10. Michael a tekintélyes

Nick hazáig vezetve gondolkozott azon, mégis miként tudathatná úgy Michaellel az egészet, hogy megússza nagyobb baj nélkül. Sajnálatos módon már részese volt több hulla és egykori társa eltűntetésének is amiket maga a villa ura hagyott maga után. Nem akart hasonló sorsra jutni a rossz hírek hozója szerepében. Hiába minden erőlködése, nem volt képes zöld ágra vergődni míg elérte a villát. Így lesz ami lesz alapon, az egyenes utat választotta. Bízott annyira Elinába, hogy nem küldi egyenesen a vágóhidra. Emberként nem volt nagy cselszövő, és amióta vámpír sem tanulta ki ezt a fortélyt. Viszont most először sajnálta kicsit.
Michael gondterhelten ült az irodájában, mikor Nick bekopogott.
- Gondja van a vendégünknek? –nézett az érkezőre a ház ura.
- Nem uram.
- Akkor minek köszönhetem a látogatásodat Niko?!
- Kérlek mester, ne hívj a hajdani emberi nevemen.
- Még mindig várok. –érintette össze ujjbegyeit az íróasztal fölött.
- Igen. Az emberlányokról lenne szó. -fogott is bele.
- Ha te is igényt tartasz egyre, ne is folytasd.
- Nem! Információm van róla, hogy bajt hozhatnak a fejedre uram. –Michael némán hellyel kínálta az eddig ácsorgó Nicket.
 - Folytasd! –a nyugodtság hűvös légköre lengte be a szobát. Nick hátán futkosott a hideg.
 - Szóval. A lányok nem idevalósiak. És az újak elkövettek egy zűrös hibát azzal, hogy nem tűntették el a szálakat.
- Ezt könnyedén ki lehet küszöbölni az eltűntetésükkel.
- Igen, én is ezt gondoltam. Viszont Elina…
- Elina?! –tűnt el egy pillanat erejéig semlegessége. –Mi köze a kicsi lánynak mindehez? –vette vissza maszkját a vámpír úr.
- Ő adta az információt. Már, hogy a lányok a program résztvevőiként jöttek, és keresik őket.
- Milyen informált. –mosolyodott el.
- Azt kérte mondjam meg, hogy van egy terve.
- És beavatott ebbe a tervbe? –dőlt hátra székében.
- Meg fogja szöktetni a lányokat, hogy ne okozzon neked problémát Conrádnál.
- Megszöktetni? –nevette el magát, ám a nevetése félelmetes volt, mintsem szórakozott. Nick kissé összébb húzta magát. –Először is utána kell járnunk az információ helyességének.
- Má… Mármint most? –lepődött meg Nick.
- Igen. Ha jól tudom a lányok a keleti szárnyban vannak elhelyezve. –állt fel és igazította meg öltönyét. Makulátlan, mint mindig.
- Igen. Jane van ma melléjük osztva.
 - Pompás, akkor lássunk is neki. –Nick azonnal felpattant, majd miután előre engedte urát, kiskutyaként követte.
Jane épp akkor jött ki a lányok szobájából, mikor a két férfi odaért.
- Micsoda meglepetés. –mosolygott, mert azt hitte imádott mestere őt keresi.
- A lányok, milyen állapotban vannak?! –pillantott egy másodpercre Michael az ajtóra. Ez Janet láthatólag rosszul érintette.
- Megkapták a vacsorájukat és azt hiszik, hogy egy különleges szállodában vannak. –mondta unottan a vámpírnő. Michael szó nélkül hagyta ott a férfit és elsőszámú asszonyát. A szobában a lányok épp új ruhákat próbálták nevetgélés és örömujjongások közepette. Először fel sem tűnt nekik a férfi jelenléte, míg meg nem szólította őket hazájuk nyelvén.
- Jó estét kisasszonyok! –kezdett bele udvariasan. A lányok meglepetten pillantottak egymásra, majd üdvözölték a férfit. Missi volt a legmagabiztosabb, így ő vette fel a társalgás fonalát az idegennel.
- Mi járatban van a szobánkban? –kérdezte alig érezhető akcentussal angolra váltva. Michaelből egy halvány mosolyt csalt ki ez a fajta magabiztosság.
- Üdvözölni szeretnélek titeket a házban. Michael vagyok, a ház ura. –biccentett, mire a lányok először egymásra néztek, majd Missitől várták a folytatást.
- Köszönjük a lehetőséget és a kitüntetett figyelmet! –mosolygott a lány, miközben csak a vámpír hallotta gyorsuló szívük ütemes táncát. A szoba megtelt hatalmával, de a vendégek ebből semmit nem éreztek. Csak a csodálatos és udvarias férfit látták. Különös vonzalmat ébresztett bennük egytől egyig.
 - Remélem mindennel meg vagytok elégedve! Már azért is, hogy jó élményeket adjatok át Elinának.
 - Kinek? –kérdezte olvadozva Missi.
Michael közelebb lépett hozzájuk, mire a kissé kába lányok szép sorjában lehuppantak az ágyra. Azonban Missi állta még a sarat, így Michael továbbra is rá összpontosított. Csevegés közben felmérte a lányt testileg, lelkileg egyaránt. Nem volt benne semmi igazán figyelemre méltó, de valaminek kell lenni ha egyszer Elina a tűzzel játszik érte. Pláne, hogy nem is olyan rég még könnyedén kioltott egy fiatal életet a városban. Hiányzik a kirakós egy darabja.
- Áruld el kérlek, hol sikerült megnyernetek a kitüntetést?!
- A Csillagfény klubban odajött hozzánk pár pasi akik azt mondták, hogy ha jobb bulira vágyunk, akkor jöjjünk el onnan. Aztán elmentünk egy helyre, ahol sorsoláson vettünk részt, és nyertünk. –mosolyogva bólogatott az összes lány Missi mögött. Mintha ez csak így működne. 
- Értem. Akkor, nem is zavarlak titeket tovább. Élvezzétek a kiérdemelt pihentetést, és ne aggódjatok csatlakoztok még indulás előtt a társaitokhoz, majd a reptéren. –hagyta magára a lánycsapatot a vámpír úr.
Miután az ajtó becsukódott mögötte a lányok sikoltozva ecsetelték, hogy milyen isteni pasi is ő, még ha kicsit idősebb a zsánerüknél. És az a csodás szeme...
- Valami baj van? –kérdezte Jane aki még mindig nem tudott semmit az egészről.
- A lányok itt maradnak, míg Nick nem jön vissza értük személyesen. Senki sem nyúlhat hozzájuk! –nézett komolyan Michael a nőre, majd válasz nélkül magára hagyta.
Nick követte mesterét az épület másik szárnyába ahol épp a beszerzők tartottak megbeszélést.
A terembe lépő Michael jelenléte megtörte a csevegés zaját és mindenki meglepetten nézett a ház urára, aki csak különleges esetben jelenik meg. Páran izgatottá váltak egy jó fogás reményében.
- Minek köszönhetjük a jelenléted, mesterem?! –szólította meg az egyik igazi gyermeke köszöntő meghajlást követve Michaelt.
-A Pelt testvérekért jöttem. –mondta a ház ura vészjósló hűvösséggel. A két fiatal vámpír egyszerre pattant fel az annyira áhított jutalmuk reményében. Michael szó nélkül kisétált a szobából, Nick pedig intett, hogy kövessék. Ritkaság számba ment, hogy emberi testvérpár mindkét tagja vámpírként folytassa a létezését, de ezt a tényt leszámítva átlagos vándorláshoz szokott pasik voltak.  A vámpírságuk jelentette az egyetlen különlegességet és ezt átváltozásuk óta ki is használták rendesen. Ám, hogy mennyire felelőtlenül teszik erre csak az Elinától szerzett információ nyomán ébredt rá Michael. Ez pedig jelen pillanatban rettentően bosszantotta.
A vámpír úr vezette négy fős csapat egyenesen a garázsok közelében levő lezárt részre ment. Nicket és pár „szerencsésebb” társát leszámítva nem nagyon ismerték a ház lakói ezeket a folyosókat, termeket. Vészjósló némaságban haladtak a középkori díszletnek ható falak között, míg végül elértek egy duplaszárnyú robosztus ajtóig. Két oldalán fáklyára emlékeztető lámpák világították be a teret. A modern berendezésű ház után túlságosan is nagy változást jelentett ez mindenkinek. Michael könnyedén tárta ki a széles ajtószárnyakat, bár a várt nyikorgó hang elmaradt. A horror imádó Daniel felsóhajtott. Fred, az ötcse csak vigyorgott az egészen.
- Menjetek. –nyögte Nick, aki nagyon nem élvezte az itt töltött idő egyetlen percét sem. A tornacsarnok méretű teremben nappali világosság uralkodott, pedig egyetlen ablak sem nyílt a felszínre. A levegő nem volt sem áporodott. Határozottan csak a hatás volt középkori, a felszereltség nem. Michael az emelvényen állt, míg a kettő előtte, Nick pedig oldalt.
- Mi ez a hely Mester? –kérdezte Fred, míg Daniel nézelődött.
- Valami pöpec díszlet! –vigyorgott végül az idősebb Pelt.
- Ki a teremtőtök, vagy az itt kirendelt vezetőtök? –fúrta gyilkos tekintetét a vámpír úr a két újonc szívébe. A terem hátborzongató visszhangot vert, bár egy vámpír sem rettent meg.
- A vezetőnk Moris, teremtőnk kilétét nem ismerjük. –válaszolt gépiesen Fred.
- Ő mondta nektek, hogy menjetek vadászni?!
- Nem. –válaszolt Daniel. –Önként mentünk, hogy bizonyítsunk neked Mester.
- Nem próbált megállítani titeket. –inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, de mégis mindkettő bólintott.
- Mester, Moris aznap nem volt…
- Nem érdekel! –utasította csendre Nicket.
 - Mi ez az egész? –kérdezte értetlenül Daniel, mikor végre megérezte a probléma mindent átitató bűzét, és még valamit. Baj, nagyon nagy baj.
- Tudatlanul veszélybe sodortátok az egész fészket!
- De mi csak…
- Moris a legnagyobb bűnös, amiért nem okított titeket rendesen.
- Nem! Mester, csak minket büntess! –könyörgött Fred.
- Büntetésetek a szemfogaitok kitépése. Nick, hívd le a harmadikat.
- Igen is mester. –indult az ajtó felé.
- Majd Kai lehozza, míg végrehajtod a büntetést ezen a kettőn.
- I… igen. –vette elő telefonját és adta tovább az utasítást. Majd a szoba jobb oldalán levő szekrényekhez lépett. Orvosi műszerekhez hasonlatos eszközöket kezdett el kiszedegetni a fiókokból.
 - De mi csak jót akartunk! –kiáltott fel Daniel.
- Az eredmény a fontos, nem pedig az indíttatás. –mondta ellenkezést nem tűrően Michael.
 - Bezzeg a kurvádat nem zaboláztad meg! –üvöltött Fred félelemtől reszketve, majd az ajtó felé rohant. Nick kezében a szerszámokkal fogta le, miután sikeresen elkapta.
 - Fred! –kiáltott fel Daniel, ahogy a fivérét nézte hirtelen mellettük termett Michael és Nick kezéből kivéve a fém pecket először kitépte Fred szemfogait, majd a következő mozdulattal beütötte az állkapcsába. Fred felüvöltött fájdalmában, kiáltását a csont reccsenése kísérte. Először térdre rogyott, majd tompa puffanással eldőlt akár egy zsák homok. Ajkai közül vére szivárgott, apró vörös buborékokkal, valamint szörcsögő hanggal ahogy a fájdalom tompítására lélegezni próbált.
Daniel kővé dermedve meredt fivérére. Menekülni akart, de képtelen volt egyetlen izmát is mozdítani. Összekoccanó fogai elárulták, hogy még élénken létező emberi oldala halálos félelmében reszket.
- Nem kellett volna ezt tennie. –lépett Nick Daniel elé. A fiú üveges tekintettel nézett rá, nem is értette, vajon Nick kihez beszélt. Michael a földön heverő Fred mellé ejtette kitépett fogait, majd megtörölte véres kezét. Nick előhúzta korábban zsebébe csúsztatott fogót.
- Fájni fog? –kérdezte elveszetten Daniel.
- Igen, de nem annyira, mint Frednek. –Daniel önként kitátotta a száját, de ajkai remegtek. Nick egy pillanatnyi felkészülés után megtette ami a feladata volt. A fiú eltorzult arccal és fájdalmas nyöszörgéssel borult térdre. Tenyerével próbálta megfékezni a szájából ömlő vért. Daniel jobban járt fivérénél, mert ő nem kapott fém pecket. Gyorsabban visszaszerzi régi helyzetét, mint Fred. Neki több hónapba fog telni, mire visszanő a szemfoga. Addig pedig társain múlik kívánják e táplálni. Michael közben letörölte cipőjéről a vért és épp a zakóját vizsgálta amikor nyílt az ajtó.
Moris elfehéredve lépdelt be Kai unszolására aki ismételten meghajlással köszöntötte teremtőjét.
- Mester, miben állhatok még a rendelkezésedre? –megannyi év után is rajongva várta az utasításokat.
- Michael mi ez az egész? –csattant fel két védencét megpillantva Moris, de a ház urának tekintete láttán elhallgatott.
- Rád volt bízva ez a két szerencsétlen kölyök!
- Mit tettél velük? –villantak fel az ő szemei is.
- Magad miatt aggódj inkább! Kai, Nick. –fordult el. –Leláncolva zárjátok el. 1 év. magány.
- De mester… –próbált ellenkezni Nick.
- Igen. –fogadta el feladatát Kai. Michael kivonult a teremből, Moris pedig úgy döntött nem adja ingyen a bőrét. Rá támadt Nickre akit sikeresen meg is sebesített, de Kai az újabb csapása előtt a karjánál fogva falhoz vágta. Nick nem törődve szétrepedt ruhájával lefogta a vámpírt, míg Kai előbb kitépte a fogait, majd ő is megkapta a fém pecket. Moris nem üvöltött fel, de folyamatosan morgott akár egy megvadult farkas. Tapinthatóvá vált a feszültség a teremben, végtére is Moris szintén az idősebb vámpírok közül való, és eddig tisztelet övezte. Nick valahol túlzásnak érezte ezt az egészet. Nem mutatta, de bántotta, hogy ő okozta ezt. „Ha nemet mondott volna Elinának…” gondolkodott el, mialatt leláncolták Morist. Kai nem szólt egy szót sem, csak tette a dolgát mint mindig. Sokan túl büszkének vélik viselkedését, amiért nem beszélget akárkivel. Pedig csak egyszerűen magányos farkas típus aki megfogadta halála előtt, hogy örökké szolgálja majd mesterét, kérjen bármit.
Miután a tehetetlené vált testet átvitték a másik terembe ahol Nick felnyitotta az egyik beton verem fedelét, belefektették. Rázárták a fedelet, és Kai ráírta a dátumot, valamint a büntetési időt.
- Vidd fel a másik kettőt, én majd feltakarítok. –mondta Kai, Nick pedig nem ellenkezett. Örült, hogy megszabadulhat a helyről, ráadásul az események hatására nagy mennyiségű vért kívánt. Daniel viszonylag jól volt, de fivére még mindig a földön hevert. Először talpra segítette Danielt aki meg bírta tartani magát, így könnyebben oldotta meg a feladatot. Egyszerre ki tudta vinni a két fiút. Lassan botladozva haladtak, míg fel nem értek a házba ahol már várt rájuk pár ember akik átvették a terhet. Nick egyből kedvenc véradójához sietett és minden előzetes nélkül vámpírcsókjával illette a meglepett lányt. Ha még tovább maradt volna lent vérszomja végzetessé válhatott volna a lány számára, de így még időben le tudott állni. Mivel a házban rettentően figyelnek a donorokra, így a lány is egyből megkapta a szükséges ellátást. Nick várt míg kicsit összeszedte magát, csak ezután hagyta ott. Alig haladt valamit, mikor a folyosón ismételten belebotlott az őt kereső Kaiba aki Michael üzenetét vitte.
 - Innentől a te gondjaidra vannak bízva a lányok egészen addig, míg a társaikkal együtt haza nem térnek. Miután Michael elhagyta a pincét visszatért az irodájába. Ám nem hagyta nyugodni a tudat, hogy ki a felelőse és informátora az egész történetnek. Megszabadult véres ruháitól, majd patyolat tisztán hívatta Janet. A nőnek feltűnt, hogy a férfi átöltözött, de végig hallgatta mondandóját. Egészen addig csendben volt, míg ki nem derült az informátor kiléte.
- Miért hiszel annak az ostoba libának?! –csattant fel mérgesen.
- Mert fontos, hogy a közelemben legyen. –titokzatoskodott Michael.
- Bárkit megkaphatnál! Nála sokkal jobbak százai örömmel tartozhatnának hozzád! –sértett büszkeségét nem tudta palástolni. Michael lassan és elgondolkodva lépdelt a nőig, majd állát megtámasztva tekintetük találkozott.
- Pontosan ezért. Ő nem bárki, és különb megannyi más nőcskénél. Egy asszonyt kivéve. –csókolta meg Jane dühtől vöröslő ajkait.
- Lehetnél többször ilyen. –sóhajtotta Jane megfeledkezve máris a dühéről.
- Tudtommal a vámpírok nem felejtenek.
- Ez így van. Viszont a nők igénylik a feléjük áradó figyelmességet.
- Keveset vagyunk így. –karolta át a nő derekát. Ajkai lágy mosolyra húzódtak, már-már emberi érzelmek tükröződtek az arcán.
- Ritkán talállak ilyen hangulatban. Főleg, mióta ekkora problémák vannak.
- Féltékeny vagy arra a gyermekre, pedig felesleges. –mondta Michael, mire Jane elkapta a fejét, hogy tekintete ne árulhassa el még inkább. A férfi lágyan visszafordította állát kissé megtámasztva és mélyen a szemébe nézett.
- Bántott ahogyan viszonyulsz hozzá. –kerülte a közvetlen szemkontaktust Jane.
- Feleslegesen! –ismételte meg a férfi.
Kopogás szakította félbe a beszélgetésüket. Kis szünet után Kai lépett be az ajtón.
- Mester. Végrehajtottuk a parancsot.
- Köszönöm Kai. –bólintott, mire a gyermek mélyen meghajolt. –Kérlek mond meg Nicknek, hogy ettől a perctől az ő feladata és felelősége óvni a lányokat, míg társaikkal együtt vissza nem térnek a kontinensre. –Kai bólintott, majd elhagyta a szobát.
- Nem akarod, hogy kijusson a lányhoz.
- Pontosan. Nyitott könyv vagyok a számodra. –villantak fel szemfogai széles mosolyától.
- Ha az lennél, egyszerűbb lenne, mikor másokkal foglalatoskodsz. –fogta össze a haját, majd felajánlotta vérét amit a férfi el is fogadott.
Később, miután Michael ismételten magára maradt elgondolkodva meredt a távolba. Aztán pár telefonhívást követve elhagyta a villát. Halk doromboló motorú autójával szelte át a várost. A felkelő nap fénye nehezen, de átjutott a sötétített ablakokon amikor Michael bekanyarodott a szálló parkolójába. Reggeli álmosságban furcsa hatást keltett az elegáns, kipihentnek tűnő vámpír. A recepciós hölgy tompult érzékeire alig kellett hatást gyakorolnia a férfinak és máris mindent tudott Elina, Iván és Roy tartózkodási helyéről. Az edző közbenjárására a hármas együtt és lejjebb kaptak helyet. Perceken belül már a szoba ajtaján kopogtatott. Választ nem várva nyitott be. A sötét szobában egyből szemben találta magát egy kék szempárral. Mintha csak rá várt volna Elina, felöltözve ült az ágyon. Mellette halkan szuszogva aludt a két fiú az összetolt ágyakon.
- Micsoda meglepetés. Csak nem rám vártál? –Elina bólintott válasz gyanánt.
- A lányok? –tette fel kérdését egy pillanatnyi csend után.
- Sértetlenek. –Elina felállt az ágyról és látható sebességgel szelte át a szobát.
- El kellene engedned őket.
- Semmit sem kell tennem.
- Michael! –hangja érdekesen csengett.
- Fel fogod ébreszteni a kis ember kedvenceidet. Akkor pedig könnyedén bajuk is eshet. –villantak fel szemei a sötétben.
- Akkor megöllek! –árulta el magát a lány.
- Te engem?! –suhant el mellette az ágyakig, és mire Elina reagált már túl közel hajolt az alvó Ivánhoz. Elkapta a karját és elrántotta a férfit, de addigra már késő volt. Megjegyezte a fiú illatát.
- Te az enyém vagy! –kapta el nyakánál fogva és egy könnyed taszítással mindketten kicsapódtak a nyitott ajtón. Egyenesen a falnak ahol Michael a magasban tartotta a szabadulni próbáló Elinát. A lány gyilkos pillantást lövelt felé,de a férfi ajkai széles mosolyra húzódtak.
- Soha. –nyögte mikor egy pillanatra csökkent a fojtás ereje.
- Érzem ahogy lángol a véred. –Michael közelebb hajolva szagolgatta a lányt, akit –ha lehetséges lett volna- kiráz a hideg. A vámpír minden finomkodást mellőzve csapott le áldozatára, mire az fájdalmasan felsikkantott. Mámorban úszott a megkaparintott vér hatására, nem törődött semmi egyébbel. Egyedül pár villanás zavarta meg percekkel később. Iván állt az ajtóban és fényképezte őket. Elina sápadt már a vérveszteségtől, tekintete kikerekedett ahogy megpillantotta a fiút.
- És most megoldom a problémánkat a halandóddal. –búgta gyengéden a lány bőrébe, majd eleresztette, hogy rongybabaként roskadjon a földre.
- Mielőtt bármit is tenne feljuttatom a világhálóra a fotókat! –emelte fel Iván a telefont.
- Fiam-fiam-fiam… És vajon kire lenne ez hatással? Senki nem tudja, hogy létezünk.
- Ám a bedrogozott milliomosra aki vámpírnak képeli magát és külföldi lányokra támad, már kap a sajtó! Tudom ki maga, és azt is, hogy sokat veszthet az emberek szemében! –Michael egész testében megfeszült egy pillanatra, majd visszafordult Elinához.
- Ne felejtsd el, hogy hol a helyed! –simított végig az arcán.
- Tudja jól! Épp ezért is fog hazatérni velem! –válaszolt Iván, mire Michael felmordult, de mégis magára hagyta a párost.
Iván egyből a lányhoz sietett aki próbált menekülni, elhúzódni tőle.
- Ne! Menj innen! –susogta reszkető ajkaival, de Iván nem tett eleget a kérésnek.
- Elina. –nyúlt feléje tele aggodalommal.
- Ne! –nyögött fel a lány.
- Vér kell? –a válasz egy néma bólintásban merült ki. Iván karjaiba fonta a még inkább remegő lányt. –Csak ne túl fájdalmasan kérlek! –nyelt egyet, majd magához húzta. Az előzetes lágy csók hatására Iván vére erőteljesebben áramlott azon a részen ahol Elina harapásával felsértette a bőrt. Így viszonylag fájdalommentesen zajlott le a létfontosságú véradás. Aztán percekig ültek ott a földön, mire annyira összeszedték magukat, hogy Elina már meg bírt szólalni.
- Ostoba vagy!
- Szívesen. –simította végig a friss nyomokat a fiú.
- Köszönöm, de akkor is nagy butaság volt.
- De sikerült!
- Meg is ölhetett volna.
- Ahogyan téged is.
- Iván. Én halott vagyok, nem számított volna.
- Ez oltári nagy baromság! –nézett rosszallóan a fiú. –Többé ne is halljam ezt, megértetted?!
- Azt hiszem.
- Helyes. Most pedig bemegyünk és alszunk egy nagyot. –segítette fel a lányt, majd kótyagosan bár, de bejutottak a szobába és be zárták az ajtót. Roy fején a fejhallgatóval az egész közjátékot átaludta, de legalább nem kellett azzal törődni, hogy mihez kezdjenek ezzel az egész helyzettel.

