24. Álmokból álmokba

Potom három órán át dörzsöltem magam, míg az egész bőröm egy merő halvány pink masszává nem vált. Alig tudtam leküzdeni a késztetést, hogy kisúroljam az egész fürdőt és újra végig kínozzam magam. De nem tettem, milyen kis erős akaratú vagyok. A ruháimat azonban dupla zsákba csomagolva száműztem a kukába. Nem gyújtottam fel, pedig nagy volt a kísértés. Azt hiszem két piros pont is jár, amiért ilyen kemény vagyok. Iván a tv előtt játszott Merionnal, a háttérben vidám figurák táncoltak és énekeltek. Valami bábos műsor lehetett. Hiába meredtem rá hosszasan, nem voltam képes rájönni, hogy mit is ábrázolhat az a plüss szörnyeteg, viszont a hideg is kirázott tőle. Ennyit a keménységemről.

- Felhívod a csapost? –nézett rám Iván.
- Aha. –még mindig a képernyőt bámultam. Most már biztosan valami nagy gáz van velem. Az a szőrös kis dög kikészít.
- Elina?
- Hmm? –szakítom el a tekintetemet a képernyőtől, majd vállat vontam. –A konyhában leszek.

A pulton ücsörögtem, miközben vártam, hogy kicsörögjön végre és beszélni tudjak Archieval.

- Üzenetrögzítő. –fintorogtam a telefont bámulva, majd azért elsoroltam neki a mondandómat. –Nagyon fontos lenne, ha amint megkapod az üzenetemet, ide tolnád a hátsódat. Valami nagyon nagy szarba tenyereltem bele, és nem fogom tudni megoldani ezt teljesen egyedül. Archie komolyan mondom. Kiráz a hideg saját magamtól. –suttogtam a végét, majd kinyomtam a telefont.
Nem tudtam mit csináljak, vagy mit csinálhatok egyáltalán. Csak lóbáltam a lábamat és a cipőm orrát fikszíroztam hátha életre kel és tanácsot ad. Persze nem történt semmi ilyen.
- Lefektettem Meriont, te nem jössz? –Iván állt az ajtóban és engem nézett.
- Máris? –néztem rá és akkor tűnt csak fel, hogy csupán a szoba lámpája ad egy kis fényt. Iván tekintete tele volt aggodalommal. Fél perc alatt utáltam érte, de még inkább magamat, amiért ezt hozom ki belőle.
- Tudtál beszélni vele? –úgy néztem rá, mint aki nem ezen a földön jár, de végül leesett és megráztam a fejem.
- Üzenetrögzítő volt csak. Remélem hamar visszahív. –kínos, nagyon kínos.
- Jössz? –intett a szoba fele.
- Mindjárt. –még annál is kínosabb. Nem vitatkozott, nem szólt semmit. Így nem lesz jó túl sokáig. Kezdek átmenni agresszív malackába aki, nyuszikát piszkálja. Újra hívtam a vámpírt, hátha. Megint semmi. Hol a sündörgős istennyilába kóvályog, amikor kellene? Az ajtóra pillantva úgy éreztem, mintha az volna az aréna bejárata ahol egy csapat gladiátor vár rám, hogy elgyepáljon. Csodás. Parázok egy plüss dögtől és a saját hálószobámtól. Ez lesz a vég kezdete. Vagy a kezdet vége?! Egy sóhajtás kíséretében megadóan besétáltam a szobába. Iván égve hagyta a felőlem levő kis lámpát és úgy tett, mint aki alszik. Legalább nem kell feles köröket rónunk és összevesznünk. Mégis van igazság a földön, bár elég kegyetlen néha. Az ágy két szélére húzódtunk. Hogy ösztönösen, vagy direkt meg nem mondtam volna. Máskor és persze normális esetben most bújnék, ölelném és megcsókolva a hátát invitálnám egy finom szeretkezésre. Most a puszta gondolattól is bukfencezett egyet a gyomrom. Valami nagyon félre ment. Ám a forrás nem jelentkezett be azóta az agyamba ahogy beígérte, így nem róhatom fel az ő számlájára. 
Arra számítottam, hogy nem fogok egyhamar elaludni attól a sok mindentől, ami történt, de mielőtt csak belekezdhettem volna a vércseppek számolásába, amit a nap folyamán ontottunk magába szippantott a feketeség.

Egy hang szólított ki a némaságból. Zsigeri érzés töltött el, ahogyan a nevemet suttogta. Magához hívott én pedig hegyeket másztam volna meg, csakhogy elérhessem. Az erdő súlyos, tiszta föld és moha illata megtöltötte a tüdőm. Verőfényes gyönyörű idő volt. A fák levelei között beszűrődő fény földöntúli csodává változtatta a szemem előtt elterülő buja természetet.

- Varázslatos! –nyögtem fel döbbenten.
- Valóban. –a hang tulajdonosa mosolygott. Nem láttam, de mégis éreztem, hogy ajkai boldogan feszülnek.
- Hol vagyunk?
- Abban a világban, ami a mindenséget jelenti számomra. –a férfi lehelete a vállamat csiklandozta. Keze gyengéden siklott a karomon. Nem volt tolakodó, sem zavaró. Meghitt is kellemes érzéssel töltött el.
- Miért hoztál ide? Nekem nincs jogom belépni ebbe a csodába. –összerezzentem a gondolattól, hogy betolakodó vagyok csupán, mire elengedett egy pillanatra. Aztán újra végig simított meleg tenyerével.
- Meg akarlak érteni Elina. –még mindig mosolygott, erre a fél karomat adtam volna. Nem is, az egészet!
- Miért?
- Mert érdekelsz.
- Bocs, foglalt vagyok. –erre elnevette magát. Az orgánuma betöltötte a lombsátor alatti hűvös levegőt. Libabőrös lettem tőle, bár a jó fajta borzongás járt át.
- Kíváncsivá teszel. –a keze a tarkómra csúszott és a hajammal játszadozott.
- Mire vagy kíváncsi?! –egy pillanatra megdermedt a mozdulatban, mintha meglepte volna a kérdésem.
- Ennyire könnyen megnyitnád magad előttem? –megnyitnám e?! frászkarikát! De sosem volt sok titkolni valóm, főleg, hogy a vámpír közösség rendre többet tudott a hátteremről, mint én magam.
- Kíváncsivá teszel, hogy miért teszlek kíváncsivá. –amint kimondtam el kellett gondolkoznom, hogy vajon jó e, a megfogalmazásom. Jó… azt hiszem.
- Ostobaság volna tőlem nem érdeklődni irántad. Végtére is hosszú-hosszú várakozás eredménye vagy.
- Csak ennyi? Egy hülye kísérleti patkány vagyok, aki végre bebizonyíthatja, hogy megfelel e, a kutatásodnak vagy sem?! –csattantam fel, mire mintha még az erdő is kissé elsötétült volna.
Hosszú hallgatás volt a reakció. Nem akar válaszolni, vagy nem tud?! Végül is elég idős. Mire nyitottam volna a szám, hogy átfogalmazzam a kérdésemet megszólalt.
- Nem vagy patkány. –hűűű, ez ám a válasz. Mit nem mondasz!
- Jól teljesítettem legalább? –én és a megfelelési kényszerem.
- Kitűnően! –suttogta a hajamba, majd végigsimított az arcomon. Normális körülmények között már eltörtem volna a karját annak aki akaratomon kívül ilyet tesz. De most?!
- És most?!
- Figyelj! –éreztem, hogy teljes súlyával kissé rám nehezedik ahogy hátulról ölelt. Már majdnem beszóltam, hogy tartsa magát, mert nem vagyok én pult, hogy csak úgy rám könyököljön, amikor megpillantottam őket. Csillogó szőrükön táncoltak a fénypontok, ahogy beügettek hozzánk. Egy egész falka. Párat felismertem közülük, de nem az összeset. Sokan voltak, mit sokan, rengetegen. Hímek, nőstények és kölykök. Szép lassan közeledtek felénk én pedig a férfi és farkasai közé szorultam, mint egy guszta hússzelet az erdei nyers szendvicsben.
- Nem kell félned! Ők is a gyermekeim. –a keze megszorította a kezemet és az alfa felé nyúltunk. A farkas közelebb ügetett hozzánk és megszagolt magának, majd mesterére figyelve mellettünk elhaladva tovább ügetett. Aztán jött a következő, majd az azutáni és az azutáni. A kölyköknél előre kellett hajolnom, ami elég kényelmetlen szituációba kevert. Ha ember volnék, égne a fejem, mint a közlekedési lámpa.
Az utolsó farkas is tovább lépdelt, mire nem túl távol az alfa felüvöltött és sorban csatlakozott hozzá az összes társa.
- Mire megy ki a játék?
- Üdvözölnek téged. Befogadott a falka. –de jó nekem. Miért is?! 
- Ez mit jelent az én szempontomból?
- Ha megparancsolom nekik, megtalálnak és megvédenek az életük árán is.
- Miért tennél ilyet? –pördültem meg kissé meggondolatlanul. Leesett az állam. Nuada hollófekete sörénye hosszú volt és úgy csillogott, mint a farkasok szőre. Szemei kíváncsian fürkésztek, ajkai tényleg mosolyra húzódtak és a teste… Nah jó, a testét hagyjuk, mielőtt tényleg megesik, hogy átváltozom lámpává. Nem volt benne semmi félelmetes, nem volt benne semmi ellenséges, nem volt benne semmi szörnyeteg. Pedig mindez ott volt, csak épp most eltemetve egy szívdöglesztő álarc mögé. Vajon volt ő valaha is ilyen?! Vajon az évszázadok tették vele azt, amit? Vagy csupán ez az egész egy színjáték ami a gyötrésemre talált ki valaki?!
Az agyam egy hátsó zugában nem a hangom adta meg a választ.
„Nem, te voltál, vagyis a lelked azon darabja, aki a világra hozta őt…”
- Luke, én nem vagyok az anyád! –nyögtem fel. A mosolya fakult kissé és kérdő pillantást vetett rám. Nah igen. Az, hogy a patkányos hasonlatomra rá tudott jönni még nem jelenti azt, hogy erre is. Megráztam a fejem, majd helyesbítettem.
- Nem kell ezt tenned. Én nem vagyok Morgana.
- Tudom. –oké, most én kezdtem el tátogni, mint egy hal. Akkor meg miért csinálja? Mit akar elérni?
- Azok a farkasok bárhol megtalálnak? –bólintott.
- Bárhol-bárhol? –újabb bólintás. A haja lustán az arcába csúszott, kedvem lett volna kisimítani a szeméből, de nem bíztam a kezemben. Nem kell a simogatósdi, nem vagyunk annyira jóban.
- Nem gondolod, hogy túl sokat látsz puszta állatokba? –erre elnevette magát. Vajon mi ilyen vicces? A tekintetemet látva végül magyarázatot adott.
- Ők nem egyszerű állatok. –vagy legalább is szerinte magyarázat.
- Hanem?
- Ők is hozzám tartoznak. –is? Én is? Felrémlett a fejemben egy gyermekdal valami kis apróról, amivel be lehet vásárolni a piacon.
- Kissé arrogáns gondolat, nem?! –megérintette az arcomat.
- Miért kérdezel olyasmit, amit tudsz. Amit érzel itt bent. –a keze vészesen siklott lefelé a nyakamon.
- Oké-oké. Szóval a tiéd vagyok legalább is szerinted. Csakhogy, nem vagyok csapatjátékos és kiskutya, sem akit pórázra köthetsz.
- Nincs nálam póráz. –erre felhorkantam.
- Akkor mit keresel az álmomban?
- Segítséget akartál és én segítek.
- Nem épp bundás testőrségre gondoltam.
- Nem csak azt adtam. –titokzatos fél magyarázat. Ha ezt így folytatja, kijövök a sodromból. Hamar.
- Egyenes választ kérek Nuada!
- Meg tudod, ha eljön az ideje. Nem lenne kegyes dolog mindenemet elárulnom és hamar unalmassá válnom, nemde?! –rondán néztem rá amennyire csak tudtam, de nem hatott.
- Nem azt kértem, hogy mond meg a kedvenc színedet, hanem, hogy áruld el mi a magasságos hörcsögszőr történt Velem! Veled, Velünk! Egyáltalán mi a nagy helyzet velünk?!
- Megosztottuk egymással a vérünket és ez által, a képességeinket is. –menten dobok egy hátast.
- De hát… -belém fojtotta a szót. Micsoda egy arrogáns szemét.
- Elina, ne várd tőlem mindenre a választ. Ha te magad nem vagy tisztában önmagaddal, én nem segíthetek megérteni azt. –nagyon arrogáns.
- Eressz el! –morogtam. Egy utolsó mosoly és eltűnt minden. A plafont bámulva ébredtem fel. Már kezdett világosodni, mégis úgy éreztem magam, mint aki már egy éve virraszt. Jah és emberként. Szívás.

