állva várta az érkezőket, Iván pedig pontosan megállt a bejárat előtt. Ahogy kiszálltak látszott rajta, hogy nincs magánál. Merion édesen aludt az apja vállán. A hideg futkosott a hátamon.
<br /><br />- Gyere be Elina! –nézett egyenesen rám, pedig nem lett volna szabad tudnia az ottlétemről.
<br />- Mit tettél vele? –léptem elő a fényre.
<br />- Semmit. Alszik. –a mosolya láttán majd lecsaptam az egyik rózsás dísz kaspót ami a márvány lépcsők lábánál állt.
<br />- Valamit kellett tenned vele, ha egyszer itt van. –nem érdekelt semmi más, csak, hogy a családomat biztonságban tudjam. Itt és most eltörném a nyakát, ha tudnám később nem lenne baj belőle. Nem válaszolt, csak bement. Nyomában pedig Iván és Merion akiket persze egyből követtem. Ahogy beléptünk az ajtó becsukódott, bár ha ki akarnék törni nem tartana vissza. Először észhez kell térítenem őt, majd kiszabadítani és végezni ezzel az emberrel. Ám ahogy beértünk a szokásos szobába elkerekedett szemekkel álltam ledermedve.
<br />- Majd elfeledtem. Nem vetted fel a telefont, így nem tudtam elmondani, hogy a kis barátaitok is itt vannak.
<br />- Mit akarsz? Ennyit nem ér a napló! –éreztem, hogy egy pillanatra meghűlt a vérem, de nem adhatom át magam a kétségbeesésnek. Nem! Ha így teszek a halál fiai vagyunk mindannyian.
<br />- A napló csak az alku egy része.
<br />- És mi a másik? –meredek rá újonnan született gyűlölettel. Delton csettint egyet, erre Iván megrázta a fejét. <br />- Mi a…? –néz körbe döbbenten. <br />- Jól vagy? –lépnék közelebb, de a prof félbeszakít.
<br />- A-a-a-a… Én ezt nem tenném.
<br />- Mit tettél vele? –a tekintetem szikrázik, a szemfogaim az ajkamba hatolnak.
<br />- Nem kellett tennem semmit. Magától is engedelmes. <br />- Mi? Dehogy engedelmeskedem magának! –csattant fel Iván.
<br />- Pedig magadtól jöttél ide. –mondom ki a fájdalmas igazságot.
<br />- Illetve, hogy pontosítsam az én hívásomra. De nem tagadhattad meg az atyai parancsot. –olyan könnyedén beszélt, mint aki egy kellemes délutáni csevegésen lenne. Nem pedig a hajnalok hajnalán valami katyvasz közepén.
<br />- Hogy Mi???? –kérdeztük egyszerre Ivánal.
<br />- Miféle őrültségről beszélsz? <br />- Ha az apámnak, vagy anyámnak baja esett én magam ölöm meg!
<br />- Hm… Érdekes, hogy nem érzed. És az, hogy te sem vetted észre a változást. –nézett Ivánról rám.
<br />- Miféle változást? –kérdeztem Iván helyett is.
<br />- Ugyan Elina! Hol van a pörgős észjárás amiről annyit áradozott a Doktor? Ennyire elpuhultál volna? Vagy csak belesüllyedtél a hétköznapok mocsarába?
<br />- Azt akarod mondani, hogy Iván változik?
<br />- Majdnem! Bevégezte azon a viharos estén amikor is sikeresen megfogant. –mutatott rá Merionra. –Az unokám. –pillantásom elképedve cikázott a Merion/ Iván/ Delton hármason.
<br />- Honnan szedte ezt a marhaságot? Az apám ember és nincs is Európában. Üzleti tárgyaláson van.
<br />- Nem gyermekem. Ő csak felnevelt abban a tudatban, hogy ő nemzett. Ahogyan az anyád is hiszi.
<br />- Ez őrültség! –Iván nem hitte el, viszont nekem már nem volt annyira hihetetlen.
<br />- A lényeg, hogy most amikor ténylegesen is feléledt szunnyadó hatalmad, elhívtalak, hogy visszavegyem ami az enyém. És persze a te életerődet is, hogy úgy mondjam. Bónuszként. <br />- Miféle erő? Nekem nincs is…a madár. –fehéredett el az arca.
<br />- Én mondtam, hogy halott volt. –suttogtam ökölbeszorított kézzel.
<br />- Pontosan. Halott volt, hogy megtudjam mennyire is vagy az enyém. <br />- Rohadt szemét! –húzott be egy nagyot Deltonnak. Merion felébredt a kanapén a kiabálásra. <br />- Csillapodj le kérlek! –teremtem mögötte, hogy lecsitítsam mielőtt a kislány elkezd sírni es felébreszti a földön heverő megkötözött Royt és Missit. Csak remélni tudtam, hogy a kis Alex bárhol is van sértetlen.
<br />- Így köszönöd meg, hogy életet kaptál? –törölte le a prof az orrából szivárgó vért. És éreztem, hogy igaza van. Az illat majdnem olyan volt, mint mostanság Iván vére. Hogy nem jöttem rá eddig? Merion velem egyszerre kapta fel a fejét.
<br />- Miért vannak ők itt? –intett a barátai felé.
<br />- Hogy biztos legyen az üzlet.
<br />- Miféle üzlet? <br />- Te meghalsz, a gyermek az enyém lesz, mint eredetileg is, ő pedig ha akarja visszakaphatja a drágalátos teremtőjét miután megküzd a forrással.
<br />- A forrás nem létezik! –a többi részlettel nem foglalkoztam, mert kizárt dolog, hogy bármelyikőjükről is lemondjak.
<br />- Csak tudni kell hol keresd kedvesem.
<br />- Miért nem ölöd meg te magad?
<br />- Azért fiam, mert nem tehetem. A bátyám szívós. Már évszázadok óta próbálom, de valahogy mindig átvészeli.
<br />- A bátyád? De te nem vagy vámpír. –hadarom.
<br />- Nem, én és a leszármazottaim nem vagyunk korcs vérszívók. Majdnem tiszta a vérünk, mint atyámnak Ogmiosnak. <br />- Kinek?
<br />- Ogmios… Hát igaz? Ogmios és Morgana története?
<br />- Több is annál, mert a drága teremtetésetek rólam megfeledkezett. –csattant fel sértődötten. –Csak a drága Nuada bátyámat említi és azt a szukát aki kirobbantotta az egész vámpírosdit. <br />- Ki azaz Ogmios?
<br />- Egy isten aki egy földi asszonyt, név szerint Morganat asszonyává tette és fiút nemzett.
<br />- Ám a gyermek nem olyanra sikerült, mint várta, így a földön hagyta és végül elkárhozott. Bla-bla-bla… Csakhogy ikrek születtek és engem apánk magával vitt.
<br />- Akkor mit keresel itt? –kérdezte Iván.
<br />- Itt jön a képbe Nuada szerelme. Azaz átkozott szajha elcsavarta azt az ostoba fejét, míg képes volt szörnyeteggé válni és megölni anyánkat! –vágott az asztalra, mire az felnyögve hasadt szét. –Bár én cseppet sem sajnáltam a vén boszorkányt. De atyánk nem nézhette tétlenül, így leküldött bébi csősznek.
- Nem végeztél valami jó munkát. –szóltam közbe, mire hirtelen torkon ragadott és a falhoz nyomott.
<br />- A hozzád hasonlók miatt kell még itt dekkolnom ebben a gusztustalan porfészekben! <br />- Ciki, ha csak csicskának vagy jó. –nem bírtam visszafogni a gúnyolódó hangnemet.
<br />- Az ajánlatom érvényes. Más lehetőségetek nincs. Vagyis neked van kicsi Elina, mert te vagy a bátyám kedvencének a kis angyalkája. Szóval megdögölhetsz most, ha nem akarsz lemaradni a drágalátos szerelmedtől.
<br />- Vagy inkább meghalsz te és így mindenki jól jár. –vigyorgok rá, mint a vadalma.
<br />- Ostoba szuka! –hajított el a kandallóhoz, mire két alak elkapta a karját. Archie gyermekei voltak azok, ő pedig már Meriont ölelte magához.
<br />- Bocs, hogy késtünk. –kacsintott rám, ahogy kormosan és felhasadt bőrrel kikászálódtam a kandallóból. Rolf Deltont ütötte, a két pasi pedig próbálta tartani. A nő aki nálunk is járt pedig Iván mellett állt. <br />- Hogy kerültetek ide? <br />- Őr voltam a házatoknál és láttam, hogy elhajtasz az úrnővel, majd azt is, hogy Elina utánatok rohan. –válaszolt Iván kérdésére a nő.
<br />- Állj! –szólalt meg Justine aki Roy és Missi mellett volt eddig, de most fegyver volt nála. –Engedjétek el, különben megölöm őket!
<br />- Mester? –hagyta abba a püfölést Rolf.
<br />- Csináld!
<br />- NE! Várjatok. –kiáltottunk fel egyszerre.
<br />- Justine tedd el a fegyvert! Még a végén elsül.
<br />- Nem tehetem! –reszkető kézzel szorította a pisztolyt.
<br />- Elina! Nem engedhetjük el. Tudja hol van az első és veszélyt jelent mindenkire.<br />- Nem hagyom a barátainkat! –lépett a hármas felé Iván.
<br />- Ne! –kiáltottam rá. –Engedjétek el, nem tudjuk megölni. És nem fog mondani semmit. <br />- Okos kislány. –bár zúzódásai és törött csontjai voltak Delton úgy tett, mintha egy karcolása sem lenne. Ahogy Rolf hátrább lépett és a prof szembekerült a két férfivel pillanatok alatt eltűnt minden sérülése. Behúzott az egyiknek, a másiknak pedig letépte a fejét és mielőtt a szobában bárki is reagálhatott volna máris Missi és Roy között termett. Missit valami éles tárggyal felvágta, Royt pedig könnyedén felkapta és a csontjait ripityára törve Ivánhoz vágta. A döbbenettől lefagyva álltunk amikor egy szempillantás alatt véghez vitte mindezt, majd eltűnt.
<br />- Rolf! –kiáltott Archie, és a melák egy bólintást követve kiszáguldott a szobából. A nő Ivánról húzta le a halott Royt, én pedig gondolkodás nélkül Missi mellett teremtem. Érben volt és a saját vérében fuldokolt. Felhasítottam a karom ahogy kihúztam belőle egy papírvágó kést. A vérem Missi sebére csöpögött ahol beáramolva megkezdte a seb gyógyítását, de sajnos túlságosan is lassan. <br />- Elina meg kell tenned! –hallottam Archie hangját a zajban. <br />- Még egy kicsit. –reménykedtem, hogy beheged a vágása mielőtt késő nem lesz.
<br />- Elina fogy az idő! A Lány megfullad! –sürgetett a csapos. Végül nem tehettem mást, mint másodszor is megharaptam a lányt, hogy a vérét szívjam. Éreztem egyre lassuló szívdobogását és alig érezhető pulzusát. A halál szakadékán táncol én pedig mögé léptem. Csak azt nem tudom, hogy ezzel lelököm, vagy visszahúzom e.
<br />- Sajnálom. –suttogom a fülébe, majd Missi felsikolt a fájdalomtól. Merion kacagva éli meg az új családtag érkezését. <br />Próbálom lefogni és csökkenteni a vergődését, majd eszembe jutott, hogy ott a könyvtár. Felkaptam Missit és bevittem a hangszigetelt szobába ahol nem olyan fájdalmas a világ.
<br />- Sajnálom. –ismételtem meg, mikor bezártam az ajtót magam mögött. A szobában már csak a nevető Meriont tartó Archie, a nő, Iván és én maradtunk. Meg Roy elernyedt teste ami a földön hevert kitekeredve.
<br />- Istenem. –sírni akartam, de nem ment, csak összecsuklottam az ajtóban. A vidám pillanatok peregtek a szemem előtt amikor ez a vidám fiú megnevettette a csapatot. Most pedig itt fekszik akár egy kidobott rongybaba. Iván világtalanul mered rá. Ahogy őt nézem növekszik a fájdalmam. Sajnos nem olyan rég voltam ember, így élénken élnek még az érzelmeim. Most pedig a szívem hasad apró darabokra.
<br />- Madár-madár. –ismételgeti Merion vidáman, Iván pedig felpattant, mint aki megvilágosodott. A barátjához rohan és melléje térdel. Aranyszínű szemeivel nézi végig a foltokat, majd újra és újra végigtapintja Roy minden törött porcikáját. <br />- Repül! –kiáltja Merion, mire Roy szemei kinyíltak és próbálják felfogni a látottakat. <br />- Roy? –kérdezi aggodalmasan az immáron emberi Iván, mire barátja ránézett és elmosolyodott.
<br />- Hello haver! <br />- Istenem Roy! –emelte fel Iván és össze ölelkeztek. <br />- Azt hittem meghalok. –mondja kissé rekedten.
<br />- Nincs gáz. <br />- Hol van Missi? –kérdezte Roy, mire Iván rám néz.
<br />- A könyvtárban. –mondom bánatosan.
<br />- De ugye jól van? <br />- Nem egészen. –mondja Iván és felsegítette barátját.
<br />- Hogy érted azt, hogy nem egészen?
<br />- Súlyosak voltak a sérülései. Nem tehettem mást. Sajnálom. –hajtottam le a fejem.
<br />- Mi történt Missivel? –a hangja rémült volt, de követelőző is. Szemébe könnyek szöktek. <br />- Elina vámpírrá tette, nehogy meghaljon. –válaszolt Iván. Roy rám meredt hosszú percekig, majd megindult felém. Azt hittem behúz egyet és nem állt szándékomban kitérni előle, de ehelyett Roy átölelt és zokogva szorított magához.
<br />- Köszönöm, hogy nem hagytad meghalni! –álltunk összekapaszkodva, míg Roy fel nem nézett és meg nem látta a minket bámuló Missit. Kék szemei most vörösek voltak és a szemfogai is megnyúltak. Olyan volt, mint én az első percekben abba a koszos bódéban. A tükörképemre emlékeztetett, leszámítva a hosszabb heget ami nem gyógyult meg teljesen.
<br />- Engedj ki. –búgta édes hangon. Ha nem úgy nézett volna ki ahogy, angyalnak hinné az ember. Egy újabb ragadozó látta meg a napvilágot.
<br />- Missi. –nyúlt a kilincsért Roy, de elrántottam tőle.
<br />- Nem lehet. Sajnálom, de pillanatnyilag nem önmaga. Ha most kiszabadulna pillanatok alatt ámokfutásba kezdene és akit ér megöl.
<br />- Honnan tudod? –lepődött meg Iván.
<br />- Teremtő lett. És igaza van. a barátnőtöknek most a legjobb ott bent. –jött közelebb Archie. <br />- Engedjetek ki, jó leszek! –kérlelt mézédesen. <br />- Gratulálok. Igazi kis bestiát teremtettél. –vigyorgott Missi láttán.
<br />- Archie fogd be! –vettem el tőle Meriont aki egyből az ajtó felé ácsingózott. <br />- Mit akarhat? –kérdezte Roy.
<br />- Missit.
<br />- Gyere prücsök, játszunk. –hívogatta a kislányt. <br />- Nem szívem, nem megyünk be. –hiába mondtam egyre jobban nyújtózott az ajtó felé.
<br />- Lehet, hogy tud valamit. Roynál is bejött. –vetette fel Iván.
<br />- Akkor bemegyek vele. Engem nem bánthat. Lépj hátrébb Missi. –a lány engedelmeskedett mi pedig bementünk hozzá. –Iván, zárd be az ajtót.
<br />- Felesleges. Meg tudom védeni őket egy kölyöktől. –szórakozott az óvatosságomon Archie.
<br />- Biztos ami biztos. Zárd csak be. –Iván duplára zárta az ajtót. Missi eközben fel alá sétált körülöttünk akár egy kiéhezett vadász aki a csorda legsebezhetőbb pontját keresi. Letettem Meriont, mire egyenesen Missi felé totyogott. <br />- Gyere kicsi lány! –bíztatta tovább.
<br />- Missi, éhes vagy?
<br />- Oh, de még mennyire! –le sem vette a szemét a lányomról.
<br />- Csak belőlem táplálkozhatsz, ugye tudod?!
<br />- Mi? –pillantott fel értetlenül. <br />- Még nem vagy teljes vámpír.
<br />- Ezt hogy érted? –fürkésző tekintettel méricskélt. Közben Merion odaért hozzá és kikövetelte magának a figyelmet. Missi felvette, de a mondandómmal foglalkozott. <br />- Előbb még meg kell szerezned ezt. –karcoltam véresre a nyakamat. Missi lerakta a lányom és lassan közelített, ahogyan én hátráltam az ajtóig. Mikor elértem vártam, hogy jöjjön közelebb és közelebb. Elfordítottam a fejem Missi pedig hozzám simulva harapott meg. Roy és Iván védett, de rövid távolságból lehettek szemtanúi az esetnek.
<br />- Ezt kár lett volna kihagyni! –én kihallottam az izgalom jelét Archie hangjából, de csak remélni tudtam, hogy látható jele nincs. Több sem hiányzik még, mint egy felajzott vámpír aki történetesen egyikünk társa sem. <br />De ezzel pillanatnyilag nem állt módomban törődni. Most Missi és a helyes szemlélet kialakítása volt a legfontosabb. Átöleltem, hogy biztosan foghassam.
<br />- Jól nézd meg azt az embert. Ő Roy, életed szerelme, valamint a gyönyörű fiad, Alex apja. Attól, hogy vámpírrá váltál még mindig ott vannak neked és szeretnek. Mint teremtőd nem parancsolok semmit egyenlőre, de mint barátod kérlek emlékezz arra a lányra aki voltál. Megmaradhat amellett, hogy vad, buja és szexi vagy. Lehetsz bármi, de akkor is kell a szerelem. Én lemondtam a vámpírságról Ivánért és a lányomért. Neked nem kell megtenned, és mégis megtarthatod őket hosszú-hosszú évtizedeken át. –suttogtam a fülébe.
<br />- Elina minden rendben?! –szólt be Iván. <br />- Igen. –engedtem el, hagytam, hogy elhátráljon. Bánatos tekintettel nézett rám Missi.
<br />- Nem lehet. Bántani fogom őket. –a hangja síró emberére hasonlított, de nem sírt és nem is volt ember többé.
<br />- Nem fogod. Veled leszek és segítek. <br />- Missi! –dőlt neki az üvegajtónak Roy. –Hallgass rá! Nem lesz baj szerelmem! –Roy lába elé egymás után hullottak a könnycseppek.
<br />- Nem akarom veszélyben tudni őket. –hátrált még inkább, de megtorpant amikor elérte Meriont. A kislány mellé lépdelt, hatalmas kétszínű szemeit Missire emelte és nyújtózva nevetett fel rá. <br />- Látod, ő is azt szeretné, hogy velünk maradj. Nem lesz baj, ígérem! –Missi nem válaszolt, csak felvette a kacarászó kislányt.. Ezzel meg is lett a válasza. A nagy családot választotta és bár aggódott, a szeretet ami átitatott mindenkit maradásra bírta.
<br />- És most hogyan tovább? –törte meg a családi idill pillanatát Archie.
<br />- Tudom hova megy. És azt is miként tudhatnánk meg az odavezető utat. –minden szempár rám szegeződött.
<br />- A napló? –vettem el Missitől Meriont.
<br />- Pontosan. Sajnálom Iván, de meg fogom ölni az apádat. –mondtam elszántan, mire ő csak húzott egyet a vállán.
<br />- Lehet, hogy tőle származom, de az én szüleim nincsenek a környéken jelenleg. A professzor pedig sokkal jön nekem. –mondta végül. <br />Mielőtt még Roy és Missi közelebb kerülhettek volna egymáshoz az üvegfalon keresztül máris szétszedtem őket.
<br />- Roy, kérlek vigyétek el Meriont és Alexet valami biztonságos helyre, majd hozzátok el a fegyvereimet otthonról. Archie köszönöm a segítséget, de innentől vagy őrzöd őket, vagy szállj ki teljesen.
<br />- Felesküdtem a gyermekre, nem vonhatom vissza.
<br />- Rendben. Akkor vigyázz rá és az emberekre körülötte. Most menjetek. Még van pár dolog amit meg kell beszélnem Missivel. –senki sem ellenkezett végre egyszer, így hamar magunkra maradtunk. Megkezdődhet a beavatás, vagy inkább az emlékáradat?!Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-30379835790677932592011-05-22T17:16:00.001+02:002023-03-15T22:39:41.711+01:0017. Alex és MerionHónapokkal korábban még el sem hittem volna, hogy mi mindent élhetek át. <br />Épp az üvegfalon túl csodáltuk a legcsodásabb kislegényt akit csak a világ a hátán hordott.
<br />- Az én fiam. –büszkeség virult Roy arcán, ahogy Alexet csodálta. <br />- Látod, tudsz te jót is csinálni, ha akarsz. –vágta hátba sokadszorra Iván barátját.
<br />- Gyönyörű a kis Alex. –mosolyogtam Missit nézve aki teljesen elveszett a csöppség csodálásában.
<br />- Visszamegyek. –nézett ránk Roy.
<br />- Rendben haver. –fogtak kezet.
<br />- Csókold meg helyettünk a kismamát és a kisbabát! –csókoltam arcon Royt.
<br />- Meglesz. –hagyott hátra minket.
<br />- Nem vagy fáradt?! –máris csak velem foglalkozott Iván. Pedig kezdtem feloldódni, hogy nem aggódik folyton.
<br />- Minden rendben. –hagytam, hogy megsimogassa a pocakom ismételten.
<br />- Menjünk haza, jó?! –még egy utolsó pillantást vetettem a boldog családra.
<br />- Rendben. –adtam be a derekam ami már kissé megint fájni kezdett. –Furcsa, hogy repül az idő. –gondolkoztam hangosan kifele menet. <br />- Náluk igen, de nálunk. –egyszerűen nem lehet megszokni azt, hogy folyamatosan aggódik.
<br />- Nem egyszerű a kicsi, de ez nem baj!
<br />- Tudom, csak már jó lenne látni. –segített be a kocsiba.
<br />- Most ezt mondod, de majd amikor éjszakákon át visít visszasírod a csendes békeidőket.
<br />- Kizárt dolog. –csókolt meg. <br />Hazafele elmerengtem azon a napom amikor is kézzelfogható bizonyítékom volt a terhességemre.
Iván eleget tett a kérésemnek, beszerezte az orvos által felírt bogyókat és a tesztet. Az egész napot velem töltötte, én pedig sehogyan sem tudtam rávenni magam, hogy elküldjem. Pedig egyedül akartam maradni, hogy megpróbáljam kideríteni az igazságot.
<br />- Nem ennél valamit? –kérdezte miközben a tévét bámultuk. Valami unalmas sorozat ment. Szerintem egyikünk sem figyelt oda rá.
<br />- Nem köszi, de neked enned kellene.
<br />- Majd később. –elkezdtem szuggerálni a telefont, hátha mondjuk Roy keresné. Meg is csörrent, csak épp az enyém volt és nem Roy szólalt meg a vonal túloldalán.
<br />- Szia! Nem úgy volt, hogy ma bejössz? –kérdezte kissé felháborodva Justine
<br />- Elina beteg! –válaszolt helyettem Iván. Tudtam jól, hogy élvezi a helyzetet, de főleg azt, hogy meglepte ezzel az állítólagos riválisát. Egy hosszabb szünet után végre ismét megszólalt a hívó fél.
<br />- Beszélhetnék vele?
<br />- Alszik. –forgattam a szemeimet és kivettem a kezéből a telefont.
<br />- Mondjad. <br />- Beteg vagy, vagy csak épp játszadozol?
<br />- Ha nagyon tudni akarod pár órája jöttem haza a kórházból. –mondtam ingerülten. Pasik…
<br />- Értem. Akkor jobbulást. –elhitte, nem hitte nem is érdekelt igazán.
<br />- Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy. <br />- Nem vagyok, csak nem csípem. <br />- A munkatársam, sőt, ha úgy vesszük a főnököm is.
<br />- Attól még egy pöcs. <br />- Kétségtelen. –ezen már mosolyogtam. Eddig tartott a vita.
<br />- Na jó, csinálok valami kaját. –állt fel és hagyott magamra. Elfogott a késztetés, hogy most vagy soha, de egyrészt több idő kellene, másrészt, ha még korai, hogyan magyarázzam el Ivánnak, hozzon másikat.
- Nehéz ügy. –sóhajtottam…
<br /><br />- Kellene majd tartanunk egy üdv itthon bulit. Nem gondolod? –a kérdése visszarántott a jelenbe. November végén jártunk és már havas volt a táj.
<br />- Ezt Roytól kellene megkérdezned. Hátha készül valami meglepetéssel. –néztem a fehérséget.
<br />- Igaz. Mondjuk ha én szervezném, nem lennénk valami sokan. –vigyorgott.
<br />- Az nem is lenne baj. Minél kevesebben veszik körbe a kicsit annál biztosabb, hogy nem kap el semmit. Most ők a legfontosabbak.
<br />- A kis herceg. –mosolygott Iván.
<br />- Alex. –nagyon tetszett a neve. Már most illett hozzá, pedig csak pár napja bújt elő. Missi nehezen, de végül több órás küzdéssel világra hozta a kicsit. Roy végig vele volt, és ő vágta el a köldökzsinórt, mint büszke apa.
<br />- Még mindig nem tudom elhinni, hogy Roy kibírta. –vigyorgott. –Igazi kemény férfivé lett. –mosolyogva csóváltam a fejem.
<br />- Én mondjuk azon csodálkoztam, hogy Missi beengedte. Amilyen hyperktív volt az utóbbi időben. –néztem Ivánra, hátha veszi a célzást.
<br />- Én vártam, hogy Missi leüti. –ezen elnevettem magam.
<br />- Majd legközelebb. –kacsintottam rá.
<br />- Csak nem rám célzol?! –parkolt le a házunk előtt.
<br />- Áááá, dehogy. Egy másik idegesítően aggodalmas illetőre. –pillantottam a plafonra.
<br />- Neked könnyű! –előkerült az „ugye csak viccelsz” tekintetem is.
- Úgy értem, te érzed őt, de én csak aggódni tudok. –helyesbített. Ezzel nem lehetett vitába szállni.
<br />- Pár napra kölcsönadom, hogy elmehessek futni egy jót. –bár már talán sosem érzem azt a lendületet, amit vámpírként éreztem.
<br />- Még mindig semmi?
<br />- Emberibb vagyok, mint valaha. Uoh… –szisszentem fel.
<br />- Mi a baj?! –kapcsolt be rögtön Terminator módban Iván.
<br />- Ő bezzeg fut. –húztam fel a több réteg ruhát, hogy elő tűnjön a már rendesen kivehető pocakom.
<br />- Olyan, mint a mami. Nyughatatlan. –simogatta meg Iván a mocorgó részt.
<br />- Nem a mami kézilabdázik. –kuncogtam mikor végre megnyugodott.
<br />- Ő lesz a legügyesebb kézis csajszi a bolygón. –szállt ki Iván a kocsiból.
<br />- Oh, szóval lányunk lesz?
<br />- Tuti! Tudom.
<br />- Pedig én elképzeltem ahogyan majd fociztok a fiúkkal. –szálltam ki én is.
<br />- Lánynak kell lennie, hogy eltekerhesse Alex fejét.
<br />- Ugye nem templomi harangzúgást hallok?! –tettettem hallgatózást.
<br />- Pedig okkal történt mindez. <br /> - Csak aztán nehogy félig legyen igazad. Roy és te szerintem lesokkolódnátok a hírtől. –kuncogtam még bent is a kellemes melegben.
<br />- Tuti, hogy lányunk lesz. 1000%-os megérzés.
<br />- Ha nem mocorgóról lenne szó, még fogadnék is veled.
<br />- Akkor vesztenél! <br />- Elmehetnél jósnőnek. –direkt tévesztettem el a nemet. –És most elvonulok a mosdóba. –jelentettem be, mielőtt még megkérdezi. <br />A csappal szemben állva eszem bejutott az a pillanat mikor az izgalomtól voltam rosszul.
<br />Pár héttel azután történt, hogy Iván megvette a tesztet. Hogy miért vártam addig azt meg nem mondtam volna. Valahányszor a kezembe került a doboz mindig történt valami. De most itt álltam és vártam, hogy megjelenjen valami eredményt. Missi egyre gyakrabban említette meg, hogy el kellene mondanom Ivánnak. Igaza volt. Joga van tudni, csak épp ha nem valós alapú a hír, féltem összetöröm vele. Beletörődött, hogy nem lehet gyerekünk, de egy hamis hír már más dolog. Még volt vissza bő 1,5perc, de a gombóc már a torkomban csomósodott. Máris értettem Missi minden apró rezdülését. Féltem attól a műanyag pálcától, rettentően. A másodpercmutató fájdalmasan szenvedve kullogott egyik csíkról a másikra. Most már biztos, hogy ki fogom vágni, többet nekem nem ketyeg! Éljen a digitális óra! <br />Többször is megbántam, hogy nem hívtam el Missit, de amikor csak eszembe jutott ez emlékeztettem magam, hogy neki most az a feladata, hogy nyugodt legyen. Itt pedig tuti nem lenne az, én sem voltam a múltkor. Az ember azt hinné, hogy aki annyira várja az idő lejártát egyből repül és megnézi az eredményt. Ám most, hogy ott volt az igazság egy karnyújtásnyira erős késztetést éreztem, hogy sarkon forduljak.
<br />- Nevetséges vagy! Bezzeg bármilyen gyilkossal nevetve farkasszemet nézel! –korholtam le magam. végül egy nagy szusszanással a kezembe vettem a tesztet és percekig csak meredtem az apró jelre. Nem tudtam eldönteni, hogy a sokk, vagy a remény taglózott le jobban, de az most már biztos, hogy jó ideig sosem leszek egyedül a lakásban.
<br />- Oh, te magasságos. –ültem le a kád szélére.
<br /><br /> - Tudod mi jutott eszembe? –kérdeztem visszatérve a fürdőből.
<br />- Mi?!
<br />- Az amikor kiderült a nagy titok. <br />- Tudtam, hogy mostanság megint felemlegeted. –forgatta a szemeit Iván.
<br />- Olyan édes voltál. –csókoltam meg.
<br />- Inkább kétségbeesett. <br /> - Mentségedre legyen mondva, volt logika az elgondolásban…
<br /><br />Miután megtudtam a sokkoló hírt, már Missi nagyon nem bírta titokban tartani. Igaza is volt egyrészről, de jó okom volt a titkolózásra. Legalább is azt hittem, míg egy nap Iván egy sikertelen ágyba bújási kísérlet után letámadott.
<br />- Mond, miért nem akarsz már együtt lenni velem?! –kérdezte sértődötten, miután visszautasítottam.
<br />- Az, hogy most nincs kedvem, még nem jelenti azt, hogy nem akarok együtt lenni veled. –bújtam közelebb hozzá, mert a közelségét élveztem. Viszont a tudat, hogy valaki növekszik bennem megmérgezte a legtökéletesebb erotikus pillanatot is. Rettentő hervasztó tud lenni.
<br />- Ennyi volt?!
<br />- Nem! Dehogy! Iván, kell egy kis idő. Túl sok furcsaság történt velem.
<br />- Majd hívj fel, ha hajlandó leszel pasi számba venni és nem pedig alvós macinak. –kelt ki az ágyból és öltözködni kezdett.
<br />- Iván. Most meg hova mész? <br />- Haza.
<br />- Éjszaka van.
<br />- Na és. Téged az miért zavar?! <br />- Ne menj. –néztem rá könyörögve.
<br />- Miért ne?! Egy okot mondj a viselkedésedre, nem kérek többet! – felültem. Azaz érzésem támadt, hogy lassan késő lesz bármit is mondanom. Megint elveszítem és most talán örökre.
<br />- Én… Én... –hallgattam el.
<br />- Igen?! –várt.
<br />- Szeretném, ha maradnál. Nagyon fontos lenne. –mondtam ahelyett, hogy egyszerűen bevallom végre.
- Nem fogod elmondani, hogy mi a bajod. –a fájdalom kiült az arcára én pedig gyűlöltem magam amiért ezt okoztam. –Tudod mit?! Felejtsd el. –ment ki a szobából. Végre elért az a pont, hogy utána fussak, még mielőtt visszatáncolnék és elveszteném.
<br />- Terhes vagyok! –öleltem át hátulról. A hangom reszketett a félelemtől és az arcom nedvessé vált ahogyan kicsordultak a könnyeim.
<br />- Mit mondtál? –Iván egész testében megfeszült.
<br />- Terhes vagyok. Nem tudom, nem értem, de igaz… Kisbabánk lesz. –zokogtam. <br />- Elina. –fordult meg. –Te sírsz?! –törölte le a könnyeimet.
<br />- Nem vagyok már vámpír. –krokodilkönnyek gördültek végig az arcomon.
<br />- Hogy történhetett meg?! –mosolygott szelíden.
<br />- Nem tudom. Kétségbe voltam és vagyok esve! –halkan elnevette magát.
<br />- Elmondhattad volna már korábban is te kis csacsi! –vett az ölébe és visszavitt a hálóba. Mindketten visszabújtunk az ágyba és csak szorosan öleltük egymást, míg meg nem nyugodott a szívünk.
<br />- Sajnálom! Nem így akartam.
<br />- Szeretlek! –csókolt meg.
<br />- Jobban szeretlek, mint eddig bárkit! –fúrtam az arcomat a mellkasához és hallgattam az egyenletes légzését. <br /> <br />- Na jól van, te csak nosztalgiázz én pedig majd bemegyek.
<br />- Jaj, köszi. –nyomtam egy puszit az arcára.
<br />- Legalább nem húzom fel magam miattad. –vigyorgott.
<br />- Na szép. Nem hiszem el, hogy még mindig amiatt vagy úgy kiakadva. –forgattam a szemeim.
<br />- Sietek vissza, addig meg pihenjetek! –hagyott egyedül. Mivel cseppet sem volt kedvem belefeküdni az ágyba és bámulni a tévét, mint ahogyan azt Iván és Roy mondogatták folyton mindkettőnknek, így úgy döntöttem készítek valami harapnivalót. Szeletelés közben bekapcsoltam a rádiót és élveztem a zenét amikor hirtelen valaki dörömbölt az ajtómon. Felszisszentem, mert sikeresen beleszaladt a kés az ujjamba, de azért az ajtóhoz léptem. Amikor kitártam a döbbenet ledermesztett.
<br />- A kismama vérnél már csak a csecsemővér a finomabb. –vigyorgott rám Archie áthatóan fürkészve.
<br />- Húzz innen, de nagyon gyorsan. –vágtam rá az ajtót, de sikerült megfognia és belöknie.
<br />- Nyugi anyatigris, ha a véredre pályáznék, akkor már szívnám ki a nyakacskádból. Hisz úgy sem tehetnél ellenem semmit.
<br />- Csak azt hiszed! Lehet, hogy egy lassú és sérülékeny ember vagyok, de attól még a pengém éles, és lemetszhetem vele a fejed! –fenyegetőztem.
<br />- Hazudsz! Nincs is nálad. –szűkültek össze a szemei gyanakvóan.
<br />- Mond mit akarsz és takarodj! –csattantam fel.
<br />- Nincs nála főnök. –lépett mögém Rolf.
<br />- Miért?! –néztem rá nagyon csalódottan.
<br />- Sajnálom Miss. Elina. –mondta bocsánatkérőn a melák. Archie bevonult, mint valami férfi divatmaca. Egyenesen a konyhába ment egy szó nélkül, és csak nézett rám bárgyú mosollyal, pedig amennyire csak tudtam gyilkos pillantásokat lövelltem felé.
<br />- Nem áll jól ez neked kicsi. –fordította felém a széket.
<br />- Te sem mutatsz épp jól a lakásomon. <br />- Csípős vagy ma, csak nem a hormonok? –villantott egy széles mosolyt. Szemfogai láttán önkéntelen nyelnem kellett egyet. <br />- Nem kínállak meg, és nem is érzem emiatt egy percig sem rosszul magam. <br />- Kár, pedig szívesen beléd kóstolnék. –termett mögöttem egy pillanat alatt és mire akárcsak meglepődhettem volna megnyalta a nyakam.
<br />- Ha csak egy karcolás is esik rajtam, istenre esküszöm megöllek! –könyököltem gyomorba, de csak annyit értem el vele, hogy sajogni kezdett az egész karom.
<br />- Ugyan kicsi, csak beszélgetni jöttem. –fogta meg a kezem és sebes ujjamat az ajkához emelte.
<br />- Archie! –próbáltam kiszabadulni. <br />- Jól van, jól van. –engedett el. –Az ég szerelmére, nem veszed a poént?! <br />- A poénokon nevetni szokás. –roppant fáradtság kezdett eluralkodni rajtam. Úgy éreztem jobb lett volna, ha bezárom az ajtókat és lefekszem, de most már mindegy. Archie visszaült a székre, Rolf pedig a falnak dőlve meredt maga elé. <br />- Én nevetek a kis kalapáló szívveréseden! –nyalta meg a szája szélét. –Az a rengeteg vér. –tette hozzá ábrándozó hangon.
<br />- Állj le! Azt mondtad beszéded van. Akkor ki vele! <br />- Kicsi-kicsi Elinám! –suttogta gyengéden, nekem pedig majd felfordult a gyomrom. –Mond csak, hogy vagy?!
<br />- Na ne. Tuti nem azért jöttél, hogy a közérzetemről kérdezősködj.
<br />- Attól még érdekelhet.
<br />- De ne érdekeljen!
<br />- Ennyi zsörtölődés helyett válaszolhattál volna már rég.
<br />- Jól voltam, míg be nem toppantál! –csattantam fel. Elegem van a játszadozásokból! sosem csíptem a vámpírok ezen oldalát, de emberként még inkább idegesít. Oké, nagy levegő, nyugalom.
<br />- Most megbántottál! De ne idegeskedj, ártasz vele a kis lénynek!
<br />- A gyerek miatt te csak ne aggódj. –támaszkodtam a pultnak, mert már a lábam is remegni kezdett. Az erőm lassacskán kiszáll belőlem, mintha a két vámpír szívná el.
<br />- Gyerek?! Ugye tudod, hogy nem az. –nézett rám komolyan.
<br />- Elég. –mondtam hidegen. <br />- Ami benned növekszik csak egy szörnyeteg.
<br />- Hagyd abba!
<br />- Természetellenesebb, mint az, hogy létezünk! Ezt pedig te magad is tudod.
<br />- Fejezd be. –úgy éreztem menten kicsúszik alólam a talaj.
<br />- Megkíméltem a nyamvadt kis életed, mert kíváncsi voltam, hogy meddig bírod elviselni a rémálmokat, és a fájdalmat amit majd okozni fog azaz izé. –szinte úgy köpte ki a szavakat.
<br />- Takarodj! –kezdtem elveszteni minden önkontrolom, a düh lángolt bennem.
<br />- Én és a többi vámpír itt leszünk. Megbánod még, hogy nem fogadtál szót nekem. Könyörögni fogsz, hogy tépjük ki belőled, de nem fogom megtenni. –hűvös ujjai mereven fogták az arcomat, így a szemébe kellett néznem. - És tudod miért nem? Látni akarom ahogyan az egykor gyönyörű vámpíramazonom koszos kis emberként a saját vérében fürödve válik semmivé. Elárultál! Elárultál minden társadat azzal, hogy egy ember cédájaként hátat fordítottál a saját fajtádnak. Egy halandót választottál helyettem?! –gúnyos, de undorodó kacaj tört fel belőle.
- Meg kell halnod, ahogyan a fattyúnak is! Példát statuálunk veled, hogy minden vámpír megjegyezze az emberek csupán táplálékok! –szorítása keményedett, az állkapcsom lassan törni készült és bármennyire is kemény akartam maradni a fájdalom hatására kicsordult a könnyem.
<br />- Főnök! –pillantott az ajtó fele Rolf. Pillanatokkal később bevágódott az ajtó Iván és Justine rontott be rajta. Archie elengedett én pedig összecsúsztam a padlón.
<br />- Senki sem hívott titeket ide! –húzta elő a kisebb kést az övéről Iván. <br />- Ohohó, hát megjött a hős védelmező! Mond csak, nem zavar a tudat, hogy a nődnek már el kellett volna régen porladnia, mikor felcsináltad? –vigyorgott Archie.
<br />- Meglátjuk milyen viccesnek fogod azt találni amikor majd beleszaladsz a késembe! –Iván maga volt a hűvös nyugalom.
<br />- Nagy szavak kisember. –röhögte el magát Archie és már el is tűnt mindkettő.
<br />- Jól vagy? –sietett hozzám Iván, és felsegített.
<br />- Megölöm! –bőgtem el magam, mikor már a széken ültem.
<br />- Nyugodj meg! Nem szabad felizgatnod magad! –állt mellénk Justine is.
<br />- Hát…te? –hüppögtem.
<br />- Eljött meglátogatni, minden rendben. –guggolt elém Iván mosolyogva.
<br />- Jó. –Archie szavai visszhangoztak a fejemben. Mégis miért érdekel mindenkit annyira ez a baba?! Oké, persze logikusan végig gondolva érthető, de most csak zaklatott voltam aki nem akart rossz érzéssel lenni az otthonában. <br />- Mit akartak? –kérdezte Iván miközben befejezte az elkezdett ennivalót.
<br />- Nem derült ki, Archie túlságosan belemerült a félelemkeltésbe. (Sikeresen) –tettem hozzá magamban. Remegtem, mint aki sokkot kapott. Justine elém tolt egy pohár teát, de képtelen voltam érte nyúlni. Az egész testem megfeszült, ez pedig nem tesz jót a babának. Mert ő nem szörnyeteg! Ő a mi kincsünk!
<br />- Rühellem azt a mocskot. Jobb lenne ráküldeni pár vadászt. –morgolódott Iván.
<br />- Nem lehet. Az itteni réteg sajnos eléggé lefixált és kiegyensúlyozott. És most az összes rá feni a fogát. –simítottam végig a hasamon. A kicsi mocorgott egy kicsit.
<br />- Sajnos a páratlanságától mindenki fél. Semmi hasonló feljegyzést nem találtunk, pedig mélyre ástunk. Sajnálom Elina! –szorította meg a kezem Justine.
<br />- Ez van. –próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült. A két fiú beszélgetett valamit, de a tompa háttérzajon kívül semmi sem maradt meg. A fejemben annyi zakatolt, hogy muszáj lefeküdnöm, így felkeltem a székről és bebotorkáltam a szobába. Valószínűleg mindketten engem bámultak, de annyi erőm sem volt, hogy hátra pillantsak. <br />Bemásztam az ágyba és a takaró védelmező ölelésében egyből álomba merültem. Álmomban újra éltem a napot amikor elmentem Archiehoz segítséget kérni.
<br /><br /> Több napos rémálmokkal teletűzdelt szenvedés után végül feladtam, hogy egyedül vigyem végig az egész terhességet. Féltem, rettegtem, kétségbeesetten reménykedtem valami, bármi apró megváltó információban ami kiutat mutat ebből az állapotból. Próbáltam nem mutatni semmit amikor nem voltam egyedül, de Iván megérezte a bennem tomboló feszültséget. Az aggodalma pedig még inkább kiborított.
<br />- El kell mennem Archiehoz. –léptem be a fürdőbe miután Iván felöltözött.
<br />- Mi van? –meredt rám ledöbbenve. –Minek?
<br />- Ő sok mindenről tud, hátha hallott valakiről akitől tudnék tanácsot kérni. <br />- Az a rohadék nem fog segíteni. Elina, ezt te is tudod jól. –lépett közelebb.
<br />- Tudom, de már nem bírom tovább. Nem nekem való már ez az emberi élet. <br />- Könnyebb volt vámpírként?! –mosolygott rám, én csak bólogatni tudtam, máris eleredtek a könnyeim.
- Nem elég, hogy éjjelente végigélem az eddigi éveim minden borzalmát, de még ez is. –maszatoltam össze magam amikor megpróbáltam letörölni a könnyeimet. <br />- Várj, majd én. –törölte meg az arcomat.
<br />- Olyan vagyok, mint egy túlérett csecsemő, akit a pokolból rángattak elő. <br />- Érdekes hasonlat.
<br />- De találó. –vettem elő egy zsebkendőt, hogy kifújhassam az orrom.
<br />- Biztos, hogy az a debil segíteni tud, vagy fog?
<br />- Nem tudom, de jobb megpróbálni, mint belezakkanni ebbe.
<br />- Ebben nem értünk egyet… de te ismered. Akkor elmehetsz, ha veled megyek. Egyedül nem engedlek el annyi fix.
<br />- Rendben. –húztam a szám, de mivel már éppenséggel nem voltam más, mint egy két lábon járó vérbank, így kellett az erősítés. Nem attól féltem, hogy megismétlődik a múltkori, végtére is már nem voltam vámpír. Inkább attól, hogy baja eshet miattam Ivánnak. Abba pedig most könnyedén belehalhatnék én magam is.
<br />- Mikor gondoltál indulni?
<br />- Pár óra múlva. Korábban szokott kelni, így elérjük még mikor nincs bent más.
<br />- De a vámpírok ébren vannak nappal is, nem?! –nézett rám értetlenül.
<br />- De az éjszakai bártulajok nem feltétlen. –mosolyogtam.
<br />- Jó, igaz. –mosolygott ő is. <br />Az a pár óra szinte túl hamar elröppent, és máris azon kaptam magam, hogy a forróság ellenére valami jobban takaró ruha után kutatok a szekrényben. Mintha egy textildarab megvédene. Talán egy páncél, kár, hogy azt nem tartok itthon. Végül olyan szerelést választottam amiben az utcán sem néznek komplett idiótának a nyár közepén. Iván épp Royyal telefonált aki fennhangon ecsetelte, hogy az ultrahangon már mekkora a fia. Nem értem, hogy miért vannak meggyőződve mindketten, hogy Roy csak fiút tudnak nemzeni, de hát ez van. Álljon le velük vitatkozni az, aki tudja biztosan.
<br />- Készen is vagyok.
<br />- Hú, nem fogsz fázni? Kint potom 25C°van. –nézett végig rajtam. Felraktam a székre a lábam és felhúztam a nadrágom szárát. - Nincs több kérdésem. –tette hozzá miután meglátta az okot. Lehet, hogy nem vagyok vámpír, ergo sem erős, sem gyors, de ha balul üt ki valami nem hagyom magam levadászni olyan könnyedén.
<br />- Adja az ég, hogy ne kelljen bevetnem. –igazítottam meg a nadrágomat. A kocsiban nem beszélgettünk. Iván vezetett, tisztán emlékezett az útvonalra ami azt jelenti, hogy jobban beleivódott anno a dolog, mint hittem. A kocsma előtt parkoltunk le, az egész sikátor kihalt volt, mint ilyenkor szinte mindig. Tehát bejött a gondolatom, kivéve, ha a pincében alszanak páran. Akkor nagyon nagy slamasztikába is kerülhetünk, de erről Ivánnak nem szóltam. Nem a bátorságát vonva kétségbe, inkább az aggodalmától óckodtam. A kocsmában csend és béke honolt. A székek még az asztalok tetején voltak, de az irodából beszédhang szűrődött ki. Archie telefonon tárgyalt valakivel, Rolf meg bizonyára kiküldetésen volt. Nem akartam ijedt kis nyuszi lenni aki bemerészkedik a farkas barlangjában, így nagy hévvel vonultam be az irodába. Archie rám vigyorgott, majd elkerekedett szemekkel meredt. A mondat felénél abbahagyta.
<br />- Majd később visszahívlak. –tette le a telefont. Látványos meglepődése elbizonytalanított, hogy érdemes volt e egyáltalán eljönni ide.
<br />- Helló Archie! –a megszokott hangnemnél barátságosabban szólítottam meg.
<br />- Mi a francot műveltél? –csattant fel. Na jó, ez fura. Mi baja van a jó öreg idiótának?!
<br />- Sok… minden történt. –azt sem tudtam hol kezdjek neki. Felvillant a szeme, égett a vérszomjtól, na jó erre aztán totál nem számítottam.
- Archie, állj! Elina vagyok! <br />- Ember vagy és terhes! –undorodva beszélt, mintha rohadnék a leprától.
<br />- Igen. <br />- Azért jöttünk, hogy megkérdezzük tudsz e valakiről akivel már megesett hasonló dolog. –fogta meg a vállam Iván.
<br />- Teherbe ejtetted és emberré vált! –meredt rá Ivánra. Csak nem remeg?! Te magasságos.
<br />- Inkább fordítva történhetett meg. –próbáltam magamra vonni a figyelmét. –Archie, tudsz nekünk segíteni? Kell valaki aki válaszol a kérdéseimre! –hangosabban beszéltem, mire gyilkos pillantását Ivánról rám emelte.
<br />- Ki kell tépni az elátkozott fattyút! Természetellenes már a puszta gondolat, hogy mit nemzettetek ostobák! –az arca fájdalmassá vált. –Hogy tehetted ezt? Hogy válhattál emberek cédájává?! –valami általam is ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Szavai hatására Iván megszorította a vállamat. Engem nem érdekelt, hogy mit vág a fejemhez, amíg ad valami támpontot, hogy merre mehessünk tovább.
<br />- Archie! Fontos lenne. Tudsz valakit mondani akihez fordulhatnánk?! <br />- Rossz ajtón kopogtatsz. Azt hittem szemfülesebb vagy kics... –már nem becézett. Valahol mélyen belül fájt, hogy így viselkedik, de valahogy majd kiheverem.
<br />- Hogy érted ezt? –tette fel helyettem a kérdést Iván.
<br />- A drágalátos professzorodhoz fordulj. Ide pedig ne gyere többet, vagy legközelebb már nem sétálsz ki élve. A hajdan volt kapcsolatunk emlékére most nem tépek ki belőled semmit. –fordult el tőlünk, mintha nem is léteznénk. <br />Tétován álltam, mert semmit sem értettem, de szerencsére Iván kézen fogott és magával vonszolt a kocsiig. Percekig meredtem magam elé leforrázott hangulatban.
<br />- Mégis mire gondolt, hogy a profhoz fordulj? <br />- Nem tudom. –csóváltam a fejem. –De azt hiszem nem lesz más választásunk. –néztem Ivánra, aki bólintott, majd feltért az autópályára. Jobb hamarjában többször lesokkolódni, mint elhúzva. <br /><br />Nem bíztam az öregben, sem pedig Justineban a korábban történtek után, de a szükség érvet bont.
Mikor felhajtottunk a prof udvarára érdeklődve pillantott felénk a növények közül.
<br />- Kertészkedik? –nevetett meglepetten Iván.
<br />- Abszurd. –bámultam a szalmakalapos, kesztyűben gyomláló alakra.
<br />- Áh, mi szél hozott titeket?! –jött elénk.
<br />- Sajnáljuk, hogy mostanság nem fordultunk meg itt, de nagyon sűrű és bonyolult élethelyzetek álltak elő. –egy francokat sajnáltuk…
<br />- Gyertek be gyermekeim. –invitált be minket ugyanabba a helyiségbe ahol újra találkoztunk Ivánnal. –Kértek valamit? –kérdezte, miután helyet foglaltunk.
<br />- Nem köszönjük. –intettünk mindketten nemet.
<br />- Mi járatban vagytok? –barátságos volt, de mégsem oldotta fel a gyanakvásom.
<br />- Egy kényes kérdésről szerettünk volna beszélni. Azt mondták itt válaszokat kaphatunk. –kezdett bele Iván.
<br />- Értem. –fürkészett kíváncsian, végül hamis mosolyra húzódtak ajkai. –Oh. –csak ennyit mondott én mégis úgy éreztem a vesémbe lát, vagyis ebben az esetben egy másik szervembe.
<br />- Tehát vámpírokról lenne szó. Vagyis inkább egy részükről. –folytatta Iván, miután másodpercekig meg sem nyikkantam. A proffal különös farkasszem párbajt vívtunk.
<br />- Azt akarjátok tudni, hogy mi történt vele. –mutatott rám. Összenéztünk Ivánnal meglepettségünkben.
<br />- Honnan?
<br />- Már az első pillanattól kezdve sejtettem, hogy vámpír vagy. Amikor az első órán hozzá szoltál, csak tovább fokoztad a kíváncsiságom. Ám az irodámban már biztos voltam a dolgomban.
<br />- Oh. Értem. –böktem ki a meglepettségtől.
<br />- És, hogy-hogy nem tett semmit? –kérdezte Iván.
<br />- Mégis mit tehettem volna?! A vámpírok, hogy úgy mondjam szeszélyesek tudnak lenni. –mosolygott sokatmondóan.
<br />- Archie.
<br />- Pontosan. Érdekes személyisége van.
<br />- Így is mondhatjuk. –fintorogtam.
<br />- Pedig sokat mesélt rólad. Érdekes dolgokat, főleg egy bizonyos személyhez fűződő viszonyodról ami olyan nagy bánatot okozott szegény fejének. –Iván kérdezni akart, de megfogtam a kezét.
<br />- Archie azt mondta hozzád forduljunk információért.
<br />- Nos, talán tudok segíteni. –dőlt hátra. –A magángyűjteményem mint mondtam igazán érdekes. Nem te vagy az egyetlen megfogantatott vámpír. –összenéztünk Ivánnal, végre valami hír. Ő elmosolyodott és átölelt. Delton hosszasan vizsgálta Ivánt, mint aki keres valamit.
<br />- Bármi információ a segítségünkre lehet. Kérem árulja el ami tud. –kérte a professzort.
<br />- Sajnálom. Amit tudok az nem épp örömteli, de inkább lássátok a saját szemetekkel. –állt fel és a könyvtárába kísért minket. Már értettem honnan tudhat a naplóról és mire fel ez a fajta imádat. Ivánon tapasztaltam meg először a furcsa vonzalmat, aztán Missi is könnyedén vette a hírt, miszerint vámpírok igen is vannak. <br />Delton levett egy könyvet és óvatosan lapozni kezdte.
<br />- Áh, meg is volna. „Az úr 1895. esztendejében kezünk közé került végre a szégyentelen bestia. Emberek megrontója, ki férfiakkal hált, hogy aztán kiszívhassa életüket, lelküket, érzelmeiket…” Milyen kedves megfogalmazás. –pillantott fel. –Aztán arról ír a szerző, hogyan kínozták meg órákon keresztül az asszonyt aki bár nem állta ki a próbákat mégsem halt meg. „A megnyúzatott démoni szajha üvöltött fájdalmában. Arcán emberi érzelmek jele látszott, és bár vére lassan elhagyta testét élete cseppet sem fakult meg, végül felmetszették átkozott méhét, hogy kitéphessék a sátán fattyúját testéből. A vámpír ekkor végre bevégezte jajgatását, hogy holtan lógjon láncain. De a fattyú szívós volt…” Inkább nem részletezném, mit tettek a gyerekkel, mire szerencsétlen követte az anyját a végső halálba. –csukta be a könyvet.
<br />- Hogy lehet leírni ezeket?! –szörnyülködött Iván.
<br />- Vadászok. –suttogtam elhaló hangon.
<br />- Igen, de ha jól értelmeztem megvan a történet a másik szemszögből is. –én lerogytam a székre, Iván mellettem támaszkodott az egyik szekrénynek, míg a prof előkereste a könyvet.
<br />- Ennél nincs dátum, de a nyelvezet hasonló. „Vezérünk ma kitaszította húgunkat, ki elkövette a legundorítóbb dolgot amit csak lehet. Eldobott minket egy ember okozta kósza vágyért. Megfeledkezett a legősibb törvényről és emberré lett, hogy kihordhassa az ember kölykét. A vadászok, csak az alkalomra vártak és mikor látták, hogy nem kelünk húgunk védelmére elhurcolták. Halála után pedig kitűzték csupasz maradványait. Bár megtiltották, hogy bármit is tegyünk érte, a vezér asszonya nem nézte jó szemmel lányaként kedvelt egykori társunkat. Végül engedélyt kaptunk arra, hogy kellőképpen eltüntessük a maradványokat. A halottnak hitt csecsemő még életben volt, de sem a vezér, sem asszonya nem kívánta köztünk látni, hiába győzködtük, hogy a gyermek igenis más. Nem embernek született. Társaim féltek tőle, még a szenvedő sírását is alig bírták hallgatni, így végül a vezér nem tehetett mást. Bevégezte azt, mit a vadászok képtelenek voltak…” –csukta be ezt a könyvet is.
<br />- Magasságos. –fogtam a homlokomat és a könnyeimmel küszködtem.
<br />- Sajnálom, de a kis félvérből egyik oldal sem kér. Valamiért félnek tőle és elpusztították.
<br />- De hisz csak egy csecsemő az isten szerelmére! –csattant fel Iván. <br />- Egy élő vámpír. Tudod te ez mekkora dolog? Én nem csodálkozom, hogy félelmükben elpusztították!
- De miért?
<br />- Az emberek könnyen sebesülnek, ez a vámpírok oldaláról jó.
<br />- A vámpírok pedig halottak, így a vadászok nem követnek el bűnt a levadászásukkal. –tettem hozzá.
<br />- Pontosan. Ám az a csecsemő, illetve az a gyermek aki Elinában fejlődik több mindkettőnél.
<br />- De akkor pont ezért lehetne jó bármelyik oldalnak is, nem? Úgy értem a vadászok faraghattak volna belőle egy keményebb harcost, ahogyan a vámpírok is valamit a saját hasznukra.
<br />- Ez nem egy rossz elképzelés, de ne felejtsd el kedves Iván, hogy akkoriban erős hitük volt a vadászoknak. Sosem tűrtek volna meg egy „démoni” porontyot. Ahogyan a vámpírok is olyan régimódiak, hogy inkább elpusztítják az újat, mintsem változniuk kelljen.
<br />- Szóval akkor Elina veszélyben van?! –állt mellém védelmezve.
<br />- Amíg a vadászok nem tudják meg, a vámpírok sem lépnek. De nem kizárt.
<br />- Uram! A fiatalúr keresi. –lépett be az ajtón egy cseléd.
<br />- Köszönöm Berta, kérlek szólj Justinenak, hogy a szalonban vagyunk.
<br />- Igen. –hagyott minket magunkra.
<br />- Akkor ezért engedett el Archie. Pedig legszívesebben... –nyeltem egyet.
<br />- Valószínű! Ám, ha már így hozta a sors, maradj még és beszélgessünk erről az egészről. Annyira kíváncsi vagyok! –mondta rajongva. Justine már várt, de meglepett volt amikor meglátott minket.
<br />- Ülj le, igazán jókor érkeztél. Olyan dolgokról hallhatsz amiről álmaidban sem gondoltad volna. –ültünk le mindnyájan. <br />- Szóval, mit szeretnél tudni?! –kérdeztem kissé félénken. <br />- Először is, milyen volt vámpírságod első pillanata?
<br />- Mi? –meredt ránk Justine. –Vámpír?
<br />- Igen. –húztam el a szám. –Az voltam.
<br />- Voltál? –értetlensége kiült az arcára.
<br />- Majd később oda is eljutunk. –vágott közbe Delton.
<br />- Szóval az első pillanat?! Az első igazi pillanat során a halál jobb kilátásnak tűnt.
<br />- Ezt fejtsd ki kérlek.
<br />- A doktor figyelmeztetett, hogy nem mehetek ki, míg le nem csillapodom. Persze nem bírtam megülni a fenekemen, így kinyitottam az ajtót, de nem jutottam ki a szabadba. Az érzékeim annyira magas szinten voltak akkor még, hogy másodpercek alatt az őrület szélére sodortam magam. Olyan volt, mint száz év a pokolban, de mint később kiderült potom 30 másodpercig voltam ott mielőtt még a doktor fel nem mert a földről.
<br />- És mikor váltál vámpírrá? –érkezett a következő kérdés.
<br />- A Nagy világégés idején haltam vámpírrá. Ápolónő voltam a fronton.
<br />- Érdekes. –gondolkozott el egy pillanatra.
<br />- És mi van a vérrel, meg a többi dologgal?
<br />- A vér az nagyjából stimmel a történetekkel. <br />- És milyen most újra emberként? –kérdezett ismételten a professzor.
<br />- Katasztrofális. –sóhajtottam egy nagyot. –Nagyjából elfelejtettem milyen volt, ráadásul az évek során annyi minden megváltozott. És most még ez a helyzet is itt van. Tehetetlennek érzem magam aki csak gondot okoz Ivánnak. –pillantottam rá.
<br />- Butaságokat beszélsz. –mosolygott rám.
<br />- Milyen helyzet? –kérdezte Justine.
<br />- Elina ismét ember lett.
<br />- Az hogy lehetséges?
<br />- Ráadásul gyermeket vár.
<br />- Mi? –őszinte döbbenete már-már mosolyra fakasztott.
<br />- Így van. Viszont azt nem tudjuk mégis miként történhetett meg…
<br /><br /> Valaki csengetett, így felébredtem. Roy hangja hallatszott az előtérből. Eléggé kétségbe volt esve. Azon nyomban kipattantam az ágyból, mert rossz érzés fogott el. <br />- Ugye nem történt semmi baj?! –botladoztam ki mezítláb a konyháig.
<br />- Mi? Baj? –kerekedett el Roy tekintete.
<br />- Na jó, nyugodjatok meg! Elina nincs semmi baj. Sőt! Roy csak bepánikolt, mert Missit és Alexet hazaengedik a kórházból. –csóválta s fejét nevetve.
<br />- De mégis mit fogok vele kezdeni? Kell mellénk egy nővér! Édes istenem!
<br />- Te komolyan kész vagy öreg. –veregette hátba az asztalra boruló Royt.
<br />- Én meg már azt hittem történt valami. Légy szíves legközelebb ne hozd rám a frászt! <br />- Bocsánat!
<br />- Egyébként meg nővérnek itt van Elina. –amint kimondta máris megbánta, mert eszébe jutott, hogy Roy nem ismeri a múltamat.
<br />- Mi?!
<br />- Hát, szóval tanultam egy keveset. Csecsemőgondozást, többek között. –próbáltam kimagyarázni.
<br />- Kérlek-kérlek költözz hozzánk! –könyörgött a kispapa.
<br />- Kizárt. Elinának pihennie kell. –ez nekem szólt, mielőtt még igent mondanék.
<br />- Jaj tényleg, hiszen te is állapotos vagy. A macska rúgja meg!
<br />- Köszi. –mosolyogtam rá.
<br />- Bocs.
<br />- Semmiség. És nyugalom! Nem lesz semmi baj, belejössz könnyedén. Missi pedig már így is tudja mit kell tennie. –hajoltam oda hozzá. –Remek szülei lesztek a kis legénynek.
<br />- Azt mondod?!
<br />- Viccelsz?! Nálatok jobbakat nem is kívánhatna. –csatlakozott Iván is.
<br />- Kösz srácok. –sóhajtott egy nagyot Roy. <br /><br /> Miután Roy elment nem sokkal érkezett pár kép a hazaköltöző családról. Bár Missi szüleinek hosszú hónapok álltak a rendelkezésükre, hogy megszokják a lányuk nem szűz többé, ráadásul nagyszülők is lettek, a kórházban nem látogatták meg az unokájukat. Ám amikor hazakerült a kicsi minden megváltozott. Az ellenséges nagypapa és nagymama egy perc alatt átváltozott gügyögő nagyszülők gyöngyévé. <br /><br />Az első pár hétben még nem látogattuk meg a kis családot, mert vigyázni kellett, hogy a kicsi még véletlenül se szedjen össze semmit. Azonban később két-, három naponta mentünk és Iván minden héten vitt valami apróságot a keresztfiának. Missi már próbálta meggyőzni, hogy ne tegye, de minden hiába volt. Az idő haladtával kezdtem hasonlítani a normális terhesekhez, így az egyre gyakoribb kérdésekre, miszerint „mikor várható a kicsi” zavarba ejtően nem tudtam válaszolni. Bár már bőven a 12. hónapban voltam, még akkora sem volt a pocakom, mint Missinek 7hónaposan. Viszont a kicsi elevenebb volt, mint eddig bármilyen bébi akit pocakban volt szerencsém látni. <br /><br />- El sem hiszem, hogy már 5 hónapos a legény! –vettem ölbe a nem régen felébresztett fiúcskát.
<br />- Kész nagyfiú már. –ült le mellém a mostanra büszkévé vált nagymama.
<br />- Ráadásul, csak úgy bomlanak utána a nők. –vigyorgott Roy.
<br />- Ha már a drága apuka nem kelti fel a hölgyek figyelmét! –vágta hátba Iván barátját.
<br />- Majd megtudod milyen is az élet. Amikor az éjszaka közepén felsír és te vagy az ügyeletes. –vágott vissza Roy.
<br />- Á, az én fiam már járni fog amikor kibújik.
<br />- Tényleg, mennyi idősek vagytok? –fogta meg a hasamat a nagyi, miközben én látványosan a keresztfiammal foglalkoztam.
<br />- A doki is csak tippelni tud. –húzta el a száját Iván.
<br />- Annyira egymásba voltak gabalyodva, hogy képtelenség kitalálni. –ezen mindenki nevetett, így megúsztam a válaszadást. Az ég áldja meg Royt érte.
<br />- Egyéként honnan tudod, hogy fiad lesz? Alex fele ennyire sem volt aktív baba. –csatlakozott Missi is aki közben átvette a fiát, mert látta rajtam, hogy kezd fájni a hátam. Ő pontosan tudta, hogy mi is a helyzet és elmondása szerint csodál, hogy egyáltalán elviselem már egy éve ezt az egészet. Szentül hitte, hogy a terhesség bármennyire is csodás dolog, bőven elég 9 hónapig „élvezni”. Ebben egyet kellett értenem, bár még mindig nem voltam olyan szinten, mint ő. Sokáig meg sem látszott, ezért tudtuk elhitetni mindenkivel, hogy rendesen fejlődik a pici, bár miután az orvos egyszer megdöbbent többé nem mentem el a tanácsadásra. Mert ugye nem épp normális egy akkor hivatalosan 4 hónapos terhességben a kifejlett ám igazán aprócska baba. De az én kincsem különleges lesz, ha embernek születik, ha nem. Ahogyan ránéztem Ivánra elmosolyodott. Talán ő is épp valami hasonlón gondolkozhatott. Hozzám lépett, átölelt, majd megcsókolt. Én pedig elfeledkeztem volna a világról is, ha lehetséges. Hirtelen senki és semmi sem számított hármunkon kívül.
<br />- Mennünk kellene. –súgta a fülembe. Lehelete borzongást váltott ki belőlem ami végig szaladt a gerincem mentén. Az istenekre, de kívántam már. Alig győztem kivárni, hogy végre ismételten kiélvezhessem a kapcsolatunk erotikusabb felét. Viszont ehhez az kell, hogy a bébink már kint lakó legyen.
<br />- Azt hiszem itt az ideje nekünk is elbúcsúzni. –álltak fel Missi szülei.
<br />- Ilyen korán? –Missi remélte, hogy maradunk megnézni az esti programot.
<br />- Majd legközelebb tovább maradunk drágám, de holnap apádnak korán kell kelnie. –hagytak magunkra.
<br />- Hogy bírod őket? –kérdezte Iván barátját.
<br />- Már csak néha ellenségesek velem. <br />- El sem hiszem, hogy szét akartak szakítani titeket. –csóváltam a fejem.
<br />- Pedig így van sajnos. És amint elkövetek egy aprócska hibát, máris támadják Missit.
<br />- Nehéz ügy ez.
<br />- És anyádékkal mi a helyzet? –kérdezett vissza Roy.
<br />- Várják már a kicsit. Az első 10 perc után könnyebben vették a dolgot.
<br />- Mázlista!
<br />- Nem, inkább azért, mert nincs anyósom. –nevette el magát Iván.
<br />- Tényleg. Hogy te milyen egy alak vagy! –csatlakozott Roy is. Ahogy ültem ott és néztem a régi nagy cimborákat, furcsa érzés fogott el. <br />A szívem egy hatalmasat dobbant és kiáltást hallottam a távolból. Missi rohant be a szobába és elsápadva nézett rám.
<br />- Mi a baj? –került a látómezőmbe Iván is.
<br />- Jön… -ziháltam.
<br />- Most? –megfogta a hasamat és mindketten éreztük a vad mocorgást. Erőteljes volt a kicsi, a hasam szinte táncolt.
<br />- Úgy fest. –újabb és újabb fájdalmas pillanatokat éltem át.
<br />- Kórházba kell vinnünk! –csatlakozott Roy.
<br />- Nem! –csattantam fel. <br />- Figyelj, tudom, hogy ügyes vagy és kemény! De te sem akarsz játszani az életetekkel. –fájdalmasan nézett rám Iván. Félt, ahogyan én is.
<br />- Nem lehet! Tudod jól. <br />- Elina!
<br />- Neeem! <br />- Rendben! Az ő döntése. -mondta Missi.<br />- Mi?! –nézte Roy a párját.
<br />- Mond, hogy mit kell tennem én pedig megteszem. –guggolt elém.
<br />- Orvos kell ide! Hát nem értitek?
<br />- Orvos vagyok. –hanyatt feküdtem és zihálva, de megvizsgáltam a hasam. –A kicsi megfordult és készen áll. –pillantottam Ivánra aki bólintott.
<br />- Meg tudod csinálni?!
<br />- Meg kell csinálnom. <br />- Biztos?
<br />- Igen. Nem lesz baja.
<br />- És veled mi lesz?
<br />- Maradok veled. –mosolyogtam rá.
<br />- Oké. Iván, vidd ki a fiam kérlek! Roy, Hozd be a fürdetőt, törölközőt többet is és forralj vizet.
<br />- Értem. –mentek ki ketten.
<br />- Jól meggondoltad? –csak bólintani tudtam. Az első fázis le is ment, volt pár percem, hogy elrendezzük a helyszínt. Párnákat pakoltunk a szőnyegre és rengeteg törölközőt, nehogy felfázzak. Lefeküdtem a földre és elmagyaráztam Missinek mit is kell éreznie, ő pedig közvetítette a dolgokat.
<br />- Oké… akkor mindjárt élesben fog menni.
<br />- El sem hiszem, hogy a másik oldal résztvevője lehetek. –mosolygott rám bíztatóan Missi.
<br />- Én meg azt, hogy a keresztfiam látogatásakor a szőnyegeden szülöm meg.
<br />- Még mindig mehetünk kórházba.
<br />- És miként magyarázzuk meg, ha nem ember lesz?
<br />- Jó, igaz. De akkor is.
<br />- Én csak a szőnyeged sajnálom. <br />- De buta vagy. –nevettünk mindketten, bár az enyém nyögősre sikerült. A pillanatnyi csendben beszivárgott a kinti társalgás egy részlete.
<br />- Nyugi haver! Minden rendben lesz! Bízz az asszonyba, végtére is ő az orvos.
<br />- Tudom, de aggódom érte. –Iván hangja megingott. <br />- Hallod ezt? Mutassuk meg a pasiknak, hogy mit is tudunk. –kacsintott rám Missi. A válaszra nem futotta, mert a kicsi úgy döntött most azonnal ki fog jönni. Lesz ami lesz. Próbáltam nem üvölteni, de nehéz volt megállni. Ilyen kellemes lehet amikor valakit széttépnek. <br />- Látom már! Hajrá, itt van a bébid! –bíztatott Missi. Ha nem lett volna az álkapcsom összeszorulva talán még reagálok rá valamit, de a legnagyobb gondom az volt, hogy Ivánt ne idegesítsem azzal, hogy üvöltök, mint a sakál.
<br />- Istenem! Ó, magasságos! –Missi kiabált helyettem is. –Srácok, kell egy kés, de nagyon gyorsan! –üvöltött a kint ácsorgóknak. <br />Iván berontott a szobába, de mikor megállt Missi mellett elszörnyedve bámult le.
<br />- Semmi baj, a feje már kint is van. Jól csinálod Elina, pihenj egy másodpercet! –nyúlt fel a késért.
<br />- Miért? –meredt maga elé Iván. <br />- Hol kell elvágni a köldökzsinórt? –Missi hadart és kiabált, de nem volt erőm válaszolni. –Elina! –hallottam a nevemet. <br />Hátracsuklott a fejem, pedig próbáltam tartani magam, de nem éreztem semmit.
<br />- Elina! Akkor vágom itt. –nem történt semmi, majd halk erőtlen sírást hallottam.
<br />- Él. –lehunyt szemmel hevertem minden apró izmom elernyedt.
<br />- Kislány! <br />- Kislányunk lett! –Iván minden aggodalma elröppent. Fel akartam nyitni a szemem és ezt hajtogattam magamban, míg végül sikerült. Iván pólójában ott lapult egy aprócska lény. –Látod? –mutatta felém az apróságot.
<br />- Szeretlek! –suttogtam mosolyogva.
<br />- Elina. Elina! –a távolból kiabálást hallottam, de lassan elhalkult. Úgy éreztem egy kellemes vizű folyón lebegek kiélvezve a sodrást. Azt tudtam, hogy van egy lányom. És azt is, hogy az apját mindennél jobban szeretem a világon. A kék eget bámulva abban reménykedtem, hogy a folyó végén megpillantom majd őket. Addig viszont élvezem a ringatózást.
<br />Ahogy csökkent a sodrás ereje végül kiértem a partra és kimásztam a vízből. Egy kellemesnek tűnő ismeretlen erdőt találtam magam körül. A fák mélyéről édesen csengő nevetés hallatszott. Kíváncsiságom végül a hang irányába vezetett a forrását kutatva. Egy tisztásra kerültem ahol farkasszemet néztem egy apró kicsi lánnyal. A hatalmas szemek csak úgy csillogtak a hosszú haj takarásában. A lány pedig nem mást szorongatott, mint a doktor naplóját.
<br />- Anya-anya. –csicseregte vidáman és felém szaladt.
<br />- Merion. –nyitottam ki a szemem. A tisztás és a lányka eltűnt. Ismételten Missiék lakásán voltam.
<br />- Felébredtél. –simította végig az arcomat Iván.
<br />- Szia. –a hangom rekedt volt.
<br />- Szia. –mosolygott rám. –Képzeld, nem tévedtem. Ilyen gyönyörűség nincs még egy a földön! <br />- Lányunk van.
<br />- Bizony. Egy cseppnyi csoda.
<br />- Hol van? –próbáltam felülni, de Iván nem engedett.
<br />- Itt van. –hozta oda Missi az apró csomagot. A bugyorból pedig egy két színű hatalmas szemű baba nézett. Az egyik szeme kék volt, a másik pedig barna. Meglepettségemben csak ismételtem magam.
<br />- Merion. –a meghatottságtól sírhatnékom támadt, de szerencsére nem hullattam krokodilkönnyeket. <br /> - Merion?! –Iván rápillantott a lányára, majd bólintott. –A mi kis Merionunk. –hajolt közelebb, majd megcsókolt.
<br />- Milyen aprócska. –fogtam meg a kis kezét ami babafürdő illatú volt.
<br />- De milyen erős. –mellém feküdt Iván és úgy csodáltuk a babánkat. <br />- Nincs szükségetek semmire? –hajolt fölénk Roy.
<br />- Nekem mindenem megvan.
<br />- Én egy kicsit szomjas vagyok. –mondtam bocsánatkérő hangon, hogy még több gondot okozok. <br />- Máris hozok egy pohár vizet. –hagyott magunkra Roy. Iván felé fordultam és ahogy ránéztem egyből kiszúrtam a vöröslő ajkait, amiket az aggódástól kissé duzzadtra harapdált. <br />- Ajjaj. –nyeltem egy nagyot.
<br />- Mi a baj? –térdelt mellénk Missi.
<br />- Nem vízre vágyom. <br />- Akkor mire? Tele a hűtőnk. <br />- Tuti, hogy nincs a hűtőben az ami nekem kell. <br />- Mi?! Hát… –nézett rám Iván.
<br />- Vérre.
<br />- Újra vámpír vagy?! –kiáltott fel Missi, de be is fogta a száját, mert Roy még mindig nem tud semmit.
<br />- Úgy tűnik. –a tekintetem máris jegesen izzott, és éreztem, hogy a szemfogaim lassan kifele bújnak.
<br />- Akkor magatokra hagyunk! –Missi zavart mosollyal állt fel és miután letette az asztalra Roy vizét, becsukta maguk mögött az ajtót.
<br />- Visszatért a vadóc? –tette a babahordozóba a lányunkat Iván és levette a felsőjét.
<br />- Csak ha szabad. –mondtam zavaromban, mire elnevette magát.
<br />- Buta vámpír. –csókolt homlokon, majd egy sóhajtással konstatálta, hogy ismételten harapdálom, mint rég. Leszámítva, hogy most már hárman vagyunk és ráadásul a harmadik személy épp gügyörészik és tapsikol.
<br />- Hallod ezt? –álltam meg amint képes voltam rá.
<br />- Nem lehet. –mindketten felültünk és a lányunk édes mosollyal nézett ránk.
<br />- Kicsi szívem. –simítottam meg a kis pofiját, mire felnevetett.
<br />- Máris nevet? <br />- Úgy fest. –éreztem, ahogyan Iván magához ölel. Egész éjszaka néztük a kicsit aki közben elaludt.
<br />- Vajon vámpír módon él majd? –suttogta Iván a sötétben. <br />- Nem tudom. Csak remélem, hogy nem lesz baja.
<br />- Vigyázunk rá! Ahogyan egymásra is. –egyik lágy csók követte a másikat, míg végül egymás karjaiban követtük gyermekünk példáját.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-21921826765242459362011-05-08T21:43:00.001+02:002023-03-13T23:41:38.813+01:0016. A lehetetlen lehetséges?!Tompa hangokat hallottam, és furcsa szagok vettek körbe. Végül kiszűrtem Iván illatát és a teste melegét.
