2011. január 24., hétfő

8. Újratalálkozás

A hatodik évemet töltöttem biztonságban és vérben a fészek szívében. A képlet egyszerű volt, mindenki részt vett mindenben. Azaz majdnem mindenben. Michael kitűnő mód kordában tartotta a népes különböző vérmérsékletű lények táborát. Szinte minden tulajdonságból akadt példa nemre, szokásokra, etnikai, vallási, és szexuális hovatartozásra egyaránt.
Főként Nickkel voltam beosztva beszerzés esetén és cseppet sem bántam. Régebb óta ismertem, mint bárki mást a fészekben és a stílusa –már amikor jó kedvem volt- nagyon is illett az enyémhez. Afféle kerülendő páros lettünk, elég hamar. Segített átjutni a nehezebb időszakaimon, én pedig cserébe összehoztam a régóta kiszemelt vámpírhölggyel. Már-már barátnak nevezhető viszonyt véltem felfedezni kettőnk között. A nappalok egy fészekben másként telnek, mint a nomád, költözködő vámpíroknál. Nem alszunk túl sokat, és egy nap 48 órából áll, de csak azért, mert Michael szereti úgy mondani, hogy mi minden nap táplálkozunk, mint az emberek.
 A fogadtatásom, ahogy Nick is előre beharangozta, borzasztó volt. Érezhetően gyűlöltek jó páran amiért nem tudták mire vélni Michael kitüntető figyelmét. A család két kasztból épült fel. A vérkapocs által felépült heirarchiából és az olyanokból, mint Nick is. Akik csupán hűséget esküdtek, de más mesterhez is fűzte őket kötelék. A vércsalád tagjainak megvan a beosztása, mikor uruk külön időt szán rájuk. Az időpont és az együtt időzött óra mennyisége jelenti talán a legnagyobb kitüntetést, és ahogy Nick magyarázatából kihámoztam a péntek este – ami történetesen az enyém volt – nagyon is különleges időpont. Nos, nekem csak annyit jelentett, hogy Michael és Jane társaságában kellett mutatkoznom a vámpíros eseményeken amit előszeretettel rendeztek ekkor tájt. De akadt jó pár véletlen találkozás a ház urával ami tovább növelte értékemet a közutálat színterén.
Nick persze jókat röhögött amikor elmesélt egy-egy elcsípett ellenem irányuló elképzelt merényletet. Bár meg kell mondanom élveztem volna egy kis harcot, mert az edzőterem számomra nem volt elég, de Michael személyes védelme ellen senki sem mert volna lépni. Hat év alatt megannyi órát töltöttem el az új mesteremmel, de egyetlen percre sem éledt fel bennem az a részem ami boldogan lobogott, míg a doktorral éltem. Főként beszélgettünk magányosan töltött szabad perceinkben, de egyszer kétszer Michael lépni próbált, hogy másféle irányba terelődjenek a dolgok. Szerencsémre vagy sikerült hárítanom, vagy valamelyik féltékeny társam megzavart minket. Az ittlétemet megpecsételő csók óta, így igazából semmi sem történt közöttünk, amit én cseppet sem bántam.

Épp az edzőterembe tartottam magammal ráncigálva Nicket aki ennek nem nagyon örült. Tudta jól megint laposra akarom verni, de nem akartam eltompulni. Ha igaza volt anno Michaelnek és akadnak még ellenségeim odakint, nem várhatok örökké segítséget másoktól. Az nem az én stílusom.
- Elina! –szólított meg minket Michael a lépcsőfordulóról.
- Michael. –néztem fel rá és vártam. Nick csak pár lépéssel később állt meg, talán nem érezte a férfi kisugárzását?! Lehetséges.
 - Lenne egy fontos feladatom a számodra. –jött le a lépcsőn.
 - Mi lenne az? –csillant fel a szemem, talán végre valami jó kis keményebb feladat. Észre vette a lelkesedésemet és elmosolyodott.
- Attól tartok csalódást fogok okozni, de tényleg fontos feladat. El kellene hoznotok egy vendéget a reptérről. Valamint a szolgálatára kell állnotok.
- Kicsodát? –lepődtem meg, ez nem feladat, ez inkább sofőr és szitter munka.
- Biztosan meg fogod ismerni amint megpillantod. –siklott végig a keze a korláton.
- Értem. Mikor érkezik a repülőgép? –húztam el a számat.
- Jó kislány. –tette a fejbúbomra méretes kezét. Ilyenkor mindig kölyöknek érzem magam, és cseppet sem értékelem.
- Szóval?
 - Fél órán belül.
- Szuper. –sóhajtottam. –Nick edzés elnapolva, meló van. –nem érdekelt, hogy kiérződik a hangomból nemtetszésem. Egy ilyen dolog nagyon nem hiányzott, ráadásul tuti, hogy nem az elmúlt fél percben derült ki, hogy érkezik ez a valaki. Nick bólintott, majd elindult a szobája felé, hogy átöltözzön. Kíváncsi vagyok, vajon akad e neki sofőr szerepjáték ruha. Ezzel a gondolattal és egy széles vigyorral indultam levetni az edzőruhám és felvenni valami alkalomhoz illőt. Fél perc erős töprengés után lemondtam a fekete kosztümről a nyári forróság miatt. Pedig először akartam kérni még sofőrsapkát is, csak hogy láthassam Michael meglepődött arcát. Az ilyen apró kis csínytevések feldobják a napjaimat. Öt perccel később már lent vártam Nicket a garázsban.
- Hihetetlen vagy, tudod?! –csóváltam a fejem.
- Mi van?
- Azt mondják, hogy a nők készülődnek sokáig. Itt rohadok már vagy tíz perce és csak most bukkansz elő.
- A nők igen, de te Elina, csak mellesleg vagy nő. –vigyorgott rám szélesen.
- Hahaha, de akkor te meg igazi nő vagy. Elvégre úgy ütsz, mint egy lány. –ültem be a sofőr ülésre. Nick nem törődött bele, és az ajtóhoz állt, mire lehúztam az ablakot. –Igen?!
- Én vezetek. –nézett le rám.
- Bocs szivi, de nem. –húztam fel az ablakot, felraktam a napszemüveget és beindítottam a motort, míg a társam megkerülte a kocsit.
- Tudod néha nagyon nem jó veled. –nézett rám ahogy áthaladtunk a városon.
- Ha jól tudom nem a menyasszonyod vagyok, hogy jó legyen. –álltam meg a lámpáknál. Michael mosolya járt a fejemben, kissé furcsa volt és elgondolkodtatott.
- Nem úgy értem, csak nem tudom, hogyan álljak hozzád.
- Mármint?
- Néha komolyan úgy viselkedsz, mint egy férfi.
- Csak nem bánt, hogy tökösebb vagyok nálad?! –néztem rá vigyorogva és indultam.
- Látod, erről beszélek. –mutatott rám.
- Tudod ez csak azért van, mert így próbálom leplezni a zavaromat.
- Tényleg? –nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Fittyfenét! –vigyorogtam rá. Leállítottam a kocsit, majd kiszálltam. A légkondi hűvöse után perzselő forróság és olvadó aszfaltszag vett körül. Már örültem, hogy nem maradtam a hülye ötlet mellett, itt sültem volna ropogósra.
–A hivatásos sofőrök hogy élik túl az ilyet?
- Nekik nincs ilyen szórakoztató társuk. –szállt ki ő is.
- Te jó szagú málnabokor. Most egész nap duzzogni fogsz?–húztam kissé le a szemüvegem, hogy ránézhessek.
- Mind a 38 órában ami még hátravan a napból. –vigyorgott rám, ezzel el volt intézve minden.

A reptér zsúfolásig megtelt, valami nagyszabású dolog volt a városba és több helyet le is zártak.
- Szerinted a vendégnek köze van a felforduláshoz?
- Nem lepne meg. Ha csak egy mezei üzletről lenne szó, Michael az embereket küldte volna. –álltunk meg az érkező oldalon.
- Ki lehet az? –nézett le rám Nick.
- Nem tudom, de azt mondta felismerem, ha meglátom. –az agyam folyamatosan kattogott, hogy mégis ki lehet az. Kit rejtenek ennyire a titkok? A kérdések nem hagytak nyugodni, míg be nem mondták, hogy a gép megérkezett, majd egy következő is.
–Csodás tömegnyomor lesz. –sóhajtottam fel.
- Felvegyelek a nyakamba? –vigyorgott a vámpír.
- Tudod, néha nagyon nehéz veled. –néztem fel rá, mire még szélesebb lett a mosolya. A tömeg kizúdult a fogadó térbe, ölelkező emberek és kiabáló ismerősök mindenfelé, sehol egy vámpír.
- Talán a második csapat. –vigasztalt Nick, mikor látta a csalódott arcomat.
- Még mindig nem megy nekem ez a megérzősdi Michael pedig tudatában van. –sóhajtottam és elfordultam, hogy felvegyem a vizet amit a bejárat mellett vettem. Ekkor megéreztem egy ismerős kisugárzást, a szívem vadul kalapálni kezdett, és a gyomrom összerándult. Nem lehet, nem lehet itt. Próbáltam magam lenyugtatni, de ez egyszerűen képtelenségnek látszott. Az üveget ropogtatva fürkésztem az ajtót és vártam, hogy az illathoz tartozó személy feltünjön.
- Jönnek, egy csapat vámpír. –húzta ki magát Nick.
- Érzem. –így is volt, a csapatot tisztán ki tudtam venni, de akire én figyeltem nem velük érkezett. A rosszullét kerülgetett és a vágy, hogy feltépjem az ajtót és megkereshessem őt. Gyerünk már! Doboltam a lábammal idegességemben.
 - Nyugi, totál kész vagy. –fogta meg a vállam Nick. Végre kinyílt az ajtó és előlépett jó pár vámpír, de egyiket sem ismertem.
- Hol vagy már?! –fürkésztem a tömeget és megpillantottam egy ismerős arcot. - Banyek, ugye nem?! Jaj ne már! Miért teszed ezt velem? –nyüszítettem fel amikor felismertem a vendégünket.
- Mi van?! –nézett rám döbbenten Nick.
- Áh, hát itt volnánk. Elina, jó viszont látni. –lépett hozzánk gyomorforgató mosollyal a férfi.
- Conrád. Üdvözöllek ismét nálunk. –hagytam megint a formális kézcsókot. Valahogy, még mindig inkább üthetnékem támad, mintsem olvadozzam tőle. Kellemetlen pillanatok és emlékek előhírnöke volt, ráadásul a mai napig gyűlölöm. Ha nem mondja azt amit nem menekülök a szörnyeteg karmai közé, stb.
- Nem is reménykedhettem ilyen csodás fogadtatásban és ilyen bájos ifjú kísérőben. –karolt belém.
- Conrád, még mindig túl hízelgőnek látsz. –mosolyogtam rá, bár inkább egy késsel metszettem volna le a mosolyt az arcomról. „Ifjú” mi?! Idősebb vagyok nálad.
- Remélem azért nem veszed zokon. –tetetett meglepettséget.
- Mi járatban nálunk? –váltottam témát. Térj a tárgyra, hogy minél hamarabb letudhassam. Michaelnek is megmondom a magamét az már egyszer fix.
 - Nos, lesz egy jótékonysági gála a Jövő Generációiért és én lennék ez egyik fő szponzor a kontinensről.
 - Értem, szóval hivatalos ügy.
- A legnagyobb sajnálatomra. –meghiszem azt.
- És ők? –mutattam a kissé távolabb várakozó csapatra.
- A munkatársaim, Michael szállást, ellátást és segítséget ajánlott nekünk az ittlétünk során.
 - Értem. Ez esetben, Michael állja a taxit, mert ugyanis nekünk csak egy főről volt információnk. Ennyien pedig nem férnek be a kocsiba.
 - Rendben. Máris megbeszélem velük.
- Sajnálom a kellemetlenséget. –fordultam el telefonálni.
- Mi ez az egész? Honnan ismered a pasast?
- Bár ne ismerném, akkor most nem lennék felhúzva. –toltam fel a szemüvegem, hogy ne villogjon a tekintetem. –Kimegyek telefonálni. –hagytam magára a csapatot.

A kinti forróság a fejembe nyomta az összes vért ami felgyülemlett bennem, csak még dühösebb lettem Michaelre.
 - Tudtad, hogy ha megmondod, nem jövök el, mi?! -motyogtam -Oh, igen. Jó napot! Szeretnék lefoglalni 2 taxit feláras útra. -álltam meg az árnyékban ácsorgó taxis pasiknál. Mivel a repülővel érkező fiatalok seregeiért buszok álltak sorrban, így ők kiszorultak ide. Ketten bólintottak és a privát parkolónál levő autónkhoz irányítottam őket. Úgy döntöttem kell még pár perc mire elpárolog kissé a mérgem, így a távozó embereket figyeltem ahelyett, hogy visszasiessek Conrádhoz. Hirtelen megint megéreztem az a különleges kisugárzást. A fejemet kapkodva forogtam a tömegben, mint valami idióta, de sehol sem láttam kimagaslani a tömegből. Ahogy megálltam szembe találtam magam egy barna szempárral aki pislogás nélkül nézett. Döbbenten álltam tekintetében ami olyan ismerős volt valahonnan régről.
- Elina. –állt meg mellettem Nick és Conrád.
–Mehetünk?
- Persze. –néztem még mindig az ismerős szemeket amikben annyi melegség és aggódás csillant meg. Hol találkoztam már vele? Ahogy a vendégem magára akarta vonni a figyelmemet érintésével elkaptam a fejem. –Mehetünk. –pillantottam újra vissza, de már csak alig tudtam megfigyelni a távolodó alakot. Egy sráchoz tartoztak akit tudom, hogy sosem láttam, de akkor mi ez a különös érzés? Miért volt ennyire ismerős ahogy belenéztem a szemeibe? Mire észbe kaptam az anyósülésen bámultam ki szótlanul az ablakon. Nick vezetett és szerencsémre szóval tartotta Conrádot, de fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. Nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy ismerősre bukkantam. Az emlékeim között kutatva töltöttem az út hátralévő részét a villáig. Conrádot a főbejáratnál várta már Michael aki mosolyogva nézett rám, de aztán elkomorult.
- Hajts tovább. –fordultam el és örültem, hogy megszabadulok tőlük. Még mindig felpörgött bennem az ideg amiért köze volt a sorsomhoz.
- Most komolyan. Neked meg mi bajod? –parkolt le a garázsban.
- 10 perc. Edzőterem. Ne késs. –pattantam ki a kocsiból és egyenesen a szobámig rohantam.–Ki kell tisztítanom a fejemből, mert nem lesz jó vége. –néztem a tükörbe már átöltözve. Kényelmes tempóval kocogtam le a lépcsőn, de belefutottam Conrádba.
- Látom sosem maradsz tétlen. –nézett végig rajtam mosolyogva.
- Szeretem formában tartani magam. –viszonoztam mosolyát, majd elmentem mellette. –Hosszú lesz. –sóhajtottam miután eltűntem a látóköréből. Nick nem késett. Vagy túlságosan is érdekli a válasz, vagy épp megijesztettem. Azért ez kicsit vicces gondolat, hogy pont én riogatok vámpírokat.
 - Furcsa vagy ma. –próbálkozott ismét Nick nyújtás közben.
- Ne beszélj, mert nem lazulsz el. Aztán megint elverlek. –csóváltam a fejem. Bármennyire is örültem a társaságának sosem értettem, miért is vereti el magát minden alkalommal. Talán mazochista, ki tudja.
- Kész vagyok. –vette fel a védőfelszerelést. Tudom, hogy nem kell, de felesleges gyógyulásra mégsem kárhoztatnám, így muszáj. Még pár csontomat megropogtatva ellazultam és már kész is voltam.
- Kérdezhetsz! –támadtam rá, sikeresen hárított, így lehajolva kerültem meg és próbálkoztam eltalálni hátulról. Ma szemfüles volt, és nem olyan könnyű eset, mint szokott ha csevegtünk is közben.
- Miért lettél olyan ideges a pasastól? –kapott felém, de hátra szökkentem.
- Mert miatta kötöttem ki itt és azon a csúnya úton ahogy. –támadtam ismét a hasára. –Legalább is ő volt a kiindulópont.
- Ő volt azaz estélyen? –rúgta ki a lában, mire bukfenceztem hátra párat.
- Pontosan. –pattantam fel. –Az a szemétláda kavart meg mindent. –lépdeltem végig az egyik mesterségesen kialakított akadályon és ugrottam feléje eltalálva a vállát. Megtántorodott, de el nem esett.
 - És mi volt az a hülyeség a reptéren? –rázta meg magát és ugrasztotta vissza a vállát. Megálltam egy pillanatra és elgondolkoztam. Ő ezzel nem törődve kapott el és csavarta meg a karom. –Nincs bambulás Elina. –vigyorgott a fülembe. –Eddig már kettő: null.
- Nem tudom. –roppantottam ki a vállam, hogy szabaduljak, majd hasba rúgtam. –Éreztem valamit. Valakit. –álltam le ismételten ahogy bevillantak az ismerős szemek.
- Kit? –nézett rám értetlenül, majd a falnak szegezett. Hosszú karjait kihasználva kellő távolságra tőlem bámult rám.
- Lehetséges, hogy valakinek a gyereke olyan tekintetet örököljön, mint az a valaki?! –kérdeztem Nick arcán cikázó tekintettel.
 - Hogy mi? –gondolkodott el egy kicsit. –Kétlem. Azt hiszem a tekintet egyedi, mint az ujjlenyomat. –a két karját megfogva először térdén, majd combján megtámasztva magam emelkedtem feljebb, végül a hasfaláról elrugaszkodva löktem őt hátra, magamat pedig a levegőbe. Nem számított rá, így a padlón kötött ki. Ahogy leértem mellé a mellkasára térdeltem.
 - 2:1. Ne bambulj el. –ekkor taps törte meg a kettőnk csendjét. Michael és Conrád állt a teremben, észre sem vettük, hogy mióta lehettek ott.
- Bámulatos. –lelkendezett Conrád. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen törékenynek tűnő kishölgy ilyen harcedzett legyen. –mondta Michaelnek. Hahó, itt vagyok az istenért!
- Igen, jobb némely hivatásosnál is. –mosolygott rám Michael.
- Felkelnék. –mondta nekem Nick, így lemásztam róla.
- Miért vagytok itt? –kérdeztem kissé dacos hangon.
- Bocsánatodat kérem Elina, de érdekelt, hogy mégis milyen testőröket szánt nekem Michael barátom az itt töltött időre.
- Testőröket? –néztünk össze Nickkel.
- Igen. Az lesz a feladatotok, hogy Conrádra vigyázzatok az elkövetkező napokban, míg a vendégszeretetünket évezi. –Banyek. Remélem nem szándékozik sokáig lenni.
- És minek a testőr? –kérdezte Nick. Ez tényleg jó kérdés. Nekem eszembe sem jutott.
 - Még sem hagyhatjuk csak úgy magára egyetlen kiemelt társunkat sem. –válaszolt Michael. Jogos, de ez nem válasz. Minek érkezett akkora csapattal, ha most meg nem jó neki. –A részleteket vacsora után megbeszéljük. –nézett rám Michael. Oh csodás, ráadásul péntek van az én napom.
- Rendben. –bólintottam, majd elfordultam tőlük. Részemről letudva a dolog legalább is egyenlőre. Nick várt a támadásomra, így könnyedén hárított, majd eltalálta a kulcscsontom amitől ha lett volna könnyem, biztosan kicsordul. A két magasabb rangú férfi még mindig figyelt minket. Ahogy éreztem a tarkómon a tekintetüket elöntött az ideg és nem kíméltem Nicket a támadásokkal. Előbb 2:2, majd 3:2-re fordítottam.
–Mára ennyi. Kösz Nick! –mosolyogtam rá, majd otthagytam a csapatot. Menekülni minél messzebb, csak ez hajtott. Eltűnni innen és végre elfelejteni a reptéren történt dolgokat is. Gyorsan letusoltam, majd átöltözve a nyakamba vettem a város.

