18. Titkok és erők

A hajnali ébresztés számunkra még szokatlan volt. Ám barátainknak már napi rutinként telt a korai kelés, etetés, pelenkázás és öltöztetés.
- Jó reggelt! –suttogva jött be  Missi miután minden feladattal végeztek. Roy épp a reggeli adást hallgatva játszott a fiával.
 - Szia! –mindketten átszellemült mosollyal néztünk fel. Merion közöttünk feküdt és szopizta az ujját.
- Hogy milyen kis aranyos. –mosolygott rá ő is. –Merion lett a neve végül?
- Igen. Igazán neki való. –simította el Iván a barnás babatincseket.
- A fiúk hogy vannak? –ültem fel. - Már minden rendben. Alex megkapta a reggeliét és most hagyja, hogy az apja piszkálja. –nevette el magát Missi.
- Missi, mindent köszönök.
- Ugyan, ne butáskodj! Majd gyertek reggelizni. –hagyott magunkra.
- Mennünk kellene, nem gondolod?
- De igen. Merion is már biztosan éhes. Furcsa, hogy nem sír. –ráncoltam a szemöldököm.
- Most, hogy mondod. Csak gügyörészik csendesen.
- Halk, mint egy igazi vadász. –vettem fel, mire nagy szemeivel csak nézte a világot.
- Nem úgy volt, hogy a babák nem látnak egy ideig?
- De igen, miért? –fordulok a pakoló Iván felé, mire a kicsi belezendített a sírásba.
- Oh, hát mi a baj? –vette át Iván tőlem, mire meg is nyugodott.
- Na szép. A kisasszony máris apás. –csóváltam a fejem mosolyogva.
- Egyébként a tekintete követett ahogy pakoltam.
- Az nem lehet. –döbbentem le.
- És akkor kezdett el sírni amikor megfordultál és nem látott.
- Döbbenetes. Máris képes fókuszálni, pedig még egy napos sincs. –teszteltem le amit vidám gügyögés kísért.
- Szóval tényleg más. Több, mint egy ember.
- Páratlan. –töprengtem el. –A legtökéletesebb ragadozók utódai is védtelenek az első napokban.
- Ő is védtelen!
- Nem vagyok benne annyira biztos.
- Na, hogy van a csapat? –nyitott be Roy karján Alexszel.
- Hihetetlenül. –fordultunk feléjük.
- Megnézhetjük a hercegnőt?
- Persze. –a két pasi karjukon a gyerekekkel nagy játszadozásba kezdtek, én közben kispuriztam Missihez.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Amikor Merion először felsírt, nem volt furcsa a szájürege?
- Nem, de mit értesz furcsa alatt?
- Fogakat.
- Mit?! –kiáltott fel döbbenten. –Úgy érted vámpírfogakat? - halkult vissza.
- Igen.
- Nem láttam semmi furcsát, de nem azzal voltam elfoglalva. A kis nyakára tekeredett a köldökzsinór. Azt próbáltam leszedni minél előbb.
- Értem.
- Szóval vámpír lett?
- Nem tudom, de már lát és nevet.
- Sokáig volt bent.
- És eddig még nem sírt, hogy éhes.
- Hű, ez durva.
- Nekem mondod?
- Elina, mennünk kellene. Merion kezd nyűgös lenni. –rázogatta a kicsit.
- Rendben, de nincs semmink amibe bebugyolálhatnánk. Nem szülésre készültem.
- Én igen. –vigyorgott Iván. –Bármi megeshet alapon a csomagtartóban van a batyu.
- Isten vagy!
- Tudom. –diadalittasan állt a szoba közepén, majd Merion rázendített a fülsüketítő sírásra.
- Ajjaj.
- Erős torka van! –pislogott Roy, mire Alex is csatlakozott a mini kórushoz.
- Behozom a cuccokat. –szaladtam ki a kocsihoz. Felöltöztettük és bebugyoláltuk a hordozóba, de közben végig sírdogált.
- Majd gyertek látogatóba!
- Majd szóljatok, ha már szabad!
- Rendben. –a búcsú és a haza út is gyors volt, de a kis légtérbe, csak még erőteljesebben hangzott Merion fájdalmas éneke.
- Nyugodj meg kincsem, ha hazaértünk kiderítjük mi a baj. –próbáltam nyugtatni, de nem használt. A lakásban már készen állt a babaszoba, ahogyan a hálóm is átalakult közössé. Nem volt egy nagy a ház már három embernek, de remélhetőleg ráérünk később is költözni. Nem is mentünk beljebb, a konyhaasztalra lepakoltunk és kihámoztuk az apróságot.
- Szerintem éhes lesz.
- Vér kell.
- Nem próbálnánk meg előbb tejjel? –Iván hangja aggodalmas volt.
- Azt akarom én is, de ahhoz vérre van szükségem. Basszus! Elfelejtettem, hogy ki lett dobva minden. –nyüszítettem fel kétségbeesetten.
- Én még itt vagyok. –az esti mozdulatot megismételve dobta le Iván a pólóját.
- Nem szeretlek így megérinteni. –néztem rá bánatosan. –Olyan, mintha csak egy vérzacskó lennél.
- A Kicsiért és érted mindent. És különben is, ez a vérzacskó már rég óta a tiéd. –ölelt magához Iván. - Akkor rajta. –sóhajtottam, majd felszakítottam a nyakán a bőrt. Imádtam, imádom a vérét, de csak az erotika túlfűtött hevében.
- Hűű... Most tényleg más. –rogyott meg Iván térde egy pillanatra. Éreztem ahogy testem élvezi a vérét. Rég elfeledett örömtáncot jártak az érzékeim és az izmaim is.
- Sajnálom. Amint tudok szerzek zacskósat. –nyaltam le a még kiserkenő utolsó cseppet, majd egy csókot nyomtam rá. Merion egy pillanatig elhallgatott, majd ismételten bömbölni kezdett, de most már fájdalmasan.
- Nekem nem lesz bajom, max megsüketülök. –ült le a székre Iván.
- Gyere kincsem. –vettem fel a kicsit és bevittem a szobába. Régi család lányaként illetlennek tartottam volna a konyhában megszoptatni. Az ágyra leülve próbálkoztam, de csak szipogást és hatalmas krokodilkönnyeket értem el. –Nem megy! –ha tudtam volna sírni én is rázendítek.
- Nyugalom. Próbáljuk meg cumisüvegből. –hozta be Iván a műanyag palackot. Átadtam a kicsit és megpróbáltam megtölteni az üveget, de csak félig sikerült.
- Tessék! –nyújtottam át.
- Nem fogadja el! –huppant le mellém Iván az ágyra. Mindketten megrendültünk abban a pillanatban. Még csak egy napos a babánk és máris csődöt mondtunk. Nekidőltem Ivánnak, mire a még friss sebből kicsordult egy csepp vér. Merion elhallgatott.
- Vért akar. –nézett rám Iván. A nyakához nyúltam és letöröltem azt a cseppet. Merion követte az ujjamat.
- Elképesztő. –mondtuk egyszerre.
- Add oda, van egy ötletem. –vettem át mosolyogva. Lehúztam a felsőm és a halvány foltnál felhasítottam a bőrömet a mellemen. –Vér a véremből. –emeltem hozzá a kicsit.
- Aocs. –szisszentem fel.
- Mi az?
- Van már foga. Szerintem azért sírt annyira. –Merion vért és anyatejet is evett bőségesen.
- Érdekes ízlése van. –ringatta el Iván, amíg összeszedtem magam.
- Mindenben kettős.
- Egy igazi drágakő!
- Apa, anya szemefénye. –boldog mosollyal nézett ránk, majd ásított egy nagyot.
- Lefekteted?
- Persze.