<br />- Istenem ez az illat. –nyújtóztam egy nagyot mosolyogva.
<br />- Felébredtél végre? –mocorgott a világ. Ahogy kinyitottam a szemem láttam Missit aki az anyósülésről nézett hátra.
<br />- Hogy kerültem ide?! <br />- Én hoztalak. Miután azt tetted amit. –került a látóterembe az aggódó Iván.
<br />- A karjában cipelt vissza a kocsihoz. Azt hittük meghaltál. <br />- Kocsi?! –egy pillanatra el kellett gondolkoznom. –Mintha évtizedeket aludtam volna. –próbáltam felülni, de a derekamon pihenő és ölelő kezek nem engedtek.
<br />- Szép lenne. Ránk sem ismernél. –húzta fel a szemöldökét Iván.
<br />- Mintha el lehetne feledni téged. –kuncogtam.
<br />- Legközelebb azért ne tedd azt amit. –forgatta a szemét Missi. –Tudod embereket elvisz az infarktus. <br />- Rendben. Ha legközelebb összefutok egy eszelős fószerral, majd megpróbálom nem leállítani magam és végig vágni. –kicsit megemelkedtem, hogy lássam a helyzetet. Egy pléddel voltam letakarva ami véres volt. Ahogyan Iván ruhája is. Az én vérem éktelenkedett rajta.
<br />- Buta vámpír. –meleg ajkait a fejemhez nyomta. Roppant kellemes érzés volt. Roy kinyitotta az ajtót és beszállt. Ezzel hideg és benzinszagú levegő jutott be a kocsiba. Tehát megálltunk tankolni.
<br />- Még mindig semmi?! –nyújtott hátra valamiket Ivánnak, aki egy pillanatra elengedett.
<br />- Az előbb ébren volt, de aztán megint elment. –fordult vissza Missi, mikor elindultunk. A beszélgetés abbamaradt, mert mindannyian ettek, csupán a zene szólt, de nem is bántam a csendet. Iván amikor befejezte egyik karjával átölelt.
<br />- Neked is enned kellene. –suttogta a hajamba, miközben megigazította a jó helyen levő plédet. Nem értettem mégis hogyan gondolja, de további magyarázatra nem szorult amikor elfordított kicsit és az ajkaimhoz nyomta a szabad kezét. Túl sok volt nekem mára, hogy egy ilyen ajánlatot elszalasszak. Feltűnés és hang nélkül vettem a vérét, miközben ő az ölelő karjával dobolt a hasamon. Szép kis páros vagyunk mondhatom. <br />- Nem kellene mégiscsak korházba vinnünk?! –kérdezte gondolom sokadszorra Roy.
<br />- Mondtam már. Mégis mivel magyaráznánk meg a dolgot?! –korholta le Missi.
<br />- Rendbe fog jönni. Semmi komoly baja nincs, csupán elájult.
<br />- Jól van, jól van. Csak akkor is furcsa a helyzet. –adta fel Roy. –Azért kár, hogy nem lett meg amiért elmentünk. –ez a mondat szinte leforrázott. Annyira arra koncentráltam, hogy ne vessem magam Ivánra, hogy végül elfelejtettem a célt amiért odamentünk.
<br />- A napló! –nyögtem fel.
<br />- Semmi baj. Elmegyünk érte, majd pár nap múlva. –akart nyugtatni Iván. Megpróbáltam felülni, de az ölelő kar nem engedett. Viszont cseppet sem bántam. <br />- Azt a rohadt! –csattant fel Roy.
<br />- Mi az?!
<br />- Azt nézzétek! –intett hátra. Mindenki követte az utasítást, még én is fel tudtam támaszkodni annyira, hogy kilessek a hátsó ablakon. <br />- Nem mondom, jól néz ki! –füttyentett Iván amikor a Roys roys elhajtott mellettünk. A kocsi számomra nem volt annyira különleges, viszont a sofőrje ledöbbentett. Ahogyan percekkel később egy másik autó amit viszont jól ismertem. <br />Mikor Iván visszahúzott magához elgondolkodtam, hogy mégis miféle különösen véletlen kellett ahhoz, hogy a prof és Justine is épp ezen az útszakaszon haladjon. Talán követtek minket?! De akkor meg miért nem jöttek elő? A naplót biztosan nem szerezhették meg, végtére is nem mentünk el addig és nem derült még ki a rejtekhely. Remélem nincs náluk, mert akkor nagyon nagy bajban leszek. Mi van a hullával?! Vajon láthattak bármit is ami elárulta számukra az igazat rólam?! <br />Töprengés közben élveztem Iván testének közelségét és lassan bevackolva kellemesebb irányba kalandoztak a gondolataim. Figyeltem azt a nyugodt, könnyed mozgást amit Iván mellkasa felvett. Átvettem a ritmust ami teljességgel elvarázsolt.
<br />- Most merre?! –kérdezte Roy, mikor beértünk a városba.
<br />- Hazavisszük Elinát. –már egy ideje a pléd alatt cirógatta a karomat. annyira természetesnek hatott, mintha semmi sem történt volna.
<br />- Nekem az is megfelel, ha kitesztek valahol. –már az elszakadás puszta gondolata is fájdalmasan nyilalt belém. Furcsa milyen könnyen visszacsöppentem ebbe a világba. Nem akartam ismételten kimászni belőle. Egy kád kellemes fürdőbe merültem nyakig, és csak reménykedtem, hogy egyrészt nem fog kihűlni, másrészt nem kell kikászálódnom belőle.
<br />- Na most maradj csendben! –nézett le rám mérgesen, de végül elmosolyodott. –Véres és szakadt ruhában hova is mennél?!
<br />- Jól van na. –nyögtem fel, mert rájöttem, hogy még mindig nem láttam magam.
<br />- Miért menekülsz ennyire tőlem?! –suttogott a fülembe.
<br />- Nem menekülök. Csak nem akarok gondot okozni! –erre égnek emelte a tekintetét és látványosan csóválta a fejét. <br />Missi eközben elmagyarázta az utat Roynak, nekem meg sem kellett nyikkannom.
<br />- Micsoda pontosság! –ültem fel, amikor leparkoltunk a ház előtt.
<br />- A legjobb GPS! –hajolt Missihez és édes csókban forrtak össze.
<br />- Köszönök mindent! –néztem egyikről a másikra. Elöntött a mély és őszinte hála. Ezek az emberek a barátságunkért képesek tudatosan és tudatlan is kockáztatni az életüket. Ez pedig nem kis dolog.
<br />- Ne viccelj már! –mosolygott Missi. Kinyitottam az ajtót és kiszálltam, de mikor becsaptam egy visszhang ajtócsukódás is hallatszott. Az autó elhajtott és ott állt velem szemben Iván. Meglepődtem, de furcsa érzés kerített hatalmába.
<br />- Jobb lesz, ha bemegyünk. Mielőtt valaki meglát így. –ekkor néztem végig magamon. Nagyot kellett nyelnem a látványtól. Nem csodálkoztam, hogy kórházba akart vitetni Roy. Borzalmasan festettem. Spuriztam is az ajtóhoz, Iván pedig követett. <br />Kettesben voltunk a lakásban és ez számomra túl sok kimenetellel ígérkezett. Talán egyiket sem bántam volna a listám éléről, csak sajnos volt még tovább is.
<br />- Átöltözöm. –mondtam tétován.
<br />- Én itt leszek. –mosolygott a konyhaasztalhoz ülve.
<br />- Kérsz valamit?! –erre felemelte a korábban kapott vizét. –Mintha direkt hagytál volna benne… –gondolkodtam hangosan a szobába menet.
<br />- Szerinted bajba kerülhetünk a történtek miatt?! –kérdezte hangosabban. Megszokás lehet.
<br />- Nem. Amint észreveszik a vadászok eltakarítanak. Remélhetőleg nem költözik oda senki sem. –szórtam le a ruháimat a földre, lemostam a vérfoltokat és miután belebújtam egy kényelmes szabadidő nadrágba visszatértem Ivánhoz.
<br />- Ennyi?!
<br />- Más világ ez. –húztam egyet a vállamon. –Itt nincsenek nyomozók, vagy bármi hivatalos dolog. Az emberi világ számára a vadászok sem léteznek, ahogyan mi sem. Max, ha olyan keveredik bele aki ezt nem látja és hír lesz belőle, vadász balesetként, vagy erdei vadbalesetként könyvelik el. Nem véletlen, hogy az emberek nem hallottak még a mi háborunkról, pedig régóta zajlik ez már. –ezzel el is lett felejtve az egész. Nem mintha a további bánkódás ért volna bármit is.
<br /><br />- Azóta itt élsz?!
<br />- Igen. Nem olyan rossz. Legalább nem bántok senkit.
<br />- Nem vagy magányos?! –erre elnevettem magam, bár nem volt épp vicces ez a kérdés.
<br />- Sajnálom, de ez abszurd.
<br />- Mi?
<br />- Aggódsz értem?!
<br />- Valakinek kellene.
<br />- Bőven elég, hogy én aggódom a saját seggemért. –ültem fel a konyhapultra mosolyogva, de Iván nem viszonozta.
<br />- Szóval nincs szükséged másra?! –ez most kérdés volt? Vagy utalás?
<br />- Van, csak ne aggódjon.
<br />- És szerinted ez lehetséges?!
<br />- Elvileg, vagy a gyakorlatban? –kérdeztem vissza, mire elnevette magát.
<br />- Ez hiányzott!
<br />- Nekem is. Többek között. –tettem hozzá gyorsan. Na tessék, máris tovább képzeltem a helyzetet. Egy különös vigyor terült el az arcán, amitől majd lefolytam a pultról. Már bűn ilyen pasit nézni is, hát még… Na jó. Nagy levegő és semmi más.
<br />- Mi az?! –a mosolya diadalmasra változott amikor meghallotta a sóhajtásomat.
<br />- Semmi. –kaptam el a tekintetem.
<br />- Nem hiszek neked! –levette a pulóverét, erre a látványra lehetne azt mondani, hogy „megállt a szívem”.
<br />- Lelked rajta. –hosszasan elkalandoztam a ruhái alatt sejlő testén. Mikor észrevette, csak még inkább kényelmetlen helyzetbe hoztam saját magam. Ő bezzeg…
<br />- Mi a véleményed?! –kérdezte leplezetlen élvezve a helyzetet.
<br />- Miről?! –játszottam az ártatlan báránykát.
<br />- Tudod te azt jól. –kicsit kitolta a székét és úgy helyezkedett el, hogy feszüljön a rajta levő ing. Na ez már gonoszság. Így kihasználni az adottságait. Ha egy filmben lennénk, itt eredne el az orrom vére. Viszont így csak vágytam rá, de azt piszkosul.
<br />- Aljas vagy. –szűkült össze a szemem.
<br />- Csak nem?! Hát mégis értetted a célzást. –a hangja könnyed, csevegő hangzatú volt. Ennyire nem vagyok rá hatással?! Vagy csak én lettem teljességgel készen?! Nem, azt nem hiszem. Végtére is pasiból van.
<br />- Mintha nem tudnád a választ. –nyújtottam ki rá a nyelvem.
<br />- Nálad sosem lehet tudni. És hallani akartam.
<br />- Azt lesheted! –vigyorodtam el.
<br />- Biztos vagy te ebben?! –csak bólogatni tudtam, ahogyan felállt és közelebb jött. Egészen közel. –Hány százalékot adnál a bizonyosságodnak? <br /> - 100?! –elvékonyodott a hangom, bármennyire is magabiztos szerettem volna lenni. A közelsége elveszi a magabiztosságom még most is.
<br />- Lejjebb. –lehelte kedvesen.
<br />- 99,99. –suttogtam, erre elmosolyodott. Édesebb volt abban a pillanatban, mint a legcsodásabb méz. És annyira gyönyörű amennyire az istenek. Egy halandó férfi számára túl nagy kegy, talán.
<br />- Biztos vagy ebben?! –az ajka majdnem súrolta az enyémet. Meleg lehelete csiklandozta a bőröm. <br />- Igen. –erőltettem jegességet magamra, de inkább csak egy kellemes lágy szellő lett belőle ami nagyon meleg nyári napon érkezett. –Utállak! –nyüszögtem.
<br />- Miért?! –meghökkentnek látszott.
<br />- Ezért. –néztem a szemébe. A nagy erős és vérszomjas, gonosz szörnyeteg teljesen átváltozik plüss nyuszivá amint eléri az emberi vágyakozó részét. Csodás. Mivel értetlennek tűnt folytattam.
- Ha nem lennél fontos, nem játszadozhatnál velem. <br />- Ne játssz, ha nem akarsz. –sértődöttnek hatott a hangja, de most miért?!
<br />- Nem, nem akarok! –próbáltam érthető lenni. <br />- Akkor meg mit akarsz?! –csattant fel. Most komolyan a büszkeségébe gázoltam tudatlan, vagy mi a szösszenet ütött belé?!
<br />- Tudhatnád!
<br />- Nem, nem tudom! Honnan a büdös francból kellene tudnom?! Honnan tudhatnám, ha nem vagy képes kimondani?! –kiabált.
<br />- Téged! –harsogtam túl. Egy pillanatnyi meglepettség után egymásnak estünk. A szó majdnem teljes értelmében. <br />Heves csókcsatánk annyira elnyúlt ameddig csak lehet. Mindketten zihálva szakadtunk el a másik ajkaitól.
<br />- Téged akarlak, ahogyan eddig is. Ha elismertem magamnak, ha nem. Kellesz nekem. –mondtam az átlagos hangerőnél halkabban. <br />- Így nem lesz jó. –mondta pár perc néma szemezés után.
<br />- Mi?! –a hirtelen támadt rémület az arcomra is kiült, ahogyan a hangomba is belopta magát.
<br />- Nem volt az igazi az a kapcsolat. –a rémületet értetlenség váltotta fel.
<br />- Nem értelek. –kérlelve néztem rá és közben azt mondogattam, hogy „csak azt ne mond, hogy itt a vége”
<br />- Te kapcsolatnak neveznéd ami köztünk volt?!
<br />- Nem igazán. Bár nem tudom milyen egy kapcsolat, elvégre NEM volt benne részem korábban sem. De ha már az előbb elméletekről beszéltünk akkor elméletben nem. –micsoda logikus mondatok ebben a helyzetben. Büszke voltam a gondolatmenetemre.
<br />- Pontosan. –hűűűű… Önkéntelen is kihúztam magam, majd amikor feltűnt alig bírtam visszatartani, hogy ki ne nevessem saját magam.
<br />- Szóval?!
<br />- Szóval… Vagy rendes kapcsolat, vagy semmi. –elkerekedett a szemem. Szentül meg voltam győződve, hogy ágyő és a naplementében eltűnő hősök példáját akarja követni, de nem. <br />Rendetlen kapcsolat is lehet, ha te leszel a másik fél! Válaszoltam magamban, majd egy kevés várakozás után amikor már biztos voltam, hogy nem ugrom a nyakába azt mondtam:
<br />- Rendben! –és a nyakába vetettem magam egy édes csókot lopva ajkairól. Ennyit az elhatározásokról. Szép kis vámpír… kenyérre kenhetőbb a legpuhább vajnál is, de kit érdekel?!
<br />- Akkor randizunk! –villantott csak nekem egy szívdöglesztő félmosolyt. Valaki hozzon egy felmosót és mosson fel egy vödörbe! Iván várakozva nézett rám, mintha tudta volna, hogy mi is következik.
<br />- Ra-randi?! Na neeeeeem… Nem randizom! –esett le a tantusz.
<br />- De pedig fogsz, és minden rendes dolgot végig fogunk vinni ami egy kapcsolatban van. –ezen elgondolkoztam egy pillanatra. Hogy is udvarolt anno Mariaanak a férje?! Végig vettem a legfőbb dolgokat, mint például az udvarlás, bemutatás, első csók, a nagy együttlét. <br />- Ha úgy vesszük, végig mentünk mindenen.
<br />- Igen is és nem is. A lényeg, hogy találkozgassunk és ne csak a lakásodon. <br />- Nyilvánosan. –tettem hozzá, mire bólintott. Nem tűnik bonyolult kérésnek.
<br />- Akkor ma este kezdjük is. <br />- Mi?!
<br />- Te és én, és Missi Royyal egy páros mozizás. –leesett az állam.
<br />- Komolyan beszélsz?! –hitetlenkedtem, mire átölelt.
<br />- Hát nem épp első randinak való program a mozi, de igen.
<br />- Mi lenne elsőnek való program?! –kérdeztem kíváncsian.
<br />- Mondjuk egy kávézó délután. <br />- Főzzek egy kávét. –vihogtam, csak, hogy passzoljon az elgondolásba. <br />- Ne gúnyolódj! –húzta meg a hajam, majd megcsókolta a homlokom. <br />- És milyen filmet nézünk?! Ugye nem vámpírosat! –fintorogtam. Tudtam kívülről az összes történetét már.
<br />- Majd eldöntjük ott. –ölelt át. Roppant jól esett a közelsége.
<br />- Rendben. –mosolyogtam rá és végigsimítottam a borostás arcát, mire lehunyta szemeit. <br />- Akkor én megyek. –tétovázott egy pillanatig, de végül elengedett. Úgy látszik kölcsönösen nem tudunk uralkodni magunkon. Majd ráérek örömtáncot járni, amint kilép az ajtón.
<br />- Estig nem látlak. –állapítottam meg.
<br />- Aztán csinos légy ám. Büszkélkedni akarok!
<br />- Mintha bárkit is észrevennének melletted! –forgattam a szemeim, majd végig néztem alakján.
<br />- Hát vedd fel a harcot! –vigyorodott el majd felvette a pulóverét. Izomzata jobban látszott a mozdulatsor alatt, mint előtte. Az ajkamba kellett harapnom, hogy elfojtsam a sóhajom.
<br />- Meglátom mit tehetek. –mosolyogtam sejtelmesen.
<br />- Akkor látlak később! –lépett ki az ajtómon. Én abban a pillanatban örömtáncot lejtettem. –Ez nekem szól?! –kérdezte hallhatóan mosolyogva. Ledermedtem és megpördültem. Iván állt az ajtóban.
<br />- Hát te?! –kérdeztem zavartan.
<br />- Máris zavarok?!
<br />- Nem! –vágtam rá egyből.
<br />- Egyébként hívnom kellett egy taxit. 10 perc múlva ér ide.
<br />- Értem. A 10 perc hosszú idő.
<br />- Lenne, ha már a kapcsolatunk javában tartana. –odaszökkentem az ajtóhoz és hozzá.
<br />- Lépéseket is át lehet ugrani, ahogyan az előző távolságot is. –nyújtóztam fel és apró csókokkal jutalmaztam ajkait. Erre Iván szorosan átölelt és a játékosságot igazi szenvedély váltotta át. Végül lefékezett a taxi, de azért még percekig ölelkeztünk.
<br />- Mennem kell, mert rámegy a gatyám is a fuvarra. –csókolt meg utoljára, majd elment a taxival.
<br /><br />A mozis este remekül sikeredett, és ezt több közös randevú követte. Persze sokat voltunk kettesben is Ivánnal, hála Missi helyezkedésének. Jó volt vele lenni, a séták, beszélgetések, a találkák minden egyes pillanata, míg végül haza nem kísért és az ajtómban egy búcsúcsókkal el nem váltunk egymástól. Teltek a hetek, és végre kitavaszodott. A zöldellő környezet boldogabbá tett mindkettőnket. Vagy talán az, hogy most már igazán „Igazi” kapcsolatot építgetünk. Lépésről-lépésre. Ám mégis minden alkalommal volt bennem egy kisördög, hogy valahogy mégis ugrásra sarkalljam a helyzetet. Kívántam őt. Beköltözött a gondolataimba, álmaimba, erotikus fantáziálásaimba, csak az ágyamban nem. Ahogyan haladtunk a lépcsőfokokon és az időben a ruhatáram átváltozott. Már nem igazán voltam az a katonaruhás csak tippre csaj. A hajam is újra hosszú lett, bár nem annyira, mint volt. Viszont Justine, a prof és magam közé egyfajta üvegfalat építettem. Gyanúsak voltak, nem bíztam egyikükben sem. Nem derült ki a titkom. Legalábbis nem került szóba az a nap. Mintha tényleg csupán a véletlen lett volna, hogy arra jártak amerre mi is.<br />Miután Justine felvette Missit és Ivánt, az utóbbi díjátvevős vigyorral adta újdonsült főnöke tudtára, hogy az övé vagyok. Bár ezt egyikük sem mondta ki, de érezhető volt a levegőben. Egy egészen picurkát sajnáltam Justinet egészen addig, míg fel nem vette a harcot Ivánnal. Ő persze lelkesen elfogadta és megkezdődött egyfajta sziporkaháború és csipkelődés köztük.
<br />- Hogy lehet ekkora seggfej?! –vigyorgott Iván, miközben a virágzó fák alatt sétáltunk a lakásomhoz vezető utcában.
<br />- Te sem vagy épp herceg vele. –csóváltam a fejemet az előző napi események miatt.
<br />- De ő kezdte.
<br />- Igen, ez így van. Viszont neked nem kellene folyton kapni a lehetőségen. Talán akkor Jus is megunná.
- Élvezem.
<br />- Az látszik is. –erre már nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
<br />- De elég is volt „Mr. prof seggédje vagyok”-ból –gúnyolódott még egyet utoljára.
<br />- Jaj te kis gonosz. –böktem oldalba, mire az ellentámadása csikizés formájában érkezett. A bejárathoz érve megtámaszkodtam a fa ajtónak és eltűnt a felhőtlen boldogság. Talán már tényleg ő is nehezen viseli az elválást, suhant át a kósza gondolatfoszlány. <br /> - Jó volt ma. –indított a szokásos mondókával. <br /> - Igen. Élveztem. –mosolyogtam rá. Megsimította az arcomat, mire tenyeréhez nyomtam és beszívtam az illatát.
<br />- Mennem kellene. –nézett rám, de a szemei nem azt mondták amit hallottam.
<br />- Nem maradnál egy kicsit?!
<br />- Miért? –csak ok kell, hogy maradj? Akkor maradj értem!
<br />- Nem akarok egyedül maradni még. Nem akarom, hogy elmenj. –érdekes, most már mennyivel könnyebb kimondani bármit is. Nem olyan rég, még civakodtunk volna előbb egy kicsit.
<br />- Egy pohár víz nem esne rosszul. –mosolygott mire belöktem az ajtót.
<br />- A víz bent fogyasztva finomabb. –ekkora butaságot, de hatott. Iván végül bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Ha nem történik egy ideig semmi, legalább legközelebb is bejön és tovább marad. Már ez is egy kis győzelemnek számít. Most nem ült le az asztalhoz, mint legutóbb, mikor itt járt. Amíg elővettem a vizet a halaimat nézte.
<br />- Miért pont hal?!
<br />- Nincs velük gond, nem okoznak felfordulást, de mégsem vagyok egyedül. –néztem én is őket Iván mellől.
<br />- De akkor is hal?! Valami szívósabb élőlényt társítanék melléd.
<br />- Halnak hal, de harcos. Általában csak egy tartható belőlük, mert megölik a társaikat. De ez a kettő testvér, és nem támadnak komolyabban egymásra.
<br />- Így már érthető. Hal. –vizsgálta meg őket közelebbről. <br />- Van pár húsevő növényem is. –vigyorogtam.
<br />- Komolyan?! –kíváncsiság tükröződött a tekintetében. –Megnézhetem?!
<br />- Nem akarod látni. –csóváltam a fejem, bár épp ellenkezőleg akartam.
<br />- Miért?!
<br />- A hálószobában vannak. –mindketten egyszerre néztük az ajtót és valószínűleg hasonló gondolat járt a fejünkben.
<br />- Akkor most tényleg kihagynám a lehetőséget. –itta ki az üvegből a vizet. <br />- Gondoltam. –ez még nekem is keserűnek hangzott, de végtére is az voltam.
<br />- Viszont azt hiszem megyek is. Köszönöm a vizet. –egy gyors puszi és már itt sem volt.
<br />- A rendesség szívás. –dőltem az ajtónak nagyot sóhajtva és éreztem, ahogy Iván is nekidől egy pillanatra, mielőtt elhagyta volna az utcát. <br />A tudat, hogy neki is rossz cseppet sem tett boldoggá. Jobban esett volna, ha mindkettőnknek jó végre. De ez még váratott magára. Unottan megetettem a halaim és megöntöztem minden növényt, majd az ágy előtt ücsörögve nyüstöltem a gépem, mikor egyik percről a másikra hirtelen besötétedett. Perceken belül már dörgött és villámlott, a szél pedig csapkodta a szomszéd spalettáit. Gondolkodás nélkül félredobtam a földre a gépet és kiálltam a kezdődő viharba feltöltődni. Élveztem a feszültséget ahogy átsuhant a testemen, a bőröm bizsergett, akár egy érzéki szeretkezéskor. Csodás volt. Hirtelen támadt ötletből leugrottam a teraszról és a papucsomat hátrahagyva mezítláb rohanni kezdtem a közeli park felé. <br />Eső áztatta föld és nedves természet illatára vágytam, hogy túltöltsem az érzékeimet. A szembeszél cibálta az elázott hajam, mire elértem a parkot teljességgel átáztam, de mégsem hűtött le. Eldőltem és hemperegtem a sáros friss fűben, míg egy pillanatnyi időre kihagyott a légzésem is. <br />Valaki ruháján kopogott az eső. Ezt még a dörgés és szélzúgás mellett is hallottam. Ahogy felültem megpillantottam őt. <br />Ázott ruhája bőréhez tapadt, kissé átlátszóvá vált. Őrjítő látványban volt részem, miközben Iván is végig mért. Felpattantam, megindultunk egymás felé. A nyakába ugrottam ezzel pár forgás után végül kibillentve őt. A vad csókolózást még akkor sem hagytuk abba amikor cuppanva földet értünk. <br />- Hogy…kerültél…ide?! –kérdeztem az apró levegővételek és a csókok között.
<br />- Vonzott valami, vagy valaki. <br />- Hiányoztál! –téptem szét az ázott ingét.
<br />- Szerelmem! –ölelt magához. Elszakadtam az ajkaitól, hogy végre ismételten élvezhessem a testét. Az esőben illata különösen erős és tiszta volt. Teljesen bezsongtam tőle. Óvatlanságomban több helyen is felhasadt a bőre, de egy csepp vérét sem vettem. Most ő maga kellett, mindennél jobban. A villámlás és mennydörgés egyre csak közeledett. Iván fölé hajolva takartam az arcát az eső elől. Ajkaink szenvedélyesen ostromolták a másikét, miközben próbáltuk megszabadítani egymást a ruháinktól.
<br />- Francba! –nyögtem fel, mikor sliccével becsíptem a saját nadrágomat.
<br />- Nyugi! Nem futunk sehova. –mosolygott rám.
<br />- Biztos?! –bizonytalanságot éreztem. Ajkai nyomatékosították a szavait, miközben egy könnyed mozdulattal megszabadított mindkettőnket az általam okozott béklyótól. <br />- Nem szívesen kapkodnám el. –húzta fel a pólómat és a hasamat cirógatta.
<br />- Nem akarok elvesztegetni egyetlen percet sem. <br />- Egy sietős vámpír. –szórakozott rajtam. Kibújt a szakadt ingéből.
<br />- Egy kívánós vámpír! –mosolyogtam rá, majd hozzásimulva csókolgatni kezdtem a nyakát. Kezei felkúsztak a derekam köré fonódtak, hogy aztán egy mozdulattal végül maga alá temethessen. Felhúzta teljesen a felsőmet én pedig boldogan bújtam ki belőle. Egy széles vigyorral és felhúzott szemöldökkel nyugtázta, hogy nem viseltem melltartót.
<br />- Botox és plasztika. –vihogtam. Ez is egyfajta előnye annak, ha valaki nem változik. Ha életében nem voltak ráncai, akkor holtában sem lesznek. Nekem pedig mellesleg nem volt semmi problémám. Iván válaszként forró csókot nyomott a mellbimbóimra. Elállt a lélegzetem az érzéstől, de ennyinél nem állt meg. Ujjai végigsiklottak oldalamon, majd támadásba lendültek a nadrágom ellen. Mielőtt felocsúdhattam volna igazán az érzéki pillanatból máris elöntött a gyönyör első hulláma. Összerezzentem az élvezettől amit Iván tettei okoztak. Az „ajtóstul ront a házba” fogalom illett ide, de csakis jó értelemben. Azt hittem eddig, hogy élesen élt bennem az érzés amit éreztem valahányszor Ivánnal voltam, de most új és eddig ismeretlen, fantasztikus élmény volt. Megpróbáltam visszafogni magam, ne nem nagyon tudtam kontrolálni a sóhajokat. Ha csendes időben történt volna mindez, talán elszégyellem magam. Ám ebben a viharos környezetben természetesnek hatott. Izzó tekintettel néztem az eget, miközben Iván ajkai a nyakam és melleim által bezárt háromszögben kalandoztak. Felhúztam a lábaimat így még közelebb kerülhetett hozzám, fokozva az élvezetet. Keze végig csúszott hasamon, majd előbb a combom külső, aztán pedig belső felét cirógatta. Végül megpihent a lábam között egy rövidke időre. Ahogyan megemeltem a csípőmet ujjai utat nyitottak a gyönyör egy újabb szintjére. <br />5-5 vékony, halványpiros csíkot szántottam a hátára ahogyan elöntött az élvezet. Iván felszisszent ugyan, de a vággyal teli tekintete azt sugalta, hogy nem bánta a dolgot. Az ő tekintete is izzott. Villámláskor úgy hatott, mintha gyönyörű borostyán korong lenne az íriszén. Forró teste hozzám préselődött, mielőtt magához szorított és felemelt volna. És máris az ölében találtam magam. Összebújtunk ölelkezve, miközben hol gyorsan és vadul, hogy pedig lágyan, érzéki szeretkezésben volt részünk. Az eső próbált lehűteni minket, de hiába. Éveken át elfojtott vágy a másik iránt végül felülkerekedett mindenen. Zihálva borultunk vissza a sárba, miután az orgazmus hullámai hatására egy pillanatra mindketten megfeszültünk. Együtt voltunk még mindig és csak a másikat érzékeltük a világból. Észre sem vettük, hogy az eső mikor adta fel a harcot. A felhők pironkodva lassan elhaladva néztek le meztelen, csatakos testünkre.
<br />- Ez jól esett! –fordult a hátára Iván. Bár elszakadtunk egymástól, a combom még ágyékán pihent.
<br />- Ennek örülök. –húzódtam mellé és nyomtam egy csókot a mellkasára, még mindig vadul kalapáló szíve fölé. Átkarolt, úgy feküdtünk a vizes fűben, mintha az a legpuhább ágy lett volna a világon.
- Megfogsz fázni. –aggodalmaskodtam, mikor a hasán rajzolgatva megéreztem a teste természetellenes melegségét.
<br />- Ápolnál, ha ágynak dőlnék? –támaszkodott a szabad karjára. <br />- Meggyógyítanálak! –vágtam rá komolyan.
<br />- Vérrel?
<br />- Odaadással és szeretettel. –mosolyogtam, mire megcsókolta a homlokom. –És ápolnálak is. Lesném minden kívánságod! –kaptam az orromra egy puszit.
<br />- Szerintem tudod, hogy mit is kívánok. –zongorázott végig a combomon.
<br />- Máris?! –lepődtem meg. Főleg mikor nem éreztem jelét a késztetésnek, ugyanis férfiassága nem nyomta a combomat.
<br />- Hmm… Úgy bő 10 perc múlva. –válasza előtt szünetet tartott az eget nézve. Számolgat?!
Elképedt arcom láttán elnevette magát.- Ne mond, hogy te jóllaktál annyi idő „éhezés” után. –nyúlt a lábam közé, mire önkéntelen is felnyögtem.
<br />- Csak nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyél rólam. –néztem a táncoló ádámcsutkáját.
<br />- Buta vámpír! –fintorgott, aztán az arca kisimult. –Hozzád, vagy hozzám? –tűrte el a szemembe lógó hajamat.
<br />- Hozzám! Ha az jó neked. –a kezdeti látványos lelkesedésemet hirtelen visszaszívtam.
<br />- Megnéznélek milyen vagy amikor tetőtől talpig elpirulsz! –nevette el magát a reakciómon. Nem járt messze a valóságtól, mert tényleg átváltoztam volna főt rákká, ha tudok.
<br />- Ez az én titkom marad. –toltam ki rá a nyelvem, mire érzékin ajkai közé vette ezzel teljesen lázba hozott. <br />- Ha jól érzékelem, neked még 10 perc sem kellett. –vigyorgott az ágyékát dörzsölő combom érzékelése után. Viszont az ő ideje is csökkent, mert nyelnie kellett egy nagyot az érzéstől.
<br />- Indulni kellene. –ültem fel úgy, hogy a csípője fölé helyezkedjem. Szenvedélyesen megcsókoltam ezzel elértem, hogy felezzem az idejét.
<br />- Jobb lesz, mielőtt még idejön valaki és lebuktat.
<br />- Azt hittem szereted az izgalmakat! <br />- Csak azt nem, ha sokan néznek.
<br />- Azt én sem. Csak én láthatom teljes valóságában ezt a hátsót. –csíptem a fenekébe. Kár lett volna kihagyni.
A ruháink sem voltak szárazabbak, vagy tisztábbak, mint mi magunk. Csupa fűfolt és sár bizonyította a történteket. Kézen fogva, közepesen sietős tempóba tettük meg az utat a lakásomig. Nem kis nézettségre tettünk szert útközben ismerős és ismeretlenek terén egyaránt. Valamiért az összes szomszédom kint volt az utcán és végig mért minket, de kit érdekel?! Iván velem volt és csak ez számított! Elkaptam egy beszélgetést valami kicsavart villanypóznáról ami miatt elment a telefon és a tv szolgáltatás. Nagy ügy! Aki ilyenkor nem élvezi ki a helyzetet az aggódjon az elmaradt sorozata miatt. <br />Alighogy becsukódott az ajtó, máris egymásnak estünk és újra megkezdődött a ruhaszaggatás. Gyors egymásutánban hullottak a textíliák a földre, pedig alig haladtunk pár métert a lakásban.
<br />- Hova?! –tétován pillantott körbe Iván, mert az ágyba így nem akart befeküdni.
<br />- Egy zuhany nem ártana. –támaszkodtam meg az asztalon és küzdöttem az erős kísértés ellen, hogy inkább hagyjunk mindent és maradjunk a konyhában. Kemény az asztal, de nem csak az.
<br />- Gyere! –fogta meg a kezem és a fürdőbe vezetett. Honnan tudta hol van?! Beállt a kabinba és magához húzott. Megnyitotta a csapot, csókolózás közben már megint eset ránk a víz a magasból, de most kellemes melengető hőmérsékletben. <br />- Az új módink a víz lesz?! –pislogtam a sugár alól.
<br />- Megmosdatlak. –vette kezébe a tusfürdőt és a tenyerére nyomott belőle egy keveset, majd felhabosította. Betöltötte a fürdőt a mandula illata. Elkezdte a bőrömre masszírozni a tejszínű habot. A nyakamtól haladt lefele, elidőzve a melleimnél majd benyúlt a lábam közé. Meg kellett kapaszkodnom a csempézett falba, mert megremegett a lábam ahogyan hosszú ujjai utat találtak. Mosolyogva figyelte a reakcióimat amiből nem volt hiány.
<br />- Fordulj meg! –utasított én pedig engedelmeskedtem. Ismét végig játszotta a folyamatot, bár most csak a hátsómon időzött el, de hosszabb időre. Most azonban én álltam be kis terpeszbe, hogy könnyebb dolga legyen. Az alsó ajkamat harapdáltam ahogyan kényeztetett. Jobb volt, mint maga a mennyország.
- Szeretném viszonozni a kedvességed! –pillantottam hátra a vállam felett. Közelebb hajolt és megcsókolt, közben pedig elengedett. Követtem a látottakat és én is nyomtam a tenyeremre egy kevés tusfürdőt. Azonban én a hátával kezdtem. Gondosan masszíroztam végig az izmait amik élvezték a kényeztetést. Iván tökéletesen ellazult és izgalomba jött. Hátsójára külön nyomtam még egy kevéske tusfürdőt és alaposan felfedeztem a comb és farizmait. A látványa sem volt épp hétköznapi, de az érintése különösen kellemes. Átöleltem hátulról és a hasfalát simogattam. Párszor elkalandozott a kezem férfiasságára halk sóhajt váltva ki belőle. <br />Végül Iván megfordult és a zuhany áztatta csempéhez szorított. Felemelte jobb lábamat a derekához, egyből össze fort a testünk. A nyakába kapaszkodtam, fülét harapdálva sóhajtoztam ami tovább fokozta az izgalmát. Gyors egymásutánban több hullámú orgazmus söpört végig rajtam mire a hab utolsó nyoma is eltűnt rólunk. Akkor elzártuk a csapot. Törölközőért nyúltam, de Iván nem tartotta szükségesnek. Felkapott, lábaimmal átkulcsoltam a derekát és mint egy az anyján utazó kismajmot vitt ki a fürdőből az ágyhoz. Alulra kerültem ismételten. Mivel az erkélyajtót nyitva felejtettem, így kissé hűvös volt a szoba levegője. A takaró rejtekében hol viháncolva, hol érzéki hangokat kiadva szeretkeztünk reggelig. <br />Bár nem aludtunk egy percet sem, az egész délelőttöt ágyban töltöttük. A délután folyamán is ez volt betervezve, de egy váratlan vendég meghiúsította.
<br />- Úgy tudtam! –nevette el magát Missi amikor ajtót nyitottam.
<br />- Mit is?! –meredtem rá értetlenkedve.
<br />- Roy mondta, hogy Iván lelépett és aztán haza sem ment. A telefonja pedig ki van kapcsolva.
<br />- És?! –húztam el hosszasan az „é”-t mert tudtam jól, hogy van további mondandója is. Mint mindig. <br />- Úgy festesz, mint egy jóllakott napközis. Kufircoltatok mi?! –ezen nevetnem kellett.
<br />- Így is mondhatjuk. –kár lett volna tagadni a nyilvánvalót. –Bár több szinonimával is illethetnénk a történteket. –vigyorogtam mire döbbenten meredt rám. <br />- Szia Missi! –került elő Iván félmeztelen. –Mit szeretnél reggelire?! –ölelt át, keze egyenesen köntösöm alá csusszant. <br />- Téged! –simítottam végig a karját. Ujjai fürgén játszadoztak mellbimbóimmal a köntös sejtelmes takarásában.
<br />- Reggeli?! Lassan az ebédhez is késő van. –nézett ránk eltöprengve. –Átkerültetek megint valami párhuzamos világba?
<br />- Ez annál sokkalta jobb! –vágtuk rá mindketten.
<br />- Te jóságos ég! –hangja döbbent volt, de a mosolya könnyedebbé változtatta a helyzetet.
<br />- Bejössz? –kérdeztem amikor végre ráébredtem, hogy mennyire udvariatlan vagyok.
<br />- Nem akarom megzavarni a nászutasokat. <br />- Ne butáskodj! –rántotta be Iván szegényt.
<br />- Szóval, valami kajáról volt szó. –támaszkodtam a konyhapultnak miután kitöltöttem Missinek a teát amit lényegében az előző alkalom óta csak miatta tartok.
<br />- Egyébként miért vagy női fazonú nadrágban? –kérdezte meglepetten Ivánt bámulva.
<br />- Hosszú sztori. –Iván is meglepett volt. Valószínűleg nem gondolta, hogy feltűnő a különbség. Én pedig azért bámultam, mert észre sem vettem. A kedvenc, kényelmes, sötét, hosszú szabadidőm térdnadrágként feszített rajta. Elképesztő.
<br />- A kufircolásból adódott. –foglaltam össze Missi korábbi szavaival. <br />- Kufircolás?! –Iván hangja különösen csengett. Egy kicsit szórakoztatta a kifejezés, ugyanakkor volt éle is. Csak nem zokon vette a dolgot?
<br />- Jó. Az orbitális erotikus együttléteink sorozata alatt kissé viseltesek lettek a textíliák. –forgattam a szemeim vigyorogva.
<br />- Mindjárt más! –csókolt meg a pulthoz nyomva. Ha csak ketten lettünk volna felülök arra a bútorlapra. A köntösöm még tovább vitte a pillanatot azzal, hogy kellő képen szétnyílt. Ráadásul Iván is a felfokozott állapot szélére került. Szerencsére Missi hangja visszarántott minket a földre.
<br />- Az hiszem ez kicsit túl sok információ! –mosolygott zavarában. Egy gyors csók után leálltunk. <br />- Reggeli! –emlékeztette magát Iván a korábbi elgondolására.
<br />- Hidegzuhany! –mondtam ki az első gondolatom egy részét. A másik fele az volt: „a nyakamba!” így elvonultam, hogy összeszedjem magam és a hálót, míg Missi és Iván a konyhában maradtak. A csobogó víz alatt tompán, de hallottam, hogy Ivánék beszélgettek. Aztán csend támadt és egyszer csak csukódott a bejárati ajtó. A zuhany alól kilépve füleltem, de semmi egyéb neszt nem tapasztaltam, mint a tüsténkedő Ivánt. Így a hajamat megtörölve úgy döntöttem meglepem őt és a törölközőt hátrahagyva vonultam a konyhába. A belépésem döbbenetes reakciót aratott. Missi még mindig a helyén ült és most elvörösödve meredt rám. Iván megigézve fürkészett és a kezéből kiesett a villa. Ami pedig az ajtócsukódást illeti, egyből tudtam mi a helyzet, mikor farkasszemet néztem a tátott szájú Royyal.
<br />- He…he…hello Elina! –habogta. Úgy éreztem menten megüt a guta és felrobbanok a szégyentől. Sasszézva spuriztam vissza a szobába.
<br />- Sajnálom! Azt hittem az ajtócsukás és a csend azért volt, mert Missi elment. –magyarázkodtam miközben a fejem kopogott a szekrényajtón. Iván jelent meg mellettem, a tekintete sok mindent elárult kavargó gondolataiból. Megsimította az arcomat és döbbenet ült ki az arcára.
<br />- Gyönyörű vagy amikor elpirulsz. –mosolygott és szenvedélyesen megcsókolt. Nem értettem mégis miről beszél, míg végül el nem engedett, mert égett illat lopózott be a szobába. A tükörképemre alig ismertem rá. Nem a szokott sápadtság, hanem piros élő színem volt.
<br />- Mi a?! –döbbenten meredtem arra a személyre aki valaha voltam. Úgy néztem ki, mint aki tényleg él és nem csak próbálja elhitetni a világgal. Magam köré tekertem a takarót és kirohantam a konyhába. Roy próbált nem bámulni annyira.
<br />- Csak nem el akarsz csábítani?! –duruzsolta a fülembe Iván, miközben kotorásztam a fiókban.<br />- Vágj meg! –pillantottam meg a keze mellett a kést. Értetlenül meredt rám. - Vágj meg! –ismételtem, hogy végre észbe kapjon. <br />- Miért?
<br />- Csak tedd meg! –nyüszítettem. <br /> - Rendben. –tett eleget a kérésemnek, apró vágást ejtve a jobb mutató ujjamon. Roy és Missi döbbenten meredtek ránk, mint akik vérlázító perverz dolgot figyelnek. A vérem kicsordult fájdalmasan felszisszentem. <br /> - Nem gyógyul! Áocs! –kaptam be az ujjam, mert fájt.
<br />- Mégis mit vártál?! –kérdezte nevetve Roy. Missi és Iván persze értették az értetlenségemet.
<br />- Hogy lehet?! –suttogta Iván.
<br />- Nem tudom. –ráztam meg a fejem. Be kellett ragasztani a vágást, mert egyáltalán nem szándékozott elállni a vérzés. Felöltöztem, bár lassan ment. Égett azaz apró seb és annyira ledöbbentem, hogy azt sem tudtam mi is a helyzet.
<br />- Furcsa egy csaj vagy te! –piszkált Roy evés közben. Annyira éhes voltam, akár egy farkas, de egyszerűen nem tudtam volna megmondani, hogy mire is vágyom.
<br />- Egyébként miért jöttetek?! –kérdeztem csípősen, de aztán észbe kaptam. –Úgy tudom nektek még suli van, nem?! –Missi elpirult amit nem értettem. Roy meg inkább evett.
<br />- De igen, csak úgy volt, hogy ma tanulunk. Én meg eltűntem. –válaszolt Iván. <br />- Értem. És nem kell segítség? –próbáltam kedves lenni amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy Iván elmenjen. Nem akartam egyedül maradni a fájó ujjammal.
<br />- Ma már biztos, hogy nem lesz belőle semmi. Programunk van. –karolta át barátnőjét Roy.
<br />- Akkor majd holnap, mikor hazaértem. <br />- Rendben. –hagyták hátra az üres tányérjaikat. –Köszönjük az ebédet! És akkor további szép napot nektek! –mosolygott Missi, majd hosszasan nézett, nyilván nem értette az egészet, ahogyan én sem.
<br /><br />- Mi történt veled?! –kérdezte Iván, miután magunkra maradtunk.
<br />- Nem tudom, de fáj! –nyavalyogtam.
<br />- Üdv a világomban! –mosolygott rám, majd egy lágy gyógypuszit adott a tapaszomra.
Végül Ivánnak sikerült elfeledtetnie az egészet és a napunk kellemesen ért véget. Másnap reggel ígéretéhez híven tiszta ruháiban elhagyta a házat. Aznap egyszerűen nem volt kedvem felkelni sem. Másnap is csak az éhség csalogatott elő, de miután szembesültem a kifosztott hűtővel ki kellett mennem vásárolni. Egy hadseregnek is elegendő bevásárlás után több fordulóval sikerült kiürítenem a kocsit és feltölteni mindent. A hűtő szinte rogyadozott ám én mégsem tudtam választani. Ez így ment nap-nap után. A hétvégén Iván beugrott pár órára, ám semmi kellemes időtöltésre nem futotta, mert végig könyveket és jegyzeteket kerestünk a halmok között. <br />Már csak pár hét és végre szabad lesz Iván is, nyugtattam magam újra és újra amikor csak egy kicsit is hiányzott. Így is lett. A sebemből csak egy világos csík látszott, mikor az egyik reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen rosszul érzem magam. Kitámolyogtam a fürdőbe és kiadtam magamból a vacsora még meg nem emésztett részét. Isten tudja mikor is hánytam utoljára, de az emlék gyorsan és maradandóan visszatért. Megkezdődött a rövidtávfutási felkészülésem az ágy és a fürdő között, míg végül egyszerűen beköltöztem takaróval a fürdőszoba padlójára. Épp a nyugis pillanataim egyikét élveztem amikor valaki kopogtatott az ajtón. <br />- Gyere! –próbáltam kiabálni, de a hangom inkább susogás volt, mintsem normál hangerő. A telefonom hirtelen arrébb kúszott ahogyan valaki felhívott. A kijelzőn Missi neve volt, így felvettem.
<br />- Otthon vagy?! <br />- Igen. Gyere be. –hallatszott a zár kattanása és az ajtó csukódása.
<br />- Merre?!
<br />- Fürdőb… –nem tudtam befejezni, mert ismét utolért a végzetem.
<br />- Hú. Szarul nézel ki! –simogatott meg ami nyugtatóan hatott rám.
<br />- Pedig kitűnően érzem magam.
<br />- Azt látom. Ha gyomorrontás, elmúlik hamar.
<br />- Jó lenne már. –ültem vissza a földre.
<br />- Egyébként neked hogy-hogy gyomorrontásod van?! Végtére is vért fogyasztasz, nem?! –a vér szó kiejtésére már szédülni is kezdtem.
<br />- Nem. Mostanában nem bírok ránézni sem. –fogadtam el a bevizezett törölközőt.
<br />- Mond csak. A vámpírok képesek emberek módjára nemzeni? –a kérdése ledöbbentett.
<br />- Nem vagyok terhes! Nem lehetek, hisz halott vagyok. <br />- Jól van, nyugi. Ne húzd fel magad. Csak ismerős a helyzeted. –hirtelen, mintha lángra lobbant volna az arca.
<br />- Nem bírom az emberi kaját, ennyi csak az egész. –ücsörögtem percekig, míg eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott.
- Várjunk! Ismerős? –bólintott. –Csak nem?! –ismét bólintott.
<br />- De ez még hét pecsétes titok! –ijedten nézett rám. –Addig nem akartam elmondani senkinek, míg nem biztos.
<br />- Ne viccelj már! –pattantam fel, de túl gyors volt a mozdulat és elájultam percekre.
<br />- Elina! Elina?! Jól vagy? –néztem bele Missi aggódó szemeibe.
<br />- Persze, de kérlek ne aggódj. Árthat a babádnak. –mosolyogtam. <br />- Akkor ne adj rá okot. –ült le mellém egy párnára.
<br />- Tesztet csináltál már?! <br />- Még nem, nem volt merszem. Ezért is jöttem most hozzád. Valakinek el kellett mondanom. –átöleltem.
<br />- Gratulálok, ha tényleg növekszik a pocidban egy kicsi lény. –Missi csak úgy sugárzott. <br />- Köszönöm neked.
<br />- Mióta sejted?!
<br />- Már jó ideje. Ha nem lettem volna eddig gyáva, már tudnám az igazságot.
<br />- Majd én segítek, jó?! Veszünk egy tesztet és itt meg is csinálhatod. Így nem kell semmit sem megmagyarázni.
<br />- Édes vagy! –ölelt át ismételten. –Itt van a teszt már. –húzta elő a zsebéből.
<br />- Akkor meg mire várunk?! –téptem fel izgatottan a csomagot akár egy kisgyerek az ajándékát karácsony napján. Átfutottam a tájékoztatót, miközben Missi pironkodva szemezett a kütyüvel.
<br />- Várj! –tétovázott mikor a kezébe nyomtam a tesztet.
<br />- Nyugi, ez csak egy műanyag. Nem fog megharapni.
<br />- Nem attól félek.
<br />- Hanem?!
<br />- Mi lesz, ha tényleg terhes vagyok?
<br />- Akkor neked és Roynak babátok lesz. Már ha megtartod.
<br />- Mi van. ha nem akarja?! Mit fog szólni?! Mihez kezdjek vele? A suli mellé egy bébi? Mit fogok csinálni?
<br />- Nyugi. Először derítsük ki, hogy van e egyáltalán pocaklakód. –most én simogattam az ő hátát, hogy megnyugodjon.
<br />- Rendben. –suttogta. Lassabban álltam fel, mint az előbb és imádkoztam, hogy míg Missi nem végez el ne hányjam magam a szobaszőnyegen ücsörögve.
<br />- Hogy megy?! –türelmetlenkedtem a percekig tartó némaság miatt.
<br />- Kész vagyok. Már csak várni kell. –ült le mellém az órával szemben.
<br />- Minden rendben lesz, tudom. –mosolyogtam bíztatóan az elveszettsége láttán.
<br />- Remélem. –vártunk csendesen. Most is (már nem először) idegesített a falióra kattogása. A percek óráknak tűntek.
<br />- Itt az idő! –pattantam fel nem kis sietséggel. Missi hatalmas szemekkel nézett rám, látszólag még mindig nem készült fel a hírre legyen az bármilyen végkimenetelű.
<br />- Nem várhatnánk még egy kicsit?
<br />- Hogy tovább stresszeld magad?! Kizárt! <br />- Csak egy fél percet.
<br />- A-a
<br />- Csak egy tized másodpercet. –fújta ki hangosan a levegőt. Az ajtófélfának támaszkodva vártam amíg a kérdéses személy bebotorkált a sorsát közlő műanyag teszthez. Most komolyan… Lehetne valami normálisabb cucc is. Missi hosszasan meredt a pálcára, én meg már toporogtam a kíváncsiságtól.
<br />- Na?! –szólaltam meg türelmetlenül, mire Missi összerezzent. Fél perc alatt elkalandozott.
<br />- A teszt szerint… –hallgatott el, majdnem felnyüszítettem, hogy mond már!
- Szóval a teszt szerint igen. –mi igen?! El kellett töprengenem egy pillanatra, mire leesett a tantusz.
<br />- Egy bébi?! –a hangom elvékonyodott az örömtől. Imádtam már régen is a gyerkőcöket és Mariaa mellett voltam végig majdnem minden terhességénél. <br />- Azt hiszem. –bár mosolygott, nem volt felhőtlen a boldogsága, de még fele annyira sem, mint amennyire én bezsongtam a hírtől.
<br />- Gyere! –fogtam meg a kezét és húztam magammal. –Beszélnünk kell. –szinte szökdécseltem át a hálón, hogy a konyhába leülhessünk az asztalnál.
- El kell mondanom Roynak. –átszellemült már-már üveges tekintettel meredt az asztalra.
- Figyelj most rám egy pillanatra. Akarod a babát, vagy sem?! Most ne törődj senkivel és semmivel. Biztosnak kell lenned magadban. –rám nézett és tudtam, hogy felfogja amit mondok.
<br />- Szeretném. –ez legalább kiderült.
<br />- Jól van. –mosolyogtam rá. –Akkor innen a következő lépés az lesz, hogy tudatjuk Royal kit is sikerült összehoznotok. Tovább majd csak utána tervezünk. Rendben?! –bólintott, mire megcsörrent a telefonja.
- Az emlegetett egyén. –mosolygott. Már nem volt annyira áttetsző a tekintete, mint percekkel korábban. ez jó jel. –Idejönnek. –mondta miután letette a telefont.
<br />- Jönnek?! <br /> - Ivánnal. –erre elfehéredtem, még inkább. Nem akartam, hogy ilyen hmm milyen szóval illethetném?! Ramaty emberi állapot?! igen.
<br />- Csodás. –huppantam le a székre. Percekig némán ültünk mindketten, végül Missi törte meg a csendet és a merengést.
<br />- Köszönöm! <br />- Nincs mit. Ha úgy vesszük gyakorlott vagyok már. Bár ezek a modernebb kütyük néha okoznak meglepetéseket. –ezen elnevette magát. Pirospozsgás arca megtelt vidámsággal. Szinte jó volt nézni és hallgatni. Jó anya lesz belőle, ezt biztosra megmondhattam.
<br />- Kérdezhetek valamit? Nagyon személyes dolog. Ha sértőnek találod, akkor ne válaszolj és bocsánat.
<br />- Nyugodtan. –mosolyogtam, hogy leplezzem meglepettségem.
<br />- Azt mondtad volt már részed ilyenben. –már tudtam is, hogy milyen irányba tartunk.
<br />- Segítőként. A kisasszony akiknek az otthonunkat és ételünket köszönhettük sok gyermeket hozott a világra. A legtöbbüknél vagy segéd, vagy bába voltam.
<br />- Akkor neked nem is…
<br />- Nem. Nekem nem volt kisbabám, bár mindig is sokat gondolkoztam azon, hogy vajon milyen is lehetne. –emlékeztem vissza merengve arra a sok álomra ahol a saját kislányommal voltam. Valamint egy apával akit soha életemben, de még holtomban sem láttam.
<br />- És miért nem?! –kérdezett tovább.
<br />- Hmm… ma már ósdi dolgok amik akkor visszatartottak, de talán az idő és a lehetőség a legfőbb oka. Tudod akkoriban az udvarlási rítus végén és kismillió tiszteletkör után végre megtörtént a nagy esküvő. Többségében érdekből, de néha szerelemből is házasodtak, már ha az érdek is megengedte. Én csak egy szolgáló voltam, bár Mariaa barátságának köszönhetően tanultabb és műveltebb sok másik embernél.
<br />- És emiatt nem akadt udvarlód?!
<br />- Lényegében. Bár akadt egy ifjú. –nevettem el magam. –Szegényem sötétebb volt a legsötétebb éjszakánál. <br />- Legalább jó pasi volt?! –kuncogott ő is.
<br />- Nos, nem lett volna rossz parti a maga nemében, ha az ember lányának elegendő egy teli pénztárca és egy buta ám jóképűnek tartott férfi. –Ez lett a végszó, mert Iván kopogás nélkül rontott be. Nyomában pedig a mit sem sejtő apa jelölt.
<br />- Kiről beszéltek?! Ugye nem rólam? –nézett mindkettőnkre váltakozva.
<br />- Nem. Az elődödről. Vagyis egy régi majdnem vetélytársadról. <br />- Pedig a buta stimmel. –lépett elő Roy.
<br />- Határozottan fejlődő tendenciában állok a férfiak terén. –álltam fel és nyomtam Iván arcára egy puszit.
- Ebben egyet kell értenünk. –helyeselt Missi.
<br />- Egyébként nem lenne egyszerűbb ideköltöznünk?! Iván is és Missi is folyton itt lebzsel.
<br />- Ne legyél féltékeny! Évekig csak a tiéd volt mindkettő. Nekem csak egy kicsi kell, már ha adsz. –fogtam meg a karját.
<br />- Mintha lehetne neked nemet mondani. –forgatta a szemeit, de vigyorgott közben Roy.
<br />- Ezért mindenképp jár neked egy puszi. –nyomtam az ajkaimat az arcára.
<br />- Bőven elég, ha még párszor ruhabemutatót tartasz. –elképesztő, hogy nem hasadt még el a szája ilyen széles vigyorok produkálása közben. Ivánnal erre játékosan birkóztak kicsit. Közben én némán összenéztem Missivel. Afféle itt az idő, megoldom, hogy legyen hangulat a bejelentésre párbeszéd zajlott le.
<br />- Elég lesz, mielőtt valakinek még baja esik. Inkább gyere nagyfiú egy kicsit velem. –fogtam meg Iván kezét aki bár nem értette mit is akarhatok tőle, de követett a hálóba.
<br />- Megvárhattuk volna amíg elmennek. –fordított meg és a szekrényhez nyomva végigsimított a derekamig.
<br />- Félre értesz. –fogtam meg a kezét, de ekkor az ajkai lendültek támadásba. –Figyelj kicsit!
<br />- Figyelek én. Teljes figyelmem csak a tiéd. –csókolgatta a nyakam. <br />- Hé! Állj! –toltam el magamtól.
<br />- Mi a baj?! Olyan furcsa vagy. És olyan más is. –nézett meg alaposan. <br />- Most nem rólam van szó. –hunytam le a szemem egy pillanatra, mert szédülni kezdtem.
<br />- Minden rendben?! Más a színed. Olyan beteges, nem vámpíros. –ezen elmosolyodtam. <br />- Figyelj rám kérlek! –csóváltam a fejem, hogy nem hagy kibontakozni, hogy végre elmondhassam a mondókámat. Kintről halk beszélgetés hangja szűrődött be, a jelek szerint még nem mondta el Missi.
<br />- Rendben. –nézett rám komolyan Iván.
<br />- Missi… –elhallgattam, mert újra rám tört a rosszullét.
<br />- Igen?! –kérdezte, de felmutattam az ujjam, hogy várjon. Hiába kaptam a szám elé a kezemet nem állított meg abban, hogy ismételten ne kelljen rohannom a mosdóba. Iván persze követett, hogy szem és fültanúja legyen az élménynek amint próbálom kiadni magamból a már rég nem létező ételt. Hamar visszakerültem a földön levő takaróra, pedig már titkon kezdtem reménykedni, hogy elmúlt. Ahogy felültem és a vizes törölközőért nyúltam lerántottam több dolgot is. Iván segíteni akart összeszedni, de pont az ő kezébe kötött ki a teszt.
<br />- Ez mi?! –nézett rám döbbenten.
<br />- Semmi. –kaptam ki a kezéből és a hátam mögé dugtam.
<br />- Elina. Az egy terhességi teszt volt. –nem hangzott kérdésnek, szóval nem válaszoltam semmit. - Terhes vagy?! –a hangnemet egyszerűen nem tudtam értelmezni.
<br />- Dehogy!
<br />- Az egy pozitív teszt. Elina ne hazudj! <br />- Nem hazudok! –csattantam fel. Szerencsére már nem kellett semerre sem mennem, csak egy kicsit elfordulnom.
<br />- Ez a rosszullét és a teszt. Ne nézz teljesen idiótának. –sértett volt, de mégis, mintha könyörögne?!
<br />- A teszt nem az enyém. –dőltem a falnak zihálva.
<br />- Mi? –jaj magasságos, de értetlenek az emberek. Elvégre két csaj van a házban egy tesztre és az egyik kilőve. Hallo! Hol itt a logikus gondolkodás?
<br />- Nem viccelek! Megmutatom, akkor talán elhiszed a saját szemeddel! –viharzott be Missi nyomában pedig Roy.
<br />- Hű. Szarul nézel ki! –feledkezett meg egy pillanatra a vitájukról Roy amikor megpillantott.
<br />- Kösz, értékelem a kedvességed! –és már megint olyan volt a hangom, mint egy alkoholista blues zenésznek, csodás.
<br />- Hol a teszt? –Missi nem kicsit füstölgött, mikor beért. A fürdőmben füstként kavargott a feszültség.
<br />- A tiéd?! –pillantott fel döbbentem Iván.
<br />- Jó reggelt! Ezt próbáltam végig elmondani. –de most komolyan?! Ez csak nekem ilyen rohadt ésszerű dolog? Missi Roy kezébe nyomta a tesztet.
<br />- Majd hívj fel, ha nem nézel dilinyósnak! –ezzel kiviharzott a fürdőből. Majd csapódott a bejárati ajtó. A hormonok csodákra képesek, akár egy fúria. –somolyogtam a bajszom alatt miközben a két pasi aki még jelen volt a műanyag tesztet bámulta. <br />- Héhó! Elviharzott a kismama! –szóltam erőteljesebb hangon amitől meg köhögni kellett. <br />- Most mit tegyek?! <br />- Szereted őt? Akarod őt? Babástól, mindenestől? Mert ő a tiéd, ahogyan Missi szerelme is! Ha ez jelent valamit fuss utána, mielőtt még baja esik. –lassú volt a felfogása ahogyan ebben az időben még Missinek is, de végül megvilágosodott és elrohant. Furcsa gépezet az emberi agy, tűnődtem mikor Iván összeroskadt mellém.
<br />- Sajnálom. –nem nézett a szemembe.
<br />- Mit?! Hogy terhesnek hittél? –bólintott. –Te tiszta édes vagy! –olvadoztam. –Butus, de édes. –és máris eltűnt a feszültség a levegőből.
<br />- Csak a teszt és az állapotod. Összezavart. –mentegetőzött.
<br />- Én lennék a legelső aki rohanna hozzád bejelenteni a hírt, de ez nem történhet meg. Sajnálom, de nem lehetek a te Missid. –fájt. Nem a torkom, vagy a gyomrom, a létezésem fájt, hogy nem lehetek egyszerű ember aki leéli az életét amellett akit szeret. Gyermeket nevel, unokákra vigyáz és egyszer, ha az istenek is azt akarják megöregedve hal meg csendesen. Szép ábránd, de ez nem én vagyok.
<br />- Az jó, mert nincs kedvem Roynak lenni. –villantott egy szélesebb mosolyt, de végül ismét visszavedlett kissé bánatos hangulatába.
<br />- Csak azért mondom ezt, mert szeretném, hogy mindent tudj és úgy dönts legyen bármi is a végeredménye. –egy gombóc lüktetett a torkomban.
<br />- Tudom, de ez nem ok. Majd lesz valahogy. –állt fel, és felém nyúlt, hogy felsegítsen. –De akkor mi a bajod?! <br />- Egy kísérlet az emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerekkel. –hazudtam, mint a vízfolyás, de ez még mindig jobb volt, mint azt mondani: „Nem tudom, kétségbe vagyok esve és senkihez sem fordulhatok, mert teremtőm ki tudja hol van, a többi vámpír pedig potenciális gyilkosom lehet a napló miatt amihez jóformán semmi közöm…”
<br />- Ki kéne mosatni a gyomrodat. Attól hamarabb helyrerázódnál. –nézett rám aggodalmasan.
<br />- Ne aggódj, már nem olyan vészes. És különben is, mégis mivel magyaráznánk az orvosnak, hogy ok nélkül kell a gyomormosás?
<br />- Nem tudom. Lefizetjük.
<br />- Nem. Amúgy sem mehetek korházba. <br /> - Elina.
<br />- Jól vagyok. Ne aggódj, jó?! –mondtam lágyan.
<br />- Hogy ne aggódnék érted. –húzott közelebb magához óvatosan.
<br />- Inkább menj, keresd meg az ifjú családot és gratulálj a nevemben is, ha már szent a béke. Én megleszek. Ez már a vége.
<br />- Biztos?
<br />- Határozottan. –bólintottam.
<br />- Rendben. –nyomott az arcomra egy puszit. –De később még benézek! <br />- Az ágyban megtalálsz. Búj be, ha van kedved. Szerintem úgy alszom majd, mint egy mormota.
<br />- Pihenj! –engedte el a kezemet és ő is eltűnt. Ismét magamra maradtam a szorongásaimmal. <br /><br />Az ágy mellé készítettem mindent ami csak kellhet és bevackoltam magam abban reménykedve, rám talál az álom.
<br />- Elina! Elina, hallasz engem? –szólongatott egy ismerős hang. Mire eljutott a tudatomig lassan egyre éberebb lettem. Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam Ivánt.
<br />- Mi a baj kedvesem?! –próbáltam nyitva tartani a szemeim, de nagyon nehezek voltak.
<br />- Elina! Ne ájulj el megint! Kérlek, figyelj a hangomra! –kérlelt kétségbeesetten. <br />- Aludj velem... –nyelt el a sötétség. Mint mikor az ember csak merül és merül a tenger mélyére. Nincsenek hangok, sem képek, sem fények. Akár az űr ami most kellemes melegséggel vesz körül. Egyszer csak valami vékony fénysugár tűnt fel a távolból. Én pedig feléje úsztam a lebegő sötétségben. Lassan erősödött minden körülöttem. Fertőtlenítő illat, zsongás, lámpák. Kinyitottam a szemem, de Iván helyett egy ismeretlen nő nézett vissza rám.
<br />- Felébredt végre? Nagyon megijesztette a családját. –mosolygott, majd eltűnt.
<br />- Hol vagyok?! –forgattam a fejem jobbra és balra, hogy akkor talán kitisztul a kép és hamarabb szabadulok a tompaságból.
<br />- Kórházban. Elájultál több alkalommal. –fogta meg a kezem Iván.
<br />- Hol vannak Missiék?!
<br />- Az előbb mentek haza aludni. Megijesztettél minket. –az első épp érzelmi reakcióm a bűntudat volt.
<br />- Sajnálom. <br />- Én is. Tudom, hogy azt mondtad ne, de aztán ott hevertél a földön… Nem volt más eshetőségem. <br />- Nem számít. –aludtam el. Nem lebegtem, nem álmodtam, de éreztem, hogy Iván keze az enyémet fogja és amikor ébren volt cirógatta. <br />Reggel nagyon korán érkezett a nővér és kaptam pár bogyót amit be kellett vennem, majd megmérte a lázam. A következő amire emlékszem az egy csendes vita volt Iván és egy orvos között.
<br />- Mi a baj? –kérdeztem kótyagos fejjel.
<br />- Miss. Ilián, megvannak az eredményei.
<br />- Értem.
<br />- Ha jól tudom akkor az úr nem közvetlen hozzátartozó, így ismételten megkérem, hogy fáradjon ki!
<br />- Nem hagyom magára! –villogtak Iván szemei.
<br />- Semmi baj. Majd én elmondom, hogy mi is volt. Rendben?! Addig menj haza és egyél valamit. Zuhanyozz le és aludj kicsit. –kértem, míg végül belement.
<br />- Vigyázz magadra, de most rendesen! –csókolta meg a homlokom, majd elhagyta a kórtermet.
<br />- Tehát?! –próbáltam kissé feljebb csúszni, de nem ment.
<br />- Elvégeztünk pár vizsgálatot és kimostuk a gyomrát. Vitaminhiányban szenved, és kissé vérszegény is. Ezekre fogok felírni étvágyfokozókat, étrend kiegészítőket. Mindenképp szedje rendesen, mert bajok lehetnek.
<br />- Értem. –hmm ez nem is olyan rossz, mint vártam, bár meglepő, hogy nincs még egyetlen ördögűző, vagy vadász az ágyam szélén, hogy megszabadítson. Ki így, ki úgy.
<br />- Továbbá rendszeres tanácsadásra kellene járnia, hogy figyelhessük a fejlődést. Félő, hogy valami baja eshet a terhességének.
<br />- Várjunk! –döbbentem le. –Mit mondott?
<br />- Hogy baj lehet belőle, ha ennyire elhanyagol mindent ami szükséges önnek és a babájának.
<br />- Nem vagyok terhes.
<br />- A vizsgálat szerint az.
<br />- Az nem lehet. Nekem nem lehet gyerekem! –ültem fel.
<br />- Ne izgassa fel magát! –vakargatta a férfi a fejét. –Ezek szerint nem is tudott az állapotáról?
<br />- A mimről?! –horkantam fel. –Ez valami tévedés.
<br />- Nincs semmiféle tévedés. –mondta hűvösen.
<br />- De van. Tudom biztosan, hogy nem eshetek teherbe!
<br />- Mégis megtörtént a jelek szerint. Nevezze csodának, vagy átoknak. Ez már csak az ön magánügye. Azt tudom, hogy ha továbbra is ilyenek lesznek az eredményei meg kell szakítani a terhességét. A baba túlságosan is fejletlen maradna. –és ezzel magamra hagyott.
<br />- Oh, te jóságos valhalla! –csúsztam vissza a takaró alá. Kisvártatva visszatért az orvos receptekkel, névjeggyel és cetlikkel. Ellátott kismillió tanáccsal, végül kiszabadultam abból az apró szobából. A folyosón ácsorogva tanakodtam, hogy mégis mi a fenéhez kezdjek. Szerencsémre Iván volt olyan előrelátó, hogy elhozta a tárcámat, csak épp készpénz nélkül. A taxi tehát kilőve, hacsak nem keresek előbb egy automatát. Minden papírt belegyömöszöltem a zsebembe, majd elhagytam a kórházat. <br /><br />Nem volt annyira rossz idő, így fel sem tűnt senkinek a nem épp utcai viseletem. Séta közben butikok közé keveredtem és véletlenül épp egy bababolt előtt kellett megtorpannom. A kirakatban édesebbnél édesebb dolgok voltak. Ám mielőtt észbe kaphattam volna, már belülről néztem kifele.
<br />- Segíthetek?! –csípett el egyből az eladó. Nagyon kedvesnek tűnt. Amellett érezhető volt, hogy aki ide betéved sosem távozik üres kézzel. Mondjuk általában nem tévednek be az emberek egy bababoltba. Vagy igen?!
<br />- Ha tud adni valamit amivel könnyebb lehet a bejelentés. –sóhajtottam.
<br />- A legtöbben a kiscipőben bíznak. Megvan a maga bája és egyértelmű, amikor a kedves párja kibontja a csomagot. –mutatott egy apró dobozkát. Annyira kis édes volt, hogy szinte cseppfolyóssá váltam tőle.
- Kártyával lehet fizetni?! –az agyam jóformán fel sem fogta mit is csinálok.
<br />- Persze. –normális esetben sarkon fordulok és eltűnök. Nem is. Normális esetben be sem teszem a lábam ebbe a boltba. Most mégis itt voltam és nem kis mosollyal vettem át a táskát amiben a doboz mellett ajándék plüss és egy „Gratulálunk!” lufi lapult. Két sarokkal arrébb végre megtaláltam az automatát és egy taxit is, így végre kiszakadhattam az emberi világból. Az ég is összeesküdhetett ellenem, mert lépten nyomon babakocsikkal és kis gyerkőcös párokkal találkoztam. Miután kifizettem a taxit spuriztam befele a lakásba. Még annyira sem álltam meg, hogy visszaintsek, vagy akárcsak mosolyogva köszönjek a szomszédnak. <br />A lakás csendes magánya és állandósága jót tett. Mintha felforrósodott volna a műanyag zacskó úgy dobtam le az asztalra. A hálószoba olyan volt, mint mikor lefeküdtem, kivéve a kihúzkodott fiókokat. Iván körültekintő volt, de kapkodott is. Összepakoltam a szobát és bebújtam az ágyba, mert már alig álltam a lábamon. Fekve a takaró alól üzenetet hagytam Iván rögzítőjén, hogy ne menjen a kórházba és ne aggódjon miattam. Végül ismételten elaludtam, szerencsére még az álmokhoz is fáradt voltam. Azonban egy furcsa késztetés lopózott belém, így mikor felébredtem tárcsáztam Missi számát. Meg sem néztem mennyi az idő, míg egy álmos hang bele nem szólt.
<br />- Hallo?! –ásított egy nagyot a keresett személy.
<br />- Terhes vagyok! –szép és illendő köszöntés. Egyből a közepébe, bumm! Ám mégsem robbant a bomba, lévén, hogy hajnalban az alvó agy nehezen ébred.
<br />- Mi vagy? –kérdezett vissza.
<br />- Terhes.
<br />- Aha, gratulálok. És ki vagy?!
<br />- Elina. –egy perc gyilkos némaság állt be, majd hallatszott ahogyan a meztelen talp landol a földön.
<br />- Pár perc és ott vagyok. –ez már az éber és eltántoríthatattlan Missi volt.
<br />- Nem szüks... –szakított félbe a pittyegő hang. –Csodás. Gratulálok Elina, igazán büszke vagyok rád! –csóváltam a fejem, majd felkeltem. Missi perceken belül kopogtatott az ajtómon. Vastagon felöltözve és pirospozsgásan.
<br />- Tudtam! –most ő volt oly kedves belecsapni a közepébe. –Látod én megmondtam!
<br />- Igen megmondtad. –játszottam a durcást miközben beviharzott mellettem. Hű, csak úgy tombolnak a hormonjai.
<br />- Halljam a részleteket! –mikor ment át vallatótisztbe?! <br />- A kórházban tértem magamhoz, miután lefeküdtem az ágyba. Iván állítólag a földön heverve talált rám. –nem szakított félbe, pedig szólásra nyitotta a száját. –Ott pedig elvégeztek pár vizsgálatot, és az orvos szerint terhes vagyok.
<br />- Várjunk. Csináltak tesztet? <br />- Azt hiszem. A doki nagyon pipa volt, mert az eredményeim katasztrofálisak. Bár azt sem értem, hogy lehettek eredményeim.
<br />- Miért, azt érted, hogy-hogy lehetsz terhes?! Mármint nem az általánost, azt én is tudom. –megráztam a fejem.
<br />- Semmit sem értek és el kellett valakinek mondanom. Sajnálom, hogy gondot okozok.
<br />- Semmiség. Inkább magaddal foglalkozz! –elég hamar megfordult a tanácsadói szerepkör. Ennyit arról, hogy végig segítkeztem pár terhességet.
<br />- Oké, információ kell! –járkáltam elgondolkozva.
<br />- És mégis hol szerezhetnél? Valami vámpírközpontban? –Missire meredtem, de nem tudtam eldönteni, hogy vicc, vagy komoly gondolat volt e.
<br />- Nem tudom. <br />- Az a pasi akivel Iván is találkozott?
<br />- Archie?! Ő lenne az egyik utolsó akivel tudatnám a dolgot. <br />- Valaki aki tudhat hasonló esetekről?
<br />- Nincs. Nem is lehet, mert nincs hasonló eset. A vámpírok nem nemzenek és nem is szülnek. Más úton növeljük az egyedszámunkat.
<br />- Jah igen. Szipolyozással, mert az olyan nyami… –gúnyolódott.
<br />- Hé! Nem én akartam vámpír lenni! –csattantam fel.
<br />- Jól van, bocsi. És a prof? Az ő könyvtárában lehet, hogy találnánk mondát a félvér babákról. –ez kicsit jó ötletnek tűnt, de már jó ideje nem bízom a professzorban. <br />- Túl rizikós.
<br />- Akkor nincs ötletem. Leszámítva az apa szaktudását. Mert ugye Iváné a baba?! –ledöbbenve meredtem rá.
<br />- Ki másé lenne?! –sértődöttségem kiabált a szavaimból.
<br />- Bocs, de meg kellett kérdeznem. Elvégre azt mondtad nincs más hasonló történet. Kell lennie valami különösnek az egészben.
<br />- Leszámítva, hogy halott létemre egy élet fejlődik bennem?
<br />- Igen. Miért pont te? Vagy ő? Vagy most?
<br />- Nem tudom.
<br />- Én sem, de el kell mondanod Ivánnak.
<br />- Tudom. Nem szándékosan, de már rá is készültem. –toltam Missi elé a táskát.
<br />- De édes! És jobb, mint a használt teszt. –most már mosolygott a helyzeten.
<br />- Már csak az alkalmat kell megtalálnom. Na meg a szavakat.
<br />- Csak ne húzd soká. Ki tudja, hogy a kis különcke milyen gyorsan fejlődik.
<br />- Erre nem is gondoltam. –ijedtem meg.
<br />- Nyugi, nem lesz baja. Szívós a papa és a mama is, kemény lesz a kicsi. –állt fel és öleltük át egymást.
- Sosem gondoltam volna, hogy együtt leszünk terhesek. –mosolygott ő.
- Na, azt én sem. –öleltem át ismételten, hogy aztán újra magamra maradjak a gondolataimmal.
<br /><br />Másnap friss reggeli illat ébresztett. Iván meglepetéséből akadt minden amire csak vágyni lehet. Én mégis rosszul voltam a puszta gondolattól is, hogy ennem kellene. Ételt vagy akár vért.
<br />- Jó reggelt. –hajolt le és csókolt homlokon.
<br />- Neked is. Hogy aludtál?
<br />- Jól. És te?
<br />- Mint akin átment párszor egy kamion.
<br />- Mit mondott a doki?