Felkeltem és hosszas mérlegelés után úgy döntöttem reggelit készítek. Iván megérdemli ezt a kis figyelmességet tőlem. bűntudatom volna? UGYAN! Főztem kávét, a pirítós a gépben, a tojás és a szalonna a serpenyőben sült, én pedig a kezemet melengettem a bögrémmel és próbáltan nem fintorogni a vértől. Túl sok volt a harapdálás, azt hiszem ideje visszavennem a régi Elina szokásait és élvezni a tasak gyönyöreit. Csak jutna eszembe, hogy mik is ezen, gyönyörök.

- Jó reggelt! –egy lusta és kellemesen csalódott hang szólalt meg a hátam mögött. Nem ugrottam egy picit sem odébb, hű, de nyugodt is valaki.
- Neked is! –virítottam rá a díjnyertes vigyort.
- Jól aludtál? –ült le a megterített asztalhoz.
- Nagyjából. Kiütöttem magam rendesen és mégis olyan, mintha nem aludtam volna egy percet sem. –Nuadáról miért nem tudok szólni egy szót sem?
- Tudom, hogy érted. Furcsa álmom volt nekem is. –meredt egy percre maga elé.
- Tényleg?! –döbbenetemben majdnem a tányér mellé lavíroztam a reggelit. Ugye nem volt ott ő is
- Aha. Apám helyett Delton volt ott egy régi nyaralásunkkor. Anya pedig az apa nevén szólította.
- Huh, az tényleg fura.
- Nekem mondod? Az egy dolog, hogy bekavart, de az apám, azaz apám.
- Tudom. De akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ajtóstól tört az életedbe.
- Ahogyan a tiédbe az a másik.

- Többek között. –sóhajtottam egy nagyot.
 - Nem egyszerű az élet, de legalább nem unatkozunk. –mosolygott és nekilátott a reggelinek.
- Szerintem mi nem is tudnánk, hogyan kell. Ha akarnánk sem. –kuncogtam.

Rápillantottam a telefonra és láttam, hogy hangüzenet vár.
- Valaki hívott az éjszaka közepén. –azonnal rávetettem magam.
„Elina legyél a reptéren ma 10-kor. Életbevágóan fontos!” –határozottan nem Archie volt, de mégis ismerős valahonnan, de honnan?
- Nick! –fagytam le teljesen.
- Hmm? –nézett rám Iván.
- Mennyi az idő?
- 9:40, miért?
- Mennem kell. –rohantam a szobába és villámsebességgel öltözködtem.
- Mi a baj Elina?
- Még én sem tudom, de valami készülődik. Egy régi ismerősöm hagyott üzenetet, ide repül és biztosan nem ok nélkül teszi.
- Amerikából
- Igen
- Veled megyek!
- Rohannom kell, nem várhatok, amíg találunk valakit, hogy vigyázzon a kicsire.
- Magunkkal is vihetnénk.
- Ha Nick nem egyedül jön, akkor nem szívesen mutogatnám.
- Akkor itthon maradok.
- Iván. –pillantottam rá.
- Menj! Hamarabb megszabadulsz.
- Sietek! –Iván Merionhoz ment, hogy felkeltse és megetesse, én pedig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy még bocsánatkéréssel húzzam az időt. Sietnem kell, a város másik felén van a reptér, tuti nem érek oda időben.

A forgalom valóban olyan tempójú volt, mint számítottam, de szerencsémre a gép késett, így pont időben értem oda, hogy lássam Nicket végig sétálni a tömegben. Fekete öltönyben érkezett nyakkendő nélkül és kigombolt inggel. A színe enyhén napbarnítottnak hatott, ami a származása és persze az elfogyasztott vérmennyiség miatt lehetett. Napszemüvegét lekapva széles filmsztáros mosolyt villantott rám.

- Elina, te semmit sem változtál! –ölelt át egy jóleső borzongás kíséretében.
- Te viszont határozottabban jobban festesz, mint legutóbb…
- A reptéri búcsúnál. És lám, most egy másik reptéren folytatódik a mesénk.
- Van mesénk? –a szemöldököm egy arasszal feljebb kúszott, de feszítővassal sem tudták volna levakarni a vigyort a képemről.
- Mi az, hogy kisszívem! A legjobb forgatókönyv alap, ami csak létezik. Persze előbb el is kellene adni és kaszálni vele. –ezen elgondolkoztam. A tegnapi napomban annyi minden besűrűsödött, mint egy jobb időszak alatt hetekben.
- Viszont akkor színészi babérokra kell tőrnöd. Végtére is, nincs egyetlen hollywood-i ficsúr sem, aki méltó lenne, hogy eljátsszon téged.
- Helyes a ténymegállapítás, de akkor már téged szeretnélek partneremnek, mielőtt valami huszadrangú több Oscart nyert pipit kapnék.
- Mi járatban Nick? –gyors témaváltásom határozottan nem tetszett neki.
- Beszélnünk kell! –minden vidámság és könnyedség egy szempillantás alatt elreppent belőle. Újabb szarba készülök beletenyerelni. Az élet csak egyre szebb és szebb lesz.
- Menjünk egy kávézóba?
- Valami privátabb helyet nem tudnál? Végtére akkor akár telefonon is elmondhattam volna.
- Mire gondolsz?
- Nem akarok betolakodni az otthonodba engedély nélkül, de ha nincs, más olyan hely ahol nyugodtan nézőközönség nélkül tudunk beszélni akkor, muszáj lesz. - nah banyek, nyeltem egy nagyot. - Szóval?
- Adj egy percet!
- Oké, addig felszedem a csomagom.
- Csomag?!
- Szerezz helyet!
- Oké-oké.

Míg Nick kihalászta a poggyászát a tömegből addig hazatelefonáltam és figyelmeztettem Ivánt. Nem volt túl lelkes és felvetette, hogy biztos, ami biztos alapon odahívja Missit. Nem éreztem jó ötletnek, de nem vitatkoztam. Végtére is Missi ismeri Nicket. Bár a kelleténél jobban.
- Nah, mi a helyzet?
- Minden rendben, hazaviszlek.
- Húúúú… Végre bepillantást nyerhetek a híres neves Elina hálószoba titkaiba.
- Ne legyél ilyen látványosan megelégedve magaddal Nick! –böktem oldalba, majd megkerestük a kocsit.

Hazafele az út sokkal hosszabbra nyúlt, mint gondoltam volna. Nick addig rágta a fülemet, míg kitérőket téve megmutattam neki a múltam darabkáit, de végül csak sikerült hazatalálnunk. Túl nagy a csend. Missiék kocsija már a ház előtt állt. Csak remélni tudom, hogy nincs itt a kis Alex. Nick a csomagját magához véve méregette a házat, én pedig már megint ugrásra készen álltam, mint régen állandóan. Csak épp nem vagyok most a toppon.

