2011. január 21., péntek

7. Ébren, míg világ a világ

A kocsi ami érem jött egészen a lépcsőkig vitt. Az ajtónyitogató inas egy fiatal fiú volt. Izgatottsága elárulta, hogy minden vámpírpraktika bevetése nélkül volt itt. Ráadásul az egyenruha sem rejtette el a bizonyítékot. Emberi szolgáló és önkéntes vérzacskó. Azt hiszem valami ilyen megnevezéssel illették a hozzá hasonló embereket. egy pillanatra megsajnáltam, de rá kellett jönnöm szerencsésebb, mint én. Ő legalább meghal egyszer egy véletlen túlszívástól, de nekem nem volt ilyen esélyem. Talán túl hangos sóhajtással indultam neki, mert az előttem érkező páros megfordult. A házban hemzsegtek a vámpírok, főleg a krémje volt jelen és a hozzájuk tartozó alacsonyabb rangú társaink. Vajon a vadászok mit tennének, ha egyszer rájönnének egy ilyen remek célpont meglétére? A töprengésből a leginkább elkerülendő hang tulajdonosai billentettek ki.
- Örülök, hogy eljöttél kedvesem. –lejtett felém a nő akit álmomban láttam. Vagyis az álomnak hitt valós rémálmomban. Amíg rá figyeltem és szinte lebegő alakjával foglalkoztam oldalról észre sem vettem a felém érkező Michaelt. Ahogy karja a derekam köré fonódott úgy ugrottam egy nagyot. ez kisebb kuncogást váltott ki pár vadidegen nézelődőben.
- Elina, üdvözöllek az estélyen. –csókolt arcon a fővámpír. –Kérlek had mutassam be Janet az első számú hölgyet a villában. –mutatott a nőre.
- Örvendek. Én Elina, te Jane. –tört ki belőlem a szokásos belső monológom, mire a nő gyilkosan bájos mosollyal reagált.
- Volt már szerencsém korábban is az egyéniségedhez. Remélem remekül érzed magad a kis meggondolatlan színjátékod után. –hangja bársonyosan tekergőzött körülötte, akár a mérges kígyók.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam. –mondtam bánatosan, majd vigyorogva hozzátettem. –Remélem nem tört le egyetlen körmöd sem.
- Na de hölgyek. –szólt közbe mosolyogva Michael.
- Michael. Beszélnünk kell. –néztem rá reménykedve, hogy még mielőtt hivatalossá válna a borzalom, megmenekülhetek.
- Sok időnk lesz még beszélgetni. –simított ki egy tincset az arcomból. –Örülök, hogy követted a kéréseket. Csodálatosan nézel ki, igazán étvágygerjesztő. –nézett végig a kiparancsolt külsőmön. A hajamat nem tűzhettem fel, pedig kiengedve idegesít. A ruha túl apró volt az ízlésemnek, és túl testhezálló. Bal vállon volt egy vékony csík ami tartotta, hogy a melleim ne villogjanak ki, ugyanis a félvállas megoldás, a szokatlanul nagy és érdekes kivágás hatására volt egy olyan érzésem, átfúj a szél az egész ruhán. A kivágás csavarosan haladt hátulról előre, majd vissza akár egy meghámozott narancshéj. A csíkot apró kövek díszítették ami a mélykék anyagot csillagos éjszakává változtatta. De ha így van, akkor a kivillanó bőröm maga volt a tejútrendszer. Talán tetszett volna, ha 1. Nem ilyen körülményekkel kell viselnem, és 2. ha tudtam volna viselni a pengémet, de túl rövid volt, bárhogy is küzdöttem a pánttal.
- Biztosan akadna pár szabad pillanat még a nagy buli előtt. –néztem körbe az elegáns csevegő vámpírokon. Kétlem, hogy csak úgy nekiesnének és tombolnának, vagy legalább is a buli szót nem úgy értékelik ahogyan én. Ekkor az egyik magasabb rangú vámpírja megkocogtatta poharát és a tömeg rá figyelt.
- Elnézést, hogy csak így magamhoz ragadom a szót, de szeretnék köszönetet mondani a nemes Michael Sowmannak aki lehetővé tette ezt a csodás estét. –tovább nem figyeltem a mondókáját, hanem Michaelnek suttogva próbáltam menteni a bőröm.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de nem vállalhatom azt a megtiszteltetést, hogy csatlakozzam nemes családodhoz. Szándékomban áll hamarosan visszatérni Európába és folytatni az életem. –tudtam jól, hogy hallja amit mondok, bár úgy tett mint aki a szónokló férfi mondandóját élvezné.