<br />- Elhitte a gyomorrontást. –hazudtam.
<br />- És nem lett baj belőle, hogy bevittelek?
<br />- Nem. Se nekem, se neki. –mosolyogtam. <br />- Akkor jó. Aggódtam, hogy esetleg gond lehet. Apropó, láttam vettél gratuláló ajándékot Missiéknek. –mosolygott.
- (Nem nekik, neked. Ugyanis terhes vagyok!) –kellett volna mondanom, de ehelyett:<br />- Kettőnk nevében szánom.
<br />- Jó ezt hallani.
<br />- Mit?
<br />- Hogy kettőnkként emlegeted a helyzetünket.
<br />- Ha akarod, hívhatlak úgy is, hogy A pasi akivel dugni szoktam. <br />- De még milyet. –csókolt meg. –Én mégis maradnék a többes számnál. –kacsintott rám. Úgy éreztem ez elég jó pillanat, de megint nem azt mondtam, mint amit kellett volna.
<br />- Kaptam egy rakás receptet. –forgattam a szemem.
<br />- Elhozzam neked, vagy útba esik?
<br />- Mit kérnél cserébe ezért a szívességért?
<br />- Tudod te azt. –simította végig a karom.
<br />- Azt sajnos, most egy kicsit nem lehet. Orvosi utasítás. –fintorogtam.
<br />- Gyomorrontás esetén semmi szex?
<br />- Nem egyszerű gyomorrontásnak értelmezte az orvos. És nem akarja, hogy megfertőzzelek esetleg.
<br />- Értem, de mi tudjuk, hogy nem vagy fertőző.
<br />- Nem tudjuk biztosan. Tény, hogy nem nagyon bírom ki az emberi kaját sokáig, de ez furcsa volt. Sosem kerültem ilyen állapotban.
<br />- Rendben-rendben. Hol vannak a receptek?
<br />- Az asztalon. És vennél egy terhességi tesztet is?!
<br />- Minek?
<br />- Az átlagos emberlány imázs fenntartása miatt.<br />- Máris hozok mindent, de addig egyél! –most tűnt fel, hogy a bögrében kávé helyett vér volt. Erre eleredtek a könnyeim, és a meghatottság teljességgel maga alágyűrt, míg Iván megjárta az utat.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-53289856120329185732011-04-24T02:37:00.000+02:002023-03-12T00:02:33.908+01:0015. A napló2014. tavaszára már sok mindennel bővült a tudásom. Justine türelmes és segítő kész volt, én pedig gyors és lelkes tanuló. A legtöbb szabad, illetve kötött időnket együtt töltöttük. Nem jártam órákra, de Justinenak azt mondtam, szimpla felmentésem van tárgyakból. Az igazat mégsem mondhattam el. Mégis milyen lett volna odaállni valaki elé és azt mondani: „Vámpír vagyok, és a különlegesebb tulajdonságaimat bevetve oldottam meg a problémát.” <br />Nah persze, a legtöbben egy mosollyal elintéznék, és egyszerűen ribancnak tartanának aki lefekszik a tanárával a jobb jegyért. Ám Justnie talán még hitt is volna nekem. Bár abból sem sült volna ki semmi jó. Megtanultam a saját káromon, hogy a legtöbb ember nem képes kezelni a tényeket, hogy nem csak körülöttük forog a világ. És itt főként egy bizonyos emberre vetítem ki a képet, bár hozzá kell tenni, hogy Ivánnal furcsa volt. Ez pedig elég könnyed megfogalmazása annak, hogy gyerekként majdnem megöltem, aztán évekkel később az ágyába bújtam, pedig még akkor sem volt nagykorú. Mondjuk nem látszott rajta és különben is. Csukjanak le, mert hosszas évtizedek böjtje után végre élveztem a testem és az övét. Hmm… de még hogy...<br />Lassan öt év telt el azóta, hogy kirakta a szűröm, ami a maga nemében végre normális cselekedet volt. Végtére is csak rossz hatással voltam rá, de ő… Egészen addig nem volt ellenem, míg Archie meg nem keverte a dolgokat. Mondjuk várható volt előbb, vagy utóbb. Sőt, őszintén szólva már sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna ennek a reakciónak felbukkannia. Viszont ami múlt elmúlt. Csak remélni tudom, hogy végre rendes vágányra terelődött az élete és elfelejtett. Én sosem fogom, ahogyan meg is ígértem neki. Vére ízének pusztán a gondolatától is fellángolt a vágyam, hogy megkeressem, de megtanultam kezelni a helyzetet. Egyrészt próbálok nem rá gondolni, másrészt a vérszomjamat drága, de emberbarát módon csillapítom és harmadrészt, amikor már nagyon nem bírok magammal a hideg fürdőzés lecsillapít. <br />Pár napja volt utoljára, hogy felautóztam a még jéghideg tengerig és úsztam egy nagyot. Remek edzés és tényleg lehűt. Jó, persze a testi vágyat csillapíthatnám másként is, de a trükközésnek hála Justine ostromlása alább hagyott. Megmaradtunk szimpla jó barátnak a közös munka mellett. Nah igen, persze voltak pillanatok amikor egy cseppet bántam, hogy bemagyaráztam neki az első együtt töltött éjszakánk után –szigorúan csak alvás volt– hogy álmában az előző barátnőjét emlegette. Aminek az lett az eredménye, hogy összejött a lánnyal aki valamiért totálisan gyűlöl. Pedig, ha tudná… <br />Jó, lehet nem az éjszaka közepén kellene hazaküldenem Justinet, de ő magától sosem siet. Valamint az, hogy nála töltöm végül az egész éjszakát, megint csak a munkából adódik. <br /><br />- Tessék. –nyújtott át nekem egy pohár „Sőlt” Justine. A Cherry és őszi lé keverékéből álló ital elnevezése közös megegyezésű volt. Én sőlt, ő pedig sört ivott. Gagyi poén, de 22órányi fordítás után már ennek is örültünk.
<br />- Haza kellene már mennem. –néztem ki a sötétedő égre.
<br />- Korán van még. –fel sem nézett a papírokról, csak a jeleket tanulmányozta. –Szerintem ez a kettő kombinációja lehet, bár se így, se úgy nincs értelme. –sóhajtott egy nagyot és áthúzta a fordítását.
<br />- A barátnőd morcos lesz, ha megint itt talál.
<br />- Ne is törődj vele. Majd megbékél. –nah igen, Justine mindig ezzel jött. Ez okozott némi fejtörést, de bűntudatot semmi kép. A lány lehetne olyan ügyes, hogy elvonja a figyelmét, ha nagyon akarná.
<br />- Nah, én mára befejeztem. –álltam fel.
<br />- Most mi van?! –nézett fel rám értetlenül.
<br />- Hazamegyek és kialszom magam. –nyújtóztam egy nagyot.
<br />- Itt is alhatnál.
<br />- Justine, már napok óta nem voltam otthon. Feleslegesen fizetek a fűtésért, nem is keveset.
<br />- Jól van, rendben. Csak azt hittem nézünk egy filmet, vagy valami.
<br />- Vagy valami? –kérdeztem kissé meglepetten.
<br />- Szerintem te is tudod mi. –nézett rám, mint aki nem érti mit nem értek.
<br />- Barátnőd van. <br />- Nem sokáig. Egyébként pedig tudom, hogy még mindig vágysz rám. –vigyorodott el.
<br />- Aha, persze. –csóváltam a fejem. –Figyelj, ha problémátok van, oldjátok meg. Annak nincs semmi értelme, hogy csak úgy feladd.
<br />- Nincs mit feladni! Nagyjából két hétig volt langyos a kapcsolatunk. Azóta csak egy zsémbes... tudod mi.<br />- Talán megerőltethetnéd magad, és ahelyett, hogy megnehezíted szegény helyzetét teszel is valamit. <br />- Vagy mi lenne, ha hagynám a francba és összejönnénk végre.
<br />- Jó éjt Justine! –hagytam magára. Nem volt kedvem vitatkozni, sem tovább győzködni. Tegyen amit akar, éhes voltam és kissé ingerlékeny. Hogy úgy mondjam harapós. <br /><br />Annyit voltam már a diákszállón, hogy csukott szemmel hazataláltam Justinetól. Út közben azon gondolkodtam, hogy vajon miért is pont ma drukkolt elő ezzel a dologgal. Talán megunta volna, vagy kezdett kopni a múltban belé ültetett gondolat? Mondjuk ahhoz képest, hogy mikor is ültettem a fejébe a dolgot, elég sokáig kitartott. Vezetés közben már éreztem, hogy lassan túljutok a józanságomon, elönti az agyamat a szomjúság és a vadászat láza. Rég nem ért már ilyesmi, bár mostanság tényleg nem figyeltem az idő múlására. Azt hiszem ez nem kis hiba volt a részemről. Megremegtem a vágytól, mikor végre leparkoltam. Teljesen besötétedett, csak az utcai lámpák égtek, valamint a függönyökön át kiszűrődő tv-k fénye jelezte, hogy ébren vannak a szomszédok. Nem törődtem azzal, hogy esetleg megláthat bárki is. Villám gyorsan az ajtómnál teremtem, hogy megszerezzem az áhított vért. Az utóbbi időben már nem is vágytam annyira harapni. Kezdtem magam állatkerti ragadozónak tekinteni, aki a gazellák mellett van elhelyezve, de húst csak mirelit báránycombként kap.
Melegítés nélkül ittam ki három tasakkal mire meg tudtam magam annyira nyugtatni, hogy ne álljak totális vadász üzemmódban. A konyhabútornak támaszkodva néztem a mosogatóba hajított kiürült zacskókat.
<br />- Vadászni akarok egy jót. –fintorogtam a csepegő csapnak, ami hatására rózsaszín folyadék szivárgott a lefolyóba. Rosszabb vagyok, mint egy férj aki papuccsá vált az évek során. Totál kifordultam a személyiségemből, hogy a fajtajegyemet már ne is említsem. Egy nagy szusszantást követve vonultam be a fürdőbe, hogy lezuhanyozzam, majd mikor végeztem és szárazra töröltem magam percekig csak a tükörképemet fürkésztem.
<br />- Semmi, de semmi változás. –hajoltam közelebb és forgattam a fejem, majd egy óvatlan pillanatban megpillantottam az ollót. Gondolkodás nélkül és sebesen cselekedtem. A hosszú fekete tincseim egymás után hullottak a szőnyegre, míg végül ott álltam nagyon rövid hajjal, mosolyogva. <br />- Oké, rendben. Most már tuti, hogy megbolondultam. –vizsgáltam az új frizurámat. Összetakarítottam magam után, végül lehuppantam az ágyra. Háttér zajnak bekapcsoltam a tv-t, aztán a laptopom. Perceken belül azon kaptam magam, hogy ismét várakozom. Időnként máskor is megesett már mikor a postámat csekkolom. Még mindig reménykedem, pedig már évek teltek el.
<br />- Ostoba liba! –csuktam le, mielőtt még megjelenhetett volna, hogy van e új üzenet. Hanyatt fordulva meredtem a plafonra, amikor megcsörrent a telefon.
<br />- Jaj szia! Nagyon örülök, hogy ez még a számod! –egyből megismertem a hangot, de nem akartam hinni a fülemnek.
<br />- Missi?! –nyögtem ki végül.
<br />- Igen! Úgy örülök, hogy sikerült elérnem téged. Mond csak tv közelében vagy?
<br />- Igen, miért?
<br />- Kapcsold a 42-es csatornára most! Sürgős. <br />- De hát miért?!
<br />- Csak tedd meg! –értetlen képet vágtam, ám mivel telefonon keresztül ez nem látszik, eleget tettem az utasításnak. <br />Görcsbe ugrott a gyomrom, ami nem volt épp jó érzés a tetemes vér elfogyasztása után.
<br />- Szívdöglesztő lett én mondom! –kuncogott Missi a telefon másik végén. Szóhoz sem jutottam, csak bámultam őt. Iván rövid, melírozott barna haja izzadtan tapadt a homlokára, miközben válaszolt a sportriporter kérdéseire. Barna szemei szinte szikráztak az érzelmi telítettségtől. Jó színben volt, mi több, remekül festett! Jó érzés volt látni, hogy boldog. De akkor miért voltam annyira letörve, mint a bili füle? <br />- Boldog?! –kérdeztem halkan. Missi meghökkent egy pillanatra.
<br />- Milyen téren? –kérdezett vissza.
<br />- Nélkülem. –komorodtam el.
<br />- Figyelj. Nem azért hívtalak fel, hogy depizni kezdj! Reméltem, hogy velünk örülsz ha látod, hogy meddig jutottak. –a kimerevített képernyőt néztem és azt képzeltem, hogy rám néz. Micsoda naiv gondolat, de mégis kicsit felvidított.
<br />- Tudom, és köszönöm neked! –próbáltam annyi hálát csempészni a hangomba amennyit csak lehet, de nem volt túl meggyőző.
<br />- Összejöhetnénk valamelyik nap! –ajánlotta fel önként. Nekem pedig leesett az állam.
<br />- Csak nem vásárolni kellene menned?! –nevettem el magam és ő is csatlakozott.
<br />- Nem. Igazából úgy gondoltam, hogy elmehetnénk négyesben mozizni.
<br />- Húúú. Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet.
<br />- Miért?
<br />- Iván miatt. Nem tudom hogyan viszonyul a…
<br />- A vámpírságodhoz?
<br />- Igen. Valamint hogy mennyire gyűlöl még. –ismertem be elszomorodva. A fejemben tisztán élt a kép. Az utolsó kép róla amikor undorodva nézett rám.
<br />- Buta vagy! –torkolt le Missi. Mivel nem reagáltam folytatta. –Komolyan azt hiszed, hogy gyűlöl téged? Azt hittem vámpírként élesebbek az érzékeid.
<br />- Élesebbek is. –mondtam sértődötten.
<br />- Akkor feltűnhetett volna, hogy nem konkrétan ellened szólt azaz egész helyzet.
<br />- Ha nem ellenem, akkor mégis ki ellen?! <br />- A vámpírság ellen.
<br />- Vagyis ellenem.
<br />- Nem. –győzködött. –Beszéltem vele és kiderítettem.
<br />- Igen?
<br />- Igen. Nem gyűlöl, sőt még csak nem is utál. Azt mondta, idézem: „Ez olyan, mintha te utálnád az embereket, de őt nem.” Érted már?! –kérdezte izgatottan.
<br />- Jobb lesz, ha továbbra is távol tartom tőle magam. –sóhajtottam.
<br />- Megadom neki a címedet!
<br />- Nem, nem teszed. Te sem akarod bajba sodorni őt, ugye?!
<br />- Nem te voltál vele. Nem láttad milyen volt! Az őrületbe kergette Royt. –a hangja aggódó és rosszalló volt egyszerre.
<br />- Sajnálom. Nem tehetek eleget a kérésednek. Alig tudtam tovább lépni. –hazudtam. Lényegében meg sem próbáltam igazán.
<br />- Miért teszitek ezt? Te őt akarod, ő téged. Pofon egyszerű a képlet!
<br />- Nem az. Missi, meg kell értened. Roppant veszélyes az én világom.
<br />- A te világod, bla-bla-bla… Ez csak üres kifogás. Beijedtél!
<br />- Be. Ha nem emlékeznél, kis híján megöltelek legutóbb. –csóváltam a fejem mérgesen.
<br />- Nem azt kértem, hogy költözzetek össze. Egy nyilvános helyen eltöltött kis idő csak nem lesz halálos. –vágott vissza gúnyosan.
<br />- Majd meglátom. –sóhajtottam egy nagyot. Látni akartam Ivánt, de tudtam jól, hogy ez rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet.
<br />- Rendben. Akkor majd összeszervezek egy időpontot és találkozunk! –csicseregte felvidulva.- Álmodj Ivánnal! –kuncogott búcsúzásként. <br />- Borzasztó nőszemély vagy! Nem is értem, hogy bírja Roy. –már én is mosolyogtam. Miután letettem a telefont, még hosszasan szemeztem a képernyővel. Nem volt mit tagadnom, nagyon tetszett. Jobban, mint korábban, ha ez egyáltalán lehetséges. Túlságosan is beindította a fantáziámat. A tervezett alvásból nem sok lett, viszont vidáman és tipikusan kielégült állapotban ért utol álmomban a hajnal. A tv néma műsorai nem voltak lényegesek, csak azaz egyetlen pillanatnyi kimerevített kép. <br />Kora délelőtt ébredtem arra, hogy ismételten csörög a telefonom. Csukott szemmel vettem fel és próbáltam felkecmeregni a mély álom határáról, hogy legalább a fele eljuthasson a tudatomig bárkinek is akadjon mondanivalója. Nem meglepő, hogy Justine szólalt meg a vonal másik végén.
<br />- Pattanj ki az ágyból, ma fontos dolgunk lesz. –ej de fitt valaki.
<br />- Aha, a fontos dolog is ráér amíg kialszom magam. –vackolódtam még inkább az ágyamba.
<br />- Fél órán belül vár minket Delton. Mutatni akar pár igazán érdekes dolgot. Azt mondta mindenképp szóljak neked. Gondoltam reggeliznél előtte. <br /> - Mi ilyen nagyszabású, hogy vasárnap akarjon látni minket. –mondtam miután rápillantottam az ágy melletti digitális órára. Nem húztam be a függönyöket, így most a még hólepte külvilág vakító fényességgel töltötte el a szobát.
<br />- A magánkönyvtárának titkos részét akarja megmutatni. Olyan könyvek is vannak ott amikről még csak nem is álmodtál. –mondta felvillanyozva. <br />Erre persze kipattantak a szemeim. Végre eljutok a történet végére.
<br />- Máris indulok! –pattantam ki az ágyból.
<br />- Nyugodtan reggelizz meg érted megyek. <br /> - Rendben. –tettük le mindketten a telefont. Villám sebességgel öltöztem. Még egy vámpírnak is gyorsan. 1,5 perccel később már be volt ágyazva és épp a fürdőben próbáltam valamit kezdeni a hajammal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megváltoztatnám a látványt. Bezzeg amíg volt, idegesített. Előkerestem egy kis vaxot és lefixáltam az égnek meredő káoszt ami a fejemen volt, majd a konyhába száguldottam, hogy Justine érkezése előtt megigyam a reggeli adagom. Az egész reggeli hercehurca nem tartott tovább 8percnél. Pillanatokkal később már unottan várakoztam. Nem lehetnek az emberek ennyire lassúak. Bögrével a kezemben mentem, hogy megnézzem mi van a tv-ben, de Iván csillogó tekintetével találtam szemben magam. Jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén miközben utoljára végig vizsgáltam a kép legapróbb részleteit is. Minden egyes szál szőrt a helyére illesztettem a fejemben kialakított borostás és kiizzadt Iván képnek, végül pedig csak egy apró pillanatnyi habozás után lekapcsoltam a tv-t. <br /><br />Majd húsz perc telt el a telefonhívástól, mire Justine végre leparkolt a ház előtt. Mikor bekanyarodott az utcába már vettem is a kabátom, így ki sem kellett szállnia. Láthatólag örült ennek.
<br />- Szia!
<br />- Jó reggelt! –villantott rám egy széles mosolyt.
<br />- Mi az?! –kétkedő pillantással néztem rá.
<br />- Szép az élet!
<br />- Aha. Indulhatunk. –csatoltam be az övem. Nem is értem egyébként, hogy miért kell egy autóval mennünk, de ez csak most tűnt fel, mikor Justine dúdolva elindult.
<br />- Nah jó, ki vele! –fordultam felé, mikor már a harmadik dalt kezdte el és feltűnt, hogy nem az egyetem felé tartunk.
<br />- Mivel?! –játszotta az értetlent.
<br />- Csak szép sorjában. Először is hova megyünk? Másodszor pedig, mire fel ez a nagyvilági jókedv? –mosolyogtam rá, mert a széles vigyorgásának hatására képtelen voltam megállni.
<br />- Delton házához, és megfogadtam a tanácsod. <br /> - Aha. Melyiket is? Esetedben hajlamos vagyok sok tanáccsal szolgálni.
<br />- Hogy tegyek valamit a kapcsolatommal. <br /> - Igen. –meredtem az útra. –És mire jutottál?
<br />- Dobtam. És bánatos sebzett szívemet a szomszéd lány foltozta be.
<br />- Szerintem én nem épp ilyesfajta tanácsot adtam. –ráncoltam a homlokomat. Csodás, most, hogy szabad minden kezdődik előröl, vagy épp folytatódik. Nézőpont kérdése.
<br />- Viszont ő is boldog, és én is. Tehát jó döntés volt. <br />- Csak meg ne bánd.
<br />- Itt is vagyunk. –pillantott rám, majd felkanyarodott egy bejárón. Részéről le is volt zárva az ex barátnő téma. Részemről viszont nagyon nem.
<br /><br />A ház hatalmas volt. Egy modern kúria. Családi birtoknak tippeltem volna, mert az egyetemi tanári fizetés nem érne fel egy ilyen kaliberű épület fenntartásával, hát még megvásárlásával.
<br />- Ej ha! –füttyentett Justine.
<br />- Nem voltál még itt? –dőltem előre és nézelődtem.
<br />- De, bár akkor a sötét miatt nem látszott ekkora hodálynak. <br />- Hodálynak?! Ez egy gyönyörű kúria! Több tiszteletet kérlek! –korholtam le. A modern embereknek mások az értékelési rendszerük, mint nekem. És ez ilyen esetekben szembetűnő különbség, de nem is csoda. Korszakokkal ezelőtt éltem. <br />Ahogy bekanyarodtunk a bejárathoz a professzor lépett ki az ajtón. Elegáns sötét garbót, és szövetnadrágot viselt. Inkább nevezném így most gazdag úrnak, mintsem tanárnak.
<br />- Jó reggelt Elina! Jó reggelt ismételten Justine! <br />- Jó reggelt! –válaszoltunk egyszerre.
<br />- Fáradjatok be! –invitált minket a meleget sejtető házba.
<br />- Ha azt mondja szerény hajlékomba, elröhögöm magam. –súgta oda nekem Justine, mire cinkos mosollyal pillantottam rá. És igen. Csodálatos és kellemes belsőtér fogadott minket. Igazán jó ízlésre vallott. Világos, tágas, de nem csarnok szerű, pedig a belmagasság könnyen elvihette volna az egészet abban az irányban. Szemem, szám leesett a csodálattól. Persze Justine nem nagyon foglalkozott ilyesmivel. A prof elismerő vizsgálódásomat figyelve egy lágy mosollyal és biccentéssel köszönte meg a néma dicséretet. Rá kellett ébrednem, hogy sokkal több van benne, mint amit hittem. Pedig aztán az sem kevés.
<br />- Tehát azért hívattalak ide titeket, mert szeretnék mutatni pár érdekességet. És különleges ínyencséget. –mosolygott, miközben oldalra mutatott egy duplaszárnyú mahagóni ajtóra. Nem értem miért előkelő a duplaszárnyú ajtó, de tény, hogy megvan a sajátos varázsa. Justine maga elé engedett, így elsőnek léphettem a világ legkülönlegesebb könyvtárába. Faltól falig, valamint padlótól plafonig telis-tele könyvritkaságokkal.
<br />- Ezt nem hiszem el! –kerekedett el a szemem a látottaktól. Ott volt minden ami valaha is érdekelt volna, de sosem kerülhettem közel hozzá.
<br />- Te szentséges ég! –csatlakozott hozzám Justine is. <br />- Nem túlságosan pontos megfogalmazás, ha tekintetbe vesszük a rengeteg eretneknek kikiáltott könyvet, mely a sötétség nagy uráról és egyéb istentelen lényről, pogányságról szól. –mosolygott a prof.
<br />- A Kárhozat könyve! Az árnyékok birodalmának kilenc kapuja! Árnyék könyvek, és a Rituálék! –soroltam csak épp a legközelebb álló ritkaságokat.
<br />- Jó szemed van Elina. –vette ki a kilenc kaput. –Tudjátok e, hogy miről hírhedt ez a könyv?!
<br />- Arról, hogy állítólag az ördög volt a társszerzője. <br />- És meg lehet idézni vele a sötétség nagyurát! –csatlakozott mellém Justine is.
<br />- Remek. Igazán remek! Nem véletlen, hogy épp ti jutottatok be ide. De nézzétek meg azt a feljegyzést ami a vitrinben van. –mutatott egy lábon álló üveg vitrinre. <br />Ahogy odaléptünk mellé, azt hittem káprázik a szemem. A doktor naplója hevert az üvegbúra alatt.
<br />- Hogy került ez önhöz?! –pillantottam hátra ijedten. A prof reakciójából azonban egyből kapcsoltam. Ez a könyv nem az a könyv.
<br />- Tehát tényleg láttad már. –dörzsölte az állát.
<br />- Találkoztam egy emberrel, aki ezt a könyvet kereste. Megszállottan. –próbáltam menteni a helyzetet, de egy ideig úgy tűnt reménytelen. A professzor fürkésző tekintete egy pillanatra sem tűnt el rólam, de végül a belenyugvás szikrája ellazított. <br />- Na igen. Több embert tudok aki ölni is képes lenne az eredeti példányáért. –szóval mégsem hagytam cserben a doktort.
<br />- Mi olyan különleges benne?! –kérdezte Justine. –Csak egy kopott notesz.
<br />- Az csak a látszat. Ahogyan a kilenc kapu az ördög megidézésére hivatott, így a naplónak is megvan a sajátos specialitása.
<br />- És mi lenne az?! –kérdeztem a vitrint bámulva.
<br />- Az idő. <br />- Az idő?! –kérdeztem vissza.
<br />- Pontosan. És ezért is lenne fontos gyorsabban haladnotok a fordítással, hátha végre kiderül, hogy hová is került a napló. –mondta könnyedén. További válaszra már nem tűnt hajlandónak. <br />- Szóval csak egy idióta útmutatót fordítunk. –bosszankodott halkan Justine. <br />- Viszont lenne itt még valami, illetve valakik akiket szeretnék megmutatni. Nagyon lelkes privát diákjaim, és úgy érzem hasznukat is vehetnétek a munkában. –már nem is volt a könyvtárban, így egy utolsó pillantást vetettünk a naplóra és követtük őt egy másik szobába.<br /><br />Még mielőtt beléptem volna és a szememmel is láthatóvá válik az amit az orrom máris érzett. Ismételten végigfutott rajtam az a jóleső gerinc menti borzongás. Évek elteltével sem felejtettem el azt a csodás illatot.
<br />- Szia! Illetve sziasztok! –pattant fel Missi a kanapéról, egyenesen hozzám rohant és átölelt. –Nem gondoltam volna, hogy a megbeszélt találka előtt is összefuthatunk. <br />- Missi! –ennyi telt tőlem, és ez is csak elfúló hangon. Bár a lányt öleltem, mégsem tudtam levenni a szemem az épp felállni készülő Ivánról. Miután végre a lány elengedett, hogy üdvözölje a partneremet, odaléphettem hozzá. Rettenetesen aggódtam a reakciójától, ami egyenlőre se jó, se rossz nem volt. Csupán meglepett. Ezek szerint Iván még nem döntötte el, hogy örül e nekem vagy sem.
<br />- Szia. –mondtam kurtán, tétován megállva előtte. Még magasabb lett, és észveszejtőbb, mint a képernyőn keresztül. <br />- Megváltoztál. –nem értettem tisztán, hogy kérdő vagy kijelentő volt e a hangsúly, így muszáj volt reagálnom.
<br />- Igen. Pont tegnap este vágtam le a hajam.
<br />- Jé, tényleg! Tudtam, hogy valami furcsa van rajtad! –lépett mellém Justine egy széles vigyorral.
<br />- Komolyan eddig fel sem tűnt?! Te aztán nagyon el vagy varázsolva. –néztem rá hitetlenkedve.
<br />- Justine vagyok! –nyújtott kezet.
<br />- Iván Daskov. –viszonozta a gesztust, majd mindannyian leültünk. Missi Iván mellé, míg Justinenal mi egymás mellé.
- Tehát ti lennétek a lelkes érdeklődők?! –kezdte Justine a közepén. <br />- Csak ajánlani tudom őket, bár főként a természetfeletti lények körül kutattak eddig, de biztosan jól jönnének.
<br />- Nagyon érdekelne minket az a különleges kutatás amit csináltok. A professzor már elmondott egy két dolgot, és remekül hangzik! –lelkesedett Missi, persze Justine egyből személye elleni csodálatnak vette, de ő már csak ilyen.
<br />- Nos, igazán érdekes projekten dolgozunk, de mivel egyszerű fordítás, így nem annyira látványos a haladásunk. –paskolta meg a térdemet. –Bár azt hozzá kell tennem, hogy Eli remek társnak bizonyult. Iván némán hallgatott, de ebben a pillanatban felvont szemöldökkel és egy apró gúnyos mosollyal pillantott előbb Justinera, majd rám.
<br />- Őszinte leszek, szerintem ez nem nektek való. –néztem rájuk komolyan. –Ismerem a személyiségeteket, és tudom, hogy nem találnátok meg azt amit kerestek egy ilyen projektben.
<br />- Oh, hát ismered őket?! –kérdezte a prof. Justine is meglepett arccal bámult rám. Ahogyan Missi is, egyedül Iván nem, de ő is nézett. Viszont az ő tekintetében más dolgokat pillantottam meg. Aggodalmat és mély keserűséget. Legszívesebben szorosan átöleltem volna, míg el nem hiszi, hogy nincs és nem is lesz többé baj. Ezt persze nem tehettem meg.
<br />- Régi közeli ismerősök vagyunk. –mondta ő és közben mereven nézett. Justine kettőnk között váltogatta a pillantását.
<br />- Ezért is tudom, hogy nem nekik való. –viszonoztam a pillantását. Egy bosszantó farkasszempárbajba kezdtünk. <br />- Egy próbát azért megérne! –lelkesedett Missi. –Sokat változtunk mióta nem láttuk egymást. –mondta nekem célozva amire elkaptam a tekintetem, ezzel elvesztettem a szemező párbajt.
<br />- Csak nem akarom, hogy megint csalódjatok. –kissé sok mindent sikerült belecsempésznem ebbe az egy mondatba.
<br />- Nos azt hiszem ezt nektek kell majd megbeszélnetek. –törte meg végül a kínossá váló helyzetet a prof.
- A könyveket nem nézhetnénk meg valamikor?! –tértem vissza a korábbi lelkesedésem céljához amint szabadulni tudtam Iván tekintetétől. <br />- Sok időnk lesz még rá Elina. –mosolygott rám melegen a prof.
<br />- Akkor gondolom ennyi. –állt fel Iván, mire Justine is felpattant.
<br />- Igen, bár én ismételten azt mondom, hogy gondoljátok meg a lehetőséget. Viszont a végső döntés Justineé. –ezzel el is dőlt. Elvégre egyedül voltam négy ellen.
<br />- Rendben. Meggondoljuk és egy próbát tényleg megér. –bár Justine nem értette Iván és köztem levő dolgot, de már előre élvezte, hogy cukkolhat vele.
<br />- Köszönjük a lehetőséget! –pattant fel Missi is. Már csak a prof és én ücsörögtem. Végül feladtam és csatlakoztam Justinehoz, de ahogyan elmentem Iván mellett ismételten éreztem azt a kellemes bizsergést a gerincem mentén. Áramütésként száguldott végig rajtam a vágy. <br /> A hideg levegő kissé lehűtötte a tüzet ami fellobbant bennem, de kint a testükből áradó hő zavarta meg a józanságom.
<br />- Nem lenne kedved velem lazítani ma?! Holnap meg letesztelhetnénk őket. –intett a mögöttünk sétáló párosra.
<br />- Elina! Nincs kedved velünk hazajönni?! –szólalt meg a hátunk mögött Missi.
<br />- Bocs, de kétlem, hogy van hely a számomra a kocsiban. –pillantottam az engem néző Ivánra.
<br />- Pedig lenne! –próbálkozott tovább.
<br />- Hagyd! Biztos van jobb dolguk is. –állította le Iván. Miért néz rám úgy ahogy?! Miért okoz ekkora fájdalmat és rossz érzést? Miért vágyom rá mindennél jobban?!
<br />- Jah, oké. Akkor sziasztok! –váltak el tőlünk és ültek be a kocsijukba. <br />- Csao! –szólt utánuk Justine.
<br />- Szia! –suttogtam Iván hátát nézve.
<br />- Nem is tudtam, hogy vannak barátaid az egyetemen. –terelte a témát a párosra Justine, miután már mi is a kocsiban ültünk.
<br />- Nem vagyok egy barátkozó típus, de ettől még vannak. Viszont róluk nem is tudtam, hogy ide járnak.
- Érdekes barátság…
<br />- Nem, nem az. –bámultam a havas tájat. –Ivánnal együtt voltunk.
<br />- Na, ne! –őszintén meg volt lepve. –Azzal a savanyúképűvel? –még neki is feltűnt. <br />- Akkoriban nem ilyen volt. <br />- Mikor?
<br />- Pár éve.
<br />- Ezt nem mondod komolyan?! De akkor még nem is volt…
<br />- Nem.
<br />- De te meg…
<br />- Igen.
<br />- Már értem miért nem bújsz velem ágyba. Túl öreg vagyok az ízlésednek! –remekül szórakozott rajtam.
<br />- Örülök, hogy legalább te szórakozol ezen. –mondtam savanyúan.
<br />- Ne duzzogj már. Lásd be, nem ilyen kaliberű pasik mellett képzelnélek el. Valahogy inkább vagány, motoros típusok mellett, olyan igazi kemény és tökös csávók között. –már csak mosolygott, de azt rettentő szélesen.
<br />- Ezen kritériumok alapján, te sem illenél a képbe. –csatlakoztam a játékhoz. <br />- Azt mondod nem vagyok elég kemény?! <br />- Te mondtad! –kuncogtam, mire elkapta a kezem és a belső combjához húzta, miközben a másik kezével egy pillanatig sem engedte el a kormányt. Éreztem, hogy is érti.
<br />- Na, akkor most dönts! –simította végig férfiasságát a kezemet vezetve.
<br />- Szerintem nem így gondolta egyikünk sem. –próbáltam nem tovább gondolni a dolgokat még mielőtt akár csak hangulatba hozna a helyzet. .
<br />- Pedig felvehetnéd már a folyamatos próbálkozásaimat. <br />- Justine eressz! –mondtam hűvösen. Legalábbis nekem annak tűnt, de a jelek szerint mégsem. Hirtelen félrekapta a kormányt és mire megálltunk már szenvedélyesen csókolt.
<br />- Ha vele lefeküdtél, velem is megteheted. –villantotta rám izzó tekintetét mikor eltoltam magamtól.
<br />- Ha ezt csinálod, itt hagylak! –fenyegetőztem.
<br />- Te is kívánsz, ne tagadd! Nem kell összejönnünk, elég néha munka után lazítani egy kicsit. –húzódott közelebb.
<br />- Hűtsd le magad! –csóváltam a fejem. Talán, ha nem találkozom Ivánnal, bele is mentem volna. Talán akkor sem. De láttam és ismételten előtört belőlem a csak felé irányuló vágy.
<br />- Bezzeg az a majom megkapott! –indulatos volt és féltékeny a hangja.
<br />- Tudod mit?! Majd hívj fel, ha kitisztul a fejed! –ugrottam ki a kocsiból és rávágtam az ajtót. Nem akartam sem tovább hallgatni, sem tenni ellene, mert az már nem emberi tett lett volna. Ivánt akartam, és ez megzabolázhatatlanul pörgött bennem. Hallottam még amint idegesen rávágott a kormányra, miközben távolodtam a kocsitól. Az első alkalommal letértem az útról és futni kezdtem a hólepte fák között. Rohanás közben pörgött az agyam. A prof a doktor naplóját keresi, és ráadásul nem ő az egyetlen. Talán jobb lenne végre magamhoz vennem, és őriznem, mintsem ott hagyni. Mi van, ha már rég nincs is ott. Ha a doktor még végső halála előtt elárulta, hogy hol is van. Ha csak egy üres üreg vár rám amikor végre rászánom magam és oda megyek. Azt hiszem eljött az idő, hogy megtegyem ezt a régóta késlekedő lépést. El kell mennem a naplóért. Töprengés közben elértem a főutat, így sétára lassítva haladtam a hóval borított útszélen. Nincs más lehetőségem, mint amíg csak lehet megvédeni és őrizni a naplót. Ismételten fellobbant bennem a gondolat, hogy most amikor már nagyjából értem az írást bele is olvashatnék. Viszont ennyi vágyakozás túl soknak bizonyult. Egyenesen kezdett megfájdulni a fejem, mikor hallottam a lassuló autó hangját. Az ablakemelő sírva mozdult meg a hidegben.
<br />- Elviszünk. –szólt ki egy kellemes ám jeges hang.
<br />- Nem kösz. Nem akarok több bajt hozni a fejetekre.
<br />- Elina! Az ég szerelmére szállj már be! –parancsolt rám Iván és megállt. Pár lépés alatt megvívtam a belső csatámat és legyőzve saját magam csatlakoztam a pároshoz.
<br />- Mit csináltál itt gyalog?! –fordult hátra Missi.
<br />- Megelőztem egy nagy butaságot. –néztem ki az ablakon. Iván illata elképesztő volt a szűk légtérben. A vérem majd felforrt és bele kellett nyomnom magam az ülésbe, hogy előre ne dőljek, hogy átöleljem végre.
<br />- Pedig olyan jól megvoltatok „mr. Majd én döntökkel” –pillantott a visszapillantóba Iván és találkozott a tekintetünk. Az enyém már izzott. Egy pillanatnyi megrökönyödés után valami lágyságot véltem felfedezni benne.
<br />- Egy idióta, de bírom. És a kutatási főnököm. –húztam egyet a vállamon, de közben a tükörből Iván vonásait vizslattam. <br />- Aha… Biztos bírni való, minden téren. <br />- Iván! –szólt rá Missi.
<br />- Semmi baj. –néztem ki az ablakon, de közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy milyen módon lehetne itt és most az enyém az a csodás lény a vezető ülésben. Rendkívül éles, színes lett a fantáziám az elmúlt évek alatt. Reszketni kezdtem a vágytól. Szabadulnom kell innen, de gyorsan!
<br />- Fázol?! –tekerte fel a fűtést Iván.
<br />- Nem. –kaptam oda a fejem és szembe találtam magam az aggódó csillogó szempárral.
<br />- Jól vagy?! –nézett hátra Missi is.
<br />- Igen. Messze van még a város?! –egy elharapott nyüszítésként tettem fel a kérdést.
<br />- Ha megmondod a címed, hazaviszünk. <br />- Elég lesz, ha kitesztek az első buszmegállóba. <br />- Ne viccelt már!
<br />- Barátság sor 6. –válaszolt helyettem Missi. Iván egy haragos és meglepett pillantást vetett rá, ő pedig felém intett.
<br />- Tényleg nem kell. Jó lesz nekem akár itt is. –fogtam meg a kilincset.
<br />- Meg ne merd próbálni! –fogta meg a térdemet Iván. Oh istenem! Csak kicsit csússzon feljebb a kezed. Kérlek, kívánlak, megveszek érted! Csak adj egy apró jelet és akár a hóban is szeretkezhetünk! A szűzies fehérség pedig a legtökéletesebb hely a harapáshoz. A véred hív magához, belém akar vándorolni. Szeretkezzünk és had harapjalak meg, mint rég! Rég, mikor még úgy volt, hogy szeretsz. Hogy kellek neked! Milyen rég is volt. Gyorsabban vettem a levegőt, miközben a gondolataimmal kínoztam saját magam.
<br />- Biztos, hogy minden rendben?!
<br />- Nem. Túl sok ez nekem! –hunytam le a szemeim, de csak rosszabb lett. Egyből bekapcsolt a fantáziám mozigépészként és már vetítette elém a legjobban áhított filmpremiert. A szemfogaim kint élvezték az újabb szereplést amiben részük volt hosszú-hosszú ideje először.
<br />- Egyébként mi ez az egész dolog?! Mármint a kutatásotok és ez a hétpecsétes titok?! –terelte el a gondolataimat Iván, miután elengedett és kissé elernyedtem.
<br />- Van egy napló ami valamiért sok embernek és vámpírnak kell. Nem tudom, hogy miért, csak egy kopott ósdi notesz, de az tény, hogy majdnem megöltek már érte, még Amerikában. Amit Justine és én fordítunk az afféle útmutató, de a prof még tőlünk is félti az információt és össze-vissza adja oda a lapokat.
<br />- De honnan tudod, hogy milyen az a könyv?!
<br />- És miért akartak téged megölni érte?
<br />- Tudom hol van. –nyögtem fel. –Lekapcsolhatnánk a fűtést?! –nem volt melegem, de ahogyan keringett a levegő újabb és újabb rohamokban ért el hozzám Iván intenzív illat foszlánya.
<br />- Persze. –vette le a fűtést.
<br />- Köszi.
<br />- Ha tudod hol van miért nem szabadulsz meg tőle?! –kérdezte Missi, miközben bekanyarodtunk végre a lakásomhoz vezető utcába. Hállelúja! <br />- Nem tehetem. Rám bízták.
<br />- Ki?!
<br />- Aki vámpírrá tette. –csóválta meg a fejét Iván. Fején találta a szöget.
<br />- Igen. Pontosan. Aki áthozott, megígértette velem, hogy magamhoz veszem és őrizni fogom a naplót.
<br />- Akkor nálad is van?! –nézte Missi a házat amikor leparkoltunk.
<br />- Nem. De itt az ideje, hogy magamhoz vegyem. –nyitottam ki az ajtót és a hideg szél kitisztította a fejem. –Behívnálak titeket, de egyrészt nem épp szép látvány ahogyan táplálkozom, másrészt amint végeztem indulok a naplóért. De köszönöm a fuvart.
<br />- Kizárt! –szólalt meg Iván és leállította a motort.
<br />- Hmm?! –húztam fel a szemöldököm.
<br />- Nem fogsz egyedül menni! <br />- Mi is megyünk! –csatlakozott Missi.
<br />- Kizárt. Nem tudom mi várhat rám és nem tudlak megvédeni titeket is. –ráztam meg a fejem.
<br />- Épp ezért kellene az erősítés!
<br />- Legutóbb engedtem, hogy velem gyere és tudjuk mi lett belőle. –szomorodtam el.
<br />- Most már viszont tudom mire számítsak! –vigyorodott el Iván. Szívdöglesztő mosolya volt. Majdnem cseppfolyóssá váltam.
<br />- Akkor sem. –csuktam be az ajtót. Ahogyan emberi tempóban megkerültem az autót Iván és Missi is kipattant.
<br />- Nem mondtam olyat, hogy engedélyt kérünk.
<br />- Srácok. Értékelem, de tényleg nem játék.
<br />- Megint nem tűnsz el! Harmadjára nem engedem. –ha ezt út közben a kocsiban mondja, tuti nem bírom ki és a nyakába ugrok. De most csupán mérhetetlen boldogság és meleg járt át.
<br /><br />- Gyertek be, és meglátjuk. –nem egyeztem bele, csak nem akartam tovább kivillanó szemfogakkal társalogni az utcán. Beengedtem őket, majd elvéve a kabátokat feljebb tekertem a fűtést. Nem volt hideg, de csak én bírtam ki egy szál fehérneműben. Na nem mintha egyből vetkőznénk is. Ez csak a fejemben volt, mint alternatív lehetőség. Miután leültek a konyhában ami már nem volt annyira elhagyatott, mint a első időkben. Ugyanis be kellett szereznem jó pár dolgot, hogy hihetőbb ember legyek amikor itt van Justine. Volt mindenem ami csak kellhet, és az is ami nem. Még halaim is voltak egy közepes akváriumban, ahogyan cserepes növények. Bár hozzá kell tennem, hogy karácsonyra kaptam a házinénitől. Na igen. Tőlem kaptak pár könyvet, mily meglepő.
<br />- Egész otthonos lett. –nézelődött a páros.
<br />- Kértek valamit? <br />- Egy teát, ha lehet. <br />- Nekem a víz is jó. <br />- Rendben. –amíg felforrt a teavíz Iván megkapta az ásványvizes palackot és a poharat én pedig bemikróztam magamnak egy nagy adag vért. Jól is jön a hideg ellen, és a következőkben szükséges bármilyen kimenetelű könyvkereséshez.
<br /><br />- Szóval magadhoz veszed a könyvet, nehogy megtaláljátok?! –kérdezte Iván.
<br />- Igen. Van egy olyan sejtésem, hogy amint megfejtjük azt az egészet a professzor egyedül menne a naplóért.
<br />- Ez tetszik! Megszívatjuk a bájgúnár pasidat! –vigyorodott el.
<br />- Kit?! Justine és köztem semmi sincs. Nem is volt. –a nem is lesz-t annyira nem mondanám biztosra, bár jobb falatra fájt és nem csak a fogam.
<br />- Én mondtam, hogy nincs pasija. –háborgott Missi.
<br />- Te komolyan azt hitted, hogy ő és én?! –ebben a pillanatban viccesnek találtam a helyzetet, bár jobban belegondolna cseppet sem volt az.
<br />- Miért ne?!
<br />- Nincs senkim. Ahogyan azt rajtatok kívül azóta sem tudja senki mi is vagyok.
<br />- Tényleg?! –lepődött meg Iván.
<br />- Neki sem volt senkije! –lépett kettőnk közé Missi, majd látványosan az akváriumhoz vonult. Mindketten néztük egy pillanatig.
<br />- Igaz ez?! –kérdeztem félve, de mégis reménykedve.
<br />- Igen.
<br />- Miért?
<br />- Miért, neked miért?! –kérdezett vissza egyből.
<br />- Én kérdeztem előbb.
<br />- És te is buktál le előbb. –ezen mindketten mosolyogtunk. <br />- Túl nagy hidegzuhany volt a reakciód, hogy megpróbáljam mással.
<br />- Én pedig nem találtam másik angyalt magamnak. –hosszas szemezésbe kezdtünk, de ez más volt, mint a prof házában. Ez afféle csók előtti szemezés volt.
<br />- Roy azt üzeni, ő is jön! –szakított félbe mindent Missi öröme. Ebben a pillanatban már meg is csörrent Iván telefonja.
<br />- Hello tesó, na mi van?! Már azt hinné az ember nem hagyod ki a buliból.
<br />- Ez nem buli Roy!
<br />- Jól van, a sulinál vagyok, vegyetek fel. Többre megyünk együtt, mint külön!
<br />- Van egy meglepetésünk. –mosolygott rám Iván, miután Missi a telefonjába írva közölte, hogy Roy nem tud rólam.
<br />- Mi az?! Csak nem megszabadultál végre Elina emlékétől és felszedtél valami dögös csajt?! –kérdezte vidáman.
<br />- Nem. Vagyis csak részben. –hosszú csend következett, bár én esküdni mernék hallottam a kattanást ami Roy fejéből jött. Missi a szája elé rakott kézzel kuncogott barátján.
<br />- Ő a meglepetés?!
<br />- Igen.
<br />- Ott van veletek?!
<br />- Igen.
<br />- Hallja is a beszélgetést?!
<br />- Ki vagy hangosítva.
<br />- Szia Elina!
<br />- Szia Roy! –üdvözöltem én is, de már mindhárman nevettünk.
<br />- Mindjárt ott is leszünk érted! –ezzel letette a telefont. –Szóval akkor most merre és hogyan tovább?
<br />- Még mindig azt mondom, hogy rossz ötlet!
<br />- Igen, de mi épp ezért fogunk menni. –felsóhajtottam ezzel bele is törődve.
<br />- A mi kocsinkkal megyünk. –szólt bele Missi.
<br />- Rossz ötlet! –fintorogtam.
<br />- Nem az, igaza van. Lehet, hogy figyelik a kocsid. Elvégre tudhatják, hogy fordítasz. Ráadásul a professzor is furcsán méregetett.
<br />- Sajnos túl sok apró nyomot adtam neki. Sejt valamit. –már tiszta sor volt, hogy ha más nem is, de ő figyel.
<br />- Kell valami cucc?! Mert, ha nem akkor mehetünk is.
<br />- Hozom a pengém. –mentem be a szobába és húztam elő az ágy alá rejtett fegyvereim. Egy ideje már nem hordtam, de szeretem közel tudni magamhoz őket. És nem, cseppet sem beteges fegyverarzenállal aludni. Még csak militarista hajlamaim sincsenek.
Bepakoltam egy táskába bármit ami kellhet, fegyver, vér, ködszer, váltás ruha és már a kocsinál is voltunk. Most Missi készségesen átadta az első utas ülést, Iván pedig a vezető helyére ült. Közelebb volt, mint korábban, de most már szimpla örömmámor hullámok törtek rám a közelségétől. <br />Az iskola előtt már várt ránk Roy.
<br />- Egyébként milyen szakra jártok?! <br />- Tesi. –vigyorgott Iván, miközben Roy megveregette a vállam.
<br />- Jó látni téged ismét. –nem volt teljesen őszinte, de csak a barátját féltette és a saját tűrőképességét. Nem hibáztattam érte. Tény, hogy ők is viselték a mi keresztünket.
<br />- Akkor, kalandra fel. –adta ki az indulási parancsot Iván, én pedig a navigátor szerepében díszeleghettem.
Eleinte beszélgettünk kicsit, végtére is több évnyi történetet kellett megosztaniuk velem. Roy vitte a primet, de most figyelt, hogy a történtek miatti negatívabb dolgokba ne avasson be. Viszont érezhető volt, hogy akadt ilyen történés bőven. <br />Csupán akkor maradt csendben, mikor Iván az út miatt informálódott. Végül azonban elfogyott a mesélni való és zenehallgatásra váltottunk. Miután elmagyaráztam Ivánnak, hogy merre is menjen úgy döntöttem megpróbálok aludni egy keveset, hogy jobban bírjam a közelségét és rákészülhessek a következőkre. Hamar álomba is merültem. <br />Az erdőben találtam magam ahova épp utaztunk, de nem Ivánékkal voltam. A doktor állt a fánál és épp ásta ki a rejtekhelyet. <br />- Nem lehetsz itt! –hökkentem meg.
<br />- Már nem hiszel bennem. Elhagytál! –fordult felém, hogy földes kezével végig simítsa az arcomat.
<br />- Kerestelek. Kutattam utánad, de a legapróbb jelét sem találtam, hogy életben vagy. Évekig! <br />- Csalódást okozol nekem. –a hangja lágy volt és nagyon halkan beszélt.
<br />- Ha tudnád min mentem keresztül miattad! Semmit sem tudtam magunkról, vagy a fajtánkról, te pedig magamra hagytál! –tört ki belőlem annyi év vádaskodása.
<br />- Nem így terveztem. –az arca fájdalmasan megrándult, engem pedig rossz érzés fogott el a szomorúsága láttán.
<br />- Hova tűntél el?! –tudtam jól, hogy csupán álmodom, de végre kimondhattam neki azt a kérdést amit oly sokszor feltettem üres szobák falának. Átölelt és hűvös mellkasához préselt. Annyira valótlan. Álltunk ott, annyira más volt, és mégis különleges. Egyszerűen jó. <br />- Nem találhattál meg, mert nem tudhattad hol keress. –mellkasa berezonált ahogy beszélt.
<br />- Áruld el hol vagy! –kérleltem.
<br />- Levágtad azt a szép hosszú hajad. –váltott témát, miközben összekócolta a hajam.
<br />- Egész eddig idegesített. Most bezzeg hiányzik. –sóhajtottam, mire elnevette magát. Az állam ami még most is a mellkasán pihent táncot járt a kopott ruháján.
<br />- Mással kapcsolatban is így vagy, nem?! –utalt magára.
<br />- Sok rosszat vágtam a fejedhez, de ha tudnád mennyire megbántam.
<br />- Gyermek. –simította végig a hajam. Aztán valami megváltozott. Hirtelen eltolt magától, de az arcomat két tenyere közé fogta és a tekintetére irányította a figyelmem.
- Figyelj rám jól! El fog jönni az a pillanat amikor megtalálsz majd. Bármi történik, tudnod kell, hogy fontos vagy! A legfontosabb! Lehet, hogy bántani fognak, de te légy erős és higgy magatokban!
<br />- Miről beszélsz?! Kikben bízzak? –kérdeztem értetlenül, de nemet intett. Talán nem beszélhet?
<br />- Tudni fogsz mindent, ha itt az idő. Védd a naplót és az életedet. Elina élned kell! –felnyögött majd eltűnt akár egy káprázat.
<br />- Doktor! –kiáltottam fel, majd felültem az ülésben.
<br />- Minden rendben? –magamon éreztem három aggódó szempárt. <br />- Csak egy buta álom. –néztem ki az ablakon. Még a főúton voltunk.
<br />- Hamar elaludtál. –mosolygott Iván. <br />- Jó társaságban repül az idő. –szólt előre Roy. Ahogy hátrapillantottam láttam az egymásba gabalyodó szerelmespárt. Egy hosszú pillanatig elöntött a féltékenység, de aztán leráztam magamról. Iván a visszapillantó tükörből figyelte azt amit én. <br />- Egy másik univerzumban vannak. <br />- Jó nekik. Bár belőlem elég kettős érzelmeket váltanak ki. <br />- Úgymint?!
<br />- Féltékenység és ugyanakkor boldogság.
<br />- Na igen. Ezért sem lógtam velük egy kis ideig. Nem akartam őket okolni, vagy megbántani a hülyeségem miatt. <br />- Hülyeség?
<br />- Mikor láttam, hogy eltűnt a cuccod máris megbántam, hogy kipakoltam. De nem volt bennem annyi, hogy csillapítsam az…
<br />- Undort?!
<br />- Utálatot. –javított ki.
<br />- Rengetegszer vágytam arra, hogy éjszaka belopózzam hozzád, míg alszol. Akár csak addig, hogy egy pillanatra érzékeljem a jelenléted. –vallottam be, mire meglepetten nézett rám. –De nem tettem meg. –fejeztem be.
<br />- Megbántottalak?
<br />- Nem igazán. Inkább átértékelődésre sarkalltál. –érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
<br />- Átértékelés?!
<br />- Addig a pillanatig úgy gondoltam, hogy érzéketlen vagyok az emberi érzelmek terén. –próbáltam megfogalmazni, miközben az ismerős ismeretlen tájat néztem. –A következő leágazás lesz. –mutattam előre, Iván pedig be is kanyarodott a kavicsos útra.
<br />- Biztos?! Régóta nem jártál már erre. –zötykölődtünk a kátyúkban.
<br />- Igen, de jobb lesz, ha itt megállsz. Rossz előérzetem van. –megpillantottam az út menti cserjéken több letört ágat és az úton már eltűnni készülő csapát. <br />Iván eleget tett a kérésemnek, pont ekkor Roy és Missi is visszatért közénk.
<br />- Nah, mi a terv? –hajoltak előre, mint valami taktikai tanácskozáson. <br />- Kinek van még jogsia? –Roy jelentkezett.
<br />- Én veled megyek. –Szólt közbe Iván ellenkezést nem tűrő hangon.
<br />- Rendben. Roy, te ülj a volánhoz, Missi te pedig a helyemre. Ha nem lesz probléma pár perc múlva jövünk a naplóval.
<br />- És ha lesz?! –kérdezte aggódva Missi.
<br />- Akkor jól jöhet a gyors meneküléshez a kocsi.
<br />- Járatom a motort. –lelkesedett Roy.
<br />- Rendben.
<br />- De miért lenne baj?! –kérdezte Missi.
<br />- Valakik laknak a házban. Lehet, hogy nem barátok. <br />- Honnan tudod?
<br />- Le van törve pár ág, és kerékcsapa van az úton.
<br />- Jól nyomod! –dicsért meg Roy.
<br />- Kösz! –mosolyogtam rá. –Szóval, körülnézünk Ivánnal. Ha tiszta a terep akkor elhozzuk a naplót, ha nem, visszajövünk új tervet készíteni. –mindenki bólintott, így kiszálltunk. <br />Ivánnal felvettük a fegyvereimet, míg Roy és Missi előre ültek. Aztán elindultunk gyalog a kavicsos úton. Pár száz méternyi séta és egy kanyar után már egyértelmű volt, hogy állandó lakói vannak a háznak ami egy rövid időre és már nagyon rég, de búvóhelyül szolgált a számunkra.
<br />- Talán csak csövesek. –suttogta Iván, de megszorította a tőr markolatát.
<br />- Nincs akkora szerencsénk. –a szél füst szagot hozott, de nem azt az egyszerű hétköznapi elégetett fa illatot amit kellett volna. Puskapor és vér is keveredett bele. –Vadászok. –suttogtam. <br />- Állat?! –megráztam a fejem. Bár vérszag volt, mégis tudtam jól, kiféléé lehetett.
<br />- Vámpírvadászok egy régi vámpírfészekben. Mit ne mondjak, elég morbid. –fintorogtam. Iván rám mosolygott.
<br />- Egy vámpír lepi meg a vámpírfészekben élő vámpírvadászokat. –kacsintott rám.
<br />- És egy ember. –tettem hozzá, hisz mégiscsak volt olyan bátor és makacs, valamint ostoba, hogy csatlakozzon hozzám.
<br />- Vagy mégsem. –szólalt meg a fa mögül egy mély dörmögő hang. Egyből elugrottunk onnan és ösztönösen támadó állásba váltottunk. A férfi kilépett a takarásból.
<br />- Te! –sziszegtem felpaprikázva.
<br />- Rég láttalak, csoda, hogy megismersz. –vigyorodott el. <br />- Nem felejtem el azokat akiknek el szándékozom metszeni a torkát.
<br />- Ez megtisztelő! –biccentett. –Semmit sem változtál, leszámítva, hogy legutóbb a golyóm telibe talált.
- Rosszul céloztál.
<br />- Kezdő voltam. –mondta csevegve. <br />- Most is az vagy.
<br />- Hmm… Csak hiszed! –kacsintott rám incselkedve. –Én vagyok a legjobb. –suttogta, majd elvigyorodott.
<br />- Barek nyomába sem léphetsz, és az öreget is kis híján kicsináltam.
<br />- Barek már a múlt. Bár mit ne mondjak, azért a fejedet elviszem neki. <br />- Álmaidban. –fintorogtam.
<br />- Az én életem maga a megtestesült álom. Végtére is melyik kisfiú nem álmodott arról, hogy legyőzi a nagy szörnyeket?! Én pedig ezt teszem. Bár nevezhetjük féregirtásnak is.
<br />- Mire fel játszod itt az eszed? Piti gyilkos voltál és vagy. Aki hátba szúrja, esetemben lövi a másikat, mert fél szemtől szemben harcolni.
<br />- Mint mondtam változnak az idők. –nyúlt hátra és előhúzta a hátára erősített hatalmas kardot. Még meg sem nagyon pillantottam, de már tudtam, hogy melyik penge került a birtokába. A vámpírcsont markolatú szörnyeteg. Barek fegyvere, ami állítólag a doktorból készült. Egy röpke pillanatra elkerekedett a szemem és ez széles győzelemittas vigyort csalt ellenfelem arcára. Aztán lecsapott. Sikeresen félre ugrottunk mindketten a támadása elől, így a penge éles visító hangzással a köves földbe fúródva halt el. <br />A hangra persze kiözönlött a házban levő többi vadász is. Az állás 2:1-ről hamar 2:6-ra változott. Ráadásul az 5 új vadász nem lacafacázott. Egyből tüzet nyitottak. <br /> - Ez nagyon nem jó így! –buktunk le pár szikla mögé. A kő lassan kopni kezdett ahogy a golyók több oldalról is súrolták.
<br />- Ki az a pasi?! –kérdezte Iván a kardosra célozva.
<br />- A nevét nem tudom, csak azt, hogy egy aljas rohadék.
<br />- Azt vettem észre. –nézett ki a búvóhelyünkről. –Most akkor mi legyen?!
<br />- A lőfegyverek ellen csak nekem van esélyem. <br />- Nem hagyom, hogy céltábla légy! Menni fog közösen.
<br />- Iván.
<br />- Nem! Nem érdekel semmi kifogás. –fájdalmas fintort vágtam. –Figyelj, kettő felénk tart, mindenkinek egy, mit szólsz?!
<br />- Rendben, de ha bajod esik én nem tudom mit csinálok. <br />- Én tudom. Ha hősnőnek érzed magad akkor most kapcsolj át. Nem kell túlzásba esni.
<br />- Túlzásba?!
<br />- Igen! Ketten vagyunk, és nem vagyok papírból. És van egy ötletem is. –mosolygott hamisan. <br />- Akkor halljuk! –csillant fel a szemem. Közelebb húzódtunk egymáshoz és Iván kifejtette a tervét. Nagyon kellett összpontosítanom, mert ahogy a lehelete súrolta a bőröm ismét felütötte a fejét a vágy és a kín.
<br />- Jól vagy?! –kérdezte a változásomat látva.
<br />- Majdnem. –mosolyogtam. Furcsa dolog a boldogság, főleg ebben a helyzetben, de igazán az voltam. Iván eközben felvett pár követ az eltereléshez és el is hajította. Sikeresen félrevezette a két íjpuskával felfegyverkezett férfit. Majd két oldalról megkerültük a sziklát és a vadászok mögé kerültünk. Iván leütötte az egyiket, én pedig gondolkodás nélkül elvágtam a torkát a másiknak.
<br />- Arról nem volt szó, hogy meg is halnak. <br />- Vagy ők, vagy mi. Ezek az emberek nem adják fel egykönnyen. <br />- Én nem ölöm meg. –nézte az eszméletlen testet. <br />- Jobb lesz, ha elfordulsz. –hajoltam oda és neki is elvágtam a torkát. Iván végig nézte a kérésem ellenére.
<br />- Vagy ők, vagy mi! –ismételte magának és közben a kiserkenő vörös tócsát méricskélte. <br />- Nem vonz?! <br />- Nem. –már én magam sem voltam tisztában azzal, hogy ez igaz, vagy sem. Mindenesetre a tetem ruhájába töröltem a tőrt, nehogy rosszabb legyen.
<br />- Nincs hiányérzeted?! –pillantott körbe Iván és hirtelen nekem is eszembe jutott.
<br />- Hol van?! –kapkodtam a fejem, de sehol sem láttam a kardos fickót. Viszont ebben a pillanatban a vállamat súrolta egy golyó. <br />- Ott vannak! –kiáltotta az egyik fiatalabb vadász. Talán csak pár évvel volt idősebb Ivánnál és ezt nem csak én mértem fel. Ha ők a rosszak akkor pusztulniuk kell, de ez is csak nézőpont kérdése. Két pasasnál kisebb és könnyebb fegyver volt. A mögöttük haladónál pedig egy súlyosabb puska. Annyi biztos, hogy nekünk csak a tőrök vannak. Ebben a percben Iván felkapta a halott mellett heverő íjpuskát és vállon lőtte az egyik pisztolyost, aki fájdalmasan felüvöltve összerogyott. <br />- Fedezz! –szóltam oda neki, majd a hosszabb pengémet előkapva elkezdtem levele rohanni a támadóink felé. A golyók és Iván nyilai között futottam, hogy egy ugrással elkerüljem a pisztolyost és végezzek a puskával felfegyverezett tapasztaltabb vadásszal. <br />Már csak a fiatal srác volt hátra aki megdöbbenve bámult rám. Őt nem akartam megölni, de jobb nem tétovázni. Ha lehetőség adódik a vadászok kiiktatására, többen öltek már csecsemőt is. Épp próbáltam lerázni a pillanatnyi vívódásomat, mikor a fiú ajkai közül vér kezdett el szivárogni és megjelent a kard hegye a szíve helyén. <br />- Állj félre! –lökte el maga elől a fiatal vadászt, aki holtan zuhant a földre. –Csak mi ketten! –röhögött rám, miközben én még mindig a fiatal véres arcot bámultam. <br />- A saját társadat ölöd… És még te nem vagy szörnyeteg?! –meredtem rá végül dühösen. –Képmutató féreg! <br />- Útban volt. –rántott egyet a vállán. –Egyébként is, épp te is végezni akartál vele. Akkor meg mi a baj?! Szívességet tettem. Vagy épp ki akartad szívni a vérét? Akkor viszont bocsánat, hogy belepiszkítottam az utolsó vacsorádba?! –lóbálta felém a kardját. <br />- Remélem már várnak rád az éjszaka démonai, hogy életeken át téphessék le rólad a húst!
<br />- Ne bókolj nekem kicsi vámpír. Csak nem elküldenél nyaralni a pokolba?!
<br />- A pokol a földön van, és nem mi vagyunk a démonok.
<br />- Nem is. Te és a többiek, csupán sakkfigurák vagytok. Ahogyan ők is. –mutatott a holttestre. –Nekem te nem vagy ellenfél, és tudod miért?! Mert én az elsőt akarom. A férgek forrását, hogy úgy mondjam.
<br />- Miből gondolod, hogy még létezik?! Vagy, hogy van egyáltalán. Sok vadász abban hitt, hogy mi vagyunk a következő lépcsőfok.
<br />- Na, persze. –horkantott fel gúnyosan. –Mára már a kukacok rágta földben rothadnak. öreg és tudatlan az összes.
<br />- Bezzeg te. –gúnyolódtam. –Aki még meg sem ért annyi nyarat, hogy igazán értékelje a napfelkeltét.
<br />- Tudod a vámpíros filmekben az a kedvencem. Kár, hogy nem igaz, pedig akkor milyen könnyű is lenne az élet. Ha csak úgy elfüstölnétek a naptól. –kezdtünk el egy kör mentén sétálni egymással szembe fordulva.
<br />- Ez is csak azt bizonyítja, hogy milyen ostoba vagy.
<br />- Az éjszaka démonai. Micsoda idétlen gondolat. –röhögött.
<br />- Vigyázz, nehogy egy éjszaka még előbújjunk az ágyad alól és elvigyünk. –vicsorogtam rá.
<br />- Akkor legalább a fészkedbe vinnél. <br />- Álmaidban! Inkább egy ótvar szeméttelepre, hogy aztán a nap szívja szárazra a bűzölgő tetemed!
<br />- Ez remek lesz végszónak. –állt meg egy pillanatra, majd nekem rontott. Széles és hangos suhogással hadonászott felém, én pedig csak hátráltam. El akartam csalni a fák közül. –Mi lesz már, ne menekülj! –a homlokán apró izzadtságcseppek gördültek végig. Remek, talán kezd fáradni, vagy legalább majd nem tud elbújni, ha már bűzlik az izzadtságtól. Iván kikerült a látókörömből és csak remélni tudtam, hogy nem csinál valami hülyeséget. <br />Ahogy egy pillanatra elgondolkoztam ezen, az ellenfelem felvágta a bal combomat hosszába. Ha egy hétköznapi fegyver lett volna, akkor könnyedén begyógyul a sebem, de persze az élet nem ilyen egyszerű. Fájdalmasan landoltam az egyik utolsó fa ágán ami elválasztott a sík terepről ahova szándékoztam lecsalni őt.
<br />- Úgy látom pihenésre szorulsz, pedig még csak el sem kezdtük igazán. –röhögött rajtam, miközben próbáltam csillapítani a nadrágom szárába ömlő vért.
- Apropó. Meséltem már a kardom történetét?! –támasztotta a vállára az éles nehéz pengét, ami inkább pallosnak hatott.
<br />- Ne fáradj. Barek már megpróbálta beadni nekem a hazugságát. –húztam fel a combom közepéig a tőrtartó szíjat. A bőrömbe vágott fájdalmasan, de legalább a vérzést is megfogta a vérkeringéssel együtt.
- Barek azt hitte, hogy egy olcsó hazugság az apádról majd felbőszít és összezúz. Pedig az igazság sokkalta fájóbb tud lenni. Főleg, ha apuci éppenséggel a legnagyobb szerelmed. –röhögött egyenesen a képembe. Az arcomra egyszerre ült ki a gyűlölet, a fájdalom és a harag. Legszívesebben kitéptem volna a torkán át a szívét, de ő csak fojtatta.
- Láttam őt. Ott voltam amikor Barek elfogta és behurcoltuk a főhadiszállásunkra. Élvezetes volt a kínzása. –nyalta meg az ajkait.
<br />- Hazudsz!
<br />- Miért tennék ilyet?! <br />- Akkor még nem lehettél kint a vadászokkal. –szűkültek össze a szemeim.
<br />- Csak hiszed! –vigyorodott el. –Mondtam már, én vagyok a legjobb, de inkább folytatom. Szóval, mikor az imádott doktorodat behurcolták és leláncolták, volt egy másik vámpírunk is. Egy nő. És láss csodát, a két szörny egymással foglalatoskodott. A nőstény pedig kínzása közepette elárulta, hogy ismeri a te szeretett apucidat. Sőt mi több, a társa. –erre megremegtem. <br />Egyből eszembe jutott, mikor a doktor elmesélte mennyivel másabb vámpírral szeretkezni, mint emberrel. És, hogy volt egy nő, egy vámpír asszony akit nem tudott elfeledni, bár az együttélésük maga volt a pokol egyik bugyra.
<br />- Aztán, a nő már nem tudott új információval szolgálni, viszont remek vallatónak bizonyult a nyúzása. Az imádott doktorod pedig könyörgött és szűkölt, mint egy korcs akit kínoznak mikor végig nézte ahogyan élve darabokra szedtük a társát (NEM), a szerelmét (NEM), az első és igaz gyermekét…
<br />- NEM! –a tüdőm, a torkom és a szívem mélyéről tört fel a morgás. A düh és a gyűlölet lángra lobbant az ereimben. Reszkettem a méregtől és a szemeimből vér könnyek bújtak elő.
<br />- Tudod miért vagy sebezhető a kard által?! Nem a szerelmed kurvájának csontja miatt, hanem a vér ami a pengében van. Több vámpír vérvonal egyesülésével kovácsolódott meg az egyik legerősebb fegyver ellenetek. Az emberek felvették a harcot a kórsággal amit az első vámpír a világra szabadított. És a saját lényeket fogja a pusztulásotokat okozni végül. Nézd meg jól ezt a fegyvert, és búcsúzz el! –leguggoltam a faágon, mint egy a zsákmányát becserkésző hiúz. Az egyik olyan vérbeli ragadozó aki a gyilkolás élvezetéért öl és nem csak a zsákmányszerzésért. Az izmaim már nem remegtek, nem voltam dühös, sem szomorú. Nem éreztem semmi mást, csak a halál ízét amit okozni fogok. A gyilkolás szétáradt az egész testemben, és bár hallottam ahogy Iván óvatos léptekkel közeledik a domboldalon, nem foglalkoztam mással, mint a férfival, aki kiölt belőlem pillanatnyilag minden érzést. Kicsit még hálás is voltam neki ezért. Igazibb szörny voltam, mint valaha. Vámpír, aki az áldozatára mosolyog.
Az elrugaszkodásom és az, hogy hanyatt löktem a még fagyos talajon, elmosódott másodpercek történése volt. A hatalmas izzadt férfin még kint ült a diadalmas vigyor amellyel azt hitte elérte amit az elődje nem tudott. Lényegében így is volt. Barek ezért sem mondta el az igazságot, mert az igaz szónak nagy ereje van. Amíg Iván akárcsak kettőt is léphetett volna, vagy a férfi rádöbbent mi is történik vele, már vége is volt mindennek. Az utolsó lélegzete örökre bent rekedt hatalmas tüdejében, ahogyan átharaptam a torkát, akár egy hiúz. A szíve még értetlenül dobbant egyet, de aztán már nem látta értelmét. A férfi halott volt. Halott egy élő vigyorral az arcán. A távolban épp megkondult a régi falusi templom harangja, mikor vértől elázottan felálltam a tetemről akit sikerült magam alá gyűrnöm. <br />Iván felfegyverezve és döbbenten állt meg tőlem pár méterre. Csak bámult, nem tudta mit is tegyen, vagy épp ne tegyen. Én pedig őt néztem, de tudtam jól, hogy nem Elina néz rá. Egyszeriben a gyilkolás élvezete és a vére utáni sóvárgás elöntötte újra mindenem.
<br />- El Ne Fuss! –kiáltottam rá tagolva a parancsot, mert nem akartam szarvasként tekinteni rá. Aggódó csillogással a szemében lépett közelebb felém. Lassan, de nem torpant meg. Bár félt tőlem. A szél felém sodorta az illatát. Fájdalmasan kívántam őt. Próbáltam levenni a szemem róla, mert nem akartam tovább zsákmányként fürkészni, de alig ment. Újabb lépés. Már csak pár szökkenésnyire volt tőlem. A nyelvemen éreztem a nyakán pulzáló fő eret. Illatos, forró vér. Összefutott a nyál a számban. Nyelvem sebesen végigsiklott párszor a szemfogaimon. Le kell állnom, de nem fog menni...<br />Megpillantottam a kardot és gondolkodás nélkül cselekedtem. A földre zuhantam. Utoljára még a halott férfi vigyorát láttam és Iván kiáltását hallottam, aztán elsötétült minden.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-53647055145612769682011-04-24T02:35:00.001+02:002011-04-24T02:37:39.772+02:00<span style="font-weight:bold;">II.Könyv<span style="font-style:italic;"></span></span>Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-35819748219291806992011-04-16T13:34:00.001+02:002023-03-08T22:12:14.041+01:0014. "Mágia tanszék"Justine igen jó szónoknak bizonyult. Ha nem lett volna feltett szándékom már amúgy is ezt a helyet választani, akkor is meggyőz. Végül a második célját is elérte és számot cseréltünk, hogy amint megtud a könyvről valamit értesítsen. <br />Későre járt, mikor hazaértem új lakásomba, és végre kipakoltam az egész nap cipelt holmikat. Kicseréltem a mikrót, az üzenetrögzítőt, vettem pár könyvet, és egyéb kacatokat. Egy gyors zuhanyt követve kitártam az erkélyajtót, hogy a kellemes esti szellő szárítsa fel a hajamról illetve a bőrömről a vizet. A szomszéd ház sötétbe burkolózva várta haza gazdáját. Ha jól értettem a gondnok szavait hamarosan ez meg is fog történni, de most még zavartalanul nézhettem az égboltot lengeségemben. Élveztem a kint töltött időt. Szabad és felfrissítő érzéssel töltött el, a régen látott égbolt és csillagképek pedig felidézték a múltat. Eddig fel sem tűnt, hogy hat év után most vagyok ismételten magam a csillagok alatt. <br />Iván lénye elfeledtetett minden bajt, ugyanakkor minden régi szépséget is. Egy régi dallamot dúdolva néztem a messzeségben rejlő világokat. ahol talán jobb létforma fejlődött ki a miénknél. Végül a hajnal is ott ért. Az első sugarak átmelegítették a hajammal takarásából kivillanó bőröm.
<br />- Talán túlságosan is elméláztam. –álltam fel nyújtózkodva. Gyorsan végig gondoltam a napi teendőket, de a nagy nullán kívül semmit sem találtam. Úgy döntöttem, hogy nem ártana egy kis futás, így laza öltözetre váltva - ami egy fehér pólóból és rövid sortból állt, valamint a hozzá passzoló edzőcipőből – kiválasztottam egy hosszabb és nyugodtabb útvonalat. Még a csúcsforgalom és a forróság előtt megfutottam a körömet és mikor visszaértem már várt a teraszra bekészített asztalkán az újabb ellátmány. Behűtöttem és az ölembe vett géppel az ágy elé telepedve elutaltam a pénzt. Szerencsére semmi üzenet nem érkezett Archietól. Azt viszont már nem vettem olyan könnyedén, hogy mástól sem. Az utolsó infóm annyi volt, hogy Iván bezárkózott a szobájába. Aggasztott, és rengeteg baljós kép jelent meg a fejemben, de mégsem vett rá, hogy titokban meglátogassam. Már eddig is túl sok bajt hoztam a fejére, semmi szükség tovább fokozni. Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve elkezdtem a neten keresgélni Morgana és Ogmios után, de semmi használhatóra nem bukkantam órákkal később sem, mikor a csengő megzavart. <br />Az ajtóban a gondnok házaspár állt, valamint egy hatalmas adag sütemény ami mint kiderült nekem készült üdvözlő meglepetésnek. Meg leptek mit ne mondjak. Már épp maradni akartak, mikor a feleségnek feltűnt, hogy szinte üres a konyha. Arra következtethetett, hogy még nem pakoltam ki, vagy épp nincs is semmi ilyesmim, így nem akart zavarba hozni. Nos, lényegében igaza is volt, de cseppet sem voltam zavarban, viszont örültem, hogy elmentek. A napom ismételten a vége felé haladt lassacskán. Ahogy az újabb és újabb, mind-mind hasonló körülmények között. Az éjszakákat a teraszon töltöttem ruhátlanul élvezve a szél simogatását és a múlton merengve. Hajnalban futni mentem, nappal pedig csak úgy eltelt az idő. Két újabb vérszállítmánnyal később sem volt hír az emberekről akik számítottak. Már nem gondoltam rájuk név szerint, így gyorsabb volt kivernem őket a fejemből. Legalább párszor sikerült megfeledkeznem arról a barna aggódó szempárról amit annyira kedveltem és ami végül megtelt gyűlölettel irányomban. <br />Az ismeretségünk első hónapján Justine jelentkezett telefonon. Meglepődtem, nem is kicsit. Először is azért, mert azt hittem azért akart elhívni, mert tetszettem neki, másodszor pedig a mondandója lepett meg. Ezt pedig nem máshol tette, mint abban a kis cukrászdában ahol egyszer már voltunk pontosan 1 hónappal korábban.
<br />- Szóval. –kezdett bele már sokadszorra a mondandójába. –A prof azt mondta, hogy csak a legjobb diákjainak adja ki a jogot a könyvtárához való belépéshez.
<br />- És te nem vagy köztük véletlenül? –kérdeztem az utolsó reménysugarat elcsípve. –Csak pár oldal kellene, azt meg kifénymásolhatnánk. Nem derülne ki.