 Délután 4 volt. A nap még magasan járt, az emberek boldog sütkérezésben töltötték idejüket. Több turista csoport is járta a nevezetességek helyszíneit, és kicsit több rendőrt láttam a kezdődő programsorozat miatt. Mindenfelé táblák hirdették az eseményt, és a jótékonysági célt. „A világ jövendő sportolóiért” címmel futott az egyik ágazat amit elvileg nekem is meg kell látogatnom Conrád miatt. Bár érdekelt volna korábban, de mostanra minden vonzó pillanatát elvette a tudat, hogy egy önelégült seggfejet kell pesztrálnom. Remélem tényleg akad akitől meg kell védeni és nem csak játszadoznak velem. Az utcán sétálva hirtelen megtorpantam.
- Mégis mikor lettem és ennyire fontos? –töprengtem el, hogy már megint kezdek paranoiás lenni és túl sokat képzelek magamról. A park felé vettem az irány, hogy a friss levegőn és a padon ücsörögve végre rendes képet alkothassak az életemről. Valamint megpróbáljam elfelejteni a korábbiakat. Hátra dőlve a lombkoronán átszűrődő kellemes fényben csukott szemmel próbáltam tudomást sem venni a világról. Ám újra és újra belopta a gondolat a fejembe magát, hogy az Ő energiáját éreztem, valamint ismerem azt a tekintetet valahonnan. Kényelmemben ásítottam egyet amire már rég nem volt példa, úgy körülbelül jó hat éve. Először furcsa volt a közösség amihez tartoznom kellett. Valóban kellett?! Vagy a szívem mélyén akartam? Vagy egyszerűen a két rossz közül az egyiket választottam? Nem tudtam választ adni a ki sem mondott kérdésemre. Egy újabb dolog került fel a listámra ami már így is kellemetlenül hosszúra nyúlt. Valamint aminek az elejére most a délelőtti történések kerültek. Régen éreztem utoljára mesterem energiájához hasonlót, talán csak a vágy, vagy a rossz érzékelőim tréfáltak meg, hisz akkor látnom kellett volna. Nem hagyna egyedül. Nem hagyna kétségek között. Mondjon bárki bármit róla, én éltem vele abban a pár évben és én láttam benne azt amit másnak nem mutatott ki. Felidéztem magamban mosolyát, hangját ami még mindig a fülemben csengett, illatát amit azóta sem éreztem sehol senkin. A legkülönlegesebb férfi volt az életemben, nem is. A legkülönlegesebb férfi az életemben. Bármennyire is akartam nem tudtam őt gyűlölni és dühített valahányszor Michael próbálta másként beállítani. Emlékeimből előtört az a gyönyörű szempár ami óvó tekintettel követett folyton. Innen pedig egy lépést sem kellett tennem, hogy egy hirtelen váltással a srácra ne gondoljak. Tudom, hogy találkoztam már valahol vele. Valaki más arcáról nézett már rám egyszer. Ha hinnék a reinkarnációban akkor mondhatnám, hogy egy másik életében talán pont az egyik áldozatom volt. De nem hiszek. Sőt valami olyasmi is volt a dologban, nem ilyen rövid idő alatt bukkannak fel ismét az emberek, vagy mit tudom én mi. Lehet utána kellene néznem, vagy inkább elfelejteni a francba az egészet. Úgy sem látom ismét. Bele kellene törődnöm egyszerűen.
 - Miért nem megy? Biztos rosszul lettem összerakva, vagy valami ilyen kozmikus defektet kaptam amikor a doktor átváltoztatott. –sóhajtottam fel, majd kinyújtóztam. Élesen belém villant az érzés, újra itt van. Itt a közelben. Éreztem a jelenlétét és a hívó kapcsolatot ami köztünk volt.
- Nem lehet. –pattantam fel hirtelen és vizslattam a környéket. Nem lehet, hogy ő az, vagy mégis? Akkor miért nem mutatkozik? Mire jó ez a macska-egér játék? Vagy talán már nem is kellek neki, mióta…Nem, ha így van akkor mondja meg a szemembe! Ezt már nem hagyom annyiban, most nincs semmi ami megzavarhatna. Egyenesen a vonzódás irányába mentem. A sétány másik feléről éreztem, olyan közel volt, hogy szinte bizsergett a bőröm. Futni kezdtem, mert féltem megint eltűnik, hogy csak egy árnyékot találok a helyén. Nem, még mindig itt van, egyhelyben ácsorog. Vár, talán arra vár, hogy végre megtaláljam. Nem törődtem a szabályokkal és átvágtam a bokrok között. Ahogy végre átjutottam az utolsó ágakon is ott voltam. Végre, újra egy helyen voltam vele. Kerestem a tömegben, de nem láttam, túl sokan voltak. Valami előadásféleséget tartottak. Egy pasas beszélt és rengetegen figyelték. Nem láttam, de még éreztem, hogy maradt. Nem tűnt el, csak én nem látom. A tömegen préseltem át magam, fürkészve, hátha megpillantom az alakját, vagy megérzem pontosan az illatát. A fejemben újra és újra a hívogató hangját hallottam. Már csak pár lépés, de még mindig nem pillantottam meg. Hol vagy? Miért rejtőzködsz. Kinyújtottam a kezem és elkaptam a karját. Villámcsapásként cikázott át bennem egy furcsa érzés. Végre átverekedtem magam az utolsó akadályon is. Ott ált ő, és a kezemet bámulta, majd lenézett rám. Csillogó szemében ismét a barátságosság és az aggodalom szikrája csillant fel. A reptéri srác karját szorongattam reménykedve kapaszkodva egy másik személy után sóvárogva. A barna szempár pedig meglepetten kerekedett el, majd az ismeretlen ismerős ajka kissé megremegett és hirtelen magával rántott. Nem ellenkeztem, a végére akartam járni az ügynek, így nem kellett húzni maga után, önként követtem. Kiértünk a tömegből ő pedig egyre csak távolodott. Értetlenül vizslattam, cseppet sem volt ismerős, leszámítva a szemét. Két sarokkal arrébb amikor már nem volt senki az egyik beugró részen hírtelen megállt.
- Semmit sem változtál. –nézett rám mosolyogva.
- Ki vagy te? –döbbentem meg és lassan ejtettem ki a szavakat.
- Azt mondták, csak kitaláltalak. De nem, hiszen itt vagy. –fogta meg a karom. –Látlak téged, és más is lát. –tekintete csillogott a megkönnyebbüléstől.
- Ki vagy te?! –kérdeztem ismét még lassabban.
- Jah igen. Iván vagyok. Iván Daskov, de neked talán úgy ismerősebb, hogy egy kisfiú évekkel ez előttről. –leesett az állam, ő pedig, mint azon az estén önkéntelen is megérintette a fogamat. Most nem volt kint, de ez a mozdulat és a tekintete visszarepített addig az éjszakáig.
- Nem lehet. De hiszen én… –dadogtam, és az emlékáradat elrepített arra a pontra amikor is nem töröltem ki az emlékeit. –Biztosan összekeversz valakivel, ahogyan én is korábban. –léptem hátra, hogy elmeneküljek.
- Várj! Ne nézz hülyének. Te is tudod, hogy igazat mondok! –nyúlt utánam.
- Nem, nem tudom. Soha életemben nem láttalak, és ez így tökéletesen jó. Mindkettőnknek! –próbáltam beültetni az elméjébe, de túl riadt voltam a sikerhez.
- Ne félj tőlem. –mondta szelíden, reménykedő arccal. –Nem mondtam el senkinek, hogy mi vagy.
- Úgy sem hinné el senki. –sziszegtem rá és leráztam magamról a kezét.
- Látod, igazam van. Nem tagadod. –mosolyodott el.
- Hagyj lógva öcsi! Jobb lesz úgy. –hagytam faképnél. Nem figyeltem merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni attól a vonzástól ami elvezetett hozzá. Bárki is okozta, rettentő kedves volt tőle. Arra döbbentem rá a sietős séta közben, hogy aggódom. Miatta, a titka miatt, de legfőképp érte és amit okozhattam benne azon az éjszakán. Talán meg kellene keresnem, de az is lehet, hogy ez az egyik legrosszabb ötletem ami valaha is volt, és hozzá kell tenni, akadt jó pár. Végül a park közepén levő tónál kötöttem ki. Egy kevésbé forgalmas helyen telepedtem le a fa törzsének takarásában. A vízen táncoló fények naplementéről árulkodtak. Hosszasan bámultam a csillogó tükröződést, míg a távoli zsibongásból ki nem szűrődött egy felém irányuló léptek zaja.
- Ott hagytál, csak úgy! –került elő a fa mellől Iván.
- Magasságos egek. Te meg mit keresel itt? –meredtem bele a fölém tornyosuló srác arcába. Csillogó mogyoróbarna szemek. Hogy nem jöttem rá egyből?!
- Csak úgy otthagytál! –ismételte meg kissé felháborodott hangon.
- Mégsem ráztalak le! –ráncoltam a szemöldököm.
- Miért? –kérdezte kíváncsivá válva.
- Mit miért? Miért hagytalak ott? –bólintott. –Mégis mit kellene tennem?
- Azt hittem van magyarázat. –fordította el a tekintetét.
- Nincs. –húztam egyet a vállamon. –Ha csak emiatt jöttél utánam, már mehetsz is. –néztem újra a víztükröt.
 - Hoppá. –hallottam vidám hangját és ugyan abban a pillanatban megéreztem kiserkenő vérének illatát. A legutóbbi táplálkozásom kimaradt egy vita miatt. Most pedig még a mai adagom előtt jöttem el. Vére illata harapásra késztetett, de itt bárki megláthat. Egy véletlen erre futó ember és végem, vagy épp neki. Felesleges áldozat lenne.
- El sem hiszed, mekkora bajt keversz ezzel. –meredtem magam elé. Némán elém lépett, letérdelt a puha fűbe. Vérző ujjával az arcomra húzott egy vörös csíkot.
- Legalább nem felejtesz el újra, míg érzed a vérem illatát.
- Le kellene lépned. Most. –néztem rá haragosan. Csak tekintetem iránya változott, az izmaim megfeszülve mozdulatlan keménységbe dermedtek. Ha most megmoccannék, rávetném magam.
- Válaszokat kell kapnom. –nézett mélyen a szemembe.
 - Már megint miről? –sóhajtottam.
- Nem végeztél velem.
- Amint ez látszik is.
- Miért?
- Szerintem túl sokat kaptál a véremből. Már értem miért lehetek mások számára idegesítő…
- Szóval?
- Mert volt benned valami ami nem hagyta megtenni. Nem akartam egy ártatlan kisfiút kivégezni.
- De megharaptál.
- Mert akkor is ilyeneket csináltál. –pillantottam a vérző ujjára. –Sebesült voltam, te pedig kijöttél egyedül. Amikor pedig a számba nyúltál felsértette az ujjad. Nem tudtam megállni, hogy ne bántsalak. De nem bírtam elvenni az életet azokból a szemekből amik aggódva néztek rám. –meglepett arcot vágott.
- Értem. –köszörülte meg a torkát. Ez kíváncsivá tett. Zavarban van?! Vagy valami másra számított?! Csak néztem rá, míg végül ő kezdte el bámulni a vizet. Mellém telepedett, de tisztes távolságot tartott. Az első okos gondolat.
–És miért nem derült ki eddig a létezésetek? –kérdezte végül.
- Mert a társaim nem olyan ostobák, vagy épp puhák, mint én voltam. Lássuk be, ki kellett volna törölnöm az emlékeidet.
- Hogy mit? Azt hogyan?! És miért? –pillantott újra rám.
- Egy bevált módszer, hogy a zsákmányt ne kelljen megölni.
- Szóval akkor egy félresikerült zsákmány lennék? –nézett maga elé. – Érdekes fordulat.
- Nem. Vagyis... az ég szerelmére. Nekünk nem kellene erről cseverésznünk. Egy szót sem kellett volna mondanom. Túl abszurd ez az egész. –álltam fel.
- A vámpír aki menekül egy fiú elöl. –nézett fel rám mosolyogva.
- Mit vársz? Bocsánatot, vagy nagy lélegzetű monológot, hogy mennyire sokat jelentett számomra azaz este? Ha a házban maradsz, most csak egy átlagos tizenéves lennél.
- Egy szóval sem mondtam, hogy baj, vagy bocsánatkérést akarok hallani. Engem az igazság érdekel, nem pedig az a rengeteg hazugság amivel teletömtek az évek során.
- Az igazság?! Az igazság? –bólintott. –Az élet szívás élve és holtan egyaránt. Ez a büdös nagy igazság. Most pedig menj haza, mielőtt még valami más nem feni rád a fogát.
- De még nem is…
- Mennem kell. Már várnak rám. –ugrottam fel a fa ágai közé, hogy ne tudjon követni. Megvártam, míg elsétált és csak akkor jöttem újból elő. –Tényleg mennem kell, mindjárt jelenésem van. –néztem az égre fintorogva. Semmi, de semmi kedvem nincs hozzá.

Észrevettem, hogy séta közben furcsán bámultak az emberek, mire rájöttem mi lehet a baj. Annyira beleivódott az érzékeimbe, hogy el is feledkeztem róla. Iván vérét a kézfejemmel töröltem le arcomról, de nem bírtam megállni, hogy meg ne ízleljem. Furcsa vágy buzgott fel bennem ettől, de az esti várható történések miatt nem tudott igazán kibontakozni.
A naplemente fénye gyönyörű színben öltöztette a villát. Pár turista fotózkodott a kerítésen kívül és meglepődve figyelték ahogy elsétáltam az őrök mellett. Emberi szolgálat vámpíroknak. Ezen jól szoktam szórakozni. Vámpírok nyújtanak szolgáltatásokat vámpíroknak, de a munkát mégiscsak emberek végzik el. Persze ők irányított, amolyan „karbantartott” emberek. A megnevezés elég lenéző, de hát pár száz év a földön és máris mindenhatónak képzelik magukat. A kavicsos ösvényen sétálva éreztem Michael hívogató tekintetét magamon. Fel sem kellett pillantanom, lelki szemeim előtt láttam a remekbe szabott öltönyt és azokat a szemeket. Tiszta deja vu érzés. A kötelékem a ház urával teljesen más, mint a teremtőmmel volt régen. Michael elmélete szerint azért, mert ő az erejével nem akar annyira korlátozni, mint régen a doktor. Nem tudom, mennyiben igaz ez, de amíg nincs a fejemben és meg tudom őrizni a hidegvéremet mellette nincs gond. Persze ez csak a testi vágyak értelmében értendő, ugyanis túl könnyen képes felbosszantani egy-egy apró megjegyzésével. A személyzeti folyosón mentem az irodába, hogy véletlenül se találkozzak Conráddal.
- Túl nagy gonddal kerülöd a vendégünket. indította a beszélgetést Michael. Önkéntelenül felsóhajtottam. Semmi kedven nem volt róla beszélni, amikor legalább nem kell elviselnem a jelenlétét. - Valakin le kell töltenem a mérgemet. Ő pedig önként lépett színre a szerephez. –ültem le miután Michael felém fordult a hatalmas ablakok előtt.
 - Elina. Tudhatnád, hogy ha csak ez számítana milyen is lenne a Föld.
- Nekem mondod? Én lennék az első halott. –villantottam rá egy széles mosolyt. Michael elsétált a bőrkanapé mögött, majd leült mellém.
- Unalmasabb lenne az élet, ha ez megtörténne. –ujjaival az egyik tincsemet morzsolgatta.
- Egy szórakozási lehetőséggel kevesebb. –húztam egyet a vállamon.
- Alábecsülöd magad. –az ujjai a nyakamra tévedtek, miután kibontotta a hajam.
- Ó, az kizárt. Túlbecsülöm magam, de nem csak én. A kiemelt figyelmed pedig csak olaj a tűzre. –pillantottam rá, de a vágy egy szikrája sem tűnt fel. Valami akkor sem stimmel ezzel a kötelékkel szerencsémre.
- A tüzességed életet visz az elszürkült villába. –simította végig a kulcscsontomat.
- Szürkének épp nem nevezném a helyet. –nevettem fel. –Azt hiszem ideje mennem. –váltottam hirtelen témát amikor az ujjai tovább kalandoztak.
- Próbálj meg jobb képet vágni amíg itt van. Nagyon befolyásos odaát. –nézett rám komolyan.
- Megpróbálok majd mosolyogni a vicsorgás helyett. –sóhajtottam ismételten beleegyezően.
- Jó kislány! –tekintete várakozóvá vált. Tudtam mi járhat a fejében, még ha nem is hallottam, vagy éreztem. Magára hagytam Michaelt aki utoljára még annyit szólt, hogy: „Kápráztass el!”
- Kápráztass el… kápráztass el. Könnyű mondani. –vitattam meg magammal a szobám felé menet. Szófogadó házi kedvencként kezdtem el kutakodni a szekrényben. Az ajtó belső felén levő tükörbe pillantva magamat láttam, mint csivava. Ezen nevetnem kellett, bár cseppet sem mulatságos a tudat, hogy megszelídítettek.
- Legközelebb majd dörgölőzz a lábához és nyald meg a kezét. –adtam tanácsot a rám bámuló másomnak. Végül egy fűzős fekete felsőt választottam, hozzá illő szoknyával. Persze bár házon belül lesz az este, de én mégis felcsatoltam a tőröm. Conrád jelenlétében bármi megeshet. Utolsó simításként kiengedtem ismét a hajam és elindultam túlélni az estét. Ha különleges vendég volt villában, Michael még kiválóbb házigazdának minősült. Két újonc kölyökkel találkozva megtudtam, hogy ma a vendégünk egy szűz lányt kap. Ez igazán figyelemre méltó. Általában úgy zajlottak a vacsorák, hogy vagy a saját embereinkből választottunk, vagy a friss szerzeményből amit a beszerzők hoztak. Nick és én is egy ilyen csapat vagyunk. Ám valahogy gyakran érzem azt, hogy egy modernkori római orgiába csöppenek, az ételek hiányát leszámítva. A testi kapcsolatok sem szokatlanok ilyenkor, de egy fészekben nincs hely a szemérmességnek. Ezt korán fel kellett fedeznem. Péntek révén a helyem Michael jobbján volt, Conrád pedig a balját foglalta el. Próbáltam a jó oldalát nézni, legalább ül közöttünk valaki. Michael elismerő tekintete egy pillanatig boldogsággal töltött el. Ezeket a kötelék számlájára írtam már vagy hat éve. Az öröm nem tartott soká, hála Conrád gondoskodásának.
- Igazán kívánatos, üdítő látványban van részünk. Reménykedem szerencsémben, hogy a desszert szerepében megtisztelnél. –mosolyától kivillantak szemfogai.
- Attól tartok kedves barátom hiába reménykedsz. –válaszolt helyettem Michael. –Elinát senki sem választhatja. –nyújtotta felém a kezét és segített helyet foglalni. Kezét a combomon pihentette és hüvelykujjával cirógatott a szoknyámon át. Megérezhette a szíjat, mert egy pillanatra kifürkészhetetlen arccal pillantott rám. Ám Conrád nem hagyta annyiban.
- Csak nem veszed ennyire zokon, hogy egyszer osztozkodnod kelljen?!
- Félreértesz. Elinát Senki sem választhatja. –hangsúlyozta a Senkit. Conrád meglepett vigyort villantott.
- Igazán érdekes. –a téma itt megszakadt, mert belépett a lány. Hófehér ruhájában a frissen hullott első hóra emlékeztetett. Fiatal volt, szép és ismerős. Valahol láttam már. Erre meg mertem volna esküdni is. A vendég Michael felé fordult. bár a mosolya semmi jót nem ígért, erre akkor sem számítottam.
- Drága barátom. Nagyra értékelem ajándékod, ám vissza kell utasítanom. –a teremben feszült csend telepedett meg ettől a lépéstől.
- Értem. És mit kívánsz helyette? –kérdezte érezhetően erőltetett nyugalommal a ház ura. A vendég nem szólt egy szót sem, csak sokatmondóan rám pillantott. Megrémültem, mert tudtam, hogy amikor pár éve egy másik tag meglépte ezt Michael vére után sóvárogva, a férfi eleget tett ennek a kérésnek. Pedig az sokkal nagyobb tiszteletlenség volt, mint ami esetemben fennállt.
- Nem! –pattantam fel.
- Elina.
- Nem!
- Tudod a ház szabályait. –meredt rám. Szemei izzottak. Düh? Féltékenység? Bármit is láttam, tudtam ő sem akarta, hogy bárki is megkóstoljon, de a saját szabályait nem rúgja fel nyilvánosan.
- Amikor idejöttem a szavadat adtad, hogy senki, de senki sem harap meg! –kiáltottam rá.
- A családból senki. –javított ki. Elöntött a düh és az undor, hogy ilyen könnyen kijátszhatja a dolgokat.
- Nem! –pánikoltam be.
- Ne ellenkezz gyermek! –villantotta ki szemfogait.
- Dögölj meg! Nem vagy a teremtőm. –sziszegtem rá. Körbepillantottam és gondolkodás nélkül az ablakhoz rohanva, azt kitörve kiugrottam. A szilánkok felsértettek, de nem volt komolyabb bajom. Földre érkezve már rohantam is el innen minél messzebbre. Először Conrád nevetését, majd Nick földet érését hallottam. Két utcával arrébb elállta az utamat, de egyedül volt.
- Várj-várj! –emelte fel a kezeit. –Nem akarlak bántani.
- Nem megyek vissza! –ráztam kétségbeesve a fejem. 
- Rendben. Szerintem Michael sem akarja, míg az a pasas itt van és ilyen húzásokkal próbálkozik. Különben nem engem küld egyedül. –logikusnak hangzott.
- Gyűlölöm azt a szemetet.
- Tudom, és most már nem is csodálkozom. Megmondom mi lesz. Conrád azt hiszi könnyedén legyőzlek, így hihető lesz, hogy megküzdöttünk.
- Nem akarlak bántani! –néztem rá szomorúan, mire felnevetett.
- Nem fogsz bántani. De inkább ez, mint visszamenni és megharaptatni magad vele, majd elviselni a nyilvános büntetést amiért ellen szegültél az uradnak. –komorodott el.
- Sajnálom. –lendültem támadásba ő pedig nem ellenkezett. Minden egyes találatom fájdalmasan pontosan ért célba. A vámpír iránti gyűlöletem olyan erőssé fokozódott, hogy teljesen elvakított. Fájó, vérző kezem és Nick kisebesedett zúzódásainak látványa állított csak le. Védekezés nélkül állta a támadásokat, de megroggyant és a végén összecsuklott.
- Sajnálom! –adtam egy csókot az arcának kevésbé sérült részére, majd elrohantam hátra sem nézve. 

2011. január 21., péntek

7. Ébren, míg világ a világ

A kocsi ami a borítékban levő meghívón feltüntetett időpontban érem jött egészen a lépcsőkig vitt. Az ajtónyitó inas egy fiatal fiú volt. Izgatottsága elárulta, hogy bármiféle vámpírpraktika bevetése nélkül volt itt. Ráadásul az egyenruha sem rejtette el a bizonyítékot. Emberi szolgáló és önkéntes vérzacskó. Azt hiszem valami ilyen megnevezéssel illették a hozzá hasonló embereket. Egy pillanatra megsajnáltam, de rá kellett jönnöm szerencsésebb, mint én. Ő legalább meghal egyszer egy véletlen túlszívástól, de nekem nem volt ilyen esélyem. Talán túl hangos sóhajtással indultam neki, mert az előttem érkező páros megfordult.
A házban hemzsegtek a vámpírok, főleg a krémje volt jelen és a hozzájuk tartozó alacsonyabb rangú társaink. Már akiket sikerült felismernem, de lehet itt volt boldog boldogtalan. Ezek a vámpírok furcsán társasági lények. Vagy csak én vagyok végtelenül magányos farkas típus?! Vajon a vadászok mit tennének, ha egyszer rájönnének milyen remek célpont lehet egy-egy rendezvény? A töprengésből a leginkább elkerülendő hang tulajdonosa billentett ki.
- Örülök, hogy eljöttél kedvesem. –lejtett felém a nő akit álmomban láttam. Vagyis az álomnak hitt valós rémálmomban. Amíg rá figyeltem és szinte lebegő alakjával foglalkoztam oldalról észre sem vettem a felém érkező Michaelt. Ahogy karja a derekam köré fonódott ugrottam egy nagyot. Ez kisebb kuncogást váltott ki pár vadidegen nézelődőben.
- Elina, üdvözöllek az estélyen. –csókolt arcon a fővámpír.
–Kérlek had mutassam be Janet az első számú hölgyet a villában. –mutatott a nőre.
- Örvendek. Én Elina, te Jane. –tört ki belőlem a szokásos belső monológom, mire a nő gyilkosan bájos mosollyal reagált.
- Volt már szerencsém korábban is az egyéniségedhez. Remélem remekül érzed magad a kis meggondolatlan színjátékod után. –hangja bársonyosan tekergőzött körülötte, akár a mérges kígyók.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam. –mondtam bánatosan, majd vigyorogva hozzátettem. –Remélem nem tört le egyetlen körmöd sem.
- Na de hölgyek. –szólt közbe mosolyogva Michael.
- Michael. Beszélnünk kell. –néztem rá reménykedve, hogy még mielőtt hivatalossá válna a borzalom, megmenekülhetek.
- Sok időnk lesz még beszélgetni. –simított ki egy tincset az arcomból. –Örülök, hogy követted a kéréseket. Csodálatosan nézel ki, igazán... étvágygerjesztő. –nézett végig a kiparancsolt külsőmön. A hajamat nem tűzhettem fel, pedig kiengedve idegesít. A ruha túl apró volt az ízlésemnek, és túl testhezálló. Bal vállon volt egy vékony csík ami tartotta, hogy a melleim ne buggíanjanak ki, ugyanis a félvállas megoldás, a szokatlanul nagy és érdekes kivágás hatására volt egy olyan érzésem, átfúj a szél az egész ruhán. A kivágás csavarosan haladt hátulról előre, majd vissza akár egy meghámozott narancshéj. A csíkot apró kövek díszítették ami a mélykék anyagot csillagos éjszakává változtatta. De ha így van, akkor a kivillanó bőröm maga volt a tejútrendszer. Talán tetszett volna, ha 1. Nem ilyen körülményekkel kell viselnem, és 2. ha tudtam volna viselni a pengémet, de túl rövid volt, bárhogy is küzdöttem a pánttal.
 - Biztosan akadna pár szabad pillanat még a nagy buli berobbanása előtt. –néztem körbe az elegáns csevegő vámpírokon. Kétlem, hogy csak úgy nekiesnének és tombolnának, vagy legalább is a buli szót nem úgy értékelik ahogyan én. Ekkor az egyik magasabb rangú vámpírja megkocogtatta poharát és a tömeg rá figyelt.
- Elnézést, hogy csak így magamhoz ragadom a szót, de szeretnék köszönetet mondani a nemes Michael Sowmannak aki lehetővé tette ezt a csodás estét. –tovább nem figyeltem a mondókáját, hanem Michaelnek suttogva próbáltam menteni a bőröm.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de nem vállalhatom azt a megtiszteltetést, hogy csatlakozzam nemes családodhoz. Szándékomban áll hamarosan visszatérni Európába és folytatni az életem. –tudtam jól, hogy hallja amit mondok, bár úgy tett mint aki a szónokló férfi mondandóját élvezné.
- Valamint szeretnék gratulálni újdonsült arájához aki szemmel láthatóan újabb égkő Kalifornia legnagyobb vámpírjának gyűjteményében. –emelte felénk poharát a többiek pedig követték őt. Michael rám mosolygott, így tudatosítva bennem, hogy már akkor elbuktam amikor először beléptem az ajtaján. - Köszönjük Conrád e kitűnő szónoklatot. Magam és bájos Elinám, valamint családom nevében üdvözlök minden kedves vendéget. Kérem érezzék jól magukat ma este és ünnepeljék velünk a nagy eseményt. –ismét taps tört ki, majd mindenki korábbi társaságára figyelt.
 - Mi ez az egész?! –meredtem dühösen a fővámpírra. Mérgem határtalanná változott és nem érdekelt, hogy bárki meglátja ahogy szemfogaimat villogtatva fenyegetőzöm.
- Tüzes szépség meg kell hagyni. –lépett hozzánk a Conrádnak nevezett szónok. Michael és ő udvarias bólintással üdvözölték egymást. A vámpírok ritkán fognak kezet, ugyanis a hőmérsékletünk rengeteget elárul állapotunkról. Velem már nem volt ilyen elővigyázatos, pedig esküdni mertem volna rá, hogy fiatalabb nálam. A keze hideg volt, vagy csak én voltam túl meleg hirtelen nem tudtam eldönteni, de nem is érdekelt. Amilyen ideges voltam fegyver nélkül is nekiugrottam volna bármelyik vámpírnak a teremben. Kortól nemtől függetlenül. A kézcsókja undort váltott ki belőlem. Legszívesebben szájon vágtam volna amiért kimondta azokat a szavakat.
–És nem is okoz csalódást. Ez az illat, és hőmérséklet. –mosolygott rám a férfi.
 - Conrád, a napokban megkérnélek, hogy keress majd fel. A titkáromnál tudsz időpontot egyeztetni az üzlet kapcsán. –a férfi bólintott, majd távozott.
- Michael! –váltottam könyörgőre, mert rá kellett jönnöm, hogy fenyegetéssel semmire sem megyek nála.
- Jane, kérlek kísérd fel Elinát az irodába. Mindjárt megyek. –hagyott magunkra.
- Gyere. –indult el a nő én pedig követtem. Tudtam, hogy biztosan gyűlöl amiért betoltam a képem a világába, de szerintem nem lenne boldogabb mint én, ha ez nem így lenne. Beengedett, majd becsukta magunk mögött az ajtót. Én beljebb menve próbáltam kezdeni valamit a ruhám hosszával. - Szerinted ez csak így megy? –csattant fel.
- Mi van? –néztem rá nem törődve az illendőséggel.
- Csak belibegsz ide, és azt hiszed máris te vagy Csipkerózsika?
- Hamupipőke.
- Tessék? –nézett rám szemeit villogtatva.
- Hamupipőke ment a bálba te ostoba tyúk. –viszonoztam a pillantását.
- Hogy merészeled? –lépett közelebb. –Idősebb vagyok nálad, könnyedén végezhetnék veled.
- Akkor meg mire vársz? Ha már úgy is akkora tüske vagyok a tenyeredben. Mi lesz? –kiáltottam. –A hátam közepére se kívánnálak az egész nyamvadt bandáddal együtt! Tessék, végezz velem. Ne csak a szád járjon!
- Ha nem védene, már halott lennél. –sziszegte.
- Nem kértem védelmet. Sőt, köpök a védelmére! Senki nem mondta neki, hogy játsszon hős vitézt és lovagoljon be a lakásomba lakkozott cipőben!
- Nem tudom mit láthatnak benned. Undorító, alantas nőszemély vagy.
- Inkább, mint egy kicicomázott pincsi.
- Én legalább kellek a mesteremnek. –ez túl nagy és friss sérelem volt számomra.
- Rohadj meg, banya. –szorítottam ökölbe a kezem
- Vámpírok ribanca!
- Engem legalább nem cserélnek le egy „ribancra”. -rám morgott.
- Jane! –szólalt meg hűvösen Michael. Ismételten észrevétlenül jelent meg, de ez most a nőt is meglepte. –Távozhatsz. -egy utolsó gyilkos pillantás és magunkra maradtunk.

- Nem kellene kivívnod még inkább a gyűlöletét. –sétált el mellettem és az asztala mögött állt meg. A holdfényben valótlanabbnak és tiszteletparancsolóbbnak tűnt, mit előtte bármikor.
- Nem vágyom a rokonszenvére. –bámultam a férfit.
- Még a végén félreértem és kérésnek veszem. –mosolygott rám, mire elkaptam a tekintetem.
- Miért?
- Hogy miért mentettelek meg? –kérdezte én pedig bólintottam.
- Mert kedvem volt hozzá. –tipikus, ha valaki annyi ideje él azt hiszi kénye kedve szerint dönthet mások életéről.
- De miért így? Mi előnyöd származik abból, hogy egy problémás személy miatt megbontod a meghitt állapotot. –utaltam a korábbi viszályra.
- Nem lenne érdekes az élet az egyhangú unalmas szürkeségben. És nem lenne érdekes a titok amit már mások is tudnak.
- Az ég szerelmére, ne rébuszokban! –nyögtem fel. Válaszokat akartam, semmi mást.
- Szerelemről beszélsz, holott semmit sem tudsz róla. –lépdelt felém. –Rám támadsz, fenyegetsz, kérdőre vonsz, de semmit sem adsz. Kinek hiszed te magad?! –állt meg előttem. Parancsoló tekintélye nem volt hatástalan, de nem tört meg.
- Nem kértem semmit, s te mégis adtál. Viszonzás vársz olyanért amihez semmi közöm? –álltam tekintetét, bár legszívesebben messze szaladtam volna előle. Elmosolyodott és sóhajtott.
- Nem. Azt kérem adj lehetőséget. Költözz be, csatlakozz hozzánk, légy a miénk. – a miénk-et érezhető rajongással ejtette ki. Hátborzongató.
- Nem tehetem. Nem vagyok közösködő típus. –próbálkoztam ismét kibújni.
- Meg sem próbáltad.
- Tudom,hogy így van.
- Elina. Lépj tovább, tapasztalj, élj végre! –éreztem, hogy nagy szónoklatra készül, így gyorsan a gondolatába vágtam.
- Sajnálom, de kérésednek nem tehetek eleget. –léptem el tőle. Egy hosszú csend után Michael követett. - Értem és tiszteletben tartom a döntésed. Kérlek, az estét bírd ki a látszat kedvéért. –mosolygott és megérintette a vállamat. Bőre majd olyan meleg volt, mint az enyém. –A bőröd illata olyan akár a napsütés egy nyári tengerparti séta idején. –éreztem ajkait a vállamon ahogy egy csókot lehelt rá. Összerezzentem és kibújtam karjai közül.
 - Elmegyek! –sietős léptekkel igyekeztem ki az ajtón át folyosókon. Végül kikötöttem valami személyzeti szobában ahol ment a tv. Az ajtónyitó és még két másik ember ültek egy kanapén, ettek és mindhárman rám szegezték meglepett tekintetüket. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna bármelyik a képernyőre nézve csendre intettem őket. A korábban nevetéstől könnyes szemű boldog lány, most a bánat és kétségbeesés vörös álarcát viselte magán. Arról beszélt, hogy mennyire bánja amiért a barátnőivel töltötte a délutánt és nem volt szerelmével abban a pillanatban. A képernyő alján futó csíkban a „Különös haláleset! Holtan találták otthonában a fiatal szörföst.” szöveg volt olvasható. „A rendőrség értetlenül…” tovább nem olvastam, mert a nem olyan rég még rám mosolygó pasas fényképét mutatták be egy fekete csíkkal a felső sarkában. A szobában levő embereknek talán megfordult a fejében, hogy az egyik itteni vendég követte el , de ki nem mondták. Csendben figyeltük mindannyian a híradást, végül ismételten bemutatták a lányt akinek a tekintete maga volt az üresség.
 - Démon hozott a világomban. –mondtam, majd elfordulva elhagytam Michael házát. A kavicsos sétányon lépdelve éreztem magamon figyelő tekintetét. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam az iroda ablakából követi végig távozásom.

 A hömpölygő embertömeghez csatlakozva sétáltam, miközben végre ismét felköthettem a hajam. Furcsa, de egy pillanatnyi boldogságot okozott a tarkómat simogató fuvallat lágysága. A zsúfoltság és a város igazi zaja lassacskán a távolba veszett, ahogy elhagytam az éjszakai klubokkal és boltokkal tarkított részt. Egyszer csak halk kattanó hangot hallottam, valamint egy pár férficipő közeledtét. Nem kopogott annyira, mint egy női alkalmi cipő, de csendes sem, mint a sportcipők. Lassítottam, hogy megelőzhessen, mert zavart a tudat, hogy esetleg engem követnek. Talán erős paranoia, de miután megküzdöttem a vadászok egyik felsőrangú tagjával kétlem, hogy szerepelnék a „kedvenceink” listán. A lépések egyre közelebbről hangzottak, végre légzés és szívdobogás is párosult mellé. Nyugodt, nem az a tipikus gyilkossági kísérlet előtti izgatott ritmus. Megálltam egy reklámtáblát olvasgatva, hogy ezzel is elősegítsem a nyugalmam, a férfi már csak pár méterre volt. Megállt. Nem néztem rá, de erősen figyeltem. A zsebében kotorászott. Vajon mit kereshet?! Aztán elővett egy csillogó fém tárcát. Kivett egy szál cigarettát, meggyújtotta és tovább indult. Megnézett magának, a parázs fényében egy mosoly villant az arcán. Csak egy pillanat erejéig láttam, aztán tovább haladva a hátát néztem. Végül elért egy különleges dohányfüst illata, és távolodó léptei zaja. Pár percig még vártam aztán folytattam az utam. A lámpák fényében sétálva képzeltem magam elé a doktor és Michael karakterét. Nem az elfogultság mondatta velem, de százszorta a doktor, mint akár egyszer is ez a férfi. Ám úgy fest, az „övé” lettem.
- Hogy úszom meg épségben? –bámultam a felsőh égre, amikor ismételten megéreztem azt az egyedi illatot.
- Legyél jó kislány és akkor nem fog fájni. Annyira! –izzott fel utoljára a cigaretta parázs, felfedve a férfit. Nem ismertem, de nem számítottam semmi jóra. És mivel a „Ki maga?”, valamint a „Mit akar?” kérdésekre az esetek 99%ban nem adnak kedvező választ, így inkább vártam, hogy ő lépjen.
- Hova ilyen sietősen kicsi vámpír? –pöccintette el a csikket egyenesen felém.
- Parancsol? –kérdeztem felhorkantva.
- Mi az, talán bedugult a szuper éles hallásod? Nem hiszem én azt. –nézett rám rezzenéstelen arccal.
- Nem értem miről beszél. –ütöttem meg védtelen, értetlen hangot.
- Jól kitanultad, de engem nem csapsz be. –mosolyodott el.
- Jó ember, nem tudom mit ivott, vagy szívott, de vámpírok nem léteznek. –mosolyogtam, mintha csak egy ostoba tréfa lenne.
- Oh, milyen ostoba is vagyok. –szórakozott hangon felnevetett. - Ahhoz képest, hogy nem volt melletted mester ügyesen játszod a védtelent. Vagy nem is játszod?!
- Hagyjon engem békén. –próbáltam tovább indulni, de elállta az utamat. Valami nem stimmel nála, de mi?!
- Érzem a halott vért ami az ereidben kering. És a friss vért amit ma ontottál. –termett mellettem és mielőtt reagálhattam volna egy tincset kitépett a hajamból. A szívem dübörögni kezdett, és a tekintetem cikázott oda-vissza a meglepettségtől.
- Mi vagy te?! –vicsorogtam rá dühösen amikor megpillantottam a hajam ujjai között.
- Hát nem tudod?! Nem érzed? –nevetett rajtam. –Én tudom ki vagy.
- Ki maga és mit akar? –csak kicsúszott a legrosszabb kérdés.
- Edd vagyok, és meg foglak ölni. –mondta könnyedén és nyugodtan, akár egy vámpír. Ám nem ő nem volt az. Más volt, valami nem emberi és nem is halott. De mégis mi?! Hátrálni kezdtem, de ő együtt mozgott velem. Azt hittem lehagyhatom ha bevetem a képességeimet, nem így lett. Üldözőbe vett ahogy átrohantam a városon. Elsuhanó alakommal felvette az iramot a forgalomban. Egy megpattanó visszapillantó tükör döbbentett rá, hogy csak akkor szabadulok, ha kihasználom a termetemet hosszú lábaival szemben. Szűkebb helyet keresve változtattam irányt. Ahogy megpróbáltam felugrani a lábamba mart és megtaszított. Karmai a csontomig hatolva vágták át bal bokám izomzatát. A lökésétől egy raktárépület téglafalának csapódtam. A levegő fájdalmasan préselődött ki a tüdőmből. Szörcsögve próbáltam újra visszaszerezni az irányítást saját magam felett.
- Mit ártottam én?! –húztam fel használhatatlanná vált lábamat.
- Hát nem vagy gyilkos, akár a többi a fajtádból? Nem kellene már rég a föld alatt rohadnod?! Szerintem ezek elég súlyos bűnök. –tornyosult felettem.
- Maga sem ember, magának sem lenne szabad léteznie! –a fájdalom ami a gyógyulásommal járt kibírhatatlanul élesen hasított belém.
- Hát rájöttél kicsi lány. És azt is tudod már, hogy mi vagyok?! –széles mosolyától kivillantak hegyes fogai. Azok vámpír fogak voltak, vagy mégsem?! Élő személy vámpír fogakkal? Sosem hallottam ilyenekről.
- Nem vámpír, de nem is ember. –húztam ismét feljebb a lábam.
- Emberek vagy vámpírok?! –mondta undorral a hangjában. –Egy kutya mind.
- Miért pont én? –kérdeztem ismét, már nem sípolt a fülem a becsapódástól.
- Azt sem tudod ki vagy, igaz?! –hajolt egészen közel hozzám. –Érzem a szagát.
- Kiét? Azét a pasiét? Vagy Michaelét? –próbáltam közelebb jutni a válaszhoz.
- Megölte a kölykeimet, hát én most megölöm az övét. De előbb még játszunk kicsit. –húzta végig éles körmét az arcomon és a nyakamon. Mielőtt tovább jutott volna, elkaptam a kezét, ám ő egy könnyed mozdulattal kicsavarta és a fejem fölé a falba nyomta összetörve a téglákat. A másik kezemmel feléje kaptam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy felhasítottam a vállát és a nyakát. Haragos tekintettel szegezte az előző módon ezt a kezemet is a fal börtönébe.
- Kiről beszél és milyen kölykökről?! –próbáltam az időt húzni, hogy a sérült lábam használható legyen, miután a másikra ráült.
- Volt egy nőstényem, gyönyörű asszony a fajtánkból. És volt három erős kölyköm, de mivel nem voltam az őrfalka irányítása alatt, egyszerűen leölték őket, mint holmi mezei állatokat. –szemében a gyűlölet és a bánat csillogott. Talán máshol, máskor együtt érzek vele, de ez nem volt az a pillanat.
- Talán be kellett volna csak hódolnia. –mondtam és eszembe jutott, hogyan kerültem ide. A behódolás máris nem olyan szörnyű lehetőség. Felnevetett, de egy könnycsepp gördült végig a sebhelyes arcán. Vonzó férfi lehetett egykor, és hihető volt a meséje a csodaszép feleségről. Ám a mozdulata cseppet sem volt szerető gyászoló férfié. A combomon csúszott egyre feljebb és feljebb a szoknyám alá a keze, míg a másik a ruhám kivágott részén haladt felfele.
- Szabad akartam lenni, azt és ott szeretni akit és ahol lehet. –hajolt közelebb hozzám, és megharapta az egyik mellem. A kiserkenő vérem feketére festette a kék anyagot, és vörösre kivillanó bőrömet. –Sikíts, ha akarsz, itt úgy sem hall meg más rajtam kívül. –nyomta bele fejemet a falba. Hallottam ahogy megreccsen a koponyám, és egy különös bódult állapot kezd átjárni. Az újabb hang a felhasadó karom hangja volt, ahogy karmával majdnem lenyúzta az összes bőrömet. Már nem fájt semmi. Úgy éreztem dobozból nézem az eseményeket, nem pedig velem történik.
 - Így szeret egy szörnyeteg? –hallottam saját suttogásomat. A nem várt kérdésre felüvöltött, akár egy farkas. Szerettem a farkasüvöltést hallgatni valahol valamikor régen. A ruhám végül felhasadt, szabaddá téve vérző testemet, a lábam pedig megmozdult, de nem én voltam.
 - Megmutatom neked, hogy szeret egy szörny. –az egész testem arrébb dobódott, de már nem láttam mi történik. Fekete folttá vált minden, csak a vérem illatát éreztem és a halál suhogását hallottam. Meg akartam halni, de nem így. Egy mocskos sikátorban, védtelenül, megerőszakolva. A doktort láttam a sötétben, mosolya tökéletes volt, mint mindig. Szemében aggódás és az irántam érzett jóindulat fénye csillogott.
- Segíts! –suttogtam hang nélkül. –Segíts! -a halál maga érkezett meg ezen a vészjósló percben, de nem értem. Harc zaja szűrődött át az egyhangú feketeségen, a doktor arca pedig lassan elhalványult. Hangokat hallottam, a nevemet ismételgették. Minden maradék erőmmel felnyitottam szemeim, és vértől vörösre festett drága öltönyében ott állt Ő. Kalifornia vámpír ura. Aztán minden elsötétült. Hangokat hallottam, így vagy nem haltam meg, vagy tényleg nincs örök béke földje a fajtámnak. A fájdalom azt jelentette, hogy élek. Megmozdítottam a lábamat, már nem volt olyan idegen módon ólmosan nehéz.
- Magához tért. Szóljatok az úrnak. –hangzott egy kiáltás. Bár lehet nem volt kiáltás, de nekem a dobhártyámat szaggatta. Aztán halk motoszkálás, majd feszült csend. Végül ajtó csukódás.
- Azt mondták életben vagy. –hangzott Michael hangja egészen közelről. –Súlyosak a sérüléseid, de nem véglegesek. –mondta csevegő hangnemben.
- Köszönöm. –formáltam meg a hangokat, de nem hallottam magam.
- Elina, Elina, Elina… Hát mihez kezdjek azzal a makacs lényeddel? –talán mosolygott, a hangja legalább is ezt sugallta. Az első lehetséges dolog az volt, ölj meg. aztán rájöttem, hogy segítséget kértem, nem pedig feloldozást. Mintha Michael tudta volna a gondolataimat, elmesélte a történteket.
–Még időben értünk oda, mielőtt megtehette volna. Már nem kell aggódnod miatta. –most hallottam ahogy a levegőt kifújva elmosolyodik. - Magadra hagylak, de amint összeszeded magad visszatérünk rá. –csókolta meg a homlokom, majd magamra hagyott. Mire térünk vissza?! Erre a kérdésre próbáltam rájönni, míg a donorvér dolgozott az ereimben. Furcsamód kicsit sajnáltam, hogy nem ő adott a véréből, mert akkor hamarabb múlhatott volna a pokoli kín. Azt hiszem tudtomon kívül megtörtént. Behódoltam Michaelnek, és ez megmentette az életemet. Egy újabb esélyt kaptam, bár nem is hittem, hogy megérdemelhettem volna. Három nap és három éjszaka feküdtem, mikor végre úgy éreztem képes vagyok kinyitni a szemem. A szoba olyan volt, mint a lakásom. Döbbenten néztem körbe, még a legkisebb dolog is egyezett, azt leszámítva talán, hogy vagy kétszer akkora volt maga a háló, mint a sajátom. Felnyögve ültem fel, és tettem le a lábam a padlóra. Kopogtattak az ajtón, és mielőtt reagálhattam volna, Michael lépett be.
- Jó újra látni kislány. –mosolygott rám kedvesen. Csak furcsán bámultam rá, mire felnevetett. –Elinám. –javította ki. Az ágyam mellé nézve megpillantottam egy táska vértömlőt, a látványtól eltátottam a számat. Az a rengeteg vér kellett, hogy összerakjon, akkor tényleg csúnyán elintézett. Michaelre pillantottam aki már válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre.
- Halott. Én magam téptem ki a torkát. –bár ez a hír részben tetszett, de eszembe jutott az a fájdalom amit láttam benne. Talán én is ilyen sorsra jutok. Őrült szörnyeteggé válva irtom a fajtám.
- Nem vámpír.
- Nem.
- Ember se.
- Az sem.
- Akkor?
- Nem csak vámpírok és emberek léteznek a földön. –felsóhajtottam. Megpróbáltam felállni, de sikertelenül borultam térdre a férfi előtt. - Nem is reméltem ekkora mértékű hálát. –emelt fel és láthatóan remekül szórakozott a kis viccén. Grimaszoltam, mire felnevetett. –Nem is kell a csípős nyelved, a tekinteted is elárul mindent. Hova indultál? Segítek –tartott a karjaiban. Zavarba jöttem amiért ezt megkérdezte, így megráztam a fejem ő pedig lerakott az ágyra.
- Azt mondtad beszélünk. –próbáltam a legrövidebb és legértelmesebb mondatokat összerakni. Az arca elkomorult egy pillanatra.
- Biztos most akarod hallani? –bólintottam.
- Azt a férfit láttam már. A doktor nyomában volt, nem törődtem vele, míg nem ártott az ügyeimbe. –nézett rám egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta. –Elina tudom jól, hogy a mestered mennyire fontos a számodra, de vannak még mások is ezen az alakon kívül akik mivel őt nem érik el, téged vesznek célba. –már tudtam mire akar kilyukadni.
- Azt akarod, hogy.
- Maradj. Meg tudunk védeni, ha kell. És a jelek szerint kell.
- Miért?
- Nem mondott el neked semmit, igaz? –igazította meg a hajam. Mindenki ezzel jön, és már elegem volt, hogy csak ködösítenek.
- MIT?! –fúrtam tekintetem az övébe, hogy végre választ kapjak.
- Túl különleges mentorra akadtál a személyében. –mosolygott rám. –És az átkát most már érzed, milyen viselni.
 - Különleges?! –néztem értetlenül.
 - Akad a vámpírok között egy nagyon különleges réteg, akik tudják az első kilétét és hollétét. Ez az információ sokaknak túl értékes ahhoz, hogy kimaradjanak belőle.
- Te tudod?
- Nem. –intett nemet, hogy tudatosítsa bennem. –De engem nem is érdekel az első, vagy második és így tovább. Semmit sem tettek értünk, és mi sem értük. De be kell látnod, hogy a doktornak hála veszélyben vagy.
- Értem. –egyenes beszéd volt, és itt és most talán még hihető is. Voltak különleges dolgok a doktorral kapcsolatban, ez többször is feltűnt. Most mindez talán magyarázatul szolgálhatna rá.
- Hagylak pihenni, de fontold meg az ajánlatot. Egy egész fészek sorakozna fel mögötted. –állt fel és távozott.
-Önként és dalova állnának mögöttem, ebben biztos lehetek... -ironizáltam a csendet megtörve. Hosszas gondolkodás végén arra jutottam inkább élek itt, és leszek másmilyen, mintsem újra átéljek olyan dolgokat, mint ez. Aztán nagy küzdelem árán kijutottam a fürdőig ahova korábban is indultam és lemostam magamról a saját véremet. Felöltözve Michael irodája felé vettem az utam, hogy elmondjam döntésem és köszönetet mondjak. Csigákat megszégyenítő tempóval jártam be a fészket, mire utat találtam az irodához. Egyedül volt, épp telefonált amikor beléptem kopogást követve, így tétován ácsorogva álltam kíváncsi, fürkésző tekintetét.
- Miért ért a megtiszteltetés, hogy ilyen hamar viszont láthatom a betegem? –tette le a telefont.
- Azért jöttem, hogy választ adjak. –kíváncsi tekintete még élénkebb lett. –Először is, hálásan köszönöm amiért már másodszor megmentetted az életemet.
- Mert te vonzod a bajt. –mosolygott.
- Igen, és ezt nagyon sajnálom. Továbbá szeretnék visszaélni nagylelkűségeddel és türelmeddel. Szeretném elfogadni a felajánlott helyet a fészekben. –emeltem fel a fejem, hogy magabiztosnak tűnjek és ne egy kivert kutyának. A mosolya egy pillanatra elillant, talán azt hitte visszautasítom, de végül újra előjött és könnyedén szállta át a köztünk levő távot.
- Örülök, hogy végre benőtt a fejed lágya. –fogta meg a kezeimet. –Meglátod, könnyedén megtalálod a helyed egy ekkora családban is kedvesem. –érintette meg államat, majd megcsókolt. Kínosan hosszan tartó csók volt.
- Köszönöm. –mondtam zavart mosollyal, mert azért csókra nem számítottam. -Lenne itt még valami. -kezdtem bele. 
- Feltételek?! -bólintás. -Hallgatlak.
- Tudom, hogy itt szokás egymást is táplálni. -kezdtem bele.
- Nem fogja senki véredet venni, ha csak te magad nem akarod. -mondta egyből. A telefon megcsörrent, én pedig egy bólintás után magára hagytam a ház, és most már a saját nagyuram.

6. Napsütötte Kalifornia

Három éve hagytam hátra a régi énem, de nem igazán találtam meg a helyem. Fél éve élveztem az „Angyalok városának” napsütötte életét, mikor végre elhatároztam, bejelentkezem a vámpírfőnöknél. Mivel új oldalamról akartam bemutatkozni, na meg persze megpróbálni minél tovább eltitkolni a nem túl jó hírnevemet, az Archietól kapott ruhát vettem fel és feltűztem a hajamat.
A vámpírok itteni vezetője a civil életben egy rendkívül sikeres és gazdag üzletembernek számított. Más világ, más szokások. Itt egy központi fészekben éltek a vámpírok, akár egy kaptár, vagy hangyaboly. Az élén pedig nem állt más, mint a nyugati part egyik legnagyobb vámpír ura.
A környék legnagyobb, legpazarabb, de főleg legjobban őrzött villájába tartottam épp. Egyenesen a fészek szívébe. Előzetes bejelentkezés után péntek este hatra voltam előjegyezve Michaelhez. Már előtte vagy húsz perccel az előtérben ücsörögtem és vártam. A ház cseppet sem úgy nézett ki, mint egy luxusvilla. Inkább nevezném irodának a nagy előtérrel és a külső belső portával. Bár csak ezt az egy termet láttam eddig. A fal kellemes barack színű volt. A bejárattal szemközti falon vízesést építettek amit jobb és bal oldalt egy-egy lépcsősor ölelt körül. A padló márvány lapokból volt kirakva. A két oldalsó fal tele volt nagyobb méretű képekkel, valamint rengeteg növény -az egészen aprótól a pálmáig- állt mindenfele. A jobb lépcsősor melletti kanapéra ültem le, hogy ne ácsorogjak tétován. Egy nagyobb csapat fiatal lány és férfi szalad át a termen vidáman, gondtalanul nevetve. Mindegyik vámpír volt. Az egyik legnagyobb fészekben voltam, és hirtelen egy kisebb gyomorgörcs ért el. Michael makulátlan öltönyben érkezett le a lépcsőn, zöldes barna szemei most aranyként izzottak. A karján levő hölgy, friss sebéből áradt a vér illata villámgyorsan betöltve a köztünk levő teret. A portás és egyben személyi titkár abban a pillanatban mellettünk termett, hogy bemutasson/bejelentsen.
 - Uram, ő itt… –mutatott rám, de a fővámpír megelőzte.
- Elina Ilián személyesen. –mosolygott rám barátságosan. Én pedig kényelmetlenségemben pukedliztem neki, mint valami betanított pudli. Nem is éreztem másként magam, bár a combomra erősített kés segített kicsit. Az öv fájdalmasan belevágott a bőrömbe, de csak így és egy rakat hintőporral marad fent ebben a nagy melegben. Nem is értem a filmekben miért mutatják azt, hogy a kémnők a tapadós koktélruha alatt is el tudják könnyedén rejteni a fegyvert. Tiszta kamu az egész.
- Gyönyörű az otthona Sowman úr. –pillantottam körbe, hogy minél előbb túllegyek az udvariasság körein. Igazság szerint már mikor kiszálltam a taxiból arra vágytam, hogy szállhassak is vissza. Michael kb. 178cm és 80kg lehetett. Rövid sötét haja felzselézve, arca lezser borostával az igényesség határán belül volt jóval. Ajka férfiasan egyenes vonalú, sem túl húsos, sem túl vékony. Orra pedig hangsúlyos, de egyben szép is. Egy gazdag jó életű 35 éves üzletember benyomását kelltette, holott már talán az 500 földön eltöltött évet is túllépte. Rá már lehet mondani, hogy vérbeli üzletember, hiszen a történelem folyamán mindig ott volt, hogy jó üzletet kössön, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a modern világban is mogulnak számít.
- Kérlek szólíts Michaelnek. –követte a tekintetemet.
- Rendben. Michael, azért jöttem, hogy bejelent… –kezdtem bele, de nem is figyelt rám.
- Milyen az élet most a kontinensen? –vágott bele a mondandómba.
- Nem tudok semmiféle nagy hírrel szolgálni. –válaszoltam.
- Úgy hallottam az ottani vámpírok paktumot kötöttek a vadászokkal. –terelte a témát abba az irányba amit nagyon nem akartam.
 - Igen, bár ez a paktum elég törékeny. –ködösítettem, mert nem akartam önként és dalolva tudatni miért kellett eljönnöm. Michael kísérője a beszélgetés kezdetekor elment mellőle abba az irányba ahova most Michael is nézett.
- Folytassuk inkább egy kellemesebb helyen. –mutatott a kétszárnyú nyitott ajtóra. Mivel nem akartam rávágni, hogy kizárt, eszem ágában sincs ennél beljebb kerülni, vagy hosszabban beszélgetni, így követtem őt. Az újabb szoba már nem volt olyan üzleties hangulatú, bár lehet, hogy a vámpír vezetőknek pont ez tetszik amikor tárgyalni érkeznek. A mély színek túlságosan nyomasztónak hatott számomra, és ezt tovább erősítette az a rengeteg aranyozás és a nehéznek tűnő kárpitozású bútorzat. A római stílusú pihenőkön vámpírok táplálkoztak emberekből és vámpírokból egyaránt. A vámpírok vérének illata más, ezért könnyű volt megállapítanom, hogy melyik donor ember és melyik vámpír a szobában. Szerencsére, nem maradtunk soká, miközben Michael Sowman könnyedén ecsetelte emlékeit az országomról.
- Sosem gondoltam volna, hogy éppen ott lesz szerencsém a forrás utódához személyesen. Hogy is nevezték akkoriban?! –gondolkozott szórakozottan. –Áh megvan. Doktornak szólították a társai.
- Ismered a mesteremet?! –álltam meg döbbenten, megfeledkezve minden illemről.
- Hohó. Szóval te lennél a pártfogoltja, micsoda meglepetés. –mosolygott rám túljátszott meglepettséggel. Tovább indult én pedig követtem.
- Mikor találkozott vele Michael? –tértem vissza az udvarias magázódáshoz.
 - Érdekes-érdekes- érdekes. Mond csak, veled érkezett a doktor is? –kérdezett inkább válasz adás helyett.
- Nem. Elvesztettem őt, mikor vadászokkal harcoltunk. –szomorodtam el.–Azóta semmit sem tudok róla, így kérem árulja el, hol és mikor találkozott a mesteremmel.
- Már nem emlékszem. Tudod, túl sok fontos dologgal kell törődnöm. –hazudott szemrebbenés nélkül.
- Nem kell pontos dátum, bármi megteszi. Bármi apróság, ami végre elvezetne hozzá. –szinte már könyörögtem.
- Érdekes. –változtatott irányt, és kinyitott egy eddig észre sem vehető ajtót. A lépcső hasonló volt a bejáratnál látotthoz. Felment én pedig követtem egyenesen a hatalmas irodájáig.
 - Kérem Michael. –próbálkoztam újra, de szóra sem méltatott. Keresett valamit, mikor végre megtalálta átnyújtott egy megsárgult, gyűrött, felbontott levelet. - Ezt nem értem. –néztem a címzés nélküli borítékot.
- Majd érteni fogod amint kihúzod a levelet a borítékból. –fordított hátat nekem, valamit nézett a távolban. Belepillantottam és ismerős írást fedeztem fel. A doktor kézírása.
- De… –kezdtem bele egy újabb kérdésbe amit ismételten belém fojtott.
- Az engedélyt megadom. Maradj addig, míg jólesik. Ha bármilyen problémád támad, vagy épp csatlakozni óhajtanál népes családunkhoz, az ajtóm nyitva áll előtted Elina.
- Köszönöm. Azt szeretném… –próbálkoztam megint, de a titkár már az ajtóban állt, hogy kikísérjen. Michael szemszögéből megvolt a végszó, de nekem korántsem elég mindez. Mégis elhagytam az irodát, mert már érkezett egy újabb látogató csoport. Mindegyik vámpír volt egy másik állam küldöttei. Akadt amelyikhez volt már szerencsém, ám vagy nem akart, vagy csak szimplán nem ismert fel. A titkár amint kiléptem az ajtón nem is foglalkozott velem. Hosszú percekig csak álltam és bámultam a borítékot. Végül összegyűrtem és futásnak eredtem. El innen, hajtott egy ösztönös késztetés. Válaszok nélkül nem maradt másom, csak a félelmem. Rettegtem egy fehér papírtól és a tartalmától. Már nem zavart, hogy esetleg megláthat odafentről. Volt nagyobb erő ami rám nyomta hatalmát. Nem néztem semerre, csak rohantam előre, míg már nem volt se élő, se holt a közelemben.

Egy elhagyatott partszakaszon találtam magam a lemenő nap fényének kíváncsiságában. Az egyik parti sziklára ülve próbáltam erőt gyűjteni.
- Ez csak egy levél az istenért! –kiáltottam fel, hangomat visszaverték a sziklákon megtörő hullámok. Egy sirály vijjogva repült fel abban a pillanatban amikor felnyitottam a visszazárt pecsétet. Két vékony, gyűrött lap volt benne. A tinta megfakult kissé, de olvasható volt. A doktor kézírása. Egy levél amit nekem írt.

„Drága Elina! Míg ember voltam én, mindig reménykedtem, egyszer megtalálom azt a személyt akit érdemesnek tartok arra, hogy védelmezzem. Mikor vámpírrá lettem, nem számított többé semmi más. Évszázadokig jártam a sötét élvezetek bűnös mocsarában. Végül véget ért oktalan bolyongásom, mikor megpillantottam halálért imádkozó gyönyörű szemeid. Megmentettelek a haláltól, hogy visszaadhasd az életbe vetett hitem. Gyermekem lettél, oktalan, tehetséges lény. Kíváncsiságod, türelmetlenséged magamra emlékeztetett a még szebb időkből. Az, hogy elveszítettelek a legnagyobb csapás mit szánhatott nekem a sors. Vannak az életben nehéz és magasabb dolgok, így mint teremtőd, mint mestered kérlek ígérj meg nekem két dolgot. Az első, elrejted a naplót. Soha, de soha nem mutatod meg senkinek. És a második pedig, Felhagysz az utánam való kutatással és végre éled az életed amit kaptál! Nem kérem, hogy felejts el, de ne keress! Semmilyen körülmények között, SOHA! Drága, édes Elinám! Legyen hosszú és boldog létezésed ezen a földön! Doktor”

A szívem ki akart szakadni a sorai láttán, de újra és újra elolvastam valami titkos sugalmazás, rejtett célzást keresve. Semmi nem találtam. Csak a búcsúját. De mégis hogy kérheti azt, hogy mondjak le róla?! Hogy teheti ezt velem?
- Biztosan, biztosan csak megfenyegették valamivel. –pillantottam fel, hogy kikérjem a nap véleményét, de már nem volt fent. Elhagyott, elhagyott ő is. Sírni akartam, kiordítani magamból a fájdalmamat és a dühömet. Nem tudtam könnyezni, nem bírtam megszabadulni a feszültségtől ami most már a robbanás szélére sodort.
- Nem, senki sem fenyegethet meg egy ilyen hatalmas lényt. –suttogtam a sötétségbe. –Nem kellek neki, ennyi az egész. Hibáztam. Rossz voltam?! Miért taszít el a legcsodálatosabb lény a földön? –nem volt válasz, csak annyi, hogy többé ne keressem. Akkor mégis mihez kezdhetnék? Hova mehetnék ezután? Mi értelme a létezésemnek, ha csak egy tudatlan kislány vagyok, ahogy Archie is megmondta. Vajon ő már tudta?! Vajon tudott mindenről, csak nem akart ott lenni amikor felrobbanok, mint egy időzített bomba? Érzékeimet elvesztve indultam el ismét. Nem láttam, nem hallottam senkit és semmit. Egyedül a rengeteg kérdés és kusza gondolatok hadát ami egyre sokasodott a fejemben, míg már majd szét nem hasadt a fájdalomtól. A bérelt lakásom lépcsőházában találtam magam. Annyira eltompultam, hogy nem voltam képes felidézni hova raktam el a kulcsomat. Az ajtóm előtt összecsúszva meredtem magam elé várva a végítéletet. Ám az csak nem akart megérkezni. Helyette a gondnok jött és hozzám beszélt. Hangja zsibbasztó sistergésként ért el a tudatomig, értetlenül néztem rá elgyötört arccal.
- Nem ülhetsz itt kint egész éjszaka. Mit mondanak mások, hogy egy ilyen csinos kislány a folyosón hempereg. –mosolygott rám hatástalanul. Végül rosszallóan, de beengedett, azaz kinyitotta az ajtót és bevonszolt a lakásba. - Ezek a mai fiatalok. Esküdni mertem volna rá, hogy ő egy rendes kislány és nem egy drogos hippy. –hagyott magamra. A szoba tárgyainak halk zümmögése, most fájdalmasan idegesítőként hatott. A hűtő duruzsolása, a légkondi zümmögése, a tv bizsergése, a digitális óra pattanása minden egyes pillanatban az üres, sivár jövőmet mutatta be.
 - Gyűlöllek. –tört fel belőlem minden. Az ágy velem együtt remegett és táncolt a padlón. - Gyűlöllek –gyűlöllek –gyűlöllek! –karmoltam a nyakamat, míg végül már a párnám átázott a véremtől. Gyűlöltem a mosolyát, gyűlöltem a hangja dallamát, az alakját amit tökéletesnek láttam. A vérét ami az ereimben keringett, de legfőképp a létezésem amit korábban még csak neki köszöntem. Az éjszaka folyamán a lehető legtöbb kárt tettem magamban amit csak tudtam. Az összes nagyobb eret felszakítottam magamon, hogy megszabaduljak mindentől ami a doktorhoz kötött. A Fém keretes ágyról ragacsosan csöpögött a vérem, mire a nap ismételten feltolta kárörvendő arcát. Képtelen voltam megölni magam, de annyira legyengítettem, hogy mikor megpróbáltam felkelni, hogy behúzzam a sötétítőt összeestem a vértócsa közepére. Forgott a világ körülöttem, a levegő pedig marta a torkomat. A nap nagy részét mozdulatlanul és szenvedve töltöttem. Az okozott sebeim begyógyultak lassacskán, de minden apró karcolás korábbról fájt. A vér rajtam és körülöttem lassacskán repedező bevonattá száradt a hőségben. Volt vagy harminc fok a lakásban, és nem volt senki, senki akitől naivan remélhettem volna a segítséget. Megpróbáltam aludni, hátha valamilyen csoda folytán eljut a tudatom Archieig. Erre a gondolatra erőtlen nevetés tört fel kiszáradt torkomon, de gyorsan el is halt a cserepes ajkaim között. Azt mondtam neki rohadjon meg. Most pedig reménykedtem, elér a keze idáig és majd megment. Ostobább voltam, mint vártam. Máshol talán még ki is gúnyoltam volna ezt, de most reményt ébresztett bennem a gondolat, hogy talán neki még számítanék. Ha másnak nem is, de egy második Lisbethnek. Ám képtelen voltam aludni. Néztem a szoba alsó egyharmadát mozdulatlanul újabb órákon át. Végül elájulhattam, mert mikor ismételten kinyitottam a szemem sötét volt. Egy kíváncsi szempár figyelt minden apró rezdülésemre.
- Jó reggelt Elina! –villant meg egy gyönyörű mosoly, és két hosszú, tűhegyes szemfog.
- Meghaltam?! –nyögtem fel a fájdalomtól. Az érzés és a csengő hangú nevetés adta meg a választ. - Ki vagy te? –újabb kérdés tőlem. Utálom, hogy annyi kérdésem van folyton.
- Michael küldött. Aggódott érted. –a hangja olyan volt akár a legcsodásabb selyem amin mézet és illatos olajat csorgatnak végig.
- Honnan?
- Honnan tudtam, hogy itt vagy?! –pislantottam, mert mozdulni még mindig nem bírtam.
- Kicsi szívem, ő ebben a városban, nem is. Ebben az államban minden vámpír minden mozzanatáról tud. –simította ki az összeszáradt véres tincset az arcomból.
- Hát, szar lehet neki. –nevetett ismételten a vámpírnő.
- Úgy hallom megmaradsz. –tűnt el a szűk látókörömből. Telefon csengett, majd a nő mondott pár szót amit ha akartam volna sem értek meg. - Hamarosan itt lesz érted. Utána jobb lesz. –simította meg az arcom. Valamiért anyámra emlékeztetett, de az is lehet, csak képzelődtem. És valóban, perceken belül egy makulátlan férficipő és feltehetően hozzá tartozó férfi lépett be a szobába.
- Ha tudtam volna, hogy ekkora butaságot fogsz csinálni, nem adom át a levelet. –állt meg a vérkörön kívül.
- Ha tudtam volna mi van a levélben, nem veszem el. –próbáltam felfele nézni, de csak hányingerem támadt tőle.
 - Igazad volt. –mondta feltehetően a nőnek, mert ő halkan felkuncogott. Aztán két oldalról valakik megfogtak és egyszerre, könnyedén felemeltek.
 - Rendesen lecsapolta magát. –szólalt meg egy férfi akinek a hangja a titkáréra hasonlított.
- Buta kislány, hát ennyire nem számít neked egy ősi nemes vére?! –bámult az arcomba egy szőrös gorilla arany szemfogakkal.
- Csendet. –utasította Michael.
- Hívhatnátok egy vadásztanulót. Legalább lehet neki is egy élménye. Ígérem, nem rontom az esélyeit. –néztem az elegáns öltönynadrág zsebébe csúsztatott kézfejet.
- Miért csapolnál embert, mikor megkaphatod a vezérünk vérét is. –mondta a nő, nemtetszését undorral fűszerezve. Ennyit a kedvességről.
- Ne!. –moccantam meg, de a további próbálkozásomat elfojtott sikításba temettem. –Nem kell több vér, nem kell több kötelék. –nyögtem ki nagy nehezen, mikor már nem cikázott bennem a fájdalom.
- Nekem viszont kell a forrás egy közvetett kölyke. –suttogta közelről a fülembe Michael, majd megharapott. Mielőtt ismételten felordíthattam volna a sebbe belenyomtak egy csövet amin Michael vére jutott a testembe. A vér amint terjedni kezdett bennem rángatózással próbálta elnyomni a sajátom maradékát. Az összecsapás leterhelte a frissen gyógyult ereimet. Olyan érzés volt, mintha egy az érrendszeremnél kétszer vastagabb izzó vasat toltak volna végig az egész testemben. Próbáltam kapálózni, küzdeni, de csak annyit értem el, hogy a vállamat kikattintva fogtak le. Még mielőtt befejeződhetett volna a vérátömlesztés elvesztettem az eszméletemet.
Álmodtam, de sajnos nem olyat amit pár órával korábban akartam. Egy ismerős helyen jártam, a fákra jól emlékeztem, mert annyi időt eltöltöttem közöttük, de mégsem jöttem rá egyből hol is lehetek. Végül aztán belém hasított a felismerés amikor megpillantottam gyermekkorom egyik legfontosabb szereplőjét, Mariaat. A kislány az egyik titkos búvóhelyünk felé mutatott ahol annyi időt töltöttünk kettesben. Tudtam, hogy ez csak emlék, hisz mikor elváltam tőle ő már férjes asszony volt, de az érzés ami elfogott nem hagyott gondolkodni, sem tisztán látni. Követtem őt, és ismét kislánynak éreztem magam. Hosszú ideig vele voltam, bár nem szólt egy szót sem, tudtam mit szeretne mondani. Aztán egy reccsenést hallottam a távolban. Mikor visszafordultam a kislányhoz, ő már csak egyszerű maradvány volt. Egy felnőtt ember maradványa beszorulva egy kislány helyére. Többször elesve próbáltam megszabadulni onnan, mire végre kijutottam a szabad levegőre a környezet megváltozott. Bár még mindig erdőben álltam, ez most már másik területen volt. Egy elmohásodott katonaruhás csontváz emlékeztetett az első gyilkosságomra. A csontok mellett állva néztem értetlenül, hogy miért nem tűntettük el a doktorral a maradványokat, mikor a zöld koponya megmoccant. Egy halk kattanással felém fordította földdel lepett szemgödreit és elnyitotta állkapcsát amiből egy kígyó siklott elő.
- Hol van a napló?! Hova dugtad? –visszhangzott a hang az ürességben.
- Nem tudom. –léptem hátra párat, de kibillentem az egyensúlyomból és eldőltem akár egy kövekkel megpakolt zsák. Mikor földet értem, a kőpadló hűvössége és a tenger felől fújó fagyos szél borzongásra késztetett. Egy férfit láttam. Magas, büszke kiállása volt. Fürkésző tekintete engem kutatott. Majd oldalra pillantva megláttam őt, a doktort. Megörültem végre, hogy ismét láthatom, de ő velem nem törődve, leterítette a szilaj férfit. Ekkor már tudtam, hol vagyok. Ezt a gyilkosságot a mai napig nem értettem meg. Nem táplálkoztunk belőle, sőt vérét sem vettük. Csak úgy egyszerűen kioltotta egy ember életét. Okok nélkül, élvezettel. Mint egy hiúz aki jóllakás után sem hagy ki egyetlen szabad prédát sem. És újra feldörrent az az alaktalan hang megrázva a csendet.
- Hol van a napló?! –szegeződött ismét nekem a kérdés amire nem akartam és nem is tudtam volna felelni igazán. Újabb helyszín tűnt fel, egy sikátor. Valahol Párizs egyik szegényebb negyedében voltunk. A doktor épp engem használt csalinak, hogy levadásszunk egy előkelő, ám rossz életű férfit. Vérét és pénzét véve álltunk tovább nem törődve a következményekkel. Hirtelen véget ért az álom és amikor felébredtem egy meleg ölelő testet éreztem. Valaki vigyázott rám, de nem tudtam kinyitni a szemem. Egy férfi volt, az arcszesze gazdagságról árulkodott. Nem tudtam hol lehetek, azt sem, hogy valóság vagy álom, de nem voltam egyedül. Az álom ismét visszaszippantott, mikor a hang újra feltette a kérdést.
- Hol van a napló? –suttogta lágyan ahogy a szerelmes súgja szíve választottjának, hogy a szívébe zárta. - Nem tudom. –válaszoltam halkan. Az álom új irányt vett. Már nem a múltat kutatta, a jövőt. A jövőt amely rengeteg szépséget, varázslatos pillanatot és megannyi gyönyört rejtett magában. Magamat láttam Michael karján. Egy nagy klán élére állni, az egyik legnagyobb vámpír oldalán. A kép tökéletes és gyönyörű volt, de akkor miért volt rossz?! Miért éreztem helytelennek, és lehetetlennek?! Ismét felébredtem, még mindig ott volt az a férfi mellettem. Ki lehet az? És miért nem zavar? Félálomban újabb és újabb képek villantak fel előttem. Vámpírlét. Vérbeli, gyilkos, tiszta, kíméletlen vámpírság képei. Mindez megadatott nekem, de nem látszottam boldognak, nem éreztem magam annak aki voltam, annak aki most vagyok. Halk suttogást hallok ismét, majd a test eltűnik mellőlem. Helyét űr és hideg vette át. Fáztam. Már nem is emlékszem rá, mikor fáztam utoljára, de most libabőrös lett a bőröm és összerezzentem. Hiányzott a körülölelő melegség, pedig nem is tudtam ki lehetett az a férfi. Hiányzott az illata, és az érzés amit kiváltott. A törődés. Másnap reggel a lakásomon ébredtem. Kutya bajom sem volt, leszámítva a rosszkedvet és az űrt. Sebeim, töréseim eltűntek. A lakás pedig patyolat tiszta volt. Ha nem tudtam volna pontosan mi a valóság, azt mondtam volna csak egy rettentő furcsa rémálom volt. De a levél…
 - Hol a levél?! –ugrottam fel az ágyról, hogy kutatásba kezdhessek. Nyoma veszett. Valaki biztosan elvitte a nagy nyomeltakarításban. De miért, ki és hova?! A tükör pedig újabb kérdésekkel látott el. Ugyanis a ruhám is sértetlen és szinte új volt, pedig gyűröttnek kellene lennie, ha mástól nem, hát az alvástól.
 - Ez egyre furcsább lesz. –vettem le és vizsgáltam át a ruhát is. Végül valamiért úgy éreztem, hogy el kell hagynom a lakást. Fullasztott a talán meg sem történt valóság. Átöltözve a forró külvilágba léptem és hosszas töprengést követve a partra indultam ahol vagy álmomban, vagy a valóságban de eltöltöttem egy kevéske időt.

Ismerős látvány fogadott, cseppet sem zavart a zsúfoltság, vagy a füllesztő meleg. Rövid séta után megtaláltam azt a helyet ahol a levelet olvastam. Felvéve az akkor esti pózt a távolba meredtem égi áldásban, vagy válaszokban reménykedve. De csak a közelben hangoskodó fiatal társaság beszélgetését hallottam. Csupa gazdag kiváló fiatal, fiúk és lányok vegyesen. Ám volt egy páros akire figyelni kezdtem. Úgy néztek ki, mint a huszonéves amerikai álompár. A lány valószínűleg a pompom lányok vezére volt a gimiben, míg a srác a futballcsapat imádott üdvöskéje. A szerelem szinte tapintható volt kettejük között, de talán nem emiatt figyeltem őket. Próbáltam elszakítani a tekintetemet a társaságról, de képtelen voltam rá, míg a véletlen folytán a strandlabda felém nem pattogott. Leplezetlenül bámultam a közeledő srácot, Mr. Szépfiú természetesen élvezte a pillantásom. Azt gondolhatta menten elolvadok tőle, de miért is tett volna másként amikor látható, hogy a legtöbb nőnemű személy kiolvad a bugyijából pusztán egyetlen mosolyától. Ahogy végigmért az értetlenséget véltem felfedezni a tekintetében. Ez egy pillanatig elgondolkoztatott. Talán túl sok ruha volt rajtam, vagy épp túl kevés? Tény, hogy kitűntem a többiek közül fehér bőrömmel, de még így is jobb színben voltam, mint vártam volna az este után. Bár lehet vadásznom kellene, ha csak képzeltem a történteket, mert még mindig nem ébredtem rá mi is történhetett igazából. Töprengés közben még mindig őt néztem, aki közben elért a labdáig. Ám amikor feléje nyúlt és megcsillant az ujján valami kizökkentem a békés világomból. A napbarnított test látványa eddig sem változtatott cseppfolyóssá, de a gyűrű látványa elindított bennem valamit és tökéletes figyelmet szenteltem neki. Ő persze ezt vonzása számlájára írta, végül győzelmét megkoronázva kivillantotta tipikus fogkrém reklámba illő mosolyát és rám is kacsintott. Ahogy visszaindult a többiekhez le sem vettem róla a szemem, bár igazán nem is láttam izmos hátát, vagy a tökéletesnek hitt fenekét. Belemélyedtem reakcióm feltárásába, míg végül egy kis idő után ismét csak a messze távolt bámultam. Végül az egységes csapat felbomlott, mert a lányok egyszerre és együtt távoztak. A srácok pedig egy tipikus ökörködős piszkálódást követve deszkákat felvéve a nyílt víz felé vették az irányt. Kivéve Mr. Szépfiút, aki a pálmaleveles tetejű bárban hűsítette le épp magát. Már percekkel korábban meguntam gondolataim sivárságát, így takarékra téve magam a bárpult felé indultam. Egyenletesen és egyértelműen közeledtem felé, bár nem voltam baywatch filmbe illő tengerparti bombázó, hisz nem voltak hosszú lábaim, sem lépés közben ringatózó csípőm. Ám nőies vonalaimban mindig bízhattam. Amikor csak megmutatkozott, elismerő reakciót váltottam ki emberekből. És volt még egy sajátosságom. Nem más, mint a magasságom. Ami az ilyen nagy védelmező típusú pasikban beindította az ösztönt. Bár az sem épp mellékes, hogy harcban folyton meglepetést okoztam, mert mindenki gyengébbnek tart. Sokkal. Mikor elértem hozzá felvettem az elveszett bárányka tekintetet és félénk mosollyal szólítottam meg.
- Eltévedtem. –ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy elinduljak a sikerhez vezető úton.
- Hova szeretnél eljutni? –pillantott le rám amikor átadta a helyét és egy székkel arrébb ült.
- A Napfény appartmanházba. –adtam meg a lakásom nevét miután felültem mellé.
- Tudom hol van. Szívesen útbaigazítalak. –mosolygott rám, majd magyarázni kezdett. Nos, tényleg tudta hol van a hely, de valamiért egy kerülő utat írt le nekem a rövid és egyszerű helyett amin lejöttem a partra.
- Nagyon szépen köszönöm! –mosolyogtam rá miközben kedvesen megérintettem a karját, majd leszállva rossz irányba indultam el.
 - Várj. Elkísérlek. Úgy talán egyszerűbb lesz. –mutatott a másik irányba.
- Igazán lekötelezel. Nem hittem volna, hogy édesebb leszel a mosolyodnál. –kaptam a szám elé a kezem, mire elvigyorodott. Barátairól megfeledkezve hagytuk magunk mögött a homokos partot. Pár perccel később ő törte meg a csendet.
- Új vagy itt?
- Ennyire látszik?
- Hát, végül is világítottál a parton. –vigyorgott rám.
- Azt hittem eligazodom, de még térképet sem találtam a városról.
- Ha egy apró késés nem zavar, szívesen adok egy térképet. Itt lakom nem messze.
- Köszönöm, de nem szívesen rabolom az idődet. Már így is többet segítettél, mint reméltem volna.
- Örömömre szolgálna, ha egyedüli megmentődnek érezhetném magam. És ráadásul útba is esik. –mutatott oldalra és már kanyarodtunk is be egy másik utcába. Végül megérkeztünk a lakáshoz.
- Megvárlak lent. –álltam meg.
- Gyere fel egész nyugodtam. –tárta szélesre az ajtót.
- Én nem vagyok olyan lány. –néztem rá.
- Milyen? Tán attól félsz harapok?! –vigyorgott.
- Attól nem. –mosolyogtam.
- Akkor meg mire vársz? –rántott fel az alacsony lépcsőn, de sikeresen megcsúsztam és a karjaiban kötöttem ki.–Szóval milyen lány? –vigyorgott. Nem válaszoltam, így kénytelenek voltunk bemenni a lakásba. Az apró közlekedő után egyből a közös légterű nappali és konyha helyiségben voltunk. Követtem őt egészen a Konyhát részben elválasztó pultig ahogy hirtelen megpördülve állt meg. - Mit szeretnél inni? –válasz helyett csak felvontam a szemöldököm. –Mondtam, hogy eltart egy kis ideig, és addig nem akarlak itt hagyni csak úgy. Szóval? –próbált a mosolyával irányítani.
- Egy pohár vizet. –nézelődtem kicsit. Az eddigi benyomás alapján tetszetős lakás volt.
- Tessék. –tolt elém egy felbontott üveg gyömbért és poharat. –Engedelmeddel távoznék egy kicsit. –hagyott magamra hosszú percekre. Az üveg falán lecsorgó párát figyeltem amíg újra fel nem bukkant. - Végre megvan. –állt meg a hátam mögött, így meg kellett fordulnom a széken.
 - Nagyon kösz. Mivel tartozom? –néztem a papírt lobogtató kezén levő gyűrűt.
- Semmivel. Azaz… –rántotta vissza az utolsó pillanatban a kezét. –Egy csók. –vigyorgott.
- Hahaha, nagyon vicces. –néztem rá gúnyosan. –Mondtam már, én nem.
- Nem vagy olyan. –fejezte be helyettem.
- Ha ilyen pontosan tudod, akkor meg minek próbálkozol?
- Nem vagy olyan aki felmegy más lakására, de itt vagy. Nem fogadsz el egy italt, de elfogadtad. –mutatott a pultra, tekintetem pedig követte a kijelölt irányba. –És azt mondod nincs csók. –ahogy visszafordultam felé, ő egyből letámadott.
A csókja olyan volt, mint ő maga. Bőre a naptól és a naptejtől illatozott, ajkai kissé sós ízűek voltak, mint a tengerpart ahonnan eljöttünk. Nyelve céltudatossága pedig arra utalt, hogy bárkit, bármikor megkaphat. Szabad kezével megtámasztott a tarkómnál, hogy ne tudjak elhúzódni tőle, ám amikor nem érzett ellenkezést a hátamra siklott. A következő csókot már én kezdeményeztem. Majd egy újabbat és újabbat. Végül zihálva húzódott el kissé, de ujjai továbbra is a felsőm alatt doboltak a bőrömön.
 - Még a nevedet sem tudom. –tekintete elkalandozott az ajkaimról végig a nyakamon. Végül megállapodott az egyenletesen emelkedő és süllyedő melleimen.
 - Szólíts a tengerparti Hófehérkének. –mosolyogtam rá, mire tekintete visszatért az enyémhez.
 - Én Dave... –hallgatattam el az ajkára illesztett ujjammal.
 - Szőke haj, csodás kék szemek. Te leszel az én lovagom, a megmentőm. –ujjam lassan végigsiklott az állán, nyakán, mellkasa és hasfala izmainak barázdái között.
 - Te tényleg nem olyan lány vagy. –szemei csillogtak, majd a földre dobta a térképet, hogy a másik keze is szabaddá válhasson. Lábamat kinyújtva simítottam végig a lábát, nadrágja elejét. Az alsó ajkamba harapva mosolyogtam rá amikor elértem az érzékeny pontjához, ajkai kissé szétnyíltak ettől. Mindkét keze a felsőm alá csúszott, végül közös erővel szabadítottak meg a nem kívánatos ruhadarabtól.
 - Tetszem neked?! –derekát átöleltem lábaimmal és közelebb húztam magamhoz.
 - Igen. –hangja a némi nemű izgatottságtól érdekesebbé vált. A melltartóm pántjához ért, de mielőtt kikapcsolhatta volna megállítottam.
 - Nem ér, csak egyoldalúan élvezni a játékot. –a kézfejét irányítva lassan végigsimítottam a nyakamon és a melleimen, majd az ő nyakát és mellkasát érintve ismételtük meg mindezt. Olyan közel került hozzám, hogy a combom belső felén éreztem vágyának megnyilvánulását. Tovább folytattam a játékot, míg egy hangos nyögés kíséretében az első csókot nem leheltem ingtől magszabadított barna szőrtelen mellkasára. Kissé hátrahajtotta fejét, mielőtt ismételten hangos jelét adhatta volna a módszerem sikerének, de én éreztem és hallottam szívének gyorsuló pulzálását. Ahogy a vére szinte száguldott az ereiben egyenesen a combomnak feszülő férfiasságába. A gyűrűje beakadt a melltartómba, miközben megpróbálta kikapcsolni azt így vonta el a figyelmemet a vérvörös sztrádáról.
- Folytassuk máshol. –ölelt fel a székről és vitt a méretes kanapéra, majd a gyűrűt levéve szabadított meg a csipkés fehérneműtől.
 - Azt hiszem ennél a résznél hagytuk abba. –csókoltam meg, majd mosolyogva indultak vándorútra az ujjaim. Kissé lejjebb csúszott amikor együtt szabadítottuk meg a nadrágjától, így szerinte már kényelmes volt.
- Mit szólnál kissé vadabb dolgokhoz? –tenyerei tökéletes támaszként illeszkedtek a melleimen amikor a kérdés végen masszírozni kezdte.
- Én nem vagyok olyan. –a hangom nekem is árulkodott, amikor kacér mosollyal megcsókoltam. –De várd ki a végét. –suttogtam a fülébe, majd felálltam az öléből. Ő kíváncsi és lelkes tekintettel követte minden rezdülésemet amikor kissé tekergőzve, lassan megszabadultam a nadrágomtól. Egyetlen heg található csak a testemen, azt pedig a családomon és a doktoron kívül még senki sem látta. A csípőmön levő forradást még gyerekként szereztem, és ezt sosem fogja eltüntetni semmi féle vámpírerő. Ahogy a tekintete végig kalandozott félmeztelen testemen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nos talán majdnem tökéletesen így is volt. Majdnem. A heget végigsimítva döbbentem rá, hogy más férfi még a doktor előtt nem érintett, szeretett, ölelt, kényeztetett. Ő pedig nincs többé, elhagyott. Megszegte az ígéretét ahogyan ez a vadidegen férfi is. Hisz a gyűrűhöz kötődő eskü arról szól, hogy együtt halálig. Halálig. Amíg csak álltam egyhelyben, ő felém nyúlt és magához húzott, ismét az ölében voltam, tenyerei most már fenekemen pihentek, míg ajkai a melleimet és a nyakamat csókolták. Kezei elindultak, hogy átlépjék az utolsó akadályt is.
 - Nem harapok. –vigyorgott amikor felfedezett valami kis visszakozást nálam. A vállára hajtottam a fejem utolsót szippantva bőre élő illatából.
- Te nem, de én igen. –a kék szemeim jeges űrré váltak, szemfogaim pedig szinte remegve jöttek elő a feltörő érzések viharában. Szerencsémre nem haraptam túl nagyot, így egy csepp vére sem folyt mellé, hiába küzdött és csapkodott. Úgy simultam hozzá, akár egy új bőr. Mint az anyját ölelő apró kismajom. A vére íze és a rengeteg kavargó érzelem teljesen elborította az elmémet. Nem voltam más, csak egy vérszomjas szörnyeteg aki fájdalmasan veszi el amit akar. Ahogy lassult a véráramlás és kezdett fakulni az illata ráébresztett, hogy mit is tettem. Lehűlt a bőre, az enyém pedig szinte égetően forróvá vált. Az utolsó korty bár nem ölte meg, de menthetetlenné tette. Eszméletlen állapotban hagytam a kanapén és öltöztem fel. Elpakoltam a poharat, kiöntöttem és letöröltem a bizonyítékokat, majd visszamentem a férfihoz. Alig lélegzett, de még nem volt halott. A szíve keményen dolgozott a vérveszteség kiküszöbölésén, de a teljes összeomlás szélére sodorta magát. A gyűrűt visszahúztam az ujjára, majd a sajátomat megsértve tüntettem el harapásom, gyilkosságom nyomait. Amint a seb eltűnt a szíve még utoljára dobbant párat, végül feladta a küzdelmet.
- Holtodiglan, holtomiglan. –vettem fel a térképet és hagytam magára a testet. Az utcán sétálgatva magamon éreztem a naptej illatát, így eredeti tervem ellenére visszatértem a lakásomba.
A szobába lépve szinte arcon csapott a nyomott füllesztő meleg ami a kikapcsolt légkondicionálónak és a behúzott sötétítő függönyöknek volt köszönhető. Egy gyors korrigálás után már cincáltam is le magamról a ruhát és engedtem magamra a jeges zuhanyt. Folyamatosan a doktorral kapcsolatos emlékek villogtak bennem, végül az egyetlen emlék amely vadságára és vágyaira emlékeztetett. Összekuporodtam a kabin sarkába és elvesztem a képekben. Talán órák teltek el, talán csak percek amikor magamhoz tértem a kövön ücsörögve, szétázva víztől. Elzártam a csapot és törölközés nélkül az ágyra vetődtem. Nem volt semmihez sem kedvem, sőt talán még örömömet is lelhettem volna a látványos szenvedésbe, és önsajnálatba. Nem akartam aludni, nem akartam ébren lenni. Párnába temetett arccal, légzés nélkül vártam, hogy a világ csak úgy tovasuhanjon felettem. De persze nem ez történt. Valaki csengetett. Aztán megint, hosszabban. Majd újra és újra. Végül pedig neves egyszerűséggel ráfeküdt a csengőre. Nem volt más választásom, mint felkelni, magam köré tekertem a takarót és az ajtóhoz botorkálva feltéptem, dühösen meredve az előttem álló férfira.
- Hu, de szarul nézel ki. –füttyentett egyet a férfi.
- Neked az a drága jó anyád nem mondta azt, hogy ha csengetés után nem nyitnak ajtót akkor húzz a francba? –löktem vissza az ajtót, de a férfi gyorsabb volt, így a csattanás csak a lábának csapódó nehéz fa kiáltása volt.
- Nos, amikor az anyám még élt, nem volt csengőnk. Üzenetet hoztam. –a vigyorgó arc hivatalossá változott amint újra felbukkant.
- Akkor add át, és tűnj el. Nincs hangulatom a stílusodhoz. –morogtam.
- Csak nem megzavartalak a depizésben?! Ugye ma már így nevezik? –villant elő szemfoga a még szélesebb vigyortól.
- Nick! –mordultam fel.
- Ah, rosszabb vagy egy mogorva vén tatánál. –sóhajtott. –Michael küldött, szívesen látna ebben este a fogadásán. –nyújtott felém egy védőcsomagolt rövidke koktélruhát rajta egy díszes borítékkal.
 - Kösz, de nem. Elég kedvességet okozott már nekem az „istened” –nyomtam meg a megszólítást.
- Nem kérés volt Elina. –nézett rám komolyan. –Most már az övé vagy. –azt hittem viccel. Reméltem, hogy viccel, de egy apró mosoly sem bújt el az arcán.
- Nem. –csóváltam a fejem. –Nem tette meg. –ellenkeztem.
- Itt voltam amikor eljött. Mindenkit kiküldött, de éreztük ahogy felépítette a köteléket.
 - NEM! –üvöltöttem fel. –Nekem nem kell. Se új mester, se klán, se fészek. –lépdeltem hátra, de ráléptem a takaróra és elvágódtam.
 - Ostoba. Hálásnak kellene lenned amiért megmentett. Az egyik legnagyobb vámpírúr személyes kegyeltje lettél. Tudod te mennyien irigyek rád most a fészekben?!
- Én nem akartam az lenni. Nem akarok behódolni egy ilyen embernek. –ráztam a fejem a takaró alatt. Hallottam ahogy belép a lakásba és lepakol.
- Rajtad áll, hogy mit teszel, de ha nem engedelmeskedsz csúnyán fogsz járni.
- Legalább megoldódik a létezésem.
- Ne hidd, hogy megölne. Nincs akkora szerencséd. –ismét lépések, majd ajtócsukódás. Egyedül maradtam a hírekkel és a kiborulással. Könnyek nélkül zokogtam, hisz azzal, hogy új uram lett örökre elvesztettem a lehetőséget, hogy megtaláljam a doktort.

5. Oterionhoz címzett kocsma

A kelő nap széles mosolyával bámult bele az arcomba ahogy átszeltem a várost. Még üres volt szinte minden. Sehol egy teremtett lélek, így nem kellett aggódnom, hogy nagyon kiszúrnának és hívnák a zsarukat. Aztán az ég is velem volt, egy nagyobb esőfelhő borított rám árnyékot, mikor megérkeztem a célomhoz. Szerencsémre még éber volt mindenki aki nekem kellett. Az ajtót csattanásig belökve érkeztem meg és egyből beleütköztem egy hatalmas monstrumba. Buta volt, mint a föld, de nem az eszéért tartották. Lenézett rám akár az óriás, lejjebb tolta éjfekete szemüvegét és széles vigyorával kivillantak vértől vöröslő fogai.
- Isten hozta Miss. Elina. –lépett oldalra, hogy beljebb juthassak.
- Jó látni téged Rolf. –paskoltam meg a karját. Jámbor természete megmaradt emberségéből, de ezzel együtt kegyetlen gyilkos is volt. Valamint remek kidobó, ha ártatlan emberek kószáltak erre. A kis füstös hely nem volt nagyon más, mint bármelyik kocsma. Leszámítva a vendégkört. Csupa furcsa szerzet, de a legfurcsább talán a tulaj és egyben csapos Archie. Ő volt a környék egyik legtöbbet tudó lénye, legalább is szerette ezt hinni és persze elhitetni magáról. Egyébként nem volt más nagy stílű gaz”embernél” aki eladta még a mesterét is.
- Elina! Nem vártalak. Mi járatban ezen a csodás vidéken? –kérdezte megnyerő bájvigyorával és ölelésre táruló karjaival. Utáltam ezt a közvetlenséget, viszketni kezdtem már a puszta gondolattól is.
- Barek... –elég volt ennyit mondanom, a teremben már nem is lehetett volna hűvösebb és halottabb a légkör. Gratulálok Elina, hatásos belépő! Veregettem vállon magam párszor, de persze csak képzeletben. Két számomra ismeretlen vámpír ült a pultnál egy nő és egy férfi. Valamint Archie és Rolf. Archie a maga 185cm magas szálkás alkatával mindig is tiszteletparancsolóan festett. Bár én inkább úgy éreztem, hogy ha egyszer is átölelnének azok a karok menten összeroppantaná minden csontom. Hogy honnan és mikor érkezett ide talán senki sem tudja, leszámítva Rolfot. De ő nem beszélt, csak azt tette amit kell. Sosem ment túl messze Archietől. Rolf túlságosan is őskövület volt ahhoz, hogy egymaga beilleszkedjen a modern civilizált világba. Archie már más volt. Ő élvezte a XX. század minden csínját-bínját. Szemrebbenés nélkül húzta le a maradi vámpírokat akik hozzá jöttek segítségért. Mégis mindig volt valaki aki hozzá fordult. Ebben a pillanatban én, bár cseppet sem tartom magam maradinak.
- Mesélj kicsi lány, ne várass már minket. –noszogatott barátságos mosollyal, bár ettől csak 5 évesnek éreztem magam. Ám ekkor feltűnt, hogy négy szempár mered rám.
- Majdnem megöltem a rohadékot. –nyögtem fel az újra feltörő dühtől. Archie kissé lilás árnyalatú szemei egy tizedmásodpercre kikerekedtek, majd harsány kacagásba tört ki. A másik kettő követte őt, egyedül csak Rolf nem nevetett amiért hálás voltam neki.
- Hogy majdnem megölted a naaaagy vadászt?! –nyújtotta egy a nagy jelzőt és közben kezeivel is megerősítette a nagy jelentését.
- Szoktam én hazudni?! –villant rá a tekintetem, ettől kicsit elgondolkodott.
- Nem. De nem hiheted, hogy bejössz ide koszosan, de egy karcolás nálkül és higgyük el, hogy harcoltál ellene? Fordított esetben ezt te sem vennéd be. –húzta fel a szemöldökét. Oké, be kellett vallanom magamnak, hogy igaza volt, és semmi bizonyítékom nem volt rá. Vagyis, hoppá! Világosodtam meg, és a pultra fektettem a láncot.
- Majdnem sikerült elvágnom vele a torkát, mikor két másik vadász meglőtt. –pördültem meg, hogy láthassák a foltot és a forradásaim. Egy egyszerű golyó nyoma hamar eltűnik, de a vadászoké nehezebb ügy. A háromba belefagyott a nevetés, mikor felfedezték, hogy vámpírfogak hevernek előttük.
- Szemfogak, ezek rohadt szemfogak! –nyögött fel a férfi.
- Kié? –intett az állával Archie a lánc irányában.
- Az öreg széles vigyorral közölte, hogy a mesteremé. Ahogyan a nála levő kard markolata is. Vámpír alkarcsont volt. Az a rohadék fegyvert készít ellenünk a társainkból. –mondtam undorodva. A csapos hosszasan bámulta a medálként szolgáló hajdani fegyverzetet, míg végül megrázta fejét. Hosszú hullámos haja akár a tajtékzó tenger a parti sziklákat, úgy takarta el az arcát.
- Ez nem a doktorodé. Ennek arany foga volt. –emelte fel a láncot. A nő most felsikoltott, és egy általam ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Ébenfekete bőrénél, csak haja volt sötétebb, hatalmas sötét szemei még nagyobbra nyíltak, vastag ajkai pedig remegve ejtették ki a szavakat. Személy szerint nem érdekelt a mondókája, míg nem azt mondja, hogy kihez tartoztak egykor a fogak, de mégis megkérdeztem.
- Mit mond? –bámultam Archiera aki úgy tűnt érti a nő szavait.
- Imádkozik. –szólalt meg a mellette ülő férfi. Bőre olajos volt, kinézete akár a maffiafilmek Donja, csak épp mexikói, vagy valami dél amerikai kiadásban.
- Csodás. Az ima aztán mindent megold. –sóhajtottam és felhajtottam a közben elém tolt pohár tartalmát.
 - Ne legyen ennyire hitetlen miss. Elina. –állt mellém Rolf. –Az ima segít a bajban.
- Hát Rolf, akkor kérlek imádkozz helyettem, mert én egyetlen istennel sem állok épp csevegő viszonyba. Viszont így még mindig van két kérdésem. Ha ez nem a doktoré, akkor hol van, mi van vele?! És a második, hol a francban császkál a fogakhoz illő vámpír? –ekkor az ajtón berontott a két szőke szépfiú Hans és Vins. Akár testvérek is lehetnének, de semmi ilyesmiről nincs szó esetükben. Egyszerűen két hasonló pasas aki más nemzetből és más évtizedből érkezett a vámpírlét végtelen világába.
- Valaki csúnyán elintézte Bareket. –süvített át Hans az ajtó és a pult közötti apró szakaszon. Archie most már hitt nekem, vagy legalább is ajka a tipikus nyerő szériás mosolyra görbült.
- Hallottuk a hírt. De mire ez a nagy sietség? –töltött a zilált németnek, majd egy újabb pohár telt csordultig a másik vámpírnak. Vins nem követte társa példáját, így a német két kupicával is felhajtott, mielőtt folytatta volna mondandóját.
- A vadászok rettentően fel vannak bőszülve. Azt mondták nem tűrik tovább az ittlétünket, és kiirtanak mindenkit. Már nem érdekli őket semmiféle egyezkedés. A vezérük ellen elkövetett aljas támadást nem hagyják megtorlás nélkül.
- Chöh… -forgattam a szemeim. –Ha valamihez, hát a hülyeséghez értenek az emberek.
- Miért beszélsz bele a nagyok dolgába kicsi Elina?! –nézett le rám Vins ködös tekintettel. Idegesít, mikor az alacsonyságom miatt nem vesznek semmibe, most pedig főleg, miután majdnem legyőztem a legrosszabb embert. Gyilkos pillantással meredtem a svédre, ám mivel vagy 1,5 fejjel voltam alacsonyabb nála a tekintélyem semmi sem volt. Vins Hungersonon látszott jól emberi élete nyoma. Halász volt, termete és felépítése szilárd és megingathatatlan. Szalmaszőke haja esetlenül volt nyírva, de szemöldökével és gondozott körszakállával kerek egészet alkotott. Homályos tekintete engem mindig az egyik ködös novemberi reggelre emlékeztetett, mikor régen a tenger mellett időztem. A svéd büszke volt származására, és nevére egyaránt, bár be kell vallanom én kinevettem mikor megtudtam mit is jelent. Egyszerűen annyit tesz, hogy Hunger fia Vins. Semmi előkelőség nincs benne, de az ő népénél ez egy régi hagyományú megnevezés. Azt nem tudom, hogy az öreg Hunger nagy ember volt e valaha, de nem éreztem késztetést arra, hogy térdre borulva esdekeljem Vins bocsánatáért. Többre számítottam nah, ennyi az egész.
- Lehet, hogy nem nőttem akkora nagy marhára, mint ti, de ne becsülj le! –füstölögtem, mire Archie felnevetett.
- Látod kicsi, most már elhiszem, hogy elintézted a nagy öreget. –támaszkodott az italos szekrénynek és látványosan törölgetett egy poharat. Hans és Vins engem bámult. Egy újabb dolog ami irritál és most kivételesen ingerlékenyebb voltam az átlagnál.
- Mit bámultok. Nem most találkoztunk össze először. –mondtam, majd eldöntöttem, hogy nem is foglalkozom velük. Sajnos a két szöszke nem osztozott velem ebben az elhatározásban. Hans a harmadik pohár után úgy döntött alaposabban is szemügyre vételez, és mögém állt, bár inkább a rám tehénkedett kifejezés helyénvalóbb lett volna. Átölelve és kissé leszorítva kezdett el szagolgatni, majd éreztem ahogyan a nyelve megérinti a tarkómat.
- Mi a szart csinálsz?! –löktem hátra őt és a széket, mire egy széles vigyorral nézett vissza rám a padlón ücsörögve.
- Eltüntettem az öreg vérét. –a vigyora mér szélesebb lett.
- Idióta náci. –csóválta a fejét a mexikói vámpír.
 - Akkor hát tényleg igaz?! –kerekedett el Vins tengeri tekintete.
- Nem Vins, csak egy aranyos kis mese, mint a mikulás, meg a nyuszika. –törölgettem újra és újra a nyakam. A gondolattól is rosszul lettem, hogy azaz árja megnyalt.
- Nem vagy vicces Elina. –mondta megbántottan a svéd.
- Nem vagyok én humorista, sem bohóc, hogy vicces legyek. Fúj már Hans! Sosem tudom lemosni a nyálad. –dörzsöltem vörösre a nyakam.
- Jól van, elég! –Archie intett forduljak meg és letörölte a nyakam. –Mielőtt még megnyúzod magad. Inkább azt találjuk ki, mi legyen most. El kell tűnnöd kicsi.
- Köszönöm. Ezért is jöttem. Nem akartam bajt hozni senkire, csak elvesztettem a fejem tőle.
- Meg kellett volna ölnöd. –szólalt meg ismét a néger nő. Nem is tűnt fel, hogy mikor hagyta abba a mormolást.
- Jaj bocsánat, hogy a nyamvadt kis életemet próbáltam megkímélni, hogy ne lőjenek sajttá az újabb vadászok. –háborodtam fel ismét.
- Elina. –meredt rám Archie. –Ezzel nem jutunk előrébb. Inkább mond, mi a terved.
- Elhagyni a kontinenst. –mondtam mire egy végtelennek tűnő néma pillanatba fagyott az egész terem.
- Rendben. –törte meg a csendet a csapos.
- Ennyi? –hitetlenkedtem.
- Miért, mit vártál? Megmondod hova, én meg elintézem. –a pultos mosolya sugárzott a magabiztosságtól.
- New York, Egyesültállamok. –mondtam egy rövid gondolkodás után, mivel ott a legkönnyebb eltűnni a követők elől, és egyszerűbb utána tovább állni oda amit mások már nem tudnak.
 - Két nap.
- Nah, ne szórakozz velem! Önerőből és lelépek innen ennyi idő alatt!
- Csak tessék. –intett fejjel az ajtó felé. A többiek önelégült vigyorral bámultak rám, egyedül Rolf állt rezdületlen arccal. Újabb jó pont neki.
- Azért jöttem hozzád, mert azt mondták te bármit megoldasz. Ezek szerint téves az információ. –indultam el a kijárat felé zsebre dugott kézzel.
- Adj 3 órát. Meglátom mit tehetek. –szólt utánam Archie. Magamban örömtáncot lejtettem és ujjongtam. Mielőtt visszafordultam volna feléjük, gyorsan elnyomtam a feltörni készülő mosolyt.
- Miért segítesz neki? Át kellene adnunk a vadászoknak, ha már felrúgta az egyezményt.
- Lisbeth, nem adunk át senkit senkinek. –hűtötte le egy jeges pillantással őt.
- Lisbeth?! –nevettem fel meglepetésemben.
- Talán valami bajod van? –állt fel dühösen. Na persze, ő is magasabb, mint én. Csodás érzés szembesülni a méretbeli különbségekkel folyton.
 - Bocsánat. –próbáltam nem kuncogni. –Csak azt hittem valami autentikusabb neved van. –mentegetőztem, de ezzel csak még inkább felingereltem őt. A halántékán lüktetni kezdett egy ér. Ezek szerint jó bőrben volt.
- Most legyen nagy a szád! Szerinted nekem csak valami rabszolga név illene, mi?! –vicsorgott rám, ám mivel tiszteletben tartja az egyetlen törvényt, agyarak nélkül. A bejáratnál egyből köszönti az érkezőt „Agyaraid bent, léted rendben!” felirat, ami az egyetlen szabály ami él a kocsmában. Ha balhét akarsz verés mehet, harapni csak kint.
- Lisbeth, vár a pihenő. –karolta át az idő közben pult mögül kilépő Archie a nőt, mire az kissé összerezzent. Még ez a forró vérű fekete vadmacska sem képes könnyedén viselni az érintését, már nem is csodálkozom magamon és a reakciómon. A nő elfogadta az érintést és attól a pillanattól kezdve más nem is létezett számára. Sem én, sem a sértésem. Egyedül csak Archiet látta, aki előbb arcon, majd nyakon csókolta.
Végül pedig megharapta. Éreztem ahogyan a tarkómon kiegyenesedett pár tincs amit korábban nem tudtam felkötni rendesen. Végül mégis más tette be nálam teljesen azt a bizonyos kaput. A névtelen férfi vámpír féltékeny és vágyakozó pillantása már sok volt. Vámpír vámpírból táplálkozott, pedig nem volt köztük mester-gyermeke kapcsolat. Számomra csak az volt normális, ha mester gyermeke vérét veszi szükség esetén és fordítva. Egyedül csak a doktort haraptam meg mikor még velem volt, de ő miután átalakított többé nem vette a véremet. Igaz, hogy ép elme terén talán nem kellene ítélkeznem mivel jómagam megszállottan kerestem egy halottat. Úgy értem halott halottat. Végül a nő és az általam Lopeznek elnevezett vámpír az alaksorba ment, ahova Hans és Vins is még a kis közjáték előtt. Csak Rolf, Archie és én maradtunk fent. A csapost nem foglalkoztatta saját szabályának áthágása, testőre pedig nem is nagyon figyelt.
 - Véres a szád széle. –meredtem rá lenézően, mire felnevetett.
- Édes, kicsi Elina. Olyan kis naiv vagy. Hogy úgy mondjam szűziesen étvágygerjesztő.
 - Gerjeszd inkább magad a párduccal meg Lopezzel, ők már úgy is oda vannak érted.
 - Csípős a nyelved kicsi. Nem is csodálom, hogy Barek fantáziáját is beindítottad. Ha már képes volt megveretni magát veled anélkül, hogy megsértse a pofidat. –simított végig az arcomon. A hatása nem váratott magára sokáig. Jeges áradatként zúdult végig rajtam a kellemetlenség. Ahogy összerezzentem egyből a bakancsomhoz kaptam és előrántottam a fegyverem.
 - Nah, ne szórakozz velem! –villantottam rá dühös tekintetemet, majd támadásra készen álltam.
- Hát ez lenne a híres Terrä?! Sokat hallottam már a kis fegyveredről. Lassan már legendákat zengnek az éjfekete pengéről.
- 3 órát mondtál, telik az idő. –csúsztattam vissza a tartóba a pengét.
 - Ünneprontó. Egyébként tudod, ha nem így járnál és viselkednél, talán elhinné bárki, hogy nőből vagy. Ám így, csak ezek adnak egy kis támpontot. –mutatott a mellkasomra.
- Tudod, ha nem célozgatnál folyton, el is hinné a világ, hogy esetleg nem vagy egy perverz seggfej, mint valójában. –próbáltam visszavágni.
 - Az igazság, az igazság. A világ maga is perverzé válik, én csak sütkérezem a fényénél! –elkezdtem csóválni a fejem, de nem reagáltam ismét. Az én időmet rabolja ezzel az idióta bájcsevejjel.
- 3 óra Archie. –indultam a korábbi két páros után az alaksorba.
- Rolf lekísér. Álmodj velem kicsi Elina! –szólt utánam.
- 3 óra! –ismételtem magam míg hagytam, hogy Rolf megelőzve tehesse a dolgát. Egy alig érezhető levegőmozgás miatt fordultam vissza, de súlyos hiba volt. Archie ott tornyosult előttem, izzó tekintete az enyémbe fúródott. Mire reagálhattam volna már magához préselt és forró véres ajkai az enyémre tapadtak. Nyelve könnyedén utat talált, simogatta a nyelvem. Mielőtt átestem volna a meghökkenésből a vágyódó állapotba, belém hasított a felismerés. Archie ölelt és csókol engem. Teljes erőmből taszítottam el őt olyan messzire amennyire csak bírtam. Sajnos nem lett akkora távolság, mint amekkorát akartam. Még a vakolatot sem verte le a falról ami megállította.
 - Anyukádat csókolgasd! –üvöltöttem feléje a számat törölgetve.
- Ne aggódj, őt sem hagyom ki, mikor épp erre jár. –nyalta meg az ajkait és rám mosolygott. Dühösen szinte vágtatva viharoztam le az alaksorba nem törődve a győztes nevetéssel amit visszhangoztak a falak. Rolf próbált valamit kedveskedni, de nem érdekelt. Majd felrobbantam a méregtől. Örültem, hogy végre magamra maradtam a kis szobában ahol egy ágy, egy asztal székkel volt összes konfort. Az egyetlen bajom az volt, hogy nem lehet bezárni az ajtót, és lent kellett maradnom 3 órát a kedves kis vámpírokkal. Úgy döntöttem megpróbálkozom az alvással, de nem ment. Egyfolytában csak Archie csókja és szavai jártak a fejemben.
- Istenit! –vágtam rá a vasrácsos ágykeretre. –Ekkora egy aljas szemetet. -Felültem, járkáltam, újra és újra lefeküdtem és végül nagy nehezen sikerült álomba merülnöm, ahol ismételten Archie várt rám. A parkban ücsörgött, nem messze a szökőkúttól ahol már annyi minden történt velem. Nem értettem, hogy kerültünk oda, de abban biztos voltam, hogy rám várt, így egyenesen feléje indultam.
- Jól nézel ki kicsi. –mosolygott rám, majd arrébb csúszott a padon nekem is helyet adva. Ahogyan végignéztem magamon döbbentem álltam meg.
- Na, neeeee… -emeltem fel a testhez simuló ruhát.
 - Mi a baj kicsi?! Igazán illik hozzád a ruha. –leplezetlenül végignézett.
- Te csináltad ezt? Te vagy ezért a felelős?! –meredtem rá, mert nem hittem, hogy ez az egész ilyen egyszerű.
- Gondolkozz kicsi. Hová lett a borotvaéles agyad és a csípős nyelved? Csak nem elvitte a cica? –paskolta meg a padot én pedig leültem.
- A nyelvemet elfelejtheted. És ne hívj már kicsinek! Idegesít. –néztem rá elszomorodva.
- Sajnálom. Akkor hívhatlak édesnek? Amennyire finom vagy. –először a melleimet, majd a nyakamat, aztán a számat gusztálta végig és nagy nehezen végül a szemembe nézett.
- Perverz. –ráncoltam a szemöldököm.
- Nem édes, csak férfi. –most én néztem az ajkait, némán hívogatott, hogy újra érezhessük egymást. Istenekre, mi a franc bajom van?!
- Lisbethet hívd édesnek, vagy a drága anyukádat akit úgy szeretsz csókolgatni. –próbáltam leállítani őt is, magamat is, de túlságosan lágyra sikeredett.
- Féltékeny vagy rájuk? –a tekintete ismét végigjárta az utat.
- Nem. Miért kellene annak lennem? –játszottam az értetlent, pedig tudtam jól mi a helyzet.
- Tetszett neked is az a csók. Hiába is tagadnád. –ujjai lágyan emelték feljebb kicsit a fejem az államnál fogva. Nem inogtam meg az érintésétől és nem is voltam rosszul, ez kicsit megrémített.
- Nem volt hozzá semmi jogod. –próbáltam dühös lenni, nem nagyon ment.
- Bocsánatot egyszerűbb lenne kérni, mint engedélyt. Ám én egyikért sem vagyok oda. Nekem más kell. –hüvelykujja végigsimította az ajkam, mire az önkéntelenül is szétnyílt kissé.
- És mi kell neked? –kérdeztem meg, de féltem a válaszától. Féltem tőle, és hogy ilyen könnyedén képes elvenni a keménységem. Hiszen az érintése előtt még ösztönösen viszolyogtam 3 lépésnél közelebb lenni hozzá. Most pedig csodásnak érzékelem a tekintetét.
- Szerinted mit akarhatok. –egy újabb simítás.
 - Nem tudom. –mondtam elfúló hangon. Elmosolyodott, látta rajtam, hogy leomlott minden páncél rólam. Nem voltam más, mint egy nő aki arra vágyott szeressék és szerethessen. A mosolya őszinte volt, egyúttal olyan hívogató, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindenki mást. Az egész világot, pontosan úgy ahogyan Lisbeth is korábban. Ez jó kis pofonként kijózanított, elhúzódtam tőle, bár fájt eltaszítani.
- Érdemes lenne igazán meghódítani téged. –eresztette le a kezét, majd hátradőlt, élvezte a rávetülő napfényt.
- Tudom, hogy csak álmodom. Lent vagyok az alaksorban, miközben te valahol máshol jársz, és a kiutamat szervezed. –tisztítottam ki a fejemből a kétes, reményteli gondolatokat.
- Ünneprontó. –villantak ki a fényben csillogó fogai a széles mosolytól.
- Csak a valóságban élek. –néztem le a kékes-lilás ruhámra.
- Nem kellene úgy élned. Katonaruhában, férfiként. Egy olyan embert keresve aki már rég elporladt. Lépj tovább, hagyd, hogy szerethessen az aki akar. –nem fordult felém, de oldalt rám pillantott.
- Szeretni, huh?! Mondtam, én a valóságban élek. –álltam fel, és a kinézetem egyszeriben megváltozott. A pántos cipellő helyett bakancs, a vékony ruha helyett, nadrág, fehér póló és a régi zubbonyom. A feltűzött hajam pedig ismét lófarokban hullott alá.
- Nem kellene így lennie. –nézett végig rajtam, de a tekintete másként hatott, mint pár perce.
- Persze, biztosan akad nekem is egy mexikói, vagy egy német. Esetleg egy svéd értelmiség aki majd követ mindenhova, mint egy hűséges kutyus. –nevettem el magam cinikusan.
- Inkább egy olyan, mint egy öreg, akit senki sem látott isten tudja mióta! –meglepődtem, mert dühöt éreztem áramolni belőle.
- Tudom, hogy megtalálom. –emeltem fel a hangom. Visszatért a páncélzat, ezt örömmel konstatáltam.
 - Halott! Értsd már meg végre! –pattant fel. Amint megérintett minden megváltozott ismételten. Visszatért a cipellő, a ruha, a frizura.
 - Nem. –eltűnt az él a hangomból. Kétségbeesetnek éreztem magam. Archie átölelt, talán próbált megnyugtatni, vagy csak egyszerűen nem akarta, hogy ismét önmagam lehessek.
- Veled mehetnék. Leléphetnénk ketten, és Amerikában egy teljesen új életbe kezdhetnénk. Elina térj észhez. Így csak tönkreteszed és elfecsérled azt amit ő adott neked! A doktor nem akarná ezt…
- Te nem tudod, mit akarna a doktor. –löktem el őt, hogy megszüntessek mindent. –Rohadtul nem tudtok róla semmit. És nem fogom feladni! Tudom, hogy megtalálom egyszer! –kiáltottam rá.
- Nem érzed őt, igaz?! Elhagyott téged. Tudod mit jelent az amikor a mester elengedi a gyermekét? Lemond róla, és többé nem találnak egymásra. –nézett rám egyszerre megbántottan, valamint sajnálkozva.
- Védeni akart. Azért tette, mert meg akart óvni a vadászoktól. –kerültem a tekintetét, oldalra kaptam a tekintetem, mert nem akartam gyengének mutatkozni előtte. Míg nem néztem feléje közelebb lépett hozzám és magához rántott. Az újabb csók hatására megremegett a lábam. A kinézetem most semmit sem változott, csak a személyiségem lett ismét nőiesebb. Ahogy szorosan ölelt és csókolt úgy éreztem most kellene meghalnom, mert akkor legalább nem kellene elválnom ajkaitól és felébrednem.
-Bármi is volt a célja, megtörtént. Ha meg is találod ennyi idő elteltével már minden más. Ha él is, ő már nem a te doktorod. –suttogta lágyan.
- Miért teszed ezt?! –kérdeztem, az ajkaim remegtek.
- Mert te vagy az aki kell nekem. Engedd, hogy veled menjek. Hagyjuk el együtt a múltat. –engedett el. - Kisasszony. Miss. Elina. –keltegetett Rolf.
- Rolf? –pislogtam a monstrumra.
- Jó reggelt miss. Elina. Lassan itt az idő. –döbbentett rá hol is vagyok.
- Az ég áldjon Rolf! –mosolyogtam rá. Bár látszott rajta nem érti miért örülök neki ennyire, de nem egy kérdezgetős típus szerencsére.
- Miss. Elina. –próbált emlékeztetni a dolgomra.
- Indulhatunk. –keltem egy nagyot nyújtózva. A többi vámpír még aludt természetesen, hisz csak pár órája tértek nyugovóra. A kocsma a délelőtti fényben egész másként festett. Nem volt benne semmi kísérteties, természetfeletti kisugárzás. Aztán belépett Archie és szinte abban a pillanatban felpezsdítette a légkört.
- Remélem szép álmod volt nálunk. –üdvözölt egy színpadiasan látványos meghajlással.
- Köszönöm a lehetőséget. –válaszoltam semleges hangon, pedig korántsem voltam ilyen állapotban. Hülye álom, hülye képzelet!
- A kocsi már vár. Ahogyan a repülőjegy is, egyenesen a „Nagy alma” városába. Ám mielőtt indulnánk, ezt szeretném átadni. –nyújtott felém pár táskát. Tétován átvettem, majd mikor belelestem ledöbbenve álltam. Ruhák voltak benne. Kényelmes, praktikus, nőies darabok, az egyikben pedig katonai ruházat.
- Jaj nem. Ezekre már nincs pénzem. –nyújtottam vissza a táskákat, de Archie nemet intett.
- Azt hittem okosabb vagy. Szerinted felengednek bármilyen gépre véres, szakadt ruhában?!
- Mennyi? –kérdeztem aggódva, mert tudtam nem sok szabad pénzhez tudok hozzáférni itt és most.
- Mi mennyi?! –játszotta az ostobát.
- Mennyivel tartozom neked az egészért?
- A cég ajándéka! –vágta rá szemrebbenés nélkül.
- Nah ne szórakozz!
- Eszem ágában sincs szórakozni veled. Ezt elhiheted. –mondta kedvesen, mire egy pillanatra azt hittem még mindig álmodom. Hiába csíptem meg magam, nem változott meg semmi. Kivéve Archie érdeklődő tekintetét, amire úgy éreztem felelnem kell.
- Csak azt hittem még mindig álmodom. –ha ember lettem volna, fülig elvörösödöm a tekintetétől. Nem, ha ember lettem volna, meg sem élhettem volna ezt a pillanatot. Már rég elporladtam volna, de nem így történt. Itt voltam vámpírként, mert akadt egy férfi aki megadta a lehetőséget.
- Szóval, az álmod része voltam. –állapította meg egy széles mosollyal. Bár nem volt olyan mértékű hatással rám, mint a tündöklő álom béli mosolya, viszont cseppet sem volt közömbös.
 - Azt mondtad vár már a kocsi. –türelmetlenkedtem zavaromban.
- Előbb öltözz! –mutatott a ruhákra.
- Itt? –dermedtem meg. –Kizárt!
- Kár. –emelte fel a bárpult lezáró panelt, hogy az irodába mehessek. Valamilyen okból követett, de gyorsabb voltam.
- Kukkoló! –csuktam be az orra előtt az ajtót, mire dallamos hangon felnevetett. Majd hallatszott a falnak támaszkodó test hangja. Kíváncsian futott végig tekintetem a szobán. Meglepő módon rengeteg fotó volt mindenfele. Különböző kaliberű hírességekkel, valamint csinos hölgykoszorú társaságában pózolt.
- Nagyvilági kéjenc! –mondtam hangosan, hogy kint is hallhassa. Egy sóhajtást követve nekiláttam az átöltözésnek. Nagy gondossággal pakoltam ki a ruhákat. Az első adag, női fazonú katonaruha volt. Bár ezt szerettem volna leginkább, tovább néztem a lehetőségeimet. A második összeállítás egy kényelmesnek tűnő farmer volt, hozzá egy aranyos póló és egy kapucnis pulóver. Ez is tetszett, de valahogy képtelen voltam elképzelni magam ebben a szerelésben amint előrántom a kést és megvédenem magam, így tovább léptem. A harmadik kollekciótól leesett az állam. Elegáns, kényelmes és nőies viselet volt. Nem bírtam megállni, hogy ne próbáljam fel. A nadrág ott tapadt ahol kellett, és a bokámnál kiszélesedett, így szükség esetén könnyedén előránthatnám a késem. A felső egy oldalgombos puha darab volt, halvány színű alapjára nyaknál apró virágokat nyomtak. Volt a nadrághoz illő zakó is és legalul pedig egy rövidszárú bakancs pihent amit már sokszor nézegettem, de nem volt szívem eddig váltani. Egyből beleszerettem és a másik két adag ruhát visszapakoltam, az üresbe pedig beleszórtam a használt ruhámat. Majd kint kitisztítom és helyrepofozom valahogy. Kíváncsi voltam, mit fog majd mondani Archie mikor kilépek és meglát. Ettől a gondolattól ledöbbentem. Miért is érdekel a véleménye?! Próbáltam rájönni, de semmi normális válaszom nem volt. Felszedtem a táskákat és kinyitottam az ajtót. Archie pont szemben állt a falnak támaszkodva.
- Nem hittem volna. –nézet végig rajtam. –Ej ha, pontos a méret. –vigyorgott rám.
- Köszönöm. –mondtam kissé zavarban. –Ezeket visszaadom. –nyújtottam át a két másik táskát.
- És szerinted ki venné fel? Rolfnak nem állna ilyen jól. –nevette el magát. –Mondtam már, a cég ajándéka amiért felbosszantottad a rosszfiúkat. –tette hozzá, mikor látta, hogy nem reagálok épp a szokott csipkelődő módon.
- Köszönöm. –ismételtem meg lopva ránézve.
- Ám mivel ilyen jó ruhát szereztem, igazán megérdemelnék egy csókot. –karolt át a nyakamnál fogva. - Álmodban. –mondtam visszatérve a megszokott hangulatomban.
- Vagy inkább a tiédben kicsi! –ment be az irodájába a kabátjáért.
 - Mutogatós kabát? Ez még nekem is sok. –nevettem fel, mikor megláttam a ballonkabátban.
- Szerettem a Colombo filmeket. –nézett meglepetten. Ez a válasz még inkább nevetésre késztetett.
- Jó, bocsánat. –mondtam próbálva elnyomni az vihogást.
- Te aztán tudod, hogyan kell lelombozni egy pasast. –ment át a kocsmán ki egészen az utcafrontig. Nagy lépteit kissé futva tudtam csak követni. A kocsinál három alak várt már ránk.
- Hát ti?! –kérdeztem meglepetten Hanst és Vinst. Rolf jelenléte nem volt meglepő.
- Ma érkezik meg a mesterünk, és kérnénk egy ingyen fuvart a reptérre ha lehet. –mondta Vins.
- A kicsi dönt. –ült be a sofőr ülésre Archie. A férfi páros mindkét tagja rám meredt. Rolf megcsóválta a fejét és kinyitotta nekem az első ülés ajtaját.
- Nekem mindegy. –néztem nagy szemekkel rájuk. Valahogy nem volt kedvem megtagadni tőlük, hogy egyszerűen eljuthassanak a mesterük elé. Nekik volt kihez menniük, szorult össze a szívem a gondolat hatására.
- Kösz kicsi! –vigyorogva ültek be egymás mellé.
- Hé! Nem vagyok kicsi! –duzzogtam.–Rolf, ülj előre, úgy kényelmesebb lesz.
- Nem miss. Elina. –segített beülni előre, majd bezsúfolódott hátra a másik két férfi mellé.
- Van még valami elintéznivalód? –indította be a kocsit rám sem nézve. Valamiért ez rendkívül bosszantott.
- Van. Tudod hol van a 12-es csomagmegőrző? –néztem rá, várva a tekintetét.
- Tudom. –felelte röviden, majd elindultunk. A légkörben már nyoma sem volt az előbbi felhőtlen beszélgetésnek. Esküszöm, vártam, hogy jégcsapok jelenjenek meg a tetőn.
- Most komolyan, vérig sértettelek? –szólaltam meg végül, mikor már rendkívül idegesített a csend.
- Megérkeztünk. –állt meg és nyitotta ki az ajtót.
- Nem kell jönnöd. –morogtam, majd rávágtam az ajtót. Archie persze nem maradt a kocsiban.
- Mit keresünk itt? –kérdezte fesztelenül csevegő hangon.
- Azt hittem rosszban vagyunk. –néztem rá értetlenül és mérgesen.
- Ha rosszban lennénk, nem lennék itt. –mosolygott szélesen, mikor beértünk az épületbe.
- Komolyan nem értelek. –ráncoltam a szemöldököm.
- Helyes. Nem is lennék akkora üzletember, ha könnyen és kiszámíthatóan viselkednék. –ebbe még én sem tudtam belekötni. –Tehát mit keresünk itt? –tért vissza a megválaszolatlan kérdésre.
- Terrä. –indultam el a privát megőrzőm felé.
- Oh, értem. Akkor nem a kis bicska volt az. –tartotta könnyedén a sebességem.
 - Dehogy! Fordulj el. –toltam meg kissé a karjánál fogva. –Nem akarom, hogy tudd a kódom. –vettem elő a nyakamban hordott apró kulcsot.
- Azt hittem nem akarsz titkolózni előttem. –lépett közelebb és átölelt.
- Mondtam már, hogy Lisbethnek add a műsorod. –toltam el ismét.
- Nem mondtál ilyet. –fordult el végre. –Emlékeznék rá, mert emlékszem minden egyes mondatodra kicsi. –nézelődött unottan.
- Mondtam már, hogy ne nevezz kicsinek! És igen is mondtam. Mikor a pad… –hallgattam el, mert rádöbbentem, hogy az csak álom volt.
- Igen?! Folytasd! –pillantott hátra.
- Meg vagy végre. –simítottam végig a legcsodálatosabb fegyvert a földön. Archie megfordult és ámulva nézte a pengét és a markolatot.
- Olyan apró és édes, mint te. –mosolygott rám.
- Vond vissza. –szikrákat szórt a szemem.
- Inkább hozzá teszem, hogy veszélyes. De hogyan akarod kivinni fényes nappal? –mutatott a nagy tömegre.
- Azaz én titkom. –vigyorogtam, majd visszacsúsztattam a bőr hüvelyébe és a zakómat levéve belecsavartam.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar tönkreteszed ezt a ruhát. –húzta el a száját.
- Nem lesz semmi baja. Mehetünk. –mosolyogtam, majd visszazártam a széfem.

 A reptér valamiért ma szokatlanul szúfolt volt. Az egész csapatunk együtt maradt, mert mint kiderült Hans és Vins mestere később érkezik meg, mint az én gépem indulási ideje.
- Komolyan nem kellene ám várnotok velem. –ismételtem meg újból Archienak a már sokszor elmondott mondatot.
- Ennyire ne akarj már megszabadulni tőlem. –mosolygott. Bár egymás mellett ültünk, mint álmomban, most nem volt semmi furcsa érzés bennem. Korábban nem szívesen húztam a szükségesnél tovább a vele eltöltött perceket, ám most nem bántam, hogy nem fogadott szót.
- Nem hittem volna, hogy rendes vagy. –néztem a térdén pihenő kezét.
- Miért? Minek hittél? –fordult kissé felém.
- Nem is tudom. –mosolyodtam el egy pillanatra. –Csak egyszerűen nem ilyennek. -
 Áh, értem. Egy megveszekedett kapzsi szörnyeteg vagyok. Egy kisstílű szemétláda. –nézett komolyan. - Legalább őszinte vagy magadhoz. –vigyorogtam, ő pedig csatlakozott hozzám.
- Tudod, a te híred sem épp a legszebb. Őrültnek tartanak.
 - Tisztában vagyok vele. Valahogy mégsem zavar. –gondolkodtam el egy pillanatra, de azért csak vállat vontam.
- Akkor igyunk a félreismert vámpírokra. –koccintotta össze a flakonját az én vizemmel.
- A valós, titkos énünkre. –mondtam átszellemült hangon. A bemondó közölte, hogy perceken belül megkezdődhet a beszállás. Akartam mondani valamit, de bármi elköszönő szöveg túl sablonos egy ilyen helyzetben.
- Szeretnék adni valamit. –nyújtott át egy újabb táskát.
- Nem fogadhatom el. Tényleg. –néztem rá.
- Ezt tőlem kapod, és nincs ellenkezés. –mosolygott.
- Rendben. –mosolyogtam én is, majd megöleltem. Ez a lépés, most őt lepte meg kissé, de viszonozta és nekem is jól esett.
- Bontsd ki kérlek. –nógatott. Kivettem az egyik dobozt és mikor felnyitottam, elkerekedett a szemem. Értetlenül néztem előbb az álombéli ruhát, majd Archiet.
- Komolyan mondtam. Veled mennék, ha engednéd.
- De az csak egy álom volt. –értetlenkedtem, ám végül megvilágosodtam.
–A véred. –a férfi bólintott, mire hirtelen elöntött a méreg. - A te érdekedben. –mondta lágyan. –Valakinek vigyáznia kellene rád.
- Vigyázni rám?! Minek nézel te engem? –remegett meg a kezem. Legszívesebben megpofoztam volna, hogy tényleg ennyire könnyedén játszadozik az agyammal.
- Mester nélkül éltél eddig, de sok mindent nem tudsz még Elina.
- Rohadtul nem tudsz semmit. –nyomtam meg a semmit.
- Te vagy az aki nem tud semmit, ezt elhiheted. Ha tudnál dolgokról, már megtaláltad volna a dokid aki után annyira vágyódsz, hogy senki mást észre sem veszel magad körül.
 - Mi?! Te tudsz valamit? –bámultam rá.
- Megvannak a kapcsolataim ami neked nincsenek. –titokzatoskodott.
 - Rohadj meg. –álltam fel és a kardom kivételével minden holmimat hátrahagyva viharzottam el.
- Elina, ne szórakozz! –szólt utánam, de nem érdekelt. A sorban állva jöttem rá, hogy a saját ruhámat sem hoztam magammal.
 - Francba. –dühöngtem most már magamra. Percek múlva Archie, Rolf és a két másik vámpír közeledett felém. Archie megállt, ahogyan Hans és Vins is, egyedül csak Rolf jött oda hozzám.
- Miss. Elina, kérlek ezeket vidd magaddal. –adta oda a táskákat.
- Köszönöm Rolf, de csak pár dologra lesz szükségem. Vettem a papírjaimat és az egyik ruhás táskát.
- Kérlek ne haragudj rá. Azt teszi ami szerinte a jó. –mosolygott a nagy melák.
- Nehéz eset a mestered. –sóhajtottam.
 - De mindig az igazat mondja. –ránéztem Archiera és eszembe jutott az álmom.
- Egy ideig ne áruld el neki, hogy nem haragszom rá, rendben?! –mosolyogtam Rolfra aki visszamosolygott.
 - Akkor miss. Elina, most lett egy közös titkunk?!
- Igen Rolf. –öleltem át. –Vigyázz rá. Még a végén bajt hoz a fejére az a nagy őszinteség.
- Vigyázni fogok. Ő pedig miss. Elinára fog innen. –engedett el, mire megértettem miért is alakította ki kettőnk között a köteléket a tudtom és akaratom ellenére.
- Ég veled. –csekkoltam be, majd átálltam a kapun túli sorba. Rolf visszatért a többiek közé és persze mindent elmondott Archienak. Hans pedig látványosan átadott egy bankjegyet Vinsnek. A csapos értetlenül figyelte a magyarázatot, majd még számomra hallható hangon felnevetett. Aztán eltűntek a szemem elől.