- Valamint szeretnék gratulálni újdonsült arájához aki szemmel láthatóan újabb égkő Kalifornia legnagyobb vámpírjának gyűjteményében. –emelte felénk poharát a többiek pedig követték őt. Michael rám mosolygott, így tudatosítva bennem, hogy már akkor elbuktam amikor először beléptem az ajtaján.
- Köszönjük Conrád e kitűnő szónoklatot. Magam és bájos Elinám, valamint családom nevében üdvözlök minden kedves vendéget. Kérem érezzék jól magukat ma este és ünnepeljék velünk a nagy eseményt. –ismét taps tört ki, majd mindenki korábbi társaságára figyelt.
- Mi ez az egész?! –meredtem dühösen a fővámpírra. Mérgem határtalanná változott és nem érdekelt, hogy bárki meglátja ahogy szemfogaimat villogtatva fenyegetőzöm.
- Tüzes szépség meg kell hagyni. –lépett hozzánk a Conrádnak nevezett szónok. Michael és ő udvarias bólintással üdvözölték egymást. A vámpírok ritkán fognak kezet, ugyanis a hőmérsékletünk rengeteget elárul állapotunkról. Velem már nem volt ilyen elővigyázatos, pedig esküdni mertem volna rá, hogy fiatalabb nálam. A keze hideg volt, vagy csak én voltam túl meleg hirtelen nem tudtam volna eldönteni, de nem is érdekelt. Amilyen ideges voltam fegyver nélkül is nekiugrottam volna bármelyik vámpírnak a teremben. Kortól nemtől függetlenül. A kézcsókja undort váltott ki belőlem. Legszívesebben szájon vágtam volna amiért kimondta azokat a szavakat. –És nem is okoz csalódást. Ez az illat, és hőmérséklet. –mosolygott rám a férfi.
- Conrád, a napokban megkérnélek, hogy keress majd fel. A titkáromnál tudsz időpontot egyeztetni az üzlet kapcsán. –a férfi bólintott, majd távozott.
- Michael! –váltottam könyörgőre, mert rá kellett jönnöm, hogy fenyegetéssel semmire sem megyek nála.
- Jane, kérlek kísérd fel Elinát az irodába. Mindjárt megyek. –hagyott magunkra.
- Gyere. –indult el a nő én pedig követtem. Tudtam, hogy biztosan gyűlöl amiért betoltam a képem a világába, de szerintem nem lenne boldogabb mint én, ha ez nem így lenne. Beengedett, majd becsukta magunk mögött az ajtót. Én beljebb menve próbáltam kezdeni valamit a ruhám hosszával.
- Szerinted ez csak így megy? –csattant fel.
- Mi van? –néztem rá nem törődve az illendőséggel.
- Csak belibegsz ide, és azt hiszed máris te vagy Csipkerózsika?
- Hamupipőke.
- Tessék? –nézett rám szemeit villogtatva.
- Hamupipőke ment a bálba te ostoba tyúk. –viszonoztam a pillantását.
- Hogy merészeled? –lépett közelebb. –Idősebb vagyok nálad, könnyedén végezhetnék veled.
- Akkor meg mire vársz? Ha már úgy is akkora tüske vagyok a tenyeredben. Mi lesz? –kiáltottam. –A hátam közepére se kívánnálak az egész nyamvadt bandáddal együtt! Tessék, végezz velem. Ne csak a szád járjon!
- Ha nem védene, már halott lennél. –sziszegte.
- Nem kértem védelmet. Sőt, köpök a védelmére. Senki nem mondta neki, hogy játsszon hős vitézt és lovagoljon be a lakásomba lakkozott cipőben!
- Nem tudom mit láthatnak benned. Undorító alantas nőszemély vagy.
- Inkább, mint egy pincsi.
- Én legalább kellek a mesteremnek. –ez túl nagy és friss sérelem volt számomra.
- Rohadj meg, banya. –szorítottam ökölbe a kezem
- Vámpírok ribanca!
- Engem legalább nem cserélnek le egy „ribancra”.