<br />- Nem. Sajnos nem vagyok járatos. Akik pedig igen, tuti nem tennének szívességet senkinek. –sóhajtott.
- Akkor mindegy. Azért köszi. –vettem a táskámat, hogy lelépjek, de Justine megfogta a kezem.
<br />- Várj már. –nézett rám a szemébe lógó hajtincs mögül mire meg sem mozdultam. –Van más mód is. Azt mondtad, hogy egyetemre akarsz járni. Hát akkor juss be a csoportjába és szabad bejárásod lenne a könyvtárába.
<br />- Mindezt egyetlen könyvért persze. –vontam fel a szemöldököm.
<br />- Ha csak nincs más okod is, hogy épp minket válasz. –mosolyodott el. A nevető tekintete hatására egy pillanatra elkalandoztam.
<br />- Talán meggondolom. –mondtam végül. Ez sem igen, sem pedig nem.
<br />- Várj már. –fogta meg ismételten a kezem mikor moccanni próbáltam.
<br />- Igen?!
<br />- Mond, hova sietsz?
<br />- Lényegében sehova.
<br />- Akkor meg? Maradj egy kicsit, ha nincs randid. –húzta széles mosolyra ajkait.
<br />- Nem. Mára egyetlen randit sem szerveztem a 25 potenciális pasi jelöltemmel. –villantottam én is egy széles mosolyt, mire elkerekedett a szeme.
- Csak vicceltem. –csóváltam a fejem kuncogva.
<br />- Sosem lehet tudni. –valamiért megnyugodni látszott.
<br />- És téged nem vár egy csinos leány otthon, hogy végre kényeztethesse szíve szerelmét személyedben?
- Nem. Csak az egyik barátom macskája van nálam pár napig. De ő meg utál. –forgatta a szemeit.
<br />- A kis aljas dög. –nevettem el magam.
<br />- Pontosan. Éjszaka belemászik az arcomba, hogy ott aludjon. Meg akar ölni a kis rohadék. <br />- Szép kis barát lehet, hogy a macskájával akar eltenni láb alól.
<br />- Rendes srác, csak a macskája elmebeteg. –mindketten nevettünk ezen.
<br />Sokáig beszélgettünk, majd a parkolóban elbúcsúzva ki-ki indult a saját lakására. A következő napokban több email üzenetet is kaptam tőle. Valamiért szívügye lett, hogy jelentkezzem arra az egyetemre. Végül belementem a kis játékba, ha már úgy is a listámon volt, legalább meglesz azaz átkozott könyv és végre megtudhatom a történet végét. A jelentkezés könnyedén ment, semmit sem újítottak a legutóbbi nagy változások óta. Felvettek, bár ez sem volt meglepő, ha valaki majd maximális pontszámmal írja meg a felvételit ugyan miért is aggódjon. A beiratkozásnál sem tűntem ki a többiek közül, bár rettentő kényelmetlenül éreztem magam fekete szoknyás kosztümben, két copfba fogott hajjal. Amint tudtam spuriztam is kifele, hogy végre megszabaduljak a gönctől, de véletlenül belefutottam Justineba.
<br />- Nézz a lá… Hello! Alig akartalak megismerni. –mosolygott rám, miután rájött ki is vagyok.
<br />- Nem akartam neked menni. –piszkáltam a hajam, mintha zavarba lennék.
<br />- Sikerült elintézni mindent?
<br />- Igen. Most már ide járok.
<br />- Király! Üdv nálunk. –kacsintott rám.
<br />- Akkor majd csak összefutunk valahol, és remélhetőleg nem megyek majd neked.
<br />- Persze. És az sem lenne gond. <br /> - Akkor további szép napot. És üdvözlöm a macskát. –spuriztam ki a parkoló felé de pár lépést követve Justine utánam kiáltott.
<br />- Lesz egy buli. Ha esetleg érdekelne, elküldöm majd az infókat. <br />- Rendben köszi! –pördültem vissza egy pillanatra, majd végre elértem a kocsimat. A zakót a hátsó ülésre dobtam és kissé kigomboltam az ingemet. Bár szeptember eleje volt, még mindig erős hőséggel teltek a napok. Egészen hazáig azon töprengtem, vajon a három ember mit csinálhat. Már csak így emlegettem őket magamban, a három ember. <br /><br />Csak a számlák vártak a postaládámban. Még aznap este megérkezett a beígért üzenet, de nem nagyon foglalkoztam vele. A hétvégét másnak akartam szentelni, név szerint a vámpírság kiküszöbölésének. Így tripla adag vérrel feltankolva ültem le a tévé elé egy nagy halom old scool horror társaságában. <br /><br />Hétfőn már készen is álltam az újfajta nagy bevetésre.
Az előadóterem olyan volt, mint bármelyik másik. Lépcsőzetes kiképzésű padsorok mind a katedra felé irányultak. A falakon freskó mintás plakátok lógtak. Még nem volt akkora a tömeg, így kedvemre választhattam helyet az egyik hátsó sorba. Perceken belül feltöltődött az összes hely, aztán a terem elsötétült és a kivetítőn elindult egy film. Mindenki csendesen nézte a régi típusú horror szereplőket és egyéb szörnyeket. Végül egy nagy kattanással szakadt meg a felvétel.
<br />- Mélységes üdvözletem a kedves hallgatóságnak! –lépett elő és hajolt meg egy férfi a pulpitus közepén. Az első sorokban ülő emberek elkerekedett szemmel csodálkoztak a jelenlétén. Nem látták belépni, de az jobban zavart, hogy én magam sem.
- A mai órát kezdjük mondjuk a filmen látott ma is élő szörny jelenségekkel. –mosolygott. –Ám amit legelőször kellett volna megtennem, most bepótolom. Hölgyek, urak a nevem: professor Delton Helfiastos, de szólítsanak csak Delton profnak. –írta fel a nevét díszes kézírással, majd aláhúzta a megismételt részeket.
- És előre is elnézésüket kérem, ha olykor kissé régimódi a fogalmazásmódom. Az évek során én magam is beleporosodtam a könyveim közé. –nevette el magát, majd összecsapta a tenyerét.
- Tehát elöljáróban ennyit és most merüljünk el a sokak által csak horrornak címzett világ rejtelmeibe. Kérem soroljanak nekem ilyen rémségeket.
<br />- Zombik, Frankenstein, Drakula, múmiák, démonok, szellemek… –záporoztak innen-onnan a válaszok, a prof pedig lelkesen koptatta a krétát.
<br />- Remek. És most mondjon valaki 1 olyan dolgot ami összefogja a listán szereplő lényeket.
<br />- Félelem, gyilkolás. –szólalt meg egy srác az egyik alsó sorból.
<br />- Igen-igen. Viszont ezt ők okozzák, nekünk pedig olyan ismérv kellene ami őket fogja össze. –csend telepedett a teremre.
<br />- A halál. –válaszoltam a tollammal bíbelődve.
<br />- Pontosan! Hiszen nézzék csak végig. Zombik: feltámadt halottak. Frankenstein szörnye maga a többszöri sírrablás. Drakula aki halott, de élvezi. Múmiák, démonok, szellemek… mind-mind csupa halott. Mert a halál bír akkora sötét erővel ami magával ragadja az embereket. Félelem, de erősebb érzések is. Hiszen az elmúlás biztos. A halálnak nagy ereje van és ott lapul minden élő lelke mélyén.
<br />- És az, hogy éjszaka csapnak le? –kérdezte az előbbi srác széles vigyorral.
<br />- Nah igen. És mit gondolnak miért van ez így?
<br />- Mert kárhozott lelkek? –kérdezte egy lány mellőlem.
<br />- Csak egyes vallások szerint Miss. Height. A kárhozat azóta létező, mióta a papok kiötölték.
<br />- Az embereknek gyengülnek az érzékeik a sötétben. –szólaltam meg ismételten.
<br />- Igen, ez így van Miss. Ilián. Eltompuló érzékek, valamint az élénk képzelőerő tette sikeressé a rémtörténeteket. Ezért is lehet az, hogy a sötétben gyakrabban nyúl rossz helyre az ember egy hölgy társaságában. –jókedvű nevetésbe tört ki a csapat.
- Ezzel akkor zárnám is a mai órát. Remélem érdekes indulás volt, és a továbbiakban is fent tudjuk tartani ezt a nagy érdeklődést. Köszönöm a figyelmüket! –biccentett, majd hátra vonult pakolni, miközben a sorok lassan felszabadultak.
<br />- Miss. Ilián. –szólított meg, mikor épp el akartam menni mellette.
<br />- Igen?
<br />- Justine ajánlotta önt a különleges csoportomba. –mosolygott.
<br />- Igen? Nagyon szeretnék bekerülni a legjobbak közé. –lelkesedtem.
<br />- A napokban nézzen majd be az irodámba és kiderül.
<br />- Rendben és köszönöm! –a mosolya egyszerűen ragyogó volt.
Kifele menet már azon töprengtem, hogy bevessem e minden praktikám, hogy bejussak, vagy előbb próbáljam meg emberként. Egész álló nap elemezgettem őt, tetőtől talpig részletesen végig véve az eddig felfedett részleteit. Kissé hullámos fekete haja kócos, mégis rendezett hatást keltett. Ha fény érte, enyhe kékes árnyalattal csillant meg, érzékenyebb szemeimnek kissé természetellenes volt, de tudtam jól, festékkel ez elérhetetlen. Sötét szemei szomjasan fürkészik a világot. Orra nemesen ívelt, akár egy nagy családból származó úré egy régi festményen. Álla nem olyan kihívó, de jól irányítja a figyelmet szépen metszett ajkaira. A legügyesebb szobrász sem tudna ilyet arcot faragni a legcsodálatosabb márványból. A prof termete magas és szikár. Rendíthetetlenül biztosan áll hosszú izmos lábain. Könnyedén elképzeltem őt magát egy Michael féle nemes és kegyetlen vámpírúrnak. Hangja csábító és mély csengésű, tele tudással és titokkal. Az egész lénye csodálattal töltött el, hisz ember létére szinte tökéletesebb volt a legcsodásabb lénynél akivel valaha is találkoztam. Vártam az újabb alkalmakat, már nem csak a könyv megszerzése volt az egyetlen célom. <br />A hét második felében elérkezett az a pillanat, hogy megjelenjek az irodájában, de hiába. Sem aznap, sem másnap nem volt bent a prof, így csak a következő óra alkalmával láttam viszont. Ismételten tömeg volt és ő ismételten elvarázsolt mindenkit, még engem is. Az óra lehengerlő volt a maga nemében. Egyszerre tudományosan megalapozott, de megvolt benne az eszement őrület is amit a prof tökéletesen csempészett az előadásába. Pörgő volt, én mégis úgy éreztem, hogy valóban egy ősöreg vámpírral kerültem szembe. Elbeszélése úgy hatott, mintha saját emlékeit elevenítené fel. Az előadás végén többen is jelentkeztek, hogy bekerülhessenek a csoportba.
<br />- Sajnálatos módon korlátozottak a lehetőségek, de az esélyt mindenkinek megadom, hogy egy teszt kitöltésével bizonyítson. Így megtehetnek mindent, persze csak ha szeretnék. <br />- Persze! –vágták rá kórusban a jelentkezők.
<br />- Rendben, akkor összeállítom a tesztet és egyeztetünk egy órán kívüli időpontot.
<br />- Köszönjük!
<br />- Kérem. –hagyták magukra.
<br />- Delton professzor. –léptem oda hozzá.
<br />- Igen Miss. Ilián?
<br />- Nem tudom, hogy eljutott e önhöz, hogy kerestem.
<br />- Áh, igen. sajnos elszólított egy fontos kutatás. Ezért nem voltam jelen a tanszéken.
<br />- Mikor tudnék bejelentkezni a tesztíró csoportba?
<br />- Teszt?
<br />- Aaaa tanulókörbe való bejutáshoz.
<br />- Jah igen. Ha most ráérne egy kicsit, akkor akár most is.
<br />- Rá, persze.
<br />- Egy perc, csak összepakolok és már mehetünk is. –léptem félre, hogy legyen helye szedelőzködni. –Mehetünk. –mosolyogva vezetett egyenesen az irodájába.
<br />A szoba maga volt a káosz, mégis felfedeztem egy minimális szervezettséget. A levegő érdekes volt, nem éreztem még ilyesfajta illatot korábban. A nagy ablak két oldalán cserepes pálmák nyújtóztak a szűrt fény felé. Édes illatú, meleg és száraz helyiség furcsán otthonos és megnyugtató hatással volt rám.
- Szóval Justine azt mondta, hogy érdemes lenne felvennem téged a csoportba. –váltott személyesebb hangnemre miután helyet foglaltunk a zárt irodában.
<br />- Megtisztelő a bizalom, de…
<br />- De szeretnél önerőből bekerülni.
<br />- Igen.
<br />- Mesélj kicsit magadról. –fürkészett kíváncsian.
<br />- Hol is kezdjem? Önellátó vagyok már jó ideje. Sokat utaztam az utóbbi időkben, ezért is lógok ki kicsit a többiek közül. Széleskörű érdeklődési körrel rendelkezem, gyorsan tanulok és alkalmazkodom, valamint a memóriám is kimagaslóan jó.
<br />- Nyelvek?
<br />- Több nyelven beszélek folyékonyan, és párat értek is mellette még.
<br />- Értem. –töprengett el egy pillanatra. –Miért szeretnél csatlakozni a csoporthoz?
<br />- Mint mondtam érdekelne, és akadnak olyan könyvek amiket már csak az ön könyvtárában találhatnék meg.
<br />- Például a: Legendák, regék és mítoszok.
<br />- Pontosan. –bólintottam lassan, hogy ne látszódjam túlzottan lelkesnek a könyv említésére.
<br />- Igazán érdekes olvasmány. –vette elő a kopott apró füzetkét.
<br />- Valóban. Sajnálatos módon az egyetlen példány amihez szerencsém volt, sérült. Több, mint a fele hiányzik.
<br />- Ez nem véletlen. –mosolyodott el.
<br />- Nem? –lepődtem meg.
<br />- Nem. Így adták ki az, ezt az eredetit leszámítva. Az összes többi, csupán csak fél könyv volt, ezért is lett sorsuk a pusztulás.
<br />- De önnek megvan. Ráadásul az egyetlen teljes példány. –mosolyogtam.
<br />- Viszont ez csak a legjobb privát diákom használatára van.
<br />- Ezért is szeretnék bejutni.
<br />- Akkor lássuk mire is mész. –tolt elém egy lapot. A látvány megdöbbentett. Hasonló írásjelekkel íródott, mint a doktor könyve. Percekig meredtem a fénymásolatra, mert elragadtak az emlékek. A gyomrom apró gombóccá ugrott össze. A prof várt és minden apró rezdülésemet figyelte.
<br />- Túlságosan összetett írásjelek. Nem értem pontosan miről is szólhat a szöveg.
<br />- Jól látom, hogy nem idegen az ilyen szöveg. Meg sem lepődtél, hogy egy sor különböző korú és területű civilizáció jelei vannak összegyúrva.
<br />- Régen láttam már hasonlót valahol.
<br />- Hmm… –mosolygott sejtelmesen. –Köszönöm Miss. Ilián. Justinenak igaza volt veled kapcsolatban. Nálunk a helyed!<br />- Köszönöm. –vidultam fel.
<br />- Amint a többiek átverekedték magukat a teszten, össze is ül a csoport.
<br />- Értem. Köszönöm a lehetőséget. –pattantam fel és diadalittasan hagytam el az irodát. <br />Akkor még észre sem vettem, micsoda érzelmi vihar kering bennem.
Késő este volt már, mikor végre haza kerültem. Épp a kulcsot akartam belejátszani a zárba fél kézzel, mikor megcsörrent a telefonom. Egy üzenet volt Missitől amiben az a kérdés állt, hogy mégis mi a véleményem a fotóról?!
<br />- Milyen fotóról? –néztem értetlenül a kijelzőt, majd végre betornásztam magam az ajtón. Hosszas pakolászást követve, mikor már mindennel elkészültem és felcsatoltam a vizes hajam a földre telepedtem ölembe véve a gépemet. Három darab üzenet várt rám miután betöltött mindenféle óvó és védő program és megnyithattam a levelezőmet.
Az első nem szólt másról, mint banki értesítés az utalásról. A modern kor egyik jó vívmánya az online bank. Ezzel végre nem kell órákig sorban állnom, hogy aztán lesokkoljam az ügyfélszolgálatos hölgyet, mikor a megjegyzés menüpontban azt iratom vele, hogy „Vér”.
A második üzenet Missitől jött, és a csatolmány jelzésnek hála kiderült, hogy valószínűleg ez a keresett kép. Lassan töltődött centiről-centire, de egyből tudtam kik fognak megjelenni. Máris nem a "három emberként” gondoltam rájuk, hanem Missi, Roy és Iván-ként. A kép még mindig csak töltött, én pedig kezdtem kissé türelmetlenkedni. Az ágyra fektettem a laptopot és kimentem a konyhába, hogy melegítsek magamnak egy csészényi vért, míg szenved a betöltés. Kényelmesen elhelyezkedve és lassan kortyolgatva haladtam végig minden apróságon ami láthatóvá vált a pillanat megörökítéséből. A gépet a bal oldalon álló Roy foghatta. Középen minkét fiúhoz bújva mosolygott Missi. De engem leginkább a jobb oldali szereplő érdekelt. Hosszas percekig elvesztem azokban a szomorú szemekben. Bár Iván ajka mosolyra húzódott, de a tekintete egészen más lelkiállapotról tett tanúbizonyságot. Ha megszakadhatna a szív, hát az enyém most közel járhatott volna hozzá. Teljességgel felkavart, és annyi kérdéssel, kétellyel és reménnyel töltött el. Összezavarodtam. A bögre széle felett néztem őt, és próbáltam megfejteni, vajon mi járhat a fejében?! Mi zajlott a lelkében?! Mi minden érzés tölthette el a csodálatomra méltó lényét, miközben egy pillanatnyi emlék készült a hármasról. Végül már nem bírtam nézni így inkább kiléptem ebből az üzenetből és megnyitottam a harmadikat ami Justinetől érkezett.
<br />- Gratulálok…bla-bla-bla, megünnepelhetnénk… bla-bla-bla…majd találkozunk. –olvastam félhangosan.
<br />- Csodás. –sóhajtottam egy nagyot. –Nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkes lesz.
<br /><br />Végre megtörtént a várva várt esemény. A felvételemtől számított pontosan 1 hónappal később érkezett az email Delton prof üzenetével, hogy másnap du szeretettel vár mindenkit az irodájában az első megbeszélésre. A névsor elképesztően nagynak tűnt egy olyan zsúfolt irodához képest, hogy kényelmesen elférjünk. És végül igazam is lett. Összepasszírozva, de mégis befértünk, bár egy két magasabbra polcolt könyv halom félő volt, hogy elesik az ostromunktól.
<br />- Kedves mindenki! Örülök, hogy eljött ez a nap is, ám mielőtt mindenki fellélegezne, ez a csoport a kemény munkáról és elhivatott hozzáállásról szól. Tehát aki mégsem érzi magát eléggé késznek a küldetéshez –állt fel- az kérem most távozzon. –várakozott egy kicsit. És okkal, ugyanis páran kiszivárogtak a helyiségből, így máris kevésbé volt fullasztó a helyzet.
<br />- Nem mehetnénk át egy nagyobb terembe? –fújtatott ez egyik lány, látszólag rettentő rosszul volt.
<br />- Miss Lizzi, sajnálattal közlöm, hogy egy-egy könyvért ennél rosszabb helyzetet is el kell tűrnie, így ha ezzel problémája van, inkább most adja fel, mintsem baja essék. –intett az ajtó felé hűvös közömbösséggel. –Valamint akik szektának, illetve boszorkányképzésnek gondolják a csoportot ki kell ábrándítanom őket. Itt könyvekkel és a történelemmel fogunk foglalkozni, semmi féle okkult tudományról és praktikáról nem esik szó. –egyre többen és többen hagyták el a termet. <br />Végül rajtam kívül Misha és egy eddig ismeretlen srác maradt csak a teremben. Misha meglepetten piszkálta meg a vékony keretes szemüvegét.
<br />- Akkor miért dolgoztak eddig?! –értetlenkedett.
<br />- Azért kedvesem, mert ők szó szerint vették a csúfnevünket. <br />- Csúfnév? –kérdeztem meglepetten. <br />- A Mágia tanszék boszorkány köre. –lépett be az ajtón Justine.
<br />- Oh. –mosolyogtam rá, mikor rám kacsintott.
<br />- Nos. Akkor bemutatom a „fegyverhordozómat”, azaz az asszisztensemet és jobb kezemet Justine Tale-t. Ő állandó tagja a körnek, ha engem nem értek el, akkor nyugodtan forduljatok hozzá. Valamint mivel fontos kutatási munkát kaptok, így egyszerűbb lesz párban dolgozni. Elina és Justine hasonló szinten áll, ahogyan Misha és Nikolai úgyszintén. –másik páros egymásra mosolygott, én viszont nem néztem Justinera, de így is tudtam, hogy egy széles győzelmes mosoly terült el az arcán. Misha és Nikolai csevegésbe kezdtek, így Justine odalépett hozzám.
<br />- Gratulálok! –nyújtotta a kezét.
<br />- Titkolózó. Hogy nem mondtad el, hogy a prof segédje vagy?! –csóváltam a fejem.
<br />- Mert akkor megkértél volna, hogy lopjam ki a könyvet.
<br />- Egyáltalán nem. Ha már lopásról lenne szó, azt nem bíznám másra.
<br />- Értem. Akkor sajnálom. –húzta el a száját bánatosan.
<br />- Semmiség. Most már úgy is mindegy. Egyébként a te műved, hogy társak lettünk? –fürkésztem a legapróbb reakció jelét is.
<br />- Nem. Az a te műved volt.
<br />- Tessék?! –hökkentem meg. –De hát én egy szóval sem kértelek! –a hanghordozásomtól fintorgott kicsit.
<br />- Nem, viszont mikor ismerőssé vált az a szöveg amin épp dolgozom, ott el is dőlt. –nyitotta szét a hóna alatt eddig pihentetett mappát és előhúzta a lapot amit pár hete láttam.
<br />- Ezen dolgozol? De mégis mi ez?
<br />- Hosszú sztori, és lesz időnk bőven megbeszélni a részleteket. –csukta össze a dossziét.
<br />- Deeee. –nyúltam felé.
<br />- Semmi de. –mosolygott. <br />–Én vagyok a főnök.
<br />- Chöh… Nah persze. –villantottam egy széles mosolyt.
<br />- Pedig, ez az én projektem.
<br />- Amíg be nem előzlek. –incselkedtem elfelejtve, hogy mások is vannak a teremben akik esetleg minket figyelnek.
<br />- Úgy látszik a haladó párosunk remekül kijön. Kérlek titeket, hogy kicsit csiszolódjatok össze, úgy könnyebb lesz majd a munka. –mosolygott Delton prof rájuk.
<br />- Igen. –válaszoltak egyszerre.
<br />- Akkor mára ennyit. Justine, a projekt a te asztalod, így te döntöd el mikor is kezdtek bele. <br />- Értem. –bólintott diadalmasan.
<br />- Ami pedig titeket illet, jövő héten gyertek majd, és elkezdjük a munkát. –fordult a másik páros felé. –Köszönöm az időtöket. –vonult el és a táskáját is magával vitte. Misha és Nikolai is elhagyták az irodát, így kettesben maradtunk Justinennal. Csendesen és hosszasan szemezve álltunk ki-ki polcnak támaszkodva, míg végül megtörte a csendet.
<br />- Viszont ma már nem menekülsz. –széles mosolyt villantott, a szeme pedig megcsillant.
<br />- Hogy érted ezt? –néztem rá értetlenül.
<br />- Nem jöttél bulizni, nem jöttél bárhova is hívtalak. <br />- Sok dolgom volt.
<br />- Viszont most mivel úgy készültél, hogy hosszabb ideig leszel itt, így ráérsz.
<br />- Igazság szerint…
<br />- A-a. Semmi kifogás. Nem foglak megenni. –ettől mosolyognom kellett. Ő persze úgy érezte nyert ügye van. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd rám tört a „Miért is ne?! Rossz akarok lenni!” hangulat.
- Rendben. –egyeztem bele.
<br />- Helyes. –most már vigyorgott, majd elkapta a kezem és magával húzott a parkolóig.
<br />- Egyébként egyedül is tudnálak követni.
<br />- Persze, még a végén elfutsz, mint mindig.
<br />- Nem vagy olyan félelmetes. –kuncogtam. –És ha egyszer igent mondok akkor az úgy is marad.
<br />- Ezt jó tudni. –engedett el végül.
<br />- És hova megyünk?
<br />- Mond csak, hogy bírod a piát? –méregetett
<br />- Hmm. Elég jól azt hiszem. <br />- Akkor már tudom is hova megyünk! –pittyent a riasztó a kocsiján.
<br />- Flancos.
<br />- Gratis volt.
<br />- Akkor is. –szálltunk be mindketten. - Ennyire ne titkolózz már. –próbálkoztam kideríteni valamit az úti célról, miután nem volt hajlandó semmit sem mondani.
<br />- Mindjárt ott is vagyunk. –pillantott rám, majd bekanyarodott egy szűk utcára. Sosem jártam itt, és ez talán nagy szó egy ekkora városhoz és annyi évhez képest. Már messziről kiszúrtam az épület előtt levő feliratot. Diákszálló, hirdette a tábla.
<br />- És mit fogunk csinálni egy diákszállón? –kérdeztem a jó pár autót fikszírozva.
<br />- Jó lesz. Majd meglátod. –a plafonra emeltem a tekintetemet, Justine pedig leparkolt. <br /> Az épület emlékeztetett az egykori házunkra, vagyis, hogy pontosabb legyek a házra ahol kaptunk a szüleimmel egy szobát. Valaha nemesi kúria lehetett, mára azonban a belső tereket teljesen átalakították. Kívülről azonban még élt a robosztus és nemesi rezidencia mivolta. Első ránézésre, csak a szobákat alakították át, valamint a szokásos hatalmas egybenyitott báltermet osztották fel több szobára. A hajdani hall szolgált most közösségi szobának ahonnan viszonylag nagy vircsaft zaja szűrődött ki. Naná, hogy egyenesen oda mentünk. Babzsák foteleken ücsörgő, jó hangulatú fiúk és lányok töltötték meg a szobát körkörösen a szoba közepére koncentrálva. Hangos nevetést keltett az éppen aktuálisan összeroskadt páros. Páran füttyögetve buzdították őket, de a legtöbben csak vihogtak. És ittak. Az ilyesfajta spontán bulik az idők során változtak, de a lényeg hasonló volt. Kikapcsolódás, feloldás és feloldódás, valamint a sikeresebbeknek végül a becserkészés is. Több páros jött össze, majd másnap kisebb perpatvarral vált szét, de ez már csak ilyen. <br />- Á! Justine! –vágta hátba egy magát nagymenőnek képzelő srác. –nem túlzok, ha azt mondom, hogy fél kézzel leteríteném, ha kellene, de inkább csak mosolyogtam, mikor felém fordulva lenézett rám.
- Kit hoztál? –méregetett, de a kérdést a kísérőmnek célozta.
<br />- Elina vagyok. <br />- Az új kutató társam. –fogta meg a derekam védelmezőn a kérdezett személy. Felvont szemöldökkel néztem rá, de többet nem reagáltam a lépésére. Lesz idő még rá és én nem felejtek. A srác akinek a nevét nem hallottam tisztán, - ugyanis nem mondta! – még mindig rajtam futtatta a szemét. Valószínűleg próbált elhelyezni a rangsorában, vagy egyszerűen csak túl lassan forgott az agya. Valahogy nem éreztem késztetést kideríteni a választ. Szerencsére éreztem Justine húzóerejét, így beljebb mentünk és leültünk egy szabad helyre.
<br />- Mit innál? –kérdezte lelkesen.
<br />- Nekem bármi megfelel. –fújtam ki a levegőt a szemébe nézve. Reméltem azt hiszi, hogy nem merek kérni és nem azt, hogy halvány lila gőzöm sincs a mostani piadivatról. <br />- Hmm. Nem mondanálak sörösnek, így legyen meglepetés. –kacsintott rám, majd magamra hagyott. Senki sem vette zokon, vagy épp érdeklődve a jelenlétemet. Mindenki az új párost figyelte, és egy harmadik embert aki pörgetett. Tény, hogy ittasan az egyensúlyérzék kivételesen extrém lehet, de a Twister inkább gyomorforgató egy-egy hajlékonyabb póztól. Még mielőtt Justine visszaért volna, hangos röhögés közepette összeroskadt a figyelt páros és a terítő valamint a terített eltérő mennyiségű és minőségű alkoholt öntött magába. Elkezdték sorsolni a következő harcba indulókat, mire végre megkaptam az italomat. A Cherry őszi lé kombináció jó volt, üdítő és rettentően alkoholos. Egy fél pillanatra bevillant az a gondolat, hogy talán leitatva szeretne konkrétabban is bepróbálkozni, de mivel nincs nagyon hatással rám a pia, így az a veszély nem állt fen, hogy kiüssem magam és akaratomon kívül bármi is történjen.
<br />- Akkor egészségedre. –koccintotta hozzá az üvegét a poharamhoz. Ő persze a sör mellett döntött. Ezt mondjuk nem nagyon értettem a pasik többségénél, de égetőbb titkokat akartam kideríteni, mintsem az alkoholfogyasztási általános szokásokról csevegjek. <br />- Szóval az a szöveg. –kezdtem bele, de nemet intett. Egy rettentően bosszantó fejrázással.
<br />- Semmi munka, lazítunk.
<br />- Szerintem mi lazítunk, de attól még beszélgethetnénk érdekes témákról. –kortyoltam bele az italomba. Valóban rettentően alkoholos volt, szegény Justine. Kezdtem kissé sajnálni, ha velem akar versenyezni az ivásban. Holnap borzalmas nap elé néz.
<br />- Lenne más izgalmasabb téma is. –húzta mosolyra a száját.
<br />- Akkor ki vele. Csupa fül vagyok.
<br />- Mesélj magadról. –dőlt hátra és könyökölt fel a fotel háttámlájára.
<br />- Mégis mit mondhatnék?! –fürkésztem a reakcióit.
<br />- Múltkor azt mondtad nincs senkid. –oh már megint témánál vagyunk.
<br />- Igen?! –játszottam a buta libát. Ha tudni akarsz valamit légy férfi és kérdezz rá. Mélyen magamban remekül szórakoztam a pillanatnyi vergődésén, ahogy végig gondolta, hogy miként tegye fel a kérdést.
<br />- Milyen férfi az akit a zsánerednek mondanál? –bökte ki végül. Ez aztán a megfogalmazás.
<br />- Nincs kimondott zsánerem. –vágtam rá, egy hatásszünet után. Gyors reakció suhant át az arcán, mielőtt ivott volna. Csalódottság?! Nah ne, most komolyan. Nem lehet, hogy komolyan gondolta azokat a meghívásokat.
<br />- Semmi közös pont nincs az exeidben? –nézet meglepetten.
<br />- Hát...ezt végig kell gondolnom. –töprengtem el. Egyáltalán az esetemben mi számít exnek? A doki? Vagy csak Iván? Vagy mindkettő? Mi az ami közös a dokiban és Ivánban?! Talán az illatuk. Végtére is azt hittem, hogy a doki illatát érzem és akkor bukkantam rá Ivánra. És ez megismétlődött a parkban is. A francba. Akkor csak emiatt vonzódtam hozzá?! Nem az nem lehet. A doki és Iván semmiben sem hasonlítanak!
<br />- Nem, semmi. A lényeg, hogy legyen valami ami lángra lobbant. –mosolyogtam egy újabb korty előtt és után is. –Nah és veled mi a helyzet? Az összetört szíveken kívül milyen pont köti össze a lányokat akik iránt érdeklődtél? –kérdeztem vissza, bár valamiért úgy éreztem, hogy nem kellene erre terelnem tovább a témát.
<br />- Változott az ízlésem az idők folyamán. –mosolygott sejtelmesen.
<br />- Oh. Mintha olyan vén lennél. –nevettem el magam.
<br />- Hát, nem vagyok épp egy ma született bárány.
<br />- Miért, mennyi vagy? –kérdeztem kíváncsian. Nem mondtam volna többnek 28-nál.
<br />- 29 vagyok. <br /> - Ahhoz képest jól tartod magad. –csúfolódtam kuncogva.
<br />- Nah jó. Ezért most megharagudtam. –fintorgott, mire kinyújtottam rá a nyelvem. Igazán felnőttes viselkedés, mit ne mondjak.
<br />- Bocsánatodat kérem. –dőltem előre hajlongást imitálva.
<br />- Megbocsájtok, ha te is elárulod a korod. –ült az egyik lábára, hogy teljesen szembe fordulhasson velem.
<br />- Ugye ezt nem mondod komolyan?! Egy úr nem kérdezi meg egy hölgytől a korát!
<br />- Nem is kérdeztem. –vigyorgott.
<br />- Ez igaz.
<br />- Szóval?!
<br />- Szóval, 26. –még mindig ezzel a számmal jövök. Mondjuk mivel nem változom ezért nincs is értelme változtatni azon ami egyszerűen bejön. Elismerően füttyentett egyet.
<br />- Akkor jól tippeltem. –vigyorgott <br /> - Mi az, már tippelgetsz is? <br /> - Muszáj volt, ha már egyszer menekülsz előlem.
<br />- Én?!
<br />- Bizony. –húzódott közelebb. –Csak azt nem tudom miért. –mondta kissé halkabban.
<br />- Nem is tudom. –ittam ki a poharam tartalmát. Mosolyogva vette ki a kezemből.
<br />- Még egyet? –állt fel.
<br />- Azt megköszönném. –kezdtem bánni, hogy nem kapcsol ki engem is az alkohol, mint az embereket. Bár lehet, hogy jobb is így. Legalább nem kezdek esztelen öldöklésbe, ha teljesen elszabadulok. Most hamarabb ért vissza, mint az előbb és ismételten egy erős keverést kaptam. Most már biztosra vettem, hogy azt hiszi ezzel felold majd. Kíváncsi voltam a lépéseire, így belementem. <br />- Közben rájöttem miért menekülök. –vihogtam, mint aki már jól érzi magát.
<br />- Éspedig? <br />- A sörös leheleted. Nem bírom a sört. –mutattam a poharat tartó kezemmel az üvegére.
<br />- Nem kell félned. A csók előtt mindig ügyelek erre. –vigyorgott. Oh, micsoda előrelátó! Remekül szórakoztam a helyzeten.
<br />- Ez kedves tőled. –bólogattam elismerően, miközben odalépett hozzánk pár csaj és beszélgetésbe elegyedtek vele. Teljesen véletlenül volt náluk egy rakat pia, így mikor elbúcsúztak már isten tudja hány fajta kóstolón voltunk túl. <br /> - Mi lenne, ha mi is kipróbálnánk? –mutatott a szőnyegre amin épp hangosan nevetve hempergett két csaj akik már nem bírták megtartani magukat az újabb lépéshez.
<br />- Szerintem nekem teljesen oda az egyensúlyérzékem. Kétlem, hogy 4 lépésnél tovább eljutnék. <br />- Kár, pedig hajlékonynak mondanálak. –mért végig elismerően.
<br />- Köszönöm, de azt hiszem itt az ideje, hogy hívjak egy taxit.
<br />- Arról szó sem lehet! –tiltakozott.
<br />- De haza kellene mennem.
<br />- Kizárt. Itt fogsz aludni velem.
<br />- Aha… nah szia. –álltam fel, de tényleg össze gubancolódott kissé az egyensúlyérzékem és sikeresen Justine ölébe kötöttem ki.
<br />- Látod, a tested nem akar igazat adni a menekülni vágyó kobakodnak! –simított ki egy vadóc tincset az arcomból.
<br />- Pedig nem akarlak feleslegesen bátorítani. <br />- Nem foglak bántani, megígérem. Semmi olyat nem teszek amit nem akarnál. –lehunyt szemmel megszagolta a tincsem amivel előtte és utána is játszadozott kicsit.
<br />- Csakhogy, lassan már én magam sem tudom, hogy mit akarok és mit nem. Vagyis egyvalamit igen. Aludni egy nagyot. –annyira belemerültünk az iszogatásba és beszélgetésbe, míg végül éjfél is elmúlt. <br />- Akkor menjünk aludni. –állt fel és pár lépés után tett csak le a földre.
<br />- Csak, ha komolyan jól viselkedsz! –néztem rá komolyan.
<br />- Mondtam már. –bólogatott és maga előtt vezetve vitt fel az emeletre. Séta közben tűnt fel, hogy a csapat nagy része, már elszivárgott. Egy fél pillanatra elgondolkoztam azon, hogy vajon most hány meggondolatlan együttlét folyhat a szobákban.
<br />- Messze vagyunk még? –kérdeztem sürgetve, ugyanis a sok folyadéktól rettenetesen kellett pisilnem már. És ez nem vicc, főleg, hogy nem vagyok hozzászokva az effajta érzésekhez jó ideje már.
<br />- Ez lenne az. –nyitott be végre az egyik szobába. A látvány, kit érdekel. Fontosabb dolgom is volt.
<br />- Használhatnám a mosdót?! –kérdeztem ténylegesen is zavarban.
<br />- Persze. –mutatott az ajtóra én pedig viharként téptem fel, hogy megkönnyebbülve léphessek ki percekkel később.
<br />- Életmentő vagy! –mosolyogtam hálásan. Bár, ha belegondolok, végtére is ő itatott.
<br />- Melyik oldalt választod? –kérdezte ágyazás közben. <br />- Nekem mindegy, válasz te. –nézelődtem. A szoba fala kék volt, de olyan semmilyen árnyalatú. A parkettázott padlón pár eltérő szőnyeg hevert. Nem túl nagy helyiség, de egy személynek bőven elég.
<br />- Akkor enyém a bal. –ment el mellettem egy törölközővel. Amíg tényleg megmosta fogát én nézelődtem, de pechemre semmit sem találtam a szövegről ami annyira érdekelt. Végül úgy döntöttem amíg nincs itt, hogy nézzen, megszabadulok pár ruhámtól. Kibújtam a cipőmből és a zoknimból, valamint a táskámba rejtettem a melltartómat. Egyrészt éjszakára leveszem, mert zavar, másrészt nem szívesen ébrednék arra, hogy Justine azt nézegeti. Épp a táskámat pakoltam le az egyik székre, mikor kinyílt az ajtó és ott állt ő egy szál fekete selyem alsónadrágban. Az arcát épp törölközővel takarva törölte, így volt időm feltűnés nélkül bámulni. Eddig is tudtam, hogy magas, de most majdnem csupaszon szembetűnő látvány volt. Szálkás testét hófehér bőr fedte, enyhe kékes erezéssel. Az étvágy gerjesztően szexi falat volt az első gondolat ami eszembe jutott. És már persze be is indult a fantáziám, annak a rendje és módja szerint. Erős rázással próbáltam kiverni a fejemből minden nem ide illő gondolatot. Azt hiszem az Ivánnal töltött aktív idő teljesen átformált. Nehezebben viselem az ilyesfajta csábítást. Hozzászoktam volna a jóhoz?! Mi az, hogy. <br />- Nem leszel így túl vastagon? –kérdezte túl közel hozzám. Nem figyeltem a helyzetére, mert el kellett fordulnom, mielőtt csak még inkább felvillanyozódom. <br />- Nem, jó leszek így. –a hangom kissé magasabbra kúszott, mint alapjáraton. Justine hang nélkül kuncogott, és ezt honnan is tudtam?! A tarkómat csiklandozta a lehelete. Az illata mentolos volt, ahogyan a csókja hűvösen érintette a tarkómat.
<br />- Biztosan?! –ölelt át és gombolta ki a nadrágomat ami könnyedén lecsusszant a bokámhoz. Áruló! <br />- Ne… –léptem el tőle és ki a nadrágból, de megfogta a kezem.
<br />- Láttam, hogy néztél rám. –fordított maga felé, én pedig nem tudtam nem megcsodálni ismételten azt a testet. <br />- Lehet, de van más is akire így nézek. Ha józan lennél és én is, nem történne semmi.
<br />- Nem tudhatod. –húzott közelebb én pedig mentem. Egy részem arra vágyott, hogy hozzásimuljon. <br /> - Klassz pasi vagy, és csodás a tested is. –érintettem meg, de hiba volt. Az érintésemtől lüktetni kezdett egy ér a bőre alatt és már nem csak egy kósza gerjedelem volt a részemről. - Nem mondom, hogy nem kívánlak, de most még ne. Elrontanánk egy jó kis lehetőséget, valamint egy közös munkát ezzel.
<br />- Rendben. Ez legalább egyenes beszéd. –mosolygott.
<br />- Ki tudja, most, hogy már nem árulunk zsákbamacskát lehet, hogy jobb is lehet. –mosolyogtam és picit megnyomtam az orrát. Justine pedig egy hatalmas koppanással elterült a padlón. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, miközben ő máris édesdeden aludt. Magamon nevetve és fejcsóválva húzkodtam fel mellém az ágyra, hogy meg ne fázzon. Külön takaró alatt és elhúzódva tőle aludtam el, de még álmomban is kuncogtam.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-21483880721060533552011-03-26T21:39:00.001+01:002023-03-07T22:18:54.234+01:0013. KövetkezményekA haza út csendben telt. Túl nagy csendben. Nem tudtam mit mondjak, vagy egyáltalán érdemes e bármivel is előrukkolnom. Így csak vártam, és kínlódtam magamban, hogy vajon mi járhat Iván fejében aki az ablakon kibámulva ült mellettem. Nem kellett volna elhoznom magammal.
<br />- Nem lett volna szabad velem jönnöd. –mondtam végül, mikor leparkoltam a ház alatti garázsban. Iván rám sem nézett, csak kiszállt és felment a szobájába. Fogalmam sem volt, hogy most mi van. Ha legalább tudatná velem, hogy kotródjak. De semmi. <br />Margarita és Havril a konyhában vacsoráztak épp, mikor Ivántól lemaradva beértem. <br />- Sziasztok srácok! Nincs kedvetek velünk vacsorázni? –szólt ki Margarita, de Iván nem felelt semmit.
<br />- Mi van vele? –néztek rám a szülők.
<br />- Én sem tudom. –sóhajtottam nagyot. –De megteszem amit tudok. –mentem is utána. <br />Ahogy beléptem a szoba sötétjébe, láttam Ivánt az ágyon feküdni. A plafont méregette néma csendben. Betettem magam mögött az ajtót és nekitámaszkodva vártam. Nem tudtam menjek, vagyis mehetek e közelebb, vagy sem.
<br />- Igazad van. Úgy látszik az angyalok is csak szörnyetegek.
<br />- Sajnálom.
<br />- Egy francokat. Neked ez a természetes közeg. <br />- Igen, ez. Viszont egy percig sem tartottam titokban. Tudtad, hogy mi is vagyok.
<br />- Egy vérszívó,gyilkos pióca. Aki könnyedén játszik más élete és halála fölött.
<br />- Mondtam, hogy ne gyere! Nem hallgattál rám. Mégis mit vártál? Délutáni teázást és sütis csevegést? –csattantam fel. –Okkal nem tömörülünk. <br />- Legalább akkor egymást gyilkolásznátok, és nem az embereket.
<br />- Ez nem fer.
<br />- Na persze. Mert azaz, hogy bárkit kényetek kedvetek szerint leölhettek, mint egy állatot mi?! Emberek vérét szívjátok a természetellenes létezésetekhez. Rosszabbak vagytok a piócáknál is. Azoknak legalább van haszna az orvostudományban. Undorító férgek. –ült fel. <br />Dühtől elvakult tekintete rám meredt a sötétben.
<br />- Értem. Tehát így gondolkodsz rólunk. –nyeltem egy nagyot. –Sajnálom, hogy tönkretettem az életed. Hogy meg kellett tudnod, az undorító férgek létét. –hagytam magára.
<br />- Valami baj van? –kérdezte az ajtóban ácsorgó Margarita.
<br />- Köszönök mindent. Igazán jó volt itt. –bólintottam, majd kimentem a kocsihoz és elhajtottam. <br />Pár sarokra leparkolva a kormányra borulva tomboltam. Sírni vágytam ismételten, de nem hullt egyetlen csepp könnyem sem. Kellett valami, vagy valaki. Tétovázva kikerestem Missi számát és felhívtam.
<br />- Halló?! –szólt bele egy álmos hang.
<br />- Ne haragudj. Nem tudtam hova is fordulhatnék. –hallgattam el.
<br />- Mi a baj?
<br />- Tudom, hogy Iván barátja vagy, de muszáj valakivel beszélnem. –préseltem az arcom a hűvös üvegnek.
<br />- Mi történt?
<br />- Rájött, hogy vámpír vagyok. <br />- Ezt eddig nem tudta?
<br />- Azt hitte, tudja milyen is egy vámpír. –sóhajtottam remegő ajkakkal.
<br />- Figyelj, ezt nagyon nem értem. Merre vagy?
<br />- Pár utcára tőle. <br />- Ide tudnál jönni?
<br />- Azt hiszem.
<br />- Rendben. Ha mégsem hívj és megkereslek. –tettem le a telefont és beindítottam a kocsit. Azt sem tudtam hol vagyok, de azt igen, hogy úgy éreztem jobb lett volna, ha a doki sosem ment meg. <br />A kapuban már várt rám Missi pizsamában és köntösben.
<br />- Sajnálom, hogy téged zavarlak. –kértem bocsánatot amikor beült mellém.
<br />- De hát mi történt?
<br />- Valamit el kell mondanom neked. –kezdtem a legelején a történetet. –Emlékszel Iván titokzatos angyalára?
<br />- Aham.
<br />- Nos én voltam az. Bizonyos okokból a régi házuk udvarán kötöttem ki, és amikor kijött valahogy megtörtént a baj. Elvesztettem a fejem és majdnem megöltem. De végül észhez tértem. Akkor…
<br />- Te jóságos ég. –döbbent le.
<br />- Most pedig szóba került az a hülye gönc és el akart jönni velem. Archie pedig feldühített, mint mindig. De nem történt semmi különös, legalább is saját szemszögből. Viszont Iván rá ébredt, hogy mi is vagyok. Egy vérszomjas, gyilkos pióca…
<br />- De ugye nem lett baja?
<br />- Fizikailag nem. De lehet, hogy nagyobb kárt tettem benne, mint akkor régen azon az éjszakán. –sóhajtottam fel.
<br />- Nyugi, csak túl kell tennie magát a történteken. Ennyi az egész. –mosolygott bíztatóan. <br />- Nem. Jobb lesz lelépnem és hagynom, hogy találjon magának egy embert. Egy olyan lányt aki megérdemli és akit megérdemel. –csak miért ilyen kellemetlenül nehéz minden jót kívánnom neki és hátat fordítani mindennek?! Miért érzem úgy igazán meghalok, ha elengedem?
<br />- Kilenc éve csak rád vár. Mást sem csinált, mint bizonyíték után kutatott. Kelesz neki! Attól, hogy az újdonság megrémiszti ez nem változik. Könyveket bújt, a neten vadászott bármire amit csak össze lehetne hozni azzal a titokzatos angyallal akiről annyit álmodott. És most itt vagy neki. Ez különleges dolog. Nem hagyhatjátok elveszni.
<br />- Késő. Szörnyetegnek tart már és nem angyalnak. Bár igazából az vagyok és voltam, ahogyan leszek. Egy vérszívó szörnyeteg. –Missi nagyot sóhajtva csóválta a fejét.
<br />- Túl sötéten látjátok a dolgokat. Nem szörny, vagy angyal… Ez nem fekete vagy fehér. Az emberek nem ilyenek.
<br />- Nem vagyok ember.
<br />- De voltál, és ez a lényeg. Mindegy, hogy hova jutsz el, nem veszíted el önmagad amíg nem akarod. Ahogyan őt sem kell elvesztened, amíg harcolsz. Adj neki egy cseppnyi időt. Meglátod rájön ő is. –ásított egy nagyot.
<br />- Köszönöm neked. És még egyszer bocsánat, hogy zavartalak.
<br />- Semmi. Egyébként nincs kedved itt aludni?
<br />- Nem. Nem akarok zavarni.
<br />- Nem zavarsz. A szüleim csak délután érnek haza az utazásból. Addig miénk a ház. –cibált magával egyenesen a szobába. –Felezzük az ágyat, ha nem gond. –bújt be a takaró alá, én pedig mellé feküdtem.
- Mindent köszönök.
<br />- Majd csak akkor, amikor kiderül, hogy igazam volt. –kuncogott. Missi perceken belül elaludt, nekem folyton Iván járt a fejemben. Ha nem vittem volna magammal, vagy nem alszom el, vagy nem keresgélek a neten… soroltam az újabb és újabb pontot ahol talán megváltoztathattam volna a sors kerekének irányát. Végül mégis elaludtam.
Álmomban egy ismeretlen helyen jártam. Szűk folyosók között az egyre erősödő szag és tapintható félelem felé igyekeztem. Végül kijutottam egy hatalmas szobába ahol vámpírvér illata töltötte be a levegő minden apró molekuláját. Rozsdás ketrecek sorakoztak fel a fal mellett, bennük egy-egy kiláncolt megkarózott vérszívóval. Velem szemben egy trónus pihent. Gazdája, mintha csak engem várt volna. Két oldalán felfegyverzett vadászok. Az egyik Barek, a másik pedig egy már halott vezető. A trónoló férfi felém intett. Ruhája susogása halk morajlássá erősödött, míg átkúszott a termen, akár egy kósza sötét árny. Nem néztem semerre, csak megindultam a végzetesnek tűnő találkozáshoz. Barek eszelős mosollyal figyelte közeledő lépteimet, míg a másik életuntan bámult el a vállam felett. Mielőtt azonban túl közel érhettem volna a triumvirátushoz a jobb oldali ketrecsoron lánccsörgés vonta magára a figyelmemet. <br />Elkerekedett szemekkel ismertem fel életem első és legvalószínűtlenebb férfi alakját. A doktor csak árnyéka volt hajdani önmagának, de még így is egyből éreztem, őt látom magam előtt. Ajkai szólásra nyíltak, de hang nem jött ki porladó szárazságú torkán. A nevemet ismételgette hangtalan sikoltással. Feléje fordultam, nem törődve senki mással, de ekkor éles karmos kezek a vállamba vájtak. Felüvöltve pördültem meg, egyenesen az éjfekete szempárba és vérvörös vicsorgó fogsorba bámulva. Nem tudtam mit is cselekszem. Ösztönösen kaptam a támadóm felé, hogy kiharapjak belőle egy darabot.
<br />Sikoltás rázta meg a dobhártyámat. De ez a hang túl valós volt, és túl nőies egy ilyen karakterű lényhez. Kipattantak a szemeim és megláttam magam alatt a vérben fürdő Missit. Torkán a bő 2cmes sebből ömlött a vér. Rettegő tekintete rám meredt, és ajkai néma sikoltásra nyíltak.
<br />- Istenek!. –nyomtam az ujjamat a sebre, de a vérzés cseppet sem csökkent. Végül megharaptam magam, hogy a véremmel segítsek Missin. Erőtlenül szívta a csuklómat, ám lassacskán csökkenni kezdett a seb nagysága.
<br />- Annyira, de annyira sajnálom. –távolodtam el tőle, mikor már rendben volt. <br />- Nick lágyabb volt. –suttogta. <br />- Hogy mi? –meredtem rá ledöbbenve.
<br />- Kaphatnék egy pohár vizet?
<br />- Persze. Máris hozom. –pattantam fel.
<br />- Konyha…jobbra a második. –kirohantam és kerestem kancsót, poharat, üveges és csapvizet is vittem.
- Sajnálom. Rémálmom volt és emiatt támadtalak meg. Esküszöm nem volt szándékos. –mentegetőztem. Mardosott a bűntudat. Veszett kutyának éreztem magam aki a kedveskedő ember kezébe –esetemben nyakába- harapott.
<br />- Akkor ezért. –a hangja már nem volt olyan rekedt és távoli.
<br />- Mi ezért?
<br />- Ezért volt más. Nick gyengédebben csinálta. –tátva maradt a szám.
<br />- Ezt nem mondod komolyan.
<br />- Pedig, nem fájt ennyire. –simogatta meg a begyógyult sebet.
<br />- Nem azt. Hanem, hogy hasonlítgatod.
<br />- Miért? Ha már van mit. –húzott egyet a vállán, de ettől felszisszent. <br />- Én már nem értelek titeket embereket. –csóváltam a fejem. Ekkor megszólalt Missi mobilja. A csengőhang elárulta, hogy Roy keresi.
Hosszas beszélgetést követve végre letette, de gondterhelten hallgatott egy pillanatig.
<br />- Roynál vannak a cuccaid. Iván kiszórt mindenedet az udvarra. –nézett rám sajnálkozva.
<br />- Azt hiszem keresek egy lakást magamnak. –vakargattam a fejem.
<br />- Itt is maradhatsz.
<br />- Nem! Hogy még egyszer megtörténjen ez?! Kizárt. Több hibát nem követek el. –álltam fel. –Köszönök mindent, és nagyon, de nagyon sajnálom a történteket. <br />- Felejtsd el. Én is ezt fogom. –mosolygott rám. Kikísért a kapuhoz, épp akkor ért oda Roy és Havril. A férfi nem szállt ki és ezért hálás voltam. Roy pedig Missivel segített átpakolni a bérelt autóba. <br />- Azért ne tűnj el, rendben?! Lenyugszik és minden rendben lesz. –próbált ismételten vigasztalni Missi.
- De hát mi történt? Megcsaltad?
<br />- Nem egészen.
<br />- Terhes vagy? –erre Havril szeme elkerekedett.
<br />- Nem. –mondtam hangosan, hogy ő is meghallja.
<br />- Akkor férjnél vagy?
<br />- Az sem.
<br />- Hagyd. Ez az ő dolguk. –állította le Missi.
<br />- Vigyázzatok rá! –kértem őszintén. És nem csak általánosságban. Nekem hála, most már a vámpírok látóterébe is bekerült. Ezért pedig rettentő dühös vagyok magamra.
<br />- Majd szólj, hogy hol találtál lakást. –lesett be az ablakon Missi.
<br />- Rendben. –mosolyogtam rájuk. Sosem hittem volna, hogy ennyire ragaszkodni fogok emberekhez. És itt most nem csak Ivánra gondoltam. Egy búcsú intéssel hagytam magam mögött a többieket és a történteket. <br /><br />Egyenesen a belváros felé vettem az irányt, hogy lakást szerezzek magamnak.
Ivánék házához képest a város másik végében sikerült szereznem egy közepes méretű lakást az egyetemi városrész közelében. Egy szoba, vendég szoba, konyha, fürdő és a bejárati folyosót összekötő nem túl nagy nappaliból állt az egész. Egyből meg is vettem, bőven elég lesz, ha pedig le kell lépnem, nem olyan feltűnő, ha üresen marad. A gondnok kedves volt és segítőkész. Szerencsére a két szomszédom közül egyik sem gyakori vendég a hírek szerint. Az egyforma nyolc ház tette ki a kis utca egészét. A „Barátság sor 6.” egyre szimpatikusabb lett ahogy az idősebb úr és a felesége mesélt róla. Szívéjes köszöntésüket kellő képen megköszönve végül magamra maradtam a táskákkal és dobozokba kapkodott holmikkal. Ebben a percben valahogy rám tört a teljes egyedüllét és a társaság hiánya. Nem volt kedvem kicsomagolni, sem bármi mást csinálni. De szerencsére eszembe jutott, hogy átnézzem a dolgaimat a véres táskát keresve. Megtaláltam az érintetlen újonnan rendelt gépemet minden kütyüjével a táskájában. A fegyvereim is megvoltak sértetlen. Ahogy végre rábukkantam a hűtőtáskára és felemeltem a többi kacat közül a földre pottyant egy ismeretlen könyv. Nem tudtam beazonosítani, így a hűtő beüzemelése után visszatértem hozzá, hogy jobban átvizsgáljam. Egy agyonolvasott könyv volt, fiús kusza kézírással telefirkálva. A címe pedig: Legendák, regék és mítoszok.
Elmosolyodva futottam át arra gondolva, hogy talán rejt egy titkos üzenetet Ivántól, de egyetlen nem beleillő lapot vagy cetlit sem találtam. Elszomorodva hagytam a párnámon, mert fel akartam hívni Archiet, hogy megadjam az új címet ahova a vért várom. Szerencsémre, az üzenetrögzítő vette fel:
<br />„Ha bármilyen gondod, óhajod, sóhajod van nyomd meg az 1-es gombot és add meg a telefonszámod, visszahívunk. Amennyiben üzleti jellegű a hívás 2-es gomb. Egyéb, valamint szolgáltatásaink igénybevétele 3-as gomb. Ha pedig téves, vagy telefonbetyárkodás kéretik azonnal letenni, mert megkeresünk és abban nem lesz köszönet! *biiiiiiip*”
<br />- A vér ügyében telefonálok. Ezentúl a Barátság sor 6-os szám alá küld Rolfot, ha meg akarod kapni a pénzed. A számom nem fontos, úgy is tudod ki voltam. –tettem le a kagylót, mert elöntött a méreg.
A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy az ágy előtt ücsörögtem a földön és meredtem magam elé. Mikor meguntam egy nagy sóhajtással dőltem neki az ágynak. A takarót meglökve hullott le mellém ismételten a könyv. Ahogy lepillantottam a mocorgó lapokra egy ismerős néven akadt meg a szemem.
<br />- Morgana… –emlékeztem vissza egy régi mesére. Felkaptam a könyvet és vadul lapozni kezdtem benne. A történet elejére megjegyzésben oda volt írva, hogy „fontos elolvasni!” ez csak még inkább felkeltette a figyelmemet, így mohón faltam a betűket. Nagyjából megegyezett a doktor által elmesélttel. Viszont akkor nem hallottam végig. A heves lapozás közepette, hirtelen megszakadt ez a fejezet. A történet végét tartalmazó lapok eltűntek a könyvből.
<br />- Mi a franc? –pörgettem oda és vissza az oldalakat, de nem találtam meg sehova máshova beillesztve. –Ezt komolyan nem hiszem el. –morogtam mérgemben. A könyv elejében szereplő kiadóként az egyik egyetem volt megjelölve. Ráadásul épp szerepelt is a listámon amelyik a lehetséges elhelyezkedésemhez készült. Azt hiszem ezzel el is lett döntve a dolog. Becsuktam a könyvet és feltettem az ágy melletti kis asztalra ahol a lakás tartozék digitális óra közölte velem, hogy igen is késő van. Leszórtam a cuccokat a földre és megpróbáltam aludni reménykedve, hogy semmit sem álmodom.
Reggel a nappaliban hagyott telefon csörgésére ébredtem. Mire kikóvályogtam persze elhallgatott. <br /> - Csodás. Rejtett szám. –vettem az irányt a fürdőbe. Mivel nem kapcsoltam be az elektromos bojlert így sikeresen felébresztett a jéghideg zuhany. És pont most vágytam a meleg vízre amit nem kaphattam meg. Remek nap elé nézek az eddigiek alapján. A mikró –szintén tartozék- visítva, de végig vitte a programot, így legalább a vért kellemes hőmérsékletben élvezhettem. <br />Egy gyors lista összeírást követve felöltöztem és úgy döntöttem megpróbálom az egyetemi könyvtárban beszerezni egy ép példányt a könyvből. Ezt pedig visszajuttatom valahogy, valamikor a tulajdonosának. A kocsiban ülve válaszoltam Missi aggódó hangnemű üzenetére, majd útra keltem annyiban örülve, hogy lesz mivel elütnöm az időt. A bevásárlás gyorsan megvolt így már csak a könyvtár volt vissza addig, hogy elbújhassak a nyárvégi forróság elől a klimatizált, hűvös lakásomban. <br />Az egyetem területe pangott, bár nem is csoda, hiszen még nem kezdődött meg az őszi szemeszter. De azért találtam pár embert akitől útbaigazítást kérhettem.
<br />- Helló! Egy itteni kiadatású könyvet keresek, a címe Legendák, regék és mítoszok. –támadtam le a könyvtáros nőt. Ő felpillantott a kis lámpája által megvilágított papírhalomról, és miután alaposan szemügyre vett beütötte a címet a komputerébe. <br />- 12 sor 430-as szekció. –mondta és ettől a pillanattól kezdve nem is léteztem a számára.
<br />- Kösz. –forgattam a szemem, de hagytam. Megtalálom előbb, vagy utóbb úgy is. Végig jártam a földszinti sorokat, de 12-est nem találtam, viszont volt minden más alatta felette. Igazán érdekes elosztás. Az első emeleten szintén sikertelen kutatást vittem véghez, így kizárásos alapon a második szintet céloztam meg. Meg is találtam a 12-es számot a 48 és a 67 között. Ahogy a polcokat böngésztem fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.
<br />- Vigyázz! –próbált figyelmeztetni egy hang, de addigra már az ölembe pottyant pár könyv. –Minden rendben?! –kérdezte egy szürkés szempár.
<br />- Igen. –nyújtottam fel a létrára a könyveket. –Jók a reflexeim. –mosolyogtam.
<br />- Még szerencse. Elég vaskos darabok. –vette el a kezemből az ismeretlen srác.
<br />- Ha már így hozta a helyzet. Meg tudnád mondani, melyik a 430-as?
<br />- Persze. 10…15…20…25…30. Az ott- mutatott fel pár méterrel arrébb a polc tetejére.
<br />- Köszi. –léptem el tőle, de lemászott a létráról és elkezdte utánam tolni.
<br />- Egyébként Justine vagyok. Justine Tal. –nyújtott kezet.
<br />- Elina Ilián. <br />- És mit keresel a 430ason Elina? –állította be a létrát nekem.
<br />- A Legendák, regék és mítoszok egy ép példányát. <br />- Hát, ne nagyon reménykedj. Már az is csoda, hogy a könyvtáros tudja, hogy létezik az a könyv. –nézett fel a polc tetejére. <br />- Egy próbát megér. –másztam fel, és reménykedve bújtam végig a porlepte könyveket, de semmi. –Francba. –vakargattam a homlokom azon töprengve, vajon mennyi esély van arra, hogy Iván emlékezzen a történetre és el is mondja nekem. Hát nem túl sok. bele kell törődnöm, hogy erre rendesen ráfaragtam.
<br />- Sajnálom, hogy nem sikerült!<br />- Hát még én. –sóhajtottam egy nagyot.
<br />- De majd nyitva tartom a szemem, hátra rábukkanok valahol egy példányra.
<br />- Ez kedves tőled, de kétlem, hogy megtörténhet. Ha itt sincs akkor nem lesz máshol sem.
<br />- Talán a prof még tartogat egy példányt az irodájának nevezett káoszban. –gondolkodott hangosan Justine. –Tudod mit, kiderítem neked, aztán csak összefutunk valahol. –mosolygott rám.
<br />- Kétlem, ugyanis még nem vagyok az iskola tagja. Csak fontolgatom, hogy vagy hallgatónak, vagy tanársegédnek jelentkezzem.
<br />- Ha érdekelnek az ilyesfajta dolgok akkor jól jársz a „Mágia” tanszékkel.
<br />- Mágia tanszék?
<br />- Igen, így csúfolják a tanszéket, mert a legtöbb prof szemében ez hókuszpókusz és nem tudomány. Pedig még a teológiát is annak veszik.
<br />- Rendben, megfontolom. És köszi a tippet, na meg a segítséget. –hagytam magára az újdonsült ismerősömet. Kifele menet a nő fel sem pillantott a pult mögül, akár kommandósok és bűnözők is csatározhatnának mellette. Bár igaz, miért is éppen itt történne meg mindez.
<br />Még a kapuig sem értem el, mikor megállt mellettem egy autó.
<br />- Nem lenne kedved meginni egy kávét? –szólt ki a letekert ablakon Justine.
<br />- Milyen hátsó szándékkal született az ötlet? –kérdeztem kíváncsian.
<br />- Hogy meggyőzzelek válassz minket! –vigyorodott el.
<br />- Áhá. Szóval szakmai szempontú nyomulás. –nevettem el magam.
<br />- Így is nevezhetjük. Akkor mi a válaszod?
<br />- Én nem kávézok. <br />- Értem.
<br />- De kíváncsi lennék arra a „csatlakozz hozzánk” kampánybeszédre. <br />- Akkor legyen valami más.
<br />- Legyen. –lelkesedtem.
<br />- Leparkolok és jövök is. Egy perc.
<br />- Rendben. –elhajtott mellettem a következő épület parkolójáig. Legalább kiszedhetek belőle pár információt. Hátha jártas a mendemondákban. Viszont másrészről, mi a francot csinálok?! Te jó ég. Valami nagyon nincs rendben nálam. De mi?! És mikor változtam én ekkorát? A gondolataimból Justine lépteinek hangja billentett ki.
<br />- Mehetünk? –mosolygott rám.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-2411037914423058692011-03-12T15:08:00.000+01:002023-03-07T21:44:31.700+01:0012. Nyár és ami mögötte vanIván reményei beigazolódtak, mikor késő este megérkeztünk a városba. Nem volt helyem éjszakára, így végül belementem, hogy ha a szülei is megengedik, náluk töltsem a ma estét. Ám ettől még nem akartam tovább maradni, mint ameddig szükséges. A várakozó oldalon sorra tűntek fel a szülők és lassacskán tünedeztek a diákok. Végül ketten maradtunk Ivánnal. Tudta, hogy a szülei késnek, de mégis csalódottnak tűnt. El sem tudom képzelni mi lehet fontosabb valakinek a saját gyermekénél, de én nagyon régi családból származtam, így nem említettem meg. Végül megcsörrent Iván telefonja és ő azonnal felkapta, de hosszasan hallgatott.
<br />- Nem kell. –felelte kurtán, majd kinyomta a mobilját. –Taxival kell hazamennünk, remélem nem bánod.
<br />- Csak, ha fele-fele az útiköltség. <br />- Kizárt.
<br />- Akkor nem megyek veled. –karba tett kézzel duzzogva néztem rá, mire sóhajtott egy nagyot megadóan. <br />- Legyen, viszont akkor velem alszol ma. –vigyorodott el.
<br />- Nem is tudom. –kérettem magam. –Inkább menjünk, de ezt előbb odaadom, hogy ne a taxiban kelljen. –nyomtam a kezébe a pénzt, majd felszedegettem a kevés holmimat. Iván is hasonlóképpen tett és megszereztük az első szabad taxit. <br />Az eső kopogott az üvegen, nem beszélgettünk, csak bámultunk ki az ablakon. Iván láthatóan gondolataiba mélyedt, én pedig felmértem a változásokat. Hosszú egy fejlődő világban. Sok minden megváltozott, kell egy vagy két nap amire mindenhol megtalálom ami kell. <br />A város gazdagabb negyedében állt meg a taxi egy igazán lenyűgöző és hatalmas ház előtt. Ledöbbentem, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen lakik. Csak álltam ott tétován és néztem az épületet, a kertet, mindent, míg Iván magával nem húzott be a kapun, át a kerten, egyenesen a házba ahol teljes sötétség uralt mindent.
<br />- Mit szeretnél először csinálni? Zuhany, vacsi, vagy ágyba bújás? –kérdezte vidáman mit sem tudva a környezetéről.
<br />- Iván. –merevedtem meg, mert csak úgy hemzsegtek az emberek a sötétben. Nem is hittem el, hogy nem vette észre, de gyanútlanul felém fordult. Ekkor felpattant a villanykapcsoló és felkiáltott mindenki. Iván döbbenten fogadta a gratuláló tömeget, míg én teljesen ledermedve tátott szájjal ácsorogtam. Esküszöm egy pillanatig féltem abban a házban azoktól az emberektől, pedig a legtöbbjük a géppel jött haza. Mindenki azt kiabálta, hogy „Gratulálunk!” vagy „Üdv itthon!” "Ügyesek voltunk!", majd felhangzott az „Éljen a csapat!” és a szülők megtapsolták gyermekeiket. Iván mellett is ott termett egy férfi és egy nő. A korábbi neheztelő véleményem szertefoszlott amint láttam az összetartó és szerető családot. Szerencsémre az ünneplő tömeg elsodorta tőlem őket, így feltűnés nélkül slisszolhattam ki az ajtón. <br />Úgy döntöttem változik a terv és nem borítom fel a családi idillt a jelenlétemmel. <br />–Talán Archie elszállásolna a pincéjében, holnap meg bérlek egy lakást. –néztem fel az égre, az esőcseppek lágyan siklottak végig a bőrömön akár egy kellemes zuhany. Ismételten itt voltam, pedig mennyi alkalommal fogadtam meg, hogy még a terület közelébe sem teszem a lábam, erre tessék. A város elit negyedében ácsorgok egy villa kertjében. Megigazítottam a vállamon a táskámat, majd elindultam a feljárón. Nem siettem sehova, végtére is ráérek. Még nem értem el a kapuig, mikor cuppogó hangot hallatva hátulról elkapott és átölelt egy kar, majd a tulajdonosához húzott szorosan.
<br />- Ne menj! –Iván hangjában túl sok érzelmet fedeztem fel, vagy csak odaképzeltem volna?! Nem igazán tudtam, de furcsa hatással volt rám. Nem akartam, hogy elengedjen. Ott akartam állni vele az esőben hosszú-hosszú órákig. Érezni a szapora szívverését, a lassuló légzését, ahogyan a vér áramlik szerte az egész testében. És végül, egy bizonyos testrésze felé áramló megnövekedett vérmennyiséget.
<br />- Oh. Magasságos égi slusszkulcs! –nyögtem fel. –Túl közel vagy. –hunytam le a szemem és nyeltem egy nagyot.
<br />- Nem így terveztem. –a lehelete perzselte a víztől hűvösebbé vált bőrömet. Ingerek milliárdja cikázott ettől végig minden apró porcikámban.
<br />- Engedj el, mielőtt itt helyben le nem tépem rólad a ruhát. A szüleid kidobnának és akkor megőrülnék. –ziháltam kissé eltúlozva a helyzetet. Gond nélkül bemásznék hozzá éjszaka ez a gondolat pedig mosolyra fakasztott. Mit nekem szülői engedély. Iván is elmosolyodott, majd eleresztett. Pont időben, mert a szülei is kijöttek utánunk. Aggódhattak érte, vagy nem tudom. Mindenesetre nekem esett jól, hogy itt voltak.
<br />- Anya, apa. Ő itt Elina, róla meséltem nektek! –leesett az állam, hogy tudnak rólam.
<br />- Jó estét. Elnézést az alkalmatlankodás miatt. Elina Ilián vagyok. –fogtam kezet a nővel és a férfival.
- Margarita és Havril Daskov, Iván szülei vagyunk. –mutatta be a feleségét, majd saját magát az apa.
<br />- Kérlek, gyertek be. –invitált mindenkit az anya. Annyi jóság és szeretet áradt belőlük, hogy még én is éreztem. Nem tudtam volna nemet mondani, így végül velük tartottam a házba az ünneplők közé. Iván rajtam tartotta a szemét végig, míg folyamatosan szóval tartották, vagy újra és újra elrabolták az előző társaságától.
A társaság lassan, de biztosan végül szállingózni kezdett hazafelé. Rettentően jó dolognak tartom, hogy ezek az emberek tudják meddig érdemes maradniuk. Bár személy szerint úgy gondoltam mehettek volna már korábban is. Végig néztem a szoba romjain, és legszívesebben kipateroltam volna mindenkit, hogy bevethessem a gyorsaságomat és az erőmet. Túlságosan is hatással volt rám Iván közelsége. Egyfolytában a bőrén végig folyó víz és a zuhany alatti kényeztetése képei villantak be. Annyira vágytam már rá, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott az egész bőrömön. <br />Iván komótos pakolásba kezdett, míg a szülők kikísérték az utolsó embereket. Nem bírtam ki és a kanapét átugorva az ajkaira vetettem magam. Felperzselődtem ahogy magához húzott ismételten. Nem csak én kerültem végveszélybe épp elme szinten, de ő is. Szinte lángra kaptak a ruhák amilyen sebes simogatásban feledkeztünk a másikba. A csókja tovább árulkodott arról amit én is éreztem. Erős vágy, hogy végre megkaphassuk a másikat és odaadhassuk magunkat. Még az sem tűnt fel egyikünknek sem, hogy a szülei időközben visszaértek a szobába. Csak amikor Margarita megköszörülte a torkát, akkor rebbentünk szét zavartan. Havril a fejét csóválva nevetett ahogyan kioldozta a nyakkendőjét és kigombolta a felső gombot az ingén. <br />- Hagyjátok gyerekek, majd holnap eltüntetjük a rendetlenséget. Késő van. –ölelte át Margarita a fiát. Az apa is követte a példáját.
<br />- Vigyázzatok. –fogta meg Iván vállát, majd bólintással köszönt el tőlem és ő is eltűnt felesége után. <br />- Ez állati ciki volt. –roskadtam le a kanapéra. Iván elnevette magát.
<br />- Rendesek. És már látatlanul is kedveltek. <br />- Aha, nah persze. Eddig. –sóhajtottam. Komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy mi a fene ütött belém. Nem kellene szülők véleményétől tartanom, vagy zavarban lennem. Ezek természetellenes dolgok a számomra. Ezen elkeseredve ismételten felsóhajtottam.
<br />- Hol is tartottunk?! –húzott fel a kanapéról Iván.
<br />- Azt hiszem itt. –nyúltam a pólója alá és simítottam végig a hasfalát.
<br />- Még jó, hogy ilyen éles a memóriád. –nevetett ismételten.
<br />- Inkább csókolj, ha jót akarsz! <br />- Értettem asszonyom! –most együtt zuttyantunk vissza a kanapéra és Iván sikeresen maga alá gyűrt. Csókok százait adtuk és kaptuk egymástól, míg már kissé felduzzadt ajkakkal váltunk el. Iván tekintete még szebb volt, mint valaha az együtt töltött eddigi rövidke idő alatt. Csillogott benne a vágy tüze és a szenvedélyé ami vele együtt engem is hajtott. Próbáltam elraktározni minden apró árnyalatát, de az emlékek sosem voltak olyan igaziak, mint a valóság. A valóság pedig nem volt más, mint az, hogy bármit megadtam volna azért a sok-sok pillanatért amit eltölt az ember párként a szerelme oldalán. Eldobtam volna ebben a pillanatban mindent egy életért vele.
<br />- Szeretlek! –mondtam ki az egyetlen szót amit sosem gondoltam volna.
<br />- A vámpírok szeretete is olyan, mint az embereké?! –egy apró gödröcske jelent meg ajkai két oldalán a mosolyától.
<br />- Még én magam sem tudom milyen, csak az… –a csókja belém fojtotta a nagy és meggondolatlan szavakat.
<br />- Gyere. –fogta meg a kezem és vezetett fel az emeletre. Fogalmam sincs, hogy milyen volt a felsőszint, vagy hány és mekkora szobát építettek. Nem láttam mást, mint azt az embert akit látni, érezni akartam. Egy ajtó kinyílt, majd becsukódott és máris ott folytattuk ahol félbeszakadt. Egyedül a kanapé helyét vette át az ajtó. Bal kezével összefogta a csuklóimat és a fejem fölé az ajtóhoz szegezte, míg jobb keze kalandozásra indult a felcsúszó ingem alá. Tetszett a határozottsága, így vártam a következő lépését. Keze a melleim alatt a hátamra siklottak és egy technikás mozdulattal kipattintotta a kapcsokat, majd tovább vándorolva előbb a jobb, aztán a bal pántot oldozta ki. A csipkés fehérnemű felső lehullt Iván kezét követve.
<br />- Ügyes. –dicsértem meg, nem hittem volna, hogy ilyesmik rejtőznek benne, bármennyire is férfiként kezeltem korábban már. Ismételten jobb kezét küldte harcba, de most ruhán kívül. Érezhető sikert aratott. A korábban pont jó ing, most mellben szétnyílt kissé reménykedve a gomb tartásában. Az alsó ajkamba haraptam kínomban, hogy nem érinthetem meg. Ott és akkor megszűntem vámpírnak lenni. Csak egy egyszerű nő voltam aki a vele szemben álló férfira vágyott. Egyik lábammal átkulcsoltam az övét és közelebb húztam magamhoz. Az újabb csókcsata közben éreztem az ő izgalmát is hozzám simulva. Végre felszabadultam a kín alól és megérinthettem ruháján keresztül. A pólót gyilkos kegyetlenséggel cincáltam le róla, mintha bármilyen bűne is lett volna amit elkövetett ellenünk. Bár az egyetlen bűne az volt, hogy elfedte Iván felsőtestét, és ez most halálos vétek volt a szememben. El toltam magam az ajtótól és hagytam, hogy Iván húzzon magával. Ám mielőtt megfordulhattunk volna felülkerekedve döntöttem le őt a ruganyos matracú ágyra ami még két embernek is hatalmas. Most az ő tekintete vált kíváncsivá. Felmásztam rá és apró csókokkal duzzasztottam még vörösebbé ajkait. Nem tudtam megállni, hogy egy-egy csókkal ne lepjem meg a fülcimpáit és halk sóhajjal tovább fokozzam a benne tobzódó erőket. A nyakát lefele fogaimmal varázsoltam rózsaszínné, hogy aztán csókjaimmal enyhülést hozhassak a kipirosodott csíknak. A továbbiakban nyelvemmel masszíroztam a felsőtestét, néha meg-meg törve a lendületet csókokkal. Leheletem hatására libabőrös lett, valamiért ez nagyon tetszett. A hasfala közepénél taktikát váltva csípőjére ültem, hogy fel-le mozogva az érzékenyebb pontját is ingereljem, de nem várt érzés ért. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt időközben engednie kellett nadrágja szorításán és ez meglepett. Iván pedig egyből kapott a lehetőségen, hogy ismételten átvegye az irányítást. A saját helyére fektetett, majd kihámozott a nadrágomból és megszabadult a sajátjától is. Aztán az ingem gombjait oldotta fel a szolgálat alól szép kényelmesen. A melleimet takarva húzta szét és gyűrte alám. Majd a köldököm környékét és az ingtől megszabadított testemet használta ajkai és nyelve játszóterének. Átszellemülve hullámoztam alatta, miközben ujjaival az anyagon át játszott a melleimmel. Hol szorosan összezártam, hol széttártam combjaimat teste két oldalán. Ezt a változást egy simítással reagálta le. A légzésem gyorsult és a sóhajaim is gyakoribbak lettek. Iván pedig egy pillanatra sem állt meg, hogy szusszanásnyi szabadságot adjon nekem. A kegyelemdöfés egy csókban forrt ki amit a legérzékenyebb pontomra kaptam tőle. Nem volt visszaút számomra. Még félig felöltözve elért az első gyönyör teli pillanat. Összerándulva és néma nyögéssel emelkedtem a csúcsig, hogy ott Iván vidám hangja varázsoljon magával.