- Sosem hittem volna, hogy kertvárosi csaj lesz belőled! –vállat vontam, mégis erre mit lehetne mondani?
- Én sem, de ez van. Talán jobb is, hogy így alakult.
- A kertészkedő Elina, aki süteményt visz a szomszéd kerti partijára. Elég ijesztő gondolat.
- Ne már, feláll a szőr a hátamon! Szó sincs ilyesmiről
- Szörnyű szomszéd lehetsz akkor. –nevette el magát, majd minden kertelés nélkül, mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket.
- Szia, Nick! –Missi állt az ajtóban. A lány, akit Nick segített megmenteni, és aki mára anya és vámpír egyben.
- Valakinek sok mesélni valója lesz... Szia, kicsi lány! –látványos ölelkezés láttán csak reménykedtem Roy nincs itt és nem nézi végig bentről.
- Hello idegen! –tévedtem. Mindkét pasi az ajtóban állt. Túl soknak ígérkezik ennyi tesztoszteron. Milyen jó is volt régen, amikor nem voltak pasi gondjaim. Jah, hogy ilyen sosem volt?!
- Nick, ők Roy és Iván. Srácok, ő…
- Nick vagyok, Elina hajdani társa.
- Iván Daskov, Elina Szerelme. – csupa nagybetűvel az égre írva. Baj lesz.
- Oké fiúk, elég a megcímkézésből. Most, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy kit milyen viszony is fűz hozzám akár be is mehetnénk.
- Róla még nem derült ki. –vigyorgott Nick Royra.
- Értékelem, hogy ekkora utat tettél meg, feltehetően jó okkal. Ne feszítsd túl a húrt Nick, mert kipenderítelek a városból is, ha kell.
- Ahogyan az én kis hercegnőm óhajtja. –szúrós szemmel néztem rá amikor meghajolt, majd bemasíroztam.
- Ha szét akarjátok tépni egymást, akkor tessék, de tegyék meg idekint, mert nincs kedvem vért takarítani. –és lássanak csodát, mindenki követett. Új értelmet nyer a tyúkanyó jelző.
- Micsoda emberi és családias légkör. Sosem hittem volna, hogy ennyire beilleszkedsz a társadalomba.
- Tudod, hogy van az amikor, nincs egy fészek se a közelbe. –vontam vállat.
- Mintha anno nem akartál volna fészeklakó lenni.
- Megvan a maga előnye annak is. Ma már látom. 
- Meg vagyok döbbenve! Mi lett azzal a lázadó vagány csajjal, aki voltál?
- Talán benőtt a fejem lágya?! –ezen tényleg elgondolkoztam. Vajon így volna?
- Miért jöttél? –szegezte Iván Nicknek a kérdést.
- Te vagy az a kézilabdás kölyök, nem? –mérte végig Ivánt.
- Te pedig az aki…
- Aki megmentett engem. –szólt közbe Missi Roy legnagyobb megrökönyödésére. Csodás. Már tudom miért éreztem rossz ötletnek ezt.
- Bármikor kislány! –Nick Missire kacsintott ő pedig majd fél lábbal a föld felett lebegett. Nah most lett elegem.
- Elég lesz! Ti pedig nem foglalkoznátok a kicsikkel? Beszédem van a nagyfiúval. –talán túl kemény voltam mindenkihez egyszerre, de nincs türelmem. Álmos vagyok, nyűgös vagyok, hisztis vagyok. Akinek ez nem tetszik annak kívül tágasabb.
- Megnézem Alexet. –fújt visszavonulót Missi. Roy követte, de volt egy olyan érzésem, hogy nem babázni megy. Mindegy, oldják meg ők maguk. Iván bezzeg nem tágított.
- Iván?
- Maradok.
- Kérlek!
- Nem kell, mindent magadnak megoldanod fogd már fel! –csattant fel, majd a másik kettő után robogott. Később kiengesztelem…valahogy.
- Hű, de csípős itt a hangulat. –nézett utána Nick. A szememet dörzsöltem. Kezdek lemerülni, vér kell vagy alvás, vagy vér és alvás. De előbb meg kell tudnom mi az ami idehozta ezt a vámpírt egyenesen a házamba.
- Vért? 
- Csak, ha megharaphatlak. –szórakozik rajtam és még élvezi is.
- Van zacskós és zacskós. –fintor.
- Akkor inkább kihagyom. –töltöttem magamnak egy nagy adagot, majd bemikróztam.
- Nem hiszem el, ha nem látom. Akkor minek a kölyök?
- A neve Iván és ő nem egy donor.
- Akkor mi? –nem fog zavarba hozni. –Csak nem az emberi szeretőd? –zavarba hozott, de nem fogja learatni a babérokat.
- Szerintem nem azért repülted át az óceánt, hogy a nemi életem hogylétéről csevegj.
- Pedig nem lenne egy utolsó téma. –vakító vigyor. Belekortyoltam a bögrémbe, mire elfintorodott.
- Mi a helyzet Elina? Miért csinálsz magadnak családot? Egyszerűbb lenne visszajönni és újra csatlakozni a fészekhez. Michael tárt karokkal vár és akadnak mások is akik hiányolnak.
- Gondolom mennyire. –gúnyolódtam. –És hogy van a bájos Jane?!
- Fúria, mint mindig, de ne tereld a témát. Miért változtattad át?
- Muszáj volt. Haldoklott én pedig nem tudtam elengedni.
- Ennyi idő után is emberi maradtál. Dobtál minden elvet, amit felállítottál és biztosan tartottál annyi évtizeden keresztül. Értük.
- Nem tudsz te semmit! Úgy, hogy felesleges játszanod a gondos nagybácsit.
- Találkoztál az elsővel. –dőlt hátra, bennem pedig megdermedt az utolsó apró izom is.
- Lehet...
- Biztosan. Michael megérezte. Ezért is vagyok én most itt. 
- Hű, de jó neki.
- Elina. Játszhatod a kemény csajt, de már nem sokáig. Nem vagy ostoba, ezt mindketten tudjuk. A vámpíroknak kell az első. Michael küldöttként személyesen fog ide érkezni. Ki akarják citálni a nyilvánosságra azt az alakot, legyen bárki, vagy bármi.
- A forrás ellen nincs senkinek sem esélye. –húztam félre a felsőm nyakát kivillantva Nuada harapásának magmaradt hegét. Nick egyből felpattant és gondosan szemrevételezte. Szélesebb és mélyebb harapás volt, mint egy átlagos vámpíré. És akkor még nem is tudja, hogy azok a fogak milyenek. Ahogyan azt sem, hogy olyan erőkkel bír amivel szemben egy összevont támadás sem megy sokra. Plusz a falka, természetesen. 
- Mibe keveredsz folyton te lány! –újabb vállvonás. Valahogy kezd az alapvető szókincsem részévé válni.
- Muszáj volt lépnem valamit és ez lett végül belőle.
- Elina, Michael azért más szinten áll, mint te. – fürkészte a tekintetem hátha kiolvashat valamit.
- Én ne tudnám?! Ha nem emlékeznél, hogyan kerültem a fészekbe akkor feleleveníthetem. De már nem az vagyok, aki akkor voltam.
- Valóban. Michael másként nem is küldött volna hozzád. –bólintott és visszaült a székére.
- Nem fogok az oldalára állni ebben a kérdésben. Ha harcra kerül a sor, akkor sem. –elkerekedett a tekintete.
- Elina, hát nem érted?! Itt hatalmas balhé készül. Mára már sokkal többen vagyunk, és rengeteg erős tag van a vezetőink között.
- Nem, Nick te nem érted! Mindent felülírt a sors kereke. Meg fogom védeni! –Morgana hasonló indulattal harsogott a lelkemben.
- Meg fogjuk védeni Őt, ha kell bármi áron! –egyesült a hangom a lelkemével. Nick megérezhetett valamit, mert előbb döbbenet, majd a lelkesedés sugárzott az arcán. Hosszasan némán fürkészett csupán, de végül megszólalt.
- Bemutatnál annak, aki így maga mellé tudott csábítani? A teremtőnknek. –megérintettem az arcát, mire a tenyeremhez dörzsölte azt.
- Hamarosan eljön az idő, hamarosan... –szólt Nuada rajtam keresztül.
- Ez ő volt?! –kérdezte miközben jóleső bizsergés futott át mindkettőnkön. Bólintottam.
- Azért mentem, hogy elpusztítsam. De ő felnyitotta a szemem. –mosolyogtam az álmot felidézve. Lehet, hogy arrogáns, de megölhetett volna. Az életem szó szerint a kezében volt és mégsem tette. A nevetése visszhangzott az elmémben.
- Ahogyan az enyém a tiédben Elina.
- Felszabadított?
- Nem igazán tudom elmagyarázni, hogy mit is csinált. Mutatott ezt-azt a sorsomból... -megráztam a fejem- Mindenesetre egyetlen nagyképű szörny úrnak sem fog behódolni, ahogyan mi sem.
- Ti? Mármint Missivel? Vagy esetleg a doktor került újra képbe?!
- Nem, mármint a családdal. –Iván állt az ajtóban Merionnal a kezében. A kislány Nicket nézte ki magának, rám és a vérre cseppet sem figyelt. Nick tátott szájjal nézett hol Ivánra, hol a kicsire, hol rám.
- Bemutatom a lányomat. –a kétszínű szemek Nick tekintetét rabul ejtve csillantak meg, majd Merion bájos kacagásba tört ki.
- Tetszel neki. –Iván korábbi feszültsége elszállt, ahogy a lányunkhoz ért. Tudtam, bár azt nem, hogy honnan.
- Ho-ho-hogy érted azt, hogy a lányod? Mit tettél Elina? -hatalmasra kerekedett szemekkel meredt rám. Vicces volt. 
- Szerelmes lettem, emberré lettem, teherbe estem… -sétáltam egyre közelebb hozzá.
- Emberré? –Nick hangja értetlen volt. Bujkált benne némi rettegés is. Valóban megváltoztam az óta az este óta és ezt most már kezdi tényleg elhinni.
- Igen, emberré. –és ezzel belekezdtem egy rövid változatba arról, hogy mi és hogyan történt amióta elhagytam a fészket. Nick végig komoran hallgatott, egy szót sem szólt.
- Nem mondom, te aztán sosem lógatod a lábad. –vigyorgott.
- Azért néha komolyan jól esne egy kis egészséges unalom. –dörzsöltem meg a karom elkomorodva. Bármennyire is értékelem azokat a dolgokat, amiket kaptam az élettől azért nem egy habos sütemény a miénk.
- Túl nagyok az igényeid drágám. –somolygott továbbra is Nick, mire a szobából kirobbant Missi és végig száguldva mellettünk tárva nyitva hagyott bejárati ajtó maradt csak utána. Mindhárman tátott szájjal néztünk utána, de a síró Alex visszarántott a döbbenetből.
- Mi az istennyila volt ez?! –néztem Ivánra, aki egy vállrándítás kíséretében eltűnt a szobában. Nem volt egy erős szóváltás, ami közöttük lezajlott, de rögtön kapcsoltunk mi a gond. Roy kiakadt Nicktől. Nahát, tényleg igazam lett, hogy nem egy jó ötlet idecsődíteni mindenkit. Magamban felróttam egy újabb piros pontot, amiért nem tettem szóvá. Jó kislány!
- Nem kellene utána menni? –érdeklődött Nick.
- Szerintem eleget tettél értük. –próbáltam szemmel verni, hogy maradjon a seggén, de persze nem hatott rá. Miért van az, hogy a pasik ilyen meggondolatlanok? És miért én kérdezem ezt, aki berohant egy ellenségektől túltengő barlangba?
- Az élet szép. –Merion némán figyelt, a szemei rabul ejtették az enyémeket. Valahol a fejem egy apró zugában egy érzés/gondolat kezdett kibontakozni, hogy Nuadának látnia kell a lányomat, ahogyan Merionnak őt. Felnyaláboltam a kicsit és a szobába vittem, mire mindkét pasi rám meredt, a falnál állva lelkiztek.
- Ti ketten, most szépen itt maradtok és vigyáztok a gyerekeitekre. Én pedig visszahozom az ajtócsapkodó harmadikat és szépen felnőttek módjára megbeszéljük ezt a szart.
- És Mr. napsütés? –kérdezte ingerülten Iván.
- Ha Nickre célzol elment. Mindig is tudtam, hogy ő egy óriás gyerek, de belőletek valahogy többet néztem volna ki. –ezzel sarkon fordultam és ott hagytam a két füstölgőt. A nyakamon van az évezred vámpír leszámolása két isteni ivadékkal, erre párkapcsolati trénerként kell mulatni az időm. Csodás...
Egy hosszú percig álltam és figyeltem, majd könnyedén kiszúrtam őt a távolban. Tudtam hova kell mennem.

Missi egy közeli játszótéren ült, egy fa alatt a padon. Ami viszont nem nagyon tetszett az a partnere és a helyzet volt. Nick szorosan magához ölelve tartotta a lányt. Az ártatlan járókelők számára ők egy szomorú párocska voltak semmi több. Kár, hogy én nem vagyok ártatlan járókelő. Ahogy közeledtem feléjük elkaptam egy mondatot, ami megdermesztett.