- Jane! –szólalt meg hűvösen Michael. Ismételten észrevétlenül jelent meg, de ez most a nőt is meglepte. –Távozhatsz. Egy utolsó gyilkos pillantás és magunkra maradtunk.
- Nem kellene kivívnod még inkább a gyűlöletét. –sétált el mellettem és az asztala mögé lépett. A holdfényben valótlanabbnak és tiszteletparancsolóbbnak tűnt, mit előtte bármikor.
- Nem vágyom a rokonszenvére. –bámultam a férfit.
- Még a végén félreértem és kérésnek veszem. –mosolygott rám, mire elkaptam a tekintetem.
- Miért?
- Hogy miért mentettelek meg? –kérdezte én pedig bólintottam.
- Mert kedvem volt hozzá. –tipikus, ha valaki annyi ideje él azt hiszi kénye kedve szerint dönthet mások életéről.
- De miért így? Mi előnyöd származik abból, hogy egy problémás személy miatt megbontod a meghitt állapotot. –utaltam a korábbi viszályra.
- Nem lenne érdekes az élet az egyhangú unalmas szürkeségben. És nem lenne érdekes a titok amit már mások is tudnak.
- Az ég szerelmére, ne rébuszokban! –nyögtem fel. Válaszokat akartam, semmi mást.
- Szerelemről beszélsz, holott semmit sem tudsz róla. –lépdelt felém. –Rám támadsz, fenyegetsz, kérdőre vonsz, de semmit sem adsz. Kinek hiszed te magad?! –állt meg előttem. Parancsoló tekintélye nem volt hatástalan, de nem tört meg.
- Nem kértem semmit, s te mégis adtál. Viszonzás vársz olyanért amihez semmi közöm? –álltam tekintetét, bár legszívesebben messze szaladtam volna előle. Elmosolyodott és sóhajtott.
- Nem. Azt kérem adj lehetőséget. Költözz be, csatlakozz hozzánk, légy a miénk. – a miénk-et érezhető rajongással ejtette ki. Hátborzongató.
- Nem tehetem. Nem vagyok közösködő típus. –próbálkoztam ismét kibújni.
- Meg sem próbáltad.
- Tudom,hogy így van.
- Elina. Lépj tovább, tapasztalj, élj végre! –éreztem, hogy nagy szónoklatra készül, így gyorsan a gondolatába vágtam.
- Sajnálom, de kérésednek nem tehetek eleget. –léptem el tőle. Egy hosszú csend után Michael követett.
- Értem és tiszteletben tartom a döntésed. Kérlek, az estét bírd ki a látszat kedvéért. –mosolygott és megérintette a vállamat. Bőre majd olyan meleg volt, mint az enyém. –A bőröd illata olyan akár a napsütés egy nyári tengerparti séta idején. –éreztem ajkait a vállamon ahogy egy csókot lehelt rá. Összerezzentem és kibújtam karjai közül.
- Elmegyek! –rohantam ki az ajtón át a folyosókon. Végül kikötöttem valami személyzeti szobában ahol ment a tv. Az ajtónyitó és még két másik ember ültek egy kanapén és mindhárman rám szegezték meglepett tekintetüket. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna bármelyik a képernyőre nézve csendre intettem őket.
A korábban nevetéstől könnyes szemű boldog lány, most a bánat és kétségbeesés vörös álarcát viselte magán. Arról beszélt, hogy mennyire bánja amiért a barátnőivel töltötte a délutánt és nem volt szerelmével abban a pillanatban. A képernyő alján futó csíkban a „Különös haláleset! Holtan találták otthonában a fiatal szörföst.” szöveg volt olvasható. „A rendőrség értetlenül…” tovább nem olvastam, mert a nem olyan rég még rám mosolygó pasas fényképét mutatták be egy fekete csíkkal a felső sarkában. A szobában levő embereknek talán megfordult a fejében, hogy az egyik itteni vendég követte el , de ki nem mondták. Csendben figyeltük mindannyian a híradást, végül ismételten bemutatták a lányt akinek a tekintete maga volt az üresség.
- Démon hozott a világomban. –mondtam, majd elfordulva elhagytam Michael házát. A kavicsos sétányon lépdelve éreztem magamon figyelő tekintetét. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam az iroda ablakából követi végig távozásom.