<br />- Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban vagy. –nézett a szemembe mosolygó barna szemeivel. Ha képes lettem volna rá, fülig elvörösödöm.
<br />- Nem csak az állapotomtól függött. –cikázott tekintetem ajkai és tekintete között, hogy leplezzem zavaromat. Persze ez nem sikerült, de nem nevetett ki, csókkal feledtette a zavaromat.
<br />- Tetszik amikor ilyen vagy. –cirógatta a meztelenné vált melleimet.
<br />- Milyen? –csókolgattam a karját.
<br />- Szenvedélyes, vad, szabad… és még sok más. –mosolygott sejtelmesen.
<br />- Csak te ismered ezt az oldalamat. Te vagy az egyetlen. –mosolyogtam rá vissza. A szemében némi büszkeség is megjelent. Tényleg az volna?! Büszke miattam?
<br />- Ez jó hír. –csókolt meg. Átkaroltam a nyakát, nem akartam elengedni. –Nem kellene védekeznünk? –suttogta a fülembe, miközben kissé félrehúzta a maradék alsómat.
<br />- Tőlem max a halál csókját kaphatod el. –csókoltam meg a fülét.
<br />- És valami mást?! –húzódott el egy pillanatra.
<br />- Mire gondolsz? –néztem értetlenül.
<br />- Egy kicsi Elina, vagy kicsi Iván. –jött zavarba, de válaszolt.
<br />- Oh. –gondolkodtam el egy röpke pillanatra azon, hogy milyen lehetne az a kis Iván. –Nem, azzal sincs előzetes feladat. Nem fogok teherbe esni. –húztam el a szám. Egészen eddig a percig eszembe sem jutott, hogy emberi módon jussak gyermekhez, bár emberi társról sem álmodoztam a létezésem kezdete óta. <br />- Értem. –a hangja többet mutatott, mint ami a kiejtett szóból eredt, de nem volt időm. Felkészületlen ért a következő gyönyör teli lépése. Megfeszültem ahogyan ő is, hogy aztán lassan, de biztosan feloldódjunk az új helyzetben. Teste forrósága felmelegített ahogy hozzám simult. Lágy siklása bőrömön csak tovább erősítette a fokozhatatlannak hitt izgalmamat. Felszabadultan mozogtam Iván ritmusának folytatásaként egyre hosszabb takarógyűrő utamon ahogyan ő átadta magát a testem okozta vágynak. Kezeim lecsúsztak tarkójáról hátára és megérintették a kitapintható izmait, míg már nem bírtam őt ölelni tovább és megmarkoltam a piros huzatot. A fehérnemű valamint Iván férfiasságának hatására ismételten elért a végzet. Forrósággal csapott át felettem a kéj folyama, amit egy hatalmas, de halk sóhajtással adtam párom tudtára. A melleim szaporán emelkedtek fel a pihegésemtől, de Iván nem maradt tétlen és ajkai közé vette vöröslő végét ami képtelen volt tovább keményedni. Kezével pedig a másik mellbimbómat morzsolgatta, majd annyira eleresztett, hogy lehámozhassa rólam az utolsó, eddig mellőzött ruhadarabot is. <br />Ahogy kikerült a látóteremből egy érdekes dolgot pillantottam meg a mennyezeten. Egy hófehér angyalt, akit csak a szárnyai miatt lehetett annak nevezni, mert vöröslő ajkairól vér csorgott gyönyörű arcán végig, nyakán, egyenesen dús keblei közé szivárogva, de ruháját nem szennyezte be. Elkerekedett szemekkel mértem fel a lélegzetelállító alkotást, és bármennyire is vágytam rá, nem akartam elhinni, hogy közöm lehetett a kép megfoganásához. Iván a belső combomat cirógatva szerezte vissza a teljes figyelmemet, majd édes csókját követve vállára emelte jobb lábamat így jutva még közelebb hozzám. A balt én magam húztam fel, hogy kényelmesebben és nagyobb helyen tudjon térdelni. Egyenes testtartása néha-néha meggörbült, mikor csókot lehelt ajkaimra, bőrömre, melleimre. Én ilyenkor végre ismételten megérinthettem forró testét elérve csikisebb pontjait amitől felsóhajtott, vagy épp kissé összerezzent. Aztán mikor jobb lábam újra a takarón pihent, felültem, hogy szenvedélyesen csókolhassam kívánatos ajkait. Boldog kuncogásba törtünk ki. Majd hirtelen felkapott az ágyról, mire meglepődve nyakába kapaszkodtam, de tetszett ez a magaslati helyzet. Úgy gondoltam megadja nekem az uralkodó irányítást. Tévedtem. A falnak dőlve tartott tovább karjaiban. Már épp meg akartam kérdezni, mégis mi a terve, mikor szavak nélkül közölte velem. Felnyögve támaszkodtam meg a falban ahogy belemerített, majd újra felemelt és vissza férfiasságának csúcsába. Elképesztő élmény volt átélni ezt a fajta izgató kényeztetést. A kéjtől majdnem lekapartam a vörös festéket, miközben nem bírtam elfojtani a sorozatosan feltörő sóhajaimat. Mielőtt azonban harmadszorra is átéltem volna a gyönyört megkaptam az irányító szerepet. <br />Visszatértünk az ágyhoz és Iván fehér bőre elképesztő kontrasztban volt a piros takaróval ahogyan elheveredett rajta. Az ölébe ültem, ismételten megszűnt minden távolság köztünk. Magamban éreztem teljesen lüktető erényét. Hátra dobtam előre sodródó fekete tincseim és mosolyogva borultam rá csípőmmel körözve csípőjén. Miközben aprókat szívogatva csókoltam felsőtestét az ő légzése vált egyenletlenné. <br /> - Elina. –sóhajtotta a nevemet, én pedig felkaptam a fejem. Az arca kipirult kissé. Elképesztően szexi. Hogy vágyhatok ennyire valakire?!
<br />- Igen?! –kérdeztem, de némán hozzátettem még vagy kismillió becenevet, amit csak egy szerelmes nő mondhat az imádott férfinak. „életem, szerelmem, kedvesem, édesem, szexi kívánatos kis emberem…” Na jó, talán az utolsó nem épp átlagos jelző.
<br />- Harapj meg! –nyögte. Barna szemei komolyságot és vágyat tükröztek ahogyan belenézett izzó tekintetembe.
<br />- Nem! –lehetetlen volt letagadnom a nyilvánvalót.
<br />- Mindketten akarjuk. –mosolygott rám és kissé közelebb húzva magához ismételten megérintette a szemfogaimat, ugyanis kérése hatására tátva maradt a szám. A hegye pedig felsértette jobb mutatóujját, amiről lenyaltam a kiserkenő vért. Elmosolyodott és kézfejével lágyan megcirógatta az arcomat amire lehunytam a szemeimet. Nem kellett többet kérnie. Felsőtestére borultam, ő pedig derekam felett összekulcsolta kezeit. Együtt mozogtunk tovább, lágyan, közös ritmusban. A kulcscsontomat, a nyakamat csókolgatta, én pedig az ő vállát, közben kócossá vált tincseivel játszadoztak ujjaim. A csúcs közelében megtettem az új közös vágyunkat. Belemartam illatos bőrébe, mire felnyögött, ölelő karjai megszorítottak és átélte a gyönyört. Engem is magával ragadott. Szívemig hatolt a forróság, míg köldököm körül csiklandós érzéssel rebbent szét megannyi pillangó. A vére izzó táncot járt az ereimben. Felemelkedtem és Iván életének apró vörös csíkja végigfutott államon, majd eltűnt pihegve mocorgó melleim között. Furcsa kifejezés suhant át az arcán, aztán jóleső mosolyra húzódtak ajkai engem is mosolyra fakasztva.
Percekig csak bámultuk egymást, míg már nem küzdöttünk az oxigén magunkba préselésével Iván magához húzva csókolt meg sokadjára. <br />- A legjobb hely a világon. –suttogtam a bőrének két apró puszi között, odabújtam hozzá. Ő a hátamat cirógatta, és nevetni kezdett. Nevetése megtöltötte minden érzékemet. Hallottam hangját, éreztem rezdülését, leheletének melegét.
<br />- Eladó éppenséggel. Azonnali költözéssel fizethető. –csókolta meg a fejem búbját. <br />- Csak a legszerencsésebb lány érdemelhet ki. –simítottam végig a karját, majd összefontuk ujjainkat.
<br />- Akkor mindenképp kapsz egy patkót reggel. –ismételten elmosolyodtam.
<br />- Nem vagy fáradt?
<br />- Aludtam a gépen. <br />- Akkor még maradnék egy kicsit. –most az sem zavart, hogy a hajam a szemembe lógott. Csak halálosan nyomós indokkal moccantam volna meg.
<br />- Pedig azt hittem zuhanyra vágysz.
<br />- Egy, vagy két személyes a fülke? –kuncogtam.
<br />- A kád nagyobb.
<br />- Hmm… –csak ennyire telt, pedig jónak találtam a felvetést.
- Csak el kellene jutnunk addig. –feltehetően széles mosolyra húzódtak ajkai.
<br />- Az viszont nagy feladat. Egy 10-es skálán mennyire lenne jó az a fürdő?
<br />- Ha közös, akkor minimum 9.
<br />- Nah jó, akkor muszáj lesz elfelejtenem a legjobb helyet egy kis időre. –támaszkodtam fel és Iván mellé csusszantam.
<br />- Brrr… De hideg lett. –vigyorgott, mire a vállába bokszoltam.
<br />- Minek nézel, takarónak? –húztam fel a szemöldököm.
<br />- Egy gyönyörű és finom takarónak. –húzta végig a hasamon az ujját, mire nevetve elhúzódtam. <br />–Ohó, szóval csikis vagy. –vigyorgott.
<br />- Nem. –villantak fel kissé ijedten a szemeim, mert Iván már térdelt is fel a támadáshoz. Nem tudtam elmenekülni, így könnyek nélkül, de elfúló nevetéssel viseltem a lefegyverzést.
<br />- Oké-oké… Megadom magam. –adtam be végkép a derekam. Nem bírtam tovább szusszal.
<br />- Helyes! –mondta diadalittasan. –Akkor irány a fürdő. –mászott le az ágyról, követtem, csak előbb magamra kaptam az ingem.
A fürdő sem volt épp aprónak nevezhető, a kád pedig inkább hatalmas, mintsem normál méretű. Iván egy törölközőn ücsörögve engedte a vizet, mikor beléptem és különböző méretű sókristályokat szórt a vízbe.
<br />- Nagyon jó illata van. –szimatoltam a kavargó gőzt, miközben néztem ahogy a fürdőnk lassan türkizzé válik.
<br />- Amikor kicsi voltam sokszor fürödtem a szüleimmel. –mondta ő is a vizet nézve. <br />Elmosolyodtam, mert annyi érzelem sugárzott a szavaiból, annyi szeretet, hogy önkéntelenül is a saját családomra gondoltam. –Mi az? –pillantása érdeklődve fürkészte az arcomat. <br /> - Semmi. –intettem nemet még mindig mosolyogva. –Csak eszembe juttattad drága szüleimet. Réges rég, még én is fürödtem velük. –az arcán egy bánatos mosoly ült meg ahogy felállt és átölelt. Hogy lehet ennyi érzelem, csoda egyetlen emberben? Valamint, hogy adhatja át egy vámpírnak mindezt?! Letolta vállaimról az inget ami a földre hullt, majd bemásztunk a gőzölgő fürdőnkbe és felsóhajtva élveztük a kellemes érzést. Egymással szemben ültünk, Iván hátradőlt, csukott szemmel simította a víz felszínét, hogy a forró hullámok masszírozzák a bőrünket. Én jobban elmerültem az ölelő melegségbe. Csak voltunk így percekig élvezve a csendet és a másik jelenlétét, végül ő törte meg némaságunkat.
<br />- Milyenek voltak? –kérdezte még mindig csukott szemekkel.
<br />- A szüleim?
<br />- Igen.
<br />- Tisztességes, dolgos emberek. Akik hűségükkel tiszteletet vívtak ki a feljebbvalóiknál. Az úr, az úrnő valamint a kisasszony is szerette őket, és nem kezeltek minket holmi buta cselédként. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ők voltak nekem, támogattak. –hallgattam el.
<br />- Mikor láttad őket utoljára? <br /> - Még életemben. –mondtam egy keserédes mosollyal. –Meghaltam mielőtt megköszönhettem volna mindazt amit értem tettek. –Iván felült, hogy az arcomat vizsgálja.
<br />- Sajnálom. Nem akartalak felzaklatni. –mondta elkomorodva.
<br />- Semmiség. –mosolyodtam el, de ő magához húzott, átölelt. –Meséljek a gyermekkoromról? <br />- Igen. –cirógatta a vállamat, én pedig észre sem vettem, hogy kissé ringatóztam a karjai között.
<br />- Az én világom még egészen más volt, mint a tiéd. –dőltem neki és apró pancsoló mozdulatokkal idéztem fel a múltamat. –Szegények voltunk, de mégis boldogok. A szüleim óvó tekintetét és gazdáink jóindulatát magaménak tudtam születésemtől kezdve. Egykeként éltem, bár édesanyám sokszor volt terhes. Akkoriban a gyermekágyi halál, valamint a vetélések száma nagyon magasra kúszott szerte a világon. Így történhetett meg, hogy az egykor nemesi családnál ahol az anyám a házat, az apám pedig a birtokot vezette - és tartotta rendben – egyetlen leányuk mellé kerülhettem. Azt volt a dolgom, hogy barátja, játszótársa és segítője legyek a kisasszonynak. Ám az ő különlegesen kellemes jelleme, valamint a ragaszkodása hatására nővéremként imádtam. Ahogyan Maaria húgaként kezelt. Benne voltunk minden apró csínytevésben és sokszor keveredtünk bajba is. <br />Talán a jövőnkre legmeghatározóbb rosszaságunk az volt, mikor az eső után elkószáltunk a vadonban és elvesztettük egymást Maariával. Messzire vetődtem az otthonunktól, ráadásul még el is vesztettem egyetlen kiscipőmet a folyóba pottyanva. De Maaria súlyosabb bajba keveredett amikor megtalálta a halottnak vélt katonát. A férfi elkapta és rettentően megrémisztette. Vérző arcát legyek lepték, a leszakadt lábát pedig nyüvek rágták. Sikoltva rohant hazáig, mikor végre sikerült kiszabadulnia a koszos ujjak szorításából, de mégis visszavezette a családokat a férfihoz. A szüleim rettegve indultak a keresésemre, miközben én a mezőkön kószálva próbáltam ismerős ösvényre bukkanni. Mikor megláttam az anyámat, zokogva szorongatta az elázott cipőcskémet. A nevemet sikoltva rohant felém és egy hatalmas pofonnal üdvözölt. Majd össze rogyott és csillapíthatatlan sírás közepette ölelt magához. Sem előtte, sem utána soha nem láttam sírni az anyámat. Akkor még nem értettem miért volt annyira rosszul, de aztán Maaria később mesélt a férfiról. A férfiról akit egyszerűen lelőttek a mezőn, pedig segíthettek volna rajta. Akkor határozta el, hogy segíteni fog az embereken. Én pedig követtem őt, mint mindig. Pár évvel később szülői engedéllyel bejutottunk egy különleges csoportba, hogy kitanuljuk a gyógyászatot. Végül így kerültem ki a frontra, ahol vámpírrá tett egy igazi vámpírnagyúr. –mosolyodtam el. –Ez az én történetem. –hallgattam el, de gondolataim tovább kutatták a múltamat.
<br />- Szép egy gyerekkorod lehetett.
<br />- Az. –nevettem el magam. –Rózsás évek kellős közepén pottyantam a földre.
<br />- De túlélted.
<br />- Hát, nem egészen.
<br />- Úgy értem, megszülettél, és felnőttél. Túlélted a háb… Várjunk-várjunk. A frontra mentél?
<br />- Igen.
- Milyen háborúban?
<br />- A nagy.
<br />- Világháború? –kérdezte döbbenten.
<br />- Igen.
<br />- A II. Világháborúban voltál ápoló?
<br />- Igen.
<br />- És akkor…
<br />- Akkor haltam meg. <br />- Te jó ég. –nyelt egy nagyot.
<br />- Sajnálom. Most csalódtál? –fordultam meg, hogy lássam az arcát.
<br />- Ööö… nem, csak fel kell fognom.
<br />- Rendben. –húzódtam el tőle. Szinte kínálkozott a következő kérdés.
<br />- Akkor elmúltál már száz éves? –teljes volt a döbbenete, csak méregetett az ijedt őzike tekintetével. Nevetnem kellett, pedig semmi vicces nem volt a helyzetben.
<br />-1910-ben születtem. –vártam a folytatást. –Bár a húszas éveimben ért el a végzet, így nem nagyon reklámozom a letöltött éveket. –vékony reménysugár keveredett a félelmembe, hogy ez talán túl sok volt neki. Bő egy percig csak tátogott, akár egy hal akit kifogtak. <br />- Végül is… Lehetne rosszabb. –sóhajtott fel és elmosolyodott. Ettől én kezdtem el hápogni, mert erre aztán nem számítottam. <br />–Mi az? –láthatóan tovább is lépett a dolgon és most szórakoztatta a reakcióm.
<br />- Ennyi?
<br />- Miért, mit kellett volna mondanom?! Ha csak a történetekből indulunk ki, fiatalnak számítasz. –nevette el magát.
<br />- Szerintem elkaptál valami neurológiai hatású nyavalyát. Nincs lázad? –fogtam meg a homlokát.
<br />- Nyugi. Ha kétezer éves lennél sem érdekelne, amíg engem szeretsz. –kezem kezei gyűrűjébe zárta és megcsókolta. <br />- Ki mondta, hogy szeretlek? –mosolyogtam, bár rettentően zavarban voltam.
<br />- Te magad. Az ajkaiddal, a testeddel, a sóhajaiddal, a vágyaddal. Mindened erről árulkodik. –csókolt meg közben az ölébe vett.
<br />- Szóval átlátsz rajtam. –suttogtam, hisz a közelség nem kívánt meg hangosabb beszédet.
<br />- Nyitott könyv vagy. Plusz odalent, mintha elhagyták volna csodás ajkaidat a "Szeretlek" hangjai –mosolygott csibészesen.
A fürdő kényeztető és felfrissítő hatása megtette a magáét. Ismételten fellobbant bennem a tűz, de Iván sem volt másként. Érezhetővé vált, hogy merre is kalandozott el. A nyakáról lassan vándoroltak le a kezeim a víz alá és vették kezelésbe a „szolgálatra” kész szervet. Iván ajkai között halk sóhajok szűrődtek ki, szemei hosszabb időre csukódtak le. Végül nem ölelt tovább, így eltávolodva tőle egy hamis mosollyal merültem alá. Fészkolódni kezdett, de nem hagytam sokáig magára amit a csobbanó összerezdülése jelzett. Megkapaszkodott a kád szélébe és hátradöntött fejjel adta át magát a játéknak. A víz alatt is hallható volt hatásom ami teljesen felajzott, így nem vittem véghez örömszerző tervemet. A kád alján megtámaszkodva siklottam testére, akár egy fóka, hogy aztán visszahelyezkedjem lüktető ölébe. Mindkettőnk teste olyan volt akár a sellőké, de nem volt szükség semmiféle külső sikosításra. <br />Kívántam őt, mint még percekkel korábban a szobában is. Vágytam, hogy újból magamban érezhessem férfiasságát és halljam kéjes sóhajait, szíve vadul dübörgő ritmusát. Megkaptam, megkaptam mindent, de legfőképpen őt magát. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „Igen!”, ehelyett inkább vállába kapaszkodva táncoltam hullámokat verve a kád oldalára. Iván hideggé vált tenyereivel simított végig a vizes bőrömön, hogy a hátamon felmelegedve előre jusson és masszírozni kezdje a melleimet. Ezzel kizökkentett a ritmusból. Összenyomta őket, hogy egyszerre kényeztessen nyelve forró cirógatásával, majd ajkai közé vette a megkeményedett csúcsokat és szívogatni kezdte. Elgyengülve nyögtem fel, hírtelen azt sem tudtam hol vagyok. Kiemelkedtünk a vízből és őrjítő vadsággal kezdett el mozogni. Elfojtottam egy sikollyal keveredő felmordulást, előhozta az ösztönös énemet. Az utolsó gondolkodó idegszálam azt hajtogatta: „Nem vagyunk egyedül, fogd vissza magad!” Ez kijózanított annyira, hogy visszaszerezzem az irányítást és kissé zihálva elváljak tőle. Iván visszaült a vízbe, de nem volt kielégült és nem akarta ennyiben hagyni.
<br />- Felébrednek a szüleid! –a hangom kétségbeesettebb volt, mint kellett volna, mikor leültem a kád szélére. Nem szólt rá semmit, csak közelebb csúszott hozzám és a combjaim közé siklottak fürge ujjai. <br />- Hangos vagy. –mosolygott rám, miközben kezével folytatta a korábbi ténykedését. Összeszorított combokkal és összepréselt ajkakkal remegtem ültömben. <br /> - A te hibád. –nyöszörögtem. –Nem bírom tovább. Kérlek! –tártam szét combjaim, Iván pedig feltermelt a megcsappant és kihűlő félben levő vízben, ajkaival elhallgattatott. Perceken belül megfeszültem, ő pedig követett az élvezetben. Fel egészen az égi magasságokba. Elernyedve merültünk alá a langyos vízbe és lebegtünk.
<br />- Kezdek fázni. –szólalt meg percekkel később. Fátyolos tekintettel néztem rá.
<br />- Közel vagyok, hogy itt helyben elaludjak. –ásítottam, mire kinevetett.
<br />- Csak nem jóllaktál?
<br />- Még annál is jobban. –csókoltam meg, majd kimásztam a vízből. Ő még lebegett pár percig, míg megszárítottam a hajam egy törölközővel.
<br />- Ne is gondolj rá. –szólt rám, mikor lehajoltam az ingemért. –Nem alszunk ruhában.
<br />- De a szüleid.
<br />- Nem fognak zavarni. –vigyorgott és kimászott a kádból. Gyorsan megtörölte magát, kihúzta a dugót.
<br />- Ha nem sietsz elalszom! –szóltam be az ágy közepén ücsörögve, mivel nem tudtam melyik negyedén szokott aludni. –Egyébként minek neked ekkora ágy?
<br />- Ezzel csábítom el a nőket. –vigyorgott és felmászott mellém.
<br />- Nah szép dolog mondhatom. –ráncoltam a szemöldököm.
<br />- Mond, hogy nem indul be a fantáziád tőle.
<br />- Tőle nem is, de tőled… –csókoltam meg.
-<br /> Az még jobb. –helyezkedtünk el középen a piros takaró alatt. Oldalra fordulva feküdtünk mindketten és hamar el is aludtunk, bár az igazság szerint kint már épp új hajnal virradt.
<br /><br />Tompa zajra ébredtem. Iván már az éjjeliszekrényen matatott, míg végül meg nem szűntette a zenét.
<br />- Mondjad. –szólt bele a telefonba. A hangja álmos és szétesett volt.
- Miért? –hallgatott egy keveset, majd mocorogni kezdett.
- Rendben egy perc. –tette le, utána pedig egy sóhajtással kimászott a takaró alól.
<br />- Hova mész? –kérdeztem még mindig csukott szemmel.
<br />- Felébresztettelek? –húzta magára a széken heverő sötét szabadidőnadrágot. <br />- A telefon volt. –temettem az arcom a párnába. –Búj vissza. Korán van.
<br />- Be kell engednem Royt és Missit. Lent ácsorognak a kapuban. <br />- Micsoda korán kelő fiatalság. –kuncogtam nyújtózva.
<br />- Éjszakai bagoly. –húzta le rólam a takarót. –Lassan besötétedik.
<br />- Szóval kelni kell. –fintorogtam. A következő mozdulattal én csúsztam végig az ágyon. <br />- Semmit sem kell, de Missi a háttérben reménykedve mondta, hogy itt lehetsz e. –mosolyodott el.
<br />- Ez kedves tőle. –ültem fel az ágy végén. Az újabb nyújtózásom közben Iván már le is szaladt a földszintre beengedni a barátait. Kissé kótyagosan jutottam el a fürdőig azzal a tervvel, hogy emberibb formát faragjak magamból. Sikertelenül. A kádat nézve merengtem el az éjszakán, míg a felszűrődő hangok ki nem zökkentettek a képzelgésből. Amikor az ingemet kerestem, furcsa mód sehol sem találtam. A csomagom szintén eltűnt, bár lehet fel sem hoztam az emeletre. Teljességgel egybeolvadt minden. Próbáltam megfejteni a titkot, de eltompult gondolataim nem mentek sok mindenre, míg Iván széken hagyott pólója hívogatóan rám nem mosolygott. Szerencsémre ez sem volt rövidke, így csak akkor villant ki az aminek nem lett volna szabad, ha nagyot nyújtóztam. Nem túl elegáns megjelenés, de a combközépig érő világoskék póló volt az egyetlen ruha amiben levonultam a társasághoz. Roy épp lengesége miatt ugratta Ivánt ami megjelenésemmel indokolttá is vált.
<br />- Oh, határozottam megzavartunk itt valamit. –vigyorgott Roy.
<br />- Alvást, de ezt már mondtam. –forgatta a szemeit Iván, de ő is nevetett a helyzeten.
<br />- Aham, és ketten együtt öltöztetek fel Iv-nek? –csatlakozott Missi is.
<br />- Nem, csak nem találtam a bőröndömet. Sem a tegnapi ruhámat.
<br />- Anyám biztos elrakta. –sóhajtott Iván. <br />- Maradjatok így madárkáim. Le sem tagadhatjátok egymást! –erre mind a négyen elnevettük magunkat, így már cseppet sem volt kínos a szituáció.
<br />- Viszont legelőször is együnk! –terelt be mindenkit a konyhába a ház ura.
<br />- Anyud összetakarított és még főzött is? –kérdeztem meglepetten az illatokat megérezve.
<br />- Biztosan csak délutánra kellett mennie. Ki kér? –Roy egyből jelentkezett, Missi és én tartózkodtunk.
<br />- Te sohasem eszel. –állapította meg Roy. –Nem fogod bírni a tempót a nagyfiúval. –összenéztünk hamis mosollyal.
<br />- Tudod, én még más ritmus szerint vagyok beállva. –ültem le Iván mellé aki egyből elém dugta a szafttal összekent ujját.
<br />- Nem tudod mit hagysz ki. –vigyorgott, én pedig látványosan lenyaltam az ujját.
<br />- Hmm…
<br />- Ugye?!
<br />- Te sem tudod. –utánozta le Roy a látottakat.
<br />- Édes, mi már túl vagyunk ezen. <br /> - Na, a vén házaspár.
<br />- Majd megtudod. Egyszer véget érnek a mézeshetek. –nyalta le a saját ujját Roy.
A két fiú evéshez látott, Missi a pulton levő újságot nézte, én meg a hajammal babráltam.
<br />- Azt hiszem mégis csak meg kellene keresnem a cuccaimat.
<br />- A vendégszobában lesznek.
<br />- Majd én megmutatom! –ajánlkozott lelkesen a lány.
<br />- Megtennéd? –mosolyogtunk egymásra, majd magukra hagytuk a fiú párost.
<br />- Gyagyások. –kuncogott Missi az emeletre menet. –De egyszerűen imádom őket.
<br />- Nem is csoda.
<br />- Régóta ismered őt? –utalt Ivánra.
<br />- Inkább egy maradandó élménynek nevezném a múltat, mintsem ismeretségnek. –nyitottam ki a vendégszoba ágyán heverő bőröndömet.
<br />- De tartottátok a kapcsolatot.
<br />- Nem.
<br />- Akkor hogy?
<br />- Véletlenek. –mosolyogtam, miközben felvettem egy rendkívül rövid nadrágot.
<br />- Érdekes. –gondolkodott el.
<br />- Aha, viszont nem bánom.
<br />- Tudod ő különleges. Sokan nem kíváncsiak az igaz lényére, csak arra a régi butaságra. –elszomorított a beigazolódó gyanúm. –Viszont remélem te más vagy. –huppant le az ágyra.
<br />- Kitartó és kíváncsi típus vagyok. Már-már enyhe megszállottsággal viszonyulok a fontos dolgokhoz. –nevettem el magam. Végtére, így is nevezhetjük az elkövetett dolgaimat.
<br />- És mik érdekelnek? Persze Ivánon kívül. –kérdezte kíváncsian. <br />- Lássuk csak. Szeretem a természetet, művészetet, a zenét, jó filmeket. Az embereket megfigyelni, olvasni, és még rengeteg más dolgot. –próbáltam összefoglalni a publikusabb kedvteléseimet.
<br />- Nem túl sok csajos dolog. –nevette el magát.
<br />- Hát nem. Azt nem mondom, hogy intenzív fájdalommal jár, csak valahogy idegennek érzem magam a vásárlólázas emberek között.
<br />- Szerintem, ha nem egyedül küszködsz végig, akkor jobb. Elvégre megoszlik a szenvedés és van aki bátorítson. <br /> - Igazad lehet.
<br />- Mi lenne, ha kölcsönös vásárló szövetségre lépnénk?
<br />- Szóval te sem vagy oda érte?! –kérdeztem meglepetten.
<br />- Csak, ha muszáj. Viszont akkor is elér a világfájdalom a próbafülkék felé menet.
<br />- Az klassz lenne. –mosolyogtam.
<br />- Akkor ezt megbeszéltük. –pattant fel. –Ivánnak igaza volt. Tényleg rettentő édes vagy. –tágra nyílt szemekkel néztem rá.
<br />- Hű. Ezt sem mondta még rám senki. Köszönöm!
Ahogy kiléptünk az ajtón Missi épp azt ecsetelte, hogy nincs túl sok rendes csaj a környéken. ezért is örül annak, hogy a legjobb barátja egy klassz csajt talált. Az ő hangja mellett hallottam a lentieket. Roy épp az éjszakáról faggatta barátját.
<br />- Megmaradt az ágy?
<br />- Meg.
<br />- Mást sem törtetek össze?
<br />- Nem.
<br />- Olyan vadmacska, mint a szállóban?
<br />- Nem nyilatkozom.
<br />- Jaj már haver! Ne tedd ezt velem! Akkor legalább annyit mondj meg, hogy más, mint a korábbi csaj volt?
<br />- Ég és föld.
<br />- Király! Ha nem lenne Missi, simán becserkésztem volna még előtted.
<br />- Jól van főcserkész. Hagyj nekem is jó nőt. –szórakozott Roy tobzódásán. <br />- Mellesleg erős. El sem hiszem, hogy eljött veled. Nagy mágus vagy! –pacsiztak össze. Elmosolyodtam a hallottakon. Még akkor is amikor visszatértünk a konyhába.
<br />- Nem találtad a bőröndöt? –állt fel Iván segítőkészen. Mikor mellém ért megfogtam a két kezét és felhúztam kissé a pólót, míg ki nem villant a nadrág.
<br />- Cseles mi?!
<br />- És szexi. –csókolt meg
<br />- Valaki valamilyen mozizást ígért! –folyamodott aljas cselhez Roy, mielőtt még megfeledkezhettünk volna róluk. Iván felemelte a kezét és csak a csók végén szólalt meg.
<br />- Az én voltam, szóval akkor akár bele is csaphatunk.
<br />- Mi lenne, ha az új tag választana ma filmet? Legalább megúsznánk egy rövid időre az ízlésedet. –vigyorgott Roy. <br /> - Rendben. –túl könnyedén egyezett bele Iván. Kíváncsivá tett.
<br />- Hát, igazából engem érdekelne az ízlése. Szóval legyen az amit alapból akart.
<br />- Ti tényleg össze vagytok gabalyodva. –ült be középre Roy, mellé telepedett Missi.
<br />- Milyen filmet választottál? –kérdezte érdeklődve.
<br />- Vámpírosat.
<br />- Csúcs. Élőholtak, vér, hentelés. Igazi páros randi film. <br /> - Mondod te romantika király…- A vámpír szóra elfogott egy halvány negatív érzés. Nem szívesen láttam viszont a kifigurázott fajtámat. A kanapé szélére ültem magam alá szedett lábakkal egy párnát szorongatva. Iván mellém telepedett és a főcímzene alatt suttogva kérdezte:
<br />- Minden rendben? –mire néma bólintással feleltem. A keze combomra siklott és már kezdődött is a kétes érzelmeket kiváltó pár órás történet.
A film olyan volt, mint sejtettem. Egyrészt csodálatos, hátborzongató, romantikus, másrészről számomra kissé vicces. Egy viszont biztos, elég volt arra, hogy felkeltse a figyelmemet a hasonló történetek iránt. Próbáltam megosztani a figyelmemet Iván, a többiek és a film között, de végül csak Missi apró változásaira összpontosítottam. Nem nagyon tetszett, bár Roy cukkolta, hogy még ennyit sem bír ki. Még pörgött a vége főcím, mikor máris belekezdtek a kitárgyalásába. Az érvek és vélemények csak úgy záporoztak. A feltevéseken magamban jól szórakoztam, míg nem Missi érdekes irányba terelte a témát.
<br />- Szerintetek létezhettek ilyen szörnyek valaha? Vagy akár ma is? –Ivánnal összenéztünk egy röpke pillanatra, és egyszerre válaszoltunk „Nem”-et.
<br />- Ha lennének ilyen lények, kitűnnének közülünk. –tette hozzá Roy.
<br />- Na meg nyomtalanul elveszett emberek, és kiszívott testek hevernének szerteszét. –vigyorgott Iván. Ezzel le is volt tudva a téma. A következő film levezetésnek szánt könnyed vígjáték volt, de nem nagyon bírtam rá figyelni. Missi kisugárzása más lett. Újra és újra ráfeledkezve figyeltem minden apró rezzenését, míg csak észre nem vette. Ekkor elkaptam a tekintetemet és percekig a képernyőt bámultam. Valami halk susmorgás vonzotta ismételten a lány felé az összpontosításom. Senki más nem hallotta a szobában amit Missi suttogott.
<br />- Tudom, hogy vámpírok élnek abban a villában. Ahogyan azt is, hogy egy vagy közülük. –ledöbbentett, sőt szinte beledöngölt a kanapéba. Úgy éreztem mázsás súlyok nyomják a testemet. Belepasszíroznak a földbe. Ettől a pillanattól kezdve ő figyelt engem, én meg bár a képernyőt néztem folyamatosan gondolkoztam. Mit tegyek, vagy mit tehetek?! Első eshetőségre gondolni sem akartam, ahogyan a másodikra sem. Vagy én ölöm meg, vagy ha balhé lesz és eljut Michaelig, ő gondolkodás nélkül leszívatja valamelyik kegyetlen bérencével. A harmadik az, hogy megpróbálom elfeledtetni vele azt az élményt, csak ki tudja meddig hat. Egyszer már átmosták és mégis emlékszik. Ivánt kellene talán megkérdeznem, bár ő azt mondaná, hogy rendben lesz. Lehet, végtére is rendes lánynak tűnik, de vajon érdemes kockáztatni amikor nincsenek túl messze a vadászok?! Ha a világ nem is hiszi el, de azok a görények biztosan. Abban az esetben pedig senki sincs biztonságban akihez bármilyen szál is fűz. Balhé lesz ebből, nagyon nagy. Önkéntelen sóhajtást csalt elő belőlem ez a hirtelen támadt probléma. Az a hülye film tehet róla. Vagy már előtte is tudhatta?! Azt mondta kedvel. Viszont nem kellene kedvelnie, főleg nem a történtek után. Nem értem… Mi a franchoz kezdjek vele?! Várjunk csak, de hisz nem kell tennem semmit. Elvégre oka kellett annak lenni, hogy elárulta. Szépen kivárom, hogy mi is lesz. Innentől kezdve ellazulva élveztem a műsort a többiekkel. A film végére értek meg Iván szülei, így felbomlott a társaság és Missi egy szóval sem hozakodott elő semmivel. Muszáj volt megbeszélnem Margaritaékkal, az albérleti ügyeket, így lemaradtam mikor Royék elköszöntek. Nem lettem közelebb a dologhoz.
A szülők nehezen fogadták el, hogy a fiúk barátnője fizetni akar a szobáért. Ahogyan Havril fogalmazott: „Az olyan lenne, szóval nagyon furcsa.” Ám végül, mivel ragaszkodtam hozzá belementek. Ivánnak végül sikerült elérnie, hogy én akarjak a közelében maradni, bár ez nem is csoda, hisz folyton ő járt a fejemben.
<br />- Nem vagy fáradt?
<br />- Nem. Miért kellene annak lennem? –cirógatta a karom.
<br />- Amióta ébren vagyunk egyfolytában te jársz a fejemben. –kuncogtam. –Fárasztó lehet.
<br />- Inkább kellemes edzés. Remélem nem gáz, hogy ilyen filmet néztünk. Még az elutazás előtt választottam.
<br />- Nem. Semmi baj vele, sőt. Felkeltette az érdeklődésem. Kíváncsi vagyok az összesre. –fordultam hasra, Iván a mennyezetén levő képet méricskélte. <br /> - Gondolom láttad. –intett az állával, mire felkaptam a fejem.
<br />- Érdekes koncepció.
<br />- Szóval nem tetszik. –sóhajtott.
<br />- Nem azt mondtam. A kép gyönyörű.
<br />- Akkor?!
<br />- Az angyalok nem isznak vért.
<br />- Honnan tudod? –húzta fel a szemöldökét kíváncsian, miközben felvillant egy féloldalas mosolyt.<br />- Ez tény.
<br />- Mint az, hogy nincsenek vámpírok?
<br />- Nah jó, ott a pont. Nem találkoztam még szimpla angyallal. Viszont vérivó verzióval sem.
<br />- Én viszont igen. –simította végig a hajam a lágy csók közben.
<br />- Nagyon humoros. <br />- Semmi vicceset nem mondtam. Rossz a humorérzéked akkor. –erre már nevetnem kellett.
<br />- Neked mindenre van egy válaszod.
<br />- Mindenre nincs. Legalább is remélem, mert akkor veszélyben lennék. –ahogy ezt kimondta elszállt a jókedvem. Missire és a titokra gondoltam egyből.
<br />- Pedig veszély bárhonnan jöhet.
<br />- Most azt hiszem nem vagyok veszélyben. –pillantott az órára. <br />- Miért? –néztem értetlenül.
<br />- Tegnap ilyenkor már rám vetetted magad, viszont ma közel sincs akkora hév. –nevette el magát.
<br />- Azt mondod? –másztam fel rá és ráhasalva csókolóztunk hosszasan. Majd birkózó csatát vívtunk közben csókokat lopva. Végül kimerülten összebújva aludtunk reggelig.
Hasonló módon teltek a napjaink. Négyesben töltöttük el mozizva, vagy épp valami külső helyen eltöltött programmal elütve az időt. Párszor bevállaltam a főzést is Margatitától, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Hamar otthonosan éreztem magam már amennyire csak lehet. Ivánnal jártunk bevásárolni. <br />Ahogy telt az idő, átvettem jó pár szokást a környezettől. A család már teljes jogú tagként kezelt inkább, mintsem albérlőnek. Be lettem mutatva több rokonnak is, de ez azzal járt, hogy ennem kellett. Ezért literekkel kellett megnövelnem a vérfogyasztásomat. Szerencsémre elég volt egy telefon és egy vérfagyasztóan nagy összeg Archienak aki Rolffal küldte el a donorvért bizonyos időközönként. <br />- Más? –kérdezte Iván, mikor épp mikróztam pár zacskót.
<br />- Nagyon.
<br />- Milyen?
<br />- Mintha a kedvenc steaked helyett valami instant húspépet ennél. Az íz majdnem olyan, csak a szeletelés, esetemben a harapás hiányzik. Az érzés ami igazivá teszi.
<br />- Engem megharaphatsz. <br /> - Na persze. Aztán vérszegénnyé tennélek és végül már nem tudnál játszani. Nem. Amíg lehetőség van rá, nem akarom, hogy meggyűlölj vagy bántsalak. <br />- Ez nem bántás. –vitatkozott. –Nálad természetes, mint a sex. <br />- Chöh. –horkantam fel.
<br />- Mi az?
<br />- Az sem természetes. –vettem ki a tasakot. Az első alkalmakkor még megpróbáltam emberibb módon elfogyasztani, de miután a korábban véres bögréből más is ivott ráálltam egy tisztább módszerre. Szívószálat böktem azzal kiszívva a zacskó tartalmát. <br />- Nem értelek. Akkor nálad mi számít annak?
<br />- A vér. Elvégre az rendszeres. –emeltem fel a meleg tasakot.
<br />- A szex nem? –értetlenül meredt rám. – Jó, nem mindennapos, de van amikor két-háromszor is megesik.
<br />- Most. De előtted a nulla szexuális élet volt természetes.
<br />- Aha. Nekem is, míg meg nem történt. –nevette el magát. –De most komolyan. Ezt jelenti vámpírnak lenni?! Megélni egy hosszú időt és az élvezetek helyett a múlton görcsölni?
<br />- Nem görcsölök. <br />- Ökölbe szorítottad a kezed. –mutatott rám és igaza volt. <br />- Megszokás. <br />- Nah persze. –most ő horkantott fel. –Rágörcsölsz mindenre.
<br />- Nem is… –a telefoncsörgés szakította félbe a mondandómat.
<br />- Itt van, persze. Adom. Missi az. –nyomta a kezembe a telefont. Furcsa érzés fogott el, de felvettem és rezzenéstelen arccal folytattam le a hívást.
<br />- Mit akart? –fürkészte az arcomat Iván, aki semmit sem tudott az aggodalmaimról.
<br />- Elhívott vásárolni. –kerekedett el a szemem, ő persze egyből elnevette magát.
<br />- Látom nagyon örülsz neki. –itta ki a vizét az üvegből.
<br />- Nem jönnél te is? <br /> - Kizárt. Roy sem megy. –felsóhajtottam. Borzalmas nap ígérkezett és a korábbi ígéretemet sehogyan sem tudtam visszavonni. <br /><br />Délelőtt kellett Missiért mennem. Ilyen lassan még sosem vezettem bérelt kocsit. A kapu elé leparkolva vártam egy kicsit, míg végül meg nem jelent Missi.
<br />- Nah, hova megyünk? –kérdeztem egy cseppnyi lelkesedést csempészve a hangomba.
<br />- A belvárosban a legegyszerűbb és leggyorsabb. –hasonló lelkesedéssel válaszolt ő is. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Talán mégsem lesz olyan rossz a nap.
<br />Butikból butikba mentünk, de semmi jót sem találtunk, viszont a hasonló cinikus megjegyzések tényleg kellemesebbé varázsolták az eladók túlzott figyelmét. Végül Missi ráakadt a megfelelő stílusra és miután enyhe lehúzó véleményt váltottunk róla fel is próbálta a kiválasztottjait. Illettek hozzá, kiemelték előnyös izmosan vékony alakját. A nadrág pedig a hosszú lábait. Teljes volt a siker a részéről.
- Te nem láttál semmi jót? –kérdezte a pénztárnál ácsorogva.
<br />- Nem. Ez nem az én világom. –mondtam a telefonomat bámulva. Semmi üzenet amivel lerövidíthetném a napot. A pénztáros látványosan végigmért. Missinek fel is tűnt, de nem szólt míg ki nem mentünk a boltból.
<br />- Az eladó nagyon megkedvelt. –kuncogott.
<br />- Ez az én szerencsém. <br />- Vagy inkább a különleges vonzerőd.
<br />- A mim? –értetlenkedtem. <br />- Tudod, az a vámpíros izé. Minek is nevezik? –nézett rám mosolyogva.
<br />- Semmiféle vámpíros izém sincs. –ráztam meg a fejem.
<br />- Elina. Nincs baj. Tudom, hogy vámpírok éltek abban a házban ahol te és Nick is.
<br />- Honnan? –már nem volt értelme tagadni, vagy a hülyét játszani. Legalább megtudhatom, hogyan történt meg a katasztrófa.
<br />- Hát… Hallottam egy vitát a Jane nevű nő és Nick között. Egy áruló Elinát emlegetett nem túl kedves hangnemben. Aztán Nick vigyázott ránk és tőle tudtam meg, hogy vámpírok is léteznek.
<br />- Mit tett az a szerencsétlen? –álltam Missivel szemben.
<br />- Se…Semmi rosszat nem tett. –habozott kicsit. Kétkedve néztem rá, mire végre megtört. –Nah jó, kipróbáltam milyen, ha megharap egy vámpír. –vallotta be.
<br />- Hányszor?
<br />- 1…4? <div>- Missi. –dörzsöltem a homlokomat. <br />- De tényleg nem történt semmi! És különben is. Te is megharaptad őt!
<br />- Az más. –Dehogy más, csak álltatom magam. Nick sem okolható azért ami tett, végtére is ez a természetes.
<br />- Mindegy. Megtörtént. Ha nem mondod el Roynak, én sem teszem. <br />- Nem avatkozom a dolgaitokba. Elég nekem a saját zavaros életem. –sóhajtottam. –Ivánnak elmondod?
- Nem szóltál még róla? –lepődött meg.
<br />- Nem. <br />- Akkor maradjon is így, ha lehet. Túlságosan is a szívére venné.
<br />- Te tudod. –sétáltunk tovább. Nem bírtam felfogni Nick miért nem szólt a lányról. Biztosan tartott tőle, hogy kiakaszt a hír. De akkor legalább ha nem is egyből. Egy egész nyarat letöltöttem itt és még csak üzenetet sem hagyott. Remélem nincs baja. Az aggodalom felütötte a fejét és az agyam egy ponton szinte viszketni kezdett ettől a problémától. Ha Jane, vagy Michael tudomására jut, Nick nagy bajba keveredhet. <br />- Ez a bolt nem érdekel? –zökkentett ki a gondolkodásból. A kirakatban gyönyörű ruhák voltak. Érdekesek, régies stílus a modern világgal keverve. Elvarázsolt abban a pillanatban ahogy megláttam. Szó nélkül szélvészt megszégyenítő sebességgel vonultam be. Az eladó már maga különleges volt. Kinézetre nem sokkal volt idősebb nálam. Mármint a fizikai koromnál, nem pedig a valósnál.
<br />- Üdvözöllek! –nem volt tolakodó, sem letámadó. Bármerre is néztem csak azt tudtam mondani az, meg az is szuper. <br /> - Azt hiszem ilyen amikor az embert elfogja a vásárlási láz. –nevettem el magam, Missi kissé meg volt illetődve.
<br />- Ez neked bejön? –akasztott le egy fűzős csipkés fölsőt ami eléggé átlátszó volt.
<br />- Naná. –lelkesedtem. –Mindig imádtam az ilyeneket, csak sosem volt lehetőségem beszerezni. –bújtam a fogasok közé.
<br />- Hogy-hogy?
<br />- Sokat költöztem, nem tudtam megoldani a nagy pakkot, így praktikusságból a military vonalnál maradtam. –szedegettem le újabb és újabb ruhákat. Miért érzem azt, hogy most már maradni fogok? Attól, hogy az itt töltött hetek alatt nem történt baj, még nem jelentheti azt, hogy ennyire elengedjem magam.
<br />- Miért pakolsz vissza? <br />- Nincs szükségem túl sok ruhára. –lombozódtam le. Nem szabad ennyire megszoknom velük.
<br />- Legalább próbáld fel. Kíváncsi vagyok, hogy áll. –bíztatott, mikor látta, hogy valami elszomorít. Bele mentem aminek a vége két hatalmas csomag ruha lett, valamint pár kiegészítő is.
<br />- Nem gondoltam volna, hogy bármit is venni fogok. –egy pillanatig elfogott a bűntudat, de elhessegettem. Elég volt ennyi idő a cigányéletből! Már rég meg kellett volna tennem mindezt.
<br />- Egész jól sikerült. –mosolygott. –Nem vagy éhes? –mutatott egy cukrászdára, elmosolyodtam, mire észbe kapott. –Jaj ne haragudj! <br />- Semmiség. És ha van kedved benézhetünk oda is. –végtére is nem az ő hibája, hogy én nem eszem semmit.
<br />- Az klassz lenne. –vidult fel ismét, bár a pír még mindig pirosra festette az arcát. Micsoda illat járta be… Oh te jó ég, na nem. Nem fogom megkívánni a vérét. Különben is reggel sikeresen magamba diktáltam két tasakkal! Missi kért magának egy fagyi kelyhet sok gyümölccsel, míg én csak ültem és néztem a másik két széken pihenő rakat táskát.
<br /><br />- Egyébként nem hiányzik? –kérdezett Missi két kanál tejszínhabos fagyi között.
<br />- Micsoda?
<br />- Nick.
<br />- Nem nagyon. <br />- Pedig azt hittem jóban vagytok.
<br />- Jóban voltunk.
<br />- Jó pasi.
<br />- Aha. –elgondolkodva válaszolgattam, mert valami biztonsági megoldást próbáltam kieszközölni a ruháknak.
<br />- Iván jobb?
<br />- Aha.
<br />- Akkor ezért váltottál?
<br />- Aha. Várjunk. Mi volt a kérdés? –tértem vissza a valóságba.
<br />- Miért cserélted le Nicket Ivánra? <br />- Nem cseréltem le. –ráncoltam a homlokom.
<br />- De most Ivánnal vagy.
<br />- Igen, de nem voltam soha Nickkel.
<br />- Nem? –látszólag ledöbbent. –Pedig klassz pasi, és kedves is.
<br />- Az. De társak voltunk, semmi több. –húztam egyet a vállamon.
<br />- Ő is ezt mondta, hogy a társad. Ez nem azt jelenti, hogy jártatok?
<br />- Nick és én? –nevettem el magam. –Nem. <br />- Akkor?
<br />- Együtt voltunk beosztva, ha valami feladatot bíztak ránk. –értetlenül nézett. –Mint két rendőr. Társak.
- Jah. –pirult el. –Azt hittem jártatok.
<br />- Nem. Nem vagyunk egymás esete. Inkább szoros ismeretségnek nevezném.
<br />- Barátságnak.
<br />- Vámpírok között nincs barátság. Szemrebbenés nélkül elárulják egymást, ha a maguk helyzete azt kívánja. Bár Nick segített nekem.
<br />- Látod. Barátság. –mosolygott.
<br />- Lehet. –törődtem bele. –Viszont akkor sem olyan, mint ami köztetek van.
<br />- Mi születésünk óta együtt vagyunk. Jóban rosszban és mindenféle különcségben.
<br />- Mit gondolsz Iván régi dolgáról? –Missi elgondolkodott.
<br />- Azt mondtam korábban, hogy történt vele valami, bár úgy gondoltam, valami drogot kapott, vagy hasonló. Most viszont, el tudom képzelni, hogy megharapták. –suttogta.
<br />- És nem furcsállod, hogy mégis velem van?
<br />- De igen. Ha engem kislányként elkap egy szörny, én tuti nem bírtam volna ki.
<br />- Bár nem kislányként, de elkapott a szörny.
<br />- Az más. <br />- Szerintem nem. A szörny az szörny. <br /> - Te sem vagy szörny!
<br />- Nem ismersz. Nem tudod mikre vagyok képes. –megborzongott.
<br />- Az a nő, na az egy szörny volt. <br /> - Jane?
<br />- Igen. –elnevettem magam.
<br />- Na igen. Sajátos stílusa van.
<br />- Miért utál annyira?
<br />- Ha én azt tudnám. <br />- Féltékenynek is tűnt.
<br />- Beteges egy nőszemély annyi szent. –nevettem el magam. És ezzel le is volt tudva a téma. Amíg a fagyi el nem fogyott a ruhákról és a sajnálatosan közeli nyár végéről beszéltünk, majd hazavittem Missit és végül én magam is hazamentem. Vagyis Ivánékhoz, mert azaz ő otthonuk nem pedig az enyém. Egyedül voltam, egy cetli várt a szobában Ivántól.
„Roy szólt, hogy tartsunk mi meg pasis napot. Nem volt tiszta, hogy hova is akar cipelni. Remélem nem olvasod el ezt a cetlit, mert az azt jelenti, hogy hamarabb hazaértem. ”
<br />- Legalább kitisztítom a fejem. –sóhajtottam egy nagyot. Először is üzentem Nicknek, hogy adjon életjelet magáról és beszélhetnénk valamikor. Aztán pedig kell valami elfoglaltság majd, mert nem fogom bírni egyedül a napokat. Keresnem kellene valami munkát, vagy jelentkeznem kellene egy egyetemre ismét. Ez a gondolat belelkesített. Az ágy közepére ülve ölembe vettem Iván gépét és keresgélni kezdtem a különböző közeli egyetemeken. A listám egyre hosszabbodott, mert sok szak érdekelt. Lapok teltek be a beszerzendő iratok és a jelentkezési határidők felírásával. Az egész ágyát beterítettem jegyzetekkel. Mikor végeztem összeszedegettem mindent és fekve újra átolvastam, míg el nem aludtam. <br />Álmomban ismerős helyre keveredtem, és felhangzott egy régen hallott hang is.
<br />- Elina. Óvd a naplót! –suttogta a fülembe az ismerős férfi. Hiába kerestem, nem találtam meg a doktort.
<br />- Hol vagy? –motyogtam. Valaki volt ott, de nem találtam meg. Hirtelen kipattantak a szemeim és sziszegve ugrottam fel.
<br />- Nyugi vadmacska. Nem akartalak megijeszteni! –hökkent meg Iván felpattanva az ágyról.
<br />- Sajnálom. Csak az álmom olyan furcsa volt. –dörzsöltem a szemem. Iván több lapot szorongatott.
<br />- El akarsz menni? –emelte fel a kezét.
<br />- Mi? Nem. Dehogy.
<br />- Akkor miért írtad ki ezt a sok helyet?
<br />- Nem akarok egész nap itt kuksolni amíg ti iskolában lesztek. Ezért gondoltam, hogy ismételten beiratkozom valahova hallgatónak, vagy tanársegédnek. –az arca kissé megenyhült. –Azt hitted lelépek? -térdeltem fel és megcsókoltam.
<br />- Nálad sosem lehet tudni. –simított a hajamba. –Milyen volt a napod?
<br />- Jó. <br />- Tényleg? –hitetlenkedett. <br />- Bizony. Sőt, még vásároltam is. –mosolyogtam büszkén.
<br />- Mi a fene?!
<br />- És ti mit csináltatok? –karoltam át a nyakát.
<br />- Elmentünk a pályákhoz először edzettünk kicsit, aztán levezetésnek nyomtunk egy meccset.
<br />- Meg nem mondtam volna. –döbbentem le. –Olyan az illatod, mintha most jöttél volna ki a zuhany alól.
<br />- Mert most jöttem ki a zuhany alól. –vigyorodott el. –Nem akartalak egyből felkelteni, most is csak a papírok érdekeltek.
<br />- Nah szép. –biggyeztettem le az ajkaim. –Azt hittem hiányoztam. –motyogtam.
<br />- Nem mondtam, hogy nem. –csókolt meg. –Na mutasd mit vettél, mert nem hiszem el, míg meg nem mutatod. –nevette el magát.
<br />- Hazugnak tartasz?
<br />- Nem én. Csak szeretek biztosra menni. –lemásztam az ágyról és átmentem a szobába a bontatlan táskákért. <br />- Most már elhiszed?
<br />- El. –támaszkodott az ágyon. –Bár hihetőbb lenne, ha fel is próbálnád.
<br />- Aha na persze. –szűkültek össze a szemeim gyanakodva.
<br />- Lehet, hogy az csak Missi ruhája. <br />Gúnyos mosolyt villantottam. Tudtam mi fog leginkább hatni rá, így durcásan elvonultam a fürdőbe és átöltöztem.
<br />- Készülj fel! –szóltam ki.
<br />- Várlak. –hangzott az engedély. Először a lábamat dugtam ki, majd visszahúztam és kiléptem a fürdőből. A fekete vörös szélű fehérnemű együttest a kikötözött fűzőjű csipkés felső ölelte. A combomon pedig a fehérneműhöz illő combfix pihent. Iván tekintete fel-le cikázott a testemen miközben hol szétnyitva, hol összefogva mutattam be a minimális öltözékemet.
<br />- Na? –álltam meg combjai között. Elvigyorodott.
<br />- Egyébként mit álmodtál? Nem értettem mit motyogsz.
<br />- Ne érdekes. Csak egy régi dolog.
<br />- Értem. Apropó régi dolgok. Megvan még az a régi katonai szerelésed? <br />- Szóval mégsem tetszik. –el akartam lépni tőle, de megfogta a kezem és visszahúzott.
<br />- Nem mondtam ilyet. –ültetett az ölébe. –Csak nekem is volt egy álmom régről.
<br />- Érdekes egybeesés. –simítottam végig alsó ajkát.
<br />- Hiányoztál! –ebben az egyetlen szóban több volt, mint akármilyen más vallomásban lehetne.
<br />- Helyes! Ha már hiába lestem a vásárlás alóli felmentő üzeneted, ez a minimum. –nevettem el magam.
- Azt mondtad jó volt. <br />- Jobb is lehetett volna, mondjuk veled.
<br />- Viszont akkor most nem ülnél ilyen szerelésben az ölemben.
<br />- Ha már itt tartunk. Akár mást is csinálhatnánk. –rajzoltam apró nyolcasokat a kulcscsontjára.
<br />- A vámpírok mióta gondolatolvasók? –villantott egy csibészes mosolyt.
<br />- Nem kell ide gondolatolvasás. Érzem ahogy a vér áramlik a bőröd alatt. –pillantottam az ölünkre.
<br />- Mégis kételkedsz abban, hogy felizgatsz e.
<br />- Amikor a sexi ruha helyett a katonai szerelésemről beszélsz az elgondolkoztató.
<br />- Egyébként nem válaszoltál a kérdésemre.
<br />- Megvan, de nem nálam.
<br />- Akkor hol?
<br />- Amikor leléptem innen egy vámpír segített. Nála.
<br />- Vissza tudod szerezni?
<br />- Minek az neked?
<br />- Emléknek.
<br />- Vissza tudom szerezni, de személyesen kell elmennem érte.
<br />- Most?
<br />- Akár, ha nincs jobb ötleted. –a kezem kulcscsontjáról mellkasára siklott.
<br />- Nem, nincs.
<br />- Akkor átöltözöm és megyek. –álltam fel lelombozódva.
<br />- Hé, mi a baj?! –kérdezte a fürdő ajtajának támaszkodva, miközben öltözködtem.
<br />- Semmi. –szedtem össze a cuccaim. –Bő 30 perc és itt vagyok. –mentem el mellette.
<br />- Megyek veled!
<br />- Nem mész sehova!<br />- De.
<br />- Kizárt! <br />- Pedig…
<br />- Nem.
<br />- De.
<br />- Iván. Vámpírok közé megyek.
<br />- Tudom.
<br />- Nem, nem jöhetsz oda.
<br />- Nem maradok itt.
<br />- Kérlek!
<br />- Nem rázol le.
<br />- Légy szíves!
<br />- Hmm… Nem.
<br />- Makacs szamár. –erre elvigyorodott. <br />- A kocsiban maradsz.
<br />- Még meggondolom.
<br />- Vagy a kocsi, vagy itthon.
<br />- Szerinted hol lennék nagyobb biztonságban? A kocsiban egyedül egy vámpírbarlang előtt, vagy bent veled?
<br />- Itthon. –csóváltam a fejem.
<br />- Olyan lehetőség nincs.
<br />- Ők nem olyanok, mint amilyen szerinted én is vagyok. –próbálkoztam hatni az eszére.
<br />- Szóval azt mondod nem tudnál megvédeni, ha szükség lenne rá?
<br />- Nem. Nem akarom megadni a lehetőséget, hogy szükség legyen rá!
<br />- Akkor nem lesz, mert te velem leszel. –karolt át.
<br />- Ha valami balul sül el, soha, de soha többé. –mentünk a kocsihoz.
<br />- Látod már megint túlságosan rágörcsölsz.
<br />- Mert tudom milyenek veled ellentétben.
<br />- Legyél egy kicsit optimistább. <br />- Te meg hallgathatnál rám. –sóhajtottam aggodalommal telve. –Mégis mi a francot művelek? –hajtottunk át a városon Archie területére.
<br />- Semmi rosszat, nyugi különben leleplezed magad. –próbált nyugtatni.
<br />- Ez kész vicc. –nevettem magamon gúnyosan.
<br />- Látod.
<br />- Miért akarod ennyire kivívni magad ellen a sorsot? –pillantottam oldalra, mert nem bírtam felfogni.
<br />- Tudni akarom milyen.
<br />- Milyen félni? A halál szélén táncolni egy rohadt kés pengéjén. Más kezébe adni az életed?
<br />- Milyen a te világod. –na jó, ez ledöbbentett. Nagyon, de nagyon. Azt sem tudtam hol áll a fejem, kismillió gondolat kavargott bennem. Viszont az összes egy hatalmas MIÉRT-tel kezdődött. Mikor bekanyarodtunk az Oterionhoz címzett kocsma sikátorában, meglepő kép fogadott. Archie támaszkodott az ajtóban széles mosolyra görbülő ajkai gyanút keltettek bennem. Úgy festett, mint egy modern kalóz. Az eltelt idő alatt csak annyi változott meg, hogy a csapos apró bajszot és körszakállat növesztett. Furcsa volt így látni, de most először szinte láttam magam előtt egy láda mesébe illő kincs társaságában.
<br />- Megjöttünk. –kapcsoltam le a világítást. –Először is bármi történjék, nem kötsz bele senkibe. Nem nézel a szemükbe, nem feleselsz, nem teszel semmi olyat ami felhívná rád a figyelmet. Ha kérdezik, az enyém vagy, ez annyit tesz másnak nincs joga megharapni téged. És ami a legfontosabb. Az ég szerelmére, meg ne sérülj nekem. –néztem rá mély aggodalommal.
<br />- Megteszem amit tudok. –vagy rájött, hogy ez nem játék, vagy csak kedveskedni akart, de elszánt és komoly lett. Ez kissé megnyugtatott.
<br /><br />- Kicsi Elina. Azt hittem előbb meglátogatsz. –tárta szélesre a karjait.
<br />- Archie. –biccentettem neki, de őt ez nem foglalkoztatta. A mellkasához préselt ölelés címén.
<br />- Hihetetlen, hogy visszatértél. És már hetek óta, mégsem dugod be azt a csinos orrod hozzám.
<br />- Most itt vagyok.
<br />- Bizonyára okkal, mint mindig. De ezt inkább bent beszéljük meg. –tárta be az ajtót.
<br />- Ő Iván. –mutattam be.
<br />- Ember. –mintha kis meglepettség bujkált volna a hangjában.
<br />- Velem van. <br />- Értem, értem, értem. Akkor gyere. –engedte őt is maga elé. Iván nem nézett a férfi szemébe, viszont minden mást alaposan szemügyre vett. Reméltem, hogy semmi konkrét ok nincs a háttérben. –És miben lehetek ismételten a szolgálatodra kicsi?
<br />- Mondtam már, hogy ne nevezz így.
<br />- Ha jól emlékszem legutoljára épp a karjaimban esett meg. –fürkészte Iván és az én reakciómat.
<br />- Mikor épp kiderült, hogy mekkora tehetséges egy szemétláda is vagy.
<br />- Mindenki tehetséges valamiben.
<br />- Rolf hol van? –néztem körbe az üres helyiségben. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez megtörténik.
<br />- Feladatot kapott, de ez nem tartozik az üzlethez. –töltött magának egy pohár torokkaparóan erős nem hivatalos vodkát. <br />- A régi holmikért jöttem. <br />- Azt a kopott vackot keresed? –kérdezte gúnyolódva.
<br />- A ruhámat amit nálad hagytam, hogy őrizd meg.
<br />- Meg kell lennie valahol, csak épp a memóriám nem a régi. –villantotta ki tűhegyes fogát a széles mosollyal.
<br />- Gondolkozz, mert fontos lenne. –néztem rá komolyan.
<br />- Lássuk csak. Miután egyetlen csókomtól álmatlanságba kerültél és betöltötte az illatod azt a Bizonyos szobát, talán ott is lehetne. Vagy épp az irodámban ahol oly könnyedén öltöttél fel valami sokkal... látványosabb viseletet. Vagy a kocsimban ahol…
<br />- Elég lesz. Tudod hol van, vagy túrjam fel ezt a kócerájt?!
<br />- Megnézném meddig jutnál. –mordult fel. –Előbb eljátszanék veled és a kis emberkéddel aztán pedig meglenne egy időre a vacsorám. –morogta fenyegetőzve.
<br />- Nem lenne olyan könnyed kis játék, mint azt hiszed. –válaszoltam és is mélyebb hangon.
<br />- Megváltoztál kicsi. –tért vissza a korábbi hangneme. –Miért akarsz visszafelé haladni a korral? Végre úgy nézel ki, mint egy nő.
<br />- Az a szerelés hozzám tartozik.
<br />- Mi olyan fontos dolog lehet egy ócska szakadt zubbonyban. Óhohohó... –nevette el magát. –Csak nem abban a szerelésben kapott el a kedves kis doktorod?
<br />- Archie! Fogytán a türelmem.
<br />- Pedig én még szeretnék csevegni veled. –lépett egészen közel. –Valami megváltozott rajtad. –vizsgálgatott.
<br />- Pár év is lehet nagy idő. Neked is más lett a karaktered. –próbáltam elkerülni, hogy a tudtára kelljen adnom a dolgaim.
<br />- Nem, ez más. –kapta el a nyakam és lejjebb húzta a pólóm. <br />- Ne.
- Az ágyasa lettél annak az alaknak. –vizsgálgatta a harapásnyomokat. <br />- Nem. Nem lettem senkije. Ezt azért kaptam, mert bekavartam egy üzletébe. –téptem ki a pólómat az ujjai közül.
<br />- Akkor ezért nem lehetett téged elérni. Mert beválasztott a kis családjába. –undorral beszélt Michaelről.
- Nem mintha elérhettél volna bárhogyan is. –távolodtam tőle, de követett.
<br />- Egy a doktortól, egy Sowmantól. Most én jövök. –villantotta ki szemfogait.
<br />- Nem! <br />- Pedig akkor elárulnám mit tudtam meg a drágalátos kis doktorodról. –csillant meg a szeme a közelgő kedvező üzletet kiszimatolva.
<br />- Blöffölsz. <br />- Miért tennék ilyet? –simította meg az arcom.
<br />- Mert a véremre pályázol.
<br />- Elvehetném könnyedén. Aztán pedig megölném az embered. Nincs tanú, nincs bizonyíték.
<br />- Őt hagyd ki belőle. Semmi köze sincs hozzád és hozzám. –méregettem Archiet gyilkos pillantásokkal. –Különben is azt ígérted mindent elmondasz amit megtudsz.
<br />- Arról nem volt szó, mennyiért.
<br />- Akkor nincs üzlet. Nem érdekelnek a koholmányaid. Így is épp eleget fizetek a vérért. Többet nem szedsz le rólam. A ruhát küld el Rolffal a legközelebbi véradaggal. –fordítottam neki hátat és elindultam Iván, valamint a kijárat felé.
<br />- Szóval lecserélted a függőséged. Milyen érdekes. Át is fogod változtatni? –kérdezte nevetve. –Vagy véletlenül elkapja egy szörny a sötétben. –tette hozzá, és az eddigi hűvösségem egy szempillantás alatt eltűnt, ahogyan a köztünk levő távolság is. A torkánál kaptam el az asztalok közé taszítottam.
<br />- Ha csak meghúzódik a lába, mert belerúg a kavicsba, azt fogom képzelni te szervezted le, hogy ott legyen az a kavics. Akkor pedig lemetszem a fejed. –morogtam az arcába.
<br />- Ezt ha most nyílt fenyegetésnek venném megölnélek! –hűvös nyugalom áradt belőle.
<br />- Pedig veheted annak! Nem fogok szórakozni. <br />- Kicsi Elinám. Hányszor is vagyok idősebb nálad? –gúnyolódott.
<br />- Mégsem győzted le Bareket!<br />- Ahogyan te sem. <br />- De az nem rajta és rajtam múlt. –sziszegtem. Archie oldalra fordította a fejét.
<br />- Látod micsoda vadmacska mellé szegődtél?! –nevette el magát. Nem tudtam parancsolni az ösztöneimnek és rávicsorogtam. <br />- Vissza az agyarakkal! Különben előbb végig fogod nézni, hogy kivéreztetem, aztán pedig rosszabb sorsra jutsz, mint a drágalátos teremtőd. –morgott egyenesen rám meredve. <br />Rolf lépett be az ajtón és értetlenül ácsorgott.
<br />- Miss Elina?!
<br />- Kapd el a kölyköt! –utasította a gyermekét a csapos, aki Iván vállára tette a kezét. –Nos mit teszel? –visszahúztam a szemfogaim. <br />- Nem lesz mindig melletted Rolf.
<br />- Mások is ebben bizakodnak. És most megbocsáss. –intett, hogy felállna. <br /><br />Felkeltem róla bár legszívesebben csavartam volna a nyakán párat. <br />- Szóval a ruhádat Rolf mindjárt hozza is. –csettintett, mire a melák elment Iván mellett az irodába. - Ami pedig a híreket illeti. –támasztotta meg az állam, hogy a szemébe nézzek. –Úgy hírlik Bareket annyira tönkre vágtad, hogy visszavonult a világtól egy olyan helyre ahova vámpírok nem képesek behatolni, ha csak nincs náluk egy különleges vér.
<br />- Tündérmesével akarod kiszúrni a szemem?! <br />- Nos, azóta az öreget nem látta senki. Döntsd el, mit hiszel. –húzott egyet a vállán. –A legközelebbi csomag 2 nap múlva megy. A fizetés pedig egy nappal később esedékes. –hagyott magunkra. A pult mögül visszapillantva furcsa fény csillant meg a tekintetében.
<br />- Pénzéhes dög. –morogtam magamban. Rolf kihozta összecsomagolva a ruhámat.
<br />- Jó színben vagy Miss Elina. –próbálta a maga módján oldani a hangulatot.
<br />- Kösz Rolf. Te is. –veregettem meg a vállát.
<br />- Kérlek látogasd meg máskor is a főnököt. Mostanság nagyon hullámzó a hangulata.
<br />- Nem. –hagytuk ott a helyet a két vámpírral.</div>Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-54239740543455924402011-03-04T10:04:00.001+01:002023-03-06T22:20:31.328+01:0011. Nagy utazásAz indulásig gyorsan peregtek a napok, és nem történt semmi rendkívüli. Leszámítva talán azt, hogy amennyit csak tudtam Ivánnal voltam. Furcsa érzések törtek fel bennem, de jól eső révén cseppet sem bántam ezt a fokú emberiesedést. Tény viszont, hogy a vadászat nehezebben ment, mint eddig bármikor az eltelt évek során. Kezdtem inkább visszatérni a régi hosszabb periódusú vérszerzéshez. Először nehezemre esett mivel Iván és Roy közelsége csillapíthatatlan vágyat okozott. Új értelmet nyert számomra, hogy "felfalni a tekintettel". Nem tudtam kikapcsolni magam és ezért azt kellett mondanom, hogy ez egy különc hóbort nálam, szeretem az UV kontaktlencséket, pedig semmi probléma nincs a látásommal. Sőt élesebb, mint bárkié a közvetlen közelemben. De ez emészthetőbb volt, mint ha azzal rukkoltam volna elő, "vámpír vagyok, hello és irdatlanul vágyom a véredre..."
Eleinte Iván rám hagyta ezt a dolgot, de gyakran láttam valami apró szomorúságot megcsillanni a tekintetében amikor rám nézett. Most már tudom, hogy miért nem élnek együtt emberek és vámpírok szeretetben, békességben. El sem tudom képzelni, hogy mi történne akkor, ha Iván mondjuk megvágná magát, vagy bármi nagyobb sérülés érné.
Ez a tudat hamar ráébresztett arra, kizárt az, hogy együtt éljünk. Hosszú távon megölném akár egy véletlen folytán is. Próbáltam valami értelmes magyarázatot kiötölni neki, mikor boldog arccal érkezett hozzánk a szülei hívását követően.
<br />- A család egyetértett velem abban, hogy érdemes lenne egy albérlőt keresnem a lakásba. –mondta örömittasan azt sugallva megvan a helyem.
<br />- Ez király! Az én őseim tuti nem mennének bele. –örült vele Roy.
<br />- El sem tudom képzelni, hogy miért. –fordultam Roy felé, mert nem volt válaszom Iván számára. Legalább is a jelen körülmények között nem volt publikus.
<br />- Mert megbízhatatlan vagy. –szeletelte fel az általam választott húst. Nos igen, az ominózus Michael történést követve nem hagyott békén míg meg nem beszéltünk pár dolgot. Az egyik a gyorsabb vérpótlásra irányult és mivel nem voltam hajlandó válaszolni, megkerülve kiderítette az orvosuktól. Azóta mást sem eszik, csak vörös húst. Ez pedig egy újabb célzás irányomba, ami szintén nem volt nyerő bármennyire is értékeltem.
<br />- Egyébként összepakoltatok már? –tereltem kissé másfelé a témát.
<br />- Én igen. <br />- Én még csak Missi cuccait, így fel is rohanok, hogy minden meglegyen még indulás előtt. –tűnt is el Roy. Iván csendben evett, míg én azon törtem a fejem, hogy milyen úton tölthetném fel magam még indulás előtt. A több, mint fél napi repülőút ilyen közelségben bárkivel rendesen megviselhet.
<br />- Neked nem lesz semmi cuccod? –törte meg a csendet és a gondolatot.
<br />- De igen, bár nem nagy csomag. Csak az engedélyek, meg a nagy hajcihő körülötte a problémás. –húztam el a szám.
<br />- Miért, mit hozol magaddal? –érdeklődött kíváncsian.
<br />- Nem akarod tudni. –mosolyogtam titokzatosan, mire csak még inkább felkeltette az érdeklődését a dolog.
<br />- Kérlek. –nézett rám kérlelve és mosolyogva. Nem tagadom, majd lefolytam a székről, olyan aranyos volt a hatalmas kutya tekintetével és ez édes mosolyával.
<br />- Ezt nem lehet egyszerűen elmondani. Mert az általános hit túlságosan is rossz.
<br />- Félre beszélsz és ezt mindketten tudjuk. Szóval?
<br />- Egy saját készítésű speciális kard. –sóhajtottam nagyon.
<br />- Ennyi? –nevette el magát. –Én meg már azt hittem, hogy egy koporsó, vagy a Szent Grál esetleg valami meredek. –felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
<br />- Miért fuvaroznék koporsót?
<br />- Miért utaztatsz kardot?
<br />- Nincs állandó lakcímem, hogy postázgassam és különben is, általában azzal védem meg magam.
<br />- Lehetne állandó lakcímed. –csapott le ismételten az általam került témára. Fel sem tűnt és saját magam alkotta csapdába estem.
<br />- Most megyek. –álltam fel az asztaltól. –A reptéren találkozunk. <br />- Rendben. –húzta el a száját.
<br />- Mi az? –most viszont én lettem rettentő kíváncsi.
<br />- Csak van egy érzésem, hogy „véletlenül” lekésed a gépet. –nézte a félig üres tányért.
<br />- Sem véletlenül, sem pedig direkt nem fogom. –hajoltam le és csókoltam homlokon. –Ígérem! –mosolyogtam ahogyan ő is, majd magára hagytam az ebédlőben. Muszáj lesz vérhez jutnom, ráadásul nem is kevéshez.
Mielőtt kiértem volna a parkolóba el volt döntve, hogy legálisabb úton keresztül oldom meg a kis problémámat. Így buszra szállva egyenesen az üzleti negyed vámpír vérbankjába mentem. Ez a létesítmény afféle könyvtár és kupleráj keveréke. Csak épp könyvek, valamint lányok helyett donorvért adnak a regisztrált tagoknak. Nem nagyon vagyok oda érte, de párszor már kihúzott egy egy ilyen hely a csávából. Érdekes országokat átívelő hálózat ez, amit egy mocskosul gazdag vámpír alkotott meg. Feltűnő, legalább is számomra, hogy a vámpírokon „élősködő” társaink társadalmunk leggazdagabb tagjai. Nos igen, talán gazdasági értelemben ez a legjövedelmezőbb hosszú távra szóló vérszívás ami csak létezhet. Viszont egy centet sem sajnálok tőlük. Talán azért, mert ha kellett én magam is tudtam szerezni, vagy mivel a túlélésemhez nem létfontosságú, így nem értékelem annyira a papír jelentőségét.