9. Vérszomj és szerencsés véletlen

Három órán át csak futottam össze-vissza a városban, hogy ha mások keresnének nehezebben tudjanak lekövetni. Végül egy nagy turista szállás és kollégium közelében kötöttem ki. Már korom sötét volt, a szobákból kiszűrődő fény hívogatóan hatott rám. Úgy gondoltam a régi időkben megszokottá vált koplalást könnyedén bírni fogom, de tévedtem. A fészekben töltött időszak alatt túlságosan is hozzászoktam a rendszeres kényelemhez. Ráadásul nincs nálam semmi, hogy esetleg a vérbankba menjek donor vért venni. Vadászat céljából egyenesen az egyik épületet néztem ki magamnak. Egy gyerekkoromban megjegyzett kiszámolót dúdolva választottam ki három ablakot a sok közül.
Az első egy társalgó féleségé volt, odabent 8 fővel. Fiúk, lányok vegyesen. Túl sok szemtanú volt, mielőtt le tudtam volna állítani őket elárulnak. Ölni pedig nem akartam, így kiesett.
A második ablakon benézve meglepetten konstatáltam, hogy az emberek milyen feledékenyek. Égett a villany, de senki sem volt a szobában. Feljebb kapaszkodtam a harmadik kiszemelt célpontig, sikerben reménykedve. Egy kétágyas szoba teraszára másztam be. Odabent némi fény világított. Az egyik ágy üresen hevert, de a másik ágyon feküdt valaki és a fény tőle áradt. Talán zenét hallgatott, legalább is a külső ricsajt kizárva erre a következtetésre jutottam. Már csak be kellett valahogy jutnom, hogy megoldjam a kis problémámat ami a vérszomjat illeti. Halk kattanással törtem el az ablak buktató vaspántját és lassan leengedve szabaddá nyílt az út zsákmányomhoz. Óvatosan bemásztam és biztos ami biztos alapon figyeltem. A szuszogása és szívverése egyenletesen nyugodt volt. A fény pedig a lejátszója merülését jelezte. Igazam volt, zenét hallgatott. Elmosolyodva gondoltam a tökéletes sikerre. Fel sem fog ébredni, én pedig könnyedén jutok táplálékhoz. Az ágyhoz lépve azonban ledöbbenésemben felkiáltottam.
- Te?! –néztem a más ismerőssé vált arcra. Felpattanó barna szemek meglepetten meredtek rám.
- Te?! –döbbent meg ő is.
- Francba! –dörzsöltem meg a homlokomat. –Ezt nem hiszem el, ilyen nincs. –csóváltam a fejem.
- Mit keresel itt? –ült fel.
- Semmit. Már itt sem vagyok. –másztam ki az ablakon ahol bejöttem. –Ilyen komolyan nincs. –néztem ki a teraszról, hogy szabad e az út a mászáshoz.
- Várj! Most meg mit csinálsz? –nyitotta ki mögöttem a teraszajtót Iván.
- Lelépek! –másztam át a korláton.
- Miért jöttél? –kérdezte mosolyogva.
- Nem téged kerestelek. –néztem rá pofákat vágva. –Ennyire nem vagy fontos.
- Aha, persze. –vigyorodott el. –Csak úgy találomra felmásztál a 6ra.
- Nem. Kiszámoltam, hogy hova menjek. –támasztottam meg magam.
- Kiszámoltad? –nevette el magát.
- Hahaha… –néztem le és elengedtem a korlátot. Zuhanásra számítottam, de nem ez történt. Iván elkapta a karomat.
- Ne csináld már! –szorította a karomat félig kint lógva.
- Eressz!
- Maradj már! Miért kell neked folyton lelépni? –nézett rám kérően.
- Engedj el, és nem megyek sehova. –mondtam egy fél percnyi gondolkodást követve. Ha már egyszer patthelyzet alakult ki. Ő pedig szó nélkül így tett. Elkezdtem lefele csúszni, de fél méterrel lejjebb a kiszögellésben megálltam. –Állj hátrébb! –szóltam fel és elrugaszkodtam. Ahogy átlendültem a korláton egy meglepett szempárral találtam szemben magam.
- Azt a. –szusszant egy nagyot, majd elmosolyodott.
- Mi az?! Csak nem meglepődtél? –kuncogtam.
- Hát, nem minden nap ugranak csajok a teraszomra. –nyitotta be a teraszajtót és bementünk.
- Nos maradtam. Mit szeretnél? –néztem rá ahogy megtámaszkodik a mögöttünk gyorsan becsukott ajtón.
- Szóval tényleg valóság vagy.
- Hús és vér. Szó szerint. Miért, mit hittél? –kérdeztem rejtett mosollyal.
- Nem érdekes. Inkább beszélgessünk másról. –mutatott az ágyára, így leültem. Ő pedig velem szemben helyezkedett el lejátszóját arrébb dobva, törökülésben. A párnáját pajzsként ölelte, félrebillentett fejjel vizsgálgatott.
- És miről szeretnél beszélgetni? –kérdeztem végül kíváncsian.
- Kérdezhetek pár dolgot?
- Igen, max nem válaszolok. –mosolyogtam.
- Hány éves vagy?
- Következő kérdés? –hárítottam.
- Ne már!
- De már.
- Most akkora dolog?
- Nos, ha úgy vesszük igen. Egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát. Plusz én is kérdezhetném, hogy akkora dolog tudni?! 
- Akkor azt mond meg, mennyinek mondod magad a világ előtt?
- 26. Miért, mennyinek tippelnél?
- Nem tudom. De úgy kb. annyinak.
- Sok problémát okozott neked azaz este? –valamiért aggodalmam támadt miatta. Pláne, hogy az utóbbi pár órában ennyi alkalommal futottam bele. Rossz ómen.
- Hát nem volt épp sima az élet, miután a saját szüleim sem hittek nekem, de megvagyok. –húzott egyet a vállán.
- Sajnálom.
- Ne tedd, sosem voltam annyira boldog és ledöbbent, mint amikor kiderült, hogy nem vagyok bolond. Hisz te élsz! –mutatott rám széles, őszinte mosollyal. –Vagyis vagy. –javította ki zavartan, erre nevetnem kellett.
- Igen, így is mondhatjuk. Tudod nehéz volt otthagynom téged akkor, de bajban voltam. Nem volt annyi időm, hogy megvárjam amíg magadhoz térsz és módosítsam az emlékeid.
- Bajban? Bár mondjuk elég rossz állapotban voltál, ha jól emlékszem. –gondolkozott el.
- Mire emlékszel?
- Felébredtem, azt hittem a szüleim jöttek haza. Ahogy kinéztem az ablakon láttam valamit mozogni ezért lementem, hogy megnézzem nem e egy macsek, vagy kutya. És megtaláltalak téged.
- De miért jöttél közelebb? –néztem rá értetlenül.
- Sérült voltál.
- És vadidegen. Éjszaka. –vágtam rá.
- És sérült. Egyébként nem tudom. Kíváncsiság, aggódás… Már nem emlékszem pontosan. –mosolyodott el. Nos ezeket láttam a szemében, csak egyvalamit nem. Félelmet.
- Nem féltél?
- Nem emlékszem.
- És most? Most sem félsz? Az előző produkció után sem? Vagy, hogy tudod mi is vagyok?
- Kellene?
- Igen. Veszélyes vagyok. –hajoltam egyre közelebb és közelebb hozzá, míg nem éreztem, hogy a lehelete megsimítja a bőröm. Nyelt egyet.
- Inkább lenyűgözött azaz ugrás. –még közelebb hajoltam hozzá.
- Lenyűgözött mi?! Ez a lényege. Amíg egy valamire figyelsz közben én mást is teszek. –kaptam fel a lejátszóját és ültem vissza a helyemre. –Mit hallgatsz?
- Úgy sem tetszene. –nyúlt érte, de elkaptam a kezem mielőtt megérinthette volna.
- Azt had döntsem el én. –kapcsoltam be és hallgattam bele az első dalba. –Pedig tetszik. –mosolyogtam rá, mire közelebb húzódott.
- Melyik? –hajolt a fülemhez és úgy hallgatta. –Pedig szinte alig szeretik.
- Nos akkor úgy fest, ezt tőlem örökölted. –vigyorogtam rá. –Már régóta ismerem őket, a sikeressé válásuk előttről. –pörgettem tovább a következő dalra.
- Várj, mutatok egy másikat. –támaszkodott a térdemre, hogy kivehesse a kezemből a lejátszót. Miután megszerezte, a keze kissé feljebb csúszott a combomig. –Ez az. –hallgattuk közösen az újabb dalt.
- Ezt is imádom. –mosolyogtam rá. Szeme a lejátszó fényében csillogott. Most is az a hihetetlen pozitív érzelmek jelentek meg benne. Egy hosszú pillanatig elmerültem mogyoróbarna szemeiben. Merengésemből érintése billentett ki.
- A kezed.
- Mi van vele? –kérdezte tudatlanul.
- Rossz helyen van. –mondtam komolyan.
- Szerintem jól érzi ott magát, vagyis jó helyen. Bár lenne még jobb is. –simított be a szoknyám szegélye alá.
- Ez nagyon, nagyon, de nagyon rossz ötlet. –ha akartam volna megakadályozom. Saját magamon lepődtem meg amikor rájöttem, hogy kicsit sem zavar.
- Úgy tűnik rossz ötleteim támadnak amikor a közelben vagy. –mosolygott.
- Eléggé. Már harmadszor vagy abban a helyzetben, amikor is a kés élen táncol az életed. –húzta kissé feljebb a szoknyámat.
- De amíg a kezedben van az a kés, nincs baj.
- Te csak azt hiszed. És pontosan az a baj, hogy az én kezemben van a kés. –sóhajtottam.
- Miért?
- Mert nem érzek olyat amit egy ember érezhetne mikor kiolt egy életet. Ha nem te lettél volna az ágyban, már rég leléptem volna, miután kiszívtam a szükséges vérmennyiséget. –próbáltam túlozni kicsit, hogy elriasszam. Nem akartam volna akkor sem túl sokat elvenni. Egy hiányzó emberrel csak a baj van, és magamra vontam volna a figyelmet. Ezt pedig most nagyon nem akartam.
- Na, és hol is van az a bizonyos kés? –kérdezte mosolyogva.
- A másik combomra van erősítve. –erre kissé meglepődve megtorpant.
- Ugye csak viccelsz? –csúszott még feljebb a szoknyám.
- Nem. –ahogy kissé tátott szájjal néztem rá kivillantak szemfogaim. A keze lassan átsiklott a tőrt keresve. Könnyedén megtalálta a szíjat és ujjai végigsimították a markolatot, majd a pengét. Meglepettségében megmozdította és a tőr éle végigvágta a combomat, majd ahogy elkapta a kezét ujjait is megvágta. Ő felszisszent én pedig elvesztettem higgadtságom utolsó szikráját is. Szenvedélyes csókkal támadtam le, annyi vágy és eddig elfojtott kéj volt bennem, hogy alig bírtam elszakadni tőle mikor már felette támaszkodtam. Az ágy kócosra nyomta a haját, úgy éreztem a lényétől menten elolvadok. Tudtam, hogy nem szabadna hagynom elsodorni magam, de már késő volt. Minden apró pontom rá és csakis rá vágyott. Nem látszott sem meglepettnek, sem elutasítónak. Ember, sőt más férfi sem hozott még ennyire lázba. Talán csupán egy valaki, de rá most nem akartam gondolni. Kizárólag a barna szempárra és tulajdonosára. A kettőnk vérének illata keveredett a szobában. Izgalmas, kábító elegyet alkotva bódított el, míg már nem bírtam tovább.
- Szeretkezz velem! -suttogtam, lágyan megcsókolva. Kezei lassan belém kapaszkodtak. Érzékien simítva kivillanó csípőm vonalát. Onnan pedig előre siklottak a fűző zsinórozása mentén haladva felfelé egészen a nyakamig. Halk sóhajt és mosolyt csalva ki belőlem. Nem zavart a másságunk, hogy mit válthatna ki a megváltozott kisugárzásunk. Vérző tenyerét ajkaimhoz emelte, én pedig készségesen tisztogattam meg sebét egy puha csókot lehelve rá. Amikor ismét rápillantottam kis meglepettség tükröződött rajta, majd, mint a régen látott fontos ismerős, kedves csókkal üdvözölt. Talán így is volt. Ez az énem kísértette álmaiban ami most valósággá vált. Vérének íze rám is ilyen hatást gyakorolt. Mintha régen látott kedvesem talált volna ismételten rám. Eddig nem tudtam, és nem is hihettem, hogy beleszerettem tekintetébe, vérének ízébe, sőt az egész lényébe. Hosszú, kissé hullámos hajam sötét lepelként borított be mindkettőnket ahogyan lehúzott magához egy újabb hosszú csókra.
- Más szinten mozgunk. –kalandozott el a keze.
- Oh, afelől nincs kétségem. Akinek csak az emléke van arról, valaha hogyan szeretett, s szerették. –sóhajtottam bánatosan.
 - Emlékek? –kérdezte vidáman.
 - Emlék! –néztem rá komolyan.
- Oh. –lepődött meg. –Azt hittem…
- Mit? Hogy bűnös éjszakai életmódom alapján lefekszem bárkivel?
- Nem. –mondta szelíden. –De, hogy bírtad ki?
- Nos, nem volt megfelelő személy. –pillantottam oldalra zavaromban.
- Egészen idáig. –markolta meg fenekemet. A vámpírokról megvan a véleményem. Az emberek pedig nem hoztak tűzbe. Egészen idáig. Apró csókokkal borítottam el állát nyakát. Feltérdeltem, ő pedig követett, hogy egyszerűbben le tudjam hámozni róla pólóját. Miután visszafeküdt, combjaira ültem és így simultam hozzá, felsőtestét csókolgatva. Éreztem ahogy combomról egyre feljebb siklik a szoknya, felfedve tőrömet, a szíjat, végül a fehérneműmet.
 - Lefegyvereznélek szívesen, de inkább rád bízom. –mosolygott rám.
 - A tőrömet elveheted, ám én mégsem maradok védtelen. –viszonoztam édes mosolyát, majd könnyed mozdulattal lepattintottam a szíjat összetartó kapcsot. A tőrt pedig a földre ejtettem pólója mellé.
 - Elég rám pillantanod ezekkel a szemekkel. –simította meg az arcom. –Hogy róluk ne is beszéljek. – érintette meg kivillanó szemfogaimat.
- Te vagy az egyetlen ember aki így állna hozzám. –sóhajtottam fel érintésétől még inkább kivillantva őket. Iván pedig megemelkedett kissé, hogy megcsókolhassa a bal vámpírfogam, majd ajkai nyakamra tévedtek. Hasánál megtolva fektettem vissza, mert még nem végeztem felsőteste feltérképezésével. Szívogatva és csókolgatva kerestem meg érzékenyebb pontjait, amiket halk sóhajai, rezdülései jeleztek. Bár nagy volt a kísértés, végül mégsem próbáltam ki, milyen érzést válthatnék ki belőle egy kis karcolgatással, mert ha megsérteném a bőrét képtelen lennék megállni harapás nélkül. A vérszomj küzdött bennem teste iránti vággyal, úgy éreztem kettőnk közül én táncolok penge élen. Érintésemre csikisen összehúzta hasfalát, csókomra pedig ellazult. Korábban ennyire még senkit sem figyeltem meg. Senki nem varázsolt el ilyen mértékben. Végül átvette az irányítást, oldalra csúsztatva kerekedett felül. Míg megszabadított felhúzott szoknyámtól, addig én gombolással lazítottam feszessé vált nadrágján.
- Legalább biztos, hogy nem felejtesz el ismét. –csókolt meg pajkosan.
- Nem felejtettelek el. Hátrányban vagyok, mert te változol. –nyögtem fel halkan. Ujjai és ajkai tudták milyen módszert vessenek be ellenem. Képtelen voltam nem jelezni kényeztetésének jelét. Vérszomjamon pillanatnyilag felülkerekedett az iránta érzett vágy. Két oldalamon simított végig, miközben ajkai vándorútra indultak a nyakamon. Kibújt egy pillanatra vámpír énem, és felmordultam a torkomat óvva.
- Máris dorombolsz? –kérdezte vigyorogva.
- Bocsánat. Ösztönös. –sütöttem le a szemem, ő pedig megcsókolt.
- Nincs bocsánat. Dorombolj nekem! –tért vissza nyakamhoz, mire újra feltört belőlem a hang, de most már jóval barátságosabban. Ujjaimmal összekócoltam haját, míg ő kulcscsontomra figyelt, majd hátán végigsimítva elértem és belekapaszkodtam nadrágja övtartójába. A légzésem felgyorsult kissé ahogyan végigsimított melleim között, hogy kiszabadíthassa őket a fűző fogságából. Közben kezeim feltűnés nélkül jutottak be nadrágja alá. Egy határozott mozdulattal oldotta ki a zsinórozást és szabadított meg felsőmtől, miközben én lehúztam nadrágját. Ezzel újabb két ruhadarab landolt a földön. Már csak egy-egy alsó választott el mindkettőnket a másiktól. A bőröm hűvösebb volt az övénél, ám érintése és csókjai nyomán éreztem, ahogy felmelegszem. Táplálkozással még sosem éreztem ilyet, vártam, hogy még a végén elpirulok, vagy izzani nem kezdek. Nem ez történt. Iván fantasztikus szeretőnek bizonyult. A csókok és simogatások mindkét oldalon megtették hatásukat, míg végül padlót fogott az utolsó két ruhadarab is. A látványa felejthetetlen volt számomra, és csak reménykedni tudtam, hogy egy kicsit ő is így érez. Az emberek elfelednek dolgokat, de én nem akartam ilyen sorsra jutni ennél a csodálatos lénynél. Szorosan átöleltem és csókoltam, míg megtette a következő lépést. Felsóhajtott, én ebben a pillanatban visszatartottam a levegőt. Együtt voltunk, most már tényleg. Azaz ártatlan gyermeki tekintet mostanra vágytól csillogó férfivé vált. Úgy éreztem talán ez lehet a boldogság. Minden zavaró gondolat, a rossz történések és bosszantó dolgok elszálltak. Nem maradt más, csak ő és én. A gyönyör útján közösen lépdeltünk a boldog kimerültségig. Testem reagált minden apró rezdülésére. Ha akartam volna, sem titkolhattam el amit kiváltott belőlem. De nem akartam, hisz ő kérte, hogy doromboljak. Bár nem volt nagy tapasztalatom, de érzéki odaadással viszonoztam kényeztetését. Időnként visszaszereztem az irányítást, és hasonló hangokat varázsoltam belőle, mint ő belőlem. Úgy éreztem repülök egy hosszú végtelen pillanatig és mikor lenéztem rá az ő tekintete is szárnyalásról árulkodott. Mikor már éreztem közeledik a vég, lassított, játszani kezdtünk az idővel és egymás tűrőképességével. Ám egy ponton az együttlétünk átcsapott vad lángolássá. Órák teltek el így, és még mindig felforrósodva foglalkoztunk a másik örömének fokozásával. A sóhajok és légzése szaporává vált, míg én újra és újra összerezzentem ahogy végigsimított hasamon, vagy melleimen. Apró izzadtságcseppek jelentek meg a bőrén, amik az enyémre kerülve elpárologtak. Ha folyamatosan és megállás nélkül táplálkoznék, akkor sem lehettem volna ennél izzóbb hangulatban. Ám a vérszomjam elmúlt, nem éreztem mást, csak telhetetlenséget Iván iránt. Egy újabb átélt gyönyörtől, már nem bírtam mást tenni, mint pihegni percekig, de ő nem hagyott magamra és újra feltüzelt. Végül szenvedélyes szeretkezésünk csúcspontjában az ágy csak úgy megadta magát alattunk. A reccsenést elnyomta kéjes sóhajunk, a koppanást pedig levegőért kapkodó tüdőnk kiáltásai. Mozdulatlanul próbáltunk visszatérni az élők sorába, majd mindketten felnevettünk.
- Gyilkosok lettünk. –kuncogtam Ivánra hajolva és megcsókolva őt.
- Azt hiszem a deszka töri a hátamat. –karolt át.
- Szegényem. Addig nincs gond, míg a szexi fenekednek nem esik baja. –simítottam végig az arcát egy széles mosollyal. Elkezdtem köröket rajtolni mellkasára észre sem véve, hogy közben valahogy a földre tessékelte a párnát és a takarót. Egy gyors diadalittas csókkal húzott le mindkettőnket a földre és a puha takaróra.
- Így mindjárt más. –fogta meg az egyik mellemet, míg a másik másikra lágy csókot lehelt.
- Elhiszem, hogy jobban érzed magad felül. –igazítottam meg a párnát a fejem alatt.
- Tudod hol érezném magam még jobban? –hasalt rám.
- Hékás, csak úgy? –öleltem magamhoz. Oh, nem csak úgy. –vidultam fel. Lábaimmal körülfontam derekát és szinte ott folytattuk ahol az ágy összedőlése megszakított bennünket. Lágyabban és gyengédebben érintettük egymást. Kiélvezve a napkeltéig eltelt idő másodperceit is. A fáradtság végül mégiscsak utolért mindkettőnket és a földön, saját ruháink között összebújva aludtuk át a délelőttöt. Az álmok nélküli mély alvás üdítőleg hatott rám, fel sem ébredtem mikor a szoba másik lakója betoppant.
 - Te jó ég! –kiáltott fel a félig romokban heverő szoba láttán. Iván felrettenése hatott rám is, de még mindig észre sem vettem az idegent. Nem jelentett veszélyt.
- Jó reggelt! –mosolyogtam rá hason fekve.
- Jó reggelt! –csókolt meg lágyan. –Mi az? Azt hittem nem most látsz ruhátlan embereket! –vigyorgott a srácra Iván. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem vagyunk egyedül.
- Iván?! –pislogott még mindig értetlenül.
- Áh igen. Elina bemutatom Royt, a szobatársamat. Roy, ő pedig Elina az én… –pillantott rám
- Egy régi ismerőse. –mosolyogtam.
- Hello! –lépdelt át közöttünk, hogy eljuthasson az ágyáig.
- Mennyi az idő? –nézett körbe, meglepetten, hogy mennyire világos van.
- Elmúlt dél is. És Missit sehol sem találom. –sóhajtott Roy.
- Missi?
 - A barátnője.
- Áh értem. –simítottam végig felsőtestét.
- El kellene mennem tusolni és enni valamit, minél hamarabb. –nézte a plafont Iván.
- Azt jól teszed, még az edzés előtt. –nyomkodta a telefonját a másik srác.
 - Edzés? –kérdeztem kíváncsian.
- Igen. Ma este mi nyitjuk a tornát.
- Azt a tornát? –döbbentem meg.
- Tudsz más tornáról itt? –vigyorodott el.
- Nem. Csak meglepődtem. –néztem oldalra.
- Régi ismerős, mi?! –vigyorgott Roy a telefonja felett.
- Egy rég nem látott ismerős. –csókolt meg. –Van kedved zuhanyozni egy jót?
- Ha jól rémlik sietned kellene. –mosolyodtam el.–Szerintem gyorsabban végeznél, ha itt várnálak.
- Te tudod. –támaszkodott fel és hirtelen felszisszent az elfelejtett sérülésétől. - Ohm, teljesen kiment a fejemből. –fogtam a két kezem közé.
–Meggyógyítom neked. –sértettem fel az ajkam és a csókkal rásimítottam véremet a sebre. –Pár perc és el fog tűnni. –suttogtam a fülébe.
- Köszönöm. –simította végig az arcom.
- Siess, mert a végén bajba kerülsz. –támaszkodtam a romos ágynak magam köré csavarva a takarót. Iván a fürdőbe ment, csak a víz csobogását lehetett hallani.
- Nem is mondta, hogy van valakije. –nézett rám Roy.
- Csak véletlenül futottunk egymásba. A reptéren vártam valakit és egy géppel érkeztetek. –húztam fel a térdeimet.
- Akkor helyi vagy? –kérdezte felcsillant szemmel.
- Itt élek egy ideje. –bólintottam.
- Te vagy az én emberem! Meg tudod nekem mondani merre van a Csillagfény klub?
- Persze. Ha innen indulsz akkor két utca egyenesen, aztán balra, majd megint egyenesen. És onnan jobbra már meg is találod. De nappal nem tudsz bemenni.
- Azt tudom, de Missi és még páran oda mentek el az este. Azt hittem messzebb van és emiatt nem értek még vissza.
 - Ne aggódj, nincs semmi bajuk. Lehet, hogy lementek a partra. –mosolyogtam rá, megpillantottam egy képet az ágya mellett. –Ő Missi?
 - Igen. –adta oda a képet.
 - Nagyon helyes lány. –már tudtam honnan volt ismerős az este látott szűz. Biztosan a reptéren láttam amikor Ivánnal találkoztam. –Jól néztek ki együtt. –adtam vissza a képet. Vajon csak őt kapták el, vagy az összes lányt? Talán vissza kellene mennem szimatolni. Nem, nem lehet. Ha elkapna valaki, végem lenne az biztos. A takaróba temetett arccal próbáltam kitalálni, hogy mégis miként deríthetném ki a dolgot. Ekkora hibát ki követhetett el?! Csak úgy elvinni valakit a nyomok eltüntetése nélkül. Nem, biztosan kiderítettek róla, vagy róluk több mindent. Bizonyára letagadtak mindent egy kis kaland kedvéért. Közben Iván visszaért egy szál törölközőbe csavarva és fölém hajolva rám csepegtette a vizet. - Baj van?! –felpillantottam egyenesen ismét aggódó tekintetébe.
- Nem. Nincs. Csak próbálom kitalálni, hogy mit is csináljak ma.
 - Legyél velem. Töltsd velünk a napot. –mosolygott rám egy nagyon halvány pírral az arcán. Talán csak az én élesebb szemeim látták meg a különbséget, de mindenképp édes volt. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne, sőt egyenesen rossz. Itt le kellett volna zárni mindent. Szép volt, jó volt, ennyi. Ám képtelen voltam rá.
- Az jó lenne. –mosolyogtam rá.
- Be kellene jelentened a kis balesetet. –vigyorgott Roy az ágyat bámulva.
- Na igen. Csak, hogy magyarázom meg?! –dörzsölte a tarkóját Iván elgondolkodva.
- Ha feljön az a karbantartó, majd én kimagyarázom. Emiatt aztán egy percig se aggódj. Viszont most használnám a fürdőtöket, ha nem gond.
- Nem! –vette fel a vezetékes telefont Iván, a porta már ki is csengett.
- Én meg már zuhanyoztam, szóval felőlem is mehetsz. –próbálta újra elérni barátnőjét rám se bagózva. A takarót szorosan magam köré fogva, aprókat lépdelve indultam el a fürdőig. Sikeresen ráhúztam a ruhákat a tőrre, mielőtt valami bajt okozna. A hűsítő zuhany, maga volt a víz lágy, simogató kényeztetése. Úgy éreztem magam, mint aki most vett részt egy gyógykezelésen és vagy 40 évvel fiatalabbnak érzi magát. Pedig sokkal többet vont le a valós koromból ez a kis véletlen baleset és következményei. Azon kaptam magam, hogy dúdolom az egyik dalt amit pár órája még közösen hallgattunk az akkor még ép ágyon. Míg a víz alatt voltam, már meg is jelent az egyik karbantartó. A hangja és a stílusa alapján egy belefásult idősebb embernek képzeltem, de tévedtem. Egy 40-es magas, erős férfi volt mély hanggal és a vendégeket lenéző stílussal. Épp zsörtölődött azon, hogy mégis hogyan viselkedhetnek így a fiatalok. És hová fejlődik a világ így stb-stb. Ezzel a hozzáállásával kihozott a sodromból, és fel sem tűnt, hogy ruha nélkül egyenesen a szobába mentem.
- Uram, önnek sem tisztsége, sem feladata megítélni másokat. Nekünk pedig nem kötelességünk végighallgatni a mondandóját. –robbantam a társaságba. A férfi ledöbbenve mért végig és mivel képtelen volt a szemembe nézni, nem tudtam az uralmam alá vonni sekélyes elméjét. Megunva a bámulását csettintettem egyet, hogy szemmagasságba hozzam a tekintetét. Már meg is volt, nem lepett meg amit rám zúdított. Gyorsan és könnyedén kerekedtem felül rajta azt az utasítást táplálva belé, hogy a vendégnek mindig igaza van. A zsörtölődésére senki sem kíváncsi, így végezze el a munkáját és tűnjön el oda, ahonnan jött.
- Sajnálom kisasszony. Máris megjavítom a károkat. Elnézést a kellemetlenségért. –szabadkozott, miután elengedtem az elméjét.
 - És kérem mondja meg a recepciósnak, hogy kárpótolják a szoba bejelentett lakóit a kis kellemetlenségért. –nem vártam meg a válaszát, mert rájöttem, hogy a férfin és Ivánon akad még más is a szobába, így zavaromban visszaléptem a fürdőbe, hogy magamra tekerjem ismételtem a takarót.
- Ezt meg, hogy csináltad? –kérdezte Roy, miután a férfi összecsavarozta amit tudott és elvitte a matrac tartó fákat amik valóban eltörtek.
- A nők ereje. –kacsintottam rá nevetve. Ivánra pillantva a vágy fényét láttam megcsillanni ismét. Furcsa érzés fogott el hirtelen, de félreraktam későbbre. Megálltam a fürdő ajtajának dőlve néztem őt, ahogy az asztalon üldögélve leplezetlen stíröl .
- Gyere ide! –intett maga felé.
- Gyere ide te! –húztam kicsit.
- Itt kényelmesebb lenne. –ütögette meg az asztalt. Átsétáltam a hirtelen nagyobbnak és rendezettebbnek tűnő szobán, de megálltam előtte, mire ő kissé értetlenül nézett rám.
- Csak akkor kapod meg ezt a testet újra, ha a legjobb leszel azon a meccsen. –nyitottam szét neki a takarót, követtem a tekintetét ahogy végignézett rajtam.
- Akkor vesztettél, mert Iván a legjobb az országunkból! –nevetett fel Roy.
- Nem a világot értetted az ország helyett?! –csatlakozott hozzá ő is.
- A legjobb. Hmm… Ezt kár lenne kihagyni. –karoltam át a nyakát.
- Nem is engedném, hogy kihagyd! –ölelte át derekamat.
- Menjetek másik szobára, mert az ágyamat nem adom! –terült el rajta Roy.
- Úgy is kellene valami kaját kerítenünk. –engedett el Iván, hogy öltözködni tudjon. A ruháimon végignézve aggódni kezdtem. Conrád is ott lesz, könnyedén távolról kiszúrna ebben.
- Tudnál adni egy pólót? –néztem kérőn Ivánra.
- Régi ismerős mi?! Azért kicsit erős, hogy a ruháit hordanád csak úgy ismerősként. –vigyorgott Roy.
- Nem, csak épp a felsőmet baleset érte. –emeltem fel a szétszedett fűzőt.
- Hopp. Hát nem mondom, hogy sajnálom. Csak útban volt. –vigyorgott Iván, majd átadott egy fehér pólót.
- Ez most komoly? –nyújtogattam a pólót ami a combom közepéig ért.
- Egy kicsit hosszú rád.
- Nem is ez a baj. Átlátszik. –fordultam körbe megmutatva a látható alsómat.
 - Az sosem baj. –vigyorodott el.
- Így viszont nem maradhat, mert még a végén nem a labdára figyelsz. Hozok neked valamit. –hagyott magunkra Roy.
- Hallod ezt? Azt mondja két labda jobban vonz, mint egy. –simítottam végig a pólón.
- De csak az a kettő.
- Nagyon kedves a barátod. –ültem fel az asztalra és néztem ahogy öltözködik.
- Jó fej. Nagyon bírom. Egyébként amit a karbantartóról mondtál…
- Igen? - Az mennyiben volt igaz?
- Az egész az volt. De persze nem csupán a bájam hatott rá.
- Értem. –gondolkodott el.
- Mondjad nyugodtan. –láttam rajta, hogy nincs még vége.
- Rajtam is használtad?
- Nem. Hozzád nem volt szükségem Jedi elme trükkre. –kuncogtam. –Viszont áruld el, te mit tettél velem.
- Ezt hogy érted?
- Még egyetlen ember sem varázsolt el így.
- A sárm! –mondta büszkén, majd elvigyorodott.
- Örülök, hogy ilyen kis szerény vagy. A világ legjobbja aki egyben még sármőr is.
- A szerencsést se felejtsd el. Elvégre anélkül nem bukkanhattam volna rá ismételten a régi angyalomra. - Angyal?! –bólintott. –Hát ezért nem féltél tőlem?! Azt hitted angyal vagyok? –ismét bólintott. Meghatott és meg akartam köszönni, de Roy megtörte a pillanatot.
- Honnan? –kérdeztük egyszerre a rakat ruhát nézve.
- A csajoktól! –adta át a táskát vigyorogva.
- Ugye nem?! –meredt rá Iván.
- Deeee… Többen érdeklődtek, hogy ki imádkozott olyan híven a szobában. „Oh, istenek…” –próbált meg leutánozni Roy. Öltözködés közben nem reagáltam le a kis hangutánzást, de végül nem bírtam megállni. Egy puszit nyomtam az arcára és a fülébe suttogtam:
- Lehetsz te is a világ legjobbja a barátnődnél, csak elő kell csalogatni belőle ezeket a hangokat… Ahm… –sóhajtoztam kéjesen amitől elvörösödött.
- Kész vagy? –kérdezte tőlem Iván.
- Mennyinek nézek ki? –fordultam körbe.
- 21-22.
- Akkor kész. –hagytuk hátra Royt aki intett, hogy majd jön.
- Mit mondtál neki? –vigyorgott Iván.
- Pontosítottam, hogy miként is hangzott az a bizonyos imádkozás.
- Ördögi nőszemély. –karolt át. - Démon. Egy kis succubus. –nevettünk mindketten szegény Roy ábrázatán az ebédlőbe menet.