A hömpölygő embertömeghez csatlakozva sétáltam, miközben végre ismét felköthettem a hajam. Furcsa, de egy pillanatnyi boldogságot okozott a tarkómat simogató fuvallat lágysága. A zsúfoltság és a város igazi zaja lassacskán a távolba veszett, ahogy elhagytam az éjszakai klubokkal és boltokkal tarkított részt. Egyszer csak halk kattanó hangot hallottam. Fegyver hangját, valamint egy pár férficipő közeledtét. Nem kopogott annyira, mint egy női alkalmi cipő, de csendes sem, mint a sportcipők. Lassítottam, hogy megelőzhessen, mert zavart a tudat, hogy esetleg követnek. Talán erős paranoia, de miután megküzdöttem a vadászok egyik felsőrangú tagjával kétlem, hogy szerepelnék a „kedvenceink” listán. A lépések egyre közelebbről hangzottak, végre légzés és szívdobogás is párosult mellé. Nyugodt, nem az a tipikus gyilkossági kísérlet előtti izgatott ritmus. Megálltam egy reklámtáblát olvasgatva, hogy ezzel is elősegítsem a nyugalmam, a férfi már csak pár méterre volt. Megállt. Nem néztem rá, de erősen figyeltem. A zsebében kotorászott. Vajon mit kereshet?! Aztán elővett egy csillogó fém tárcát. Kivett egy szál cigarettát, meggyújtotta és tovább indult. Megnézett magának, a parázs fényében egy mosoly villant az arcán. Csak egy pillanat erejéig láttam, aztán tovább haladva a hátát néztem. Végül elért egy különleges dohányfüst illata, és távolodó léptei zaja.
Pár percig még vártam aztán folytattam az utam. A lámpák fényében sétálva képzeltem magam elé a doktor és Michael karakterét. Nem az elfogultság mondatta velem, de százszorta a doktor, mint akár egyszer is ez a férfi. Ám úgy fest, az „övé” lettem.
- Hogy úszom meg épségben? –bámultam fel az égőbe, amikor ismételten megéreztem azt az egyedi illatot.
- Legyél jó kislány és akkor nem fog fájni. Annyira! –izzott fel utoljára a cigaretta parázs, felfedve a férfit. Nem ismertem, de nem számítottam semmi jóra. És mivel a „Ki maga?”, valamint a „Mit akar?” kérdésekre az esetek 99%ban nem adnak kedvező választ, így inkább vártam, hogy ő lépjen.
- Hova ilyen sietősen kicsi vámpír? –pöccintette el a csikket egyenesen felém.
- Parancsol? –kérdeztem felhorkantva.
- Mi az, talán bedugult a szuper éles hallásod? Nem hiszem én azt. –nézett rám rezzenéstelen arccal.
- Nem értem miről beszél. –ütöttem meg védtelen, értetlen hangot.
- Jól kitanultad, de engem nem csapsz be. –mosolyodott el.
- Jó ember, nem tudom mit ivott, vagy szívott, de vámpírok nem léteznek. –mosolyogtam, mintha csak egy ostoba tréfa lenne.
- Oh, milyen ostoba is vagyok. –szórakozott hangon felnevetett.
- Ahhoz képest, hogy nem volt melletted mester ügyesen játszod a védtelent. Vagy nem is játszod?!
- Hagyjon engem békén. –próbáltam tovább indulni, de elállta az utamat. Valami nem stimmel nála, de mi?!
- Érzem a halott vért ami az ereidben kering. És a friss vért amit ma ontottál. –termett mellettem és mielőtt reagálhattam volna egy tincset kitépett a hajamból. A szívem dübörögni kezdett, és a tekintetem cikázott oda-vissza a meglepettségtől.
- Mi vagy te?! –vicsorogtam rá dühösen amikor megpillantottam a hajam ujjai között.
- Hát nem tudod?! Nem érzed? –nevetett rajtam. –Tudom ki vagy.
- Ki maga és mit akar? –csak kicsúszott a legrosszabb kérdés.