Az épület kívülről tipikus irodaház volt, mint az összes többi körülötte ahol talán valóban szakszerűen ki is használták a jellegét. A főbejárat szintén nem ütött el az átlagtól. Kényelmes fotelokkal és cserepes növényekkel volt tele a bejárattal szemben pedig a recepció, ahol mindig mosolygós személyzet várta az érkezőket. Talán még a fémdetektor és a marcona őrség sem ütött el egy-egy gazdagabb hely felszereltségétől, így semmi kételkedni valója nem volt a gyanútlan látogatónak. Bár valahol a nulla körül lehet az ártatlan betévedő nézelődők száma.<br />A mai recepciós szerencsétlenségemre Michael családjának tagjai közül volt. A lány meglepetten meredt rám, sőt, inkább a rémült kifejezés illett volna hozzá. <br />- Elina! –suttogta körbe pillantva. –Itt van! –tudtam kire is gondol, bár azt nem értettem, hogy Conrád mégis mit kereshetett ezen a helyen. <br />- Nekem akkor is vér kell! Halaszthatatlan ügy. –a lány sebesen gépelni kezdett, majd egy nagyot sóhajtva intett az egyik őrnek.
<br />- Kérlek kísérd fel a hölgyet a 32-esbe, de a személyzeti liften. –utasította a pasast, mire az értetlenül nézett egy percig. Nem egy penge gondolkodásban, de végtére is nem az eszéért vették fel. Nem szólt semmit, csak megindult, nekem pedig szednem kellett a lábaimat, hogy tartsam az iramot „kedves” kalauzommal. A csizmám idegesítő gyorsasággal kopogott amit az üres folyosó, nem csak felerősített, de vissza is vert. Így lett a pár órája még a „világ legdögösebb csizmijéből” idegesítő dög. Pedig milyen büszke is voltam a fogadtatására, főleg egy bizonyos vélemény miatt. <br />Bár csupán ketten ácsorogtunk a liftben, mégis zsúfoltnak hatott. Ráadásul az arcszesze annyira betöltötte e levegőt, hogy percekre leblokkolta a szaglásomat. Csak a szobában tért végre vissza, mikor magamra maradtam. A helyiség egy nagyobb méretű hálószobával ért fel, bár a franciaágy helyett egy kanapé és egy dohányzóasztal volt a fő bútorzata. A falon több kép is lógott, valamint itt is temérdek virág mentes cserepes növény ácsorgott, vagy épp lógott a plafonból. Az asztalon várt a belső hálózati számítógép ahol megrendelhető a személyre szabott vércsomag. Két opció létezik, mint az emberi gyorséttermekben. Ha "itt fogyasztod" akkor a saját lábán, ha pedig "elviteles" akkor szobaszervízen keresztül egy csinos aktatáskában. Gyors fizetés után perceken belül érkezett is a kiválasztott termék. Ezért is megy olyan jól a bolt. Gyorsabban végeztem, mint gondoltam volna, így teljesen büszke voltam magara, és már-már a boldogság jelei bukkantak fel bennem, mikor is a liftből kilépve egyenesen Kaiba ütköztem. Ő bezzeg nem volt meglepve, vagy legalább is egy cseppet sem mutatta ki. <br />- Húzz el, de gyorsan! –villant a tekintete. Jobb érzékelő volt nálam, de én is megéreztem a közelgő veszélyt. Villámként rohantam ki az épületből. Már az utca túloldalán jártam amikor még mindig a kopogó hang visszhangzott a hallban, de meg úsztam Conrádot. Ez pedig az egyik legfontosabb dolog volt jelen helyzetben. <br />Az utam tovább vitt egyenesen a kardot megőrző bankig. Miután azt is sikeresen felvettem, készen álltam a régi-új életre, és az utazásra egyaránt.
Szerencsére sikeresen kiértem a reptérre és könnyedén megbirkóztam a csomagom általános mindig felmerülő gondjaival. Fél óra várakozás után befutott a csapat, de én főleg két, azaz három személyt kerestem a tömegben. Mikor Iván és Roy látótávolságba került a második pénzt adott az elsőnek.
<br />- Mi ez az egész? –néztem érdeklődve.
<br />- Fogadás. –vigyorgott győzelemittasan Iván. <br />- Mire fogadtatok? –húztam fel a szemöldökömet, de közben mosolyogtam. Egy pillanatba bevillant egy emlék évekkel ezelőtt egy másik reptérről és hasonló szituációról.<br />- Arra, hogy előbb itt leszünk, mint te. A csajok mindig késnek! –hőbörgött Roy, mire egy hatalmas homlokcsókot kaptam Ivántól.
<br />- A csajok lehet, de a nők pontosak! –ölelt át.
<br />- Ez kedves, de mondtam neked, hogy korábban itt leszek. <br />- Te kis csaló! –csattant fel Roy. –Kérem vissza a pénzemet!
<br />- Kizárt. Neked is volt infód és nekem is. –vigyorgott Iván. Amíg mi beszélgettünk feltűnt az általunk annyira várt csapat. <br />Tökéletes színpadias Nick stílusban. Nem hazudtolta meg magát. Begördült a fekete limuzin és természetesen nem ő volt a sofőr. A várakozók 99%-nak leesett az álla. Mondjuk nem jött épp rosszul, mert így biztos volt a lányok helyzete. Nagy piros pont a társamnak! Azaz, hogy volt társamnak. <br />Nick kisegítette a lányokat akik a sofőr által kiosztott kerekes bőröndjeikkel egyenesen barátaikhoz, barátnőikhez rohantak és hangzavaros élménybeszámoló vette kezdetét. Egyedül egy lány ácsorgott a vámpírral, ő pedig nem volt más, mint Missi. Roy rettentő féltékeny lett, de a büszkeségének hála –és tényleg hálás voltam érte- nem ment oda a pároshoz. Viszont fortyogott a dühtől. <br />- Az nem?! –nézett rám Iván felismerve a férfit a csarnokból. Bólintottam, majd a fülébe súgtam, hogy:
- Beszélnem kell vele, és elbúcsúzni. Aztán jövök is vissza hozzátok. A többieknek egy szót se, hogy ismered. –most ő bólintott én pedig magukra hagytam a két fiút.
<br />- Helló Missi! –zavartam meg a párost a csevegésben. <br />- Te ki vagy? –nézett rám a lány.
<br />- Roy már nagyon vár rád. Én pedig szeretnék pár szót váltani vele. –pillantottam Nickre.
<br />- Rendben. –fintorgott egy kicsit, de amint megpillantotta Roy bánatos képét ment is hozzá. Egy nagy csókban forrt össze a páros, így már teljessé vált az kép számukra. Újra együtt voltak.
<br />- Köszönöm neked. –néztem fel a laza pasasra aki nemrég még az egyik legfontosabb személy volt a családban számomra.
<br />- Ez volt a feladatom. –húzott egyet a vállán, de látszott rajta, hogy valami nincs rendben. <br />- Nick. Nem tudsz becsapni, tudod jól.
<br />- A mester ezt neked küldi. –adott át egy levelet. –Nagyon nincs jó hangulatában mióta lerendeződött a lányokkal kapcsolatos ügy.
<br />- Tudom. Tiszteletét tette. -önkéntelenül is belesajdult az a pont ahol feltépte a testem. <br />- Nem történt semmi komolyabb baj? –rémült meg kissé. Neki elhittem, ha azt mondta, hogy a villa ura kegyetlen.
<br />- Nem. Igazából nem is értem mi volt az az egész, de most már mindegy is. Búcsúzni jöttem. –mosolyodtunk el mindketten.
<br />- Hát hazatérsz. <br />- Inkább csak vissza új életet kezdeni.
<br />- Elina…
<br />- Mindent, de mindent köszönök neked. Remek társ voltál, remek barát.
<br />- Hiányozni fogsz! –öleltük át egymást. Ez volt a negyedik alkalom, hogy komolyabb érintkezés volt kettőnk között és elképesztően jól esett. Ritkán érintkeztem vámpírokkal, így el is felejtettem milyen hatással van a másikra az állapotunk. Nick pedig igazán jó állapotban volt. Csak még inkább feltöltött. –Azt hiszem a fiúd minket figyel. –engedett el végül vigyorogva.
<br />- Ő nem a fiúm. –nem tudtam volna leírni, hogy micsoda vagy inkább kicsoda is számomra Iván. Lehet, hogy csak számomra volt bonyolult a képlet, de az is lehet, hogy a valóság sem egyszerű.
<br />- Vigyázz a bőrödre és ne tűnj el nekem! –dőlt neki a kocsinak én pedig visszamentem a váróterembe. Egy utolsó intés, majd becsukódott az ajtó és ezzel búcsút vettem annyi év után az ideiglenes helyemtől.
<br />Amíg vártunk a gépre, rendesen is bemutatkoztam Missinek. Kedves lány benyomását keltette, ezért sem értettem, hogy mehetett bele bármilyen dologba, hogy végül a vámpír úr villájába kötött ki. Nem tűnt olyan típusnak aki bajba keveredne, bár én magamat sem tartottam annak, de mégis sikeresen rám találtak, vagy inkább találnak a problémás helyzetek. Mivel külön foglaltam jegyet, így pár sor eltéréssel ültem tőlük. Ők jól elvoltak az élményekkel és a sok dologgal, én pedig az ablakon kinézve a messzeségbe bámultam órákon át, és gondolkodtam. Sok mindenről kellett merengenem. Kitöltötte a több mint fél napos utazást.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-20146417418044608812011-02-28T23:58:00.000+01:002023-03-06T21:45:47.178+01:0010. Michael a tekintélyesNick hazáig vezetve gondolkozott azon, mégis miként tudathatná úgy Michaellel az egészet, hogy megússza nagyobb baj nélkül. Sajnálatos módon már részese volt több hulla és egykori társa eltűntetésének is amiket maga a villa ura hagyott maga után. Nem akart hasonló sorsra jutni a rossz hírek hozója szerepében. Hiába minden erőlködése, nem volt képes zöld ágra vergődni míg elérte a villát. Így lesz ami lesz alapon, az egyenes utat választotta. Bízott annyira Elinába, hogy nem küldi egyenesen a vágóhidra. Emberként nem volt nagy cselszövő, és amióta vámpír sem tanulta ki ezt a fortélyt. Viszont most először sajnálta kicsit. <br />Michael gondterhelten ült az irodájában, mikor Nick bekopogott.
<br />- Gondja van a vendégünknek? –nézett az érkezőre a ház ura.
<br />- Nem uram.
<br />- Akkor minek köszönhetem a látogatásodat Niko?!
<br />- Kérlek mester, ne hívj a hajdani emberi nevemen.
<br />- Még mindig várok. –érintette össze ujjbegyeit az íróasztal fölött.
<br />- Igen. Az emberlányokról lenne szó. -fogott is bele. <br />- Ha te is igényt tartasz egyre, ne is folytasd.
<br />- Nem! Információm van róla, hogy bajt hozhatnak a fejedre uram. –Michael némán hellyel kínálta az eddig ácsorgó Nicket. <br /> - Folytasd! –a nyugodtság hűvös légköre lengte be a szobát. Nick hátán futkosott a hideg. <br /> - Szóval. A lányok nem idevalósiak. És az újak elkövettek egy zűrös hibát azzal, hogy nem tűntették el a szálakat.
<br />- Ezt könnyedén ki lehet küszöbölni az eltűntetésükkel. <br />- Igen, én is ezt gondoltam. Viszont Elina…
<br />- Elina?! –tűnt el egy pillanat erejéig semlegessége. –Mi köze a kicsi lánynak mindehez? –vette vissza maszkját a vámpír úr.
<br />- Ő adta az információt. Már, hogy a lányok a program résztvevőiként jöttek, és keresik őket.
<br />- Milyen informált. –mosolyodott el.
<br />- Azt kérte mondjam meg, hogy van egy terve.
<br />- És beavatott ebbe a tervbe? –dőlt hátra székében.
<br />- Meg fogja szöktetni a lányokat, hogy ne okozzon neked problémát Conrádnál.
<br />- Megszöktetni? –nevette el magát, ám a nevetése félelmetes volt, mintsem szórakozott. Nick kissé összébb húzta magát. –Először is utána kell járnunk az információ helyességének. <br />- Má… Mármint most? –lepődött meg Nick.
<br />- Igen. Ha jól tudom a lányok a keleti szárnyban vannak elhelyezve. –állt fel és igazította meg öltönyét. Makulátlan, mint mindig.
<br />- Igen. Jane van ma melléjük osztva. <br /> - Pompás, akkor lássunk is neki. –Nick azonnal felpattant, majd miután előre engedte urát, kiskutyaként követte. <br />Jane épp akkor jött ki a lányok szobájából, mikor a két férfi odaért.
<br />- Micsoda meglepetés. –mosolygott, mert azt hitte imádott mestere őt keresi.
<br />- A lányok, milyen állapotban vannak?! –pillantott egy másodpercre Michael az ajtóra. Ez Janet láthatólag rosszul érintette.
<br />- Megkapták a vacsorájukat és azt hiszik, hogy egy különleges szállodában vannak. –mondta unottan a vámpírnő. Michael szó nélkül hagyta ott a férfit és elsőszámú asszonyát. A szobában a lányok épp új ruhákat próbálták nevetgélés és örömujjongások közepette. Először fel sem tűnt nekik a férfi jelenléte, míg meg nem szólította őket hazájuk nyelvén.
<br />- Jó estét kisasszonyok! –kezdett bele udvariasan. A lányok meglepetten pillantottak egymásra, majd üdvözölték a férfit. Missi volt a legmagabiztosabb, így ő vette fel a társalgás fonalát az idegennel.
<br />- Mi járatban van a szobánkban? –kérdezte alig érezhető akcentussal angolra váltva. Michaelből egy halvány mosolyt csalt ki ez a fajta magabiztosság. <br />- Üdvözölni szeretnélek titeket a házban. Michael vagyok, a ház ura. –biccentett, mire a lányok először egymásra néztek, majd Missitől várták a folytatást.
<br />- Köszönjük a lehetőséget és a kitüntetett figyelmet! –mosolygott a lány, miközben csak a vámpír hallotta gyorsuló szívük ütemes táncát. A szoba megtelt hatalmával, de a vendégek ebből semmit nem éreztek. Csak a csodálatos és udvarias férfit látták. Különös vonzalmat ébresztett bennük egytől egyig. <br /> - Remélem mindennel meg vagytok elégedve! Már azért is, hogy jó élményeket adjatok át Elinának. <br /> - Kinek? –kérdezte olvadozva Missi. <br />Michael közelebb lépett hozzájuk, mire a kissé kába lányok szép sorjában lehuppantak az ágyra. Azonban Missi állta még a sarat, így Michael továbbra is rá összpontosított. Csevegés közben felmérte a lányt testileg, lelkileg egyaránt. Nem volt benne semmi igazán figyelemre méltó, de valaminek kell lenni ha egyszer Elina a tűzzel játszik érte. Pláne, hogy nem is olyan rég még könnyedén kioltott egy fiatal életet a városban. Hiányzik a kirakós egy darabja.<br />- Áruld el kérlek, hol sikerült megnyernetek a kitüntetést?! <br />- A Csillagfény klubban odajött hozzánk pár pasi akik azt mondták, hogy ha jobb bulira vágyunk, akkor jöjjünk el onnan. Aztán elmentünk egy helyre, ahol sorsoláson vettünk részt, és nyertünk. –mosolyogva bólogatott az összes lány Missi mögött. Mintha ez csak így működne. <br />- Értem. Akkor, nem is zavarlak titeket tovább. Élvezzétek a kiérdemelt pihentetést, és ne aggódjatok csatlakoztok még indulás előtt a társaitokhoz, majd a reptéren. –hagyta magára a lánycsapatot a vámpír úr. <br />Miután az ajtó becsukódott mögötte a lányok sikoltozva ecsetelték, hogy milyen isteni pasi is ő, még ha kicsit idősebb a zsánerüknél. És az a csodás szeme... <br />- Valami baj van? –kérdezte Jane aki még mindig nem tudott semmit az egészről.
<br />- A lányok itt maradnak, míg Nick nem jön vissza értük személyesen. Senki sem nyúlhat hozzájuk! –nézett komolyan Michael a nőre, majd válasz nélkül magára hagyta. <br />Nick követte mesterét az épület másik szárnyába ahol épp a beszerzők tartottak megbeszélést. <br />A terembe lépő Michael jelenléte megtörte a csevegés zaját és mindenki meglepetten nézett a ház urára, aki csak különleges esetben jelenik meg. Páran izgatottá váltak egy jó fogás reményében.
<br />- Minek köszönhetjük a jelenléted, mesterem?! –szólította meg az egyik igazi gyermeke köszöntő meghajlást követve Michaelt.
<br />-A Pelt testvérekért jöttem. –mondta a ház ura vészjósló hűvösséggel. A két fiatal vámpír egyszerre pattant fel az annyira áhított jutalmuk reményében. Michael szó nélkül kisétált a szobából, Nick pedig intett, hogy kövessék.
Ritkaság számba ment, hogy emberi testvérpár mindkét tagja vámpírként folytassa a létezését, de ezt a tényt leszámítva átlagos vándorláshoz szokott pasik voltak. A vámpírságuk jelentette az egyetlen különlegességet és ezt átváltozásuk óta ki is használták rendesen. Ám, hogy mennyire felelőtlenül teszik erre csak az Elinától szerzett információ nyomán ébredt rá Michael. Ez pedig jelen pillanatban rettentően bosszantotta. <br />A vámpír úr vezette négy fős csapat egyenesen a garázsok közelében levő lezárt részre ment. Nicket és pár „szerencsésebb” társát leszámítva nem nagyon ismerték a ház lakói ezeket a folyosókat, termeket. Vészjósló némaságban haladtak a középkori díszletnek ható falak között, míg végül elértek egy duplaszárnyú robosztus ajtóig. Két oldalán fáklyára emlékeztető lámpák világították be a teret. A modern berendezésű ház után túlságosan is nagy változást jelentett ez mindenkinek. Michael könnyedén tárta ki a széles ajtószárnyakat, bár a várt nyikorgó hang elmaradt. A horror imádó Daniel felsóhajtott. Fred, az ötcse csak vigyorgott az egészen. <br />- Menjetek. –nyögte Nick, aki nagyon nem élvezte az itt töltött idő egyetlen percét sem. A tornacsarnok méretű teremben nappali világosság uralkodott, pedig egyetlen ablak sem nyílt a felszínre. A levegő nem volt sem áporodott. Határozottan csak a hatás volt középkori, a felszereltség nem. Michael az emelvényen állt, míg a kettő előtte, Nick pedig oldalt. <br />- Mi ez a hely Mester? –kérdezte Fred, míg Daniel nézelődött.
<br />- Valami pöpec díszlet! –vigyorgott végül az idősebb Pelt.
<br />- Ki a teremtőtök, vagy az itt kirendelt vezetőtök? –fúrta gyilkos tekintetét a vámpír úr a két újonc szívébe. A terem hátborzongató visszhangot vert, bár egy vámpír sem rettent meg.
<br />- A vezetőnk Moris, teremtőnk kilétét nem ismerjük. –válaszolt gépiesen Fred.
<br />- Ő mondta nektek, hogy menjetek vadászni?! <br />- Nem. –válaszolt Daniel. –Önként mentünk, hogy bizonyítsunk neked Mester.
<br />- Nem próbált megállítani titeket. –inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, de mégis mindkettő bólintott.
<br />- Mester, Moris aznap nem volt…
<br />- Nem érdekel! –utasította csendre Nicket. <br /> - Mi ez az egész? –kérdezte értetlenül Daniel, mikor végre megérezte a probléma mindent átitató bűzét, és még valamit. Baj, nagyon nagy baj.
<br />- Tudatlanul veszélybe sodortátok az egész fészket! <br />- De mi csak…
<br />- Moris a legnagyobb bűnös, amiért nem okított titeket rendesen.
<br />- Nem! Mester, csak minket büntess! –könyörgött Fred.
<br />- Büntetésetek a szemfogaitok kitépése. Nick, hívd le a harmadikat.
<br />- Igen is mester. –indult az ajtó felé.
<br />- Majd Kai lehozza, míg végrehajtod a büntetést ezen a kettőn.
<br />- I… igen. –vette elő telefonját és adta tovább az utasítást. Majd a szoba jobb oldalán levő szekrényekhez lépett. Orvosi műszerekhez hasonlatos eszközöket kezdett el kiszedegetni a fiókokból. <br /> - De mi csak jót akartunk! –kiáltott fel Daniel.
<br />- Az eredmény a fontos, nem pedig az indíttatás. –mondta ellenkezést nem tűrően Michael. <br /> - Bezzeg a kurvádat nem zaboláztad meg! –üvöltött Fred félelemtől reszketve, majd az ajtó felé rohant. Nick kezében a szerszámokkal fogta le, miután sikeresen elkapta. <br /> - Fred! –kiáltott fel Daniel, ahogy a fivérét nézte hirtelen mellettük termett Michael és Nick kezéből kivéve a fém pecket először kitépte Fred szemfogait, majd a következő mozdulattal beütötte az állkapcsába. Fred felüvöltött fájdalmában, kiáltását a csont reccsenése kísérte. Először térdre rogyott, majd tompa puffanással eldőlt akár egy zsák homok. Ajkai közül vére szivárgott, apró vörös buborékokkal, valamint szörcsögő hanggal ahogy a fájdalom tompítására lélegezni próbált. <br />Daniel kővé dermedve meredt fivérére. Menekülni akart, de képtelen volt egyetlen izmát is mozdítani. Összekoccanó fogai elárulták, hogy még élénken létező emberi oldala halálos félelmében reszket. <br />- Nem kellett volna ezt tennie. –lépett Nick Daniel elé. A fiú üveges tekintettel nézett rá, nem is értette, vajon Nick kihez beszélt.
Michael a földön heverő Fred mellé ejtette kitépett fogait, majd megtörölte véres kezét. Nick előhúzta korábban zsebébe csúsztatott fogót.
<br />- Fájni fog? –kérdezte elveszetten Daniel.
<br />- Igen, de nem annyira, mint Frednek. –Daniel önként kitátotta a száját, de ajkai remegtek. Nick egy pillanatnyi felkészülés után megtette ami a feladata volt. A fiú eltorzult arccal és fájdalmas nyöszörgéssel borult térdre. Tenyerével próbálta megfékezni a szájából ömlő vért. Daniel jobban járt fivérénél, mert ő nem kapott fém pecket. Gyorsabban visszaszerzi régi helyzetét, mint Fred. Neki több hónapba fog telni, mire visszanő a szemfoga. Addig pedig társain múlik kívánják e táplálni. Michael közben letörölte cipőjéről a vért és épp a zakóját vizsgálta amikor nyílt az ajtó. <br />Moris elfehéredve lépdelt be Kai unszolására aki ismételten meghajlással köszöntötte teremtőjét. <br />- Mester, miben állhatok még a rendelkezésedre? –megannyi év után is rajongva várta az utasításokat. <br />- Michael mi ez az egész? –csattant fel két védencét megpillantva Moris, de a ház urának tekintete láttán elhallgatott. <br />- Rád volt bízva ez a két szerencsétlen kölyök!
<br />- Mit tettél velük? –villantak fel az ő szemei is.
<br />- Magad miatt aggódj inkább! Kai, Nick. –fordult el. –Leláncolva zárjátok el. 1 év. magány.
<br />- De mester… –próbált ellenkezni Nick.
<br />- Igen. –fogadta el feladatát Kai. Michael kivonult a teremből, Moris pedig úgy döntött nem adja ingyen a bőrét. Rá támadt Nickre akit sikeresen meg is sebesített, de Kai az újabb csapása előtt a karjánál fogva falhoz vágta. Nick nem törődve szétrepedt ruhájával lefogta a vámpírt, míg Kai előbb kitépte a fogait, majd ő is megkapta a fém pecket. Moris nem üvöltött fel, de folyamatosan morgott akár egy megvadult farkas. Tapinthatóvá vált a feszültség a teremben, végtére is Moris szintén az idősebb vámpírok közül való, és eddig tisztelet övezte. Nick valahol túlzásnak érezte ezt az egészet. Nem mutatta, de bántotta, hogy ő okozta ezt. „Ha nemet mondott volna Elinának…” gondolkodott el, mialatt leláncolták Morist. Kai nem szólt egy szót sem, csak tette a dolgát mint mindig. Sokan túl büszkének vélik viselkedését, amiért nem beszélget akárkivel. Pedig csak egyszerűen magányos farkas típus aki megfogadta halála előtt, hogy örökké szolgálja majd mesterét, kérjen bármit. <br />Miután a tehetetlené vált testet átvitték a másik terembe ahol Nick felnyitotta az egyik beton verem fedelét, belefektették. Rázárták a fedelet, és Kai ráírta a dátumot, valamint a büntetési időt.
<br />- Vidd fel a másik kettőt, én majd feltakarítok. –mondta Kai, Nick pedig nem ellenkezett. Örült, hogy megszabadulhat a helyről, ráadásul az események hatására nagy mennyiségű vért kívánt. Daniel viszonylag jól volt, de fivére még mindig a földön hevert. Először talpra segítette Danielt aki meg bírta tartani magát, így könnyebben oldotta meg a feladatot. Egyszerre ki tudta vinni a két fiút. Lassan botladozva haladtak, míg fel nem értek a házba ahol már várt rájuk pár ember akik átvették a terhet. Nick egyből kedvenc véradójához sietett és minden előzetes nélkül vámpírcsókjával illette a meglepett lányt. Ha még tovább maradt volna lent vérszomja végzetessé válhatott volna a lány számára, de így még időben le tudott állni. Mivel a házban rettentően figyelnek a donorokra, így a lány is egyből megkapta a szükséges ellátást. Nick várt míg kicsit összeszedte magát, csak ezután hagyta ott. Alig haladt valamit, mikor a folyosón ismételten belebotlott az őt kereső Kaiba aki Michael üzenetét vitte. <br /> - Innentől a te gondjaidra vannak bízva a lányok egészen addig, míg a társaikkal együtt haza nem térnek.
Miután Michael elhagyta a pincét visszatért az irodájába. Ám nem hagyta nyugodni a tudat, hogy ki a felelőse és informátora az egész történetnek. Megszabadult véres ruháitól, majd patyolat tisztán hívatta Janet. A nőnek feltűnt, hogy a férfi átöltözött, de végig hallgatta mondandóját. Egészen addig csendben volt, míg ki nem derült az informátor kiléte.
<br />- Miért hiszel annak az ostoba libának?! –csattant fel mérgesen.
<br />- Mert fontos, hogy a közelemben legyen. –titokzatoskodott Michael.
<br />- Bárkit megkaphatnál! Nála sokkal jobbak százai örömmel tartozhatnának hozzád! –sértett büszkeségét nem tudta palástolni. Michael lassan és elgondolkodva lépdelt a nőig, majd állát megtámasztva tekintetük találkozott.
<br />- Pontosan ezért. Ő nem bárki, és különb megannyi más nőcskénél. Egy asszonyt kivéve. –csókolta meg Jane dühtől vöröslő ajkait.
<br />- Lehetnél többször ilyen. –sóhajtotta Jane megfeledkezve máris a dühéről.
<br />- Tudtommal a vámpírok nem felejtenek. <br />- Ez így van. Viszont a nők igénylik a feléjük áradó figyelmességet.
<br />- Keveset vagyunk így. –karolta át a nő derekát. Ajkai lágy mosolyra húzódtak, már-már emberi érzelmek tükröződtek az arcán.
<br />- Ritkán talállak ilyen hangulatban. Főleg, mióta ekkora problémák vannak.
<br />- Féltékeny vagy arra a gyermekre, pedig felesleges. –mondta Michael, mire Jane elkapta a fejét, hogy tekintete ne árulhassa el még inkább. A férfi lágyan visszafordította állát kissé megtámasztva és mélyen a szemébe nézett.
<br />- Bántott ahogyan viszonyulsz hozzá. –kerülte a közvetlen szemkontaktust Jane.
<br />- Feleslegesen! –ismételte meg a férfi.
<br />Kopogás szakította félbe a beszélgetésüket. Kis szünet után Kai lépett be az ajtón. <br />- Mester. Végrehajtottuk a parancsot.
<br />- Köszönöm Kai. –bólintott, mire a gyermek mélyen meghajolt. –Kérlek mond meg Nicknek, hogy ettől a perctől az ő feladata és felelősége óvni a lányokat, míg társaikkal együtt vissza nem térnek a kontinensre. –Kai bólintott, majd elhagyta a szobát. <br />- Nem akarod, hogy kijusson a lányhoz.
<br />- Pontosan. Nyitott könyv vagyok a számodra. –villantak fel szemfogai széles mosolyától.
<br />- Ha az lennél, egyszerűbb lenne, mikor másokkal foglalatoskodsz. –fogta össze a haját, majd felajánlotta vérét amit a férfi el is fogadott.
<br />Később, miután Michael ismételten magára maradt elgondolkodva meredt a távolba. Aztán pár telefonhívást követve elhagyta a villát. Halk doromboló motorú autójával szelte át a várost. A felkelő nap fénye nehezen, de átjutott a sötétített ablakokon amikor Michael bekanyarodott a szálló parkolójába. Reggeli álmosságban furcsa hatást keltett az elegáns, kipihentnek tűnő vámpír. A recepciós hölgy tompult érzékeire alig kellett hatást gyakorolnia a férfinak és máris mindent tudott Elina, Iván és Roy tartózkodási helyéről. Az edző közbenjárására a hármas együtt és lejjebb kaptak helyet. Perceken belül már a szoba ajtaján kopogtatott. Választ nem várva nyitott be. A sötét szobában egyből szemben találta magát egy kék szempárral. Mintha csak rá várt volna Elina, felöltözve ült az ágyon. Mellette halkan szuszogva aludt a két fiú az összetolt ágyakon. <br />- Micsoda meglepetés. Csak nem rám vártál? –Elina bólintott válasz gyanánt.
<br />- A lányok? –tette fel kérdését egy pillanatnyi csend után. <br />- Sértetlenek. –Elina felállt az ágyról és látható sebességgel szelte át a szobát.
<br />- El kellene engedned őket.
<br />- Semmit sem kell tennem.
<br />- Michael! –hangja érdekesen csengett.
<br />- Fel fogod ébreszteni a kis ember kedvenceidet. Akkor pedig könnyedén bajuk is eshet. –villantak fel szemei a sötétben.
<br />- Akkor megöllek! –árulta el magát a lány. <br />- Te engem?! –suhant el mellette az ágyakig, és mire Elina reagált már túl közel hajolt az alvó Ivánhoz. Elkapta a karját és elrántotta a férfit, de addigra már késő volt. Megjegyezte a fiú illatát.<br />- Te az enyém vagy! –kapta el nyakánál fogva és egy könnyed taszítással mindketten kicsapódtak a nyitott ajtón. Egyenesen a falnak ahol Michael a magasban tartotta a szabadulni próbáló Elinát. A lány gyilkos pillantást lövelt felé,de a férfi ajkai széles mosolyra húzódtak.
<br />- Soha. –nyögte mikor egy pillanatra csökkent a fojtás ereje.
<br />- Érzem ahogy lángol a véred. –Michael közelebb hajolva szagolgatta a lányt, akit –ha lehetséges lett volna- kiráz a hideg. A vámpír minden finomkodást mellőzve csapott le áldozatára, mire az fájdalmasan felsikkantott. Mámorban úszott a megkaparintott vér hatására, nem törődött semmi egyébbel. Egyedül pár villanás zavarta meg percekkel később. Iván állt az ajtóban és fényképezte őket. Elina sápadt már a vérveszteségtől, tekintete kikerekedett ahogy megpillantotta a fiút.
<br />- És most megoldom a problémánkat a halandóddal. –búgta gyengéden a lány bőrébe, majd eleresztette, hogy rongybabaként roskadjon a földre. <br />- Mielőtt bármit is tenne feljuttatom a világhálóra a fotókat! –emelte fel Iván a telefont.
<br />- Fiam-fiam-fiam… És vajon kire lenne ez hatással? Senki nem tudja, hogy létezünk. <br />- Ám a bedrogozott milliomosra aki vámpírnak képeli magát és külföldi lányokra támad, már kap a sajtó! Tudom ki maga, és azt is, hogy sokat veszthet az emberek szemében! –Michael egész testében megfeszült egy pillanatra, majd visszafordult Elinához.
<br />- Ne felejtsd el, hogy hol a helyed! –simított végig az arcán.
<br />- Tudja jól! Épp ezért is fog hazatérni velem! –válaszolt Iván, mire Michael felmordult, de mégis magára hagyta a párost. <br />Iván egyből a lányhoz sietett aki próbált menekülni, elhúzódni tőle.
<br />- Ne! Menj innen! –susogta reszkető ajkaival, de Iván nem tett eleget a kérésnek. <br />- Elina. –nyúlt feléje tele aggodalommal.
<br />- Ne! –nyögött fel a lány.
<br />- Vér kell? –a válasz egy néma bólintásban merült ki. Iván karjaiba fonta a még inkább remegő lányt. –Csak ne túl fájdalmasan kérlek! –nyelt egyet, majd magához húzta. Az előzetes lágy csók hatására Iván vére erőteljesebben áramlott azon a részen ahol Elina harapásával felsértette a bőrt. Így viszonylag fájdalommentesen zajlott le a létfontosságú véradás. Aztán percekig ültek ott a földön, mire annyira összeszedték magukat, hogy Elina már meg bírt szólalni.
<br />- Ostoba vagy! <br />- Szívesen. –simította végig a friss nyomokat a fiú.
<br />- Köszönöm, de akkor is nagy butaság volt.
<br />- De sikerült!
<br />- Meg is ölhetett volna.
<br />- Ahogyan téged is.
<br />- Iván. Én halott vagyok, nem számított volna.
<br />- Ez oltári nagy baromság! –nézett rosszallóan a fiú. –Többé ne is halljam ezt, megértetted?!
<br />- Azt hiszem.
<br />- Helyes. Most pedig bemegyünk és alszunk egy nagyot. –segítette fel a lányt, majd kótyagosan bár, de bejutottak a szobába és be zárták az ajtót. Roy fején a fejhallgatóval az egész közjátékot átaludta, de legalább nem kellett azzal törődni, hogy mihez kezdjenek ezzel az egész helyzettel.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-22260366111118972022011-02-02T23:18:00.000+01:002023-03-02T23:57:37.698+01:009. Vérszomj és szerencsés véletlenHárom órán át csak futottam össze-vissza a városban, hogy ha mások keresnének nehezebben tudjanak lekövetni. Végül egy nagy turista szállás és kollégium közelében kötöttem ki. Már korom sötét volt, a szobákból kiszűrődő fény hívogatóan hatott rám. Úgy gondoltam a régi időkben megszokottá vált koplalást könnyedén bírni fogom, de tévedtem. A fészekben töltött időszak alatt túlságosan is hozzászoktam a rendszeres kényelemhez. Ráadásul nincs nálam semmi, hogy esetleg a vérbankba menjek donor vért venni. Vadászat céljából egyenesen az egyik épületet néztem ki magamnak. Egy gyerekkoromban megjegyzett kiszámolót dúdolva választottam ki három ablakot a sok közül. <br />Az első egy társalgó féleségé volt, odabent 8 fővel. Fiúk, lányok vegyesen. Túl sok szemtanú volt, mielőtt le tudtam volna állítani őket elárulnak. Ölni pedig nem akartam, így kiesett. <br />A második ablakon benézve meglepetten konstatáltam, hogy az emberek milyen feledékenyek. Égett a villany, de senki sem volt a szobában. Feljebb kapaszkodtam a harmadik kiszemelt célpontig, sikerben reménykedve. Egy kétágyas szoba teraszára másztam be. Odabent némi fény világított. Az egyik ágy üresen hevert, de a másik ágyon feküdt valaki és a fény tőle áradt. Talán zenét hallgatott, legalább is a külső ricsajt kizárva erre a következtetésre jutottam. Már csak be kellett valahogy jutnom, hogy megoldjam a kis problémámat ami a vérszomjat illeti. Halk kattanással törtem el az ablak buktató vaspántját és lassan leengedve szabaddá nyílt az út zsákmányomhoz. Óvatosan bemásztam és biztos ami biztos alapon figyeltem. A szuszogása és szívverése egyenletesen nyugodt volt. A fény pedig a lejátszója merülését jelezte. Igazam volt, zenét hallgatott. Elmosolyodva gondoltam a tökéletes sikerre. Fel sem fog ébredni, én pedig könnyedén jutok táplálékhoz. Az ágyhoz lépve azonban ledöbbenésemben felkiáltottam. <br />- Te?! –néztem a más ismerőssé vált arcra. Felpattanó barna szemek meglepetten meredtek rám.
<br />- Te?! –döbbent meg ő is.
<br />- Francba! –dörzsöltem meg a homlokomat. –Ezt nem hiszem el, ilyen nincs. –csóváltam a fejem.
<br />- Mit keresel itt? –ült fel.
<br />- Semmit. Már itt sem vagyok. –másztam ki az ablakon ahol bejöttem. –Ilyen komolyan nincs. –néztem ki a teraszról, hogy szabad e az út a mászáshoz.
<br />- Várj! Most meg mit csinálsz? –nyitotta ki mögöttem a teraszajtót Iván.
<br />- Lelépek! –másztam át a korláton.
<br />- Miért jöttél? –kérdezte mosolyogva.
<br />- Nem téged kerestelek. –néztem rá pofákat vágva. –Ennyire nem vagy fontos.
<br />- Aha, persze. –vigyorodott el. –Csak úgy találomra felmásztál a 6ra.
<br />- Nem. Kiszámoltam, hogy hova menjek. –támasztottam meg magam.
<br />- Kiszámoltad? –nevette el magát.
<br />- Hahaha… –néztem le és elengedtem a korlátot. Zuhanásra számítottam, de nem ez történt. Iván elkapta a karomat. <br />- Ne csináld már! –szorította a karomat félig kint lógva.
<br />- Eressz! <br />- Maradj már! Miért kell neked folyton lelépni? –nézett rám kérően.
<br />- Engedj el, és nem megyek sehova. –mondtam egy fél percnyi gondolkodást követve. Ha már egyszer patthelyzet alakult ki. Ő pedig szó nélkül így tett. Elkezdtem lefele csúszni, de fél méterrel lejjebb a kiszögellésben megálltam. –Állj hátrébb! –szóltam fel és elrugaszkodtam. Ahogy átlendültem a korláton egy meglepett szempárral találtam szemben magam.
<br />- Azt a. –szusszant egy nagyot, majd elmosolyodott.
<br />- Mi az?! Csak nem meglepődtél? –kuncogtam.
<br />- Hát, nem minden nap ugranak csajok a teraszomra. –nyitotta be a teraszajtót és bementünk.
<br />- Nos maradtam. Mit szeretnél? –néztem rá ahogy megtámaszkodik a mögöttünk gyorsan becsukott ajtón.
<br />- Szóval tényleg valóság vagy.
<br />- Hús és vér. Szó szerint. Miért, mit hittél? –kérdeztem rejtett mosollyal.
<br />- Nem érdekes. Inkább beszélgessünk másról. –mutatott az ágyára, így leültem. Ő pedig velem szemben helyezkedett el lejátszóját arrébb dobva, törökülésben. A párnáját pajzsként ölelte, félrebillentett fejjel vizsgálgatott.<br />- És miről szeretnél beszélgetni? –kérdeztem végül kíváncsian.
<br />- Kérdezhetek pár dolgot? <br />- Igen, max nem válaszolok. –mosolyogtam.
<br />- Hány éves vagy? <br />- Következő kérdés? –hárítottam.
<br />- Ne már!<br />- De már.
<br />- Most akkora dolog?
<br />- Nos, ha úgy vesszük igen. Egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát. Plusz én is kérdezhetném, hogy akkora dolog tudni?! <br />- Akkor azt mond meg, mennyinek mondod magad a világ előtt?
<br />- 26. Miért, mennyinek tippelnél?
<br />- Nem tudom. De úgy kb. annyinak.
<br />- Sok problémát okozott neked azaz este? –valamiért aggodalmam támadt miatta. Pláne, hogy az utóbbi pár órában ennyi alkalommal futottam bele. Rossz ómen.<br />- Hát nem volt épp sima az élet, miután a saját szüleim sem hittek nekem, de megvagyok. –húzott egyet a vállán.
<br />- Sajnálom. <br />- Ne tedd, sosem voltam annyira boldog és ledöbbent, mint amikor kiderült, hogy nem vagyok bolond. Hisz te élsz! –mutatott rám széles, őszinte mosollyal. –Vagyis vagy. –javította ki zavartan, erre nevetnem kellett.
<br />- Igen, így is mondhatjuk. Tudod nehéz volt otthagynom téged akkor, de bajban voltam. Nem volt annyi időm, hogy megvárjam amíg magadhoz térsz és módosítsam az emlékeid.
<br />- Bajban? Bár mondjuk elég rossz állapotban voltál, ha jól emlékszem. –gondolkozott el.
<br />- Mire emlékszel? <br />- Felébredtem, azt hittem a szüleim jöttek haza. Ahogy kinéztem az ablakon láttam valamit mozogni ezért lementem, hogy megnézzem nem e egy macsek, vagy kutya. És megtaláltalak téged.
<br />- De miért jöttél közelebb? –néztem rá értetlenül.
<br />- Sérült voltál.
<br />- És vadidegen. Éjszaka. –vágtam rá.
<br />- És sérült. Egyébként nem tudom. Kíváncsiság, aggódás… Már nem emlékszem pontosan. –mosolyodott el. Nos ezeket láttam a szemében, csak egyvalamit nem. Félelmet.
<br />- Nem féltél?
<br />- Nem emlékszem.
<br />- És most? Most sem félsz? Az előző produkció után sem? Vagy, hogy tudod mi is vagyok?
<br />- Kellene?
<br />- Igen. Veszélyes vagyok. –hajoltam egyre közelebb és közelebb hozzá, míg nem éreztem, hogy a lehelete megsimítja a bőröm. Nyelt egyet.
<br />- Inkább lenyűgözött azaz ugrás. –még közelebb hajoltam hozzá.
<br />- Lenyűgözött mi?! Ez a lényege. Amíg egy valamire figyelsz közben én mást is teszek. –kaptam fel a lejátszóját és ültem vissza a helyemre. –Mit hallgatsz?
<br />- Úgy sem tetszene. –nyúlt érte, de elkaptam a kezem mielőtt megérinthette volna.
<br />- Azt had döntsem el én. –kapcsoltam be és hallgattam bele az első dalba. –Pedig tetszik. –mosolyogtam rá, mire közelebb húzódott.
<br />- Melyik? –hajolt a fülemhez és úgy hallgatta. –Pedig szinte alig szeretik.
<br />- Nos akkor úgy fest, ezt tőlem örökölted. –vigyorogtam rá. –Már régóta ismerem őket, a sikeressé válásuk előttről. –pörgettem tovább a következő dalra.
<br />- Várj, mutatok egy másikat. –támaszkodott a térdemre, hogy kivehesse a kezemből a lejátszót. Miután megszerezte, a keze kissé feljebb csúszott a combomig. –Ez az. –hallgattuk közösen az újabb dalt.
<br />- Ezt is imádom. –mosolyogtam rá. Szeme a lejátszó fényében csillogott. Most is az a hihetetlen pozitív érzelmek jelentek meg benne. Egy hosszú pillanatig elmerültem mogyoróbarna szemeiben. Merengésemből érintése billentett ki. <br />- A kezed. <br />- Mi van vele? –kérdezte tudatlanul.
<br />- Rossz helyen van. –mondtam komolyan.
<br />- Szerintem jól érzi ott magát, vagyis jó helyen. Bár lenne még jobb is. –simított be a szoknyám szegélye alá.
<br />- Ez nagyon, nagyon, de nagyon rossz ötlet. –ha akartam volna megakadályozom. Saját magamon lepődtem meg amikor rájöttem, hogy kicsit sem zavar.
<br />- Úgy tűnik rossz ötleteim támadnak amikor a közelben vagy. –mosolygott.
<br />- Eléggé. Már harmadszor vagy abban a helyzetben, amikor is a kés élen táncol az életed. –húzta kissé feljebb a szoknyámat.
<br />- De amíg a kezedben van az a kés, nincs baj. <br />- Te csak azt hiszed. És pontosan az a baj, hogy az én kezemben van a kés. –sóhajtottam.
<br />- Miért?
<br />- Mert nem érzek olyat amit egy ember érezhetne mikor kiolt egy életet. Ha nem te lettél volna az ágyban, már rég leléptem volna, miután kiszívtam a szükséges vérmennyiséget. –próbáltam túlozni kicsit, hogy elriasszam. Nem akartam volna akkor sem túl sokat elvenni. Egy hiányzó emberrel csak a baj van, és magamra vontam volna a figyelmet. Ezt pedig most nagyon nem akartam.
<br />- Na, és hol is van az a bizonyos kés? –kérdezte mosolyogva.
<br />- A másik combomra van erősítve. –erre kissé meglepődve megtorpant. <br />- Ugye csak viccelsz? –csúszott még feljebb a szoknyám.
<br />- Nem. –ahogy kissé tátott szájjal néztem rá kivillantak szemfogaim. A keze lassan átsiklott a tőrt keresve. Könnyedén megtalálta a szíjat és ujjai végigsimították a markolatot, majd a pengét. Meglepettségében megmozdította és a tőr éle végigvágta a combomat, majd ahogy elkapta a kezét ujjait is megvágta. Ő felszisszent én pedig elvesztettem higgadtságom utolsó szikráját is. Szenvedélyes csókkal támadtam le, annyi vágy és eddig elfojtott kéj volt bennem, hogy alig bírtam elszakadni tőle mikor már felette támaszkodtam. Az ágy kócosra nyomta a haját, úgy éreztem a lényétől menten elolvadok. Tudtam, hogy nem szabadna hagynom elsodorni magam, de már késő volt. Minden apró pontom rá és csakis rá vágyott. Nem látszott sem meglepettnek, sem elutasítónak. Ember, sőt más férfi sem hozott még ennyire lázba. Talán csupán egy valaki, de rá most nem akartam gondolni. Kizárólag a barna szempárra és tulajdonosára. A kettőnk vérének illata keveredett a szobában. Izgalmas, kábító elegyet alkotva bódított el, míg már nem bírtam tovább.
<br />- Szeretkezz velem! -suttogtam, lágyan megcsókolva. Kezei lassan belém kapaszkodtak. Érzékien simítva kivillanó csípőm vonalát. Onnan pedig előre siklottak a fűző zsinórozása mentén haladva felfelé egészen a nyakamig. Halk sóhajt és mosolyt csalva ki belőlem. Nem zavart a másságunk, hogy mit válthatna ki a megváltozott kisugárzásunk. Vérző tenyerét ajkaimhoz emelte, én pedig készségesen tisztogattam meg sebét egy puha csókot lehelve rá. Amikor ismét rápillantottam kis meglepettség tükröződött rajta, majd, mint a régen látott fontos ismerős, kedves csókkal üdvözölt. Talán így is volt. Ez az énem kísértette álmaiban ami most valósággá vált. Vérének íze rám is ilyen hatást gyakorolt. Mintha régen látott kedvesem talált volna ismételten rám. Eddig nem tudtam, és nem is hihettem, hogy beleszerettem tekintetébe, vérének ízébe, sőt az egész lényébe. Hosszú, kissé hullámos hajam sötét lepelként borított be mindkettőnket ahogyan lehúzott magához egy újabb hosszú csókra.
<br />- Más szinten mozgunk. –kalandozott el a keze.
<br />- Oh, afelől nincs kétségem. Akinek csak az emléke van arról, valaha hogyan szeretett, s szerették. –sóhajtottam bánatosan. <br /> - Emlékek? –kérdezte vidáman. <br /> - Emlék! –néztem rá komolyan.
<br />- Oh. –lepődött meg. –Azt hittem…
<br />- Mit? Hogy bűnös éjszakai életmódom alapján lefekszem bárkivel?
<br />- Nem. –mondta szelíden. –De, hogy bírtad ki?
<br />- Nos, nem volt megfelelő személy. –pillantottam oldalra zavaromban.
<br />- Egészen idáig. –markolta meg fenekemet. A vámpírokról megvan a véleményem. Az emberek pedig nem hoztak tűzbe. Egészen idáig. Apró csókokkal borítottam el állát nyakát. Feltérdeltem, ő pedig követett, hogy egyszerűbben le tudjam hámozni róla pólóját. Miután visszafeküdt, combjaira ültem és így simultam hozzá, felsőtestét csókolgatva. Éreztem ahogy combomról egyre feljebb siklik a szoknya, felfedve tőrömet, a szíjat, végül a fehérneműmet. <br /> - Lefegyvereznélek szívesen, de inkább rád bízom. –mosolygott rám. <br /> - A tőrömet elveheted, ám én mégsem maradok védtelen. –viszonoztam édes mosolyát, majd könnyed mozdulattal lepattintottam a szíjat összetartó kapcsot. A tőrt pedig a földre ejtettem pólója mellé. <br /> - Elég rám pillantanod ezekkel a szemekkel. –simította meg az arcom. –Hogy róluk ne is beszéljek. – érintette meg kivillanó szemfogaimat.
<br />- Te vagy az egyetlen ember aki így állna hozzám. –sóhajtottam fel érintésétől még inkább kivillantva őket. Iván pedig megemelkedett kissé, hogy megcsókolhassa a bal vámpírfogam, majd ajkai nyakamra tévedtek. Hasánál megtolva fektettem vissza, mert még nem végeztem felsőteste feltérképezésével. Szívogatva és csókolgatva kerestem meg érzékenyebb pontjait, amiket halk sóhajai, rezdülései jeleztek. Bár nagy volt a kísértés, végül mégsem próbáltam ki, milyen érzést válthatnék ki belőle egy kis karcolgatással, mert ha megsérteném a bőrét képtelen lennék megállni harapás nélkül. A vérszomj küzdött bennem teste iránti vággyal, úgy éreztem kettőnk közül én táncolok penge élen.
Érintésemre csikisen összehúzta hasfalát, csókomra pedig ellazult. Korábban ennyire még senkit sem figyeltem meg. Senki nem varázsolt el ilyen mértékben. Végül átvette az irányítást, oldalra csúsztatva kerekedett felül. Míg megszabadított felhúzott szoknyámtól, addig én gombolással lazítottam feszessé vált nadrágján. <br />- Legalább biztos, hogy nem felejtesz el ismét. –csókolt meg pajkosan.
<br />- Nem felejtettelek el. Hátrányban vagyok, mert te változol. –nyögtem fel halkan. Ujjai és ajkai tudták milyen módszert vessenek be ellenem. Képtelen voltam nem jelezni kényeztetésének jelét. Vérszomjamon pillanatnyilag felülkerekedett az iránta érzett vágy. Két oldalamon simított végig, miközben ajkai vándorútra indultak a nyakamon. Kibújt egy pillanatra vámpír énem, és felmordultam a torkomat óvva.
<br />- Máris dorombolsz? –kérdezte vigyorogva.
<br />- Bocsánat. Ösztönös. –sütöttem le a szemem, ő pedig megcsókolt. <br />- Nincs bocsánat. Dorombolj nekem! –tért vissza nyakamhoz, mire újra feltört belőlem a hang, de most már jóval barátságosabban. Ujjaimmal összekócoltam haját, míg ő kulcscsontomra figyelt, majd hátán végigsimítva elértem és belekapaszkodtam nadrágja övtartójába. A légzésem felgyorsult kissé ahogyan végigsimított melleim között, hogy kiszabadíthassa őket a fűző fogságából. Közben kezeim feltűnés nélkül jutottak be nadrágja alá. Egy határozott mozdulattal oldotta ki a zsinórozást és szabadított meg felsőmtől, miközben én lehúztam nadrágját. Ezzel újabb két ruhadarab landolt a földön. Már csak egy-egy alsó választott el mindkettőnket a másiktól. A bőröm hűvösebb volt az övénél, ám érintése és csókjai nyomán éreztem, ahogy felmelegszem. Táplálkozással még sosem éreztem ilyet, vártam, hogy még a végén elpirulok, vagy izzani nem kezdek. Nem ez történt.
Iván fantasztikus szeretőnek bizonyult. A csókok és simogatások mindkét oldalon megtették hatásukat, míg végül padlót fogott az utolsó két ruhadarab is. A látványa felejthetetlen volt számomra, és csak reménykedni tudtam, hogy egy kicsit ő is így érez. Az emberek elfelednek dolgokat, de én nem akartam ilyen sorsra jutni ennél a csodálatos lénynél. Szorosan átöleltem és csókoltam, míg megtette a következő lépést. Felsóhajtott, én ebben a pillanatban visszatartottam a levegőt. Együtt voltunk, most már tényleg. Azaz ártatlan gyermeki tekintet mostanra vágytól csillogó férfivé vált. Úgy éreztem talán ez lehet a boldogság. Minden zavaró gondolat, a rossz történések és bosszantó dolgok elszálltak. Nem maradt más, csak ő és én. A gyönyör útján közösen lépdeltünk a boldog kimerültségig. Testem reagált minden apró rezdülésére. Ha akartam volna, sem titkolhattam el amit kiváltott belőlem. De nem akartam, hisz ő kérte, hogy doromboljak. Bár nem volt nagy tapasztalatom, de érzéki odaadással viszonoztam kényeztetését. Időnként visszaszereztem az irányítást, és hasonló hangokat varázsoltam belőle, mint ő belőlem. Úgy éreztem repülök egy hosszú végtelen pillanatig és mikor lenéztem rá az ő tekintete is szárnyalásról árulkodott. Mikor már éreztem közeledik a vég, lassított, játszani kezdtünk az idővel és egymás tűrőképességével. Ám egy ponton az együttlétünk átcsapott vad lángolássá. Órák teltek el így, és még mindig felforrósodva foglalkoztunk a másik örömének fokozásával. A sóhajok és légzése szaporává vált, míg én újra és újra összerezzentem ahogy végigsimított hasamon, vagy melleimen. Apró izzadtságcseppek jelentek meg a bőrén, amik az enyémre kerülve elpárologtak. Ha folyamatosan és megállás nélkül táplálkoznék, akkor sem lehettem volna ennél izzóbb hangulatban. Ám a vérszomjam elmúlt, nem éreztem mást, csak telhetetlenséget Iván iránt. Egy újabb átélt gyönyörtől, már nem bírtam mást tenni, mint pihegni percekig, de ő nem hagyott magamra és újra feltüzelt. Végül szenvedélyes szeretkezésünk csúcspontjában az ágy csak úgy megadta magát alattunk. A reccsenést elnyomta kéjes sóhajunk, a koppanást pedig levegőért kapkodó tüdőnk kiáltásai. Mozdulatlanul próbáltunk visszatérni az élők sorába, majd mindketten felnevettünk.
<br />- Gyilkosok lettünk. –kuncogtam Ivánra hajolva és megcsókolva őt.
<br />- Azt hiszem a deszka töri a hátamat. –karolt át.
<br />- Szegényem. Addig nincs gond, míg a szexi fenekednek nem esik baja. –simítottam végig az arcát egy széles mosollyal. Elkezdtem köröket rajtolni mellkasára észre sem véve, hogy közben valahogy a földre tessékelte a párnát és a takarót. Egy gyors diadalittas csókkal húzott le mindkettőnket a földre és a puha takaróra.
<br />- Így mindjárt más. –fogta meg az egyik mellemet, míg a másik másikra lágy csókot lehelt.
<br />- Elhiszem, hogy jobban érzed magad felül. –igazítottam meg a párnát a fejem alatt.
<br />- Tudod hol érezném magam még jobban? –hasalt rám.
<br />- Hékás, csak úgy? –öleltem magamhoz. Oh, nem csak úgy. –vidultam fel. Lábaimmal körülfontam derekát és szinte ott folytattuk ahol az ágy összedőlése megszakított bennünket. Lágyabban és gyengédebben érintettük egymást. Kiélvezve a napkeltéig eltelt idő másodperceit is. A fáradtság végül mégiscsak utolért mindkettőnket és a földön, saját ruháink között összebújva aludtuk át a délelőttöt. Az álmok nélküli mély alvás üdítőleg hatott rám, fel sem ébredtem mikor a szoba másik lakója betoppant. <br /> - Te jó ég! –kiáltott fel a félig romokban heverő szoba láttán. Iván felrettenése hatott rám is, de még mindig észre sem vettem az idegent. Nem jelentett veszélyt. <br />- Jó reggelt! –mosolyogtam rá hason fekve.
<br />- Jó reggelt! –csókolt meg lágyan. –Mi az? Azt hittem nem most látsz ruhátlan embereket! –vigyorgott a srácra Iván. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem vagyunk egyedül.
<br />- Iván?! –pislogott még mindig értetlenül.
<br />- Áh igen. Elina bemutatom Royt, a szobatársamat. Roy, ő pedig Elina az én… –pillantott rám
<br />- Egy régi ismerőse. –mosolyogtam.
<br />- Hello! –lépdelt át közöttünk, hogy eljuthasson az ágyáig. <br />- Mennyi az idő? –nézett körbe, meglepetten, hogy mennyire világos van.
<br />- Elmúlt dél is. És Missit sehol sem találom. –sóhajtott Roy.
<br />- Missi? <br /> - A barátnője.
<br />- Áh értem. –simítottam végig felsőtestét.
<br />- El kellene mennem tusolni és enni valamit, minél hamarabb. –nézte a plafont Iván.
<br />- Azt jól teszed, még az edzés előtt. –nyomkodta a telefonját a másik srác. <br /> - Edzés? –kérdeztem kíváncsian.
<br />- Igen. Ma este mi nyitjuk a tornát.
<br />- Azt a tornát? –döbbentem meg.
<br />- Tudsz más tornáról itt? –vigyorodott el.
<br />- Nem. Csak meglepődtem. –néztem oldalra.
<br />- Régi ismerős, mi?! –vigyorgott Roy a telefonja felett.
<br />- Egy rég nem látott ismerős. –csókolt meg. –Van kedved zuhanyozni egy jót?
<br />- Ha jól rémlik sietned kellene. –mosolyodtam el.–Szerintem gyorsabban végeznél, ha itt várnálak.
<br />- Te tudod. –támaszkodott fel és hirtelen felszisszent az elfelejtett sérülésétől.
- Ohm, teljesen kiment a fejemből. –fogtam a két kezem közé. <br />–Meggyógyítom neked. –sértettem fel az ajkam és a csókkal rásimítottam véremet a sebre. –Pár perc és el fog tűnni. –suttogtam a fülébe.
<br />- Köszönöm. –simította végig az arcom.
<br />- Siess, mert a végén bajba kerülsz. –támaszkodtam a romos ágynak magam köré csavarva a takarót. Iván a fürdőbe ment, csak a víz csobogását lehetett hallani.
<br />- Nem is mondta, hogy van valakije. –nézett rám Roy.
<br />- Csak véletlenül futottunk egymásba. A reptéren vártam valakit és egy géppel érkeztetek. –húztam fel a térdeimet.
<br />- Akkor helyi vagy? –kérdezte felcsillant szemmel.
<br />- Itt élek egy ideje. –bólintottam.
<br />- Te vagy az én emberem! Meg tudod nekem mondani merre van a Csillagfény klub?
<br />- Persze. Ha innen indulsz akkor két utca egyenesen, aztán balra, majd megint egyenesen. És onnan jobbra már meg is találod. De nappal nem tudsz bemenni.
<br />- Azt tudom, de Missi és még páran oda mentek el az este. Azt hittem messzebb van és emiatt nem értek még vissza. <br /> - Ne aggódj, nincs semmi bajuk. Lehet, hogy lementek a partra. –mosolyogtam rá, megpillantottam egy képet az ágya mellett. –Ő Missi? <br /> - Igen. –adta oda a képet. <br /> - Nagyon helyes lány. –már tudtam honnan volt ismerős az este látott szűz. Biztosan a reptéren láttam amikor Ivánnal találkoztam. –Jól néztek ki együtt. –adtam vissza a képet. Vajon csak őt kapták el, vagy az összes lányt? Talán vissza kellene mennem szimatolni. Nem, nem lehet. Ha elkapna valaki, végem lenne az biztos. A takaróba temetett arccal próbáltam kitalálni, hogy mégis miként deríthetném ki a dolgot. Ekkora hibát ki követhetett el?! Csak úgy elvinni valakit a nyomok eltüntetése nélkül. Nem, biztosan kiderítettek róla, vagy róluk több mindent. Bizonyára letagadtak mindent egy kis kaland kedvéért. Közben Iván visszaért egy szál törölközőbe csavarva és fölém hajolva rám csepegtette a vizet.
- Baj van?! –felpillantottam egyenesen ismét aggódó tekintetébe.
<br />- Nem. Nincs. Csak próbálom kitalálni, hogy mit is csináljak ma. <br /> - Legyél velem. Töltsd velünk a napot. –mosolygott rám egy nagyon halvány pírral az arcán. Talán csak az én élesebb szemeim látták meg a különbséget, de mindenképp édes volt. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne, sőt egyenesen rossz. Itt le kellett volna zárni mindent. Szép volt, jó volt, ennyi. Ám képtelen voltam rá.
<br />- Az jó lenne. –mosolyogtam rá.
<br />- Be kellene jelentened a kis balesetet. –vigyorgott Roy az ágyat bámulva.
<br />- Na igen. Csak, hogy magyarázom meg?! –dörzsölte a tarkóját Iván elgondolkodva.
<br />- Ha feljön az a karbantartó, majd én kimagyarázom. Emiatt aztán egy percig se aggódj. Viszont most használnám a fürdőtöket, ha nem gond.
<br />- Nem! –vette fel a vezetékes telefont Iván, a porta már ki is csengett.
<br />- Én meg már zuhanyoztam, szóval felőlem is mehetsz. –próbálta újra elérni barátnőjét rám se bagózva. A takarót szorosan magam köré fogva, aprókat lépdelve indultam el a fürdőig. Sikeresen ráhúztam a ruhákat a tőrre, mielőtt valami bajt okozna. A hűsítő zuhany, maga volt a víz lágy, simogató kényeztetése. Úgy éreztem magam, mint aki most vett részt egy gyógykezelésen és vagy 40 évvel fiatalabbnak érzi magát. Pedig sokkal többet vont le a valós koromból ez a kis véletlen baleset és következményei. Azon kaptam magam, hogy dúdolom az egyik dalt amit pár órája még közösen hallgattunk az akkor még ép ágyon. Míg a víz alatt voltam, már meg is jelent az egyik karbantartó. A hangja és a stílusa alapján egy belefásult idősebb embernek képzeltem, de tévedtem. Egy 40-es magas, erős férfi volt mély hanggal és a vendégeket lenéző stílussal. Épp zsörtölődött azon, hogy mégis hogyan viselkedhetnek így a fiatalok. És hová fejlődik a világ így stb-stb. Ezzel a hozzáállásával kihozott a sodromból, és fel sem tűnt, hogy ruha nélkül egyenesen a szobába mentem.
<br />- Uram, önnek sem tisztsége, sem feladata megítélni másokat. Nekünk pedig nem kötelességünk végighallgatni a mondandóját. –robbantam a társaságba. A férfi ledöbbenve mért végig és mivel képtelen volt a szemembe nézni, nem tudtam az uralmam alá vonni sekélyes elméjét. Megunva a bámulását csettintettem egyet, hogy szemmagasságba hozzam a tekintetét. Már meg is volt, nem lepett meg amit rám zúdított. Gyorsan és könnyedén kerekedtem felül rajta azt az utasítást táplálva belé, hogy a vendégnek mindig igaza van. A zsörtölődésére senki sem kíváncsi, így végezze el a munkáját és tűnjön el oda, ahonnan jött.
<br />- Sajnálom kisasszony. Máris megjavítom a károkat. Elnézést a kellemetlenségért. –szabadkozott, miután elengedtem az elméjét. <br /> - És kérem mondja meg a recepciósnak, hogy kárpótolják a szoba bejelentett lakóit a kis kellemetlenségért. –nem vártam meg a válaszát, mert rájöttem, hogy a férfin és Ivánon akad még más is a szobába, így zavaromban visszaléptem a fürdőbe, hogy magamra tekerjem ismételtem a takarót.
<br />- Ezt meg, hogy csináltad? –kérdezte Roy, miután a férfi összecsavarozta amit tudott és elvitte a matrac tartó fákat amik valóban eltörtek.
<br />- A nők ereje. –kacsintottam rá nevetve. Ivánra pillantva a vágy fényét láttam megcsillanni ismét. Furcsa érzés fogott el hirtelen, de félreraktam későbbre. Megálltam a fürdő ajtajának dőlve néztem őt, ahogy az asztalon üldögélve leplezetlen stíröl .
<br />- Gyere ide! –intett maga felé.
<br />- Gyere ide te! –húztam kicsit.
<br />- Itt kényelmesebb lenne. –ütögette meg az asztalt. Átsétáltam a hirtelen nagyobbnak és rendezettebbnek tűnő szobán, de megálltam előtte, mire ő kissé értetlenül nézett rám.
<br />- Csak akkor kapod meg ezt a testet újra, ha a legjobb leszel azon a meccsen. –nyitottam szét neki a takarót, követtem a tekintetét ahogy végignézett rajtam.
<br />- Akkor vesztettél, mert Iván a legjobb az országunkból! –nevetett fel Roy.
<br />- Nem a világot értetted az ország helyett?! –csatlakozott hozzá ő is. <br />- A legjobb. Hmm… Ezt kár lenne kihagyni. –karoltam át a nyakát.
<br />- Nem is engedném, hogy kihagyd! –ölelte át derekamat.
<br />- Menjetek másik szobára, mert az ágyamat nem adom! –terült el rajta Roy.
<br />- Úgy is kellene valami kaját kerítenünk. –engedett el Iván, hogy öltözködni tudjon. A ruháimon végignézve aggódni kezdtem. Conrád is ott lesz, könnyedén távolról kiszúrna ebben.
<br />- Tudnál adni egy pólót? –néztem kérőn Ivánra.
<br />- Régi ismerős mi?! Azért kicsit erős, hogy a ruháit hordanád csak úgy ismerősként. –vigyorgott Roy.
<br />- Nem, csak épp a felsőmet baleset érte. –emeltem fel a szétszedett fűzőt.
<br />- Hopp. Hát nem mondom, hogy sajnálom. Csak útban volt. –vigyorgott Iván, majd átadott egy fehér pólót.
<br />- Ez most komoly? –nyújtogattam a pólót ami a combom közepéig ért.
<br />- Egy kicsit hosszú rád.
<br />- Nem is ez a baj. Átlátszik. –fordultam körbe megmutatva a látható alsómat. <br /> - Az sosem baj. –vigyorodott el.
<br />- Így viszont nem maradhat, mert még a végén nem a labdára figyelsz. Hozok neked valamit. –hagyott magunkra Roy.
<br />- Hallod ezt? Azt mondja két labda jobban vonz, mint egy. –simítottam végig a pólón.
<br />- De csak az a kettő.
<br />- Nagyon kedves a barátod. –ültem fel az asztalra és néztem ahogy öltözködik. <br />- Jó fej. Nagyon bírom. Egyébként amit a karbantartóról mondtál…
<br />- Igen?
- Az mennyiben volt igaz?
<br />- Az egész az volt. De persze nem csupán a bájam hatott rá.
<br />- Értem. –gondolkodott el.
<br />- Mondjad nyugodtan. –láttam rajta, hogy nincs még vége.
<br />- Rajtam is használtad?
<br />- Nem. Hozzád nem volt szükségem Jedi elme trükkre. –kuncogtam. –Viszont áruld el, te mit tettél velem.
<br />- Ezt hogy érted?
<br />- Még egyetlen ember sem varázsolt el így.
<br />- A sárm! –mondta büszkén, majd elvigyorodott.
<br />- Örülök, hogy ilyen kis szerény vagy. A világ legjobbja aki egyben még sármőr is.
<br />- A szerencsést se felejtsd el. Elvégre anélkül nem bukkanhattam volna rá ismételten a régi angyalomra.
- Angyal?! –bólintott. –Hát ezért nem féltél tőlem?! Azt hitted angyal vagyok? –ismét bólintott. Meghatott és meg akartam köszönni, de Roy megtörte a pillanatot.
<br />- Honnan? –kérdeztük egyszerre a rakat ruhát nézve.
<br />- A csajoktól! –adta át a táskát vigyorogva.
<br />- Ugye nem?! –meredt rá Iván.
<br />- Deeee… Többen érdeklődtek, hogy ki imádkozott olyan híven a szobában. „Oh, istenek…” –próbált meg leutánozni Roy. Öltözködés közben nem reagáltam le a kis hangutánzást, de végül nem bírtam megállni. Egy puszit nyomtam az arcára és a fülébe suttogtam:
<br />- Lehetsz te is a világ legjobbja a barátnődnél, csak elő kell csalogatni belőle ezeket a hangokat… Ahm… –sóhajtoztam kéjesen amitől elvörösödött.
<br />- Kész vagy? –kérdezte tőlem Iván.
<br />- Mennyinek nézek ki? –fordultam körbe.
<br />- 21-22.
<br />- Akkor kész. –hagytuk hátra Royt aki intett, hogy majd jön.
<br />- Mit mondtál neki? –vigyorgott Iván.
<br />- Pontosítottam, hogy miként is hangzott az a bizonyos imádkozás.
<br />- Ördögi nőszemély. –karolt át.
- Démon. Egy kis succubus. –nevettünk mindketten szegény Roy ábrázatán az ebédlőbe menet. <br /><br />A terem még nem volt túlzsúfolt, de azért jó pár tekintet követett minket amíg végre az asztalig jutottunk. <br /> - Azt hittem a vámpírok nem esznek emberi ételt. –tört ki belőle a kíváncsisága.
<br />- Nos, nem gondoltam, hogy ennyi tekintet mellett könnyedén leplezni tudnám a nem emberi oldalam. –néztem a szárazra sütött csirkémet. –Viszont azt nem hittem volna, hogy ennyire híres vagy. Mindenki minket bámul. –húzódtam közelebb.
<br />- Ez nem csak nekem szól. Úgy fest többen hallották a magánszámunkat mint gondoltam. –vigyorgott.
<br />- Ohm. Sajnálom. –hökkentem meg kissé.
<br />- Mit? Hogy jól érezted magad? –mosolygott, majd enni kezdett.
<br />- Nem csak magamat. Jól éreztelek én téged is. –haraptam meg az alsó ajkamat vágyakozva. Sokkal izgalmasabb kihívás volt újra megszerezni őt, mint végigküzdeni a száraz csirke elfogyasztását. Még mielőtt Iván befejezte volna az ebédjét, befutott Roy is.
<br />- Elfogyott a kaja. –mondta sértődötten, mire elé toltam a sajátomat.
<br />- Hozzá sem nyúltam, a tiéd lehet. <br />- Kösz! –látott hozzá. –Nah és mit szándékoztok csinálni, amíg nem jön értünk a busz?
<br />- Nem tudom. Nem voltak túl nagy terveim. Kivéve, hogy megkeresem a partot. –pakolta össze a maradékát.
<br />- A part jól hangzik. –bólogattam.
<br />- Igen?! –lepődött meg ismételten.
<br />- Igen. Napfény, kellemes idő, a tenger, simogató szél. Kihagyhatatlan. És ha veletek mehetek, akkor ingyen útmutatót is kaptok. –mosolyogtam.
<br />- Akkor irány a part! Csak előbb még megeszem. –sietett Roy.
Miután mindketten végeztek Roy felment, hogy előkerítse Missit. Egyedül csak én tudtam, hogy hiábavaló próbálkozás. Elkenődve jött vissza, hogy még mindig nem találja, de Iván megnyugtatta, hogy a csajok már csak ilyenek. Biztos elmentek bevásárolni, vagy valami hasonló. Így végül mégis csak hármasban mentünk le a partra sétálni egy nagyot. Royt elkapta a láz, hogy bemenjen a vízbe, így kettesben hagyva minket Ivánnal.
<br />- Hogy lesz valakiből vámpír? –kérdezte miután magunkra maradtunk.
<br />- Hogy lesz valakiből egy vámpír szeretője? –kérdeztem vissza vidáman.
<br />- Az lennék?
<br />- Szeretnél?
<br />- Mindig kérdéssel válaszolsz a kérdésre?
<br />- Mindig választ kellene adnom a kérdésre? –felnevettünk mindketten.
<br />- Igen. Azt hiszem az néha jól jönne. –mondta végül.
<br />- Azt nem tudom, hogy másokból, vagy úgy általában hogy születnek a vámpírok, csak a sajátomat ismerem. –néztem a tengert.
<br />- És elmeséled a sajátodat. <br /> - Sajnálom, de még képtelen vagyok felkavaró érzések nélkül visszagondolni arra az időszakra. <br /> - Értem. –hallgatott el ő is és én is. –És mennyiben más a két létforma?
<br />- Fizikailag jobb vagyok, mint nagyon sok ember. Az érzékeim élesek, mint a nagyragadozóké, és képes vagyok pár trükkre is az életben maradáshoz. <br /> - Mint amit a karbantartóval csináltál?
<br />- Igen. Az is egy ilyen dolog. –ültünk le a homokba.
<br />- Hm. Azt mondod jobb vagy az embereknél. Mit szólnál egy kis erő összemérettetésre a meccs után, mikor kiürül a csarnok?
<br />- Benne vagyok, csak aztán nehogy bajod essen világbajnok. Az nem venném a lelkemre. –vigyorogtam magabiztosan.
<br />- Szép lenne kikapni egy törékeny nőtől. <br /> - Majd visszafogom magam, hogy minden rendben legyen. –Iván elkezdett fészkolódni, mintha keresne valamit.
<br />- Mit keresel? –kérdeztem értetlenül.
<br />- A tökömet. Az előbb még esküszöm, hogy itt volt vagy egy perce. –vigyorodott el és hanyatt döntött a homokba.
<br />- Meddig maradtok itt? –kérdeztem meg a számomra legfontosabb dolgot.
<br />- A maival együtt 5 nap.
<br />- Szóval csak 5napom van. –gondolkodtam hangosan. Két okból is fontossá vált ez az 5nap. Ennyi maradt vele, és még ki is kellene élve mentem a házból minimum 1 embert.
<br />- Lehetne több is.
<br />- Ezt hogy érted? –néztem rá értetlenül.
<br />- Gyere haza velem. Mi tart itt téged?
<br />- Az ami távol tart onnan. –sóhajtottam fel. –Sajnos az a baj ami a veled való első találkozást okozta, még nem csendesedett el.
<br />- Vámpírbaj? <br />- Így is mondhatjuk. Egyébként még mindig ott élsz? Ha már ismét témánál vagyunk.
<br />- Nem. A házunk leégett nem sokkal a találkozásunk után. A szüleim ezért is hitték azt, hogy csak a tűzvész okozta sokk miatt beszélek zöldségeket.
<br />- Sajnálom. Pedig egész otthonosnak tűnt.
<br />- Igen. De az új lakásban saját emeletem lett. –mosolygott.
<br />- Az biztos jó lehet. –mosolyogtam én is.
<br />- Lenne hely neked is. –csókolt meg. –Persze nem hivatalosan. <br />- Mi az, talán szégyellnéd a mocskos kis vámpírszeretődet? –pöccintettem meg az orrát.
<br />- Nem. Csak gondolom annak aki évtizedek alatt sem változik, kissé gyors lenne a tempó.
<br />- Azt, hogy pár perc beszélgetés után lefeküdtem veled bezzeg nem volt gyors. Jah igen, a sárm… <br /> - Most kigúnyolsz?
<br />- Nem, én veled nevetek és nem rajtad. –Iván leheveredett mellém a homokba és összekulcsolt kézzel néztük az eget. Talán elcsépelt, túlságosan is romantikus dolog volt, de számomra új. Élveztem minden másodpercét. Az érintések, a közelsége, a csókjai. De a puszta látványa, szemének ragyogása, mind- mind elvarázsolt.
<br />- És mik a terveid? –törtem meg végül a békés csendet közöttünk.
<br />- Nem tudom. Azt mondják, hogy összejöhetne egy sport ösztöndíj, de nem vagyok biztos abban, hogy akarnám e az egész egyetem dolgot.
<br />- A kampusz élet, bulik, lányok, barátok, új ismeretség. Ez mind jó, bár vannak a vizsgák és a hajtás, de az mindenhol ott van. <br />- Honnan tudsz te ilyen sokat az egyetemekről? –kérdezte elterelve a szót magáról.
<br />- Jártam párra az évek során. Még itt is, pedig Michaelnek nem nagyon tetszett. De szeretem bosszantani. –kuncogtam.
<br />- Micha… ki?
<br />- Michael. Az itteni nagyágyú. Az ő házában élek már pár éve.
<br />- Én ennek a nagyágyúnak a nője vagy? –a hangja kissé megváltozott.
<br />- Nem, a pincsije. –sóhajtottam. –Történtek dolgok, és felajánlotta a segítségét, a védelmét.
<br />- Veled mindig történnek dolgok. –csóválta a fejét.
<br />- Te most kóstolgatsz? –fordultam feléje.
<br />- Most már igen. –csókolt meg szenvedélyesen. –Egyébként csak úgy felajánlotta minden csereszívesség nélkül?
<br />- Nos, afféle különc vagyok a fajtámban. Vagyis inkább a mesterem egy kiemelten bajos és fontos alak volt.
<br />- A mestered? Volt? –értetlenül feltámaszkodott fél oldalára. <br /> - Aki vámpírt teremt, az mesterré válik. <br /> - Aha. –bólintott.