A terem még nem volt túlzsúfolt, de azért jó pár tekintet követett minket amíg végre az asztalig jutottunk.
 - Azt hittem a vámpírok nem esznek emberi ételt. –tört ki belőle a kíváncsisága.
- Nos, nem gondoltam, hogy ennyi tekintet mellett könnyedén leplezni tudnám a nem emberi oldalam. –néztem a szárazra sütött csirkémet. –Viszont azt nem hittem volna, hogy ennyire híres vagy. Mindenki minket bámul. –húzódtam közelebb.
- Ez nem csak nekem szól. Úgy fest többen hallották a magánszámunkat mint gondoltam. –vigyorgott.
- Ohm. Sajnálom. –hökkentem meg kissé.
- Mit? Hogy jól érezted magad? –mosolygott, majd enni kezdett.
- Nem csak magamat. Jól éreztelek én téged is. –haraptam meg az alsó ajkamat vágyakozva. Sokkal izgalmasabb kihívás volt újra megszerezni őt, mint végigküzdeni a száraz csirke elfogyasztását. Még mielőtt Iván befejezte volna az ebédjét, befutott Roy is.
- Elfogyott a kaja. –mondta sértődötten, mire elé toltam a sajátomat.
- Hozzá sem nyúltam, a tiéd lehet.
- Kösz! –látott hozzá. –Nah és mit szándékoztok csinálni, amíg nem jön értünk a busz?
- Nem tudom. Nem voltak túl nagy terveim. Kivéve, hogy megkeresem a partot. –pakolta össze a maradékát.
- A part jól hangzik. –bólogattam.
- Igen?! –lepődött meg ismételten.
- Igen. Napfény, kellemes idő, a tenger, simogató szél. Kihagyhatatlan. És ha veletek mehetek, akkor ingyen útmutatót is kaptok. –mosolyogtam.
- Akkor irány a part! Csak előbb még megeszem. –sietett Roy. Miután mindketten végeztek Roy felment, hogy előkerítse Missit. Egyedül csak én tudtam, hogy hiábavaló próbálkozás. Elkenődve jött vissza, hogy még mindig nem találja, de Iván megnyugtatta, hogy a csajok már csak ilyenek. Biztos elmentek bevásárolni, vagy valami hasonló. Így végül mégis csak hármasban mentünk le a partra sétálni egy nagyot. Royt elkapta a láz, hogy bemenjen a vízbe, így kettesben hagyva minket Ivánnal.
- Hogy lesz valakiből vámpír? –kérdezte miután magunkra maradtunk.
- Hogy lesz valakiből egy vámpír szeretője? –kérdeztem vissza vidáman.
- Az lennék?
- Szeretnél?
- Mindig kérdéssel válaszolsz a kérdésre?
- Mindig választ kellene adnom a kérdésre? –felnevettünk mindketten.
- Igen. Azt hiszem az néha jól jönne. –mondta végül.
- Azt nem tudom, hogy másokból, vagy úgy általában hogy születnek a vámpírok, csak a sajátomat ismerem. –néztem a tengert.
- És elmeséled a sajátodat.
 - Sajnálom, de még képtelen vagyok felkavaró érzések nélkül visszagondolni arra az időszakra.
 - Értem. –hallgatott el ő is és én is. –És mennyiben más a két létforma?
- Fizikailag jobb vagyok, mint nagyon sok ember. Az érzékeim élesek, mint a nagyragadozóké, és képes vagyok pár trükkre is az életben maradáshoz.
 - Mint amit a karbantartóval csináltál?
- Igen. Az is egy ilyen dolog. –ültünk le a homokba.
- Hm. Azt mondod jobb vagy az embereknél. Mit szólnál egy kis erő összemérettetésre a meccs után, mikor kiürül a csarnok?
- Benne vagyok, csak aztán nehogy bajod essen világbajnok. Az nem venném a lelkemre. –vigyorogtam magabiztosan.
- Szép lenne kikapni egy törékeny nőtől.
 - Majd visszafogom magam, hogy minden rendben legyen. –Iván elkezdett fészkolódni, mintha keresne valamit.
- Mit keresel? –kérdeztem értetlenül.
- A tökömet. Az előbb még esküszöm, hogy itt volt vagy egy perce. –vigyorodott el és hanyatt döntött a homokba.
- Meddig maradtok itt? –kérdeztem meg a számomra legfontosabb dolgot.
- A maival együtt 5 nap.
- Szóval csak 5napom van. –gondolkodtam hangosan. Két okból is fontossá vált ez az 5nap. Ennyi maradt vele, és még ki is kellene élve mentem a házból minimum 1 embert.
- Lehetne több is.
- Ezt hogy érted? –néztem rá értetlenül.
- Gyere haza velem. Mi tart itt téged?
- Az ami távol tart onnan. –sóhajtottam fel. –Sajnos az a baj ami a veled való első találkozást okozta, még nem csendesedett el.
- Vámpírbaj?
- Így is mondhatjuk. Egyébként még mindig ott élsz? Ha már ismét témánál vagyunk.
- Nem. A házunk leégett nem sokkal a találkozásunk után. A szüleim ezért is hitték azt, hogy csak a tűzvész okozta sokk miatt beszélek zöldségeket.
- Sajnálom. Pedig egész otthonosnak tűnt.
- Igen. De az új lakásban saját emeletem lett. –mosolygott.
- Az biztos jó lehet. –mosolyogtam én is.
- Lenne hely neked is. –csókolt meg. –Persze nem hivatalosan.
- Mi az, talán szégyellnéd a mocskos kis vámpírszeretődet? –pöccintettem meg az orrát.
- Nem. Csak gondolom annak aki évtizedek alatt sem változik, kissé gyors lenne a tempó.
- Azt, hogy pár perc beszélgetés után lefeküdtem veled bezzeg nem volt gyors. Jah igen, a sárm…
 - Most kigúnyolsz?
- Nem, én veled nevetek és nem rajtad. –Iván leheveredett mellém a homokba és összekulcsolt kézzel néztük az eget. Talán elcsépelt, túlságosan is romantikus dolog volt, de számomra új. Élveztem minden másodpercét. Az érintések, a közelsége, a csókjai. De a puszta látványa, szemének ragyogása, mind- mind elvarázsolt.
- És mik a terveid? –törtem meg végül a békés csendet közöttünk.
- Nem tudom. Azt mondják, hogy összejöhetne egy sport ösztöndíj, de nem vagyok biztos abban, hogy akarnám e az egész egyetem dolgot.
- A kampusz élet, bulik, lányok, barátok, új ismeretség. Ez mind jó, bár vannak a vizsgák és a hajtás, de az mindenhol ott van.
- Honnan tudsz te ilyen sokat az egyetemekről? –kérdezte elterelve a szót magáról.
- Jártam párra az évek során. Még itt is, pedig Michaelnek nem nagyon tetszett. De szeretem bosszantani. –kuncogtam.
- Micha… ki?
- Michael. Az itteni nagyágyú. Az ő házában élek már pár éve.
- Én ennek a nagyágyúnak a nője vagy? –a hangja kissé megváltozott.
- Nem, a pincsije. –sóhajtottam. –Történtek dolgok, és felajánlotta a segítségét, a védelmét.
- Veled mindig történnek dolgok. –csóválta a fejét.
- Te most kóstolgatsz? –fordultam feléje.
- Most már igen. –csókolt meg szenvedélyesen. –Egyébként csak úgy felajánlotta minden csereszívesség nélkül?
- Nos, afféle különc vagyok a fajtámban. Vagyis inkább a mesterem egy kiemelten bajos és fontos alak volt.
- A mestered? Volt? –értetlenül feltámaszkodott fél oldalára.
 - Aki vámpírt teremt, az mesterré válik.
 - Aha. –bólintott.
- És az enyém egy szomorú történet, de a lényege, hogy a mesterem vagy él –képletesen szólva– vagy már nem.
- Értem. Akkor a bajba keveredést tőle örökölted. –mosolygott.
- Nem sajnos. Egy baj vitt el hozzá is, de ezt inkább ne feszegessük kérlek.
- Rendben-rendben. Akkor témaváltás. Felkészültél a szenvedélyes estére amikor is megkapom a jutalmamat? –doboltak ujjai a hasamon.
- Ha nem tudnám, hogy ember vagy, azt mondanám egy igazi incubus. –kacsintottam rá, majd felültem, mert hallottam Roy lépteit.
- Ez valami eszméletlen. Iván ki kell próbálnod. –rogyott össze előttünk széles vigyorral zihálva.
 - Menj csak, hisz ide akartál jönni. Majd innen figyellek, hogy mennyire vagy ebben is bajnok.

A két srác a habok közé vetette magát és szörföztek egy jót a bérelt deszkákon, míg én a parton töprengtem, hogy mégis miként és mikor hajtsam végre az akciót. Nem sokkal az idő lejárta előtt visszatértek, de én még mindig magamba voltam zárkózva a gondolataimmal, így meglepett Iván ölelése.
- Na ki van itt?! –kérdezte, miután befogta mindkét szemem.
- Nos, vagy a világ legjobb pasija, vagy egy csaló szélhámos. Ám a második esetben én most elkezdenék futni a helyedben. –vettem le a kezeit, mire megcsókolta a fejem búbját. Tőle még ez sem volt lenéző hatással rám, mint oly sokszor mástól. Cseppet sem éreztem gyerekesnek, inkább csak tovább fokozta az érzett furcsa, de jól eső borzongást.
- Visszaviszem a deszkákat, ti csak turbékoljatok. –hagyott újra kettesben minket. Iván megtörölközött szép kényelmesen, és alaposan, hogy engem totál felhúzzon vele. Sikerült is a terve.
- Te sem vagy egy angyal hallod?! –néztem rá nagy szemekkel.
- 1-1 Kicsim.

Miután Roy visszavitte a deszkákat és átöltözött, kényelmes sétával tettük meg a visszafelé vezető utat. Páran már a busznál gyülekeztek, így a srácok felsiettek az utazójukért, míg én lent várakoztam. Felkötöttem a hajam és alaposan a fejembe húztam a baseball sapkát amit út közben szereztem be. Az ing gallérját pedig feltűrtem, mert lassan bármikor belefuthatok Conrád egyik gorillájába. Vagy épp egy fészektársba, ha még mindig ránk volt osztva a szitterkedés feladata 
- Ott az ingem! –hallatszott egy vidám lányhang, akinek a tulajdonosa és két társa hirtelen felém vették az irányt. Próbáltam kerülni a tekintetüket, de csak nem akarták venni a lapot.
- Te vagy az a csaj akinek baleset érte a ruháját? –mértek végig. A szoknyámhoz illő fekete pántos cipő volt a lábamon. A szoknyám bár alig ért ki Iván pólója alól, látszott. Felülre pedig egy kigombolt inget vettem ami pont ott takart ahol kellett, így nem kellett visszaadnom a puha pólót tulajdonosának. Ezzel bele burkolózhattam az illatába is.
- Hogy nem sülsz meg? –kiáltott fel a másik, látványosan legyezve magát.
- Igen, azt hiszem én vagyok az a bizonyos. Én nincs melegem, hidegvérű típusnak születtem. –válaszoltam mindkettőnek mosolyogva, míg megvizsgáltam őket. Egyen papucs, rövid nadrág és pántos felső, csak épp más színben. Egy pillanatra beugrott egy mese amit a tv adott régebben. A három kislány eltérő színű ruhában hősködik. Bár rájuk még lehetett mondani, hogy bájosak élő hasonmásaikkal ellentétben.
 - Mióta vagy Ivánnal ilyen szoros kapcsolatban? –a „szoros” szót gúnyosan ejtette ki.
- Oh, bocsánat! Nem is tudtam, hogy le kellett volna jelentkeznem a három mostohanővérnél. –pukedliztem. -Remélem a lencseválogatás után mehetek én is a bálba. –döbbenet és felbőszültség ült ki az arcukra.
- Tudod Iván igazán speciális. Ha nem lett volna azaz angyal dilije, akkor egész jó pasi lehetne. –szólalt meg a harmadik is. Hangja alapján neki köszönhettem az inget. Egy pillanatra elszomorodtam amiért rámutattak mennyire tönkretettem őt akkor rég. Ezt a hármas győzelemnek vette és sajnálkozva folytatták.
 - De szerencsére még idejében felfedtük a kis titkot. Remélem nem sérült meg a lelked és könnyedén túlteszed magad ezen a kis csalódáson. –ölelt magához a hármak vezére.
- Igazán kedves tőled! De nagylány vagyok, aki megbirkózik a nagyfiúval. –villantottam egy széles mosolyt, mire elképedtek. Értsék ahogy akarják.
- És még mindig itt az én angyalom. –ölelt át Iván, mikor visszaértek. Az illata még meg sem fakult érzékeimben, de máris intenzív élménnyel frissültem fel. Egyszerűen kellett nekem. Nincs mentségem. Vissza kell térnem és veszélynek kitennem őt. Vagy talán mégsem?!
- Hova is mentem volna, mikor egy nagyszabású bemutatót ígértél. –képes lennék egyes egyedül döntést hozni feletted?
- És ti csajok? –fordult a hármas felé.
- Csak üdvözöltük a kis barátnődet. –nos a háromból, csak az egyik volt magasabb nálam, de ő sem sokkal. Talán jobb lett volna, ha őket kapják el a vámpírok. Roynak, Missinek és nekem mindenképp. Roy már megint a telefonján lógott, de most először végre beszélt is valakivel. Vidámnak tűnt, szóval még élnek a lányok. Ez jó hír.
- Megvannak. Páran átmentek a szomszéd városba, de lekésték a visszafele jövő buszt, így nem érnek ide a meccsre. –közölte megkönnyebbülve a hős szerelmes.
- Látod haver. Mondtam, hogy nem lehet semmi bajuk. –pacsiztak össze.
- Azt hiszem rátok várnak. –mutattam a marcona férfira akiben az edzőt véltem felfedezni. Furcsán és nyugtalanul bámult minket.
- Hoppá, irány a busz! –rohant előre Roy és a három lány.
- A stadionnál találkozunk. –csókoltam meg búcsúzóul, mire megfogta a kezemet és a buszhoz cibált.
- Mester, jöhetne ő is? –húzott maga elé, két kezét vállaimon pihentetve.
- Привет! (Jó napot kívánok!) –köszöntem oroszul.
- Keressetek helyet, mert indulunk! –a szigorú kinézet helyét egy barátságos mosoly vette át, így indultunk a hármas legnagyobb bánatára, és az én legnagyobb örömömre együtt az esti nagy nyitómeccsre.

A stadion impozáns épület, mint belső, mint külső kialakításra. Új építésű modern létesítmény, igazán megfelel az alkalomnak. Az esti résztvevők egyszerre érkeztek meg a stadion bejáratához. A helyiek is busszal érkeztek, bár kissé nagy felhajtásnak éreztem buszoztatni és elszállásolni őket, mikor jó páran a városban élnek. De nekik biztos buli. Még szerencse, hogy a gyülekező és a bámészkodás hatására nem egyszerre támadták meg a csapatok a bejáratot, így simán ment a bejutás. Már pár sportszerető ember volt kint és bent egyaránt. Büfé, váróterem, galéria kint, majd a folyosó az öltözőkhöz. Egyenesen oda vezetett az utunk, és el is kellett válnunk a játékosoktól akik mentek öltözködni, megbeszélést tartani a taktikáról. Alaposan körül kémleltem vámpírok után kutatva, és meg is találtam egyet a bejáratnál, egyet pedig a büfénél. De mindkettő már korábbról volt ismerős. Úgy fest, a vámpírok alaposan benne vannak ebben a programban, de vajon miért? Mindegy is. Úgy sem jövök rá, és csak lefoglalom magam. Óvatosan felslisszoltam mellettük a lelátóra. Újabb vámpírok, de ők már Conrádhoz tartoznak. Szóval veszélyes lenne kiülnöm a nézők közé. Basszus! Pedig szerettem volna egy jó helyről megnézni a meccset. Visszafordultam, hogy keressek egy biztonságosabb helyet. Végül épp időben érkeztem meg, hogy lássam kivonulni a csapatokat és bemelegíteni. Úgy döntöttem, tökéletes hely lesz. Elrejt és mégis láthatok mindent, így megálltam az üvegajtó előtt és figyeltem. Iván felpillantott keresve a lelátón, mire veszett integetésbe kezdtem, hogy vegyen észre. Egy mosoly lett a jutalmam amiért jeleztem.
Aztán Iván kisugárzása megváltozott. A feladatra koncentrált és átadta magát a közelgő megmérettetésnek. Elszánt volt, szinte láttam fellángolni benne a küzdőszellemet. Már egy cseppnyi kétség sem volt bennem, hogy valóban ő lehet e korának kiválósága. Roy is más lett. Harcos aki vér és fegyverek nélkül vívja csatáit. Hogy nem hallottam róluk eddig? Hogy nem figyelt fel rájuk még egy mester sem?! Hihetetlen volt. Vajon csak én láttam ebben a percben őket így. Nem, biztosan nem. Vannak mások is, jobb képességű vámpírok a teremben ez olyan biztos, mint hogy ott álltam. De a csapat többi tagja is hasonló kisugárzással bírt, mint a két ismerős. Roy az irányító, míg Iván a jobb szélső posztot foglalta el. Lejátszották a himnuszokat, megvolt a csapat bíztató és névbemutató. Bár gálának indult a dolog, a kapuk mögött nem flancos gazdagok ültek, hanem igazi sportszerető emberek és szurkolók akik dobokkal, kürtökkel, és mindenféle zajkeltő dolgokkal voltak felszerelkezve. Vicces volt látni őket, de szívem mélyén közéjük vágytam. Közelebb a pályához, az igazi hangulathoz, de leginkább Ivánhoz.
A sípszó jelezte a mérkőzés kezdetét. Az enyémek, már ha szabad így neveznem hazám csapatát, kezdtek. Az első támadás sikeres volt, mindkét oldalon. Percek teltek el az adok-kapok gólokkal, míg a vendégek kapusa a kirobbanó Ivánt nem indította újra és újra. Szökéses gólokat szerezve húztak el hazai ellenfelüktől. A lemaradó csapat hamar kikérte idejét, hogy változtassanak a stratégián. Hasznos volt, mert ettől a pillanattól már tartották a szintet. Roy vezetésével a támadások legtöbbször góllal értek véget, és a két fiú összjátéka lenyűgöző volt. Igazán össze vannak kapcsolódva, de ez nem is csoda, hisz nagyon jó barátok. Iván egy újabb támadás során hatalmasat vetődött a hatos vonalon belülre, egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán a vér lehet az oka, de gyorsan kivertem a fejemből. Ez a kemény munka eredménye, semmi természetellenes dolog. A zene gólt jelzett, de rossz érzés fogott el. Egy hazai játékos visszarántotta, és most mindketten lent maradtak. A légzésem felgyorsult az aggodalomtól, mert nem láttam rendesen az őket körülvevő játékosoktól. A bűnös felkelt, ki is állították szabálytalanságért. Ez a legkevesebb ami járt neki. De Iván, még mindig lent volt, és az orvosuk ügyködött vele valamit. A kín, hogy ne rohanjak be a pályára és derítsem ki mi történt vele nagyon fájdalmasan cikázott bennem. Végül, mikor benyitottam a dupla szárnyú üvegajtót Iván talpra állt. Megtorpantam és csak figyeltem ahogy lassan felém kísérik, végül fogtam az ajtót, míg kijött a folyosóra.
- Azt hiszem eltört. –nyögött fel kissé ahogy bal kezével tartotta a sérült jobbat.
- Menj be az öltözőbe, mindjárt megyek én is. –mondta az orvosuk.
- El tudom látni, tanultam és dolgoztam is az egészségügyben. –ajánlkoztam fel, mire a férfi kérdőn nézett Ivánra.
- Bízom benned. Szedj össze, hogy visszamehessek. –vigyorgott. A férfi magunkra hagyott és visszatért jelenteni az edzőnek.
 - A csuklód fáj? –kérdeztem mögötte sétálva.
- Igen, piszkosul.
 - De akkor miért bicegsz? –mosolyodtam el. Az emberek túl könnyedén sérülnek meg és túl sokáig gyógyulnak.
- Mert a térdem is fáj. –nyitott be az öltözőbe.
 - Ülj le! keresek  használható holmikat. –parancsoltam rá, amire szót is fogadott, míg kutakodtam. Hihetetlen, hogy lehet ekkora káosz egy öltözőben.
–Látom nem vártatok lányokat. –intettem a felakasztott alsónadrágra.
- Mintha a csajoknál nem lobogna kint a melltartó. –vigyorgott, majd felszisszent.
 - Villantsd inkább a csuklód. –nyújtottam a kezem az övéért. Túl laza volt, eltört a csuklója. –Hát ez emberileg nagyon gáz. –néztem fel rá.
- Pedig nem tart vissza, hogy visszamenjek a pályára. Keress valami erős fájdalomcsillapítót azzal megleszek egy darabig.
- Bocs, hogy ezt mondom, de tiszta hülye vagy. Ennyit nem ér egy meccs.
- De igen, és különben is ez többről szól. –villantak rám kissé haragos barna szemei.
- Ugye nem a hülye fogadás miatt akarod kínozni magad? –csóváltam a fejem.
- Nem csak! De benne van az is. –komolyodott el. –Nem adhatom fel sosem.
- Jaj te kis butus. –hunytam le a szemem egy pillanatra. –Ez fájni fog! –rántottam meg a csuklóját, mire felüvöltött, majd két ponton megharapva juttattam be a saját véremet a sérült csontokhoz.
- Ez rohadtul fáj! –nyögött fel.
- Mindjárt jobb lesz. –kezdtem el bekötözni, a sebeket ami nosztalgikus érzést váltott ki.
–Tudod, sok sebesültet kötöztem be még ember koromban. –mosolyogtam.
- Tényleg? –lepődött meg.
- Bizony. Tulajdonképpen a végzetem is hozzá volt kötve az orvosláshoz. Bár akkor csak egy mezei ápoló voltam a felcserek mellett. Kész is. –engedtem el a kezét, mire a várt lecsuklás helyett fájdalom mentesen megmozdította.
- Ez durva. –kerekedett el a szeme.
 - Fáj még a térded? –néztem fel rá.
- Nem. –már az is elmúlt. –nyújtotta a lábát meglepődve.
- Akkor jó. A dokinak majd mond azt, hogy zúzódás, de nem komoly és visszamehetsz a pályára. –álltam fel, hogy elpakoljam a kölcsön vett ködszert.
 - Várj! –húzott magához és megcsókolt szenvedélyesen.
–Minden vámpír így gyógyít. - Gyorsan regenerálódunk. Ez hatott rád is.
 - Hogyan?
- Nem tudom. Sok mindent nem tudok még. –csóváltam a fejem elszomorodva.
- Legalább eggyel több ok, hogy vissza gyere kideríteni a titkokat. –mosolygott.
- Azt hiszem várnak kint rád. –tereltem a témát.
- Gyere, és avasd be a dokit a szakmai dolgokba. Addig lejelentkezem a mesternél. –tessékelt be a pályaszélére. Míg elmondtam az orvosnak a dolgokat, Iván is intézkedett, de nem túl boldogan jött vissza.
- Mi az? –kérdeztem
 - Ebben a félidőben nem enged vissza. –sóhajtotta morcosan.
- Ők nem tudják amit te, meg én. –mosolyogtam bíztatóan. –És mindjárt vége az első játékrésznek. Addig pihenj. Nem kaptál sok vért, hogy ne legyen belőle baj.
- Baj?
 - Igen.

Még mindig a vendégek vezettek, bár kissé szorosabb lett az állás, mint mielőtt eltűntünk volna az öltözőbe. Iván mellettem ácsorgott a falnak dőlve és úgy figyelte a meccset. Én pedig hol rá, hol a pályára néztem. Érdekes volt látni így Ivánt. Bár ott állt mellettem, fejben és lélekben a pályán volt. Végül a félidő döntetlennel zárult a bírói ítéletek miatt főként. Roy dühöngve ment az öltözőig és a többiek sem voltak boldogok. Bár tét nélküli volt a meccs ott élt mindenkiben a győzni akarás. Iván is bement a többiekkel, az orvos pedig követte. Talán nem hitte el amit mondtam neki, vagy csak a saját szemével akar meggyőződni, ergo nem hitt nekem. Ezen nem láttam értelmét felhúzni magam, mert attól, hogy mikor ő még csak pelenkás volt én már foltoztam össze embert, a jelenlegi helyzetemből senki nem mondaná meg. Szerencsére, különben bajban lennék. Mikor letelt a félidei szünet Iván a kötésemen felül kapott egy kézvédőt biztos ami biztos, így vele reménykedtem, hogy visszajut a pályára. De sajnos nem volt így. A kispadra ültették a mesterhez közel. Ezt kissé furcsálltam, de ráérek kérdezősködni később is. Átmentem a másik oldalra, hogy a közelben legyek, bár mégis miért kellenék pont én. Hülye ötlet, de jobban éreztem magam ott. A második félidő nem várt fordulatot hozott. Úgy tűnt, mintha a vendégek az öltözőben maradtak volna. A hazai csapat gyorsan megfordította az eddigieket, és hamar elhúztak. Mindkét kispadon úrrá lett a feszültség. Talán mégiscsak van tétje a meccsnek amit eddig nem láttam. Az edzők türelmetlenül kiabálták az újabb taktikát és tanácsot, míg a szurkolók zajában visszhangzott a pálya. A játékosok hibáztak és szabálytalankodtak. Iván gyilkos pillantással meredt a pályára, barátja pedig néma segélykiáltások közepette pillantgatott a kispad felé. Együtt erősek, de külön nem sokáig képesek egybetartani a csapatot. Az edző végül megkegyelmezett mindkettőnek és felengedte Ivánt. Egy ütközés következtében épp jókor jött, hogy volt egy szusszanásnyi idő a padló törlés miatt, így Iván tudott beszélni a társaival. A zajban nem értettem, hogy mit is mondott, de hatással volt rájuk az biztos. Sikerült feltüzelnie őket. Hihetetlen mekkora változás ment végbe pillanatok alatt a játékosokban. Összeszedetté vált a játékuk. Az ellenfél támadásait sorra leblokkolták és gyors indítással sikeres támadásokat hajtottak végre. Legtöbbször Ivánt indították, vagy a bal szélsőt. Ők el tudtak szökni a visszafutó védők elől és védhetetlen bomba gólokat dobtak. Elképedtem, mennyi erő is szorult bele, a nyakába vette a csapatot, hogy egyenesen a győzelemig vigye őket. Mit vitte, repítette. Szinte szállt a levegőben ahogy beugrott a kilencesről. Ámultam és bámultam. 
Lenyűgözve figyeltem az egységes örömöt. A falnak dőlve vártam ki a sorom, hogy végre gratulálhassak a páratlan élményért amiben részesített. De Iván helyett az orvos jött hozzám előbb.
- Igazán érdekes technikát alkalmazol. –mondta. –Nem hittem volna, hogy itt is ismerik ezt a fajta kötözést.
- Hogy érti ezt? –kérdeztem értetlenül.
- Nem is tudod, hogy egy különleges technikát használsz? –lepődött meg. –Hol tanultad ki a gyógyászatot?
- Otthon a Szent Vlagyimir ap… Akadémián. –javítottam a mai nevére.
- Igazán érdekes. Én is ott tanultam, és tudom jól, hogy ezt a fajta kötözést nem tanítják.
- Nem tudom miről beszél. Ez csak egy egyszerű támasztó és szorító kötés. –értetlenkedtem.
 - A II. világháború egyik eltűnt ápolónőjének saját kötözési technikája. –már leesett, hogy mi a baj.
- Nos, akkor már értem mi a probléma. –mosolyodtam el.
–Elina Ilián vagyok. –a döbbenet lerítt az arcáról. –Annak az ápolónőnek a leszármazottja. A családom tagjai ismerték a technikát. Biztos még kislánykoromból maradt meg, mikor már érdekelt a gyógyászat. - Úgy tudtam, hogy az ősöd hajadon volt, mikor eltűnt.
- Nos igen, de volt családja. Ám ez akkoriban nem volt épp elfogadott, így a családom ezen ága titokban tartotta. Én büszke vagyok rá, a tetteire, így mikor lehetet felvettem a nevét. –mosolyogtam, mintha ez a bődületes hazugság csak egy érdekes történet lenne. Bepiszkolni a saját hírem, hogy mentsem a bőröm, nos a vámpíroknak időnként ezzel is szembesülniük kell.
Végre elérkezett az a pillanat amire vártam. A boldog Iván közeledése.
- Gratulálok. –öleltem át és csókoltam meg. –Hihetetlenek voltatok!
- A jutalomért jöttem. –emelt fel, majd visszaengedett a földre. Az orvos közben valamit nagyon beszélgetett az edzővel és mindketten minket néztek.
- Valami nincs rendben. –pillantottam oda, Iván pedig követte a tekintetem. Az edző elkezdett széles karmozdulatokkal jelezni, hogy menjünk oda.
 - Gyere.
- Muszáj? –ráncoltam a homlokom.
- Ne butáskodj, nem fog megenni. –vigyorgott.–Ez jó. –húzott oda a társaihoz.
- A doki azt mondta Elinának hívnak, mint az ősödet. –az akcentusa illett marcona kinézetéhez.
- Igen uram. Ez így igaz. –és tényleg így volt. Egy ősömtől örököltem meg a nevet, miután túléltem addig, hogy megkeresztelhessenek.
 - Ő volt az ápolósegéd Igor Fritvilian mellett? –elkerekedett a tekintetem a név hallatán. A név, amit oly sok nap kimondtam, mielőtt holtan nem láttam tulajdonosát. Az orvos aki a frontra érkezésemkor pártfogoltjává választott.
- Igen. –remegett meg a hangom. –Mellette volt. –a férfi szintén elérzékenyült, majd szorosan magához ölelt és felkapott.
- A nagyapám volt, és sok levelében említette Elina Iliánt. Azt mondta, hogy ha nem vetnék meg a nőket orvoslásban, akkor férfiakat megszégyenítő tudást és szakértelmet vehetne magához. És lám, most itt van az utóda aki meggyógyította Iván sérült karját, hogy visszatérhessen a pályára. –rakott le végül. Ha lennének könnyeim elsírtam volna magam. De így csak kissé tátott, reszkető ajkakkal néztem a nagydarab férfit aki emlékezett a halott életemre, és a nevemre. Egy olyan személy leszármazottja akinek sokáig köszönhettem az életben maradásom.
- Köszönöm uram. –mondtam tétován, mikor lerakott.
- Hát, akkor most irány kikapcsolódni kicsit. –zökkent vissza a valóságba ahol egy közepes méretű tömeg vett minket közre. Vele együtt pedig én is, és egyből a lelátót pásztáztam ahol meg is pillantottam Nick szigorú tekintetét.
- El kell tűnnöm a pályáról! Kérlek takarj! –bújtam mögé, míg a folyosóra nem értünk.
- Elmondod az előbbieket? –kérdezte kétkedve Iván.
- El. Csak tűnjön el innen a tömeg. –sóhajtottam, hogy visszanyerjem önmagam. –Viszont te menj nyugodtan öltözni, mert a végén itt ragadsz csatakosan. –toltam az öltöző felé.
- Rendben. –hagyott magamra. Valamiért jobbnak láttam eltűnni kint, így a női mosdóból kimásztam a stadion körüli bokrok közé. Az érzés beigazolódott, ugyanis több vámpír is lófrált fel-alá várva a kiérkező játékosokat. Lassan szivárogtak ki, vidáman beszélgetve a buszhoz. Reméltem, hogy Iván nem veszi a szívére amiért eltűntem és kitalál valamit amiért itt marad. Kedvem támadt szembe kerülni vele amikor ilyen elszánt. Végül láttam felszállni Royt és az edzőt is, majd a buszok elhajtottak, a vámpírok pedig lassanként elszéledtek, így visszaosontam az öltözőhöz. Már csak ő volt bent, lazított a falnak dőlve félig átöltözve. Nem akartam megzavarni, így inkább a portáshoz mentem elintézni a világítást a pályára. Rendes volt, semmi pluszt nem kellett bevetnem, és mégis megengedte, hogy maradjunk. Felvillantak a lámpák, a lelátón vártam Iván visszatértét. A nagy csendet hirtelen egy pattogó labda zaja törte meg. Visszhangzott a terem ahogy a gömb újra és újra találkozott a talajjal, így haladva a pálya közepe felé. A korláton ülve vártam, hogy mi fog történni. És akkor megjelent ő, akire annyira vártam. Egy széles mosoly kíséretében pillantottuk meg egymást.
- Hát te meg mit csinálsz odafent? Máris beijedtél?
 - Gyönyörködöm! –ugrottam át a korláton, hogy a meredek szintkülönbségen lecsúszva végül a pályán érhessek földet.
 - Felvágós! Attól, hogy olyan vagy, mint egy macska, még nem fogsz legyőzni. –pörgette a labdát.
- Kellene valami tét is, mert csak úgy megverni téged nem valami nagy élvezet. –kacsintottam rá magabiztosan.
- Ha én nyerek, visszajössz velünk. –mondta ő is magabiztosan.
- Hmm. És ha én nyerek? –gondolkoztam el, de Iván gyorsabb volt.
- Akkor kiszívhatod minden csepp vérem. –mondta komolyan.
- Mi?! –döbbentem le.
- Legalább veled maradnék. –mosolygott.
- Te tiszta idióta vagy. –csóváltam a fejem.
- Benne vagy? Egy út, vagy egy vacsi.
- Legyen inkább, ha én nyerek te maradsz itt.
- Nekem... -vont vállat.
- Ennyire ne vedd félvállra! –mérgedtem be.
- Nem veszem. –mosolyodott el. –Remélem nincs sok csomagod.
- Mik a szabályok?! –csóváltam a fejem, de beletörődtem.
- Felváltva dobunk és védünk. 5 kör. A lényeg, hogy itt megállsz a vonal mögött és innen dobsz. Bár neked lehet az lenne a jobb, ha messzebbre vinnélek. De most nem ér vámpírkodni.
- Aha, akkor nem ér pasiskodni. Rendben, értem. Kezdesz?
- A hölgyeké az elsőbbség. –állt be a kapuba. Egy percnyi nézelődést követve kiválasztottam a bal alsó sarkot. Egy pontos könnyed lövéssel a hálóba találtam, bár Iván elindult a labda irányába. –Ügyes. –cseréltünk helyet. Most Iván volt a soros a dobással. Lazára vette a figurát és a felkészülést követően egyértelműen kinézte magának a jobb felsőt. Igazam lett és hárítottam a lövését.
- Vedd komolyan! Tudsz te jobbat is. –mentem a dobó vonalhoz. Iván kijjebb jött és a méretbeli előnyeit kihasználva nagyjából védte a kaput. Láttam egy meccset ahol az ilyen esetekben megpróbálkoznak egy ejtés nevű technikával ami egy könnyed mozdulatú magas dobás a kapus feje fölött. Átvizsgáltam újra a lehetőségeimet, de maradtam ennél és felhúzva engedtem el a labdát egy jó irányú ejtésben reménykedve. Iván hátrált, majd felugrott, elérte a labdát ezzel védve a kaput, ám a földre érkezése nem volt épp kellemes. Nagyot koppant ahogy elterült. Mielőtt azonban megijedtem volna a landolásától elkezdte a levegőbe dobálni és elkapni a labdát.
- Szóval láttál már korábban is ilyen sportot. –vigyorgott, mikor felült.
- Igen. - Akkor tényleg nem kell félvállról vennem téged.
- Én mondtam. –ismételten Ivánon volt a sor. Egy gyors mozdulattal védhetetlen bombát szabadított rám és a jobb alsó sarokra. A tekintete is más lett. Figyelő és fürkésző egyben. Előbújt a harci kedv, ez pedig nagyon tetszett nekem.
- 1-1! –adta át a lövő pozíciót. Valamit ki kell találnom, figyeltem őt koncentrálva. Meglóbáltam jobb felé, ezt lereagálta. Így visszahúzva a bal oldalt gyorsan megcélozva elengedtem a labdát. Iván hosszabb keze sikeresen elérte és megtolta a labdát kissé, ami a kapufáról visszapattant mellettem landolva.
 - Ügyes! Majdnem elhittem. –vette ki a kezemből a labdát. A dicsérete kicsalt egy apró mosolyt belőlem.
 - Akkor mutasd meg nekem, hogy csinálják ezt a nagyok! –álltam be ismételten a kapuba. Iván látványosan, talán kissé túl látványosan is jelezte, hogy jobbra dobja, de csak ijesztgetés volt, majd balra. Szintén csak lóbálás volt, de ezt már csak akkor tudtam meg amikor elmozdultam Iván pedig mégiscsak a jobb alsóba pattintotta ismételten a labdát.
- A látványos elterelés is bejön. –kacsintott rám.
 - Színésznek sem lennél rossz, de azért maradj ezen a pályán! –felálltunk mindketten a helyünkre. –És meccsre szívesebben járnék, mint moziba. –dobtam el laposan a labdát ami bepattant Iván lábai között, hiába ugrott össze az utolsó pillanatban.
- Látom, kezdünk témánál lenni. –vigyorgott miközben kiszedte a hálóból a labdát. Méretbeli különbségeinket kihasználva Iván úgy döntött, hogy a fejem feletti részt kipécézve könnyedén beejti a labdát. Csak talán elfeledkezett róla, hogy nem egy szimpla alacsonyabb lánnyal került szembe, így bevetve az erősebb izomzatom sikeresen ugrottam fel a labdáért.
- Ez nem jött be. –nevettem el magam és kitoltam rá a nyelvem.
- Kicsi a bors, de jók a rugói. –forgatott meg párszor ahogy elmentünk egymás mellett. Ismételten megpróbálkoztam az eltereléssel, keresve egy jól eltalálható rést, de a negyedik próbálkozásom végül Ivánba csapódva állt meg. - Uhm! Jól vagy? –kérdeztem aggódva.
- Annyira azért nem volt erős, hogy megöljön. De megjegyeztelek magamnak! –nyugtatott meg. –A mindent eldöntő labda. Ha ez most bemegy, nyertem és utazunk haza!
- Nincs azaz isten! –elárasztott a küzdeni akarás heve, úgy éreztem, nemcsak elkapom a labdát, de szét is cincálnám a győzelem érdekében. Iván felkészült, meglóbálta és elindította a jobb oldal felé. A szemeim a labdát követték, izmaim pedig megfeszültek ahogy meglendültem az adott irányba. Éreztem, hogy elérem és sikeresen veszem az akadályt. Megtoltam a labdát ami irányt változtatott. Ám végül a sarokfába ütközve valahogy mögém pattant, hogy a gólvonalon újabb irányt vegyen a bal kapufát eltalálva, ami egyenesen a hálóba juttatta.
- Hogy is mondtad? Nincs azaz isten? De van ez az ember! –vigyorgott örömittasan.
- Nyertél. –ismertem be.
- 3:2 nem rossz egy kezdőtől. –kapott az ölébe. –Viszont egy bajnokot nem lehet csak úgy megverni.
- Megszorongatni sikerült. –csimpaszkodtam rá.
- Lehetne helyed a női csapatban.
- Nem. Ha doppingvizsgálatra kerülne sor végem lenne. –csóváltam a fejem.
- Hogy-hogy? –értetlenkedett.
- A vérem mindig más, és ráadásul nem tudnék mintát sem produkálni. –néztem le.
- Oh. Így tényleg nehéz lenne.
- Tegyél le!
- Nem. A győztesé a trófea!
 - Hmm… –hajoltam a nyakához, kissé felmordulva megnyaltam a nyakát, majd megcsíptem. Elengedett, de sikeresen ledöntöttem.
- Megharaptál?! –nézett elkerekedett szemmel.
- Nem. Csak nem félsz tőlem?! –néztem rá szikrázó tekintettel. Megfogtam a két kezét, végigsimítottam vele a pólóját és alatta a testemet. Majd a feje fölé szegezve csókoltam meg. Furcsa érzés fogott el, de mielőtt észbe kaptam volna, már a torkomnál fogva a terem falának passzírozott egy magas alak.
- Mi a jó büdös francot enyelegsz itt? Nem úgy volt, hogy lelépsz?! –meredt rám a dühtől remegő Nick. - Nick?! –néztem rá döbbenten.
- Szerencséd, hogy csak én!
- Jól vagy? –néztem végig, nyoma sem volt sérülésnek. Idegesen felnevetett.
- Annyira nem voltál kemény. –engedett kissé a szorításból.
- Dühös vagy. –közöltem a tényeket.
- Rohadtul.
- Engedd el! –kiáltott fel Iván, miközben felmászott a lelátóra és elkezdett felénk futni.
- Ki a srác? –intett felé.
- Neked ő nem érdekes! Különben is, engedj már el! –amint elért minket Iván behúzott egy hatalmasat Nicknek aki ettől elengedett, és hátralépett egyet. Iván egyből újabb támadást akart indítani, de lefogtam a karját.
- Ne! Ne csináld. Kérlek!
- Te aztán nem unatkoztál. Már kedvenced is lett? –nézte a dühös Ivánt miközben visszaugrasztotta az állkapcsát.
- Jól vagy? –fogta meg a két vállam és maga felé húzott.
- Semmi gáz, csak egy tapintatlan vaddisznó. –mosolyogtam rá, mire Nick elvigyorodott.
- Még meg sem haraptad?! Elina, te sosem változol.
- Ismered? –méricskélte Nicket Iván.
- Így is mondhatjuk. Figyelj. –vontam magamra tekintetét. –Nincs baj, oké?! Amíg átöltözöl lerendezek vele valamit. –csókoltam meg.
- Oh, kérlek. –fordult el Nick. Nem tudtam megállni és bemutattam neki.
 - Biztos? Ez egy vámpír. –kételkedett.
- Igen. Vámpír ahogy én is. Ráadásul, az itteni társam. –látszott rajta, hogy nem tetszik neki az egész, de belement és lesétált a lépcsőn.
 - Mit is szeretnél lerendezni? –dőlt neki a falnak a távozó Ivánt figyelve.
- A lányt. Valaki hatalmas marhaságot követett el. –néztem rá komolyan.
- Az újak. –sóhajtott. –Egy csapat lányt hoztak, hogy bevágódjanak Michaelnél.
- És nem tűntették el a nyomokat. –csattantam fel. –Vissza kell vinnünk őket és helyrehozni a hibát.
- Miért? –húzta meg a vállát Nick.
- Mert fontos.
- Akkor tűntessük el őket.
- Nem! Nem helyiek, nemzetközi botrány is lehet belőle. A jótékonysági rendezvényre jöttek.
- Micsoda felvilágosult vagy velük kapcsolatban.
 - Ezt hagyjuk inkább.
 - Jaj ne duzzogj már! Inkább mond, mit tehetek.
- Mond meg ezt Michaelnek, és üzenem neki, hogy megoldom az ügyet. Ő pedig majd jogosan rám verheti az egészet, így a kapcsolataiban nem esik kár.
- De akkor le fognak vadásztatni. –meredt rám Nick. –Elina, már így is nagy bajban vagy. Ne tetőzd ezt pár kislány miatt.
- Elmegyek innen. Eltűnök pár napon belül. Nem fognak elkapni.
 - Akkor sem éri meg.
- De, igen. –mosolyodtam el.
- Rendben. Beszélek a főnökkel, de akkor is hülyeséget csinálsz.
- Tudom. Viszont nem érdekel.
 - Még látjuk egymást. –sétált el Nick.
- Remélem. És köszönök mindent, de mindent. –mondtam halkan, mire elmosolyodott. A francba is, jó páros voltunk. De Missi és Roy megérdemli… Ahogyan Iván is. - Basszus, Iván. –rohantam le a lépcsőn és ugrottam a pályára. Iván a folyosó lépcsőjén üldögélt az összes cuccával.

8. Újratalálkozás

A hatodik évemet töltöttem biztonságban és vérben a fészek szívében. A képlet egyszerű volt, mindenki részt vett mindenben. Azaz majdnem mindenben. Michael kitűnő mód kordában tartotta a népes különböző vérmérsékletű lények táborát. Szinte minden tulajdonságból akadt példa nemre, szokásokra, etnikai, vallási, és szexuális hovatartozásra egyaránt.
Főként Nickkel voltam beosztva beszerzés esetén és cseppet sem bántam. Régebb óta ismertem, mint bárki mást a fészekben és a stílusa –már amikor jó kedvem volt- nagyon is illett az enyémhez. Afféle kerülendő páros lettünk, elég hamar. Segített átjutni a nehezebb időszakaimon, én pedig cserébe összehoztam a régóta kiszemelt vámpírhölggyel. Már-már barátnak nevezhető viszonyt véltem felfedezni kettőnk között. A nappalok egy fészekben másként telnek, mint a nomád, költözködő vámpíroknál. Nem alszunk túl sokat, és egy nap 48 órából áll, de csak azért, mert Michael szereti úgy mondani, hogy mi minden nap táplálkozunk, mint az emberek.
 A fogadtatásom, ahogy Nick is előre beharangozta, borzasztó volt. Érezhetően gyűlöltek jó páran amiért nem tudták mire vélni Michael kitüntető figyelmét. A család két kasztból épült fel. A vérkapocs által felépült heirarchiából és az olyanokból, mint Nick is. Akik csupán hűséget esküdtek, de más mesterhez is fűzte őket kötelék. A vércsalád tagjainak megvan a beosztása, mikor uruk külön időt szán rájuk. Az időpont és az együtt időzött óra mennyisége jelenti talán a legnagyobb kitüntetést, és ahogy Nick magyarázatából kihámoztam a péntek este – ami történetesen az enyém volt – nagyon is különleges időpont. Nos, nekem csak annyit jelentett, hogy Michael és Jane társaságában kellett mutatkoznom a vámpíros eseményeken amit előszeretettel rendeztek ekkor tájt. De akadt jó pár véletlen találkozás a ház urával ami tovább növelte értékemet a közutálat színterén.
Nick persze jókat röhögött amikor elmesélt egy-egy elcsípett ellenem irányuló elképzelt merényletet. Bár meg kell mondanom élveztem volna egy kis harcot, mert az edzőterem számomra nem volt elég, de Michael személyes védelme ellen senki sem mert volna lépni. Hat év alatt megannyi órát töltöttem el az új mesteremmel, de egyetlen percre sem éledt fel bennem az a részem ami boldogan lobogott, míg a doktorral éltem. Főként beszélgettünk magányosan töltött szabad perceinkben, de egyszer kétszer Michael lépni próbált, hogy másféle irányba terelődjenek a dolgok. Szerencsémre vagy sikerült hárítanom, vagy valamelyik féltékeny társam megzavart minket. Az ittlétemet megpecsételő csók óta, így igazából semmi sem történt közöttünk, amit én cseppet sem bántam.

Épp az edzőterembe tartottam magammal ráncigálva Nicket aki ennek nem nagyon örült. Tudta jól megint laposra akarom verni, de nem akartam eltompulni. Ha igaza volt anno Michaelnek és akadnak még ellenségeim odakint, nem várhatok örökké segítséget másoktól. Az nem az én stílusom.
- Elina! –szólított meg minket Michael a lépcsőfordulóról.
- Michael. –néztem fel rá és vártam. Nick csak pár lépéssel később állt meg, talán nem érezte a férfi kisugárzását?! Lehetséges.
 - Lenne egy fontos feladatom a számodra. –jött le a lépcsőn.
 - Mi lenne az? –csillant fel a szemem, talán végre valami jó kis keményebb feladat. Észre vette a lelkesedésemet és elmosolyodott.
- Attól tartok csalódást fogok okozni, de tényleg fontos feladat. El kellene hoznotok egy vendéget a reptérről. Valamint a szolgálatára kell állnotok.
- Kicsodát? –lepődtem meg, ez nem feladat, ez inkább sofőr és szitter munka.
- Biztosan meg fogod ismerni amint megpillantod. –siklott végig a keze a korláton.
- Értem. Mikor érkezik a repülőgép? –húztam el a számat.
- Jó kislány. –tette a fejbúbomra méretes kezét. Ilyenkor mindig kölyöknek érzem magam, és cseppet sem értékelem.
- Szóval?
 - Fél órán belül.
- Szuper. –sóhajtottam. –Nick edzés elnapolva, meló van. –nem érdekelt, hogy kiérződik a hangomból nemtetszésem. Egy ilyen dolog nagyon nem hiányzott, ráadásul tuti, hogy nem az elmúlt fél percben derült ki, hogy érkezik ez a valaki. Nick bólintott, majd elindult a szobája felé, hogy átöltözzön. Kíváncsi vagyok, vajon akad e neki sofőr szerepjáték ruha. Ezzel a gondolattal és egy széles vigyorral indultam levetni az edzőruhám és felvenni valami alkalomhoz illőt. Fél perc erős töprengés után lemondtam a fekete kosztümről a nyári forróság miatt. Pedig először akartam kérni még sofőrsapkát is, csak hogy láthassam Michael meglepődött arcát. Az ilyen apró kis csínytevések feldobják a napjaimat. Öt perccel később már lent vártam Nicket a garázsban.
- Hihetetlen vagy, tudod?! –csóváltam a fejem.
- Mi van?
- Azt mondják, hogy a nők készülődnek sokáig. Itt rohadok már vagy tíz perce és csak most bukkansz elő.
- A nők igen, de te Elina, csak mellesleg vagy nő. –vigyorgott rám szélesen.
- Hahaha, de akkor te meg igazi nő vagy. Elvégre úgy ütsz, mint egy lány. –ültem be a sofőr ülésre. Nick nem törődött bele, és az ajtóhoz állt, mire lehúztam az ablakot. –Igen?!
- Én vezetek. –nézett le rám.
- Bocs szivi, de nem. –húztam fel az ablakot, felraktam a napszemüveget és beindítottam a motort, míg a társam megkerülte a kocsit.
- Tudod néha nagyon nem jó veled. –nézett rám ahogy áthaladtunk a városon.
- Ha jól tudom nem a menyasszonyod vagyok, hogy jó legyen. –álltam meg a lámpáknál. Michael mosolya járt a fejemben, kissé furcsa volt és elgondolkodtatott.
- Nem úgy értem, csak nem tudom, hogyan álljak hozzád.
- Mármint?
- Néha komolyan úgy viselkedsz, mint egy férfi.
- Csak nem bánt, hogy tökösebb vagyok nálad?! –néztem rá vigyorogva és indultam.
- Látod, erről beszélek. –mutatott rám.
- Tudod ez csak azért van, mert így próbálom leplezni a zavaromat.
- Tényleg? –nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Fittyfenét! –vigyorogtam rá. Leállítottam a kocsit, majd kiszálltam. A légkondi hűvöse után perzselő forróság és olvadó aszfaltszag vett körül. Már örültem, hogy nem maradtam a hülye ötlet mellett, itt sültem volna ropogósra.
–A hivatásos sofőrök hogy élik túl az ilyet?
- Nekik nincs ilyen szórakoztató társuk. –szállt ki ő is.
- Te jó szagú málnabokor. Most egész nap duzzogni fogsz?–húztam kissé le a szemüvegem, hogy ránézhessek.
- Mind a 38 órában ami még hátravan a napból. –vigyorgott rám, ezzel el volt intézve minden.

A reptér zsúfolásig megtelt, valami nagyszabású dolog volt a városba és több helyet le is zártak.
- Szerinted a vendégnek köze van a felforduláshoz?
- Nem lepne meg. Ha csak egy mezei üzletről lenne szó, Michael az embereket küldte volna. –álltunk meg az érkező oldalon.
- Ki lehet az? –nézett le rám Nick.
- Nem tudom, de azt mondta felismerem, ha meglátom. –az agyam folyamatosan kattogott, hogy mégis ki lehet az. Kit rejtenek ennyire a titkok? A kérdések nem hagytak nyugodni, míg be nem mondták, hogy a gép megérkezett, majd egy következő is.
–Csodás tömegnyomor lesz. –sóhajtottam fel.
- Felvegyelek a nyakamba? –vigyorgott a vámpír.
- Tudod, néha nagyon nehéz veled. –néztem fel rá, mire még szélesebb lett a mosolya. A tömeg kizúdult a fogadó térbe, ölelkező emberek és kiabáló ismerősök mindenfelé, sehol egy vámpír.
- Talán a második csapat. –vigasztalt Nick, mikor látta a csalódott arcomat.
- Még mindig nem megy nekem ez a megérzősdi Michael pedig tudatában van. –sóhajtottam és elfordultam, hogy felvegyem a vizet amit a bejárat mellett vettem. Ekkor megéreztem egy ismerős kisugárzást, a szívem vadul kalapálni kezdett, és a gyomrom összerándult. Nem lehet, nem lehet itt. Próbáltam magam lenyugtatni, de ez egyszerűen képtelenségnek látszott. Az üveget ropogtatva fürkésztem az ajtót és vártam, hogy az illathoz tartozó személy feltünjön.

- Jönnek, egy csapat vámpír. –húzta ki magát Nick.
- Érzem. –így is volt, a csapatot tisztán ki tudtam venni, de akire én figyeltem nem velük érkezett. A rosszullét kerülgetett és a vágy, hogy feltépjem az ajtót és megkereshessem őt. Gyerünk már! Doboltam a lábammal idegességemben.
 - Nyugi, totál kész vagy. –fogta meg a vállam Nick. Végre kinyílt az ajtó és előlépett jó pár vámpír, de egyiket sem ismertem.
- Hol vagy már?! –fürkésztem a tömeget és megpillantottam egy ismerős arcot. - Banyek, ugye nem?! Jaj ne már! Miért teszed ezt velem? –nyüszítettem fel amikor felismertem a vendégünket.
- Mi van?! –nézett rám döbbenten Nick.
- Áh, hát itt volnánk. Elina, jó viszont látni. –lépett hozzánk gyomorforgató mosollyal a férfi.
- Conrád. Üdvözöllek ismét nálunk. –hagytam megint a formális kézcsókot. Valahogy, még mindig inkább üthetnékem támad, mintsem olvadozzam tőle. Kellemetlen pillanatok és emlékek előhírnöke volt, ráadásul a mai napig gyűlölöm. Ha nem mondja azt amit nem menekülök a szörnyeteg karmai közé, stb.
- Nem is reménykedhettem ilyen csodás fogadtatásban és ilyen bájos ifjú kísérőben. –karolt belém.
- Conrád, még mindig túl hízelgőnek látsz. –mosolyogtam rá, bár inkább egy késsel metszettem volna le a mosolyt az arcomról. „Ifjú” mi?! Idősebb vagyok nálad.
- Remélem azért nem veszed zokon. –tetetett meglepettséget.
- Mi járatban nálunk? –váltottam témát. Térj a tárgyra, hogy minél hamarabb letudhassam. Michaelnek is megmondom a magamét az már egyszer fix.
 - Nos, lesz egy jótékonysági gála a Jövő Generációiért és én lennék ez egyik fő szponzor a kontinensről.
 - Értem, szóval hivatalos ügy.
- A legnagyobb sajnálatomra. –meghiszem azt.
- És ők? –mutattam a kissé távolabb várakozó csapatra.
- A munkatársaim, Michael szállást, ellátást és segítséget ajánlott nekünk az ittlétünk során.
 - Értem. Ez esetben, Michael állja a taxit, mert ugyanis nekünk csak egy főről volt információnk. Ennyien pedig nem férnek be a kocsiba.
 - Rendben. Máris megbeszélem velük.
- Sajnálom a kellemetlenséget. –fordultam el telefonálni.
- Mi ez az egész? Honnan ismered a pasast?
- Bár ne ismerném, akkor most nem lennék felhúzva. –toltam fel a szemüvegem, hogy ne villogjon a tekintetem. –Kimegyek telefonálni. –hagytam magára a csapatot.

A kinti forróság a fejembe nyomta az összes vért ami felgyülemlett bennem, csak még dühösebb lettem Michaelre.
 - Tudtad, hogy ha megmondod, nem jövök el, mi?! -motyogtam -Oh, igen. Jó napot! Szeretnék lefoglalni 2 taxit feláras útra. -álltam meg az árnyékban ácsorgó taxis pasiknál. Mivel a repülővel érkező fiatalok seregeiért buszok álltak sorrban, így ők kiszorultak ide. Ketten bólintottak és a privát parkolónál levő autónkhoz irányítottam őket. Úgy döntöttem kell még pár perc mire elpárolog kissé a mérgem, így a távozó embereket figyeltem ahelyett, hogy visszasiessek Conrádhoz. Hirtelen megint megéreztem az a különleges kisugárzást. A fejemet kapkodva forogtam a tömegben, mint valami idióta, de sehol sem láttam kimagaslani a tömegből. Ahogy megálltam szembe találtam magam egy barna szempárral aki pislogás nélkül nézett. Döbbenten álltam tekintetében ami olyan ismerős volt valahonnan régről.
- Elina. –állt meg mellettem Nick és Conrád.
–Mehetünk?
- Persze. –néztem még mindig az ismerős szemeket amikben annyi melegség és aggódás csillant meg. Hol találkoztam már vele? Ahogy a vendégem magára akarta vonni a figyelmemet érintésével elkaptam a fejem. –Mehetünk. –pillantottam újra vissza, de már csak alig tudtam megfigyelni a távolodó alakot. Egy sráchoz tartoztak akit tudom, hogy sosem láttam, de akkor mi ez a különös érzés? Miért volt ennyire ismerős ahogy belenéztem a szemeibe? Mire észbe kaptam az anyósülésen bámultam ki szótlanul az ablakon. Nick vezetett és szerencsémre szóval tartotta Conrádot, de fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. Nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy ismerősre bukkantam. Az emlékeim között kutatva töltöttem az út hátralévő részét a villáig. Conrádot a főbejáratnál várta már Michael aki mosolyogva nézett rám, de aztán elkomorult.
- Hajts tovább. –fordultam el és örültem, hogy megszabadulok tőlük. Még mindig felpörgött bennem az ideg amiért köze volt a sorsomhoz.
- Most komolyan. Neked meg mi bajod? –parkolt le a garázsban.
- 10 perc. Edzőterem. Ne késs. –pattantam ki a kocsiból és egyenesen a szobámig rohantam.–Ki kell tisztítanom a fejemből, mert nem lesz jó vége. –néztem a tükörbe már átöltözve. Kényelmes tempóval kocogtam le a lépcsőn, de belefutottam Conrádba.
- Látom sosem maradsz tétlen. –nézett végig rajtam mosolyogva.
- Szeretem formában tartani magam. –viszonoztam mosolyát, majd elmentem mellette. –Hosszú lesz. –sóhajtottam miután eltűntem a látóköréből. Nick nem késett. Vagy túlságosan is érdekli a válasz, vagy épp megijesztettem. Azért ez kicsit vicces gondolat, hogy pont én riogatok vámpírokat.
 - Furcsa vagy ma. –próbálkozott ismét Nick nyújtás közben.
- Ne beszélj, mert nem lazulsz el. Aztán megint elverlek. –csóváltam a fejem. Bármennyire is örültem a társaságának sosem értettem, miért is vereti el magát minden alkalommal. Talán mazochista, ki tudja.
- Kész vagyok. –vette fel a védőfelszerelést. Tudom, hogy nem kell, de felesleges gyógyulásra mégsem kárhoztatnám, így muszáj. Még pár csontomat megropogtatva ellazultam és már kész is voltam.
- Kérdezhetsz! –támadtam rá, sikeresen hárított, így lehajolva kerültem meg és próbálkoztam eltalálni hátulról. Ma szemfüles volt, és nem olyan könnyű eset, mint szokott ha csevegtünk is közben.
- Miért lettél olyan ideges a pasastól? –kapott felém, de hátra szökkentem.
- Mert miatta kötöttem ki itt és azon a csúnya úton ahogy. –támadtam ismét a hasára. –Legalább is ő volt a kiindulópont.
- Ő volt azaz estélyen? –rúgta ki a lában, mire bukfenceztem hátra párat.
- Pontosan. –pattantam fel. –Az a szemétláda kavart meg mindent. –lépdeltem végig az egyik mesterségesen kialakított akadályon és ugrottam feléje eltalálva a vállát. Megtántorodott, de el nem esett.
 - És mi volt az a hülyeség a reptéren? –rázta meg magát és ugrasztotta vissza a vállát. Megálltam egy pillanatra és elgondolkoztam. Ő ezzel nem törődve kapott el és csavarta meg a karom. –Nincs bambulás Elina. –vigyorgott a fülembe. –Eddig már kettő: null.
- Nem tudom. –roppantottam ki a vállam, hogy szabaduljak, majd hasba rúgtam. –Éreztem valamit. Valakit. –álltam le ismételten ahogy bevillantak az ismerős szemek.
- Kit? –nézett rám értetlenül, majd a falnak szegezett. Hosszú karjait kihasználva kellő távolságra tőlem bámult rám.
- Lehetséges, hogy valakinek a gyereke olyan tekintetet örököljön, mint az a valaki?! –kérdeztem Nick arcán cikázó tekintettel.
 - Hogy mi? –gondolkodott el egy kicsit. –Kétlem. Azt hiszem a tekintet egyedi, mint az ujjlenyomat. –a két karját megfogva először térdén, majd combján megtámasztva magam emelkedtem feljebb, végül a hasfaláról elrugaszkodva löktem őt hátra, magamat pedig a levegőbe. Nem számított rá, így a padlón kötött ki. Ahogy leértem mellé a mellkasára térdeltem.
 - 2:1. Ne bambulj el. –ekkor taps törte meg a kettőnk csendjét. Michael és Conrád állt a teremben, észre sem vettük, hogy mióta lehettek ott.
- Bámulatos. –lelkendezett Conrád. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen törékenynek tűnő kishölgy ilyen harcedzett legyen. –mondta Michaelnek. Hahó, itt vagyok az istenért!
- Igen, jobb némely hivatásosnál is. –mosolygott rám Michael.
- Felkelnék. –mondta nekem Nick, így lemásztam róla.
- Miért vagytok itt? –kérdeztem kissé dacos hangon.
- Bocsánatodat kérem Elina, de érdekelt, hogy mégis milyen testőröket szánt nekem Michael barátom az itt töltött időre.
- Testőröket? –néztünk össze Nickkel.
- Igen. Az lesz a feladatotok, hogy Conrádra vigyázzatok az elkövetkező napokban, míg a vendégszeretetünket évezi. –Banyek. Remélem nem szándékozik sokáig lenni.
- És minek a testőr? –kérdezte Nick. Ez tényleg jó kérdés. Nekem eszembe sem jutott.
 - Még sem hagyhatjuk csak úgy magára egyetlen kiemelt társunkat sem. –válaszolt Michael. Jogos, de ez nem válasz. Minek érkezett akkora csapattal, ha most meg nem jó neki. –A részleteket vacsora után megbeszéljük. –nézett rám Michael. Oh csodás, ráadásul péntek van az én napom.
- Rendben. –bólintottam, majd elfordultam tőlük. Részemről letudva a dolog legalább is egyenlőre. Nick várt a támadásomra, így könnyedén hárított, majd eltalálta a kulcscsontom amitől ha lett volna könnyem, biztosan kicsordul. A két magasabb rangú férfi még mindig figyelt minket. Ahogy éreztem a tarkómon a tekintetüket elöntött az ideg és nem kíméltem Nicket a támadásokkal. Előbb 2:2, majd 3:2-re fordítottam.
–Mára ennyi. Kösz Nick! –mosolyogtam rá, majd otthagytam a csapatot. Menekülni minél messzebb, csak ez hajtott. Eltűnni innen és végre elfelejteni a reptéren történt dolgokat is. Gyorsan letusoltam, majd átöltözve a nyakamba vettem a város.

 Délután 4 volt. A nap még magasan járt, az emberek boldog sütkérezésben töltötték idejüket. Több turista csoport is járta a nevezetességek helyszíneit, és kicsit több rendőrt láttam a kezdődő programsorozat miatt. Mindenfelé táblák hirdették az eseményt, és a jótékonysági célt. „A világ jövendő sportolóiért” címmel futott az egyik ágazat amit elvileg nekem is meg kell látogatnom Conrád miatt. Bár érdekelt volna korábban, de mostanra minden vonzó pillanatát elvette a tudat, hogy egy önelégült seggfejet kell pesztrálnom. Remélem tényleg akad akitől meg kell védeni és nem csak játszadoznak velem. Az utcán sétálva hirtelen megtorpantam.
- Mégis mikor lettem és ennyire fontos? –töprengtem el, hogy már megint kezdek paranoiás lenni és túl sokat képzelek magamról. A park felé vettem az irány, hogy a friss levegőn és a padon ücsörögve végre rendes képet alkothassak az életemről. Valamint megpróbáljam elfelejteni a korábbiakat. Hátra dőlve a lombkoronán átszűrődő kellemes fényben csukott szemmel próbáltam tudomást sem venni a világról. Ám újra és újra belopta a gondolat a fejembe magát, hogy az Ő energiáját éreztem, valamint ismerem azt a tekintetet valahonnan. Kényelmemben ásítottam egyet amire már rég nem volt példa, úgy körülbelül jó hat éve. Először furcsa volt a közösség amihez tartoznom kellett. Valóban kellett?! Vagy a szívem mélyén akartam? Vagy egyszerűen a két rossz közül az egyiket választottam? Nem tudtam választ adni a ki sem mondott kérdésemre. Egy újabb dolog került fel a listámra ami már így is kellemetlenül hosszúra nyúlt. Valamint aminek az elejére most a délelőtti történések kerültek. Régen éreztem utoljára mesterem energiájához hasonlót, talán csak a vágy, vagy a rossz érzékelőim tréfáltak meg, hisz akkor látnom kellett volna. Nem hagyna egyedül. Nem hagyna kétségek között. Mondjon bárki bármit róla, én éltem vele abban a pár évben és én láttam benne azt amit másnak nem mutatott ki. Felidéztem magamban mosolyát, hangját ami még mindig a fülemben csengett, illatát amit azóta sem éreztem sehol senkin. A legkülönlegesebb férfi volt az életemben, nem is. A legkülönlegesebb férfi az életemben. Bármennyire is akartam nem tudtam őt gyűlölni és dühített valahányszor Michael próbálta másként beállítani. Emlékeimből előtört az a gyönyörű szempár ami óvó tekintettel követett folyton. Innen pedig egy lépést sem kellett tennem, hogy egy hirtelen váltással a srácra ne gondoljak. Tudom, hogy találkoztam már valahol vele. Valaki más arcáról nézett már rám egyszer. Ha hinnék a reinkarnációban akkor mondhatnám, hogy egy másik életében talán pont az egyik áldozatom volt. De nem hiszek. Sőt valami olyasmi is volt a dologban, nem ilyen rövid idő alatt bukkannak fel ismét az emberek, vagy mit tudom én mi. Lehet utána kellene néznem, vagy inkább elfelejteni a francba az egészet. Úgy sem látom ismét. Bele kellene törődnöm egyszerűen.
 - Miért nem megy? Biztos rosszul lettem összerakva, vagy valami ilyen kozmikus defektet kaptam amikor a doktor átváltoztatott. –sóhajtottam fel, majd kinyújtóztam. Élesen belém villant az érzés, újra itt van. Itt a közelben. Éreztem a jelenlétét és a hívó kapcsolatot ami köztünk volt.
- Nem lehet. –pattantam fel hirtelen és vizslattam a környéket. Nem lehet, hogy ő az, vagy mégis? Akkor miért nem mutatkozik? Mire jó ez a macska-egér játék? Vagy talán már nem is kellek neki, mióta…Nem, ha így van akkor mondja meg a szemembe! Ezt már nem hagyom annyiban, most nincs semmi ami megzavarhatna. Egyenesen a vonzódás irányába mentem. A sétány másik feléről éreztem, olyan közel volt, hogy szinte bizsergett a bőröm. Futni kezdtem, mert féltem megint eltűnik, hogy csak egy árnyékot találok a helyén. Nem, még mindig itt van, egyhelyben ácsorog. Vár, talán arra vár, hogy végre megtaláljam. Nem törődtem a szabályokkal és átvágtam a bokrok között. Ahogy végre átjutottam az utolsó ágakon is ott voltam. Végre, újra egy helyen voltam vele. Kerestem a tömegben, de nem láttam, túl sokan voltak. Valami előadásféleséget tartottak. Egy pasas beszélt és rengetegen figyelték. Nem láttam, de még éreztem, hogy maradt. Nem tűnt el, csak én nem látom. A tömegen préseltem át magam, fürkészve, hátha megpillantom az alakját, vagy megérzem pontosan az illatát. A fejemben újra és újra a hívogató hangját hallottam. Már csak pár lépés, de még mindig nem pillantottam meg. Hol vagy? Miért rejtőzködsz. Kinyújtottam a kezem és elkaptam a karját. Villámcsapásként cikázott át bennem egy furcsa érzés. Végre átverekedtem magam az utolsó akadályon is. Ott ált ő, és a kezemet bámulta, majd lenézett rám. Csillogó szemében ismét a barátságosság és az aggodalom szikrája csillant fel. A reptéri srác karját szorongattam reménykedve kapaszkodva egy másik személy után sóvárogva. A barna szempár pedig meglepetten kerekedett el, majd az ismeretlen ismerős ajka kissé megremegett és hirtelen magával rántott. Nem ellenkeztem, a végére akartam járni az ügynek, így nem kellett húzni maga után, önként követtem. Kiértünk a tömegből ő pedig egyre csak távolodott. Értetlenül vizslattam, cseppet sem volt ismerős, leszámítva a szemét. Két sarokkal arrébb amikor már nem volt senki az egyik beugró részen hírtelen megállt.
- Semmit sem változtál. –nézett rám mosolyogva.
- Ki vagy te? –döbbentem meg és lassan ejtettem ki a szavakat.
- Azt mondták, csak kitaláltalak. De nem, hiszen itt vagy. –fogta meg a karom. –Látlak téged, és más is lát. –tekintete csillogott a megkönnyebbüléstől.
- Ki vagy te?! –kérdeztem ismét még lassabban.
- Jah igen. Iván vagyok. Iván Daskov, de neked talán úgy ismerősebb, hogy egy kisfiú évekkel ez előttről. –leesett az állam, ő pedig, mint azon az estén önkéntelen is megérintette a fogamat. Most nem volt kint, de ez a mozdulat és a tekintete visszarepített addig az éjszakáig.
- Nem lehet. De hiszen én… –dadogtam, és az emlékáradat elrepített arra a pontra amikor is nem töröltem ki az emlékeit. –Biztosan összekeversz valakivel, ahogyan én is korábban. –léptem hátra, hogy elmeneküljek.
- Várj! Ne nézz hülyének. Te is tudod, hogy igazat mondok! –nyúlt utánam.
- Nem, nem tudom. Soha életemben nem láttalak, és ez így tökéletesen jó. Mindkettőnknek! –próbáltam beültetni az elméjébe, de túl riadt voltam a sikerhez.
- Ne félj tőlem. –mondta szelíden, reménykedő arccal. –Nem mondtam el senkinek, hogy mi vagy.
- Úgy sem hinné el senki. –sziszegtem rá és leráztam magamról a kezét.
- Látod, igazam van. Nem tagadod. –mosolyodott el.
- Hagyj lógva öcsi! Jobb lesz úgy. –hagytam faképnél. Nem figyeltem merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni attól a vonzástól ami elvezetett hozzá. Bárki is okozta, rettentő kedves volt tőle. Arra döbbentem rá a sietős séta közben, hogy aggódom. Miatta, a titka miatt, de legfőképp érte és amit okozhattam benne azon az éjszakán. Talán meg kellene keresnem, de az is lehet, hogy ez az egyik legrosszabb ötletem ami valaha is volt, és hozzá kell tenni, akadt jó pár. Végül a park közepén levő tónál kötöttem ki. Egy kevésbé forgalmas helyen telepedtem le a fa törzsének takarásában. A vízen táncoló fények naplementéről árulkodtak. Hosszasan bámultam a csillogó tükröződést, míg a távoli zsibongásból ki nem szűrődött egy felém irányuló léptek zaja.
- Ott hagytál, csak úgy! –került elő a fa mellől Iván.
- Magasságos egek. Te meg mit keresel itt? –meredtem bele a fölém tornyosuló srác arcába. Csillogó mogyoróbarna szemek. Hogy nem jöttem rá egyből?!
- Csak úgy otthagytál! –ismételte meg kissé felháborodott hangon.
- Mégsem ráztalak le! –ráncoltam a szemöldököm.
- Miért? –kérdezte kíváncsivá válva.
- Mit miért? Miért hagytalak ott? –bólintott. –Mégis mit kellene tennem?
- Azt hittem van magyarázat. –fordította el a tekintetét.
- Nincs. –húztam egyet a vállamon. –Ha csak emiatt jöttél utánam, már mehetsz is. –néztem újra a víztükröt.
 - Hoppá. –hallottam vidám hangját és ugyan abban a pillanatban megéreztem kiserkenő vérének illatát. A legutóbbi táplálkozásom kimaradt egy vita miatt. Most pedig még a mai adagom előtt jöttem el. Vére illata harapásra késztetett, de itt bárki megláthat. Egy véletlen erre futó ember és végem, vagy épp neki. Felesleges áldozat lenne.
- El sem hiszed, mekkora bajt keversz ezzel. –meredtem magam elé. Némán elém lépett, letérdelt a puha fűbe. Vérző ujjával az arcomra húzott egy vörös csíkot.
- Legalább nem felejtesz el újra, míg érzed a vérem illatát.
- Le kellene lépned. Most. –néztem rá haragosan. Csak tekintetem iránya változott, az izmaim megfeszülve mozdulatlan keménységbe dermedtek. Ha most megmoccannék, rávetném magam.
- Válaszokat kell kapnom. –nézett mélyen a szemembe.
 - Már megint miről? –sóhajtottam.
- Nem végeztél velem.
- Amint ez látszik is.
- Miért?
- Szerintem túl sokat kaptál a véremből. Már értem miért lehetek mások számára idegesítő…
- Szóval?
- Mert volt benned valami ami nem hagyta megtenni. Nem akartam egy ártatlan kisfiút kivégezni.
- De megharaptál.
- Mert akkor is ilyeneket csináltál. –pillantottam a vérző ujjára. –Sebesült voltam, te pedig kijöttél egyedül. Amikor pedig a számba nyúltál felsértette az ujjad. Nem tudtam megállni, hogy ne bántsalak. De nem bírtam elvenni az életet azokból a szemekből amik aggódva néztek rám. –meglepett arcot vágott.
- Értem. –köszörülte meg a torkát. Ez kíváncsivá tett. Zavarban van?! Vagy valami másra számított?! Csak néztem rá, míg végül ő kezdte el bámulni a vizet. Mellém telepedett, de tisztes távolságot tartott. Az első okos gondolat.
–És miért nem derült ki eddig a létezésetek? –kérdezte végül.
- Mert a társaim nem olyan ostobák, vagy épp puhák, mint én voltam. Lássuk be, ki kellett volna törölnöm az emlékeidet.
- Hogy mit? Azt hogyan?! És miért? –pillantott újra rám.
- Egy bevált módszer, hogy a zsákmányt ne kelljen megölni.
- Szóval akkor egy félresikerült zsákmány lennék? –nézett maga elé. – Érdekes fordulat.
- Nem. Vagyis... az ég szerelmére. Nekünk nem kellene erről cseverésznünk. Egy szót sem kellett volna mondanom. Túl abszurd ez az egész. –álltam fel.
- A vámpír aki menekül egy fiú elöl. –nézett fel rám mosolyogva.
- Mit vársz? Bocsánatot, vagy nagy lélegzetű monológot, hogy mennyire sokat jelentett számomra azaz este? Ha a házban maradsz, most csak egy átlagos tizenéves lennél.
- Egy szóval sem mondtam, hogy baj, vagy bocsánatkérést akarok hallani. Engem az igazság érdekel, nem pedig az a rengeteg hazugság amivel teletömtek az évek során.
- Az igazság?! Az igazság? –bólintott. –Az élet szívás élve és holtan egyaránt. Ez a büdös nagy igazság. Most pedig menj haza, mielőtt még valami más nem feni rád a fogát.
- De még nem is…
- Mennem kell. Már várnak rám. –ugrottam fel a fa ágai közé, hogy ne tudjon követni. Megvártam, míg elsétált és csak akkor jöttem újból elő. –Tényleg mennem kell, mindjárt jelenésem van. –néztem az égre fintorogva. Semmi, de semmi kedvem nincs hozzá.

Észrevettem, hogy séta közben furcsán bámultak az emberek, mire rájöttem mi lehet a baj. Annyira beleivódott az érzékeimbe, hogy el is feledkeztem róla. Iván vérét a kézfejemmel töröltem le arcomról, de nem bírtam megállni, hogy meg ne ízleljem. Furcsa vágy buzgott fel bennem ettől, de az esti várható történések miatt nem tudott igazán kibontakozni.
A naplemente fénye gyönyörű színben öltöztette a villát. Pár turista fotózkodott a kerítésen kívül és meglepődve figyelték ahogy elsétáltam az őrök mellett. Emberi szolgálat vámpíroknak. Ezen jól szoktam szórakozni. Vámpírok nyújtanak szolgáltatásokat vámpíroknak, de a munkát mégiscsak emberek végzik el. Persze ők irányított, amolyan „karbantartott” emberek. A megnevezés elég lenéző, de hát pár száz év a földön és máris mindenhatónak képzelik magukat. A kavicsos ösvényen sétálva éreztem Michael hívogató tekintetét magamon. Fel sem kellett pillantanom, lelki szemeim előtt láttam a remekbe szabott öltönyt és azokat a szemeket. Tiszta deja vu érzés. A kötelékem a ház urával teljesen más, mint a teremtőmmel volt régen. Michael elmélete szerint azért, mert ő az erejével nem akar annyira korlátozni, mint régen a doktor. Nem tudom, mennyiben igaz ez, de amíg nincs a fejemben és meg tudom őrizni a hidegvéremet mellette nincs gond. Persze ez csak a testi vágyak értelmében értendő, ugyanis túl könnyen képes felbosszantani egy-egy apró megjegyzésével. A személyzeti folyosón mentem az irodába, hogy véletlenül se találkozzak Conráddal.
- Túl nagy gonddal kerülöd a vendégünket. indította a beszélgetést Michael. Önkéntelenül felsóhajtottam. Semmi kedven nem volt róla beszélni, amikor legalább nem kell elviselnem a jelenlétét. - Valakin le kell töltenem a mérgemet. Ő pedig önként lépett színre a szerephez. –ültem le miután Michael felém fordult a hatalmas ablakok előtt.
 - Elina. Tudhatnád, hogy ha csak ez számítana milyen is lenne a Föld.
- Nekem mondod? Én lennék az első halott. –villantottam rá egy széles mosolyt. Michael elsétált a bőrkanapé mögött, majd leült mellém.
- Unalmasabb lenne az élet, ha ez megtörténne. –ujjaival az egyik tincsemet morzsolgatta.
- Egy szórakozási lehetőséggel kevesebb. –húztam egyet a vállamon.
- Alábecsülöd magad. –az ujjai a nyakamra tévedtek, miután kibontotta a hajam.
- Ó, az kizárt. Túlbecsülöm magam, de nem csak én. A kiemelt figyelmed pedig csak olaj a tűzre. –pillantottam rá, de a vágy egy szikrája sem tűnt fel. Valami akkor sem stimmel ezzel a kötelékkel szerencsémre.
- A tüzességed életet visz az elszürkült villába. –simította végig a kulcscsontomat.
- Szürkének épp nem nevezném a helyet. –nevettem fel. –Azt hiszem ideje mennem. –váltottam hirtelen témát amikor az ujjai tovább kalandoztak.
- Próbálj meg jobb képet vágni amíg itt van. Nagyon befolyásos odaát. –nézett rám komolyan.
- Megpróbálok majd mosolyogni a vicsorgás helyett. –sóhajtottam ismételten beleegyezően.
- Jó kislány! –tekintete várakozóvá vált. Tudtam mi járhat a fejében, még ha nem is hallottam, vagy éreztem. Magára hagytam Michaelt aki utoljára még annyit szólt, hogy: „Kápráztass el!”
- Kápráztass el… kápráztass el. Könnyű mondani. –vitattam meg magammal a szobám felé menet. Szófogadó házi kedvencként kezdtem el kutakodni a szekrényben. Az ajtó belső felén levő tükörbe pillantva magamat láttam, mint csivava. Ezen nevetnem kellett, bár cseppet sem mulatságos a tudat, hogy megszelídítettek.
- Legközelebb majd dörgölőzz a lábához és nyald meg a kezét. –adtam tanácsot a rám bámuló másomnak. Végül egy fűzős fekete felsőt választottam, hozzá illő szoknyával. Persze bár házon belül lesz az este, de én mégis felcsatoltam a tőröm. Conrád jelenlétében bármi megeshet. Utolsó simításként kiengedtem ismét a hajam és elindultam túlélni az estét. Ha különleges vendég volt villában, Michael még kiválóbb házigazdának minősült. Két újonc kölyökkel találkozva megtudtam, hogy ma a vendégünk egy szűz lányt kap. Ez igazán figyelemre méltó. Általában úgy zajlottak a vacsorák, hogy vagy a saját embereinkből választottunk, vagy a friss szerzeményből amit a beszerzők hoztak. Nick és én is egy ilyen csapat vagyunk. Ám valahogy gyakran érzem azt, hogy egy modernkori római orgiába csöppenek, az ételek hiányát leszámítva. A testi kapcsolatok sem szokatlanok ilyenkor, de egy fészekben nincs hely a szemérmességnek. Ezt korán fel kellett fedeznem. Péntek révén a helyem Michael jobbján volt, Conrád pedig a balját foglalta el. Próbáltam a jó oldalát nézni, legalább ül közöttünk valaki. Michael elismerő tekintete egy pillanatig boldogsággal töltött el. Ezeket a kötelék számlájára írtam már vagy hat éve. Az öröm nem tartott soká, hála Conrád gondoskodásának.
- Igazán kívánatos, üdítő látványban van részünk. Reménykedem szerencsémben, hogy a desszert szerepében megtisztelnél. –mosolyától kivillantak szemfogai.
- Attól tartok kedves barátom hiába reménykedsz. –válaszolt helyettem Michael. –Elinát senki sem választhatja. –nyújtotta felém a kezét és segített helyet foglalni. Kezét a combomon pihentette és hüvelykujjával cirógatott a szoknyámon át. Megérezhette a szíjat, mert egy pillanatra kifürkészhetetlen arccal pillantott rám. Ám Conrád nem hagyta annyiban.
- Csak nem veszed ennyire zokon, hogy egyszer osztozkodnod kelljen?!
- Félreértesz. Elinát Senki sem választhatja. –hangsúlyozta a Senkit. Conrád meglepett vigyort villantott.
- Igazán érdekes. –a téma itt megszakadt, mert belépett a lány. Hófehér ruhájában a frissen hullott első hóra emlékeztetett. Fiatal volt, szép és ismerős. Valahol láttam már. Erre meg mertem volna esküdni is. A vendég Michael felé fordult. bár a mosolya semmi jót nem ígért, erre akkor sem számítottam.
- Drága barátom. Nagyra értékelem ajándékod, ám vissza kell utasítanom. –a teremben feszült csend telepedett meg ettől a lépéstől.
- Értem. És mit kívánsz helyette? –kérdezte érezhetően erőltetett nyugalommal a ház ura. A vendég nem szólt egy szót sem, csak sokatmondóan rám pillantott. Megrémültem, mert tudtam, hogy amikor pár éve egy másik tag meglépte ezt Michael vére után sóvárogva, a férfi eleget tett ennek a kérésnek. Pedig az sokkal nagyobb tiszteletlenség volt, mint ami esetemben fennállt.
- Nem! –pattantam fel.
- Elina.
- Nem!
- Tudod a ház szabályait. –meredt rám. Szemei izzottak. Düh? Féltékenység? Bármit is láttam, tudtam ő sem akarta, hogy bárki is megkóstoljon, de a saját szabályait nem rúgja fel nyilvánosan.
- Amikor idejöttem a szavadat adtad, hogy senki, de senki sem harap meg! –kiáltottam rá.
- A családból senki. –javított ki. Elöntött a düh és az undor, hogy ilyen könnyen kijátszhatja a dolgokat.
- Nem! –pánikoltam be.
- Ne ellenkezz gyermek! –villantotta ki szemfogait.
- Dögölj meg! Nem vagy a teremtőm. –sziszegtem rá. Körbepillantottam és gondolkodás nélkül az ablakhoz rohanva, azt kitörve kiugrottam. A szilánkok felsértettek, de nem volt komolyabb bajom. Földre érkezve már rohantam is el innen minél messzebbre. Először Conrád nevetését, majd Nick földet érését hallottam. Két utcával arrébb elállta az utamat, de egyedül volt.
- Várj-várj! –emelte fel a kezeit. –Nem akarlak bántani.
- Nem megyek vissza! –ráztam kétségbeesve a fejem. 
- Rendben. Szerintem Michael sem akarja, míg az a pasas itt van és ilyen húzásokkal próbálkozik. Különben nem engem küld egyedül. –logikusnak hangzott.
- Gyűlölöm azt a szemetet.
- Tudom, és most már nem is csodálkozom. Megmondom mi lesz. Conrád azt hiszi könnyedén legyőzlek, így hihető lesz, hogy megküzdöttünk.
- Nem akarlak bántani! –néztem rá szomorúan, mire felnevetett.
- Nem fogsz bántani. De inkább ez, mint visszamenni és megharaptatni magad vele, majd elviselni a nyilvános büntetést amiért ellen szegültél az uradnak. –komorodott el.
- Sajnálom. –lendültem támadásba ő pedig nem ellenkezett. Minden egyes találatom fájdalmasan pontosan ért célba. A vámpír iránti gyűlöletem olyan erőssé fokozódott, hogy teljesen elvakított. Fájó, vérző kezem és Nick kisebesedett zúzódásainak látványa állított csak le. Védekezés nélkül állta a támadásokat, de megroggyant és a végén összecsuklott.
- Sajnálom! –adtam egy csókot az arcának kevésbé sérült részére, majd elrohantam hátra sem nézve.