- Edd vagyok, és meg foglak ölni. –mondta könnyedén és nyugodtan, akár egy vámpír. Ám nem ő nem volt az. Más volt, valami nem emberi és nem is halott. De mégis mi?! Hátrálni kezdtem, de ő együtt mozgott velem. Azt hittem lehagyhatom ha bevetem a képességeimet, nem így lett. Üldözőbe vett ahogy átrohantam a városon. Elsuhanó alakommal felvette az iramot a forgalomban. Egy megpattanó visszapillantó tükör döbbentett rá, hogy csak akkor szabadulok, ha kihasználom a termetemet hosszú lábaival szemben, így szűkebb helyet keresve változtattam irányt. Ahogy megpróbáltam felugrani a lábamba mart és megtaszított. Karmai a csontomig hatolva vágták át bal bokám izomzatát, a lökésétől pedig egy raktárépület téglafalának csapódtam. A levegő fájdalmasan préselődött ki a tüdőmből, szörcsögve próbáltam újra visszaszerezni az irányítást saját magam felett.
- Mit ártottam én?! –húztam fel használhatatlanná vált lábamat.
- Hát nem vagy gyilkos, akár a többi a fajtádból? Nem kellene már rég a föld alatt rohadnod?! Szerintem ezek elég súlyos bűnök. –tornyosult felettem.
- Maga sem ember, magának sem lenne szabad léteznie! –a fájdalom ami a gyógyulásommal járt kibírhatatlanul élesen hasított belém.
- Hát rájöttél kicsi lány. És azt is tudod már, hogy mi vagyok?! –széles mosolyától kivillantak hegyes fogai. Azok vámpír fogak voltak, vagy mégsem?! Élő személy vámpír fogakkal? Sosem hallottam ilyenekről.
- Nem vámpír, de nem is ember. –húztam ismét feljebb a lábam.
- Emberek vagy vámpírok?! –mondta undorral a hangjában. –Egy kutya mind.
- Miért pont én? –kérdeztem ismét, már nem sípolt a fülem a becsapódástól.
- Azt sem tudod ki vagy, igaz?! –hajolt egészen közel hozzám. –Érzem a szagát belőled.
- Kiét? Azét a pasiét? Vagy Michaelét? –próbáltam közelebb jutni a válaszhoz.
- Megölte a kölykeimet, hát én most megölöm az övét. De előbb még játszunk kicsit. –húzta végig éles körmét az arcomon és a nyakamon. Mielőtt tovább jutott volna, elkaptam a kezét, ám ő egy könnyed mozdulattal kicsavarta és a fejem fölé a falba nyomta összetörve a téglákat. A másik kezemmel feléje kaptam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy felhasítottam a vállát és a nyakát. Haragos tekintettel szegezte az előző módon ezt a kezemet is a fal börtönébe.
- Kiről beszél és milyen kölykökről?! –próbáltam az időt húzni, hogy a sérült lábam használható legyen, miután a másikra ráült.
- Volt egy nőstényem, gyönyörű asszony a fajtánkból. És volt három erős kölyköm, de mivel nem voltam az őrfalka irányítása alatt, egyszerűen leölték őket, mint holmi állatokat. –szemében a gyűlölet és a bánat csillogott. Talán máshol, máskor együtt érzek vele, de ez nem volt az a pillanat.
- Talán be kellett volna csak hódolnia. –mondtam és eszembe jutott, hogyan kerültem ide. A behódolás máris nem olyan szörnyű lehetőség. Felnevetett, de egy könnycsepp gördült végig a sebhelyes arcán. Vonzó férfi lehetett egykor, és hihető volt a meséje a csodaszép feleségről. Ám a mozdulata cseppet sem volt szerető gyászoló férfié. A combomon csúszott egyre feljebb és feljebb a szoknyám alá a keze, míg a másik a ruhám kivágott részén haladt felfele.
- Szabad akartam lenni, azt és ott szeretni akit és ahol lehet. –hajolt közelebb hozzám, és megharapta az egyik mellem. A kiserkenő vérem feketére festette a kék anyagot, és vörösre kivillanó bőrömet. –Sikíts, ha akarsz, itt úgy sem hall meg más rajtam kívül. –nyomta bele fejemet a falba. Hallottam ahogy megreccsen a koponyám, és egy különös bódult állapot kezd átjárni. Az újabb hang a felhasadó karom hangja volt, ahogy karmával majdnem lenyúzta a bőrömet, már nem fájt semmi. Úgy éreztem dobozból nézem az eseményeket, nem pedig velem történik.