<br />- És az enyém egy szomorú történet, de a lényege, hogy a mesterem vagy él –képletesen szólva– vagy már nem.
<br />- Értem. Akkor a bajba keveredést tőle örökölted. –mosolygott.
<br />- Nem sajnos. Egy baj vitt el hozzá is, de ezt inkább ne feszegessük kérlek.
<br />- Rendben-rendben. Akkor témaváltás. Felkészültél a szenvedélyes estére amikor is megkapom a jutalmamat? –doboltak ujjai a hasamon.
<br />- Ha nem tudnám, hogy ember vagy, azt mondanám egy igazi incubus. –kacsintottam rá, majd felültem, mert hallottam Roy lépteit.
<br />- Ez valami eszméletlen. Iván ki kell próbálnod. –rogyott össze előttünk széles vigyorral zihálva. <br /> - Menj csak, hisz ide akartál jönni. Majd innen figyellek, hogy mennyire vagy ebben is bajnok.
<br /><br />A két srác a habok közé vetette magát és szörföztek egy jót a bérelt deszkákon, míg én a parton töprengtem, hogy mégis miként és mikor hajtsam végre az akciót. Nem sokkal az idő lejárta előtt visszatértek, de én még mindig magamba voltam zárkózva a gondolataimmal, így meglepett Iván ölelése.
<br />- Na ki van itt?! –kérdezte, miután befogta mindkét szemem.
<br />- Nos, vagy a világ legjobb pasija, vagy egy csaló szélhámos. Ám a második esetben én most elkezdenék futni a helyedben. –vettem le a kezeit, mire megcsókolta a fejem búbját. Tőle még ez sem volt lenéző hatással rám, mint oly sokszor mástól. Cseppet sem éreztem gyerekesnek, inkább csak tovább fokozta az érzett furcsa, de jól eső borzongást.
<br />- Visszaviszem a deszkákat, ti csak turbékoljatok. –hagyott újra kettesben minket. Iván megtörölközött szép kényelmesen, és alaposan, hogy engem totál felhúzzon vele. Sikerült is a terve.
<br />- Te sem vagy egy angyal hallod?! –néztem rá nagy szemekkel.
<br />- 1-1 Kicsim.
<br /><br />Miután Roy visszavitte a deszkákat és átöltözött, kényelmes sétával tettük meg a visszafelé vezető utat. Páran már a busznál gyülekeztek, így a srácok felsiettek az utazójukért, míg én lent várakoztam. Felkötöttem a hajam és alaposan a fejembe húztam a baseball sapkát amit út közben szereztem be. Az ing gallérját pedig feltűrtem, mert lassan bármikor belefuthatok Conrád egyik gorillájába. Vagy épp egy fészektársba, ha még mindig ránk volt osztva a szitterkedés feladata <br />- Ott az ingem! –hallatszott egy vidám lányhang, akinek a tulajdonosa és két társa hirtelen felém vették az irányt. Próbáltam kerülni a tekintetüket, de csak nem akarták venni a lapot.
<br />- Te vagy az a csaj akinek baleset érte a ruháját? –mértek végig. A szoknyámhoz illő fekete pántos cipő volt a lábamon. A szoknyám bár alig ért ki Iván pólója alól, látszott. Felülre pedig egy kigombolt inget vettem ami pont ott takart ahol kellett, így nem kellett visszaadnom a puha pólót tulajdonosának. Ezzel bele burkolózhattam az illatába is.<br />- Hogy nem sülsz meg? –kiáltott fel a másik, látványosan legyezve magát.
<br />- Igen, azt hiszem én vagyok az a bizonyos. Én nincs melegem, hidegvérű típusnak születtem. –válaszoltam mindkettőnek mosolyogva, míg megvizsgáltam őket. Egyen papucs, rövid nadrág és pántos felső, csak épp más színben. Egy pillanatra beugrott egy mese amit a tv adott régebben. A három kislány eltérő színű ruhában hősködik. Bár rájuk még lehetett mondani, hogy bájosak élő hasonmásaikkal ellentétben. <br /> - Mióta vagy Ivánnal ilyen szoros kapcsolatban? –a „szoros” szót gúnyosan ejtette ki.
<br />- Oh, bocsánat! Nem is tudtam, hogy le kellett volna jelentkeznem a három mostohanővérnél. –pukedliztem. -Remélem a lencseválogatás után mehetek én is a bálba. –döbbenet és felbőszültség ült ki az arcukra. <br />- Tudod Iván igazán speciális. Ha nem lett volna azaz angyal dilije, akkor egész jó pasi lehetne. –szólalt meg a harmadik is. Hangja alapján neki köszönhettem az inget. Egy pillanatra elszomorodtam amiért rámutattak mennyire tönkretettem őt akkor rég. Ezt a hármas győzelemnek vette és sajnálkozva folytatták. <br /> - De szerencsére még idejében felfedtük a kis titkot. Remélem nem sérült meg a lelked és könnyedén túlteszed magad ezen a kis csalódáson. –ölelt magához a hármak vezére.
<br />- Igazán kedves tőled! De nagylány vagyok, aki megbirkózik a nagyfiúval. –villantottam egy széles mosolyt, mire elképedtek. Értsék ahogy akarják.
<br />- És még mindig itt az én angyalom. –ölelt át Iván, mikor visszaértek. Az illata még meg sem fakult érzékeimben, de máris intenzív élménnyel frissültem fel. Egyszerűen kellett nekem. Nincs mentségem. Vissza kell térnem és veszélynek kitennem őt. Vagy talán mégsem?!
<br />- Hova is mentem volna, mikor egy nagyszabású bemutatót ígértél. –képes lennék egyes egyedül döntést hozni feletted?
<br />- És ti csajok? –fordult a hármas felé.
<br />- Csak üdvözöltük a kis barátnődet. –nos a háromból, csak az egyik volt magasabb nálam, de ő sem sokkal. Talán jobb lett volna, ha őket kapják el a vámpírok. Roynak, Missinek és nekem mindenképp. Roy már megint a telefonján lógott, de most először végre beszélt is valakivel. Vidámnak tűnt, szóval még élnek a lányok. Ez jó hír.
<br />- Megvannak. Páran átmentek a szomszéd városba, de lekésték a visszafele jövő buszt, így nem érnek ide a meccsre. –közölte megkönnyebbülve a hős szerelmes.
<br />- Látod haver. Mondtam, hogy nem lehet semmi bajuk. –pacsiztak össze.
<br />- Azt hiszem rátok várnak. –mutattam a marcona férfira akiben az edzőt véltem felfedezni. Furcsán és nyugtalanul bámult minket.
<br />- Hoppá, irány a busz! –rohant előre Roy és a három lány.
<br />- A stadionnál találkozunk. –csókoltam meg búcsúzóul, mire megfogta a kezemet és a buszhoz cibált.
<br />- Mester, jöhetne ő is? –húzott maga elé, két kezét vállaimon pihentetve.
<br />- Привет! (Jó napot kívánok!) –köszöntem oroszul.
<br />- Keressetek helyet, mert indulunk! –a szigorú kinézet helyét egy barátságos mosoly vette át, így indultunk a hármas legnagyobb bánatára, és az én legnagyobb örömömre együtt az esti nagy nyitómeccsre.
<br /><br />A stadion impozáns épület, mint belső, mint külső kialakításra. Új építésű modern létesítmény, igazán megfelel az alkalomnak. Az esti résztvevők egyszerre érkeztek meg a stadion bejáratához. A helyiek is busszal érkeztek, bár kissé nagy felhajtásnak éreztem buszoztatni és elszállásolni őket, mikor jó páran a városban élnek. De nekik biztos buli. Még szerencse, hogy a gyülekező és a bámészkodás hatására nem egyszerre támadták meg a csapatok a bejáratot, így simán ment a bejutás. Már pár sportszerető ember volt kint és bent egyaránt. Büfé, váróterem, galéria kint, majd a folyosó az öltözőkhöz. Egyenesen oda vezetett az utunk, és el is kellett válnunk a játékosoktól akik mentek öltözködni, megbeszélést tartani a taktikáról. Alaposan körül kémleltem vámpírok után kutatva, és meg is találtam egyet a bejáratnál, egyet pedig a büfénél. De mindkettő már korábbról volt ismerős. Úgy fest, a vámpírok alaposan benne vannak ebben a programban, de vajon miért? Mindegy is. Úgy sem jövök rá, és csak lefoglalom magam. Óvatosan felslisszoltam mellettük a lelátóra. Újabb vámpírok, de ők már Conrádhoz tartoznak. Szóval veszélyes lenne kiülnöm a nézők közé. Basszus! Pedig szerettem volna egy jó helyről megnézni a meccset. Visszafordultam, hogy keressek egy biztonságosabb helyet. Végül épp időben érkeztem meg, hogy lássam kivonulni a csapatokat és bemelegíteni. Úgy döntöttem, tökéletes hely lesz. Elrejt és mégis láthatok mindent, így megálltam az üvegajtó előtt és figyeltem. Iván felpillantott keresve a lelátón, mire veszett integetésbe kezdtem, hogy vegyen észre. Egy mosoly lett a jutalmam amiért jeleztem. <br />Aztán Iván kisugárzása megváltozott. A feladatra koncentrált és átadta magát a közelgő megmérettetésnek. Elszánt volt, szinte láttam fellángolni benne a küzdőszellemet. Már egy cseppnyi kétség sem volt bennem, hogy valóban ő lehet e korának kiválósága. Roy is más lett. Harcos aki vér és fegyverek nélkül vívja csatáit. Hogy nem hallottam róluk eddig? Hogy nem figyelt fel rájuk még egy mester sem?! Hihetetlen volt. Vajon csak én láttam ebben a percben őket így. Nem, biztosan nem. Vannak mások is, jobb képességű vámpírok a teremben ez olyan biztos, mint hogy ott álltam. De a csapat többi tagja is hasonló kisugárzással bírt, mint a két ismerős. Roy az irányító, míg Iván a jobb szélső posztot foglalta el. Lejátszották a himnuszokat, megvolt a csapat bíztató és névbemutató. Bár gálának indult a dolog, a kapuk mögött nem flancos gazdagok ültek, hanem igazi sportszerető emberek és szurkolók akik dobokkal, kürtökkel, és mindenféle zajkeltő dolgokkal voltak felszerelkezve. Vicces volt látni őket, de szívem mélyén közéjük vágytam. Közelebb a pályához, az igazi hangulathoz, de leginkább Ivánhoz. <br />A sípszó jelezte a mérkőzés kezdetét. Az enyémek, már ha szabad így neveznem hazám csapatát, kezdtek. Az első támadás sikeres volt, mindkét oldalon. Percek teltek el az adok-kapok gólokkal, míg a vendégek kapusa a kirobbanó Ivánt nem indította újra és újra. Szökéses gólokat szerezve húztak el hazai ellenfelüktől. A lemaradó csapat hamar kikérte idejét, hogy változtassanak a stratégián. Hasznos volt, mert ettől a pillanattól már tartották a szintet. Roy vezetésével a támadások legtöbbször góllal értek véget, és a két fiú összjátéka lenyűgöző volt. Igazán össze vannak kapcsolódva, de ez nem is csoda, hisz nagyon jó barátok. Iván egy újabb támadás során hatalmasat vetődött a hatos vonalon belülre, egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán a vér lehet az oka, de gyorsan kivertem a fejemből. Ez a kemény munka eredménye, semmi természetellenes dolog. A zene gólt jelzett, de rossz érzés fogott el. Egy hazai játékos visszarántotta, és most mindketten lent maradtak. A légzésem felgyorsult az aggodalomtól, mert nem láttam rendesen az őket körülvevő játékosoktól. A bűnös felkelt, ki is állították szabálytalanságért. Ez a legkevesebb ami járt neki. De Iván, még mindig lent volt, és az orvosuk ügyködött vele valamit. A kín, hogy ne rohanjak be a pályára és derítsem ki mi történt vele nagyon fájdalmasan cikázott bennem. Végül, mikor benyitottam a dupla szárnyú üvegajtót Iván talpra állt. Megtorpantam és csak figyeltem ahogy lassan felém kísérik, végül fogtam az ajtót, míg kijött a folyosóra.
<br />- Azt hiszem eltört. –nyögött fel kissé ahogy bal kezével tartotta a sérült jobbat.
<br />- Menj be az öltözőbe, mindjárt megyek én is. –mondta az orvosuk.
<br />- El tudom látni, tanultam és dolgoztam is az egészségügyben. –ajánlkoztam fel, mire a férfi kérdőn nézett Ivánra.
<br />- Bízom benned. Szedj össze, hogy visszamehessek. –vigyorgott. A férfi magunkra hagyott és visszatért jelenteni az edzőnek. <br /> - A csuklód fáj? –kérdeztem mögötte sétálva.
<br />- Igen, piszkosul. <br /> - De akkor miért bicegsz? –mosolyodtam el. Az emberek túl könnyedén sérülnek meg és túl sokáig gyógyulnak.
<br />- Mert a térdem is fáj. –nyitott be az öltözőbe. <br /> - Ülj le! keresek használható holmikat. –parancsoltam rá, amire szót is fogadott, míg kutakodtam. Hihetetlen, hogy lehet ekkora káosz egy öltözőben. <br />–Látom nem vártatok lányokat. –intettem a felakasztott alsónadrágra.
<br />- Mintha a csajoknál nem lobogna kint a melltartó. –vigyorgott, majd felszisszent. <br /> - Villantsd inkább a csuklód. –nyújtottam a kezem az övéért. Túl laza volt, eltört a csuklója. –Hát ez emberileg nagyon gáz. –néztem fel rá.
<br />- Pedig nem tart vissza, hogy visszamenjek a pályára. Keress valami erős fájdalomcsillapítót azzal megleszek egy darabig. <br />- Bocs, hogy ezt mondom, de tiszta hülye vagy. Ennyit nem ér egy meccs.
<br />- De igen, és különben is ez többről szól. –villantak rám kissé haragos barna szemei.
<br />- Ugye nem a hülye fogadás miatt akarod kínozni magad? –csóváltam a fejem.
<br />- Nem csak! De benne van az is. –komolyodott el. –Nem adhatom fel sosem.
<br />- Jaj te kis butus. –hunytam le a szemem egy pillanatra. –Ez fájni fog! –rántottam meg a csuklóját, mire felüvöltött, majd két ponton megharapva juttattam be a saját véremet a sérült csontokhoz. <br />- Ez rohadtul fáj! –nyögött fel.
<br />- Mindjárt jobb lesz. –kezdtem el bekötözni, a sebeket ami nosztalgikus érzést váltott ki. <br />–Tudod, sok sebesültet kötöztem be még ember koromban. –mosolyogtam.
<br />- Tényleg? –lepődött meg.
<br />- Bizony. Tulajdonképpen a végzetem is hozzá volt kötve az orvosláshoz. Bár akkor csak egy mezei ápoló voltam a felcserek mellett. Kész is. –engedtem el a kezét, mire a várt lecsuklás helyett fájdalom mentesen megmozdította.
<br />- Ez durva. –kerekedett el a szeme. <br /> - Fáj még a térded? –néztem fel rá.
<br />- Nem. –már az is elmúlt. –nyújtotta a lábát meglepődve.
<br />- Akkor jó. A dokinak majd mond azt, hogy zúzódás, de nem komoly és visszamehetsz a pályára. –álltam fel, hogy elpakoljam a kölcsön vett ködszert. <br /> - Várj! –húzott magához és megcsókolt szenvedélyesen. <br />–Minden vámpír így gyógyít.
- Gyorsan regenerálódunk. Ez hatott rád is. <br /> - Hogyan?
<br />- Nem tudom. Sok mindent nem tudok még. –csóváltam a fejem elszomorodva.
<br />- Legalább eggyel több ok, hogy vissza gyere kideríteni a titkokat. –mosolygott.
<br />- Azt hiszem várnak kint rád. –tereltem a témát.
<br />- Gyere, és avasd be a dokit a szakmai dolgokba. Addig lejelentkezem a mesternél. –tessékelt be a pályaszélére.
Míg elmondtam az orvosnak a dolgokat, Iván is intézkedett, de nem túl boldogan jött vissza.
<br />- Mi az? –kérdeztem <br /> - Ebben a félidőben nem enged vissza. –sóhajtotta morcosan.
<br />- Ők nem tudják amit te, meg én. –mosolyogtam bíztatóan. –És mindjárt vége az első játékrésznek. Addig pihenj. Nem kaptál sok vért, hogy ne legyen belőle baj.
<br />- Baj? <br /> - Igen.
<br /><br />Még mindig a vendégek vezettek, bár kissé szorosabb lett az állás, mint mielőtt eltűntünk volna az öltözőbe. Iván mellettem ácsorgott a falnak dőlve és úgy figyelte a meccset. Én pedig hol rá, hol a pályára néztem. Érdekes volt látni így Ivánt. Bár ott állt mellettem, fejben és lélekben a pályán volt. Végül a félidő döntetlennel zárult a bírói ítéletek miatt főként. Roy dühöngve ment az öltözőig és a többiek sem voltak boldogok. Bár tét nélküli volt a meccs ott élt mindenkiben a győzni akarás. Iván is bement a többiekkel, az orvos pedig követte. Talán nem hitte el amit mondtam neki, vagy csak a saját szemével akar meggyőződni, ergo nem hitt nekem. Ezen nem láttam értelmét felhúzni magam, mert attól, hogy mikor ő még csak pelenkás volt én már foltoztam össze embert, a jelenlegi helyzetemből senki nem mondaná meg. Szerencsére, különben bajban lennék. Mikor letelt a félidei szünet Iván a kötésemen felül kapott egy kézvédőt biztos ami biztos, így vele reménykedtem, hogy visszajut a pályára. De sajnos nem volt így. A kispadra ültették a mesterhez közel. Ezt kissé furcsálltam, de ráérek kérdezősködni később is. Átmentem a másik oldalra, hogy a közelben legyek, bár mégis miért kellenék pont én. Hülye ötlet, de jobban éreztem magam ott. A második félidő nem várt fordulatot hozott. Úgy tűnt, mintha a vendégek az öltözőben maradtak volna. A hazai csapat gyorsan megfordította az eddigieket, és hamar elhúztak. Mindkét kispadon úrrá lett a feszültség. Talán mégiscsak van tétje a meccsnek amit eddig nem láttam. Az edzők türelmetlenül kiabálták az újabb taktikát és tanácsot, míg a szurkolók zajában visszhangzott a pálya. A játékosok hibáztak és szabálytalankodtak. Iván gyilkos pillantással meredt a pályára, barátja pedig néma segélykiáltások közepette pillantgatott a kispad felé. Együtt erősek, de külön nem sokáig képesek egybetartani a csapatot. Az edző végül megkegyelmezett mindkettőnek és felengedte Ivánt. Egy ütközés következtében épp jókor jött, hogy volt egy szusszanásnyi idő a padló törlés miatt, így Iván tudott beszélni a társaival. A zajban nem értettem, hogy mit is mondott, de hatással volt rájuk az biztos. Sikerült feltüzelnie őket. Hihetetlen mekkora változás ment végbe pillanatok alatt a játékosokban. Összeszedetté vált a játékuk. Az ellenfél támadásait sorra leblokkolták és gyors indítással sikeres támadásokat hajtottak végre. Legtöbbször Ivánt indították, vagy a bal szélsőt. Ők el tudtak szökni a visszafutó védők elől és védhetetlen bomba gólokat dobtak. Elképedtem, mennyi erő is szorult bele, a nyakába vette a csapatot, hogy egyenesen a győzelemig vigye őket. Mit vitte, repítette. Szinte szállt a levegőben ahogy beugrott a kilencesről. Ámultam és bámultam. <br />Lenyűgözve figyeltem az egységes örömöt. A falnak dőlve vártam ki a sorom, hogy végre gratulálhassak a páratlan élményért amiben részesített. De Iván helyett az orvos jött hozzám előbb.
<br />- Igazán érdekes technikát alkalmazol. –mondta. –Nem hittem volna, hogy itt is ismerik ezt a fajta kötözést.
<br />- Hogy érti ezt? –kérdeztem értetlenül.
<br />- Nem is tudod, hogy egy különleges technikát használsz? –lepődött meg. –Hol tanultad ki a gyógyászatot?
<br />- Otthon a Szent Vlagyimir ap… Akadémián. –javítottam a mai nevére.
<br />- Igazán érdekes. Én is ott tanultam, és tudom jól, hogy ezt a fajta kötözést nem tanítják.
<br />- Nem tudom miről beszél. Ez csak egy egyszerű támasztó és szorító kötés. –értetlenkedtem. <br /> - A II. világháború egyik eltűnt ápolónőjének saját kötözési technikája. –már leesett, hogy mi a baj.
<br />- Nos, akkor már értem mi a probléma. –mosolyodtam el. <br />–Elina Ilián vagyok. –a döbbenet lerítt az arcáról. –Annak az ápolónőnek a leszármazottja. A családom tagjai ismerték a technikát. Biztos még kislánykoromból maradt meg, mikor már érdekelt a gyógyászat.
- Úgy tudtam, hogy az ősöd hajadon volt, mikor eltűnt.
<br />- Nos igen, de volt családja. Ám ez akkoriban nem volt épp elfogadott, így a családom ezen ága titokban tartotta. Én büszke vagyok rá, a tetteire, így mikor lehetet felvettem a nevét. –mosolyogtam, mintha ez a bődületes hazugság csak egy érdekes történet lenne. Bepiszkolni a saját hírem, hogy mentsem a bőröm, nos a vámpíroknak időnként ezzel is szembesülniük kell. <br />Végre elérkezett az a pillanat amire vártam. A boldog Iván közeledése.
<br />- Gratulálok. –öleltem át és csókoltam meg. –Hihetetlenek voltatok!
<br />- A jutalomért jöttem. –emelt fel, majd visszaengedett a földre. Az orvos közben valamit nagyon beszélgetett az edzővel és mindketten minket néztek.
<br />- Valami nincs rendben. –pillantottam oda, Iván pedig követte a tekintetem. Az edző elkezdett széles karmozdulatokkal jelezni, hogy menjünk oda. <br /> - Gyere.
<br />- Muszáj? –ráncoltam a homlokom.
<br />- Ne butáskodj, nem fog megenni. –vigyorgott.–Ez jó. –húzott oda a társaihoz.
<br />- A doki azt mondta Elinának hívnak, mint az ősödet. –az akcentusa illett marcona kinézetéhez.
<br />- Igen uram. Ez így igaz. –és tényleg így volt. Egy ősömtől örököltem meg a nevet, miután túléltem addig, hogy megkeresztelhessenek. <br /> - Ő volt az ápolósegéd Igor Fritvilian mellett? –elkerekedett a tekintetem a név hallatán. A név, amit oly sok nap kimondtam, mielőtt holtan nem láttam tulajdonosát. Az orvos aki a frontra érkezésemkor pártfogoltjává választott.
<br />- Igen. –remegett meg a hangom. –Mellette volt. –a férfi szintén elérzékenyült, majd szorosan magához ölelt és felkapott.
<br />- A nagyapám volt, és sok levelében említette Elina Iliánt. Azt mondta, hogy ha nem vetnék meg a nőket orvoslásban, akkor férfiakat megszégyenítő tudást és szakértelmet vehetne magához. És lám, most itt van az utóda aki meggyógyította Iván sérült karját, hogy visszatérhessen a pályára. –rakott le végül. Ha lennének könnyeim elsírtam volna magam. De így csak kissé tátott, reszkető ajkakkal néztem a nagydarab férfit aki emlékezett a halott életemre, és a nevemre. Egy olyan személy leszármazottja akinek sokáig köszönhettem az életben maradásom.
<br />- Köszönöm uram. –mondtam tétován, mikor lerakott.
<br />- Hát, akkor most irány kikapcsolódni kicsit. –zökkent vissza a valóságba ahol egy közepes méretű tömeg vett minket közre. Vele együtt pedig én is, és egyből a lelátót pásztáztam ahol meg is pillantottam Nick szigorú tekintetét.
<br />- El kell tűnnöm a pályáról! Kérlek takarj! –bújtam mögé, míg a folyosóra nem értünk.
<br />- Elmondod az előbbieket? –kérdezte kétkedve Iván.
<br />- El. Csak tűnjön el innen a tömeg. –sóhajtottam, hogy visszanyerjem önmagam. –Viszont te menj nyugodtan öltözni, mert a végén itt ragadsz csatakosan. –toltam az öltöző felé.
<br />- Rendben. –hagyott magamra. Valamiért jobbnak láttam eltűnni kint, így a női mosdóból kimásztam a stadion körüli bokrok közé. Az érzés beigazolódott, ugyanis több vámpír is lófrált fel-alá várva a kiérkező játékosokat. Lassan szivárogtak ki, vidáman beszélgetve a buszhoz. Reméltem, hogy Iván nem veszi a szívére amiért eltűntem és kitalál valamit amiért itt marad. Kedvem támadt szembe kerülni vele amikor ilyen elszánt. Végül láttam felszállni Royt és az edzőt is, majd a buszok elhajtottak, a vámpírok pedig lassanként elszéledtek, így visszaosontam az öltözőhöz. Már csak ő volt bent, lazított a falnak dőlve félig átöltözve. Nem akartam megzavarni, így inkább a portáshoz mentem elintézni a világítást a pályára. Rendes volt, semmi pluszt nem kellett bevetnem, és mégis megengedte, hogy maradjunk. Felvillantak a lámpák, a lelátón vártam Iván visszatértét. A nagy csendet hirtelen egy pattogó labda zaja törte meg. Visszhangzott a terem ahogy a gömb újra és újra találkozott a talajjal, így haladva a pálya közepe felé. A korláton ülve vártam, hogy mi fog történni. És akkor megjelent ő, akire annyira vártam. Egy széles mosoly kíséretében pillantottuk meg egymást.
<br />- Hát te meg mit csinálsz odafent? Máris beijedtél? <br /> - Gyönyörködöm! –ugrottam át a korláton, hogy a meredek szintkülönbségen lecsúszva végül a pályán érhessek földet. <br /> - Felvágós! Attól, hogy olyan vagy, mint egy macska, még nem fogsz legyőzni. –pörgette a labdát.
<br />- Kellene valami tét is, mert csak úgy megverni téged nem valami nagy élvezet. –kacsintottam rá magabiztosan.
<br />- Ha én nyerek, visszajössz velünk. –mondta ő is magabiztosan.
<br />- Hmm. És ha én nyerek? –gondolkoztam el, de Iván gyorsabb volt.
<br />- Akkor kiszívhatod minden csepp vérem. –mondta komolyan.
<br />- Mi?! –döbbentem le.
<br />- Legalább veled maradnék. –mosolygott.
<br />- Te tiszta idióta vagy. –csóváltam a fejem.
<br />- Benne vagy? Egy út, vagy egy vacsi.
<br />- Legyen inkább, ha én nyerek te maradsz itt.
<br />- Nekem... -vont vállat. <br />- Ennyire ne vedd félvállra! –mérgedtem be.
<br />- Nem veszem. –mosolyodott el. –Remélem nincs sok csomagod. <br />- Mik a szabályok?! –csóváltam a fejem, de beletörődtem.
<br />- Felváltva dobunk és védünk. 5 kör. A lényeg, hogy itt megállsz a vonal mögött és innen dobsz. Bár neked lehet az lenne a jobb, ha messzebbre vinnélek. De most nem ér vámpírkodni.
<br />- Aha, akkor nem ér pasiskodni. Rendben, értem. Kezdesz?
<br />- A hölgyeké az elsőbbség. –állt be a kapuba.
Egy percnyi nézelődést követve kiválasztottam a bal alsó sarkot. Egy pontos könnyed lövéssel a hálóba találtam, bár Iván elindult a labda irányába. –Ügyes. –cseréltünk helyet. Most Iván volt a soros a dobással. Lazára vette a figurát és a felkészülést követően egyértelműen kinézte magának a jobb felsőt. Igazam lett és hárítottam a lövését.
<br />- Vedd komolyan! Tudsz te jobbat is. –mentem a dobó vonalhoz. Iván kijjebb jött és a méretbeli előnyeit kihasználva nagyjából védte a kaput. Láttam egy meccset ahol az ilyen esetekben megpróbálkoznak egy ejtés nevű technikával ami egy könnyed mozdulatú magas dobás a kapus feje fölött. Átvizsgáltam újra a lehetőségeimet, de maradtam ennél és felhúzva engedtem el a labdát egy jó irányú ejtésben reménykedve. Iván hátrált, majd felugrott, elérte a labdát ezzel védve a kaput, ám a földre érkezése nem volt épp kellemes. Nagyot koppant ahogy elterült. Mielőtt azonban megijedtem volna a landolásától elkezdte a levegőbe dobálni és elkapni a labdát.
<br />- Szóval láttál már korábban is ilyen sportot. –vigyorgott, mikor felült.
<br />- Igen.
- Akkor tényleg nem kell félvállról vennem téged.
<br />- Én mondtam. –ismételten Ivánon volt a sor. Egy gyors mozdulattal védhetetlen bombát szabadított rám és a jobb alsó sarokra. A tekintete is más lett. Figyelő és fürkésző egyben. Előbújt a harci kedv, ez pedig nagyon tetszett nekem.
<br />- 1-1! –adta át a lövő pozíciót. Valamit ki kell találnom, figyeltem őt koncentrálva. Meglóbáltam jobb felé, ezt lereagálta. Így visszahúzva a bal oldalt gyorsan megcélozva elengedtem a labdát. Iván hosszabb keze sikeresen elérte és megtolta a labdát kissé, ami a kapufáról visszapattant mellettem landolva. <br /> - Ügyes! Majdnem elhittem. –vette ki a kezemből a labdát. A dicsérete kicsalt egy apró mosolyt belőlem. <br /> - Akkor mutasd meg nekem, hogy csinálják ezt a nagyok! –álltam be ismételten a kapuba. Iván látványosan, talán kissé túl látványosan is jelezte, hogy jobbra dobja, de csak ijesztgetés volt, majd balra. Szintén csak lóbálás volt, de ezt már csak akkor tudtam meg amikor elmozdultam Iván pedig mégiscsak a jobb alsóba pattintotta ismételten a labdát.
<br />- A látványos elterelés is bejön. –kacsintott rám. <br /> - Színésznek sem lennél rossz, de azért maradj ezen a pályán! –felálltunk mindketten a helyünkre. –És meccsre szívesebben járnék, mint moziba. –dobtam el laposan a labdát ami bepattant Iván lábai között, hiába ugrott össze az utolsó pillanatban. <br />- Látom, kezdünk témánál lenni. –vigyorgott miközben kiszedte a hálóból a labdát. Méretbeli különbségeinket kihasználva Iván úgy döntött, hogy a fejem feletti részt kipécézve könnyedén beejti a labdát. Csak talán elfeledkezett róla, hogy nem egy szimpla alacsonyabb lánnyal került szembe, így bevetve az erősebb izomzatom sikeresen ugrottam fel a labdáért.
<br />- Ez nem jött be. –nevettem el magam és kitoltam rá a nyelvem.
<br />- Kicsi a bors, de jók a rugói. –forgatott meg párszor ahogy elmentünk egymás mellett. Ismételten megpróbálkoztam az eltereléssel, keresve egy jól eltalálható rést, de a negyedik próbálkozásom végül Ivánba csapódva állt meg.
- Uhm! Jól vagy? –kérdeztem aggódva.
<br />- Annyira azért nem volt erős, hogy megöljön. De megjegyeztelek magamnak! –nyugtatott meg. –A mindent eldöntő labda. Ha ez most bemegy, nyertem és utazunk haza!
<br />- Nincs azaz isten! –elárasztott a küzdeni akarás heve, úgy éreztem, nemcsak elkapom a labdát, de szét is cincálnám a győzelem érdekében. Iván felkészült, meglóbálta és elindította a jobb oldal felé. A szemeim a labdát követték, izmaim pedig megfeszültek ahogy meglendültem az adott irányba. Éreztem, hogy elérem és sikeresen veszem az akadályt. Megtoltam a labdát ami irányt változtatott. Ám végül a sarokfába ütközve valahogy mögém pattant, hogy a gólvonalon újabb irányt vegyen a bal kapufát eltalálva, ami egyenesen a hálóba juttatta.
<br />- Hogy is mondtad? Nincs azaz isten? De van ez az ember! –vigyorgott örömittasan.
<br />- Nyertél. –ismertem be.
<br />- 3:2 nem rossz egy kezdőtől. –kapott az ölébe. –Viszont egy bajnokot nem lehet csak úgy megverni.
<br />- Megszorongatni sikerült. –csimpaszkodtam rá.
<br />- Lehetne helyed a női csapatban.
<br />- Nem. Ha doppingvizsgálatra kerülne sor végem lenne. –csóváltam a fejem.
<br />- Hogy-hogy? –értetlenkedett.
<br />- A vérem mindig más, és ráadásul nem tudnék mintát sem produkálni. –néztem le.
<br />- Oh. Így tényleg nehéz lenne.
<br />- Tegyél le!
<br />- Nem. A győztesé a trófea! <br /> - Hmm… –hajoltam a nyakához, kissé felmordulva megnyaltam a nyakát, majd megcsíptem. Elengedett, de sikeresen ledöntöttem.
<br />- Megharaptál?! –nézett elkerekedett szemmel.
<br />- Nem. Csak nem félsz tőlem?! –néztem rá szikrázó tekintettel. Megfogtam a két kezét, végigsimítottam vele a pólóját és alatta a testemet. Majd a feje fölé szegezve csókoltam meg. Furcsa érzés fogott el, de mielőtt észbe kaptam volna, már a torkomnál fogva a terem falának passzírozott egy magas alak.
<br />- Mi a jó büdös francot enyelegsz itt? Nem úgy volt, hogy lelépsz?! –meredt rám a dühtől remegő Nick.
- Nick?! –néztem rá döbbenten.
<br />- Szerencséd, hogy csak én! <br />- Jól vagy? –néztem végig, nyoma sem volt sérülésnek. Idegesen felnevetett.
<br />- Annyira nem voltál kemény. –engedett kissé a szorításból.
<br />- Dühös vagy. –közöltem a tényeket.
<br />- Rohadtul.
<br />- Engedd el! –kiáltott fel Iván, miközben felmászott a lelátóra és elkezdett felénk futni.
<br />- Ki a srác? –intett felé.
<br />- Neked ő nem érdekes! Különben is, engedj már el! –amint elért minket Iván behúzott egy hatalmasat Nicknek aki ettől elengedett, és hátralépett egyet. Iván egyből újabb támadást akart indítani, de lefogtam a karját.
<br />- Ne! Ne csináld. Kérlek!
<br />- Te aztán nem unatkoztál. Már kedvenced is lett? –nézte a dühös Ivánt miközben visszaugrasztotta az állkapcsát.
<br />- Jól vagy? –fogta meg a két vállam és maga felé húzott.
<br />- Semmi gáz, csak egy tapintatlan vaddisznó. –mosolyogtam rá, mire Nick elvigyorodott.
<br />- Még meg sem haraptad?! Elina, te sosem változol.
<br />- Ismered? –méricskélte Nicket Iván.
<br />- Így is mondhatjuk. Figyelj. –vontam magamra tekintetét. –Nincs baj, oké?! Amíg átöltözöl lerendezek vele valamit. –csókoltam meg.
<br />- Oh, kérlek. –fordult el Nick. Nem tudtam megállni és bemutattam neki. <br /> - Biztos? Ez egy vámpír. –kételkedett.
<br />- Igen. Vámpír ahogy én is. Ráadásul, az itteni társam. –látszott rajta, hogy nem tetszik neki az egész, de belement és lesétált a lépcsőn. <br /> - Mit is szeretnél lerendezni? –dőlt neki a falnak a távozó Ivánt figyelve.
<br />- A lányt. Valaki hatalmas marhaságot követett el. –néztem rá komolyan.
<br />- Az újak. –sóhajtott. –Egy csapat lányt hoztak, hogy bevágódjanak Michaelnél.
<br />- És nem tűntették el a nyomokat. –csattantam fel. –Vissza kell vinnünk őket és helyrehozni a hibát.
<br />- Miért? –húzta meg a vállát Nick.
<br />- Mert fontos.
<br />- Akkor tűntessük el őket.
<br />- Nem! Nem helyiek, nemzetközi botrány is lehet belőle. A jótékonysági rendezvényre jöttek.
<br />- Micsoda felvilágosult vagy velük kapcsolatban. <br /> - Ezt hagyjuk inkább. <br /> - Jaj ne duzzogj már! Inkább mond, mit tehetek.
<br />- Mond meg ezt Michaelnek, és üzenem neki, hogy megoldom az ügyet. Ő pedig majd jogosan rám verheti az egészet, így a kapcsolataiban nem esik kár.
<br />- De akkor le fognak vadásztatni. –meredt rám Nick. –Elina, már így is nagy bajban vagy. Ne tetőzd ezt pár kislány miatt.
<br />- Elmegyek innen. Eltűnök pár napon belül. Nem fognak elkapni. <br /> - Akkor sem éri meg.
<br />- De, igen. –mosolyodtam el.
<br />- Rendben. Beszélek a főnökkel, de akkor is hülyeséget csinálsz.
<br />- Tudom. Viszont nem érdekel. <br /> - Még látjuk egymást. –sétált el Nick.
<br />- Remélem. És köszönök mindent, de mindent. –mondtam halkan, mire elmosolyodott. A francba is, jó páros voltunk. De Missi és Roy megérdemli… Ahogyan Iván is.
- Basszus, Iván. –rohantam le a lépcsőn és ugrottam a pályára. Iván a folyosó lépcsőjén üldögélt az összes cuccával.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-43547609823802317212011-01-24T01:19:00.000+01:002023-03-02T21:46:25.468+01:008. ÚjratalálkozásA hatodik évemet töltöttem biztonságban és vérben a fészek szívében. A képlet egyszerű volt, mindenki részt vett mindenben. Azaz majdnem mindenben. Michael kitűnő mód kordában tartotta a népes különböző vérmérsékletű lények táborát. Szinte minden tulajdonságból akadt példa nemre, szokásokra, etnikai, vallási, és szexuális hovatartozásra egyaránt. <br />Főként Nickkel voltam beosztva beszerzés esetén és cseppet sem bántam. Régebb óta ismertem, mint bárki mást a fészekben és a stílusa –már amikor jó kedvem volt- nagyon is illett az enyémhez. Afféle kerülendő páros lettünk, elég hamar. Segített átjutni a nehezebb időszakaimon, én pedig cserébe összehoztam a régóta kiszemelt vámpírhölggyel. Már-már barátnak nevezhető viszonyt véltem felfedezni kettőnk között. A nappalok egy fészekben másként telnek, mint a nomád, költözködő vámpíroknál. Nem alszunk túl sokat, és egy nap 48 órából áll, de csak azért, mert Michael szereti úgy mondani, hogy mi minden nap táplálkozunk, mint az emberek. <br /> A fogadtatásom, ahogy Nick is előre beharangozta, borzasztó volt. Érezhetően gyűlöltek jó páran amiért nem tudták mire vélni Michael kitüntető figyelmét. A család két kasztból épült fel. A vérkapocs által felépült heirarchiából és az olyanokból, mint Nick is. Akik csupán hűséget esküdtek, de más mesterhez is fűzte őket kötelék. A vércsalád tagjainak megvan a beosztása, mikor uruk külön időt szán rájuk. Az időpont és az együtt időzött óra mennyisége jelenti talán a legnagyobb kitüntetést, és ahogy Nick magyarázatából kihámoztam a péntek este – ami történetesen az enyém volt – nagyon is különleges időpont. Nos, nekem csak annyit jelentett, hogy Michael és Jane társaságában kellett mutatkoznom a vámpíros eseményeken amit előszeretettel rendeztek ekkor tájt. De akadt jó pár véletlen találkozás a ház urával ami tovább növelte értékemet a közutálat színterén. <br />Nick persze jókat röhögött amikor elmesélt egy-egy elcsípett ellenem irányuló elképzelt merényletet. Bár meg kell mondanom élveztem volna egy kis harcot, mert az edzőterem számomra nem volt elég, de Michael személyes védelme ellen senki sem mert volna lépni. Hat év alatt megannyi órát töltöttem el az új mesteremmel, de egyetlen percre sem éledt fel bennem az a részem ami boldogan lobogott, míg a doktorral éltem. Főként beszélgettünk magányosan töltött szabad perceinkben, de egyszer kétszer Michael lépni próbált, hogy másféle irányba terelődjenek a dolgok. Szerencsémre vagy sikerült hárítanom, vagy valamelyik féltékeny társam megzavart minket. Az ittlétemet megpecsételő csók óta, így igazából semmi sem történt közöttünk, amit én cseppet sem bántam. <br /><br />Épp az edzőterembe tartottam magammal ráncigálva Nicket aki ennek nem nagyon örült. Tudta jól megint laposra akarom verni, de nem akartam eltompulni. Ha igaza volt anno Michaelnek és akadnak még ellenségeim odakint, nem várhatok örökké segítséget másoktól. Az nem az én stílusom. <br />- Elina! –szólított meg minket Michael a lépcsőfordulóról.
<br />- Michael. –néztem fel rá és vártam. Nick csak pár lépéssel később állt meg, talán nem érezte a férfi kisugárzását?! Lehetséges. <br /> - Lenne egy fontos feladatom a számodra. –jött le a lépcsőn. <br /> - Mi lenne az? –csillant fel a szemem, talán végre valami jó kis keményebb feladat. Észre vette a lelkesedésemet és elmosolyodott.
<br />- Attól tartok csalódást fogok okozni, de tényleg fontos feladat. El kellene hoznotok egy vendéget a reptérről. Valamint a szolgálatára kell állnotok.
<br />- Kicsodát? –lepődtem meg, ez nem feladat, ez inkább sofőr és szitter munka.
<br />- Biztosan meg fogod ismerni amint megpillantod. –siklott végig a keze a korláton. <br />- Értem. Mikor érkezik a repülőgép? –húztam el a számat.
<br />- Jó kislány. –tette a fejbúbomra méretes kezét. Ilyenkor mindig kölyöknek érzem magam, és cseppet sem értékelem.
<br />- Szóval? <br /> - Fél órán belül.
<br />- Szuper. –sóhajtottam. –Nick edzés elnapolva, meló van. –nem érdekelt, hogy kiérződik a hangomból nemtetszésem. Egy ilyen dolog nagyon nem hiányzott, ráadásul tuti, hogy nem az elmúlt fél percben derült ki, hogy érkezik ez a valaki. Nick bólintott, majd elindult a szobája felé, hogy átöltözzön. Kíváncsi vagyok, vajon akad e neki sofőr szerepjáték ruha. Ezzel a gondolattal és egy széles vigyorral indultam levetni az edzőruhám és felvenni valami alkalomhoz illőt. Fél perc erős töprengés után lemondtam a fekete kosztümről a nyári forróság miatt. Pedig először akartam kérni még sofőrsapkát is, csak hogy láthassam Michael meglepődött arcát. Az ilyen apró kis csínytevések feldobják a napjaimat. Öt perccel később már lent vártam Nicket a garázsban. <br />- Hihetetlen vagy, tudod?! –csóváltam a fejem.
<br />- Mi van?
<br />- Azt mondják, hogy a nők készülődnek sokáig. Itt rohadok már vagy tíz perce és csak most bukkansz elő.
<br />- A nők igen, de te Elina, csak mellesleg vagy nő. –vigyorgott rám szélesen.
<br />- Hahaha, de akkor te meg igazi nő vagy. Elvégre úgy ütsz, mint egy lány. –ültem be a sofőr ülésre. Nick nem törődött bele, és az ajtóhoz állt, mire lehúztam az ablakot. –Igen?!
<br />- Én vezetek. –nézett le rám.
<br />- Bocs szivi, de nem. –húztam fel az ablakot, felraktam a napszemüveget és beindítottam a motort, míg a társam megkerülte a kocsit.
<br />- Tudod néha nagyon nem jó veled. –nézett rám ahogy áthaladtunk a városon.
<br />- Ha jól tudom nem a menyasszonyod vagyok, hogy jó legyen. –álltam meg a lámpáknál. Michael mosolya járt a fejemben, kissé furcsa volt és elgondolkodtatott. <br />- Nem úgy értem, csak nem tudom, hogyan álljak hozzád.
<br />- Mármint?
<br />- Néha komolyan úgy viselkedsz, mint egy férfi.
<br />- Csak nem bánt, hogy tökösebb vagyok nálad?! –néztem rá vigyorogva és indultam.
<br />- Látod, erről beszélek. –mutatott rám.
<br />- Tudod ez csak azért van, mert így próbálom leplezni a zavaromat. <br />- Tényleg? –nézett rám kikerekedett szemekkel.
<br />- Fittyfenét! –vigyorogtam rá. Leállítottam a kocsit, majd kiszálltam. A légkondi hűvöse után perzselő forróság és olvadó aszfaltszag vett körül. Már örültem, hogy nem maradtam a hülye ötlet mellett, itt sültem volna ropogósra. <br />–A hivatásos sofőrök hogy élik túl az ilyet?
<br />- Nekik nincs ilyen szórakoztató társuk. –szállt ki ő is.
<br />- Te jó szagú málnabokor. Most egész nap duzzogni fogsz?–húztam kissé le a szemüvegem, hogy ránézhessek.
<br />- Mind a 38 órában ami még hátravan a napból. –vigyorgott rám, ezzel el volt intézve minden.
<br /><br />A reptér zsúfolásig megtelt, valami nagyszabású dolog volt a városba és több helyet le is zártak.
<br />- Szerinted a vendégnek köze van a felforduláshoz?
<br />- Nem lepne meg. Ha csak egy mezei üzletről lenne szó, Michael az embereket küldte volna. –álltunk meg az érkező oldalon.
<br />- Ki lehet az? –nézett le rám Nick.
<br />- Nem tudom, de azt mondta felismerem, ha meglátom. –az agyam folyamatosan kattogott, hogy mégis ki lehet az. Kit rejtenek ennyire a titkok? A kérdések nem hagytak nyugodni, míg be nem mondták, hogy a gép megérkezett, majd egy következő is. <br />–Csodás tömegnyomor lesz. –sóhajtottam fel.
<br />- Felvegyelek a nyakamba? –vigyorgott a vámpír.
<br />- Tudod, néha nagyon nehéz veled. –néztem fel rá, mire még szélesebb lett a mosolya.
A tömeg kizúdult a fogadó térbe, ölelkező emberek és kiabáló ismerősök mindenfelé, sehol egy vámpír.
<br />- Talán a második csapat. –vigasztalt Nick, mikor látta a csalódott arcomat.
<br />- Még mindig nem megy nekem ez a megérzősdi Michael pedig tudatában van. –sóhajtottam és elfordultam, hogy felvegyem a vizet amit a bejárat mellett vettem. Ekkor megéreztem egy ismerős kisugárzást, a szívem vadul kalapálni kezdett, és a gyomrom összerándult. Nem lehet, nem lehet itt. Próbáltam magam lenyugtatni, de ez egyszerűen képtelenségnek látszott. Az üveget ropogtatva fürkésztem az ajtót és vártam, hogy az illathoz tartozó személy feltünjön.<div>- Jönnek, egy csapat vámpír. –húzta ki magát Nick.
<br />- Érzem. –így is volt, a csapatot tisztán ki tudtam venni, de akire én figyeltem nem velük érkezett. A rosszullét kerülgetett és a vágy, hogy feltépjem az ajtót és megkereshessem őt. Gyerünk már! Doboltam a lábammal idegességemben. <br /> - Nyugi, totál kész vagy. –fogta meg a vállam Nick. Végre kinyílt az ajtó és előlépett jó pár vámpír, de egyiket sem ismertem.
<br />- Hol vagy már?! –fürkésztem a tömeget és megpillantottam egy ismerős arcot. - Banyek, ugye nem?! Jaj ne már! Miért teszed ezt velem? –nyüszítettem fel amikor felismertem a vendégünket.
<br />- Mi van?! –nézett rám döbbenten Nick.
<br />- Áh, hát itt volnánk. Elina, jó viszont látni. –lépett hozzánk gyomorforgató mosollyal a férfi.
<br />- Conrád. Üdvözöllek ismét nálunk. –hagytam megint a formális kézcsókot. Valahogy, még mindig inkább üthetnékem támad, mintsem olvadozzam tőle. Kellemetlen pillanatok és emlékek előhírnöke volt, ráadásul a mai napig gyűlölöm. Ha nem mondja azt amit nem menekülök a szörnyeteg karmai közé, stb.<br />- Nem is reménykedhettem ilyen csodás fogadtatásban és ilyen bájos ifjú kísérőben. –karolt belém.
<br />- Conrád, még mindig túl hízelgőnek látsz. –mosolyogtam rá, bár inkább egy késsel metszettem volna le a mosolyt az arcomról. „Ifjú” mi?! Idősebb vagyok nálad.
<br />- Remélem azért nem veszed zokon. –tetetett meglepettséget.
<br />- Mi járatban nálunk? –váltottam témát. Térj a tárgyra, hogy minél hamarabb letudhassam. Michaelnek is megmondom a magamét az már egyszer fix. <br /> - Nos, lesz egy jótékonysági gála a Jövő Generációiért és én lennék ez egyik fő szponzor a kontinensről. <br /> - Értem, szóval hivatalos ügy.
<br />- A legnagyobb sajnálatomra. –meghiszem azt.
<br />- És ők? –mutattam a kissé távolabb várakozó csapatra.
<br />- A munkatársaim, Michael szállást, ellátást és segítséget ajánlott nekünk az ittlétünk során. <br /> - Értem. Ez esetben, Michael állja a taxit, mert ugyanis nekünk csak egy főről volt információnk. Ennyien pedig nem férnek be a kocsiba. <br /> - Rendben. Máris megbeszélem velük.
<br />- Sajnálom a kellemetlenséget. –fordultam el telefonálni. <br />- Mi ez az egész? Honnan ismered a pasast?
<br />- Bár ne ismerném, akkor most nem lennék felhúzva. –toltam fel a szemüvegem, hogy ne villogjon a tekintetem. –Kimegyek telefonálni. –hagytam magára a csapatot. <br /><br />A kinti forróság a fejembe nyomta az összes vért ami felgyülemlett bennem, csak még dühösebb lettem Michaelre. <br /> - Tudtad, hogy ha megmondod, nem jövök el, mi?! -motyogtam -Oh, igen. Jó napot! Szeretnék lefoglalni 2 taxit feláras útra. -álltam meg az árnyékban ácsorgó taxis pasiknál. Mivel a repülővel érkező fiatalok seregeiért buszok álltak sorrban, így ők kiszorultak ide. Ketten bólintottak és a privát parkolónál levő autónkhoz irányítottam őket. Úgy döntöttem kell még pár perc mire elpárolog kissé a mérgem, így a távozó embereket figyeltem ahelyett, hogy visszasiessek Conrádhoz. Hirtelen megint megéreztem az a különleges kisugárzást. A fejemet kapkodva forogtam a tömegben, mint valami idióta, de sehol sem láttam kimagaslani a tömegből. Ahogy megálltam szembe találtam magam egy barna szempárral aki pislogás nélkül nézett. Döbbenten álltam tekintetében ami olyan ismerős volt valahonnan régről. <br />- Elina. –állt meg mellettem Nick és Conrád. <br />–Mehetünk?
<br />- Persze. –néztem még mindig az ismerős szemeket amikben annyi melegség és aggódás csillant meg. Hol találkoztam már vele? Ahogy a vendégem magára akarta vonni a figyelmemet érintésével elkaptam a fejem. –Mehetünk. –pillantottam újra vissza, de már csak alig tudtam megfigyelni a távolodó alakot. Egy sráchoz tartoztak akit tudom, hogy sosem láttam, de akkor mi ez a különös érzés? Miért volt ennyire ismerős ahogy belenéztem a szemeibe? Mire észbe kaptam az anyósülésen bámultam ki szótlanul az ablakon. Nick vezetett és szerencsémre szóval tartotta Conrádot, de fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. Nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy ismerősre bukkantam. Az emlékeim között kutatva töltöttem az út hátralévő részét a villáig. Conrádot a főbejáratnál várta már Michael aki mosolyogva nézett rám, de aztán elkomorult.
<br />- Hajts tovább. –fordultam el és örültem, hogy megszabadulok tőlük. Még mindig felpörgött bennem az ideg amiért köze volt a sorsomhoz. <br />- Most komolyan. Neked meg mi bajod? –parkolt le a garázsban.
<br />- 10 perc. Edzőterem. Ne késs. –pattantam ki a kocsiból és egyenesen a szobámig rohantam.–Ki kell tisztítanom a fejemből, mert nem lesz jó vége. –néztem a tükörbe már átöltözve. Kényelmes tempóval kocogtam le a lépcsőn, de belefutottam Conrádba.
<br />- Látom sosem maradsz tétlen. –nézett végig rajtam mosolyogva.
<br />- Szeretem formában tartani magam. –viszonoztam mosolyát, majd elmentem mellette. –Hosszú lesz. –sóhajtottam miután eltűntem a látóköréből. Nick nem késett. Vagy túlságosan is érdekli a válasz, vagy épp megijesztettem. Azért ez kicsit vicces gondolat, hogy pont én riogatok vámpírokat. <br /> - Furcsa vagy ma. –próbálkozott ismét Nick nyújtás közben.
<br />- Ne beszélj, mert nem lazulsz el. Aztán megint elverlek. –csóváltam a fejem. Bármennyire is örültem a társaságának sosem értettem, miért is vereti el magát minden alkalommal. Talán mazochista, ki tudja.
<br />- Kész vagyok. –vette fel a védőfelszerelést. Tudom, hogy nem kell, de felesleges gyógyulásra mégsem kárhoztatnám, így muszáj. Még pár csontomat megropogtatva ellazultam és már kész is voltam.
<br />- Kérdezhetsz! –támadtam rá, sikeresen hárított, így lehajolva kerültem meg és próbálkoztam eltalálni hátulról. Ma szemfüles volt, és nem olyan könnyű eset, mint szokott ha csevegtünk is közben.
<br />- Miért lettél olyan ideges a pasastól? –kapott felém, de hátra szökkentem.
<br />- Mert miatta kötöttem ki itt és azon a csúnya úton ahogy. –támadtam ismét a hasára. –Legalább is ő volt a kiindulópont.
<br />- Ő volt azaz estélyen? –rúgta ki a lában, mire bukfenceztem hátra párat.
<br />- Pontosan. –pattantam fel. –Az a szemétláda kavart meg mindent. –lépdeltem végig az egyik mesterségesen kialakított akadályon és ugrottam feléje eltalálva a vállát. Megtántorodott, de el nem esett. <br /> - És mi volt az a hülyeség a reptéren? –rázta meg magát és ugrasztotta vissza a vállát. Megálltam egy pillanatra és elgondolkoztam. Ő ezzel nem törődve kapott el és csavarta meg a karom. –Nincs bambulás Elina. –vigyorgott a fülembe. –Eddig már kettő: null.
<br />- Nem tudom. –roppantottam ki a vállam, hogy szabaduljak, majd hasba rúgtam. –Éreztem valamit. Valakit. –álltam le ismételten ahogy bevillantak az ismerős szemek.
<br />- Kit? –nézett rám értetlenül, majd a falnak szegezett. Hosszú karjait kihasználva kellő távolságra tőlem bámult rám.
<br />- Lehetséges, hogy valakinek a gyereke olyan tekintetet örököljön, mint az a valaki?! –kérdeztem Nick arcán cikázó tekintettel. <br /> - Hogy mi? –gondolkodott el egy kicsit. –Kétlem. Azt hiszem a tekintet egyedi, mint az ujjlenyomat. –a két karját megfogva először térdén, majd combján megtámasztva magam emelkedtem feljebb, végül a hasfaláról elrugaszkodva löktem őt hátra, magamat pedig a levegőbe. Nem számított rá, így a padlón kötött ki. Ahogy leértem mellé a mellkasára térdeltem. <br /> - 2:1. Ne bambulj el. –ekkor taps törte meg a kettőnk csendjét. Michael és Conrád állt a teremben, észre sem vettük, hogy mióta lehettek ott.
<br />- Bámulatos. –lelkendezett Conrád. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen törékenynek tűnő kishölgy ilyen harcedzett legyen. –mondta Michaelnek. Hahó, itt vagyok az istenért!
<br />- Igen, jobb némely hivatásosnál is. –mosolygott rám Michael.
<br />- Felkelnék. –mondta nekem Nick, így lemásztam róla.
<br />- Miért vagytok itt? –kérdeztem kissé dacos hangon.
<br />- Bocsánatodat kérem Elina, de érdekelt, hogy mégis milyen testőröket szánt nekem Michael barátom az itt töltött időre.
<br />- Testőröket? –néztünk össze Nickkel.
<br />- Igen. Az lesz a feladatotok, hogy Conrádra vigyázzatok az elkövetkező napokban, míg a vendégszeretetünket évezi. –Banyek. Remélem nem szándékozik sokáig lenni.
<br />- És minek a testőr? –kérdezte Nick. Ez tényleg jó kérdés. Nekem eszembe sem jutott. <br /> - Még sem hagyhatjuk csak úgy magára egyetlen kiemelt társunkat sem. –válaszolt Michael. Jogos, de ez nem válasz. Minek érkezett akkora csapattal, ha most meg nem jó neki. –A részleteket vacsora után megbeszéljük. –nézett rám Michael. Oh csodás, ráadásul péntek van az én napom.
<br />- Rendben. –bólintottam, majd elfordultam tőlük. Részemről letudva a dolog legalább is egyenlőre. Nick várt a támadásomra, így könnyedén hárított, majd eltalálta a kulcscsontom amitől ha lett volna könnyem, biztosan kicsordul. A két magasabb rangú férfi még mindig figyelt minket. Ahogy éreztem a tarkómon a tekintetüket elöntött az ideg és nem kíméltem Nicket a támadásokkal. Előbb 2:2, majd 3:2-re fordítottam. <br />–Mára ennyi. Kösz Nick! –mosolyogtam rá, majd otthagytam a csapatot. Menekülni minél messzebb, csak ez hajtott. Eltűnni innen és végre elfelejteni a reptéren történt dolgokat is. Gyorsan letusoltam, majd átöltözve a nyakamba vettem a város. <br /><br /> Délután 4 volt. A nap még magasan járt, az emberek boldog sütkérezésben töltötték idejüket. Több turista csoport is járta a nevezetességek helyszíneit, és kicsit több rendőrt láttam a kezdődő programsorozat miatt. Mindenfelé táblák hirdették az eseményt, és a jótékonysági célt. „A világ jövendő sportolóiért” címmel futott az egyik ágazat amit elvileg nekem is meg kell látogatnom Conrád miatt. Bár érdekelt volna korábban, de mostanra minden vonzó pillanatát elvette a tudat, hogy egy önelégült seggfejet kell pesztrálnom. Remélem tényleg akad akitől meg kell védeni és nem csak játszadoznak velem. Az utcán sétálva hirtelen megtorpantam.
<br />- Mégis mikor lettem és ennyire fontos? –töprengtem el, hogy már megint kezdek paranoiás lenni és túl sokat képzelek magamról. A park felé vettem az irány, hogy a friss levegőn és a padon ücsörögve végre rendes képet alkothassak az életemről. Valamint megpróbáljam elfelejteni a korábbiakat. Hátra dőlve a lombkoronán átszűrődő kellemes fényben csukott szemmel próbáltam tudomást sem venni a világról. Ám újra és újra belopta a gondolat a fejembe magát, hogy az Ő energiáját éreztem, valamint ismerem azt a tekintetet valahonnan. Kényelmemben ásítottam egyet amire már rég nem volt példa, úgy körülbelül jó hat éve. Először furcsa volt a közösség amihez tartoznom kellett. Valóban kellett?! Vagy a szívem mélyén akartam? Vagy egyszerűen a két rossz közül az egyiket választottam? Nem tudtam választ adni a ki sem mondott kérdésemre. Egy újabb dolog került fel a listámra ami már így is kellemetlenül hosszúra nyúlt. Valamint aminek az elejére most a délelőtti történések kerültek. Régen éreztem utoljára mesterem energiájához hasonlót, talán csak a vágy, vagy a rossz érzékelőim tréfáltak meg, hisz akkor látnom kellett volna. Nem hagyna egyedül. Nem hagyna kétségek között. Mondjon bárki bármit róla, én éltem vele abban a pár évben és én láttam benne azt amit másnak nem mutatott ki. Felidéztem magamban mosolyát, hangját ami még mindig a fülemben csengett, illatát amit azóta sem éreztem sehol senkin. A legkülönlegesebb férfi volt az életemben, nem is. A legkülönlegesebb férfi az életemben. Bármennyire is akartam nem tudtam őt gyűlölni és dühített valahányszor Michael próbálta másként beállítani. Emlékeimből előtört az a gyönyörű szempár ami óvó tekintettel követett folyton. Innen pedig egy lépést sem kellett tennem, hogy egy hirtelen váltással a srácra ne gondoljak. Tudom, hogy találkoztam már valahol vele. Valaki más arcáról nézett már rám egyszer. Ha hinnék a reinkarnációban akkor mondhatnám, hogy egy másik életében talán pont az egyik áldozatom volt. De nem hiszek. Sőt valami olyasmi is volt a dologban, nem ilyen rövid idő alatt bukkannak fel ismét az emberek, vagy mit tudom én mi. Lehet utána kellene néznem, vagy inkább elfelejteni a francba az egészet. Úgy sem látom ismét. Bele kellene törődnöm egyszerűen. <br /> - Miért nem megy? Biztos rosszul lettem összerakva, vagy valami ilyen kozmikus defektet kaptam amikor a doktor átváltoztatott. –sóhajtottam fel, majd kinyújtóztam. Élesen belém villant az érzés, újra itt van. Itt a közelben. Éreztem a jelenlétét és a hívó kapcsolatot ami köztünk volt.
<br />- Nem lehet. –pattantam fel hirtelen és vizslattam a környéket. Nem lehet, hogy ő az, vagy mégis? Akkor miért nem mutatkozik? Mire jó ez a macska-egér játék? Vagy talán már nem is kellek neki, mióta…Nem, ha így van akkor mondja meg a szemembe! Ezt már nem hagyom annyiban, most nincs semmi ami megzavarhatna. Egyenesen a vonzódás irányába mentem. A sétány másik feléről éreztem, olyan közel volt, hogy szinte bizsergett a bőröm. Futni kezdtem, mert féltem megint eltűnik, hogy csak egy árnyékot találok a helyén. Nem, még mindig itt van, egyhelyben ácsorog. Vár, talán arra vár, hogy végre megtaláljam. Nem törődtem a szabályokkal és átvágtam a bokrok között. Ahogy végre átjutottam az utolsó ágakon is ott voltam. Végre, újra egy helyen voltam vele. Kerestem a tömegben, de nem láttam, túl sokan voltak. Valami előadásféleséget tartottak. Egy pasas beszélt és rengetegen figyelték. Nem láttam, de még éreztem, hogy maradt. Nem tűnt el, csak én nem látom. A tömegen préseltem át magam, fürkészve, hátha megpillantom az alakját, vagy megérzem pontosan az illatát. A fejemben újra és újra a hívogató hangját hallottam. Már csak pár lépés, de még mindig nem pillantottam meg. Hol vagy? Miért rejtőzködsz. Kinyújtottam a kezem és elkaptam a karját. Villámcsapásként cikázott át bennem egy furcsa érzés. Végre átverekedtem magam az utolsó akadályon is. Ott ált ő, és a kezemet bámulta, majd lenézett rám. Csillogó szemében ismét a barátságosság és az aggodalom szikrája csillant fel. A reptéri srác karját szorongattam reménykedve kapaszkodva egy másik személy után sóvárogva. A barna szempár pedig meglepetten kerekedett el, majd az ismeretlen ismerős ajka kissé megremegett és hirtelen magával rántott. Nem ellenkeztem, a végére akartam járni az ügynek, így nem kellett húzni maga után, önként követtem. Kiértünk a tömegből ő pedig egyre csak távolodott. Értetlenül vizslattam, cseppet sem volt ismerős, leszámítva a szemét. Két sarokkal arrébb amikor már nem volt senki az egyik beugró részen hírtelen megállt. <br />- Semmit sem változtál. –nézett rám mosolyogva.
<br />- Ki vagy te? –döbbentem meg és lassan ejtettem ki a szavakat.
<br />- Azt mondták, csak kitaláltalak. De nem, hiszen itt vagy. –fogta meg a karom. –Látlak téged, és más is lát. –tekintete csillogott a megkönnyebbüléstől.
<br />- Ki vagy te?! –kérdeztem ismét még lassabban. <br />- Jah igen. Iván vagyok. Iván Daskov, de neked talán úgy ismerősebb, hogy egy kisfiú évekkel ez előttről. –leesett az állam, ő pedig, mint azon az estén önkéntelen is megérintette a fogamat. Most nem volt kint, de ez a mozdulat és a tekintete visszarepített addig az éjszakáig.
<br />- Nem lehet. De hiszen én… –dadogtam, és az emlékáradat elrepített arra a pontra amikor is nem töröltem ki az emlékeit. –Biztosan összekeversz valakivel, ahogyan én is korábban. –léptem hátra, hogy elmeneküljek. <br />- Várj! Ne nézz hülyének. Te is tudod, hogy igazat mondok! –nyúlt utánam.
<br />- Nem, nem tudom. Soha életemben nem láttalak, és ez így tökéletesen jó. Mindkettőnknek! –próbáltam beültetni az elméjébe, de túl riadt voltam a sikerhez.
<br />- Ne félj tőlem. –mondta szelíden, reménykedő arccal. –Nem mondtam el senkinek, hogy mi vagy.
<br />- Úgy sem hinné el senki. –sziszegtem rá és leráztam magamról a kezét.
<br />- Látod, igazam van. Nem tagadod. –mosolyodott el.
<br />- Hagyj lógva öcsi! Jobb lesz úgy. –hagytam faképnél. Nem figyeltem merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni attól a vonzástól ami elvezetett hozzá. Bárki is okozta, rettentő kedves volt tőle. Arra döbbentem rá a sietős séta közben, hogy aggódom. Miatta, a titka miatt, de legfőképp érte és amit okozhattam benne azon az éjszakán. Talán meg kellene keresnem, de az is lehet, hogy ez az egyik legrosszabb ötletem ami valaha is volt, és hozzá kell tenni, akadt jó pár. Végül a park közepén levő tónál kötöttem ki. Egy kevésbé forgalmas helyen telepedtem le a fa törzsének takarásában. A vízen táncoló fények naplementéről árulkodtak. Hosszasan bámultam a csillogó tükröződést, míg a távoli zsibongásból ki nem szűrődött egy felém irányuló léptek zaja.
<br />- Ott hagytál, csak úgy! –került elő a fa mellől Iván.
<br />- Magasságos egek. Te meg mit keresel itt? –meredtem bele a fölém tornyosuló srác arcába. Csillogó mogyoróbarna szemek. Hogy nem jöttem rá egyből?!<br />- Csak úgy otthagytál! –ismételte meg kissé felháborodott hangon. <br />- Mégsem ráztalak le! –ráncoltam a szemöldököm.
<br />- Miért? –kérdezte kíváncsivá válva.
<br />- Mit miért? Miért hagytalak ott? –bólintott. –Mégis mit kellene tennem?
<br />- Azt hittem van magyarázat. –fordította el a tekintetét.
<br />- Nincs. –húztam egyet a vállamon. –Ha csak emiatt jöttél utánam, már mehetsz is. –néztem újra a víztükröt. <br /> - Hoppá. –hallottam vidám hangját és ugyan abban a pillanatban megéreztem kiserkenő vérének illatát. A legutóbbi táplálkozásom kimaradt egy vita miatt. Most pedig még a mai adagom előtt jöttem el. Vére illata harapásra késztetett, de itt bárki megláthat. Egy véletlen erre futó ember és végem, vagy épp neki. Felesleges áldozat lenne.
<br />- El sem hiszed, mekkora bajt keversz ezzel. –meredtem magam elé. Némán elém lépett, letérdelt a puha fűbe. Vérző ujjával az arcomra húzott egy vörös csíkot.
<br />- Legalább nem felejtesz el újra, míg érzed a vérem illatát.
<br />- Le kellene lépned. Most. –néztem rá haragosan. Csak tekintetem iránya változott, az izmaim megfeszülve mozdulatlan keménységbe dermedtek. Ha most megmoccannék, rávetném magam.
<br />- Válaszokat kell kapnom. –nézett mélyen a szemembe. <br /> - Már megint miről? –sóhajtottam.
<br />- Nem végeztél velem.
<br />- Amint ez látszik is.
<br />- Miért? <br />- Szerintem túl sokat kaptál a véremből. Már értem miért lehetek mások számára idegesítő…
<br />- Szóval?
<br />- Mert volt benned valami ami nem hagyta megtenni. Nem akartam egy ártatlan kisfiút kivégezni.
<br />- De megharaptál.
<br />- Mert akkor is ilyeneket csináltál. –pillantottam a vérző ujjára. –Sebesült voltam, te pedig kijöttél egyedül. Amikor pedig a számba nyúltál felsértette az ujjad. Nem tudtam megállni, hogy ne bántsalak. De nem bírtam elvenni az életet azokból a szemekből amik aggódva néztek rám. –meglepett arcot vágott.
<br />- Értem. –köszörülte meg a torkát. Ez kíváncsivá tett. Zavarban van?! Vagy valami másra számított?! Csak néztem rá, míg végül ő kezdte el bámulni a vizet. Mellém telepedett, de tisztes távolságot tartott. Az első okos gondolat. <br />–És miért nem derült ki eddig a létezésetek? –kérdezte végül.<br />- Mert a társaim nem olyan ostobák, vagy épp puhák, mint én voltam. Lássuk be, ki kellett volna törölnöm az emlékeidet.
<br />- Hogy mit? Azt hogyan?! És miért? –pillantott újra rám.
<br />- Egy bevált módszer, hogy a zsákmányt ne kelljen megölni.
<br />- Szóval akkor egy félresikerült zsákmány lennék? –nézett maga elé. – Érdekes fordulat.
<br />- Nem. Vagyis... az ég szerelmére. Nekünk nem kellene erről cseverésznünk. Egy szót sem kellett volna mondanom. Túl abszurd ez az egész. –álltam fel.
<br />- A vámpír aki menekül egy fiú elöl. –nézett fel rám mosolyogva.
<br />- Mit vársz? Bocsánatot, vagy nagy lélegzetű monológot, hogy mennyire sokat jelentett számomra azaz este? Ha a házban maradsz, most csak egy átlagos tizenéves lennél.
<br />- Egy szóval sem mondtam, hogy baj, vagy bocsánatkérést akarok hallani. Engem az igazság érdekel, nem pedig az a rengeteg hazugság amivel teletömtek az évek során.
<br />- Az igazság?! Az igazság? –bólintott. –Az élet szívás élve és holtan egyaránt. Ez a büdös nagy igazság. Most pedig menj haza, mielőtt még valami más nem feni rád a fogát.
<br />- De még nem is…
<br />- Mennem kell. Már várnak rám. –ugrottam fel a fa ágai közé, hogy ne tudjon követni. Megvártam, míg elsétált és csak akkor jöttem újból elő. –Tényleg mennem kell, mindjárt jelenésem van. –néztem az égre fintorogva. Semmi, de semmi kedvem nincs hozzá. <br /><br />Észrevettem, hogy séta közben furcsán bámultak az emberek, mire rájöttem mi lehet a baj. Annyira beleivódott az érzékeimbe, hogy el is feledkeztem róla. Iván vérét a kézfejemmel töröltem le arcomról, de nem bírtam megállni, hogy meg ne ízleljem. Furcsa vágy buzgott fel bennem ettől, de az esti várható történések miatt nem tudott igazán kibontakozni.
<br />A naplemente fénye gyönyörű színben öltöztette a villát. Pár turista fotózkodott a kerítésen kívül és meglepődve figyelték ahogy elsétáltam az őrök mellett. Emberi szolgálat vámpíroknak. Ezen jól szoktam szórakozni. Vámpírok nyújtanak szolgáltatásokat vámpíroknak, de a munkát mégiscsak emberek végzik el. Persze ők irányított, amolyan „karbantartott” emberek. A megnevezés elég lenéző, de hát pár száz év a földön és máris mindenhatónak képzelik magukat. A kavicsos ösvényen sétálva éreztem Michael hívogató tekintetét magamon. Fel sem kellett pillantanom, lelki szemeim előtt láttam a remekbe szabott öltönyt és azokat a szemeket. Tiszta deja vu érzés. A kötelékem a ház urával teljesen más, mint a teremtőmmel volt régen. Michael elmélete szerint azért, mert ő az erejével nem akar annyira korlátozni, mint régen a doktor. Nem tudom, mennyiben igaz ez, de amíg nincs a fejemben és meg tudom őrizni a hidegvéremet mellette nincs gond. Persze ez csak a testi vágyak értelmében értendő, ugyanis túl könnyen képes felbosszantani egy-egy apró megjegyzésével.
A személyzeti folyosón mentem az irodába, hogy véletlenül se találkozzak Conráddal.
<br />- Túl nagy gonddal kerülöd a vendégünket. indította a beszélgetést Michael. Önkéntelenül felsóhajtottam. Semmi kedven nem volt róla beszélni, amikor legalább nem kell elviselnem a jelenlétét.
- Valakin le kell töltenem a mérgemet. Ő pedig önként lépett színre a szerephez. –ültem le miután Michael felém fordult a hatalmas ablakok előtt. <br /> - Elina. Tudhatnád, hogy ha csak ez számítana milyen is lenne a Föld.
<br />- Nekem mondod? Én lennék az első halott. –villantottam rá egy széles mosolyt. Michael elsétált a bőrkanapé mögött, majd leült mellém.
<br />- Unalmasabb lenne az élet, ha ez megtörténne. –ujjaival az egyik tincsemet morzsolgatta.
<br />- Egy szórakozási lehetőséggel kevesebb. –húztam egyet a vállamon.
<br />- Alábecsülöd magad. –az ujjai a nyakamra tévedtek, miután kibontotta a hajam.
<br />- Ó, az kizárt. Túlbecsülöm magam, de nem csak én. A kiemelt figyelmed pedig csak olaj a tűzre. –pillantottam rá, de a vágy egy szikrája sem tűnt fel. Valami akkor sem stimmel ezzel a kötelékkel szerencsémre.
<br />- A tüzességed életet visz az elszürkült villába. –simította végig a kulcscsontomat. <br />- Szürkének épp nem nevezném a helyet. –nevettem fel. –Azt hiszem ideje mennem. –váltottam hirtelen témát amikor az ujjai tovább kalandoztak. <br />- Próbálj meg jobb képet vágni amíg itt van. Nagyon befolyásos odaát. –nézett rám komolyan. <br />- Megpróbálok majd mosolyogni a vicsorgás helyett. –sóhajtottam ismételten beleegyezően.
<br />- Jó kislány! –tekintete várakozóvá vált. Tudtam mi járhat a fejében, még ha nem is hallottam, vagy éreztem. Magára hagytam Michaelt aki utoljára még annyit szólt, hogy: „Kápráztass el!”
<br />- Kápráztass el… kápráztass el. Könnyű mondani. –vitattam meg magammal a szobám felé menet. Szófogadó házi kedvencként kezdtem el kutakodni a szekrényben. Az ajtó belső felén levő tükörbe pillantva magamat láttam, mint csivava. Ezen nevetnem kellett, bár cseppet sem mulatságos a tudat, hogy megszelídítettek. <br />- Legközelebb majd dörgölőzz a lábához és nyald meg a kezét. –adtam tanácsot a rám bámuló másomnak. Végül egy fűzős fekete felsőt választottam, hozzá illő szoknyával. Persze bár házon belül lesz az este, de én mégis felcsatoltam a tőröm. Conrád jelenlétében bármi megeshet. Utolsó simításként kiengedtem ismét a hajam és elindultam túlélni az estét.
Ha különleges vendég volt villában, Michael még kiválóbb házigazdának minősült. Két újonc kölyökkel találkozva megtudtam, hogy ma a vendégünk egy szűz lányt kap. Ez igazán figyelemre méltó. Általában úgy zajlottak a vacsorák, hogy vagy a saját embereinkből választottunk, vagy a friss szerzeményből amit a beszerzők hoztak. Nick és én is egy ilyen csapat vagyunk. Ám valahogy gyakran érzem azt, hogy egy modernkori római orgiába csöppenek, az ételek hiányát leszámítva. A testi kapcsolatok sem szokatlanok ilyenkor, de egy fészekben nincs hely a szemérmességnek. Ezt korán fel kellett fedeznem. Péntek révén a helyem Michael jobbján volt, Conrád pedig a balját foglalta el. Próbáltam a jó oldalát nézni, legalább ül közöttünk valaki. Michael elismerő tekintete egy pillanatig boldogsággal töltött el. Ezeket a kötelék számlájára írtam már vagy hat éve. Az öröm nem tartott soká, hála Conrád gondoskodásának.
<br />- Igazán kívánatos, üdítő látványban van részünk. Reménykedem szerencsémben, hogy a desszert szerepében megtisztelnél. –mosolyától kivillantak szemfogai.