- Addig megpróbálok vért szerezni.
- Attól a fasztól?
- Nincs más csatornám.
- Nem sétálhatnál be a kórházba és bűvölnél el mindenkit?
- Minek nézel, varázslónak? Nekem sem kellene, ha lenne másik út.
- De ha csak célzást tesz Merionra, esküszöm megölöm!
- Tudom szerelmem! –csókoltam meg. A konyhába mentem, hogy felhívjam Archiet. 2csengés után felvette és meglepettnek tűnt.
- Oterion kocsma, Archie beszél.
- Helló Archie.
- Elina?
 - Nos, mielőtt még bármi kedvességet mondanál a szokásodhoz híven, üzleti ajánlatom van.
- Hallgatlak.
- Heti 15, majd később 12tasak vért szállíts le nekem, azonnali utalással fizetek.
- Na, csak nem irgalmas vámpírbefogadó központ lettél?
- Nem.
- Akkor hányan költöztek be hozzád a régi cimboráid közül?
- Sehányan.
- Elina, tudod, hogy én vagyok az itteni központ. Szóval áruld el hány vámpír költözött hozzád!
- Egy sem. Költözni nem költözött.
- Akkor?
- Szültem egyet. –a vonal végén síri csend honolt percekig. Archie lélegzete is megállt. –Itt vagy?
- Máris viszem. –tette le a telefont.
- Ebbe meg mi ütött? –meredtem a telefonkagylóra.
- Mi történt?
- Archie idejön.
- Hol vannak a fegyvereid? Megölöm!
- Várj! Valami furcsa dolog történt. Zokszó nélkül hozza a vért.
- Csapda! El akarja őt pusztítani. Ahogyan abban a borzalmas könyvben volt.
- Azt nem fogjuk hagyni. Én csak azt mondom várjuk meg mit is akar.
- Minek?
- Ha csak úgy ok nélkül megöljük a városi közösség központjának urát, végünk. Ahogyan a szüleidnek és Missiéknek is. Lemészárolnának mindenkit aki csak valaha is egy pillanatra fontos volt nekünk.
- Akkor mit tegyünk? Eresszük be?
- Nem tudom! –gondolkodtam. –Megvan. Ha csak céloz rá, hogy bántani akarja Meriont, kihívom egy párbajra. Amilyen régi vágású nem mond nemet. Akkor pedig jogosan végezhetek vele.
- És ha ő öl meg téged? Végtére is csak pár órája vagy ismét teljesen önmagad.
- Majdnem sikerült megölnöm a legrettegettebb vadászt akivel még Archie sem kezdett ki. Nem lesz bajom. –kacsintottam rá.
- Azért én hozom azokat a fegyvereket. –kopogás zavart meg minket.
- Archie vagyok. Meghoztam amit kértél. Velem van még Rolf, Sarah, Jonh, és az ikrek. Látni kívánjuk a gyermeket! –Iván rohant az ágy alá rejtett késekért. A hosszabb fegyvert megtartotta magának, a két kisebb pengét pedig átadta nekem. Ez volt a megbeszélt taktikánk.

Az ajtóhoz léptem és kitártam. Archie állt ott, kezében a hűtőtáskával. Hátrább álltak a többiek. Ennyit sikerült érzékelnem, mielőtt éles fájdalommal szakadt volna rám a világ zaja. Iskolai neszek, pedig a legközelebbi iskola is jó 10 percre van tőlünk. Beszélgetések, autók, motorok, biciklicsengők, kutyák és macskák. Mind-mind egyszerre üvöltöttek a fejemben, én pedig az ajtóban térdre rogyva. Másodszor kerültem a földi pokolba, ám most nem volt doktor, hogy megmentsen.
- Elina! –zúgott a fejemben Iván hangja is aki megpróbált elráncigálni onnan, bár nem értett semmit sem az egészből. Az izmaim annyira megfeszültek, hogy képtelen volt megmozdítani, holott máskor könnyedén felkapott, mikor még terhes voltam.
- Visszatértél közénk?! –nézett rám fürkészve Archie. A fejemet fogtam és csak üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A vámpír felnyalábolt és Ivánt követve bevitt a szobába. Végül már nem volt annyira süketítő a világ.
- Ez meg mi a franc volt? –ült le mellém Iván.
- Emlékszel amikor a prof kérdéseire válaszoltam?
- Ahha.
- Újra vámpír lett. Olyan, mintha most vált volna azzá. Ami lényegében igaz is. –állt meg Archie az ajtóban.
- Köszönöm! –pillantottam rá.
- Hmm? Nem hallottam pontosan? –nevette el magát a vámpír.
- KÖSZÖNÖM!
- Oké-oké. Csak azért akartam, hogy megismételni, mert ritkán hallani ezt tőled. –kacsintott rám.
- Attól még nem leszünk barátok. –fordultam Iván felé. - Sajnálom. Eszembe sem jutott, hogy ez lehet. –mondtam bűnbánóan.
- Én sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. –mosolygott bánatosan.
- Mikor változtál vissza?
- Még tegnap este, amikor megszületett a kicsi.
- De… Hazajöttünk kocsival és semmi baj nem volt. Akkor most miért?
- Nem tegnap változtál át ezek szerint. –cipőtalpát a falnak nyomta. Ha foltot hagy megfojtom!
- Talán a harapás az oka.
- Ki harapott meg?
- Merion.
- Ki?
- A lányunk! –forgattam a szemem, de rá kellett ébrednem, hogy még nem is tud róla. Én pedig elszóltam magam.
- Lány lett? –döbbenten bámult ránk. –Nem lehet.
- De.
- Kizárt.
- Csak tudom! –csattant fel Iván. –Lányunk született aki vérrel táplálkozik, és több, mint egy ember.
- Érdekes. –töprengett el Archie.
- Tudtam, hogy többet tudsz, mint amit elmondtál te szemét! –teremtem ott és eső dühömben a torkához nyomtam a tőrt.
- O, igen. Visszatért a régi vadóc. Hiányoztál kedvesem! –simította meg a hajam.
- Áruld el mit tudsz! –hagytam, hogy kiserkenjen a vére.
- Oké-oké, csak vissza a karmokkal anyatigris. –a vigyor bezzeg nem hervadt le az arcáról. Elengedtem és hátra léptem, de még mindig forrt bennem valami amit ő is érzett.
- Várunk! –türelmetlenségem tovább fokozta a paprikás hangulatom.
- Fiúnak kellett volna születnie a gyereknek. –bökte ki végül.
- Miért?
- Mert akkor a vámpírok egy új generációját hozhatta volna el.
- Milyen generációt? –kérdezett Iván.
- A nemző képeset.
- Honnan vetted ezt?
- Van egy régi prófécia. Ami alapján a vadászok kiszűrték, hogy bizonyos nők veszélyesek lehetnek, mert kihordhatják a gyermeket.
- Milyen nők?
- Akiknek közvetlen kapcsolatuk van a forrással.
- Forrás? –lépett mellém Iván.
- Az első és legfőbb.
- De nekem nincs. És mégis itt van ő!
- Elina, hát még mindig nem tudod honnan is származol? Hogy ki volt a doktor teremtője? –győzelemittas mosoly villant fel Archie arcán.
 - Az első? –mondtam elfúló hangon.
- Bizony. Egyenes ágról kaptad a tiszta vért. Különleges vagy. –lépett közelebb. –Ezért is akart megszerezni Michael. Csábítóbb vagy bármilyen ősi asszonynál, kinek közel sem olyan forró a vére. –simította meg az arcom. A következő pillanatban Iván behúzott Archienak egyet.
- Eddig is rühelltelek, de most már tényleg tele van veled a hócipőm.
- Nem rossz egy kis halandótól. –törölte meg vérző orrát a vámpír. –Ahogyan az sem, hogy képes voltál teherbe ejteni. Sőt, le is mondott mindenről, hogy kihordhassa a kölyködet!
- Szétverem a fejed! 
- Iván ne! Nincs értelme. –fogtam meg a karját. Éreztem a benne tomboló feszültséget, és teljes mértékben megértettem.
- Lehet, hogy nincs, de jól esne. –villantotta rám gyilkos tekintetét, de Merion hangja megzavart mindenkit.
- Én teljesítettem a kötelességem, sőt… Most mutassátok meg a gyermeket! –Archie hangja parancsoló volt. Ennyi elég is volt, hogy ismét felhúzzam magam, de nem tettem semmit. Összenéztünk Ivánnal, végül bementem a másik szobába és felvettem a kicsit. Amikor Archie megpillantotta hosszú percekig nem szólt semmit. Végül Merion ránézett és elmosolyodott. Két apró foga kivillant és jól tudtam miért. - Legalább ne néznél hazugnak! –mondtam szemrehányóan, mert éreztem a vére illatát. Archie mondott valamit régi nyelvjárásban, majd normál sebességben közeledett felénk.
- Hó-hó-hó! Mit akarsz?! –termett előtte Iván.
- Megvizsgálni. –mondta, de rá sem pillantott. Csak a kislányt nézte.
- Ha rosszban sántikálsz jobb, ha nem mész tovább. –hűvös és fenyegető volt a hangja amitől teljesen beindult a fantáziám. Az élvezetek efféle megvonása egy kis ideje nehezemre esett már.
- Ha tényleg vámpír, nem árthatok neki. –pillantott félre, majd elment Iván mellé. Merion ajkához nyúlt, mire a kicsi kitátotta a száját, mintha csak tudná, hogy mit várnak el tőle. Mindhárman megdöbbentünk ettől. Ő csak nevetett a csengő-bongó babahangján.
- Nem lehetséges! –hangzott a döbbenet Archie szájából ó írül. Kicsi furcsa volt hallani. Főleg, hogy abban a pillanatban elképzeltem a vámpírt kobold ruhába egy üst arannyal. A döbbenetem tovább fokozódott, mikor Archie hirtelen fél térdre ereszkedett és elkiáltotta magát, szintén az előbbi nyelven, de ezt már nem nagyon értettem.
Az ajtó kitárult és a többi vámpír belépett, de nem jöttek közelebb. Mind követte az előttünk görnyedező példáját.
- A gyermekeimmel együtt hűséget és engedelmességet fogadunk a gyermeknek! –ökölbe szorított keze hangos koppanással verődött izmos mellkasához, majd a padlóhoz. A többiek megismételték a mozdulatsort. 
- Mi?! –néztünk össze Ivánnal.
- Védeni fogjuk, és szolgálni amikor eljön az ideje.
- Miért?
- Minek az ideje?
- Hogy elfoglalja jogos helyét az első oldalán. –minden vámpír a szobában –leszámítva persze Meriont és engem– meghajolt. Ezzel is kifejezve hűségét a lányunkhoz.
- Na nem! Kizárt! A lányom nem lesz semmiféle ezeréves vén perverz jegyese! Se most, se máskor! –csattant fel Iván.
- A holttestünkön át sem! –álltam mellé. Már a puszta gondolat is őrjítő volt. És felháborító!
- Pedig okkal született a földre! És mi másért, minthogy az első jegyeseként új vámpírtársadalmat hozzon létre.
- Na jó. Elég legyen ebből a vámpír árja dologból! Merion azért születhetett meg, mert akadt két személy akik szerették és szeretik egymás. Most pedig már a közös gyermeküket is, akinek nincs kötelezően előírt sorsa!
- Talán csak annyi, hogy éljen hosszú és boldog életet! -tette hozzá Iván. Rámosolyogtam, de legszívesebben megcsókoltam volna. Merion rápillantott, majd máris nyújtózkodott a kis kezeivel felé. - Akárhogy is legyen. A hűségünk mától Merion úrnőé! –hajoltak meg mindannyian, majd szó nélkül felálltak és távoztak.
- Ez meg mi a jó élet volt? –vette át a lányát Iván.
- Nem tudom, de Archie olyan régimódi, hogy biztosan tartani fogja a szavát. Legalább tőle nem kell már tartanunk. –pakoltam be a vért a hűtőbe, kivéve egy tasakkal.
- Csak nem nasi? –nevetett.
- Is. Meg kipróbálnék valamit. –melegítettem meg, majd belekevertem a cumisüvegbe. Megpróbáltam megetetni, de persze Merion ódzkodott tőle.
- Meg tudom érteni. Cici helyett műanyag… Nekem sem tetszene. –vigyorgott Iván.
- Apja lánya! –nevettem el magam. Az egész délutánt babázással töltöttük, és végül hamarabb, valamint jobban elfáradtunk, mint a lányunk. Az este hagyományos fürdetés és más szokványos szertartás után végül ágyba került a kicsi
- Kész vagyok! –ásítottam egy nagyot.
- Nem hittem volna, hogy ilyen jól bírja. Egy percet sem aludt. –mászott be mellém a még vizes Iván.
- Vámpírként szívósabb, de ez tényleg kemény.
- Viszont legalább készítettünk jó sok képet róla. –ölelt át.
- Tudom, hogy valamit akartam még korábban, de nem jut eszembe.
- A korral jár! –nevette el magát, mire berezonált a mellkasa a fejem alatt.
- Lehet. –töprengtem el. –Jaj tudom már. Azt akartam a tuttodra adni, hogy mennyire is kívánlak, de már nincs hozzá erőm. –csókoltam meg a kulcscsontját.
- Ez hízelgő, annyi idő után. –cirógatta a karom.
- Hosszú volt a böjt, szóval most majd jön a dőzsölés. –kuncogtam.
- Csak ne most! Nem szívesen aludnék el közben.
- Nem ellenkezem. –szívtam be az illatát elalvás előtt.

Szerencsénkre ismételten sikerült teljesen végig durmolnunk az egész éjszakát. Másnap már fent is volt a kicsi, mire felébredtünk, de egy hangja nem volt amiért egy kis ideig nem volt körül rajongva. Viszont amint felébredtünk és teljesen éberek lettünk Merion kikerült a kiságyból és egész délelőtt ölben volt. Felváltva foglalkoztunk vele miközben a másikunk tette a dolgát. Ma már, hogy nem fájt a foga többször is kikövetelte magának az evést, így nekem is megnőtt a vérfogyasztásom. Még szerencse, hogy Archie tegnap több tasakkal hozott. Iván Merionnal az ölében küldött át pár képet a szüleinek a lányról és Missiéknek is, aminek az eredménye egy kora esti látogatás lett, miután Alex felébredt az alvásból.
- Hihetetlen, hogy kutya bajod! –mondta ámulva sokadjára Roy.
- Tudod gyorsan kiheverek dolgokat. –próbáltam zavarban lenni.
- És máris jól nézel ki. Úgy értem, úgy ahogyan előtte.
- Folytasd csak és gyalog mész haza! –mondta morcosan Missi aki még nem volt elégedett magával.
- Jól nézel ki csajszi. –ölelte át mögé lépve Iván. Alex és Merion egymás mellett feküdtek az ágyon. Négyünkből hárman aggódva figyeltük a párost, csak Roy élvezte az általa teremtett helyzetet.
- El sem hiszem, hogy csak most született. Értem én, hogy a fiúk lassabban fejlődnek, de Alex nagyjából egy hónapos korában tartott itt. A kicsi lány pedig még egy hetes sincs.
- Igen. Meglepő, de gyorsan fejlődik…
- Bár az is lehet, hogy a véletlen műve. –próbáltuk megmagyarázni Ivánnal.
- Srácok, mi lenne ha végre elmondanátok? –bukott ki Missiből.
- Mit?
- Úgy is rájönne heteken belül, hogy gáz van!
- Mi?
- Hogyan mondjuk el?! –néztem tanácstalanul Ivánra.
- Inkább szemléltesd, mert úgy egyszer sokkol. –lépett mellém.
- Kész vagy?! –néztem Royra.
- Igen, de mondjátok már mi van!
- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Mert ha elmondanád bajba sodornád a barátaidat és a két kicsit.
- Mi van már?! –türelmetlenségét igennek vettem. Félrehúztam Iván felsőjének nyakát, majd megharaptam. Csak pár korty vért vettem magamhoz, azt is csak azért, mert nem bírtam megállni. Végül izzó tekintettel Royra meredtem.
- Nem vagyok ember. –mondtam rezzenéstelen arccal és enyhén rózsaszín fogakkal. Roy először tátott szájjal bámult, majd elfehéredett, végül pedig nemes egyszerűséggel lefolyt a székről.
- Roy! –pattant fel Missi, Iván pedig ugrott, hogy felmerje az elájult barátját.
- Mindenre számítottam, csak erre nem. –sírta el magát Missi. A hormonjai még mindig nem voltak lecsillapodva és az aggodalom máris kihozta belőle.
- Sajnálom. –mentem vízért, miközben Iván pofozgatta a székre felültetett Royt.
- Mi-mi történt?! –tért magához. –Hol van?! –rezzent össze, majd meglátott.
- Jól vagy?! –tettem fel a világ talán legostobább kérdését egy ilyen helyzetben.
- Nem. Mégis hogyan lennék jól, mikor a haverom szerelme egy izé…egy démon!
- Vámpír. –javította ki Iván.
- Micsoda? Női drakula? És hol van Buffi? –egy végtelennek tűnő pillanatig megfagyott a levegő, majd Missi és Iván elnevették magukat.
- Kész vagy öregem. –tette a vállára a kezét.
- Persze, mert neked egyből egy csaj kell. –forgatta a szemeit Missi. Azt hittük ennyi volt az egész, de Roy nem oldódott fel.
- Várjatok már! De akkor miért vagy ébren? Hogy vagy ilyen szép, hogy élted túl a tengerparton velünk? Hogy alusztok együtt? És hogy csináltatok gyereket?! –záporoztak a kérdések.
- Nem kell koporsóban aludnom, és ne árt a napfény. Legalább is nem úgy, mint a filmekben. Nem kell nappal aludnom és nem félek a szenteltvíztől, kereszttől, fokhagymától. Ami pedig Meriont illeti, amíg kihordtam valamilyen úton módon visszatértem a régi emberi énemhez, de ezt még én magam sem értem pontosan. –válaszoltam meg a kérdéseit.
- És a vér?
- Nos a vér az igaz. Az emberi táplálék számomra nem épp előnyös hosszabb távon, de fogyasztható. A régebbi időkben megszoktam a koplalást, így nincs szükségem sok vérre. Vagyis eddig nem volt. Amennyi kellett azt pedig a vérátömlesztésekkor is használható bezacskózott vérrel oldom meg.
- Vagy épp velem. –vigyorgott Iván.
- És ez neked jó?! –meredt barátjára döbbenten.
- Ha tudnád milyen…
- Kösz nem. –vágta rá egyből. –Várjunk! Azt mondtad eddig. És mi változott?
- Táplálnom kell Meriont. Ehhez pedig több vérre van szükségem, de annyi, hogy nagyobb adagot kell magamhoz vennem, vagy sűrűbben rájárnom a hűtőre.
- És ő mi?
- Gyorsabban fejlődik. –mondta Iván.
- És tejet, valamint vért is fogyaszt.
- Vámpír? –pattant fel és viharzott be a szobába. –A fiam nem fekszik egy vámpír mellett! –kapta fel Alexet amire a fiúcska elsírta magát.
- Roy! –szólt rá Missi.
- Nyugi cimbora. Merion csak Elinát képes megharapni.
- Mi? –nézett ránk mindkettő.
- Így van. Ahol az engem átváltoztató vámpír megharapott, csak azon a hegen át képes a lányom engem is megharapni. A kicsi foga másként ártalmatlan. –vettem fel Meriont.
- Lehet, hogy vámpír, de ugyanakkor ember is. És az én lányom. –állt mellénk Iván.
- Haver, nem mondhatod komolyan! –fájdalmas képpel állt velünk szemben a hüppögő Alexszel.
- Ők az életem. –tette a vállamra a kezét. A lelkem mélyéig –már ha még van, elvégre az egyház szerint nincs– meghatódtam.
- Ahogyan a barátaink is. Végtére is te áradoztál a keresztlányodról percekkel ezelőtt.
- Amikor nem tudtam még, hogy vámpír.
- Épp ezért nem. Hát nem látod? Hisztizel itt, mint valami kis liba, holott nem történt semmi. Ez annyira érint téged, mintha azt mondta volna szegény Elina, hogy vegetáriánus! –korholta le Missi.
- Nem egészen olyan. –jegyeztem meg halkan.
- Ezzel nem segítesz. –pillantott rám Missi. –Engem nem érdekel, hogy micsoda, mert azt tudom, hogy a barátom és különleges személy. Ahogyan a kicsi Merion is akivel a fiam igen is barátkozni fog.
- Talán tényleg nem akkora dolog. –tört meg az ellenséges vonal Roy és köztem.
- Sajnálom, hogy nem vagyok vegetáriánus. –mondtam egy óvatos mosollyal.
- Ugye nem fogsz megharapni?!
- Csak, ha te is akarni fogod, és nincs más kiút.
- Rendben. Úgy sem fogom akarni. –végleg átszakadt a hirtelen épült gát köztünk.

Bár a nap további részében megmaradt egy bő 30cm-es távolság. Viszont végre szabad volt a társalgás és Royyal is elbeszélgettem. Főként különböző kérdéseire válaszolva, míg meg nem értett minden múltbéli dolgot, mint Iván angyala aki én voltam. Vagy a szakításunk okait. Mire búcsúzásra került a sor, még egy ölelés is belefért a részéről, amit ráadásul ő kezdeményezett. Rendesen meg is lepte a társaságot. Miután elmentek úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk hamar ágyba dugni Meriont és kiélvezni a kevésbé kifáradt testünket. Vagyis egymásét.
Épp fürdettük nagyban a lányt, mikor kopogtak az ajtón. Iván ment kinyitni, és mielőtt visszaért volna, már tudtam is, hogy kik a látogatóink.
 Delton és Justine a konyhában ült egy-egy pohár előttük és ránk vártak.
- Sejtettem, hogy azon a különleges tegnap éjjelen megtörtént a csoda. –mosolygott Merionra.
- Gyönyörű kislány. –pattant fel Justine, hogy megcsodálhassa. –És a neve is szép.
- Köszönjük, de mi járatban vagytok? –kérdeztem nem teljesen barátságosan.
- A naplóért jöttünk. –mondta csevegő hangnemben.
- Miféle naplóért?
- Ne játszd az ostobát gyermekem! Tudod te jól milyen naplóról beszélek.
- Gyermek?
- Hol van?
- Nincs nálam.
- Azt tudom, de hova rejtetted el?
- Biztos helyen van a te féléktől!
- Az a könyv a családom tulajdona! –emelte fel a hangját a prof.
- Bizonyítsa be!
- Az első lapon a családom címere van. –emelte fel a kezét, és a gyűrűs ujján ott csillogott az ismerős pecsétgyűrű.
- Ez nem jelent semmit. Csináltathattad is.
- A drága doktorod ellopta a családomtól a naplót. Add vissza, mielőtt még bajod esik. –a hangja nem volt fenyegető, mégis éreztem valami súlyosságot a levegőben. Elhittem egy pillanatra, hogy bármit is tehet velem.
- Azt a naplót nem áll módomban, sem pedig érdekemben átadni. És most távozzatok a házamból. –vittem be a szobába Meriont. A prof egy szó nélkül felállt és kisétált az ajtón. Justine pedig követte.
- Most komolyan. Mindenki meg van zavarodva? –támaszkodott az ajtónak karba tett kézzel Iván.
- Úgy fest. De nem érdekelnek. Az a napló az utolsó szál a teremtőmhöz. Nem mondok le róla.
- Fontos neked.
- Nálatok nem fontosabb.
- De fontos.
- Az. –néztem fel rá a kiságyból. –Fontos.
- Akkor meg fogjuk védeni az őrült sátánista proftól.
- Nem őrült.
- Biztos? –nevette el magát és a kezemet megfogva közelebb húzott.
- Ő nem őrült, viszont én megőrülök érted.
- O, micsoda átkötés. –csókolt meg szenvedélyesen.
- És ha sejtenéd, hogy még mit tudok. –mosolyogtam.
- Inkább lepj meg.
- Ez felhívás keringőre. –léptünk át a másik szobába és Iván máris a falnak támaszkodott. Gyors csókokkal szeltem át a felsőtestét, ő pedig nem ellenkezett. Valahogy a hónapokig tartó koplalás türelmetlenné tett mindkettőnket.
Már rutinosan szabadítottam meg az övétől. Egy elismerő arccirógatást kapok a műveletért. Többre nem futotta Ivánnak, mert a türelmetlenségem hamar hatott rá. Élveztem a hangját és a testében felgyülemlő vér dallamos áramlását, ahogyan fel-fel törő sóhajait is. Beindította érzékeimet a legteljesebb mértékben. Mielőtt még elmehetett volna Iván felhúzott magához. Megcsókolt, majd ismételten felkapott az ölébe, mint pár nappal ezelőtt. Ám most nem alvás miatt fektetett az ágyra, és betakarás helyett kitakarást alkalmazott rajtam. Feltolta lábaim és lágyan, de határozottan szétnyitotta combjaimat. Már épp kérni szerettem volna, hogy ne tétovázzon tovább, mikor megéreztem forró ajkait. A csókja elrepített messzire. Amilyen váratlan volt, olyan élvezetes is. Az ajkamat beszívtam, nehogy a kiadandó hangjaim felébresszék a lányunkat. Ajkait és nyelvét nemsokára kiegészítették ujjai is. A kellemesen bizsergető érzéstől összerándultam, de akkor Iván megállt és simogatással lazított el.
- Akarlak! –nyögtem elfúló hangon, ő pedig eleget tett kérésemnek. A korábbi együttlétünk amikor még ember voltam a mostanihoz képest sehol sem volt, pedig akkoriban is többször a csúcson kötöttem ki. De most mikor minden érzékem csak és kizárólag Ivánra összpontosult éreztem a legapróbb rezdülését. Az eredmény pedig egy hosszantartó, kíméletes ám roppant érzéki együttlét volt. Aminek a végén a legcsodálatosabb fáradtság szakadt ránk. Mindketten mosolyogva aludtunk el a másik karjai között.

A másnapi ébredés, bár későre sikerült, annál felemelőbb volt. Boldogan pihentünk hármasban, miután Iván behozta a gügyögő Meriont is.
- Meg kellene mutatnunk a szüleidnek is, mielőtt még túl nagyot nem nő. –játszottam az ujjaimmal Merionnak.
- Igen. Én is ezen gondolkoztam. Csak épp hogyan magyarázzuk meg a dolgokat?
- Én inkább amiatt aggódom, hogy mi lesz amikor idő előtt megtesz valamit. Végtére is már fogai vannak, igaz, hogy csak szemfogak, de akkor is.
- Meg nem mondhatjuk az igazat.
- Nem bírnák megemészteni. Sajnálom. –mosolyogtam rá bánatosan.
- Ne tedd. –észre sem vettük, hogy a kicsi mit ügyködik, míg fel nem húzta magát ülő helyzetbe.
- Magasságos…
- Merion, te meg mit csinálsz? –ült a lánnyal szemben törökülésbe az apja. Merion felnézett rá és elnevette magát. A szám elé kaptam a kezem meglepettségemben.
- Hogy lehet ennyire felgyorsulva? –gondolkoztam el, amíg apa és lánya vidáman elvoltak.
- Mi a baj? –vette ölbe a kicsit.
- Rossz előérzetem van. –mondtam komoran.
- Mivel kapcsolatban?
- Túl gyorsan fejlődik.
- És?
- Vagy a teste nem fogja követni, vagyis nemsokára egy kisiskolás lelke lesz a picike testébe zárva.
- És mi a másik lehetőség?
- Ha a teste is követi ezt az ütemet. De azt nem fogják bírni a csontjai. –mindketten a kezecskéivel mutogató Merionra néztünk.
- Mihez kezdjünk? –kérdezte már Iván is komoran.
- Hívd fel a szüleidet. Jöjjenek látogatóba ma! Addig én elmegyek a patikába vitaminért, meg csonterősítőkért.
 - Tele akarod tömni serkentővel? –kerekedett el Iván tekintete.
- Csak ha szükséges.
 Hamar megjártam a várost, de fájó szívvel léptem az otthonunkba a tudattal, hogy a gyönyörű gyermekünk végül is miattam szenved. Amiért elkövettem egy nagy hibát. Egy hihetetlen hibát, amit mégsem tudok megbánni. Ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Egy baba, egy apa és a nagyszülők életét tettem tönkre amikor nem haltam meg ott a fronton. Tudtomon kívül fájdalmat okoztam megannyi embernek.
Iván kiszúrhatott valamit, mert mikor leültem, hogy közösen beszélgessünk a szülőkkel megszorította a kezemet.

A látogatás örömteli volt, az első döbbenetet követően. Merion levette a lábukról nagyszüleit, akik boldogan nyüstölték az apróságot, míg végül el nem fáradt. Akkor a szülők is elbúcsúztak, ráadásul akkora szerencsénk lett, hogy bejelentették elutaznak egy időre. Így még inkább örültek, hogy láthatták Meriont. Iván még jó ideig beszélgetett velük a kocsinál, míg én megetettem a kicsit és megmértem magasságra, súlyra.
Az aggodalom paranoia kezdett lenni, ahogyan teltek a napok, majd a hetek. A kicsi lány pedig bár gyorsabban fejlődött, mint egy átlagos baba, nem történt aggodalomra okot adó változás. Még sem bírtam megnyugodni.
A 7 hónapos Merion beérte az első születésnapját ünneplő Alexet. Roy mostanra már könnyedén kezelte a dolgot, hogy a sógornője, mert annak tartott, vámpír. Épp a születésnapot ünnepeltük, mikor kimentem egy percre levegőzni.
- Minden rendben? –tette vállamra a kabátját Iván.
- Igen. –mosolyogtam rá. –Csak erős a hatás.
- Mit ne mondjak nekem is kicsit sok. –dörzsölte a hátamat mosolyogva.
- Bele sem merek gondolni nálunk mi lesz.
 - Majd Merion és a mamája elrágcsálnak egy-egy vérpudingot, míg mi esszük a tortát. –nevette el magát Iván.
 - Hm… Ez eszembe sem jutott. –képzeltem el egy kocsonyásan remegő vörös desszertet. Hirtelen a semmiből az udvarra zuhant egy madár. Pár vergődés után mozdulatlanná vált.
- Mi baja lehet? –indult el feléje Iván a szürkületben.
- Meghalt. –mondom a teraszról a vér szagát és a halált érezve. Iván mikor odaért rövid vizsgálódás után leguggolt melléje.
- Biztos vagy benne? –kérdezi meg önkéntelen, mire mellette teremtem. Már nagyjából megszokta, így csak kissé rezzent össze.
- Biztos. Nem ver a szíve. –válaszoltam egy pillanatnyi csendet követve.
- Szegény kis pára. –nyúlt feléje. –Még meleg. –vette fel két keze között fogva.
- Valahova el kellene temetnünk. –pillantottam körbe. Az a gondolat, hogy pusztán kidobjuk a kukába szörnyen hangzott.
- Sajnálom szegényt.
- Én is. –indultam el a bokrok felé.
- Várj! –Iván hangja meglepetten csengett. Ahogyan megfordultam egy vergődő madarat láttam meg a kezei között. Iván szabadon engedte, és a kis lény boldogan repült fel a magasba.
- Nem lehet. –nézem a távolodó alakot.
- Tévedtél!
- Nem. Halálos sebet kapott. Éreztem a vérének illatát is. –meredtem Ivánra aki értetlenül nézte a kezeit.
- Egy csepp vér sincs rajtam. Lehet, hogy a parti megzavarta az érzékeidet.
- Megérzem a vért! –csattantam fel.
- Jó rendben. Akkor mégsem volt halálos. A lényeg, hogy életben van és már messze jár. –mosolyogva átölelt és visszamentünk a többiekhez. Ám nem hagyott nyugodni a dolog.
Furcsa történések folynak mostanság körülöttünk…
Késő este értünk haza, Merion már javában aludt. Szerencsére „örökölte” a szívósságot és nem kell gyakran táplálkoznia. Ráadásul imádja az emberi ételeket is aminek leginkább mi örültünk. Miután lefektettem, végre mi is ágyba kerülhettünk. A nagy forgatag rendesen kifárasztott minket is. Én mégsem voltam képes aludni. Folyamatosan az a madár járt a fejembe, és, hogy biztosan nem tévedtem. Halott volt.
Iván már javában álmodott és motyogott, mikor én még mindig újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet.
- Nem teszem meg. –motyogta Iván. Felültem, de tudtam jól, hogy alszik.
- Hazudsz…
- Ki? –kérdeztem meg, hátha reagál rám is.
- Ez nem igaz…
- Oké, most felébresztelek. –löktem meg párszor, de semmi. Visszafeküdtem és figyeltem, de percekig meg sem szólalt. Aztán hirtelen felült, majd felkelt. A szemei nyitva voltak, de nem volt magánál. Felvette a cipőjét, majd kimet a szobából. Nem követtem, míg meg nem hallottam az ajtócsapódást. Akkor felpattantam, de már sem ő sem Merion nem volt a lakásban. A teraszhoz futottam és láttam, hogy Iván elhajt. Gondolkodás nélkül átugrottam a korláton és követtem őket. Ez nem normális alvajárás. Egy idő után rossz érzésem támadt, végül beigazolódott amikor Iván befordult a Delton rezidenciához vezető útra. Nem értettem mi ez az egész, de a gyomrom összeugrott. Féltettem mindkettőt attól az embertől és lám úgy fest nem hiába. A prof már a lépcsőn állva várta az érkezőket, Iván pedig pontosan megállt a bejárat előtt. Ahogy kiszálltak látszott rajta, hogy nincs magánál. Merion édesen aludt az apja vállán. A hideg futkosott a hátamon.

- Gyere be Elina! –nézett egyenesen rám, pedig nem lett volna szabad tudnia az ottlétemről.
- Mit tettél vele? –léptem elő a fényre.
- Semmit. Alszik. –a mosolya láttán majd lecsaptam az egyik rózsás dísz kaspót ami a márvány lépcsők lábánál állt.
- Valamit kellett tenned vele, ha egyszer itt van. –nem érdekelt semmi más, csak, hogy a családomat biztonságban tudjam. Itt és most eltörném a nyakát, ha tudnám később nem lenne baj belőle. Nem válaszolt, csak bement. Nyomában pedig Iván és Merion akiket persze egyből követtem. Ahogy beléptünk az ajtó becsukódott, bár ha ki akarnék törni nem tartana vissza. Először észhez kell térítenem őt, majd kiszabadítani és végezni ezzel az emberrel. Ám ahogy beértünk a szokásos szobába elkerekedett szemekkel álltam ledermedve.
- Majd elfeledtem. Nem vetted fel a telefont, így nem tudtam elmondani, hogy a kis barátaitok is itt vannak.
- Mit akarsz? Ennyit nem ér a napló! –éreztem, hogy egy pillanatra meghűlt a vérem, de nem adhatom át magam a kétségbeesésnek. Nem! Ha így teszek a halál fiai vagyunk mindannyian.
- A napló csak az alku egy része.
- És mi a másik? –meredek rá újonnan született gyűlölettel. Delton csettint egyet, erre Iván megrázta a fejét.
- Mi a…? –néz körbe döbbenten.
- Jól vagy? –lépnék közelebb, de a prof félbeszakít.
- A-a-a-a… Én ezt nem tenném.
- Mit tettél vele? –a tekintetem szikrázik, a szemfogaim az ajkamba hatolnak.
- Nem kellett tennem semmit. Magától is engedelmes.
- Mi? Dehogy engedelmeskedem magának! –csattant fel Iván.
- Pedig magadtól jöttél ide. –mondom ki a fájdalmas igazságot.
- Illetve, hogy pontosítsam az én hívásomra. De nem tagadhattad meg az atyai parancsot. –olyan könnyedén beszélt, mint aki egy kellemes délutáni csevegésen lenne. Nem pedig a hajnalok hajnalán valami katyvasz közepén.
- Hogy Mi???? –kérdeztük egyszerre Ivánal.
- Miféle őrültségről beszélsz?
- Ha az apámnak, vagy anyámnak baja esett én magam ölöm meg!
- Hm… Érdekes, hogy nem érzed. És az, hogy te sem vetted észre a változást. –nézett Ivánról rám.
- Miféle változást? –kérdeztem Iván helyett is.
- Ugyan Elina! Hol van a pörgős észjárás amiről annyit áradozott a Doktor? Ennyire elpuhultál volna? Vagy csak belesüllyedtél a hétköznapok mocsarába?
- Azt akarod mondani, hogy Iván változik?
- Majdnem! Bevégezte azon a viharos estén amikor is sikeresen megfogant. –mutatott rá Merionra. –Az unokám. –pillantásom elképedve cikázott a Merion/ Iván/ Delton hármason.
- Honnan szedte ezt a marhaságot? Az apám ember és nincs is Európában. Üzleti tárgyaláson van.
- Nem gyermekem. Ő csak felnevelt abban a tudatban, hogy ő nemzett. Ahogyan az anyád is hiszi.
- Ez őrültség! –Iván nem hitte el, viszont nekem már nem volt annyira hihetetlen.
- A lényeg, hogy most amikor ténylegesen is feléledt szunnyadó hatalmad, elhívtalak, hogy visszavegyem ami az enyém. És persze a te életerődet is, hogy úgy mondjam. Bónuszként.
- Miféle erő? Nekem nincs is…a madár. –fehéredett el az arca.
- Én mondtam, hogy halott volt. –suttogtam ökölbeszorított kézzel.
- Pontosan. Halott volt, hogy megtudjam mennyire is vagy az enyém.
- Rohadt szemét! –húzott be egy nagyot Deltonnak. Merion felébredt a kanapén a kiabálásra.
- Csillapodj le kérlek! –teremtem mögötte, hogy lecsitítsam mielőtt a kislány elkezd sírni es felébreszti a földön heverő megkötözött Royt és Missit. Csak remélni tudtam, hogy a kis Alex bárhol is van sértetlen.
- Így köszönöd meg, hogy életet kaptál? –törölte le a prof az orrából szivárgó vért. És éreztem, hogy igaza van. Az illat majdnem olyan volt, mint mostanság Iván vére. Hogy nem jöttem rá eddig? Merion velem egyszerre kapta fel a fejét.
- Miért vannak ők itt? –intett a barátai felé.
- Hogy biztos legyen az üzlet.
- Miféle üzlet?
- Te meghalsz, a gyermek az enyém lesz, mint eredetileg is, ő pedig ha akarja visszakaphatja a drágalátos teremtőjét miután megküzd a forrással.
- A forrás nem létezik! –a többi részlettel nem foglalkoztam, mert kizárt dolog, hogy bármelyikőjükről is lemondjak.
- Csak tudni kell hol keresd kedvesem.
- Miért nem ölöd meg te magad?
- Azért fiam, mert nem tehetem. A bátyám szívós. Már évszázadok óta próbálom, de valahogy mindig átvészeli.
- A bátyád? De te nem vagy vámpír. –hadarom.
- Nem, én és a leszármazottaim nem vagyunk korcs vérszívók. Majdnem tiszta a vérünk, mint atyámnak Ogmiosnak.
- Kinek?
- Ogmios… Hát igaz? Ogmios és Morgana története?
- Több is annál, mert a drága teremtetésetek rólam megfeledkezett. –csattant fel sértődötten. –Csak a drága Nuada bátyámat említi és azt a szukát aki kirobbantotta az egész vámpírosdit.
- Ki azaz Ogmios?
- Egy isten aki egy földi asszonyt, név szerint Morganat asszonyává tette és fiút nemzett.
- Ám a gyermek nem olyanra sikerült, mint várta, így a földön hagyta és végül elkárhozott. Bla-bla-bla… Csakhogy ikrek születtek és engem apánk magával vitt.
- Akkor mit keresel itt? –kérdezte Iván.
- Itt jön a képbe Nuada szerelme. Azaz átkozott szajha elcsavarta azt az ostoba fejét, míg képes volt szörnyeteggé válni és megölni anyánkat! –vágott az asztalra, mire az felnyögve hasadt szét. –Bár én cseppet sem sajnáltam a vén boszorkányt. De atyánk nem nézhette tétlenül, így leküldött bébi csősznek. - Nem végeztél valami jó munkát. –szóltam közbe, mire hirtelen torkon ragadott és a falhoz nyomott.
- A hozzád hasonlók miatt kell még itt dekkolnom ebben a gusztustalan porfészekben!
- Ciki, ha csak csicskának vagy jó. –nem bírtam visszafogni a gúnyolódó hangnemet.
- Az ajánlatom érvényes. Más lehetőségetek nincs. Vagyis neked van kicsi Elina, mert te vagy a bátyám kedvencének a kis angyalkája. Szóval megdögölhetsz most, ha nem akarsz lemaradni a drágalátos szerelmedtől.
- Vagy inkább meghalsz te és így mindenki jól jár. –vigyorgok rá, mint a vadalma.
- Ostoba szuka! –hajított el a kandallóhoz, mire két alak elkapta a karját. Archie gyermekei voltak azok, ő pedig már Meriont ölelte magához.
- Bocs, hogy késtünk. –kacsintott rám, ahogy kormosan és felhasadt bőrrel kikászálódtam a kandallóból. Rolf Deltont ütötte, a két pasi pedig próbálta tartani. A nő aki nálunk is járt pedig Iván mellett állt.
- Hogy kerültetek ide?
- Őr voltam a házatoknál és láttam, hogy elhajtasz az úrnővel, majd azt is, hogy Elina utánatok rohan. –válaszolt Iván kérdésére a nő.
- Állj! –szólalt meg Justine aki Roy és Missi mellett volt eddig, de most fegyver volt nála. –Engedjétek el, különben megölöm őket!
- Mester? –hagyta abba a püfölést Rolf.
- Csináld!
- NE! Várjatok. –kiáltottunk fel egyszerre.
- Justine tedd el a fegyvert! Még a végén elsül.
- Nem tehetem! –reszkető kézzel szorította a pisztolyt.
- Elina! Nem engedhetjük el. Tudja hol van az első és veszélyt jelent mindenkire.
- Nem hagyom a barátainkat! –lépett a hármas felé Iván.
- Ne! –kiáltottam rá. –Engedjétek el, nem tudjuk megölni. És nem fog mondani semmit. 
- Okos kislány. –bár zúzódásai és törött csontjai voltak Delton úgy tett, mintha egy karcolása sem lenne. Ahogy Rolf hátrább lépett és a prof szembekerült a két férfivel pillanatok alatt eltűnt minden sérülése. Behúzott az egyiknek, a másiknak pedig letépte a fejét és mielőtt a szobában bárki is reagálhatott volna máris Missi és Roy között termett. Missit valami éles tárggyal felvágta, Royt pedig könnyedén felkapta és a csontjait ripityára törve Ivánhoz vágta. A döbbenettől lefagyva álltunk amikor egy szempillantás alatt véghez vitte mindezt, majd eltűnt.
- Rolf! –kiáltott Archie, és a melák egy bólintást követve kiszáguldott a szobából. A nő Ivánról húzta le a halott Royt, én pedig gondolkodás nélkül Missi mellett teremtem. Érben volt és a saját vérében fuldokolt. Felhasítottam a karom ahogy kihúztam belőle egy papírvágó kést. A vérem Missi sebére csöpögött ahol beáramolva megkezdte a seb gyógyítását, de sajnos túlságosan is lassan.
- Elina meg kell tenned! –hallottam Archie hangját a zajban.
- Még egy kicsit. –reménykedtem, hogy beheged a vágása mielőtt késő nem lesz.
- Elina fogy az idő! A Lány megfullad! –sürgetett a csapos. Végül nem tehettem mást, mint másodszor is megharaptam a lányt, hogy a vérét szívjam. Éreztem egyre lassuló szívdobogását és alig érezhető pulzusát. A halál szakadékán táncol én pedig mögé léptem. Csak azt nem tudom, hogy ezzel lelököm, vagy visszahúzom e.
- Sajnálom. –suttogom a fülébe, majd Missi felsikolt a fájdalomtól. Merion kacagva éli meg az új családtag érkezését.
Próbálom lefogni és csökkenteni a vergődését, majd eszembe jutott, hogy ott a könyvtár. Felkaptam Missit és bevittem a hangszigetelt szobába ahol nem olyan fájdalmas a világ.
- Sajnálom. –ismételtem meg, mikor bezártam az ajtót magam mögött. A szobában már csak a nevető Meriont tartó Archie, a nő, Iván és én maradtunk. Meg Roy elernyedt teste ami a földön hevert kitekeredve.
- Istenem. –sírni akartam, de nem ment, csak összecsuklottam az ajtóban. A vidám pillanatok peregtek a szemem előtt amikor ez a vidám fiú megnevettette a csapatot. Most pedig itt fekszik akár egy kidobott rongybaba. Iván világtalanul mered rá. Ahogy őt nézem növekszik a fájdalmam. Sajnos nem olyan rég voltam ember, így élénken élnek még az érzelmeim. Most pedig a szívem hasad apró darabokra.
- Madár-madár. –ismételgeti Merion vidáman, Iván pedig felpattant, mint aki megvilágosodott. A barátjához rohan és melléje térdel. Aranyszínű szemeivel nézi végig a foltokat, majd újra és újra végigtapintja Roy minden törött porcikáját.
- Repül! –kiáltja Merion, mire Roy szemei kinyíltak és próbálják felfogni a látottakat.
- Roy? –kérdezi aggodalmasan az immáron emberi Iván, mire barátja ránézett és elmosolyodott.
- Hello haver!
- Istenem Roy! –emelte fel Iván és össze ölelkeztek.
- Azt hittem meghalok. –mondja kissé rekedten.
- Nincs gáz.
- Hol van Missi? –kérdezte Roy, mire Iván rám néz.
- A könyvtárban. –mondom bánatosan.
- De ugye jól van?
- Nem egészen. –mondja Iván és felsegítette barátját.
- Hogy érted azt, hogy nem egészen?
- Súlyosak voltak a sérülései. Nem tehettem mást. Sajnálom. –hajtottam le a fejem.
- Mi történt Missivel? –a hangja rémült volt, de követelőző is. Szemébe könnyek szöktek.
- Elina vámpírrá tette, nehogy meghaljon. –válaszolt Iván. Roy rám meredt hosszú percekig, majd megindult felém. Azt hittem behúz egyet és nem állt szándékomban kitérni előle, de ehelyett Roy átölelt és zokogva szorított magához.
- Köszönöm, hogy nem hagytad meghalni! –álltunk összekapaszkodva, míg Roy fel nem nézett és meg nem látta a minket bámuló Missit. Kék szemei most vörösek voltak és a szemfogai is megnyúltak. Olyan volt, mint én az első percekben abba a koszos bódéban. A tükörképemre emlékeztetett, leszámítva a hosszabb heget ami nem gyógyult meg teljesen.
- Engedj ki. –búgta édes hangon. Ha nem úgy nézett volna ki ahogy, angyalnak hinné az ember. Egy újabb ragadozó látta meg a napvilágot.
- Missi. –nyúlt a kilincsért Roy, de elrántottam tőle.
- Nem lehet. Sajnálom, de pillanatnyilag nem önmaga. Ha most kiszabadulna pillanatok alatt ámokfutásba kezdene és akit ér megöl.
- Honnan tudod? –lepődött meg Iván.
- Teremtő lett. És igaza van. a barátnőtöknek most a legjobb ott bent. –jött közelebb Archie.
- Engedjetek ki, jó leszek! –kérlelt mézédesen.
- Gratulálok. Igazi kis bestiát teremtettél. –vigyorgott Missi láttán.
- Archie fogd be! –vettem el tőle Meriont aki egyből az ajtó felé ácsingózott.
- Mit akarhat? –kérdezte Roy.
- Missit.
- Gyere prücsök, játszunk. –hívogatta a kislányt.
- Nem szívem, nem megyünk be. –hiába mondtam egyre jobban nyújtózott az ajtó felé.
- Lehet, hogy tud valamit. Roynál is bejött. –vetette fel Iván.
- Akkor bemegyek vele. Engem nem bánthat. Lépj hátrébb Missi. –a lány engedelmeskedett mi pedig bementünk hozzá. –Iván, zárd be az ajtót.
- Felesleges. Meg tudom védeni őket egy kölyöktől. –szórakozott az óvatosságomon Archie.
- Biztos ami biztos. Zárd csak be. –Iván duplára zárta az ajtót. Missi eközben fel alá sétált körülöttünk akár egy kiéhezett vadász aki a csorda legsebezhetőbb pontját keresi. Letettem Meriont, mire egyenesen Missi felé totyogott.
- Gyere kicsi lány! –bíztatta tovább.
- Missi, éhes vagy?
- Oh, de még mennyire! –le sem vette a szemét a lányomról.
- Csak belőlem táplálkozhatsz, ugye tudod?!
- Mi? –pillantott fel értetlenül.
- Még nem vagy teljes vámpír.
- Ezt hogy érted? –fürkésző tekintettel méricskélt. Közben Merion odaért hozzá és kikövetelte magának a figyelmet. Missi felvette, de a mondandómmal foglalkozott.
- Előbb még meg kell szerezned ezt. –karcoltam véresre a nyakamat. Missi lerakta a lányom és lassan közelített, ahogyan én hátráltam az ajtóig. Mikor elértem vártam, hogy jöjjön közelebb és közelebb. Elfordítottam a fejem Missi pedig hozzám simulva harapott meg. Roy és Iván védett, de rövid távolságból lehettek szemtanúi az esetnek.
- Ezt kár lett volna kihagyni! –én kihallottam az izgalom jelét Archie hangjából, de csak remélni tudtam, hogy látható jele nincs. Több sem hiányzik még, mint egy felajzott vámpír aki történetesen egyikünk társa sem.
De ezzel pillanatnyilag nem állt módomban törődni. Most Missi és a helyes szemlélet kialakítása volt a legfontosabb. Átöleltem, hogy biztosan foghassam.
- Jól nézd meg azt az embert. Ő Roy, életed szerelme, valamint a gyönyörű fiad, Alex apja. Attól, hogy vámpírrá váltál még mindig ott vannak neked és szeretnek. Mint teremtőd nem parancsolok semmit egyenlőre, de mint barátod kérlek emlékezz arra a lányra aki voltál. Megmaradhat amellett, hogy vad, buja és szexi vagy. Lehetsz bármi, de akkor is kell a szerelem. Én lemondtam a vámpírságról Ivánért és a lányomért. Neked nem kell megtenned, és mégis megtarthatod őket hosszú-hosszú évtizedeken át. –suttogtam a fülébe.
- Elina minden rendben?! –szólt be Iván.
- Igen. –engedtem el, hagytam, hogy elhátráljon. Bánatos tekintettel nézett rám Missi.
- Nem lehet. Bántani fogom őket. –a hangja síró emberére hasonlított, de nem sírt és nem is volt ember többé.
- Nem fogod. Veled leszek és segítek.
- Missi! –dőlt neki az üvegajtónak Roy. –Hallgass rá! Nem lesz baj szerelmem! –Roy lába elé egymás után hullottak a könnycseppek.
- Nem akarom veszélyben tudni őket. –hátrált még inkább, de megtorpant amikor elérte Meriont. A kislány mellé lépdelt, hatalmas kétszínű szemeit Missire emelte és nyújtózva nevetett fel rá.
- Látod, ő is azt szeretné, hogy velünk maradj. Nem lesz baj, ígérem! –Missi nem válaszolt, csak felvette a kacarászó kislányt.. Ezzel meg is lett a válasza. A nagy családot választotta és bár aggódott, a szeretet ami átitatott mindenkit maradásra bírta.
- És most hogyan tovább? –törte meg a családi idill pillanatát Archie.
- Tudom hova megy. És azt is miként tudhatnánk meg az odavezető utat. –minden szempár rám szegeződött.
- A napló? –vettem el Missitől Meriont.
- Pontosan. Sajnálom Iván, de meg fogom ölni az apádat. –mondtam elszántan, mire ő csak húzott egyet a vállán.
- Lehet, hogy tőle származom, de az én szüleim nincsenek a környéken jelenleg. A professzor pedig sokkal jön nekem. –mondta végül.
Mielőtt még Roy és Missi közelebb kerülhettek volna egymáshoz az üvegfalon keresztül máris szétszedtem őket.
- Roy, kérlek vigyétek el Meriont és Alexet valami biztonságos helyre, majd hozzátok el a fegyvereimet otthonról. Archie köszönöm a segítséget, de innentől vagy őrzöd őket, vagy szállj ki teljesen.
- Felesküdtem a gyermekre, nem vonhatom vissza.
- Rendben. Akkor vigyázz rá és az emberekre körülötte. Most menjetek. Még van pár dolog amit meg kell beszélnem Missivel. –senki sem ellenkezett végre egyszer, így hamar magunkra maradtunk. Megkezdődhet a beavatás, vagy inkább az emlékáradat?!