- Így szeret egy szörnyeteg? –hallottam saját suttogásomat. A nem várt kérdésre felüvöltött, akár egy farkas. Szerettem a farkasüvöltést hallgatni valahol valamikor régen. A ruhám végül felhasadt, szabaddá téve vérző testemet, a lábam pedig megmozdult, de nem én voltam.
- Megmutatom neked, hogy szeret egy szörny. –az egész testem arrébb dobódott, de már nem láttam mi történik. Fekete folttá vált minden, csak a vérem illatát éreztem és a halál suhogását hallottam. Meg akartam halni, de nem így. Egy mocskos sikátorban, védtelenül, megerőszakolva. A doktort láttam a sötétben, mosolya tökéletes volt, mint mindig. Szemében aggódás és az irántam érzett jóindulat fénye csillogott.
- Segíts! –suttogtam hang nélkül. –Segíts!
A halál maga érkezett meg ezen a vészjósló percben, de nem értem. Harc zaja szűrődött át az egyhangú feketeségen, a doktor arca pedig lassan elhalványult. Hangokat hallottam, a nevemet ismételgették. Minden maradék erőmmel felnyitottam szemeim, és vértől vörösre festett drága öltönyében ott állt Ő. Kalifornia vámpír ura. Aztán minden elsötétült.

Hangokat hallottam, így vagy nem haltam meg, vagy tényleg nincs örök béke földe a fajtámnak. A fájdalom azt jelentette, hogy élek. Megmozdítottam a lábamat, már nem volt olyan idegen módon ólmosan nehéz.
- Magához tért. Szóljatok az úrnak. –hangzott egy kiáltás. Bár lehet nem volt kiáltás, de nekem a dobhártyámat szaggatta. Aztán halk motoszkálás, majd feszült csend. Végül ajtó csukódás.
- Azt mondták életben vagy. –hangzott Michael hangja egészen közelről. –Súlyosak a sérüléseid, de nem véglegesek. –mondta csevegő hangnemben.
- Köszönöm. –formáltam meg a hangokat, de nem hallottam magam.
- Elina, Elina, Elina… Hát mihez kezdjek azzal a makacs lényeddel? –talán mosolygott, a hangja legalább is ezt sugallta. Az első lehetséges dolog az volt, ölj meg. aztán rájöttem, hogy segítséget kértem, nem pedig feloldozást. Mintha Michael tudta volna a gondolataimat, elmesélte a történteket. –Még időben értünk oda, mielőtt megtehette volna. Már nem kell aggódnod miatta. –most hallottam ahogy a levegőt kifújva elmosolyodik.
- Magadra hagylak, de amint összeszeded magad visszatérünk rá. –csókolta meg a homlokom, majd magamra hagyott. Mire térünk vissza?! Erre a kérdésre próbáltam rájönni, míg a donorvér dolgozott az ereimben. Furcsamód kicsit sajnáltam, hogy nem ő adott a véréből, mert akkor hamarabb múlhatott volna a pokoli kín. Azt hiszem tudtomon kívül megtörtént. Behódoltam Michaelnek, és ez megmentette az életemet. Egy újabb esélyt kaptam, bár nem is hittem, hogy megérdemelhettem volna. Három nap és három éjszaka feküdtem, mikor végre úgy éreztem képes vagyok kinyitni a szemem. A szoba olyan volt, mint a lakásom. Döbbenten néztem körbe, még a legkisebb dolog is egyezett, azt leszámítva talán, hogy vagy kétszer akkora volt maga a háló, mint a sajátom. Felnyögve ültem fel, és tettem le a lábam a padlóra. Kopogtattak az ajtón, és mielőtt reagálhattam volna, Michael lépett be.
- Jó újra látni kislány. –mosolygott rám kedvesen. Csak furcsán bámultam rá, mire felnevetett. –Elinám. –javította ki. Az ágyam mellé nézve megpillantottam egy táska vértömlőt, a látványtól eltátottam a számat. Az a rengeteg vér kellett, hogy összerakjon, akkor tényleg csúnyán elintézett. Michaelre pillantottam aki már válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre.
- Halott. Én magam téptem ki a torkát. –bár ez a hír részben tetszett, de eszembe jutott az a fájdalom amit láttam benne. Talán én is ilyen sorsra jutok. Őrült szörnyeteggé válva irtom a fajtám.
- Nem vámpír.
- Nem.
- Ember se.
- Az sem.