<br />- Attól tartok kedves barátom hiába reménykedsz. –válaszolt helyettem Michael. –Elinát senki sem választhatja. –nyújtotta felém a kezét és segített helyet foglalni. Kezét a combomon pihentette és hüvelykujjával cirógatott a szoknyámon át. Megérezhette a szíjat, mert egy pillanatra kifürkészhetetlen arccal pillantott rám. Ám Conrád nem hagyta annyiban. <br />- Csak nem veszed ennyire zokon, hogy egyszer osztozkodnod kelljen?! <br />- Félreértesz. Elinát Senki sem választhatja. –hangsúlyozta a Senkit. Conrád meglepett vigyort villantott. <br />- Igazán érdekes. –a téma itt megszakadt, mert belépett a lány. Hófehér ruhájában a frissen hullott első hóra emlékeztetett. Fiatal volt, szép és ismerős. Valahol láttam már. Erre meg mertem volna esküdni is. A vendég Michael felé fordult. bár a mosolya semmi jót nem ígért, erre akkor sem számítottam. <br />- Drága barátom. Nagyra értékelem ajándékod, ám vissza kell utasítanom. –a teremben feszült csend telepedett meg ettől a lépéstől.<br />- Értem. És mit kívánsz helyette? –kérdezte érezhetően erőltetett nyugalommal a ház ura. A vendég nem szólt egy szót sem, csak sokatmondóan rám pillantott. Megrémültem, mert tudtam, hogy amikor pár éve egy másik tag meglépte ezt Michael vére után sóvárogva, a férfi eleget tett ennek a kérésnek. Pedig az sokkal nagyobb tiszteletlenség volt, mint ami esetemben fennállt. <br />- Nem! –pattantam fel.
<br />- Elina.
<br />- Nem!
<br />- Tudod a ház szabályait. –meredt rám. Szemei izzottak. Düh? Féltékenység? Bármit is láttam, tudtam ő sem akarta, hogy bárki is megkóstoljon, de a saját szabályait nem rúgja fel nyilvánosan. <br />- Amikor idejöttem a szavadat adtad, hogy senki, de senki sem harap meg! –kiáltottam rá.
<br />- A családból senki. –javított ki. Elöntött a düh és az undor, hogy ilyen könnyen kijátszhatja a dolgokat. <br />- Nem! –pánikoltam be.
<br />- Ne ellenkezz gyermek! –villantotta ki szemfogait.
<br />- Dögölj meg! Nem vagy a teremtőm. –sziszegtem rá. Körbepillantottam és gondolkodás nélkül az ablakhoz rohanva, azt kitörve kiugrottam. A szilánkok felsértettek, de nem volt komolyabb bajom. Földre érkezve már rohantam is el innen minél messzebbre. Először Conrád nevetését, majd Nick földet érését hallottam. Két utcával arrébb elállta az utamat, de egyedül volt. <br />- Várj-várj! –emelte fel a kezeit. –Nem akarlak bántani.<br />- Nem megyek vissza! –ráztam kétségbeesve a fejem. <br />- Rendben. Szerintem Michael sem akarja, míg az a pasas itt van és ilyen húzásokkal próbálkozik. Különben nem engem küld egyedül. –logikusnak hangzott. <br />- Gyűlölöm azt a szemetet. <br />- Tudom, és most már nem is csodálkozom. Megmondom mi lesz. Conrád azt hiszi könnyedén legyőzlek, így hihető lesz, hogy megküzdöttünk. <br />- Nem akarlak bántani! –néztem rá szomorúan, mire felnevetett.
<br />- Nem fogsz bántani. De inkább ez, mint visszamenni és megharaptatni magad vele, majd elviselni a nyilvános büntetést amiért ellen szegültél az uradnak. –komorodott el.
<br />- Sajnálom. –lendültem támadásba ő pedig nem ellenkezett. Minden egyes találatom fájdalmasan pontosan ért célba. A vámpír iránti gyűlöletem olyan erőssé fokozódott, hogy teljesen elvakított. Fájó, vérző kezem és Nick kisebesedett zúzódásainak látványa állított csak le. Védekezés nélkül állta a támadásokat, de megroggyant és a végén összecsuklott.
<br />- Sajnálom! –adtam egy csókot az arcának kevésbé sérült részére, majd elrohantam hátra sem nézve. </div>Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-36443148850248549942011-01-21T01:27:00.001+01:002023-03-02T17:22:28.333+01:007. Ébren, míg világ a világA kocsi ami a borítékban levő meghívón feltüntetett időpontban érem jött egészen a lépcsőkig vitt. Az ajtónyitó inas egy fiatal fiú volt. Izgatottsága elárulta, hogy bármiféle vámpírpraktika bevetése nélkül volt itt. Ráadásul az egyenruha sem rejtette el a bizonyítékot. Emberi szolgáló és önkéntes vérzacskó. Azt hiszem valami ilyen megnevezéssel illették a hozzá hasonló embereket. Egy pillanatra megsajnáltam, de rá kellett jönnöm szerencsésebb, mint én. Ő legalább meghal egyszer egy véletlen túlszívástól, de nekem nem volt ilyen esélyem. Talán túl hangos sóhajtással indultam neki, mert az előttem érkező páros megfordult. <br />A házban hemzsegtek a vámpírok, főleg a krémje volt jelen és a hozzájuk tartozó alacsonyabb rangú társaink. Már akiket sikerült felismernem, de lehet itt volt boldog boldogtalan. Ezek a vámpírok furcsán társasági lények. Vagy csak én vagyok végtelenül magányos farkas típus?! Vajon a vadászok mit tennének, ha egyszer rájönnének milyen remek célpont lehet egy-egy rendezvény? A töprengésből a leginkább elkerülendő hang tulajdonosa billentett ki.
<br />- Örülök, hogy eljöttél kedvesem. –lejtett felém a nő akit álmomban láttam. Vagyis az álomnak hitt valós rémálmomban. Amíg rá figyeltem és szinte lebegő alakjával foglalkoztam oldalról észre sem vettem a felém érkező Michaelt. Ahogy karja a derekam köré fonódott ugrottam egy nagyot. Ez kisebb kuncogást váltott ki pár vadidegen nézelődőben.
<br />- Elina, üdvözöllek az estélyen. –csókolt arcon a fővámpír. <br />–Kérlek had mutassam be Janet az első számú hölgyet a villában. –mutatott a nőre.
<br />- Örvendek. Én Elina, te Jane. –tört ki belőlem a szokásos belső monológom, mire a nő gyilkosan bájos mosollyal reagált.
<br />- Volt már szerencsém korábban is az egyéniségedhez. Remélem remekül érzed magad a kis meggondolatlan színjátékod után. –hangja bársonyosan tekergőzött körülötte, akár a mérges kígyók.
<br />- Sajnálom, hogy gondot okoztam. –mondtam bánatosan, majd vigyorogva hozzátettem. –Remélem nem tört le egyetlen körmöd sem.
<br />- Na de hölgyek. –szólt közbe mosolyogva Michael.
<br />- Michael. Beszélnünk kell. –néztem rá reménykedve, hogy még mielőtt hivatalossá válna a borzalom, megmenekülhetek.
<br />- Sok időnk lesz még beszélgetni. –simított ki egy tincset az arcomból. –Örülök, hogy követted a kéréseket. Csodálatosan nézel ki, igazán... étvágygerjesztő. –nézett végig a kiparancsolt külsőmön. A hajamat nem tűzhettem fel, pedig kiengedve idegesít. A ruha túl apró volt az ízlésemnek, és túl testhezálló. Bal vállon volt egy vékony csík ami tartotta, hogy a melleim ne buggíanjanak ki, ugyanis a félvállas megoldás, a szokatlanul nagy és érdekes kivágás hatására volt egy olyan érzésem, átfúj a szél az egész ruhán. A kivágás csavarosan haladt hátulról előre, majd vissza akár egy meghámozott narancshéj. A csíkot apró kövek díszítették ami a mélykék anyagot csillagos éjszakává változtatta. De ha így van, akkor a kivillanó bőröm maga volt a tejútrendszer. Talán tetszett volna, ha 1. Nem ilyen körülményekkel kell viselnem, és 2. ha tudtam volna viselni a pengémet, de túl rövid volt, bárhogy is küzdöttem a pánttal. <br /> - Biztosan akadna pár szabad pillanat még a nagy buli berobbanása előtt. –néztem körbe az elegáns csevegő vámpírokon. Kétlem, hogy csak úgy nekiesnének és tombolnának, vagy legalább is a buli szót nem úgy értékelik ahogyan én. Ekkor az egyik magasabb rangú vámpírja megkocogtatta poharát és a tömeg rá figyelt.
<br />- Elnézést, hogy csak így magamhoz ragadom a szót, de szeretnék köszönetet mondani a nemes Michael Sowmannak aki lehetővé tette ezt a csodás estét. –tovább nem figyeltem a mondókáját, hanem Michaelnek suttogva próbáltam menteni a bőröm.
<br />- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de nem vállalhatom azt a megtiszteltetést, hogy csatlakozzam nemes családodhoz. Szándékomban áll hamarosan visszatérni Európába és folytatni az életem. –tudtam jól, hogy hallja amit mondok, bár úgy tett mint aki a szónokló férfi mondandóját élvezné.
<br />- Valamint szeretnék gratulálni újdonsült arájához aki szemmel láthatóan újabb égkő Kalifornia legnagyobb vámpírjának gyűjteményében. –emelte felénk poharát a többiek pedig követték őt. Michael rám mosolygott, így tudatosítva bennem, hogy már akkor elbuktam amikor először beléptem az ajtaján.
- Köszönjük Conrád e kitűnő szónoklatot. Magam és bájos Elinám, valamint családom nevében üdvözlök minden kedves vendéget. Kérem érezzék jól magukat ma este és ünnepeljék velünk a nagy eseményt. –ismét taps tört ki, majd mindenki korábbi társaságára figyelt. <br /> - Mi ez az egész?! –meredtem dühösen a fővámpírra. Mérgem határtalanná változott és nem érdekelt, hogy bárki meglátja ahogy szemfogaimat villogtatva fenyegetőzöm.
<br />- Tüzes szépség meg kell hagyni. –lépett hozzánk a Conrádnak nevezett szónok. Michael és ő udvarias bólintással üdvözölték egymást. A vámpírok ritkán fognak kezet, ugyanis a hőmérsékletünk rengeteget elárul állapotunkról. Velem már nem volt ilyen elővigyázatos, pedig esküdni mertem volna rá, hogy fiatalabb nálam. A keze hideg volt, vagy csak én voltam túl meleg hirtelen nem tudtam eldönteni, de nem is érdekelt. Amilyen ideges voltam fegyver nélkül is nekiugrottam volna bármelyik vámpírnak a teremben. Kortól nemtől függetlenül. A kézcsókja undort váltott ki belőlem. Legszívesebben szájon vágtam volna amiért kimondta azokat a szavakat. <br />–És nem is okoz csalódást. Ez az illat, és hőmérséklet. –mosolygott rám a férfi. <br /> - Conrád, a napokban megkérnélek, hogy keress majd fel. A titkáromnál tudsz időpontot egyeztetni az üzlet kapcsán. –a férfi bólintott, majd távozott.
<br />- Michael! –váltottam könyörgőre, mert rá kellett jönnöm, hogy fenyegetéssel semmire sem megyek nála.
<br />- Jane, kérlek kísérd fel Elinát az irodába. Mindjárt megyek. –hagyott magunkra.
<br />- Gyere. –indult el a nő én pedig követtem. Tudtam, hogy biztosan gyűlöl amiért betoltam a képem a világába, de szerintem nem lenne boldogabb mint én, ha ez nem így lenne. Beengedett, majd becsukta magunk mögött az ajtót. Én beljebb menve próbáltam kezdeni valamit a ruhám hosszával. - Szerinted ez csak így megy? –csattant fel.
<br />- Mi van? –néztem rá nem törődve az illendőséggel.
<br />- Csak belibegsz ide, és azt hiszed máris te vagy Csipkerózsika?
<br />- Hamupipőke.
<br />- Tessék? –nézett rám szemeit villogtatva.
<br />- Hamupipőke ment a bálba te ostoba tyúk. –viszonoztam a pillantását.
<br />- Hogy merészeled? –lépett közelebb. –Idősebb vagyok nálad, könnyedén végezhetnék veled.
<br />- Akkor meg mire vársz? Ha már úgy is akkora tüske vagyok a tenyeredben. Mi lesz? –kiáltottam. –A hátam közepére se kívánnálak az egész nyamvadt bandáddal együtt! Tessék, végezz velem. Ne csak a szád járjon!
<br />- Ha nem védene, már halott lennél. –sziszegte.
<br />- Nem kértem védelmet. Sőt, köpök a védelmére! Senki nem mondta neki, hogy játsszon hős vitézt és lovagoljon be a lakásomba lakkozott cipőben!
<br />- Nem tudom mit láthatnak benned. Undorító, alantas nőszemély vagy.
<br />- Inkább, mint egy kicicomázott pincsi.
<br />- Én legalább kellek a mesteremnek. –ez túl nagy és friss sérelem volt számomra.
<br />- Rohadj meg, banya. –szorítottam ökölbe a kezem
<br />- Vámpírok ribanca!
<br />- Engem legalább nem cserélnek le egy „ribancra”. -rám morgott.<br />- Jane! –szólalt meg hűvösen Michael. Ismételten észrevétlenül jelent meg, de ez most a nőt is meglepte. –Távozhatsz. -egy utolsó gyilkos pillantás és magunkra maradtunk.<br /><br />- Nem kellene kivívnod még inkább a gyűlöletét. –sétált el mellettem és az asztala mögött állt meg. A holdfényben valótlanabbnak és tiszteletparancsolóbbnak tűnt, mit előtte bármikor.
<br />- Nem vágyom a rokonszenvére. –bámultam a férfit.
<br />- Még a végén félreértem és kérésnek veszem. –mosolygott rám, mire elkaptam a tekintetem.
<br />- Miért?
<br />- Hogy miért mentettelek meg? –kérdezte én pedig bólintottam.
<br />- Mert kedvem volt hozzá. –tipikus, ha valaki annyi ideje él azt hiszi kénye kedve szerint dönthet mások életéről.
<br />- De miért így? Mi előnyöd származik abból, hogy egy problémás személy miatt megbontod a meghitt állapotot. –utaltam a korábbi viszályra.
<br />- Nem lenne érdekes az élet az egyhangú unalmas szürkeségben. És nem lenne érdekes a titok amit már mások is tudnak.
<br />- Az ég szerelmére, ne rébuszokban! –nyögtem fel. Válaszokat akartam, semmi mást.
<br />- Szerelemről beszélsz, holott semmit sem tudsz róla. –lépdelt felém. –Rám támadsz, fenyegetsz, kérdőre vonsz, de semmit sem adsz. Kinek hiszed te magad?! –állt meg előttem. Parancsoló tekintélye nem volt hatástalan, de nem tört meg.
<br />- Nem kértem semmit, s te mégis adtál. Viszonzás vársz olyanért amihez semmi közöm? –álltam tekintetét, bár legszívesebben messze szaladtam volna előle. Elmosolyodott és sóhajtott.
<br />- Nem. Azt kérem adj lehetőséget. Költözz be, csatlakozz hozzánk, légy a miénk. – a miénk-et érezhető rajongással ejtette ki. Hátborzongató.
<br />- Nem tehetem. Nem vagyok közösködő típus. –próbálkoztam ismét kibújni.
<br />- Meg sem próbáltad.
<br />- Tudom,hogy így van.
<br />- Elina. Lépj tovább, tapasztalj, élj végre! –éreztem, hogy nagy szónoklatra készül, így gyorsan a gondolatába vágtam.
<br />- Sajnálom, de kérésednek nem tehetek eleget. –léptem el tőle. Egy hosszú csend után Michael követett.
- Értem és tiszteletben tartom a döntésed. Kérlek, az estét bírd ki a látszat kedvéért. –mosolygott és megérintette a vállamat. Bőre majd olyan meleg volt, mint az enyém. –A bőröd illata olyan akár a napsütés egy nyári tengerparti séta idején. –éreztem ajkait a vállamon ahogy egy csókot lehelt rá. Összerezzentem és kibújtam karjai közül. <br /> - Elmegyek! –sietős léptekkel igyekeztem ki az ajtón át folyosókon. Végül kikötöttem valami személyzeti szobában ahol ment a tv. Az ajtónyitó és még két másik ember ültek egy kanapén, ettek és mindhárman rám szegezték meglepett tekintetüket. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna bármelyik a képernyőre nézve csendre intettem őket.
A korábban nevetéstől könnyes szemű boldog lány, most a bánat és kétségbeesés vörös álarcát viselte magán. Arról beszélt, hogy mennyire bánja amiért a barátnőivel töltötte a délutánt és nem volt szerelmével abban a pillanatban. A képernyő alján futó csíkban a „Különös haláleset! Holtan találták otthonában a fiatal szörföst.” szöveg volt olvasható. „A rendőrség értetlenül…” tovább nem olvastam, mert a nem olyan rég még rám mosolygó pasas fényképét mutatták be egy fekete csíkkal a felső sarkában. A szobában levő embereknek talán megfordult a fejében, hogy az egyik itteni vendég követte el , de ki nem mondták. Csendben figyeltük mindannyian a híradást, végül ismételten bemutatták a lányt akinek a tekintete maga volt az üresség. <br /> - Démon hozott a világomban. –mondtam, majd elfordulva elhagytam Michael házát. A kavicsos sétányon lépdelve éreztem magamon figyelő tekintetét. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam az iroda ablakából követi végig távozásom. <br /><br /> A hömpölygő embertömeghez csatlakozva sétáltam, miközben végre ismét felköthettem a hajam. Furcsa, de egy pillanatnyi boldogságot okozott a tarkómat simogató fuvallat lágysága. A zsúfoltság és a város igazi zaja lassacskán a távolba veszett, ahogy elhagytam az éjszakai klubokkal és boltokkal tarkított részt. Egyszer csak halk kattanó hangot hallottam, valamint egy pár férficipő közeledtét. Nem kopogott annyira, mint egy női alkalmi cipő, de csendes sem, mint a sportcipők. Lassítottam, hogy megelőzhessen, mert zavart a tudat, hogy esetleg engem követnek. Talán erős paranoia, de miután megküzdöttem a vadászok egyik felsőrangú tagjával kétlem, hogy szerepelnék a „kedvenceink” listán. A lépések egyre közelebbről hangzottak, végre légzés és szívdobogás is párosult mellé. Nyugodt, nem az a tipikus gyilkossági kísérlet előtti izgatott ritmus. Megálltam egy reklámtáblát olvasgatva, hogy ezzel is elősegítsem a nyugalmam, a férfi már csak pár méterre volt. Megállt. Nem néztem rá, de erősen figyeltem. A zsebében kotorászott. Vajon mit kereshet?! Aztán elővett egy csillogó fém tárcát. Kivett egy szál cigarettát, meggyújtotta és tovább indult. Megnézett magának, a parázs fényében egy mosoly villant az arcán. Csak egy pillanat erejéig láttam, aztán tovább haladva a hátát néztem. Végül elért egy különleges dohányfüst illata, és távolodó léptei zaja.
Pár percig még vártam aztán folytattam az utam. A lámpák fényében sétálva képzeltem magam elé a doktor és Michael karakterét. Nem az elfogultság mondatta velem, de százszorta a doktor, mint akár egyszer is ez a férfi. Ám úgy fest, az „övé” lettem.
<br />- Hogy úszom meg épségben? –bámultam a felsőh égre, amikor ismételten megéreztem azt az egyedi illatot.
<br />- Legyél jó kislány és akkor nem fog fájni. Annyira! –izzott fel utoljára a cigaretta parázs, felfedve a férfit. Nem ismertem, de nem számítottam semmi jóra. És mivel a „Ki maga?”, valamint a „Mit akar?” kérdésekre az esetek 99%ban nem adnak kedvező választ, így inkább vártam, hogy ő lépjen.
<br />- Hova ilyen sietősen kicsi vámpír? –pöccintette el a csikket egyenesen felém.
<br />- Parancsol? –kérdeztem felhorkantva.
<br />- Mi az, talán bedugult a szuper éles hallásod? Nem hiszem én azt. –nézett rám rezzenéstelen arccal.
<br />- Nem értem miről beszél. –ütöttem meg védtelen, értetlen hangot.
<br />- Jól kitanultad, de engem nem csapsz be. –mosolyodott el.
<br />- Jó ember, nem tudom mit ivott, vagy szívott, de vámpírok nem léteznek. –mosolyogtam, mintha csak egy ostoba tréfa lenne.
<br />- Oh, milyen ostoba is vagyok. –szórakozott hangon felnevetett. - Ahhoz képest, hogy nem volt melletted mester ügyesen játszod a védtelent. Vagy nem is játszod?! <br />- Hagyjon engem békén. –próbáltam tovább indulni, de elállta az utamat. Valami nem stimmel nála, de mi?!
<br />- Érzem a halott vért ami az ereidben kering. És a friss vért amit ma ontottál. –termett mellettem és mielőtt reagálhattam volna egy tincset kitépett a hajamból. A szívem dübörögni kezdett, és a tekintetem cikázott oda-vissza a meglepettségtől. <br />- Mi vagy te?! –vicsorogtam rá dühösen amikor megpillantottam a hajam ujjai között.
<br />- Hát nem tudod?! Nem érzed? –nevetett rajtam. –Én tudom ki vagy. <br />- Ki maga és mit akar? –csak kicsúszott a legrosszabb kérdés. <br />- Edd vagyok, és meg foglak ölni. –mondta könnyedén és nyugodtan, akár egy vámpír. Ám nem ő nem volt az. Más volt, valami nem emberi és nem is halott. De mégis mi?! Hátrálni kezdtem, de ő együtt mozgott velem. Azt hittem lehagyhatom ha bevetem a képességeimet, nem így lett. Üldözőbe vett ahogy átrohantam a városon. Elsuhanó alakommal felvette az iramot a forgalomban. Egy megpattanó visszapillantó tükör döbbentett rá, hogy csak akkor szabadulok, ha kihasználom a termetemet hosszú lábaival szemben. Szűkebb helyet keresve változtattam irányt. Ahogy megpróbáltam felugrani a lábamba mart és megtaszított. Karmai a csontomig hatolva vágták át bal bokám izomzatát. A lökésétől egy raktárépület téglafalának csapódtam. A levegő fájdalmasan préselődött ki a tüdőmből. Szörcsögve próbáltam újra visszaszerezni az irányítást saját magam felett.
<br />- Mit ártottam én?! –húztam fel használhatatlanná vált lábamat.
<br />- Hát nem vagy gyilkos, akár a többi a fajtádból? Nem kellene már rég a föld alatt rohadnod?! Szerintem ezek elég súlyos bűnök. –tornyosult felettem.
<br />- Maga sem ember, magának sem lenne szabad léteznie! –a fájdalom ami a gyógyulásommal járt kibírhatatlanul élesen hasított belém.
<br />- Hát rájöttél kicsi lány. És azt is tudod már, hogy mi vagyok?! –széles mosolyától kivillantak hegyes fogai. Azok vámpír fogak voltak, vagy mégsem?! Élő személy vámpír fogakkal? Sosem hallottam ilyenekről.
<br />- Nem vámpír, de nem is ember. –húztam ismét feljebb a lábam.
<br />- Emberek vagy vámpírok?! –mondta undorral a hangjában. –Egy kutya mind.
<br />- Miért pont én? –kérdeztem ismét, már nem sípolt a fülem a becsapódástól.
<br />- Azt sem tudod ki vagy, igaz?! –hajolt egészen közel hozzám. –Érzem a szagát.
<br />- Kiét? Azét a pasiét? Vagy Michaelét? –próbáltam közelebb jutni a válaszhoz.
<br />- Megölte a kölykeimet, hát én most megölöm az övét. De előbb még játszunk kicsit. –húzta végig éles körmét az arcomon és a nyakamon. Mielőtt tovább jutott volna, elkaptam a kezét, ám ő egy könnyed mozdulattal kicsavarta és a fejem fölé a falba nyomta összetörve a téglákat. A másik kezemmel feléje kaptam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy felhasítottam a vállát és a nyakát. Haragos tekintettel szegezte az előző módon ezt a kezemet is a fal börtönébe.
<br />- Kiről beszél és milyen kölykökről?! –próbáltam az időt húzni, hogy a sérült lábam használható legyen, miután a másikra ráült.
<br />- Volt egy nőstényem, gyönyörű asszony a fajtánkból. És volt három erős kölyköm, de mivel nem voltam az őrfalka irányítása alatt, egyszerűen leölték őket, mint holmi mezei állatokat. –szemében a gyűlölet és a bánat csillogott. Talán máshol, máskor együtt érzek vele, de ez nem volt az a pillanat.
<br />- Talán be kellett volna csak hódolnia. –mondtam és eszembe jutott, hogyan kerültem ide. A behódolás máris nem olyan szörnyű lehetőség. Felnevetett, de egy könnycsepp gördült végig a sebhelyes arcán. Vonzó férfi lehetett egykor, és hihető volt a meséje a csodaszép feleségről. Ám a mozdulata cseppet sem volt szerető gyászoló férfié. A combomon csúszott egyre feljebb és feljebb a szoknyám alá a keze, míg a másik a ruhám kivágott részén haladt felfele. <br />- Szabad akartam lenni, azt és ott szeretni akit és ahol lehet. –hajolt közelebb hozzám, és megharapta az egyik mellem. A kiserkenő vérem feketére festette a kék anyagot, és vörösre kivillanó bőrömet. –Sikíts, ha akarsz, itt úgy sem hall meg más rajtam kívül. –nyomta bele fejemet a falba. Hallottam ahogy megreccsen a koponyám, és egy különös bódult állapot kezd átjárni. Az újabb hang a felhasadó karom hangja volt, ahogy karmával majdnem lenyúzta az összes bőrömet. Már nem fájt semmi. Úgy éreztem dobozból nézem az eseményeket, nem pedig velem történik. <br /> - Így szeret egy szörnyeteg? –hallottam saját suttogásomat. A nem várt kérdésre felüvöltött, akár egy farkas. Szerettem a farkasüvöltést hallgatni valahol valamikor régen. A ruhám végül felhasadt, szabaddá téve vérző testemet, a lábam pedig megmozdult, de nem én voltam. <br /> - Megmutatom neked, hogy szeret egy szörny. –az egész testem arrébb dobódott, de már nem láttam mi történik. Fekete folttá vált minden, csak a vérem illatát éreztem és a halál suhogását hallottam. Meg akartam halni, de nem így. Egy mocskos sikátorban, védtelenül, megerőszakolva. A doktort láttam a sötétben, mosolya tökéletes volt, mint mindig. Szemében aggódás és az irántam érzett jóindulat fénye csillogott.
<br />- Segíts! –suttogtam hang nélkül. –Segíts! -a halál maga érkezett meg ezen a vészjósló percben, de nem értem. Harc zaja szűrődött át az egyhangú feketeségen, a doktor arca pedig lassan elhalványult. Hangokat hallottam, a nevemet ismételgették. Minden maradék erőmmel felnyitottam szemeim, és vértől vörösre festett drága öltönyében ott állt Ő. Kalifornia vámpír ura. Aztán minden elsötétült.
Hangokat hallottam, így vagy nem haltam meg, vagy tényleg nincs örök béke földje a fajtámnak. A fájdalom azt jelentette, hogy élek. Megmozdítottam a lábamat, már nem volt olyan idegen módon ólmosan nehéz.
<br />- Magához tért. Szóljatok az úrnak. –hangzott egy kiáltás. Bár lehet nem volt kiáltás, de nekem a dobhártyámat szaggatta. Aztán halk motoszkálás, majd feszült csend. Végül ajtó csukódás.
<br />- Azt mondták életben vagy. –hangzott Michael hangja egészen közelről. –Súlyosak a sérüléseid, de nem véglegesek. –mondta csevegő hangnemben.
<br />- Köszönöm. –formáltam meg a hangokat, de nem hallottam magam.
<br />- Elina, Elina, Elina… Hát mihez kezdjek azzal a makacs lényeddel? –talán mosolygott, a hangja legalább is ezt sugallta. Az első lehetséges dolog az volt, ölj meg. aztán rájöttem, hogy segítséget kértem, nem pedig feloldozást. Mintha Michael tudta volna a gondolataimat, elmesélte a történteket. <br />–Még időben értünk oda, mielőtt megtehette volna. Már nem kell aggódnod miatta. –most hallottam ahogy a levegőt kifújva elmosolyodik.
- Magadra hagylak, de amint összeszeded magad visszatérünk rá. –csókolta meg a homlokom, majd magamra hagyott. Mire térünk vissza?! Erre a kérdésre próbáltam rájönni, míg a donorvér dolgozott az ereimben. Furcsamód kicsit sajnáltam, hogy nem ő adott a véréből, mert akkor hamarabb múlhatott volna a pokoli kín. Azt hiszem tudtomon kívül megtörtént. Behódoltam Michaelnek, és ez megmentette az életemet. Egy újabb esélyt kaptam, bár nem is hittem, hogy megérdemelhettem volna. Három nap és három éjszaka feküdtem, mikor végre úgy éreztem képes vagyok kinyitni a szemem. A szoba olyan volt, mint a lakásom. Döbbenten néztem körbe, még a legkisebb dolog is egyezett, azt leszámítva talán, hogy vagy kétszer akkora volt maga a háló, mint a sajátom. Felnyögve ültem fel, és tettem le a lábam a padlóra. Kopogtattak az ajtón, és mielőtt reagálhattam volna, Michael lépett be.
<br />- Jó újra látni kislány. –mosolygott rám kedvesen. Csak furcsán bámultam rá, mire felnevetett. –Elinám. –javította ki. Az ágyam mellé nézve megpillantottam egy táska vértömlőt, a látványtól eltátottam a számat. Az a rengeteg vér kellett, hogy összerakjon, akkor tényleg csúnyán elintézett. Michaelre pillantottam aki már válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre.
<br />- Halott. Én magam téptem ki a torkát. –bár ez a hír részben tetszett, de eszembe jutott az a fájdalom amit láttam benne. Talán én is ilyen sorsra jutok. Őrült szörnyeteggé válva irtom a fajtám.
<br />- Nem vámpír. <br />- Nem.
<br />- Ember se.
<br />- Az sem.
<br />- Akkor?
<br />- Nem csak vámpírok és emberek léteznek a földön. –felsóhajtottam. Megpróbáltam felállni, de sikertelenül borultam térdre a férfi előtt.
- Nem is reméltem ekkora mértékű hálát. –emelt fel és láthatóan remekül szórakozott a kis viccén. Grimaszoltam, mire felnevetett. –Nem is kell a csípős nyelved, a tekinteted is elárul mindent. Hova indultál? Segítek –tartott a karjaiban. Zavarba jöttem amiért ezt megkérdezte, így megráztam a fejem ő pedig lerakott az ágyra.
<br />- Azt mondtad beszélünk. –próbáltam a legrövidebb és legértelmesebb mondatokat összerakni. Az arca elkomorult egy pillanatra.
<br />- Biztos most akarod hallani? –bólintottam.
<br />- Azt a férfit láttam már. A doktor nyomában volt, nem törődtem vele, míg nem ártott az ügyeimbe. –nézett rám egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta. –Elina tudom jól, hogy a mestered mennyire fontos a számodra, de vannak még mások is ezen az alakon kívül akik mivel őt nem érik el, téged vesznek célba. –már tudtam mire akar kilyukadni.
<br />- Azt akarod, hogy.
<br />- Maradj. Meg tudunk védeni, ha kell. És a jelek szerint kell.
<br />- Miért?
<br />- Nem mondott el neked semmit, igaz? –igazította meg a hajam. Mindenki ezzel jön, és már elegem volt, hogy csak ködösítenek.
<br />- MIT?! –fúrtam tekintetem az övébe, hogy végre választ kapjak.
<br />- Túl különleges mentorra akadtál a személyében. –mosolygott rám. –És az átkát most már érzed, milyen viselni. <br /> - Különleges?! –néztem értetlenül. <br /> - Akad a vámpírok között egy nagyon különleges réteg, akik tudják az első kilétét és hollétét. Ez az információ sokaknak túl értékes ahhoz, hogy kimaradjanak belőle.
<br />- Te tudod? <br />- Nem. –intett nemet, hogy tudatosítsa bennem. –De engem nem is érdekel az első, vagy második és így tovább. Semmit sem tettek értünk, és mi sem értük. De be kell látnod, hogy a doktornak hála veszélyben vagy.
<br />- Értem. –egyenes beszéd volt, és itt és most talán még hihető is. Voltak különleges dolgok a doktorral kapcsolatban, ez többször is feltűnt. Most mindez talán magyarázatul szolgálhatna rá.
<br />- Hagylak pihenni, de fontold meg az ajánlatot. Egy egész fészek sorakozna fel mögötted. –állt fel és távozott.
<br />-Önként és dalova állnának mögöttem, ebben biztos lehetek... -ironizáltam a csendet megtörve. Hosszas gondolkodás végén arra jutottam inkább élek itt, és leszek másmilyen, mintsem újra átéljek olyan dolgokat, mint ez. Aztán nagy küzdelem árán kijutottam a fürdőig ahova korábban is indultam és lemostam magamról a saját véremet. Felöltözve Michael irodája felé vettem az utam, hogy elmondjam döntésem és köszönetet mondjak. Csigákat megszégyenítő tempóval jártam be a fészket, mire utat találtam az irodához. Egyedül volt, épp telefonált amikor beléptem kopogást követve, így tétován ácsorogva álltam kíváncsi, fürkésző tekintetét.
<br />- Miért ért a megtiszteltetés, hogy ilyen hamar viszont láthatom a betegem? –tette le a telefont.
<br />- Azért jöttem, hogy választ adjak. –kíváncsi tekintete még élénkebb lett. –Először is, hálásan köszönöm amiért már másodszor megmentetted az életemet.
<br />- Mert te vonzod a bajt. –mosolygott.
<br />- Igen, és ezt nagyon sajnálom. Továbbá szeretnék visszaélni nagylelkűségeddel és türelmeddel. Szeretném elfogadni a felajánlott helyet a fészekben. –emeltem fel a fejem, hogy magabiztosnak tűnjek és ne egy kivert kutyának. A mosolya egy pillanatra elillant, talán azt hitte visszautasítom, de végül újra előjött és könnyedén szállta át a köztünk levő távot.
<br />- Örülök, hogy végre benőtt a fejed lágya. –fogta meg a kezeimet. –Meglátod, könnyedén megtalálod a helyed egy ekkora családban is kedvesem. –érintette meg államat, majd megcsókolt. Kínosan hosszan tartó csók volt.<br />- Köszönöm. –mondtam zavart mosollyal, mert azért csókra nem számítottam. -Lenne itt még valami. -kezdtem bele. <br />- Feltételek?! -bólintás. -Hallgatlak.<br />- Tudom, hogy itt szokás egymást is táplálni. -kezdtem bele.<br />- Nem fogja senki véredet venni, ha csak te magad nem akarod. -mondta egyből. A telefon megcsörrent, én pedig egy bólintás után magára hagytam a ház, és most már a saját nagyuram.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8788050759504796332.post-15421195830135093092011-01-21T01:26:00.000+01:002023-03-02T15:34:16.560+01:006. Napsütötte KaliforniaHárom éve hagytam hátra a régi énem, de nem igazán találtam meg a helyem. Fél éve élveztem az „Angyalok városának” napsütötte életét, mikor végre elhatároztam, bejelentkezem a vámpírfőnöknél. Mivel új oldalamról akartam bemutatkozni, na meg persze megpróbálni minél tovább eltitkolni a nem túl jó hírnevemet, az Archietól kapott ruhát vettem fel és feltűztem a hajamat. <br />A vámpírok itteni vezetője a civil életben egy rendkívül sikeres és gazdag üzletembernek számított. Más világ, más szokások. Itt egy központi fészekben éltek a vámpírok, akár egy kaptár, vagy hangyaboly. Az élén pedig nem állt más, mint a nyugati part egyik legnagyobb vámpír ura. <br />A környék legnagyobb, legpazarabb, de főleg legjobban őrzött villájába tartottam épp. Egyenesen a fészek szívébe. Előzetes bejelentkezés után péntek este hatra voltam előjegyezve Michaelhez. Már előtte vagy húsz perccel az előtérben ücsörögtem és vártam. A ház cseppet sem úgy nézett ki, mint egy luxusvilla. Inkább nevezném irodának a nagy előtérrel és a külső belső portával. Bár csak ezt az egy termet láttam eddig. A fal kellemes barack színű volt. A bejárattal szemközti falon vízesést építettek amit jobb és bal oldalt egy-egy lépcsősor ölelt körül. A padló márvány lapokból volt kirakva. A két oldalsó fal tele volt nagyobb méretű képekkel, valamint rengeteg növény -az egészen aprótól a pálmáig- állt mindenfele. A jobb lépcsősor melletti kanapéra ültem le, hogy ne ácsorogjak tétován. Egy nagyobb csapat fiatal lány és férfi szalad át a termen vidáman, gondtalanul nevetve. Mindegyik vámpír volt. Az egyik legnagyobb fészekben voltam, és hirtelen egy kisebb gyomorgörcs ért el. Michael makulátlan öltönyben érkezett le a lépcsőn, zöldes barna szemei most aranyként izzottak. A karján levő hölgy, friss sebéből áradt a vér illata villámgyorsan betöltve a köztünk levő teret. A portás és egyben személyi titkár abban a pillanatban mellettünk termett, hogy bemutasson/bejelentsen. <br /> - Uram, ő itt… –mutatott rám, de a fővámpír megelőzte.
<br />- Elina Ilián személyesen. –mosolygott rám barátságosan. Én pedig kényelmetlenségemben pukedliztem neki, mint valami betanított pudli. Nem is éreztem másként magam, bár a combomra erősített kés segített kicsit. Az öv fájdalmasan belevágott a bőrömbe, de csak így és egy rakat hintőporral marad fent ebben a nagy melegben. Nem is értem a filmekben miért mutatják azt, hogy a kémnők a tapadós koktélruha alatt is el tudják könnyedén rejteni a fegyvert. Tiszta kamu az egész.
<br />- Gyönyörű az otthona Sowman úr. –pillantottam körbe, hogy minél előbb túllegyek az udvariasság körein. Igazság szerint már mikor kiszálltam a taxiból arra vágytam, hogy szállhassak is vissza.
Michael kb. 178cm és 80kg lehetett. Rövid sötét haja felzselézve, arca lezser borostával az igényesség határán belül volt jóval. Ajka férfiasan egyenes vonalú, sem túl húsos, sem túl vékony. Orra pedig hangsúlyos, de egyben szép is. Egy gazdag jó életű 35 éves üzletember benyomását kelltette, holott már talán az 500 földön eltöltött évet is túllépte. Rá már lehet mondani, hogy vérbeli üzletember, hiszen a történelem folyamán mindig ott volt, hogy jó üzletet kössön, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a modern világban is mogulnak számít.
<br />- Kérlek szólíts Michaelnek. –követte a tekintetemet.
<br />- Rendben. Michael, azért jöttem, hogy bejelent… –kezdtem bele, de nem is figyelt rám.
<br />- Milyen az élet most a kontinensen? –vágott bele a mondandómba.
<br />- Nem tudok semmiféle nagy hírrel szolgálni. –válaszoltam.
<br />- Úgy hallottam az ottani vámpírok paktumot kötöttek a vadászokkal. –terelte a témát abba az irányba amit nagyon nem akartam. <br /> - Igen, bár ez a paktum elég törékeny. –ködösítettem, mert nem akartam önként és dalolva tudatni miért kellett eljönnöm. Michael kísérője a beszélgetés kezdetekor elment mellőle abba az irányba ahova most Michael is nézett.
<br />- Folytassuk inkább egy kellemesebb helyen. –mutatott a kétszárnyú nyitott ajtóra. Mivel nem akartam rávágni, hogy kizárt, eszem ágában sincs ennél beljebb kerülni, vagy hosszabban beszélgetni, így követtem őt. Az újabb szoba már nem volt olyan üzleties hangulatú, bár lehet, hogy a vámpír vezetőknek pont ez tetszik amikor tárgyalni érkeznek. A mély színek túlságosan nyomasztónak hatott számomra, és ezt tovább erősítette az a rengeteg aranyozás és a nehéznek tűnő kárpitozású bútorzat. A római stílusú pihenőkön vámpírok táplálkoztak emberekből és vámpírokból egyaránt. A vámpírok vérének illata más, ezért könnyű volt megállapítanom, hogy melyik donor ember és melyik vámpír a szobában. Szerencsére, nem maradtunk soká, miközben Michael Sowman könnyedén ecsetelte emlékeit az országomról.
<br />- Sosem gondoltam volna, hogy éppen ott lesz szerencsém a forrás utódához személyesen. Hogy is nevezték akkoriban?! –gondolkozott szórakozottan. –Áh megvan. Doktornak szólították a társai.
<br />- Ismered a mesteremet?! –álltam meg döbbenten, megfeledkezve minden illemről.
<br />- Hohó. Szóval te lennél a pártfogoltja, micsoda meglepetés. –mosolygott rám túljátszott meglepettséggel. Tovább indult én pedig követtem.
<br />- Mikor találkozott vele Michael? –tértem vissza az udvarias magázódáshoz. <br /> - Érdekes-érdekes- érdekes. Mond csak, veled érkezett a doktor is? –kérdezett inkább válasz adás helyett.
<br />- Nem. Elvesztettem őt, mikor vadászokkal harcoltunk. –szomorodtam el.–Azóta semmit sem tudok róla, így kérem árulja el, hol és mikor találkozott a mesteremmel.
<br />- Már nem emlékszem. Tudod, túl sok fontos dologgal kell törődnöm. –hazudott szemrebbenés nélkül.
<br />- Nem kell pontos dátum, bármi megteszi. Bármi apróság, ami végre elvezetne hozzá. –szinte már könyörögtem.
<br />- Érdekes. –változtatott irányt, és kinyitott egy eddig észre sem vehető ajtót. A lépcső hasonló volt a bejáratnál látotthoz. Felment én pedig követtem egyenesen a hatalmas irodájáig. <br /> - Kérem Michael. –próbálkoztam újra, de szóra sem méltatott. Keresett valamit, mikor végre megtalálta átnyújtott egy megsárgult, gyűrött, felbontott levelet.
- Ezt nem értem. –néztem a címzés nélküli borítékot.
<br />- Majd érteni fogod amint kihúzod a levelet a borítékból. –fordított hátat nekem, valamit nézett a távolban. Belepillantottam és ismerős írást fedeztem fel. A doktor kézírása.<br />- De… –kezdtem bele egy újabb kérdésbe amit ismételten belém fojtott.
<br />- Az engedélyt megadom. Maradj addig, míg jólesik. Ha bármilyen problémád támad, vagy épp csatlakozni óhajtanál népes családunkhoz, az ajtóm nyitva áll előtted Elina.<br />- Köszönöm. Azt szeretném… –próbálkoztam megint, de a titkár már az ajtóban állt, hogy kikísérjen. Michael szemszögéből megvolt a végszó, de nekem korántsem elég mindez. Mégis elhagytam az irodát, mert már érkezett egy újabb látogató csoport. Mindegyik vámpír volt egy másik állam küldöttei. Akadt amelyikhez volt már szerencsém, ám vagy nem akart, vagy csak szimplán nem ismert fel. A titkár amint kiléptem az ajtón nem is foglalkozott velem. Hosszú percekig csak álltam és bámultam a borítékot. Végül összegyűrtem és futásnak eredtem. El innen, hajtott egy ösztönös késztetés. Válaszok nélkül nem maradt másom, csak a félelmem. Rettegtem egy fehér papírtól és a tartalmától. Már nem zavart, hogy esetleg megláthat odafentről. Volt nagyobb erő ami rám nyomta hatalmát. Nem néztem semerre, csak rohantam előre, míg már nem volt se élő, se holt a közelemben. <br /><br />Egy elhagyatott partszakaszon találtam magam a lemenő nap fényének kíváncsiságában. Az egyik parti sziklára ülve próbáltam erőt gyűjteni.
<br />- Ez csak egy levél az istenért! –kiáltottam fel, hangomat visszaverték a sziklákon megtörő hullámok. Egy sirály vijjogva repült fel abban a pillanatban amikor felnyitottam a visszazárt pecsétet. Két vékony, gyűrött lap volt benne. A tinta megfakult kissé, de olvasható volt. A doktor kézírása. Egy levél amit nekem írt.
<br /><br />„Drága Elina!
Míg ember voltam én, mindig reménykedtem, egyszer megtalálom azt a személyt akit érdemesnek tartok arra, hogy védelmezzem.
Mikor vámpírrá lettem, nem számított többé semmi más. Évszázadokig jártam a sötét élvezetek bűnös mocsarában. Végül véget ért oktalan bolyongásom, mikor megpillantottam halálért imádkozó gyönyörű szemeid. Megmentettelek a haláltól, hogy visszaadhasd az életbe vetett hitem.
Gyermekem lettél, oktalan, tehetséges lény. Kíváncsiságod, türelmetlenséged magamra emlékeztetett a még szebb időkből. Az, hogy elveszítettelek a legnagyobb csapás mit szánhatott nekem a sors.
Vannak az életben nehéz és magasabb dolgok, így mint teremtőd, mint mestered kérlek ígérj meg nekem két dolgot.
Az első, elrejted a naplót. Soha, de soha nem mutatod meg senkinek. És a második pedig, Felhagysz az utánam való kutatással és végre éled az életed amit kaptál!
Nem kérem, hogy felejts el, de ne keress! Semmilyen körülmények között, SOHA!
Drága, édes Elinám! Legyen hosszú és boldog létezésed ezen a földön!
Doktor”
<br /><br />A szívem ki akart szakadni a sorai láttán, de újra és újra elolvastam valami titkos sugalmazás, rejtett célzást keresve. Semmi nem találtam. Csak a búcsúját. De mégis hogy kérheti azt, hogy mondjak le róla?! Hogy teheti ezt velem?
<br />- Biztosan, biztosan csak megfenyegették valamivel. –pillantottam fel, hogy kikérjem a nap véleményét, de már nem volt fent. Elhagyott, elhagyott ő is. Sírni akartam, kiordítani magamból a fájdalmamat és a dühömet. Nem tudtam könnyezni, nem bírtam megszabadulni a feszültségtől ami most már a robbanás szélére sodort.
<br />- Nem, senki sem fenyegethet meg egy ilyen hatalmas lényt. –suttogtam a sötétségbe. –Nem kellek neki, ennyi az egész. Hibáztam. Rossz voltam?! Miért taszít el a legcsodálatosabb lény a földön? –nem volt válasz, csak annyi, hogy többé ne keressem. Akkor mégis mihez kezdhetnék? Hova mehetnék ezután? Mi értelme a létezésemnek, ha csak egy tudatlan kislány vagyok, ahogy Archie is megmondta. Vajon ő már tudta?! Vajon tudott mindenről, csak nem akart ott lenni amikor felrobbanok, mint egy időzített bomba? Érzékeimet elvesztve indultam el ismét. Nem láttam, nem hallottam senkit és semmit. Egyedül a rengeteg kérdés és kusza gondolatok hadát ami egyre sokasodott a fejemben, míg már majd szét nem hasadt a fájdalomtól. A bérelt lakásom lépcsőházában találtam magam. Annyira eltompultam, hogy nem voltam képes felidézni hova raktam el a kulcsomat. Az ajtóm előtt összecsúszva meredtem magam elé várva a végítéletet. Ám az csak nem akart megérkezni. Helyette a gondnok jött és hozzám beszélt. Hangja zsibbasztó sistergésként ért el a tudatomig, értetlenül néztem rá elgyötört arccal.
<br />- Nem ülhetsz itt kint egész éjszaka. Mit mondanak mások, hogy egy ilyen csinos kislány a folyosón hempereg. –mosolygott rám hatástalanul. Végül rosszallóan, de beengedett, azaz kinyitotta az ajtót és bevonszolt a lakásba.
- Ezek a mai fiatalok. Esküdni mertem volna rá, hogy ő egy rendes kislány és nem egy drogos hippy. –hagyott magamra. A szoba tárgyainak halk zümmögése, most fájdalmasan idegesítőként hatott. A hűtő duruzsolása, a légkondi zümmögése, a tv bizsergése, a digitális óra pattanása minden egyes pillanatban az üres, sivár jövőmet mutatta be. <br /> - Gyűlöllek. –tört fel belőlem minden. Az ágy velem együtt remegett és táncolt a padlón.
- Gyűlöllek –gyűlöllek –gyűlöllek! –karmoltam a nyakamat, míg végül már a párnám átázott a véremtől. Gyűlöltem a mosolyát, gyűlöltem a hangja dallamát, az alakját amit tökéletesnek láttam. A vérét ami az ereimben keringett, de legfőképp a létezésem amit korábban még csak neki köszöntem. Az éjszaka folyamán a lehető legtöbb kárt tettem magamban amit csak tudtam. Az összes nagyobb eret felszakítottam magamon, hogy megszabaduljak mindentől ami a doktorhoz kötött. A Fém keretes ágyról ragacsosan csöpögött a vérem, mire a nap ismételten feltolta kárörvendő arcát. Képtelen voltam megölni magam, de annyira legyengítettem, hogy mikor megpróbáltam felkelni, hogy behúzzam a sötétítőt összeestem a vértócsa közepére. Forgott a világ körülöttem, a levegő pedig marta a torkomat. A nap nagy részét mozdulatlanul és szenvedve töltöttem. Az okozott sebeim begyógyultak lassacskán, de minden apró karcolás korábbról fájt. A vér rajtam és körülöttem lassacskán repedező bevonattá száradt a hőségben. Volt vagy harminc fok a lakásban, és nem volt senki, senki akitől naivan remélhettem volna a segítséget. Megpróbáltam aludni, hátha valamilyen csoda folytán eljut a tudatom Archieig. Erre a gondolatra erőtlen nevetés tört fel kiszáradt torkomon, de gyorsan el is halt a cserepes ajkaim között. Azt mondtam neki rohadjon meg. Most pedig reménykedtem, elér a keze idáig és majd megment. Ostobább voltam, mint vártam. Máshol talán még ki is gúnyoltam volna ezt, de most reményt ébresztett bennem a gondolat, hogy talán neki még számítanék. Ha másnak nem is, de egy második Lisbethnek. Ám képtelen voltam aludni. Néztem a szoba alsó egyharmadát mozdulatlanul újabb órákon át. Végül elájulhattam, mert mikor ismételten kinyitottam a szemem sötét volt. Egy kíváncsi szempár figyelt minden apró rezdülésemre.
<br />- Jó reggelt Elina! –villant meg egy gyönyörű mosoly, és két hosszú, tűhegyes szemfog.
<br />- Meghaltam?! –nyögtem fel a fájdalomtól. Az érzés és a csengő hangú nevetés adta meg a választ.
- Ki vagy te? –újabb kérdés tőlem. Utálom, hogy annyi kérdésem van folyton.
<br />- Michael küldött. Aggódott érted. –a hangja olyan volt akár a legcsodásabb selyem amin mézet és illatos olajat csorgatnak végig.
<br />- Honnan?
<br />- Honnan tudtam, hogy itt vagy?! –pislantottam, mert mozdulni még mindig nem bírtam.
<br />- Kicsi szívem, ő ebben a városban, nem is. Ebben az államban minden vámpír minden mozzanatáról tud. –simította ki az összeszáradt véres tincset az arcomból.
<br />- Hát, szar lehet neki. –nevetett ismételten a vámpírnő.
<br />- Úgy hallom megmaradsz. –tűnt el a szűk látókörömből. Telefon csengett, majd a nő mondott pár szót amit ha akartam volna sem értek meg.
- Hamarosan itt lesz érted. Utána jobb lesz. –simította meg az arcom. Valamiért anyámra emlékeztetett, de az is lehet, csak képzelődtem.
És valóban, perceken belül egy makulátlan férficipő és feltehetően hozzá tartozó férfi lépett be a szobába.
<br />- Ha tudtam volna, hogy ekkora butaságot fogsz csinálni, nem adom át a levelet. –állt meg a vérkörön kívül.
<br />- Ha tudtam volna mi van a levélben, nem veszem el. –próbáltam felfele nézni, de csak hányingerem támadt tőle. <br /> - Igazad volt. –mondta feltehetően a nőnek, mert ő halkan felkuncogott. Aztán két oldalról valakik megfogtak és egyszerre, könnyedén felemeltek. <br /> - Rendesen lecsapolta magát. –szólalt meg egy férfi akinek a hangja a titkáréra hasonlított.
<br />- Buta kislány, hát ennyire nem számít neked egy ősi nemes vére?! –bámult az arcomba egy szőrös gorilla arany szemfogakkal.
<br />- Csendet. –utasította Michael.
<br />- Hívhatnátok egy vadásztanulót. Legalább lehet neki is egy élménye. Ígérem, nem rontom az esélyeit. –néztem az elegáns öltönynadrág zsebébe csúsztatott kézfejet.
<br />- Miért csapolnál embert, mikor megkaphatod a vezérünk vérét is. –mondta a nő, nemtetszését undorral fűszerezve. Ennyit a kedvességről. <br />- Ne!. –moccantam meg, de a további próbálkozásomat elfojtott sikításba temettem. –Nem kell több vér, nem kell több kötelék. –nyögtem ki nagy nehezen, mikor már nem cikázott bennem a fájdalom.
<br />- Nekem viszont kell a forrás egy közvetett kölyke. –suttogta közelről a fülembe Michael, majd megharapott. Mielőtt ismételten felordíthattam volna a sebbe belenyomtak egy csövet amin Michael vére jutott a testembe. A vér amint terjedni kezdett bennem rángatózással próbálta elnyomni a sajátom maradékát. Az összecsapás leterhelte a frissen gyógyult ereimet. Olyan érzés volt, mintha egy az érrendszeremnél kétszer vastagabb izzó vasat toltak volna végig az egész testemben. Próbáltam kapálózni, küzdeni, de csak annyit értem el, hogy a vállamat kikattintva fogtak le. Még mielőtt befejeződhetett volna a vérátömlesztés elvesztettem az eszméletemet. <br />Álmodtam, de sajnos nem olyat amit pár órával korábban akartam.
Egy ismerős helyen jártam, a fákra jól emlékeztem, mert annyi időt eltöltöttem közöttük, de mégsem jöttem rá egyből hol is lehetek. Végül aztán belém hasított a felismerés amikor megpillantottam gyermekkorom egyik legfontosabb szereplőjét, Mariaat. A kislány az egyik titkos búvóhelyünk felé mutatott ahol annyi időt töltöttünk kettesben. Tudtam, hogy ez csak emlék, hisz mikor elváltam tőle ő már férjes asszony volt, de az érzés ami elfogott nem hagyott gondolkodni, sem tisztán látni. Követtem őt, és ismét kislánynak éreztem magam. Hosszú ideig vele voltam, bár nem szólt egy szót sem, tudtam mit szeretne mondani. Aztán egy reccsenést hallottam a távolban. Mikor visszafordultam a kislányhoz, ő már csak egyszerű maradvány volt. Egy felnőtt ember maradványa beszorulva egy kislány helyére. Többször elesve próbáltam megszabadulni onnan, mire végre kijutottam a szabad levegőre a környezet megváltozott. Bár még mindig erdőben álltam, ez most már másik területen volt. Egy elmohásodott katonaruhás csontváz emlékeztetett az első gyilkosságomra. A csontok mellett állva néztem értetlenül, hogy miért nem tűntettük el a doktorral a maradványokat, mikor a zöld koponya megmoccant. Egy halk kattanással felém fordította földdel lepett szemgödreit és elnyitotta állkapcsát amiből egy kígyó siklott elő.
<br />- Hol van a napló?! Hova dugtad? –visszhangzott a hang az ürességben.
<br />- Nem tudom. –léptem hátra párat, de kibillentem az egyensúlyomból és eldőltem akár egy kövekkel megpakolt zsák. Mikor földet értem, a kőpadló hűvössége és a tenger felől fújó fagyos szél borzongásra késztetett. Egy férfit láttam. Magas, büszke kiállása volt. Fürkésző tekintete engem kutatott. Majd oldalra pillantva megláttam őt, a doktort. Megörültem végre, hogy ismét láthatom, de ő velem nem törődve, leterítette a szilaj férfit. Ekkor már tudtam, hol vagyok. Ezt a gyilkosságot a mai napig nem értettem meg. Nem táplálkoztunk belőle, sőt vérét sem vettük. Csak úgy egyszerűen kioltotta egy ember életét. Okok nélkül, élvezettel. Mint egy hiúz aki jóllakás után sem hagy ki egyetlen szabad prédát sem. És újra feldörrent az az alaktalan hang megrázva a csendet.
<br />- Hol van a napló?! –szegeződött ismét nekem a kérdés amire nem akartam és nem is tudtam volna felelni igazán. Újabb helyszín tűnt fel, egy sikátor. Valahol Párizs egyik szegényebb negyedében voltunk. A doktor épp engem használt csalinak, hogy levadásszunk egy előkelő, ám rossz életű férfit. Vérét és pénzét véve álltunk tovább nem törődve a következményekkel. Hirtelen véget ért az álom és amikor felébredtem egy meleg ölelő testet éreztem. Valaki vigyázott rám, de nem tudtam kinyitni a szemem. Egy férfi volt, az arcszesze gazdagságról árulkodott. Nem tudtam hol lehetek, azt sem, hogy valóság vagy álom, de nem voltam egyedül. Az álom ismét visszaszippantott, mikor a hang újra feltette a kérdést.
<br />- Hol van a napló? –suttogta lágyan ahogy a szerelmes súgja szíve választottjának, hogy a szívébe zárta.
- Nem tudom. –válaszoltam halkan. Az álom új irányt vett. Már nem a múltat kutatta, a jövőt. A jövőt amely rengeteg szépséget, varázslatos pillanatot és megannyi gyönyört rejtett magában. Magamat láttam Michael karján. Egy nagy klán élére állni, az egyik legnagyobb vámpír oldalán. A kép tökéletes és gyönyörű volt, de akkor miért volt rossz?! Miért éreztem helytelennek, és lehetetlennek?! Ismét felébredtem, még mindig ott volt az a férfi mellettem. Ki lehet az? És miért nem zavar? Félálomban újabb és újabb képek villantak fel előttem. Vámpírlét. Vérbeli, gyilkos, tiszta, kíméletlen vámpírság képei. Mindez megadatott nekem, de nem látszottam boldognak, nem éreztem magam annak aki voltam, annak aki most vagyok. Halk suttogást hallok ismét, majd a test eltűnik mellőlem. Helyét űr és hideg vette át. Fáztam. Már nem is emlékszem rá, mikor fáztam utoljára, de most libabőrös lett a bőröm és összerezzentem. Hiányzott a körülölelő melegség, pedig nem is tudtam ki lehetett az a férfi. Hiányzott az illata, és az érzés amit kiváltott. A törődés.
Másnap reggel a lakásomon ébredtem. Kutya bajom sem volt, leszámítva a rosszkedvet és az űrt. Sebeim, töréseim eltűntek. A lakás pedig patyolat tiszta volt. Ha nem tudtam volna pontosan mi a valóság, azt mondtam volna csak egy rettentő furcsa rémálom volt. De a levél… <br /> - Hol a levél?! –ugrottam fel az ágyról, hogy kutatásba kezdhessek. Nyoma veszett. Valaki biztosan elvitte a nagy nyomeltakarításban. De miért, ki és hova?! A tükör pedig újabb kérdésekkel látott el. Ugyanis a ruhám is sértetlen és szinte új volt, pedig gyűröttnek kellene lennie, ha mástól nem, hát az alvástól. <br /> - Ez egyre furcsább lesz. –vettem le és vizsgáltam át a ruhát is. Végül valamiért úgy éreztem, hogy el kell hagynom a lakást. Fullasztott a talán meg sem történt valóság. Átöltözve a forró külvilágba léptem és hosszas töprengést követve a partra indultam ahol vagy álmomban, vagy a valóságban de eltöltöttem egy kevéske időt. <br /><br />Ismerős látvány fogadott, cseppet sem zavart a zsúfoltság, vagy a füllesztő meleg. Rövid séta után megtaláltam azt a helyet ahol a levelet olvastam. Felvéve az akkor esti pózt a távolba meredtem égi áldásban, vagy válaszokban reménykedve. De csak a közelben hangoskodó fiatal társaság beszélgetését hallottam. Csupa gazdag kiváló fiatal, fiúk és lányok vegyesen. Ám volt egy páros akire figyelni kezdtem. Úgy néztek ki, mint a huszonéves amerikai álompár. A lány valószínűleg a pompom lányok vezére volt a gimiben, míg a srác a futballcsapat imádott üdvöskéje. A szerelem szinte tapintható volt kettejük között, de talán nem emiatt figyeltem őket. Próbáltam elszakítani a tekintetemet a társaságról, de képtelen voltam rá, míg a véletlen folytán a strandlabda felém nem pattogott. Leplezetlenül bámultam a közeledő srácot, Mr. Szépfiú természetesen élvezte a pillantásom. Azt gondolhatta menten elolvadok tőle, de miért is tett volna másként amikor látható, hogy a legtöbb nőnemű személy kiolvad a bugyijából pusztán egyetlen mosolyától. Ahogy végigmért az értetlenséget véltem felfedezni a tekintetében. Ez egy pillanatig elgondolkoztatott. Talán túl sok ruha volt rajtam, vagy épp túl kevés? Tény, hogy kitűntem a többiek közül fehér bőrömmel, de még így is jobb színben voltam, mint vártam volna az este után. Bár lehet vadásznom kellene, ha csak képzeltem a történteket, mert még mindig nem ébredtem rá mi is történhetett igazából. Töprengés közben még mindig őt néztem, aki közben elért a labdáig. Ám amikor feléje nyúlt és megcsillant az ujján valami kizökkentem a békés világomból. A napbarnított test látványa eddig sem változtatott cseppfolyóssá, de a gyűrű látványa elindított bennem valamit és tökéletes figyelmet szenteltem neki. Ő persze ezt vonzása számlájára írta, végül győzelmét megkoronázva kivillantotta tipikus fogkrém reklámba illő mosolyát és rám is kacsintott. Ahogy visszaindult a többiekhez le sem vettem róla a szemem, bár igazán nem is láttam izmos hátát, vagy a tökéletesnek hitt fenekét. Belemélyedtem reakcióm feltárásába, míg végül egy kis idő után ismét csak a messze távolt bámultam. Végül az egységes csapat felbomlott, mert a lányok egyszerre és együtt távoztak. A srácok pedig egy tipikus ökörködős piszkálódást követve deszkákat felvéve a nyílt víz felé vették az irányt. Kivéve Mr. Szépfiút, aki a pálmaleveles tetejű bárban hűsítette le épp magát. Már percekkel korábban meguntam gondolataim sivárságát, így takarékra téve magam a bárpult felé indultam. Egyenletesen és egyértelműen közeledtem felé, bár nem voltam baywatch filmbe illő tengerparti bombázó, hisz nem voltak hosszú lábaim, sem lépés közben ringatózó csípőm. Ám nőies vonalaimban mindig bízhattam. Amikor csak megmutatkozott, elismerő reakciót váltottam ki emberekből. És volt még egy sajátosságom. Nem más, mint a magasságom. Ami az ilyen nagy védelmező típusú pasikban beindította az ösztönt. Bár az sem épp mellékes, hogy harcban folyton meglepetést okoztam, mert mindenki gyengébbnek tart. Sokkal. Mikor elértem hozzá felvettem az elveszett bárányka tekintetet és félénk mosollyal szólítottam meg.
<br />- Eltévedtem. –ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy elinduljak a sikerhez vezető úton.
<br />- Hova szeretnél eljutni? –pillantott le rám amikor átadta a helyét és egy székkel arrébb ült.
<br />- A Napfény appartmanházba. –adtam meg a lakásom nevét miután felültem mellé.
<br />- Tudom hol van. Szívesen útbaigazítalak. –mosolygott rám, majd magyarázni kezdett. Nos, tényleg tudta hol van a hely, de valamiért egy kerülő utat írt le nekem a rövid és egyszerű helyett amin lejöttem a partra.
<br />- Nagyon szépen köszönöm! –mosolyogtam rá miközben kedvesen megérintettem a karját, majd leszállva rossz irányba indultam el. <br /> - Várj. Elkísérlek. Úgy talán egyszerűbb lesz. –mutatott a másik irányba.
<br />- Igazán lekötelezel. Nem hittem volna, hogy édesebb leszel a mosolyodnál. –kaptam a szám elé a kezem, mire elvigyorodott. Barátairól megfeledkezve hagytuk magunk mögött a homokos partot. Pár perccel később ő törte meg a csendet.
<br />- Új vagy itt?
<br />- Ennyire látszik?
<br />- Hát, végül is világítottál a parton. –vigyorgott rám.
<br />- Azt hittem eligazodom, de még térképet sem találtam a városról.
<br />- Ha egy apró késés nem zavar, szívesen adok egy térképet. Itt lakom nem messze.
<br />- Köszönöm, de nem szívesen rabolom az idődet. Már így is többet segítettél, mint reméltem volna.
<br />- Örömömre szolgálna, ha egyedüli megmentődnek érezhetném magam. És ráadásul útba is esik. –mutatott oldalra és már kanyarodtunk is be egy másik utcába. Végül megérkeztünk a lakáshoz.
<br />- Megvárlak lent. –álltam meg.
<br />- Gyere fel egész nyugodtam. –tárta szélesre az ajtót.
<br />- Én nem vagyok olyan lány. –néztem rá.
<br />- Milyen? Tán attól félsz harapok?! –vigyorgott.
<br />- Attól nem. –mosolyogtam.
<br />- Akkor meg mire vársz? –rántott fel az alacsony lépcsőn, de sikeresen megcsúsztam és a karjaiban kötöttem ki.–Szóval milyen lány? –vigyorgott.
Nem válaszoltam, így kénytelenek voltunk bemenni a lakásba. Az apró közlekedő után egyből a közös légterű nappali és konyha helyiségben voltunk. Követtem őt egészen a Konyhát részben elválasztó pultig ahogy hirtelen megpördülve állt meg.
- Mit szeretnél inni? –válasz helyett csak felvontam a szemöldököm. –Mondtam, hogy eltart egy kis ideig, és addig nem akarlak itt hagyni csak úgy. Szóval? –próbált a mosolyával irányítani.
<br />- Egy pohár vizet. –nézelődtem kicsit. Az eddigi benyomás alapján tetszetős lakás volt. <br />- Tessék. –tolt elém egy felbontott üveg gyömbért és poharat. –Engedelmeddel távoznék egy kicsit. –hagyott magamra hosszú percekre. Az üveg falán lecsorgó párát figyeltem amíg újra fel nem bukkant.
- Végre megvan. –állt meg a hátam mögött, így meg kellett fordulnom a széken. <br /> - Nagyon kösz. Mivel tartozom? –néztem a papírt lobogtató kezén levő gyűrűt.
<br />- Semmivel. Azaz… –rántotta vissza az utolsó pillanatban a kezét. –Egy csók. –vigyorgott.
<br />- Hahaha, nagyon vicces. –néztem rá gúnyosan. –Mondtam már, én nem.
<br />- Nem vagy olyan. –fejezte be helyettem.
<br />- Ha ilyen pontosan tudod, akkor meg minek próbálkozol?
<br />- Nem vagy olyan aki felmegy más lakására, de itt vagy. Nem fogadsz el egy italt, de elfogadtad. –mutatott a pultra, tekintetem pedig követte a kijelölt irányba. –És azt mondod nincs csók. –ahogy visszafordultam felé, ő egyből letámadott. <br />A csókja olyan volt, mint ő maga. Bőre a naptól és a naptejtől illatozott, ajkai kissé sós ízűek voltak, mint a tengerpart ahonnan eljöttünk. Nyelve céltudatossága pedig arra utalt, hogy bárkit, bármikor megkaphat. Szabad kezével megtámasztott a tarkómnál, hogy ne tudjak elhúzódni tőle, ám amikor nem érzett ellenkezést a hátamra siklott. A következő csókot már én kezdeményeztem. Majd egy újabbat és újabbat. Végül zihálva húzódott el kissé, de ujjai továbbra is a felsőm alatt doboltak a bőrömön. <br /> - Még a nevedet sem tudom. –tekintete elkalandozott az ajkaimról végig a nyakamon. Végül megállapodott az egyenletesen emelkedő és süllyedő melleimen. <br /> - Szólíts a tengerparti Hófehérkének. –mosolyogtam rá, mire tekintete visszatért az enyémhez. <br /> - Én Dave... –hallgatattam el az ajkára illesztett ujjammal. <br /> - Szőke haj, csodás kék szemek. Te leszel az én lovagom, a megmentőm. –ujjam lassan végigsiklott az állán, nyakán, mellkasa és hasfala izmainak barázdái között. <br /> - Te tényleg nem olyan lány vagy. –szemei csillogtak, majd a földre dobta a térképet, hogy a másik keze is szabaddá válhasson. Lábamat kinyújtva simítottam végig a lábát, nadrágja elejét. Az alsó ajkamba harapva mosolyogtam rá amikor elértem az érzékeny pontjához, ajkai kissé szétnyíltak ettől. Mindkét keze a felsőm alá csúszott, végül közös erővel szabadítottak meg a nem kívánatos ruhadarabtól. <br /> - Tetszem neked?! –derekát átöleltem lábaimmal és közelebb húztam magamhoz. <br /> - Igen. –hangja a némi nemű izgatottságtól érdekesebbé vált. A melltartóm pántjához ért, de mielőtt kikapcsolhatta volna megállítottam. <br /> - Nem ér, csak egyoldalúan élvezni a játékot. –a kézfejét irányítva lassan végigsimítottam a nyakamon és a melleimen, majd az ő nyakát és mellkasát érintve ismételtük meg mindezt. Olyan közel került hozzám, hogy a combom belső felén éreztem vágyának megnyilvánulását. Tovább folytattam a játékot, míg egy hangos nyögés kíséretében az első csókot nem leheltem ingtől magszabadított barna szőrtelen mellkasára. Kissé hátrahajtotta fejét, mielőtt ismételten hangos jelét adhatta volna a módszerem sikerének, de én éreztem és hallottam szívének gyorsuló pulzálását. Ahogy a vére szinte száguldott az ereiben egyenesen a combomnak feszülő férfiasságába. A gyűrűje beakadt a melltartómba, miközben megpróbálta kikapcsolni azt így vonta el a figyelmemet a vérvörös sztrádáról.
<br />- Folytassuk máshol. –ölelt fel a székről és vitt a méretes kanapéra, majd a gyűrűt levéve szabadított meg a csipkés fehérneműtől. <br /> - Azt hiszem ennél a résznél hagytuk abba. –csókoltam meg, majd mosolyogva indultak vándorútra az ujjaim. Kissé lejjebb csúszott amikor együtt szabadítottuk meg a nadrágjától, így szerinte már kényelmes volt.
<br />- Mit szólnál kissé vadabb dolgokhoz? –tenyerei tökéletes támaszként illeszkedtek a melleimen amikor a kérdés végen masszírozni kezdte.
<br />- Én nem vagyok olyan. –a hangom nekem is árulkodott, amikor kacér mosollyal megcsókoltam. –De várd ki a végét. –suttogtam a fülébe, majd felálltam az öléből. Ő kíváncsi és lelkes tekintettel követte minden rezdülésemet amikor kissé tekergőzve, lassan megszabadultam a nadrágomtól. Egyetlen heg található csak a testemen, azt pedig a családomon és a doktoron kívül még senki sem látta. A csípőmön levő forradást még gyerekként szereztem, és ezt sosem fogja eltüntetni semmi féle vámpírerő. Ahogy a tekintete végig kalandozott félmeztelen testemen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nos talán majdnem tökéletesen így is volt. Majdnem. A heget végigsimítva döbbentem rá, hogy más férfi még a doktor előtt nem érintett, szeretett, ölelt, kényeztetett. Ő pedig nincs többé, elhagyott. Megszegte az ígéretét ahogyan ez a vadidegen férfi is. Hisz a gyűrűhöz kötődő eskü arról szól, hogy együtt halálig. Halálig.
Amíg csak álltam egyhelyben, ő felém nyúlt és magához húzott, ismét az ölében voltam, tenyerei most már fenekemen pihentek, míg ajkai a melleimet és a nyakamat csókolták. Kezei elindultak, hogy átlépjék az utolsó akadályt is. <br /> - Nem harapok. –vigyorgott amikor felfedezett valami kis visszakozást nálam. A vállára hajtottam a fejem utolsót szippantva bőre élő illatából.
<br />- Te nem, de én igen. –a kék szemeim jeges űrré váltak, szemfogaim pedig szinte remegve jöttek elő a feltörő érzések viharában. Szerencsémre nem haraptam túl nagyot, így egy csepp vére sem folyt mellé, hiába küzdött és csapkodott. Úgy simultam hozzá, akár egy új bőr. Mint az anyját ölelő apró kismajom. A vére íze és a rengeteg kavargó érzelem teljesen elborította az elmémet. Nem voltam más, csak egy vérszomjas szörnyeteg aki fájdalmasan veszi el amit akar. Ahogy lassult a véráramlás és kezdett fakulni az illata ráébresztett, hogy mit is tettem. Lehűlt a bőre, az enyém pedig szinte égetően forróvá vált. Az utolsó korty bár nem ölte meg, de menthetetlenné tette. Eszméletlen állapotban hagytam a kanapén és öltöztem fel. Elpakoltam a poharat, kiöntöttem és letöröltem a bizonyítékokat, majd visszamentem a férfihoz. Alig lélegzett, de még nem volt halott. A szíve keményen dolgozott a vérveszteség kiküszöbölésén, de a teljes összeomlás szélére sodorta magát. A gyűrűt visszahúztam az ujjára, majd a sajátomat megsértve tüntettem el harapásom, gyilkosságom nyomait. Amint a seb eltűnt a szíve még utoljára dobbant párat, végül feladta a küzdelmet.
<br />- Holtodiglan, holtomiglan. –vettem fel a térképet és hagytam magára a testet.
Az utcán sétálgatva magamon éreztem a naptej illatát, így eredeti tervem ellenére visszatértem a lakásomba. <br />A szobába lépve szinte arcon csapott a nyomott füllesztő meleg ami a kikapcsolt légkondicionálónak és a behúzott sötétítő függönyöknek volt köszönhető. Egy gyors korrigálás után már cincáltam is le magamról a ruhát és engedtem magamra a jeges zuhanyt. Folyamatosan a doktorral kapcsolatos emlékek villogtak bennem, végül az egyetlen emlék amely vadságára és vágyaira emlékeztetett. Összekuporodtam a kabin sarkába és elvesztem a képekben. Talán órák teltek el, talán csak percek amikor magamhoz tértem a kövön ücsörögve, szétázva víztől. Elzártam a csapot és törölközés nélkül az ágyra vetődtem. Nem volt semmihez sem kedvem, sőt talán még örömömet is lelhettem volna a látványos szenvedésbe, és önsajnálatba. Nem akartam aludni, nem akartam ébren lenni. Párnába temetett arccal, légzés nélkül vártam, hogy a világ csak úgy tovasuhanjon felettem. De persze nem ez történt. Valaki csengetett. Aztán megint, hosszabban. Majd újra és újra. Végül pedig neves egyszerűséggel ráfeküdt a csengőre. Nem volt más választásom, mint felkelni, magam köré tekertem a takarót és az ajtóhoz botorkálva feltéptem, dühösen meredve az előttem álló férfira.
<br />- Hu, de szarul nézel ki. –füttyentett egyet a férfi.
<br />- Neked az a drága jó anyád nem mondta azt, hogy ha csengetés után nem nyitnak ajtót akkor húzz a francba? –löktem vissza az ajtót, de a férfi gyorsabb volt, így a csattanás csak a lábának csapódó nehéz fa kiáltása volt.
<br />- Nos, amikor az anyám még élt, nem volt csengőnk. Üzenetet hoztam. –a vigyorgó arc hivatalossá változott amint újra felbukkant.
<br />- Akkor add át, és tűnj el. Nincs hangulatom a stílusodhoz. –morogtam.
<br />- Csak nem megzavartalak a depizésben?! Ugye ma már így nevezik? –villant elő szemfoga a még szélesebb vigyortól.
<br />- Nick! –mordultam fel.
<br />- Ah, rosszabb vagy egy mogorva vén tatánál. –sóhajtott. –Michael küldött, szívesen látna ebben este a fogadásán. –nyújtott felém egy védőcsomagolt rövidke koktélruhát rajta egy díszes borítékkal. <br /> - Kösz, de nem. Elég kedvességet okozott már nekem az „istened” –nyomtam meg a megszólítást.
<br />- Nem kérés volt Elina. –nézett rám komolyan. –Most már az övé vagy. –azt hittem viccel. Reméltem, hogy viccel, de egy apró mosoly sem bújt el az arcán.
<br />- Nem. –csóváltam a fejem. –Nem tette meg. –ellenkeztem.
<br />- Itt voltam amikor eljött. Mindenkit kiküldött, de éreztük ahogy felépítette a köteléket. <br /> - NEM! –üvöltöttem fel. –Nekem nem kell. Se új mester, se klán, se fészek. –lépdeltem hátra, de ráléptem a takaróra és elvágódtam. <br /> - Ostoba. Hálásnak kellene lenned amiért megmentett. Az egyik legnagyobb vámpírúr személyes kegyeltje lettél. Tudod te mennyien irigyek rád most a fészekben?!
<br />- Én nem akartam az lenni. Nem akarok behódolni egy ilyen embernek. –ráztam a fejem a takaró alatt. Hallottam ahogy belép a lakásba és lepakol.
<br />- Rajtad áll, hogy mit teszel, de ha nem engedelmeskedsz csúnyán fogsz járni.
<br />- Legalább megoldódik a létezésem.
<br />- Ne hidd, hogy megölne. Nincs akkora szerencséd. –ismét lépések, majd ajtócsukódás. Egyedül maradtam a hírekkel és a kiborulással. Könnyek nélkül zokogtam, hisz azzal, hogy új uram lett örökre elvesztettem a lehetőséget, hogy megtaláljam a doktort.Yumihttp://www.blogger.com/profile/06738326326040934878noreply@blogger.com0