- Tudod én soha nem szerettem még mást életemben Royon kívül. Most pedig már nem is élek.
- Ne így fogd fel. Mások életük nagy részében azt keresik, akit te elsőre megtaláltál. –Nick hangja bizalmas volt ugyan, de bíztató is.
- Mi lesz, ha rádöbben, hogy mellettem neki sincs már esélye másra? Mi lesz, ha megkeseredünk egymás mellett és végül elhagy
- Akkor az a kölyök ostobább, mint gondolnánk. Hogy keseredhetne meg bárki egy ilyen klassz csaj mellett?
- Hazudós!
- Én? Ugyan kérlek. –nevette el magát Nick.
- De azért egyvalamit bánok. –Missi hangja ismét kissé szomorúan csengett.
- Mit?
- Hogy sosem csókolt meg még más.
- Ezen könnyen segíthetünk. –Nick gyengéden magához húzta a lányt és egy lágy csókkal elvarázsolta. Hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért akarva-akaratlanul is a részese lettem a kis jelenetnek. Bár azt nem tudom, hogy zavaromban érzek így, vagy sértődöttségemben, amiért lemaradtam a csóklistáról azok után, ami megtörtént. A párocska tovább cseverészett, míg én még mindig azon gondolkoztam, hogy menjek, vagy maradjak. Maradjak vagy menjek.
- Elina! –szúrt ki magának Nick. Missi összerezzent, majd világfájdalmas arccal nézett rám. Tuti azon pörög, hogy mennyit láttam és hallottam. Tőlem nem tudja meg az egyszer fix.
- Azért jöttem, hogy megbékítselek. Otthon vár egy bűnbánó ám féltékeny ifjú. –vagyis remélem, hogy bűnbánó.
- Azt hiszem, mennem kellene. –állt fel tétován Missi. Nick bólintott és rámosolygott a lányra.
- Bármikor. –Missi egy mosoly után távozott, de nem nézett a szemembe. Jól érzi, lesz ennek folytatása, de majd csak kettesben.
- Bármikor? BÁRMIKOR? –csattantam fel, amikor Nick megunta a távolsági szemmel verést és odajött hozzám. –Mégis mit képzelsz te magadról?!
- Csak tán nem féltékenységet vélek felfedezni a szavaidban?
- Nyald ki! –füstölögtem.
- Ezt vehetem felkérésnek? –vigyorgott, majd a derekamnál fogva átkarolt és magához húzott.
- Nick, nem teheted meg, hogy betoppansz és felborítod az emberek életét, mert úgy tartja kedved! –húzódtam el tőle amennyire csak a karja engedett. Nem akartam nyilvánosan emberietlenül viselkedni.
- Mondja ezt az a nő, aki felbolygatott egy egész fészket! –gúnyos vigyor ült ki az arcára, de a szeme szomorú és megbántott volt. Miért?
- Nem értelek.
- Hát persze, hogy nem. –közelebb húzott.
- Nick. –suttogtam, mire kissé enyhült a szorítása.
- Még alig voltál az országban, amikor máris mindenki tudta, hogy eljön az a nap, amikor Michael rád teszi a kezét. Attól kezdve figyelemmel kísérték minden lépésedet és mindig az volt a téma vajon mikor érkezik meg hozzánk a doktor kedvence. A megzabolázhatatlan őserő. Kíváncsi voltam és nem csalódtam, de csodálatom csak akkor tudatosult bennem, amikor Michael sikertelen próbálkozásai miatt őrjöngött. A mindig hűvös és távolságtartó úr reszketett dühében, hogy egy törékeny nő nem borul térde előtte. Csodáltalak Elina, mint erőt, elhatározást, és mint nőt egyszerre. Álmomban sem hittem, hogy végül társammá tesz a fészek hierarchiája. Nap, nap után azon kaptam magam, hogy senki, de senki nem érdekel, csak te. A véredre vágytam, a kedvességedre és a szerelmedre. De számodra csak egyetlen férfi létezett. Eljöttem remélve, hogy megváltozott a helyzet és ezt kell látnom. Halandóvá tett egy félvér és gyereked lett tőle. Annyi férfi állt sorban a kezedet, s kegyed lesve és te végül egy olyat választottál, aki alig élt meg másfél tucat évet?! Miért? Mi van abban a kölyökben, amiért ennyire képes voltál értelmetlen döntések sorozatát meghozni?! –a hangja erőteljes volt. Düh, bánat, féltékenység keveréke szúrt belőle.
- Sajnálom! –néztem a szemébe. Nem tudtam, hogy így érez. Eszembe sem jutott, hogy bármi is történhetett volna közöttünk. Szemellenzős ló volnék?! Naná, de akaratom és tudtom ellenére bántottam meg őt. A barátomnak hittem, míg ő másra vágyott. Azt hittem ismerem, s most kiderül, hogy nem. Nick vadul és szenvedélyesen kapott az ajkaim után. Nyelve akaratom ellenére is könnyedén fúrt utat magának a számba. Dühtől remegve feszültünk egymásnak, míg már elvesztettem a józanságom. Arcát végig karmolva támadtam vissza. Legnagyobb meglepetésére satuba fogva szorítottam a fejét és visszacsókoltam. Ha harc, hát legyen harc. Minden felgyülemlett feszültségem benne volt abban a csókban. Vér ízét éreztem a számban, mindkettőnkét. Az agyam egy távoli zuga halk, de határozott visszavonulót fújt, én mégsem törődtem vele. Végül Nick törte meg a csókot. Alsó ajka vastagon szétcincálva integetett vissza rám, de leginkább döbbent tekintete volt az, aminek a hatására megfordult körülöttem a világ egy pillanatra. Mit tettem?!
- Álmomban sem hittem, hogy ennyi szenvedély loboghat a buja szívedben. –lusta mosolyra húzta a száját. Nem szisszent fel, pedig nekem a látványa is piszkosul fájt.
- „Hozd el őt nekem!” –csengett fel a nem kívánt potyautas a fejemben.
- Neked nincs jobb dolgod, mint rajtam élvezkedni?! –csattantam fel. Nick arcára ráfagyott a mosoly, de értetlensége leginkább abból adódott, hogy nem is néztem rá.
- Mondanám, hogy sajnálom, de minek hazudjak? –vont vállat bocsánatkérő nagy szemeket meregetve rám. Felharsant Nuada nevetése, mire megráztam a fejem.
- Nem neked szólt, vagyis nem csak neked. Azt akarja, hogy vigyelek el hozzá. –egy arasszal feljebb szökkentek a szemöldökei.
- Úgy érted hallod őt? –bólintottam. –Sirály!
- Nem, nem az. Rohadtul idegesítő, hogy valaki kukkol bennem! –erre vállat vont. –Azt hiszem jobb volna, ha felkeresnéd Archie menedékét. Nem hiszem, hogy bárkinek a javára lenne, ha nálunk töltenéd az időd nagy részét.
- Értettem.
- Figyelj, nem akarlak lerázni. Értékelem, hogy eljöttél és azt is, amit az előbb mondtál. Komolyan! De meg kell emésztenem mindezt.
- Értem én. –menten meghasad a szívem.
- Hiányoztál partner. –mondtam ki végül, bár reméltem nem hallja, de a telehold méretű vigyor nem erről árulkodott.
- Ezt jó tudni…partner. –magához ölelt és homlokon csókolt, én pedig amennyire csak tudtam hozzá préselődtem és a vállgödrébe fúrtam az arcom. Pár percnyi kellemes lubickolás után döbbentem rá, hogy egy kissé gornyadozik a méretbeli különbség miatt, így kibontakoztam az öleléséből.
- Még látjuk egymást. –most már én is vigyorogtam.
- Ez csak természetes szívem. –ezzel elindultunk két irányba.

Hazafelé azon töprengtem, hogy felhívom Archiet és megmondom neki, hogy bánjon rendesen Nickkel, vagy szétrúgom azt a féltett és sokak által imádott hátsóját, de aztán elvetettem az ötletet. Ha Nick nem csicsereg önként akkor én se. Legalább kiderül, hogy mennyire megbízható a jó öreg Archie, mint informátor.
Reméltem, hogy nem lesznek már ott Royék, nah nem azért, mert elegem lenne belőlük, de több feszültséget nem igazán respektálnék momentán. Aludni akarok és hozzá simulni ahhoz a férfihoz, aki mindenki más helyett engem választott. Szeretem őt, ez nem kétség. Azonban abban nem vagyok biztos, hogy meg kellene e bántanom az igazsággal, hogy megcsókoltam Nicket. És, hogy egy különc figura kánkánozik az agyamban. Talán el kellene, végül is ez a normális, vagy nem?! Bár mi normális van egy félisten fia és egy vámpír kapcsolatában?

Ahogy beléptem az ajtón megpillantottam Iván hátát és görcsbe ugrott a gyomrom. A kávéját kevergette és olvasott valamit. Mögé léptem és átölelve bújtam hozzá. A válla felett néztem a lapra írt betűket, majd megcsókoltam a nyakát.

- Ki fognak békülni. –nem tudtam eldönteni, hogy kérdés, vagy kijelentés e, ez a részéről.
- Biztosan. –simítottam végig a tarkóját. Ujjaim hajával játszadoztak.
- Hol hagytad a barátod?
- Elküldtem Archiehoz. Ott kap vért és szállást. Ráadásul úgy is le kell jelentkeznie előbb utóbb.
- Ha te mondod.
- Mi bánt? –suttogtam a fülébe.
- Roy. Annyira más az ő kapcsolatuk, mint a miénk. –sóhajtott fel.
- Hogy érted ezt?
- Félnek maguktól és egymástól. –ez ledöbbentett. Hogy-hogy félnek? Mitől kellene?
- Te is félsz?
- Mi? Tőled? Nem.
- És magadtól?
- Talán kellene, de inkább csak össze vagyok zavarodva.
- Szerintem ők is így vannak ezzel.
- Nem, nem érted. Roy azt mondja, hogy Missi képtelen elengedni magát közben. –fél arasszal feljebb kúszott a szemöldököm. Most komolyan mások szexuális életéről csevegünk? Basszus.
- Idő kell nekik, amíg megszokják a saját bőrüket és egymáséit is. –húztam egyet a vállamon. –De majd beszélek Missivel.
- Ne. Akkor kiderül, hogy Roy kipakolt én pedig tovább adtam neked.
- Nyugi, nagyfiú! Én is voltam újszülött vámpír, ráadásul, mint teremtője kapcsolatban vagyok vele.
- Ennyire? –pillantott fel rám Iván. 
- Nem, de ezt nem kell az orrára kötnöm. Ne aggódj értük. Keményfából faragták mindkettőt. –mosolyogtam, ahogy csak bírtam.
- Rendben. Mit akart a fics… úgy értem Nick? –Jó fiú.
- Ma már ne beszéljünk róla. –mentegetőztem, de mielőtt megbántódna, hozzátettem gyorsan. –Ígérem, el fogom mondani, de nagyon lefárasztott a nap és szívesebben koncentrálnék csak rád. –nem vettem le a lábáról az ajánlatommal. Valamivel nagyon kihúztam a gyufát. A mosogatóhoz léptem és beáztattam a korábban használt bögrémet, majd felültem a pultra és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni. Végül is tudatosan, vagy tudat alatt, de jogosan fortyoghatna Iván. Nem csak nem mondok el neki dolgokat, hanem ki is hagyom jó pár lépésből. De hogy adhatnám be neki azt a mérget, amit a saját torkomon is alig tudok letuszkolni. Rövid időn belül itt el fog szabadulni egy vámpír leszámolás és vagy nyerünk, vagy… nos, vagy otthagyjuk a fogunkat. Bár ehhez a végkifejlethez nagyon nincs kedvem. Vajon Archie és a csapata mellénk állna a csatában? Vagy valaki a vérvonal tetejéhez közel. Tényleg. Kell még lennie pár tisztább vérű öregnek, vagy nem?! Ha őket záros határidőn belül össze tudnánk verbuválni, akkor Michael és mások jöhetnének bármekkora sereggel is. Ráadásul, hogy a magasságos mókusban akarják kicselezni a vadászokat? Egy nagyobb vámpírcsapat simán felhívja magára a figyelmet bárhol máshol is.
- Elina?! –Iván csupán centikre volt tőlem. Tekintete kíváncsian fürkészte az arcom.
- Iván. –nyögtem fel meglepetésemben és megkönnyebbülésemben. Az otthon melege, a szíve melege, a szeretete és a szerelme átcsapott felettem. Elmerültem benne és rátapadt minden érzékemre, kisöpörve minden korábbi gondolatot. Őt láttam, őt éreztem, őt kívántam, őt szeretem. És ezen nincs férfi a földön, aki változtatna. Megérintette az arcomat én pedig tenyeréhez dörgölőztem, mint egy szeretetteljes macska. Nem doromboltam, még…

A felsőjénél fogva még közelebb húztam magamhoz. Lágyan, puhán megcsókolt. Ez még csupán a kezdet volt. Újabb és újabb követte az elsőt. Nem volt követelőző, sem viharosan szenvedélyes. Mégis végigbizsergette minden porcikánkat. A tarkómon égnek állt pár kósza szőrszál.

- Ne, itt. –szakadtam el Iván ajkaitól egy pillanatra, mire ő könnyedén felkapott és az ölében vitt a hálóba. Lassan ledőltünk az ágyra és ott folytattuk ahol félbehagytuk az előbb. Iván felettem tornyosulva indult vágytól fűtött felfedezőútra. Ujjai a ruhám alá siklottak és a bőrömet becézgették, de lazulás helyett szinte görcsbeugrott a testem.
- Mi a baj? –zökkent ki egy pillanatra ő is, amikor megérezte, hogy nincs minden rendben. Megcsóváltam a fejem és a szemébe nézve némán kértem, hogy folytassa. Azonban nem jött a remélt hatás.
- Várj! –nyögtem fel kétségbeesetten. Iván a nyakamat csókolta épp, tenyere tökéletesen illett a mellemre.
- Mi történt? –húzódott el.
- Úgy érzem, nem tehetem ezt. –mondtam ki a frankót.
- Hogy mi? –a saját döbbenetem ikertestvérével szemezhettem.
- Valami nagyon nincs rendben velem Iván! –csóváltam a fejem. Ő pedig elhúzódott és az ágy szélére ült.
- Egyikünkkel sincs. –csóválta ő is a fejét.
- Sajnálom! –meg akartam érinteni, de nem voltam rá képes. Rám pillantott és a szeméből akkora fájdalom és szomorúság sütött, hogy azt hittem agyonnyom a súlya. Tényleg nem vagyunk rendben. egyikőnk sem.
- Aludjunk inkább. –ment a fürdőbe, közben én felvettem a hálópólóm és nyakig betakarózva az ágy szélén kucorogtam. Mindennél jobban vágytam arra, hogy hozzábújhassak, mégsem voltam rá képes. Percekkel később elsötétült a szoba és Iván lassan sétált az ágyhoz. A hátamra gördültem, hogy a szemem sarkából egy pillantást vethessek rá loppal. Víz csepegett a hajából, gördült végig az arcán, nyakán és a felsőtestén. Minden csevegés nélkül mellém feküdt. Nem bújtunk össze, nem érintettük egymást, nem voltunk jó kedvünknél, nem voltunk csevegő hangulatban. Felhúztam a lábam és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy pokolian fáradt vagyok, mégsem bírtam elaludni. Aztán egy minimális mocorgás után Iván keze a csípőcsontomon állapodott meg. Imádtam, amikor így ölel, bár nem igazi ölelés, de most többet jelent egy szimpla bújásnál. Önkéntelenül is elmosolyodtam és hamar feloldott a gát, álomba merültem.


Vér illatát éreztem, finom lüktető friss seb csábítását. Aztán felzengett a halál sikolya is. Valahol a középkor egyik évében járhattunk és a várost ellepték a vámpírok. A nyílt utcán mészárolták az embereket.

- Te magasságos… -néztem a vértől vöröslő ajkú apróságokat.
- Ők a gyermekeim. –egy bársonyosan csengő női hang csendült a hátam mögött.
- De ők...
- Halottak? Igen.
- Átváltoztattad őket. –az egyik kislány báli ruhában tipegett oda elém.
- Anyám, ő kicsoda? –mért végig az apró gyilkoló gép.
- Ő atyád egyik újdonsült játékszere.
- Nem vagyok a játékszere!
- Miért, akkor mi vagy?! A szeretője? –surrant mögém és a fülembe suttogott.
- Nem.
- Az ágyasa?
- Nem.
- A társa?
- Az sem. –felkacagott, a távolban megkondultak a harangok. A várost megtámadták, de mégis kik, vagy inkább mik?!
- Csak egy unaloműző kis korcs vagy, semmi több. Ne bízd hát el magad.
- Ha annyira jelentéktelen a létezésem miért próbálsz megfélemlíteni?!
- Megfélemlíteni?! Ugyan. Pusztán tisztázom, hol is a helyed.
- Miért, hol a helyem?
- A lábamnál, hogy hajlong és imádj, amiért megteremtettem a fajtádat.
- Azt aztán lesheted életed végéig.
- Milyen kis beképzelt béka. –siklott elém. Milyen felfújt hólyag, reagáltam le azonnal.
- Újra felteszem a kérdést. Miért másztál be az álmomba? –próbáltam higgadt maradni, de nem nagyon sikerült. A nő szabályosan a jelenlétével felidegesített.
- Hogy tudassam veled, nem vagy olyan erős, mint aminek hiszed magad.
- Akkor tudasd. –sóhajtottam.
- Már meg is volnánk, hisz nem tudtad elzárni magad előlem. –nevetett.
- Kezd már nagyon elegem lenni, hogy ti őskövületek állandóan játszótérnek használjátok az agyamat!
- Hogy merészeled?! –háborodott fel és ezzel egy időben a csinos kis pofija el is torzult.
- TAKARODJ! –üvöltöttem rá és kényszerítettem magam, hogy felébredjek.
- Most még lehet, hogy megúszod… A kép lassan kezdett homályosodni, míg végül egy délibábszerű látomássá nem vált.
- De legközelebb véged…- aztán kipukkadt, mint egy buborék én pedig a hálószobánkban találtam magam. Iván a hasán aludt édes álmot látva, oh, hogy mennyire irigyeltem érte ebben a percben. Most már biztos, hogy szükségem van segítségre…

23. A kötelék

- Menj már, mert még mindig ránk figyel! –tolta Missi Ivánt távolabb a folyosókon.
- Nálam maradt a kard, vissza kell vinnem! –erősködött már vagy húszadszorra.
- Haver, Missinek igaza van.
- Nem, nincs. Végtére is azért jöttünk, hogy együtt csináljuk végig! Nem hagyhatom!
- Bajba sodortuk így is. –csattant fel Missi.
- Nem! Vagy is...
- Túl könnyen elbántak velünk és ez tény. –erre Iván a falba vágta a kezét.
- Figyelj, én is aggódom érte. Végtére is nem csak a barátnőm, hanem a teremtőm is és mihez kezdhetnék nélküle?! De tudom, hogy az a szemét könnyedén maga elé kényszerítene pajzsként, ha úgy alakulnak a dolgok. Akkor pedig Elina tétovázna, és ez ölné meg. Bíznunk és hinnünk kell benne. –magyarázta Missi.
- Tudom. –érezhetően magába zuhant Iván azzal, hogy az apja könnyedén elvette a szabad akaratát.
- Meddig megyünk?! –érdeklődött Roy.
- Itt már jó lesz. Nem szívesen mennék ki a farkasok közé. Ráadásul nem tudom milyen messze ér el a kötelékünk.
- Hogy van? –Iván egyetlen kapaszkodója Missi volt ebben a percben. Tekintete teljesen lesokkolta a lányt.
- Háborognak az érzései. Valami történt mikor még ott voltunk. Valami, ami felzaklatta. –Iván újfent a falba vágott.
- Haver, ezzel nem segítesz. Csupán eltöröd az ujjaid még az esetleges bunyó előtt. –a két fiú összenézett és határozottan bólintottak. Missi el is mosolyodott volna ezen, ha épp nem hullámzott volna bele mérhetetlen bűntudat és keserűség, majd izzó harag. Egy pillanatra megszédült az érzelmek intenzitásától, csak a két erős kar tartotta vissza az ájulástól.
- Mi volt?! –a két fiú aggódva fürkészte a lány arcát.
- Ha tompítva érzem csak Elina érzéseit, akkor az ellenfele felkötheti a nadrágját. –mosolyodott el. Nem akart túl korán nyilatkozni, de ugyanakkor rettegés kerítette hatalmába. Harcolni fognak és Elina tart az összecsapástól. 
- Akkor lezúzza és mehetünk haza. –váltott optimistára Roy. Szerették volna ezt hinni mindannyian.
- Merion és Alex, remélem teljes biztonságban vannak. –sóhajtott gondterhelten Iván.
- Attól félsz, hogy a vámpírok megbízhatatlanok?!
- Hé! Itt vagyok ám! –mutatott végig magán Missi.
- Nem rád értettem, hanem azokra a vadidegenekre. Te tudom, hogy teljességgel megbízható vagy. –ölelte szorosan magához Missit. 
- Jól vagy?! –kérdezte a lány pár perc hallgatás után Ivánt, aki csak egy kurta bólintással felelt. Érthető volt, hogy miért is olyan feszült. Mindnyájan azok voltak, de Iván veszthette a legtöbbet hármójuk közül és ez súlyosan ott lebegett a fejük felett. 

- Mi a helyzet? –kérdezte meg végül újra. Missi pár pillanatig koncentrált, majd elkerekedett szemekkel abba az irányba pillantott ahonnan jöttek.
- Harcolnak!
- Ezt is érzed?! –lepődött meg Roy, mire a lány megrázta a fejét.
- Friss vámpírvér illata száll a levegőben. 
- Elináé?! –újabb fejrázás.
- Nem csak.
- Mit érzel? –úgy meredt Missire Iván, mint aki legszívesebben gondolatolvasó lenne. A lány nem is hibáztatta ezért, bármennyire is a hideg futkosott tőle a hátán.
- Nem sokat. Elszántságot, és haragot. De tiszta a feje. Nem olyan, mint mielőtt szétváltunk. –különös érzés kerítette a hatalmába, de nem tudta mihez is kezdjen vele. Nem akart vészmadár lenni, így percekig meg sem szólalt, míg egy pillanat alatt el nem vesztett minden jelet, amit csak érzett Elina felől.
- Nem! –sikoltott fel.
-  Mi az? –pattant fel hirtelen mindkét fiú. Missi felnézett rájuk, legszívesebben sírni akart, de egy csepp könnye sem hullott. Többé már nem volt ember. Vámpír lett. Egy olyan vámpír, aki nem érzékeli a teremtőjét.

***

A fájdalom csak nem akart alábbhagyni, bár Morgana már érezte, hogy elveszíti az erejét. Tudta, hogy ez lassan a halálát okozza. Fia, akit szörnyetegként szült, majd az évek múlásával elfeledtette mivoltát, most bebizonyítja, hogy az apja vére. Kegyetlen és gyilkos bestia. De akkor miért nem súlyt le rá? Miért nem szedi össze maradék erejét és viszi véghez azt, amit a szülés utáni percekben már meg kellett volna tennie? A válasz alapjaiban szívszaggatóan hasított belé. Azért, mert a fia. Bárki is az apja, bárhogy is fogant, bármit is tesz a fia attól a pillanattól, hogy megfogant. Képtelen volt igazán gyűlölni Őt. És képtelen elvenni az életét a sajátja megmentése révén. 
- Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogta egy alig észrevehető mosoly kíséretében, majd keze lágy ölelésre fonva zárta be Nuada dühtől remegő testét mielőtt élettelenül hanyatlott a véráztatta talajra.

***

Missi gyorsabb volt a fiúknál, így jóval előbb ért a térre. A látvány és a szag lesokkolta. Elina vérének illata keveredett az ősi nehezebb illattal. Nuada könnyedén a karjában tartotta az élettelen lányt. Missin eluralkodott a félelem és a fájdalom, hogy ilyen hamar egyedül maradt és elvesztette a sógornőjét és mesterét. A krétafehér arcra azonban lassacskán visszatért egy nagyon halvány pír. Nuada ajkai közül vér szivárgott, miközben csókjával táplálta Elinát. Missin végigfutott egy ábrándszerű érzés, ami zöldellő fákról és csillogó víztükörről, madarakról suttogott. 
- Térj vissza hozzám! –suttogta gyengéden a vámpír. Amikor észrevette a bejáratnál ácsorgó Missit acsarogva fordult felé. Farkasai védelmezően gazdájuk és a lány közé ügettek. Elina ébredezni kezdett, megérintette a férfi karját és felpillantva elmosolyodott. Hosszas másodpercekig csak ők ketten léteztek egymásnak, majd a lány követte a morgó farkasok hangját. Missi még mindig az érzelmek gyengéd tengerében úszva, döbbenve látta a boldog mosolyt mestere arcán, miközben a nyakán tátongó seb lassan összeforrt és csupán csak két apró pötty jelezte a történtek valódiságát. Iván és Roy ekkor robbantak a terembe. Iván szeme végigfutott a jeleneten, majd eszét vesztve a farkasok felé vetette magát. Roy persze követte barátját a tettében és a hirtelen kavarodásban fogak villantak és csattantak a rövid kard élével. Roy az egyik tőrt felkapva sebesített meg egy kisebb farkast a marján. Mindkét fél halálos elszántsággal küzdött a saját vámpírjáért. 
- Állj! –szólaltam meg, bár a hangom még saját magamnak is idegenül csengett. Nuada szorítása engedett és így végül a saját lábamon előre léphettem.
- Elina! –Iván arcán érzelmek milliójának játéka suhant
- Nem kell tovább ölnünk egymást. –pillantottam Nuadára aki bólintott.
- Hogy, hogy érted ezt?! Azok után? –Roy mondta ki a kérdést, amit a racionális énem is feltett volna a helyébe. De én tudtam azt, amit ő, ők nem.
- Úgy, hogy elmegyünk. 
- Szabadon. –tette hozzá Nuada. Éreztem, hogy nem szívesen mondta ki ezt, de a vérem hatott rá. A farkasok felhagytak a támadással és gazdájuk mellé sétáltak. Rám különösebb ügyet sem vetve. 
- És akkor ennyi?! –bólintottam. Ivánon volt a figyelmem teljességgel, míg egy kis morgás fel nem tört Nuadából. Iván minden zavara és mérge ellenére megnyugodni látszott. Csatlakoztam hozzá ebben. A szemkontaktusunk megtörte a feszültséget végül.
- Akkor?! –kérdezte kissé félszegen.
- Távozhattok. –Nuada látványos erő fitoktatással siklott végig a termen és helyezkedett el a trónusán ahol legelőször is megpillantottuk. A farkasai pedig követték. Lassú léptekkel Ivánhoz sétáltam és egy minimális feszengés után kézen fogva indultunk a kijárat felé. Missi tekintetének súlyát magamon éreztem minden egyes lépésnél.
- Rajtad tartom a szemem! –hallottam a vámpír hangját a fejemben. 
- Tudom! És ez fordítva is igaz! –mosolyodtam el a válasz után, mire Nuada bizsergető nevetése hasított végig a gerincemen. Az ős vámpírral határozottan különleges kötelékem alakult ki. 

A kocsihoz érve Missi szembefordult velem és egy hatalmas pofon keretében rám ripakodott.

- Azt hittem már aznap el kell veszítenem a mesterem, amikor áthozott! –ölelt át.
- Sajnálom. Nem így terveztem! –viszonoztam az ölelését.
- Mehetnénk végre?! Lehet, hogy „Mr. jó fej lettem” azt mondta elmehetünk, de nem akarok itt lenni, amikor meggondolja magát. –húzta magával szerelmét Roy a hátsó ülésre. Rá akartam vágni, hogy nem fogja, de nem szólaltam meg. Túl sok kérdésre adott volna okot a kijelentésem. Így követtem a példát és végül kis kínlódás árán a kocsi beindult, mi pedig megkezdtük az utunkat haza. Percekig csendben meredtünk a tájra, majd nagyot nyújtózva sóhajtottam fel.
- Különös, ez az egész. Úgy értem oké, hogy volt az ellentét, meg minden, de azért milyen testvérek már az ilyenek?! –kérdezte Roy a csendet megtörve. 
- Nem egyszerű a múltjuk. –sóhajtottam fel ismét, bár most az emlékek hatására.
- Beavatsz minket is a fejleményekbe? –pillantott rám Iván a szeme sarkából.
- Volt egy könyv a tulajdonodban, ami a szakításunkkor hozzám került. –kezdtem bele. Iván bólintott, mire folytattam.
- Az egyik történet számomra már ismerős volt korábbról is. A doktor beszélte el egy részét miután megmentett a haláltól. Azt hittem, hogy pusztán mese és a kíváncsiságom tompítására találta ki.
- És nem? –kérdezte Missi, mire megráztam a fejem. 
- Ti is láttátok az egyik szereplőjét. Bár akkoriban még nem volt ilyen...
- Őrült?
- Állati?
- Szörnyeteg? –kérdezték sorjában.
- Elveszett. –Iván felhorkant.
- Nem épp ezt a jelzőt használtam volna. –fintorgott miközben az utat nézte.
- Túl hamar ítélkezel! –újabb horkantás, bár ebben némi sértődöttség is volt. Másodpercek alatt kihoztuk egymást a nyugalmunkból. Csodás. Egy gyönyörű kapcsolat alapja.
- Maradhatnánk a történetnél? –terelt vissza mindenkit Missi az alap vágányra.
- Szóval a lényeg, hogy ő sem volt mindig ilyen. Ember volt, emberi érzésekkel és szerelemmel, de a veszteségek sora elvette az emberiségét.
- Nem, nem volt ember. Egy isten megkívánt egy halandót, akit meg is kapott. Ebből született két fiú. Az egyik az apám, a másik pedig a forrásotok. –vágta rá Iván amolyan rövidített változatként.
- Volt benne emberi rész. –csattantam fel.
- Ahogyan a drága doktorodban is. –pillantott rám egy fél másodpercre.
- Ahogyan bennem is. –tettem hozzá suttogva.
- És honnan jött a doktor név? –kérdezett ismét Roy.
- A fronton találkoztam vele. Mellette voltam ápolónő. Aztán történt valami és a halálomra kerültem, de még nem akartam elmenni. Ő pedig vámpírrá tett. –most én mondtam az ultrarövid változatot.
- Milyen harcban?
- A Nagy világégésben. –néztem hátra Roy ledöbbent arca meglehetősen mulatságos volt.
- Neeeeee.
- De.
- Ej ha! –füttyentett egyet, mire elmosolyodtam.
- És miért engedett csak úgy el minket a forrás? –Missi máris vámpír szlenggel illeti Nuadát. Túl hamar jött el a számomra kínos rész. Hosszasan töprengtem, mennyit és miként mondjak el nekik, hogy fel tudják dolgozni. Minek próbálom menteni, még én magam sem tudom igazán kezelni. Basszus.
- Miattam. Nuada elmondta, hogy a doktor nem könyörületből változtatott át, hanem az ő parancsára.
- Egy olyan szörny, mint AZ foglalkozott egy szimpla halandóval? –Iván tekintetében hitetlenség csillogott. Azonban jobban zavart a „szörny” jelző. Legutóbb nem volt jó vége, amikor ilyennel illette a fajtámat.
- Nem. Vagyis nem egészen. Nuada azt a parancsot adta, hogy a doktor kutasson egy bizonyos lélekfoszlány után.
- Mi után? –kérdezett vissza Roy.
- Lélek foszlány. Reinkarnáció. Tudod. –vágta rá egyből Missi.
- Biztos a halott szerelmét kereste. –forgatta a szemeit Roy.
- Nem. Morgana lelkét.
- Az anyjáét? –nézett rám meglepetten Missi.
- Benned? –csatlakozott hozzá Iván. Most már hosszabban nézet rám, mert épp piros lámpánál várakoztunk. Valamin erőteljesen kattogott az agya. Reméltem előbb utóbb megosztja velem is.
- Haver, ezt nem hittem volna! Nem elég, hogy megjárta a nagy VH-t a nőd, de még a nagyanyád ujjá született változata is. –szólt be Roy. Erre elkezdtem a nevetést. Igaza volt, de valahogy mégsem. Mindenesetre a maga beteg formáján vicces is lehet.
- Nem egy könnyű eset, de kell a kihívás. –vigyorgott rám Iván. Látványosan elröppent minden gond. Jó messze jártunk már a barlangtól is.
- Hogy te milyen kis éleslátású vagy! –húzta magához Missi Royt. A fiú kapva az alkalmon szenvedélyesen és hosszasan megcsókolta, ám a végén fel kellett szisszennie. Ki sem kellett mondaniuk, az utasteret betöltő vér illata elárulta mi történhetett.
- Basszus! –húzódott el Missi.
- Semmi baj cica. Majd rágyúrunk erre is. –ölelte át Roy a szerelmét. Visszafordultam az utat, majd Ivánt nézve. Ő viszonozta a pillantásom és elmosolyodott. A mosolyában pedig ott volt minden jó, amire csak vágyni lehet. Akkor én miért éreztem ólom nehéznek a mellkasom minél inkább eltávolodtunk tőle?!
- Úgy látszik, már nem csak nekem kell megküzdenem két kiéhezett agyarkával. –vigyorog szélesen Iván a visszapillantó tükörben.
- Hékás! Csak én nevezhetem agyarkának agyarkát! –bokszoltam vállon, mire Missi felkiáltott.
- Helyettem is! –meg is tettem.
- Kegyelem! Kegyelem! Mit vétettem, szemfogas nőszemélyek?!
- Nyugi cica, nem gáz. Szerintem szexi, hogy ilyen nyíltan kívánsz. –vigyorgott Roy.
- Nem kívánlak nyíltan!
- Ahhha. Én nem így hallottam a mestered és kedvenc szexdesszertje esetében.
- Pasik! –forgattam a szemem és kifele bámultam az ablakon inkább. Missi és Roy vidáman kuncogva próbálkoztak a sérülés kikerülésével és a csókcsatákkal.
- Mire gondolsz? –kérdezte halkan Iván az utat nézve.
- Nem is igazán tudom. Próbálok nem gondolni semmire. Csak úgy kiélvezném a veletek töltött időt. –mosolyodtam el kicsit szomorúan. Iván megcsóválta a fejét.
- Ne beszélj így!
- Hogy?
- Mint aki búcsúzni készül. Nem válunk szét, emlékszel?! Már nem.
- Sajnálom! Csak túl sok ez az egész. –motyogtam a kezemet bámulva. Ha ember lennék, elbőgném magam.
- Hé, ti ketten! Menjetek szobára! –nézett a visszapillantóba Iván, mire elmosolyodtam kicsit én is.
- Mézeshetek?! Ki sem tudnak kapcsolódni. Emlékszel?
- Hát persze, hogy. Lehetne feledni?!
- Hmm…
- Én arra is emlékszem, amikor találkoztunk. –hajolt előre Roy. –Békésen aludtatok az összeszakadt ágy mellett. –összenéztünk egy mély bensőséges és titkos pillantást váltva, majd fejcsóválva kuncogni kezdtem.
- Azon a napon, már sokadszorra futottunk össze. –a kijelentésemre Iván felvonta a szemöldökét. –Oké, oké botlottam beléd.
- Szerencsés véletlenek sorozata, mi?!
- Tényleg, akkor ez eszembe sem jutott, de, hogy jutottál fel a szobánkba? Lent voltunk a hallban és látnom kellett volna téged. Vagy láttalak is? –próbált visszaemlékezni Roy.
- Az én véres angyalom csak úgy megjelent a semmiből. –hajolt közelebb, mire utánoztam és egy lágy csókkal érintette az ajkam.
- Felmásztam vér után nézve a diákszállóban, csak épp azt nem tudtam, hogy akit ott találok, azaz idegesítő kölyök, aki tudat alatt vonzott már magához. –mosolyogtam visszaemlékezve és felidézve mennyit változott ő azóta, hogy az ágyába fektettem miután elájult a vérveszteségtől, amiről én tehettem.
- Idegesítő, hm?! Nagyon nem idegeskedtél miközben szeretkeztünk.
- Könnyen feloldódott minden aktuális gondom miután nem hagytál leesni. –forgattam a szemem látványosan. –A kedves barátotok imádott a kés élén táncolni. 
- Hékás, mi ez a múlt idő?! Mintha mára csak egy szelíd kis külvárosi feleség lennél.
- Túl unalmas lenne az a számodra. –vágtam vissza.
- Nah jó, ti is mehettek már szobára. –konstatálta Roy, majd visszafordult teljes figyelmét Missinek szentelve.

- Mit csinálsz?! –kérdeztem kíváncsian, mégis nem tetsző hangnemben, amikor az útra figyelés helyett Iván a telefonjával babrált.
- Felhívom a vámpírodat. –pillantott rám.
- Melyiket?! –a döbbenetem láttán elnevette magát.
- Nah ez itt a bibi. –várta, hogy kicsengjen. –Helló, akkor a megbeszéltek szerint?! Rendben. –és letette a telefont.
- Szóval?! –nem is igazán figyeltem, hogy kivel beszélt, mert a jelző, amivel illette azt a bárkit komolyan ledöbbentett. Tényleg így volna?! Igen. Gáz!
- Rolf, az előre megbeszéltek szerint haza viszi a kicsiket. –csóválta meg a fejét. –Mégis kire gondoltál?! Hm?
- Rolf. És ő miért lenne az ÉN vámpírom? –hangsúlyoztam ki az „ént”
- Nem ő, hanem Archie barátunk. Az ő mobilja van a bébi csősznél.
- Ahham. –gondolkoztam el egy percre. –Franc! Archie! Nem volt ott a motorja.
- Mert az a szemét lelépett, amikor segíthetett volna. –Ivánt újfent frusztrálni kezdte az egész barlangban lezajlott dolog.
- Segített!
- Mi?
- Archie. Segített.
- Mikor.
- Nem szó szerint, de használta az erejét és bejutott a fejembe, hogy amolyan lelkesítő monológot adjon elő.
- Szóval ő volt a pom-pom srác?! –ezen, mindketten nevetni kezdtünk.
- De tényleg. Kiakadtam, amikor szembe kerültem veletek és ő segített. –Iván pillanatnyi jókedve el is illant.
- Túl sokan férnek be a fejedbe Elina. Túl sok és erőteljes pasas.
- Tudom. Sajnálom. Én sem így terveztem.
- Nem megróni akarlak, csupán aggódom érted. Nem is tudom, mit tennék, ha valamelyik is rád tenné a mancsát. Vagy az agyarát, amit olyan könnyedén villogtat. Túlságosan állati ez a fajta, viselkedés. –kivillantottam a szemfogaim és felmordultam.
- Nem rád céloztam! Magadra ne vedd. Tudod, hogy különb vagy náluk.
- Nem vagyok már benne biztos. –néztem ki az ablakon és láttam Missi engem figyelő tekintetét az oldalsó visszapillantóban. Ezek után nem állhatok ki azzal, hogy megosztottam a lelkem az elsővel. Francba! Miért kell mindig ilyen bonyolultnak lennie mindennek?!

Ahogy bekanyarodtunk a kis utcába, egyből kiszúrtam Rolfot. Meglepő volt látni, hogy autóval érkezett. Vagyis inkább az a meglepő, hogy tud vezetni. Valamiért sokkal ódivatúbb léleknek gondoltam, mintsem, hogy kocsija legyen és még jogosítványa is. Úgy látszik, még mindig akadnak meglepetések az életben. A mosolyt képtelen voltam levakarni az arcomról. Örültem a meláknak, nem is kicsit.

- Miss. Elina!
- Rolf! –pattantam ki és hozzá szökkenve egy apró csókot leheltem az arcára. A vámpír szégyenlősen és meglepetten reagált. Olyan volt, mint egy hatalmas mackó ebben a pillanatban.
- Épségben hazajutottatok Miss. Elina.
- Igen Rolf, szerencsénk volt. Hol vannak a kicsik? –néztem fel rá egy gyors témaváltással. Egy pillanatra elkerekedett a szeme a döbbenettől, amit nem igazán tudtam hova tenni. Viszont most nincs kedvem ezen töprengeni. Merion után sajgott az egész testem.
- Odabent. –mutatott az ajtóra. Újra meg akartam csókolni, de kedvemet szegte azzal, hogy megmerevedtek az izmai. Félt tőlem?! Tény, hogy nem voltam ennyire közvetlen még sosem, de most hoztam haza a családot két ősi lénnyel való találkozásból. Ennyi járna, vagy mégsem?
- Köszönöm. –mondtam végül, azzal magára hagytam a vámpírt. Hallottam, hogy Iván szóba elegyedik vele, de nem érdekelt. A lányom kicsi, meleg testére vágytam. Mosolyára és nevetésére, ami betölti az érzékeimet. Ahogy beléptem a lakásba Merion felnevetett. Az ereimben szinte táncra perdült a vér ezzel. Még a bőröm is bizseregni kezdett.
- Gyönyörű kis szerelmem! –kaptam fel és pörgettem meg Meriont, végül egy hatalmas csókot nyomtam kicsi arcocskájára. Lassan beszállingóztak a többiek is. Missi és Roy Alexszel foglalatoskodtak, Iván pedig még visszament Rolfhoz. Miután végzett megkínálta a barátainkat, amit nekem kellett volna megtennem, de végül nem kértek semmit és percekkel később hazaindultak. Roy elvitte a kocsit, hogy majd később visszahozza. Miután hosszú ideje már hármasban voltunk Iván megtörte a csendet. Épp Merionnal játszottam a szőnyegen.
- Rolf szerint más lettél.
- Aha. Ő már csak tudja.
- Szerintem is más lettél. –nem szóltam egy szót sem. Nem akartam mással foglalatoskodni, csak és kizárólag Merionnal. 
- Te nem érzed? –folytatta a téma elemzését. –Kicsit furcsa vagy. Különös.
- Ha ennyire zavar akár el is mehetek! –csattantam fel. Mérges pillantásokat lövellve felé.
- Tudod, hogy nem így értettem. Beszélgetni próbálok és nem veszekedni.
- Nem? Valóban nem? Iván a létem alapjait rombolták le, persze, hogy más vagyok! –álltam fel, hogy szembe tudjak nézni vele. Bár ez nehezemre esett, mivel még mindig magasabb volt jóval nálam. Ekkora magasságkülönbségnél pedig elég hülyén fest, a keménykedés.
- Jó, de attól még nem kellene így felfortyanni. –ráncolta össze a szemöldökét.
A lényem egy része legszívesebben feltépte volna csak a torkát, hogy mit merészel. Ez a gondolat megdöbbentett. A tudatom mélyén valahol nevetést hallottam, amitől önkéntelenül is megborzongtam.
- Mindegy. –préseltem ki a fogaim közül. Egyetlen szó volt ez csupán, de ha az élével ölni lehetne, nem kellenének a pengéim.
- Intéztem vért a következő napokra. –váltott témát. Iván valóban nem akart veszekedni, csupán aggódik. És velem mi a helyzet? Veszekedni akartam? Mi az, hogy!
- Milyen figyelmes! –morogtam.
- Most mi bajod van? –fújta ki a levegőt Iván. Érezte, hogy ebből több is lesz.
- Gondoskodsz a furcsa szörnyekről, ha kell, ha nem.
- Le is mondhatom, ha ekkora gond! –nem volt hajlandó belemenni a vitába emiatt csak még inkább felment bennem az ideg.
- Jó, aztán majd szépen leszívunk téged! Ugye drága kincsem! –villantottam ki a szemfogaimat és ebben a pillanatban Iván belecsapódott a legközelebbi falba velem együtt.
- Elina. –a hangja olyan volt, mintha csak játszanánk. Idegesített. A körmeimet beleakasztva leszaggattam a rajta levő felsőt, bőrét is itt-ott felsértve.
- Elina! –már nem volt olyan kis könnyed, bár nem félt tőlem. Ez még inkább zavart. A mellbimbója alatt közvetlenül belevájtam a körmöm a mellizmába. Erre már határozottan felszisszent.
- Miért is várnánk tovább a kelleténél?! Élvezzük ki, most amíg még ilyen illatos és forró. –tapadtam a vérző sebre. Nem volt elég pusztán a karmolásom nyomán megkóstolni őt, belemerítettem forró bőrébe a szemfogaimat, mire felnyögött. Élvezte a kínt és a vágyat egyszerre, micsoda visszataszító dolog. A fivérem kölyke igazi korcs fajzat.
Hogy mi? Amint kitisztult az agyam a szoba másik végébe szökkenve elhúzódtam tőle. Ivánon érzelmek sokasága szaladt végig.
- Mi a baj kicsim? –szólalt meg végül kissé rekedten.
- Sajnálom! –nyüszítettem fel.
- Semmi baj. –indult meg felém.
- Ne gyere közelebb! –ordítottam rá. Ezzel megbántottam, mélységesen. Aztán egy pillanat múlva máris csak a szín tiszta aggódás látszott a szemében.
- Valami történt, ugye?! Valami nem stimmel amióta bementél a barlangba.
- El…el kell mennem, letusolni. –néztem végig magamon.
- Ezt nem hagyhatjuk annyiban Elina. –látszott rajta, hogy közelebb akart jönni, de nem tette és ezért most mélységes hálát éreztem.
- Tudom.
- Ki kell deríteni mi ez az egész.
- Tudom.
- Archie? Ő segíthet? –megráztam a fejem. Kétlem.
- Nem hiszem. –mondtam ki végül.
- Akkor ki?
- Nem tudom Iván. Halvány, lila gőzöm sincs, de most kérlek, hagyj! Le akarok tusolni és felgyújtani ezeket a ruhákat. –trappoltam a fürdő felé.
- A konyhában leszek és megetetem Meriont.
- Köszönöm! –pillantottam vissza az ajtóból és megpróbáltam őszintén rámosolyogni. Csak reméltem, hogy sikerülni fog. Nagyon reméltem.

22. Emberi vétek

- Emlékezz a múltra, emlékezz mit szabadítottál a világra! –ezekkel a szavakkal tűnt el minden körülöttem. Körül ölelt a sötétség. Szinte lebegtem a semmiben. Kinyújtottam a kezem és egy hideg lapos falnak ütköztem. A fal egy tükör volt, benne pedig Morgana nézett rám. Vad szépsége láttán már nem volt bennem semmi kérdés, mi is rabolhatta el egy isten szívét. A tükör lassan átfordult a tengelye körül, majd amikor ismét belenéztem a vörös boszorkány helyett magamat láttam. Én álltam a fal másik felén abban a sejtető zöld köpenyes ruhában.
Úgy éreztem meg kellene lepődnöm. Az agyam tudta, hogy amit látok az lehetetlen, de a lelkem táncra perdült. Megtaláltam valamit, amit régen elveszítettem. Elmosolyodtam, és ahogy a tükörképem szemébe néztem felszabadult egy végeláthatatlan zuhatag. 
- Elina. –szólított meg egy hang, mire kinyitottam a szemem. Visszatértem a föld alá és néztem az évszázadok fájdalmát ami Nuada szeméből sütött le rám.
- Nem lehet. –csordult végig egyetlen könnycsepp az arcomon, ám mielőtt lecseppenhetett volna az államon a forrás, az a gonosz ősi és démoni lény, aki az ellenségem letörölte. Egy pillanatra láttam valamit a szemében. Valamit, ami a szívembe markolt, de aztán elengedett és visszatért a trónszékéhez. Iván persze egyből ott termett, de nem tudtam másra nézni csak rá.
Fájdalom, boldogság, büszkeség, rettenetesen mély bűntudat kerített hatalmába.
„Emlékezz mit szabadítottál a világra…”
Emlékeztem, bár az emlékeim máséi voltak. Egy korábbi énem emlékei, aki oly emberi volt, olyan szenvedélyes és forrófejű, hogy pusztulásba taszította magát és a gyermekét, akit szeretett, de két erőszak árán vált azzá, aki mára lett.
- Minden rendben? –próbálta magára vonni a figyelmemet Iván.
- Nem. Vagyis… -legszívesebben felordítottam volna. Túl sok ez nekem. Túl sok kérdés válaszok nélkül. Újabb pillantást vetettem a forrásra. Képtelen voltam gyűlölni, vagy félni tőle, mint korábban. Nuada nem viszonozta a pillantásom. A farkas szőrét piszkálva messze járt tőlünk. Akár el is mehettünk volna, talán még az sem tűnik fel neki.
Talán ezt is kellett volna tennünk. Talán, ám akkor nem én lettem volna. Vagy nem is én vagyok, aki érzi a kapcsolatot vele?! Talán Morgana emlékei okozzák ezt az egészet?
- Elina? –Missi feletti hatalom is párologni látszott. Már mindhárman körülöttem voltak.
-  Delton elment. –Roy hangja rántott újra vissza a valóságba. Delton, Justin, Archie, a doktor. Már egyikőjük sem volt sehol.
- Utánuk kell mennünk! –sürgetett Iván.
- Nem. –mosolyogtam, mire mindhárman úgy néztek rám, mint aki megőrült. Talán így is van, ez megmagyarázta volna a következő szavaim.  - Vele kell lennem. –néztem újra a trón felé.
- Megháborodott! Valamit tettek az ő fejével is. –szorította meg Roy a karomat.
- Térj észhez!
- Észnél van.
- Mi?!
- Érzem. Ő a teremtőm, tudja, hogy mit tesz. –Missi szavai magabiztosabban csengtek, mint amilyennek én éreztem magam és a terveim. 
- Lehet rád is kihatott az, ami belepiszkált a fejébe. –Roy csak kötötte az ebet a karóhoz.
- Valamit meg kell beszélniük. –nézett Missi Ivánra.
- Nem hagyom magára. Ezek után nem! 
- Azért nem volt rendes emberi életem, sem nyugodt létem Iván oldalán, mert régen tettem valamit. Egy meggondolatlan döntésem megváltoztatta a sors kerekét. Tudnom kell, amit ő tud! –mondtam a levegőnek, de egyben mindenkinek.
- Bármi baja esik, én érezni fogom. –húzta fel mellőlem Ivánt Missi. Miután a trió eltűnt a folyosó egyik kanyarja mögött percekig csak ültem ott egy magamban. Nem tudtam, hogy is kezdjem el az egészet. Szabad, vagyis van jogom kérdésekkel bombázni őt?! 
- Elina…Elina…Elina… -a nevem visszhangot vert a falakról.
- Mond el! Mond el, mi vagyok!
- Tudod azt te nagyon is jól. –fordította felém figyelmét. 
- Morgana? Morgana vagyok?
- Nem.
- Akkor ki?
- Te, te vagy.
- Nem. Már nem. Valami történt. Valami…valami. –fel akartam üvölteni, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a mondandómat.
- A lelked egy része hozzá tartozott. De te Elina vagy aki helyre kattinthatja a sors kerekét. Amit Morgana tett, megváltoztatta a jövőt! Te pedig eltörölhetsz mindent, ha megvan benned az, ami az anyámban megvolt! –állt fel, és ahogyan közeledett felém úgy erősödött a hangja is.
- Nem lehet. Hogy lehetne? –kerekedett el a szemem.
- Miért ne lehetne? –a mosolya hátborzongató volt. Alig emlékeztetett arra a fiúra, aki egykoron volt.
- Hogyan? –kérdeztem vissza a kérdésére. Éjfekete szemfogai kivillantak a morgó vicsortól amit válaszként adott, majd egy belém nyilaló érzés és vérszag vett körül mindkettőnket. Az arcomon egy tőr okozta sebből vér szivárgott. Ösztönösen felpattantam és amennyire csak egy ugrással lehet eltávolodtam tőle.
- Vér által. Természetesen. –szemében gyermeki öröm csillanását láttam, bár ez a gyermek korántsem ép elméjűségéről lehetett volna híres.
- Természetesen! –csattantam fel. –Miért is lehetne normálisan megtudni bármit is rémföldén?! –akartam harcolni? Nem. Akartam tudni a válaszokat? Igen. Basszuskulcs. A forrás visszatért önmagához. Levedlett mindent, ami csak empátiát ébreszthetett bennem. Nem maradt más, csupán egy vérszomjas és rendkívül kemény ellenfél. És mégis amikor előkaptam ismételten a tőröket a helyükről mélyen bennem egy nő sikoltott fel. Nuada félresöpörte a körül ölelő sötétséget és előhúzott egy ikerpengét. Az egyik fekete volt, a másik pedig vörös, akár az első vámpír leghalálosabb fegyvere. Hangtalanul mozgott akár a sötétség, mikor leereszkedik a világra. A két pengét többször is megpörgette, mintha csak bemelegítene az összecsapásra. Közben azonban egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Tekintete olyan volt, akár a leghalálosabb egerésző macskának. Azonban én nem kívántam rágcsálóvá és áldozattá válni.
- Két lehetőséged van. Ha győzöl, megtudsz mindent. A múltról, és a gyerekedről.
- És ha mégsem?!
- Elbuksz akár a boszorkány! –a hangja túlvilági volt, nem úgy, mint amikor anyámként emlegette Morganat.
- Akkor nincs más hátra. –készültem fel az elsővel eljárandó véres táncra. 
Meg nem tudtam volna mondani melyikünk lépett ki elsőnek, de mielőtt akárcsak egy madár is elrepülhetett a barlang felett a pengék egymásnak feszültek. A bennem keringő vér egyszerre izzott a harci vágytól és forrt a bűntudattól, azonban ennek eredményeként Nuada számára nem voltam egy túlságosan könnyed ellenfél. Ajka széles átszellemült vigyorral jelezte, amit én is éreztem.
Egy tökéletes és halálos tánc lesz a miénk. Izom feszült izomnak és borotva él a borotva élnek. A fegyvereink fémes összecsengése okozta dallamhoz igazítva lépteinket. Támadás, védekezés és visszatámadás. Újra és újra, míg már egybe nem olvadt a visszhang a párbaj élő neszével.
Épp sikeresen elugrottam egy hasra mért csapás elől amikor Nuada megállt egy pillanatra. Valami megzavarhatta, mert arcán düh surrant át. Ezt kihasználva támadtam és egy gyors eltereléssel sikerült végül a felkarját hátulról megvágnom.
- Újabb esélyt nem adok. –pillantott a karjára, amin abban a pillanatban be is forrt a seb.
- Szerzek én magamnak. –mosolyogtam elszántam. És újra támadtam. Azonban ezt bármennyire is cselesnek hittem meg sem legyintette. A válasza azonban gyors és kegyetlen volt.
Mindkét combomba bele nyilat a fájdalom, ahogyan elérte a kard, amikor egy pillanatra sarokba szorított.
- Oszd meg a figyelmed, vagy túl könnyű prédává válsz a számomra! –mielőtt kicsúszhatott volna a számon egy elmés reakció tudtam, hogy igaza van. Megpróbáltam felmérni, hogy mekkora helyem van, de hiába. A vállára céloztam, ő pedig kiforgott a támadásomból, de sikerült megvágnia a karom. Kezdeti lelkesedésem fénye megkopott a gondolattól, hogy csak azért tudtam elérni, mert épp akkor mért fel.
- Nem! –csattantam fel saját magamat korholva. Ha fejben feladom elbuktam.
- Ha rá bírsz kényszeríteni, hogy védekeznem kelljen, válaszolok egy kérdésedre. –lendítette meg párszor a két rövidpengét. Figyeltem a mozdulatát. Olyan könnyedség sugárzott belőle, amit még sohasem láttam. Teljességgel tudatában volt a saját és fegyvere képességének. Nekirontottam. Könnyedén félresiklott és már sújtott is le rám, amit alig sikerült kivédenem. Farkasszemet néztünk, és ahogy megszólalt a lehelete a bőrömet súrolta. 
- Támadj védekezve, vagy védekezz támadva. –ellökött magától. Oldalazva méregettem gyengepontok után kutatva. Azonban amikor megunta ezt ő támadott ismételten. Szúrt, szúrt és szúrt, miközben én egyre jobban hátráltam és próbáltam kivédeni a támadásait. Egyetlen egyszer sem volt lehetőségem visszatámadni.
- Lassú! –hasította fel a ruhámat egy újabb ponton. éreztem a hideget, ahogy egyre közeledtünk a barlang falához és ekkor belekapaszkodtam egy reménysugárba. Amikor már csak pár lépés választott el a sarokba szorulástól, megfordulva a fal felé rohantam és felfutva rugaszkodtam el tőle. Nuada észlelte, azonban alig, de lemaradt arról, hogy eltaláljon. Egy tincsem hullott a földre, amit az ő vére pettyezett. Sikerült a levegőben átfordulva megsebesítenem a hátát.
- Túl könnyű. –fordult meg Nuada a torkomra célzott szúrást alkarral hárítottam.
- Elkaptalak! –vinnyogtam, ahogyan a penge a bőrömet karcolta. Lehet, hogy okítani próbált, de ez a harc már az elején halálosnak ígérkezett.
- Feladtál mindent azért a kis szaltóért, és no lám. –ujjai közé csipte megrövidült tincsemet és lehunyt szemmel szaglászta. Felmordultam és elugrottam, ahogyan a penge megvágta a bőrömet, mire azonnal utánam vetette magát. A lábamról ledöntve terültem el a barlang padlóján. Lassan és feszülten mozgott, közben halk túlvilági morgás tört fel a széles mellkasából. Fel akartam pattanni és kirohanni, de tudtam, hogy azzal csak kitörné a nyakam és felzabálna. Így lassan talpra álltam és szembenéztem újra a tökéletesen halálos ragadozóval. Vámpírvér táplálja. Döbbentem rá, amint sikerült összeraknom a leheletének illatát.
- A sajátjaidat ölöd!
- Ők nem az enyémek. –modult fel. – Te viszont.
- Nem, én sem. Ha ők sem akkor én sem! –ráztam meg a fejem tiltakozásom nyomatékosítása gyanánt.
- Hmmm…
- Kettő! –csattantam fel. Mikor nem reagált semmit úgy vettem tőlem várja a folytatást. –Két válasszal tartozol! –erre elmosolyodott. 
- Legyen hát. –a tartása kissé felengedett. Már nem volt annyira ugrásra készen, bár így sem éreztem biztonságban magam.
- Merion!
- Ez nem kérdés és ezt te is tudod.
- Hogy lehetséges? –pislogott párat, mint aki kicsit meglepődik a kérdésen, majd elmosolyodott, amitől a tarkómon égnek állt pár kósza hajszál.
- Hogy is mesélik újabban az emberek?! Bibével és méh bevonásával?
- Ne szórakozz velem, tudod, hogyan értem! –megint csak várt. –Hogyan lehet az, hogy megfogant és megszületett egy halott nőben egy élő csecsemő?! –tettem fel pontosítva a kérdést.
- A problémádra a kulcs a vér. –most én vártam, hogy folytassa. Nem akartam megadni neki az örömet, hogy visszakérdezve ellőjem a második lehetőségemet. - Mivel te az enyém vagy, a szeretőd pedig Delton kölyke, így a véretek akár a két ellentétes pólus. És a kölyökben egyesült újra Ogmios mocska. –gúnyolódva beszélt, és undorodva. Egy részem valahol megértette, de leginkább felháborodtam ezen.
- Ez nem magyarázat arra, hogyan voltam képes kihordani a lányom.
- Nem?! –villantott felém egy vicsort. – A halandók rossz szokása a ragaszkodás. Ez a ragaszkodás pedig néha megváltoztat szinte bármit. –lépdelt közelebb és a bármihez érve karnyújtásnyira volt tőlem. Most én álltam ugrásra, de menekülésre készen.
- A ragaszkodás nem keltett életre soha senkit. –vitatkoztam.
- Valóban, ám mint mondtam, te az enyém vagy. Nem kell sok minden ahhoz, hogy olyanokat is megtehess, ami másoknak lehetetlen számba megy.
- Hazudsz! –próbáltam küzdeni a hitemért.
- Valóban? –sétált el mellettem. Ahogyan megfordultam nem volt sehol. Rémület járt át, mire felnevetett.
- Látnod kellene most magad! Olyan vagy akár egy riadt őz a farkasok odújában!
- Rohadj meg! –elmés visszavágás Elina, gratulálok! Védekező állásba váltottam és próbáltam megérezni az ősi vért és azt a nyomasztó kisugárzását. Amikor megjelent ismét mögöttem felé pördültem, de elkapta a karom. Szorítása acélkeménységű volt.
- Ugyan-ugyan! Miért küzdesz a nyilvánvaló ellen?! Hisz számtalanszor felemlegették már neked honnan is származol. Hogy kitől származik a vér, ami a buja testedben kering. –simította végig a hasam ahol korábban felvágta a ruhámat.
- Az én vérem a doktortól származik. –hátráltam, mire felmordult. Ennyit arról, hogy nem leszek egér számára.
- Ő az ő egyetlen gyermekem.
- Nem lehet! Hiszen akkor nem lennének vámpírok sem. –újra csak nevetés, bár most nem gúnyos volt, inkább keserédes.
- Pedig így van! Én teremtettem a doktort azért, hogy végül elhozza azt, akiben a fél lelked lakozik! –könnyedén magához ölelt és megigézett. Már nem láttam félelmetesnek, sem szörnyetegnek. Gyönyörű volt. Fel akartam tenni a következő kérdésem, de mielőtt megtettem volna egy pillanatra elvesztette a hatalmát felettem. Ez kijózanított kissé.
- Azt mondtad nem tőled származnak. És azt, hogy csak a doktor a gyermeked. –bólintott. –Akkor honnan származnak a vámpírok? –felmordult. Veszélyesen bömbölt egy nagyot. Kicsúsztam a karjai közül és ráüvöltöttem.
- Válaszolj! –morgott és szikrázott a tekintete, de végül lecsillapította magát.
- Egy halandó ostobasága okán. –nem nézett a szemembe.
Megfogtam! Elkaptam a sebezhető pontját!
- Ez nem válasz, hallod?! –kiabálnom kellett, mert olyan volt megint, mint aki messzire jár. Percek némasága után végül megszólalt.
- Volt egy bolond ifjú, ki azt hitte a szerelem bármit legyőz. Ám van, amit mégsem képes helyrehozni semmi. A halál örökre elvesz és megváltoztat. Még akkor is, ha a halottak újlétre kélnek. –ahogy a szemembe nézett tudtam a választ.
- Elvesztetted a szíved Mariya halálával! –suttogtam döbbenten.
- A szív csak a halandóknak értékes, egy isten fiának mit sem ér! –szavai súlyosan zengtek a visszhangtól. A válasza és Morgana halálának emléke végül összerakta a kirakót a fejemben. Elvesztette a szerelmét és mivel az anyja nem segített megölte őt, ezzel elveszítve az emberségét, de az őrületben még emlékül vérét vette a szeretett nőnek is, aki ettől újjá született. Ő volt az első vámpír, Mariya.
- Egy elveszett szerelemért volt az a rengeteg mészárlás?! Vámpírok ezreit szabadítottad a világra egyetlen csaj miatt! Te Őrült Vagy! –csattantam fel, bár valahol éreztem és értettem Őt. Épp ez volt a legszörnyűbb az egészben.
Rám vetette magát és a nyakamba vájta vörös agyarát. A fájdalom hatására üvölteni akartam, de képtelen voltam rá. Egyetlen mozdulattal átharapta a torkom. A saját vérem íze öntötte el a szám és szempillantás alatt tompává vált minden, csak a szavaim visszhangoztak a fejemben. Valóban őrült volna?! Hiszen akkor én is az vagyok. Bármit megtennék én is, hogy a szerelmemet el ne veszítsem. Iván. Szerelmem, kérlek, óvd és szeresd a gyermekünket. 
- Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogtam és átöleltem azt a lényt, aki épp megöl engem.