- Akkor?
- Nem csak vámpírok és emberek léteznek a földön. –felsóhajtottam. Megpróbáltam felállni, de sikertelenül borultam térdre a férfi előtt.
- Nem is reméltem ekkora mértékű hálát. –emelt fel és láthatóan remekül szórakozott a kis viccén. Grimaszoltam, mire felnevetett. –Nem is kell a csípős nyelved, a tekinteted is elárul mindent. Hova indultál? Segítek –tartott a karjaiban. Zavarba jöttem amiért ezt megkérdezte, így megráztam a fejem ő pedig lerakott az ágyra.
- Azt mondtad beszélünk. –próbáltam a legrövidebb és legértelmesebb mondatokat összerakni. Az arca elkomorult egy pillanatra.
- Biztos most akarod hallani? –bólintottam.
- Azt a férfit láttam már. A doktor nyomában volt, nem törődtem vele, míg nem ártott az ügyeimbe. –nézett rám egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta. –Elina tudom jól, hogy a mestered mennyire fontos a számodra, de vannak még mások is ezen az alakon kívül akik mivel őt nem érik el, téged vesznek célba. –már tudtam mire akar kilyukadni.
- Azt akarod, hogy.
- Maradj. Meg tudunk védeni, ha kell. És a jelek szerint kell.
- Miért?
- Nem mondott el neked semmit, igaz? –igazította meg a hajam. Mindenki ezzel jön, és már elegem volt, hogy csak ködösítenek.
- MIT?! –fúrtam tekintetem az övébe, hogy végre választ kapjak.
- Túl különleges mentorra akadtál a személyében. –mosolygott rám. –És az átkát most már érzed, milyen viselni.
- Különleges?! –néztem értetlenül.
- Akad a vámpírok között egy nagyon különleges réteg, akik tudják az első kilétét és hollétét. Ez az információ sokaknak túl értékes ahhoz, hogy kimaradjanak belőle.
- Te tudod?
- Nem. –intett nemet, hogy tudatosítsa bennem. –De engem nem is érdekel az első, vagy második és így tovább. Semmit sem tettek értünk, és mi sem értük. De be kell látnod, hogy a doktornak hála veszélyben vagy.
- Értem. –egyenes beszéd volt, és még hihető is. Voltak különleges dolgok a doktorral kapcsolatban, ez többször is feltűnt. Most mindez talán magyarázatul szolgálhatna rá.
- Hagylak pihenni, de fontold meg az ajánlatot. Egy egész fészek állna melléd. –állt fel és távozott.
Hosszas gondolkodás végén arra jutottam inkább élek itt, és leszek más, mintsem újra átéljek olyan dolgokat, mint korábban. Eztán nagy küzdelem árán kijutottam a fürdőig ahova korábban is indultam és lemostam magamról a saját véremet. Felöltözve Michael irodája felé vettem az utam, hogy elmondjam döntésem és köszönetet mondjak. egyedül volt, épp telefonált amikor beléptem a kopogást követve, így tétován ácsorogva álltam kíváncsi, fürkésző tekintetét.
- Miért ért a megtiszteltetés, hogy ilyen hamar viszont láthatom a betegem? –állt fel asztalától.
- Azért jöttem, hogy választ adjak. –kíváncsi tekintete még élénkebb lett. –Először is, hálásan köszönöm amiért már másodszor megmentetted az életemet.
- Mert te vonzod a bajt. –mosolygott.
- Igen, és ezt nagyon sajnálom. Továbbá szeretnék visszaélni nagylelkűségeddel és türelmeddel. Szeretném elfogadni a felajánlott helyet nemes családodban. –emeltem fel a fejem, hogy magabiztosnak tűnjek és ne egy kivert kutyának. A mosolya egy pillanatra elillant, talán azt hitte visszautasítom, de végül újra előjött és könnyedén szállta át a köztünk levő távot.
- Örülök, hogy végre benőtt a fejed lágya. –fogta meg a kezeimet. –Meglátod, könnyedén megtalálod a helyed egy ekkora családban is kedvesem. –érintette meg államat, majd megcsókolt.
- Köszönöm. –mondtam zavart mosollyal, mert azért csókra nem számítottam. A telefon megcsörrent, én pedig magára hagytam a ház, és most már a saját nagyuram.

Nincsenek megjegyzések: