2011. január 21., péntek

5. Oterionhoz címzett kocsma

A kelő nap széles mosolyával bámult bele az arcomba ahogy átszeltem a várost. Még üres volt szinte minden. Sehol egy teremtett lélek, így nem kellett aggódnom, hogy nagyon kiszúrnának és hívnák a zsarukat. Aztán az ég is velem volt, egy nagyobb esőfelhő borított rám árnyékot, mikor megérkeztem a célomhoz. Szerencsémre még éber volt mindenki aki nekem kellett. Az ajtót csattanásig belökve érkeztem meg és egyből beleütköztem egy hatalmas monstrumba. Buta volt, mint a föld, de nem az eszéért tartották. Lenézett rám akár az óriás, lejjebb tolta éjfekete szemüvegét és széles vigyorával kivillantak vértől vöröslő fogai.
- Isten hozta Miss. Elina. –lépett oldalra, hogy beljebb juthassak.
- Jó látni téged Rolf. –paskoltam meg a karját. Jámbor természete megmaradt emberségéből, de ezzel együtt kegyetlen gyilkos is volt. Valamint remek kidobó, ha ártatlan emberek kószáltak erre. A kis füstös hely nem volt nagyon más, mint bármelyik kocsma. Leszámítva a vendégkört. Csupa furcsa szerzet, de a legfurcsább talán a tulaj és egyben csapos Archie. Ő volt a környék egyik legtöbbet tudó lénye, legalább is szerette ezt hinni és persze elhitetni magáról. Egyébként nem volt más nagy stílű gaz”embernél” aki eladta még a mesterét is.
- Elina! Nem vártalak. Mi járatban ezen a csodás vidéken? –kérdezte megnyerő bájvigyorával és ölelésre táruló karjaival. Utáltam ezt a közvetlenséget, viszketni kezdtem már a puszta gondolattól is.
- Barek... –elég volt ennyit mondanom, a teremben már nem is lehetett volna hűvösebb és halottabb a légkör. Gratulálok Elina, hatásos belépő! Veregettem vállon magam párszor, de persze csak képzeletben. Két számomra ismeretlen vámpír ült a pultnál egy nő és egy férfi. Valamint Archie és Rolf. Archie a maga 185cm magas szálkás alkatával mindig is tiszteletparancsolóan festett. Bár én inkább úgy éreztem, hogy ha egyszer is átölelnének azok a karok menten összeroppantaná minden csontom. Hogy honnan és mikor érkezett ide talán senki sem tudja, leszámítva Rolfot. De ő nem beszélt, csak azt tette amit kell. Sosem ment túl messze Archietől. Rolf túlságosan is őskövület volt ahhoz, hogy egymaga beilleszkedjen a modern civilizált világba. Archie már más volt. Ő élvezte a XX. század minden csínját-bínját. Szemrebbenés nélkül húzta le a maradi vámpírokat akik hozzá jöttek segítségért. Mégis mindig volt valaki aki hozzá fordult. Ebben a pillanatban én, bár cseppet sem tartom magam maradinak.
- Mesélj kicsi lány, ne várass már minket. –noszogatott barátságos mosollyal, bár ettől csak 5 évesnek éreztem magam. Ám ekkor feltűnt, hogy négy szempár mered rám.
- Majdnem megöltem a rohadékot. –nyögtem fel az újra feltörő dühtől. Archie kissé lilás árnyalatú szemei egy tizedmásodpercre kikerekedtek, majd harsány kacagásba tört ki. A másik kettő követte őt, egyedül csak Rolf nem nevetett amiért hálás voltam neki.
- Hogy majdnem megölted a naaaagy vadászt?! –nyújtotta egy a nagy jelzőt és közben kezeivel is megerősítette a nagy jelentését.
- Szoktam én hazudni?! –villant rá a tekintetem, ettől kicsit elgondolkodott.
- Nem. De nem hiheted, hogy bejössz ide koszosan, de egy karcolás nálkül és higgyük el, hogy harcoltál ellene? Fordított esetben ezt te sem vennéd be. –húzta fel a szemöldökét. Oké, be kellett vallanom magamnak, hogy igaza volt, és semmi bizonyítékom nem volt rá. Vagyis, hoppá! Világosodtam meg, és a pultra fektettem a láncot.
- Majdnem sikerült elvágnom vele a torkát, mikor két másik vadász meglőtt. –pördültem meg, hogy láthassák a foltot és a forradásaim. Egy egyszerű golyó nyoma hamar eltűnik, de a vadászoké nehezebb ügy. A háromba belefagyott a nevetés, mikor felfedezték, hogy vámpírfogak hevernek előttük.
- Szemfogak, ezek rohadt szemfogak! –nyögött fel a férfi.
- Kié? –intett az állával Archie a lánc irányában.
- Az öreg széles vigyorral közölte, hogy a mesteremé. Ahogyan a nála levő kard markolata is. Vámpír alkarcsont volt. Az a rohadék fegyvert készít ellenünk a társainkból. –mondtam undorodva. A csapos hosszasan bámulta a medálként szolgáló hajdani fegyverzetet, míg végül megrázta fejét. Hosszú hullámos haja akár a tajtékzó tenger a parti sziklákat, úgy takarta el az arcát.
- Ez nem a doktorodé. Ennek arany foga volt. –emelte fel a láncot. A nő most felsikoltott, és egy általam ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Ébenfekete bőrénél, csak haja volt sötétebb, hatalmas sötét szemei még nagyobbra nyíltak, vastag ajkai pedig remegve ejtették ki a szavakat. Személy szerint nem érdekelt a mondókája, míg nem azt mondja, hogy kihez tartoztak egykor a fogak, de mégis megkérdeztem.
- Mit mond? –bámultam Archiera aki úgy tűnt érti a nő szavait.
- Imádkozik. –szólalt meg a mellette ülő férfi. Bőre olajos volt, kinézete akár a maffiafilmek Donja, csak épp mexikói, vagy valami dél amerikai kiadásban.
- Csodás. Az ima aztán mindent megold. –sóhajtottam és felhajtottam a közben elém tolt pohár tartalmát.
 - Ne legyen ennyire hitetlen miss. Elina. –állt mellém Rolf. –Az ima segít a bajban.
- Hát Rolf, akkor kérlek imádkozz helyettem, mert én egyetlen istennel sem állok épp csevegő viszonyba. Viszont így még mindig van két kérdésem. Ha ez nem a doktoré, akkor hol van, mi van vele?! És a második, hol a francban császkál a fogakhoz illő vámpír? –ekkor az ajtón berontott a két szőke szépfiú Hans és Vins. Akár testvérek is lehetnének, de semmi ilyesmiről nincs szó esetükben. Egyszerűen két hasonló pasas aki más nemzetből és más évtizedből érkezett a vámpírlét végtelen világába.
- Valaki csúnyán elintézte Bareket. –süvített át Hans az ajtó és a pult közötti apró szakaszon. Archie most már hitt nekem, vagy legalább is ajka a tipikus nyerő szériás mosolyra görbült.
- Hallottuk a hírt. De mire ez a nagy sietség? –töltött a zilált németnek, majd egy újabb pohár telt csordultig a másik vámpírnak. Vins nem követte társa példáját, így a német két kupicával is felhajtott, mielőtt folytatta volna mondandóját.
- A vadászok rettentően fel vannak bőszülve. Azt mondták nem tűrik tovább az ittlétünket, és kiirtanak mindenkit. Már nem érdekli őket semmiféle egyezkedés. A vezérük ellen elkövetett aljas támadást nem hagyják megtorlás nélkül.
- Chöh… -forgattam a szemeim. –Ha valamihez, hát a hülyeséghez értenek az emberek.
- Miért beszélsz bele a nagyok dolgába kicsi Elina?! –nézett le rám Vins ködös tekintettel. Idegesít, mikor az alacsonyságom miatt nem vesznek semmibe, most pedig főleg, miután majdnem legyőztem a legrosszabb embert. Gyilkos pillantással meredtem a svédre, ám mivel vagy 1,5 fejjel voltam alacsonyabb nála a tekintélyem semmi sem volt. Vins Hungersonon látszott jól emberi élete nyoma. Halász volt, termete és felépítése szilárd és megingathatatlan. Szalmaszőke haja esetlenül volt nyírva, de szemöldökével és gondozott körszakállával kerek egészet alkotott. Homályos tekintete engem mindig az egyik ködös novemberi reggelre emlékeztetett, mikor régen a tenger mellett időztem. A svéd büszke volt származására, és nevére egyaránt, bár be kell vallanom én kinevettem mikor megtudtam mit is jelent. Egyszerűen annyit tesz, hogy Hunger fia Vins. Semmi előkelőség nincs benne, de az ő népénél ez egy régi hagyományú megnevezés. Azt nem tudom, hogy az öreg Hunger nagy ember volt e valaha, de nem éreztem késztetést arra, hogy térdre borulva esdekeljem Vins bocsánatáért. Többre számítottam nah, ennyi az egész.
- Lehet, hogy nem nőttem akkora nagy marhára, mint ti, de ne becsülj le! –füstölögtem, mire Archie felnevetett.
- Látod kicsi, most már elhiszem, hogy elintézted a nagy öreget. –támaszkodott az italos szekrénynek és látványosan törölgetett egy poharat. Hans és Vins engem bámult. Egy újabb dolog ami irritál és most kivételesen ingerlékenyebb voltam az átlagnál.
- Mit bámultok. Nem most találkoztunk össze először. –mondtam, majd eldöntöttem, hogy nem is foglalkozom velük. Sajnos a két szöszke nem osztozott velem ebben az elhatározásban. Hans a harmadik pohár után úgy döntött alaposabban is szemügyre vételez, és mögém állt, bár inkább a rám tehénkedett kifejezés helyénvalóbb lett volna. Átölelve és kissé leszorítva kezdett el szagolgatni, majd éreztem ahogyan a nyelve megérinti a tarkómat.
- Mi a szart csinálsz?! –löktem hátra őt és a széket, mire egy széles vigyorral nézett vissza rám a padlón ücsörögve.
- Eltüntettem az öreg vérét. –a vigyora mér szélesebb lett.
- Idióta náci. –csóválta a fejét a mexikói vámpír.
 - Akkor hát tényleg igaz?! –kerekedett el Vins tengeri tekintete.
- Nem Vins, csak egy aranyos kis mese, mint a mikulás, meg a nyuszika. –törölgettem újra és újra a nyakam. A gondolattól is rosszul lettem, hogy azaz árja megnyalt.
- Nem vagy vicces Elina. –mondta megbántottan a svéd.
- Nem vagyok én humorista, sem bohóc, hogy vicces legyek. Fúj már Hans! Sosem tudom lemosni a nyálad. –dörzsöltem vörösre a nyakam.
- Jól van, elég! –Archie intett forduljak meg és letörölte a nyakam. –Mielőtt még megnyúzod magad. Inkább azt találjuk ki, mi legyen most. El kell tűnnöd kicsi.
- Köszönöm. Ezért is jöttem. Nem akartam bajt hozni senkire, csak elvesztettem a fejem tőle.
- Meg kellett volna ölnöd. –szólalt meg ismét a néger nő. Nem is tűnt fel, hogy mikor hagyta abba a mormolást.
- Jaj bocsánat, hogy a nyamvadt kis életemet próbáltam megkímélni, hogy ne lőjenek sajttá az újabb vadászok. –háborodtam fel ismét.
- Elina. –meredt rám Archie. –Ezzel nem jutunk előrébb. Inkább mond, mi a terved.
- Elhagyni a kontinenst. –mondtam mire egy végtelennek tűnő néma pillanatba fagyott az egész terem.
- Rendben. –törte meg a csendet a csapos.
- Ennyi? –hitetlenkedtem.
- Miért, mit vártál? Megmondod hova, én meg elintézem. –a pultos mosolya sugárzott a magabiztosságtól.
- New York, Egyesültállamok. –mondtam egy rövid gondolkodás után, mivel ott a legkönnyebb eltűnni a követők elől, és egyszerűbb utána tovább állni oda amit mások már nem tudnak.
 - Két nap.
- Nah, ne szórakozz velem! Önerőből és lelépek innen ennyi idő alatt!
- Csak tessék. –intett fejjel az ajtó felé. A többiek önelégült vigyorral bámultak rám, egyedül Rolf állt rezdületlen arccal. Újabb jó pont neki.
- Azért jöttem hozzád, mert azt mondták te bármit megoldasz. Ezek szerint téves az információ. –indultam el a kijárat felé zsebre dugott kézzel.
- Adj 3 órát. Meglátom mit tehetek. –szólt utánam Archie. Magamban örömtáncot lejtettem és ujjongtam. Mielőtt visszafordultam volna feléjük, gyorsan elnyomtam a feltörni készülő mosolyt.
- Miért segítesz neki? Át kellene adnunk a vadászoknak, ha már felrúgta az egyezményt.
- Lisbeth, nem adunk át senkit senkinek. –hűtötte le egy jeges pillantással őt.
- Lisbeth?! –nevettem fel meglepetésemben.
- Talán valami bajod van? –állt fel dühösen. Na persze, ő is magasabb, mint én. Csodás érzés szembesülni a méretbeli különbségekkel folyton.
 - Bocsánat. –próbáltam nem kuncogni. –Csak azt hittem valami autentikusabb neved van. –mentegetőztem, de ezzel csak még inkább felingereltem őt. A halántékán lüktetni kezdett egy ér. Ezek szerint jó bőrben volt.
- Most legyen nagy a szád! Szerinted nekem csak valami rabszolga név illene, mi?! –vicsorgott rám, ám mivel tiszteletben tartja az egyetlen törvényt, agyarak nélkül. A bejáratnál egyből köszönti az érkezőt „Agyaraid bent, léted rendben!” felirat, ami az egyetlen szabály ami él a kocsmában. Ha balhét akarsz verés mehet, harapni csak kint.
- Lisbeth, vár a pihenő. –karolta át az idő közben pult mögül kilépő Archie a nőt, mire az kissé összerezzent. Még ez a forró vérű fekete vadmacska sem képes könnyedén viselni az érintését, már nem is csodálkozom magamon és a reakciómon. A nő elfogadta az érintést és attól a pillanattól kezdve más nem is létezett számára. Sem én, sem a sértésem. Egyedül csak Archiet látta, aki előbb arcon, majd nyakon csókolta.
Végül pedig megharapta. Éreztem ahogyan a tarkómon kiegyenesedett pár tincs amit korábban nem tudtam felkötni rendesen. Végül mégis más tette be nálam teljesen azt a bizonyos kaput. A névtelen férfi vámpír féltékeny és vágyakozó pillantása már sok volt. Vámpír vámpírból táplálkozott, pedig nem volt köztük mester-gyermeke kapcsolat. Számomra csak az volt normális, ha mester gyermeke vérét veszi szükség esetén és fordítva. Egyedül csak a doktort haraptam meg mikor még velem volt, de ő miután átalakított többé nem vette a véremet. Igaz, hogy ép elme terén talán nem kellene ítélkeznem mivel jómagam megszállottan kerestem egy halottat. Úgy értem halott halottat. Végül a nő és az általam Lopeznek elnevezett vámpír az alaksorba ment, ahova Hans és Vins is még a kis közjáték előtt. Csak Rolf, Archie és én maradtunk fent. A csapost nem foglalkoztatta saját szabályának áthágása, testőre pedig nem is nagyon figyelt.
 - Véres a szád széle. –meredtem rá lenézően, mire felnevetett.
- Édes, kicsi Elina. Olyan kis naiv vagy. Hogy úgy mondjam szűziesen étvágygerjesztő.
 - Gerjeszd inkább magad a párduccal meg Lopezzel, ők már úgy is oda vannak érted.
 - Csípős a nyelved kicsi. Nem is csodálom, hogy Barek fantáziáját is beindítottad. Ha már képes volt megveretni magát veled anélkül, hogy megsértse a pofidat. –simított végig az arcomon. A hatása nem váratott magára sokáig. Jeges áradatként zúdult végig rajtam a kellemetlenség. Ahogy összerezzentem egyből a bakancsomhoz kaptam és előrántottam a fegyverem.
 - Nah, ne szórakozz velem! –villantottam rá dühös tekintetemet, majd támadásra készen álltam.
- Hát ez lenne a híres Terrä?! Sokat hallottam már a kis fegyveredről. Lassan már legendákat zengnek az éjfekete pengéről.
- 3 órát mondtál, telik az idő. –csúsztattam vissza a tartóba a pengét.
 - Ünneprontó. Egyébként tudod, ha nem így járnál és viselkednél, talán elhinné bárki, hogy nőből vagy. Ám így, csak ezek adnak egy kis támpontot. –mutatott a mellkasomra.
- Tudod, ha nem célozgatnál folyton, el is hinné a világ, hogy esetleg nem vagy egy perverz seggfej, mint valójában. –próbáltam visszavágni.
 - Az igazság, az igazság. A világ maga is perverzé válik, én csak sütkérezem a fényénél! –elkezdtem csóválni a fejem, de nem reagáltam ismét. Az én időmet rabolja ezzel az idióta bájcsevejjel.
- 3 óra Archie. –indultam a korábbi két páros után az alaksorba.
- Rolf lekísér. Álmodj velem kicsi Elina! –szólt utánam.
- 3 óra! –ismételtem magam míg hagytam, hogy Rolf megelőzve tehesse a dolgát. Egy alig érezhető levegőmozgás miatt fordultam vissza, de súlyos hiba volt. Archie ott tornyosult előttem, izzó tekintete az enyémbe fúródott. Mire reagálhattam volna már magához préselt és forró véres ajkai az enyémre tapadtak. Nyelve könnyedén utat talált, simogatta a nyelvem. Mielőtt átestem volna a meghökkenésből a vágyódó állapotba, belém hasított a felismerés. Archie ölelt és csókol engem. Teljes erőmből taszítottam el őt olyan messzire amennyire csak bírtam. Sajnos nem lett akkora távolság, mint amekkorát akartam. Még a vakolatot sem verte le a falról ami megállította.
 - Anyukádat csókolgasd! –üvöltöttem feléje a számat törölgetve.
- Ne aggódj, őt sem hagyom ki, mikor épp erre jár. –nyalta meg az ajkait és rám mosolygott. Dühösen szinte vágtatva viharoztam le az alaksorba nem törődve a győztes nevetéssel amit visszhangoztak a falak. Rolf próbált valamit kedveskedni, de nem érdekelt. Majd felrobbantam a méregtől. Örültem, hogy végre magamra maradtam a kis szobában ahol egy ágy, egy asztal székkel volt összes konfort. Az egyetlen bajom az volt, hogy nem lehet bezárni az ajtót, és lent kellett maradnom 3 órát a kedves kis vámpírokkal. Úgy döntöttem megpróbálkozom az alvással, de nem ment. Egyfolytában csak Archie csókja és szavai jártak a fejemben.
- Istenit! –vágtam rá a vasrácsos ágykeretre. –Ekkora egy aljas szemetet. -Felültem, járkáltam, újra és újra lefeküdtem és végül nagy nehezen sikerült álomba merülnöm, ahol ismételten Archie várt rám. A parkban ücsörgött, nem messze a szökőkúttól ahol már annyi minden történt velem. Nem értettem, hogy kerültünk oda, de abban biztos voltam, hogy rám várt, így egyenesen feléje indultam.
- Jól nézel ki kicsi. –mosolygott rám, majd arrébb csúszott a padon nekem is helyet adva. Ahogyan végignéztem magamon döbbentem álltam meg.
- Na, neeeee… -emeltem fel a testhez simuló ruhát.
 - Mi a baj kicsi?! Igazán illik hozzád a ruha. –leplezetlenül végignézett.
- Te csináltad ezt? Te vagy ezért a felelős?! –meredtem rá, mert nem hittem, hogy ez az egész ilyen egyszerű.
- Gondolkozz kicsi. Hová lett a borotvaéles agyad és a csípős nyelved? Csak nem elvitte a cica? –paskolta meg a padot én pedig leültem.
- A nyelvemet elfelejtheted. És ne hívj már kicsinek! Idegesít. –néztem rá elszomorodva.
- Sajnálom. Akkor hívhatlak édesnek? Amennyire finom vagy. –először a melleimet, majd a nyakamat, aztán a számat gusztálta végig és nagy nehezen végül a szemembe nézett.
- Perverz. –ráncoltam a szemöldököm.
- Nem édes, csak férfi. –most én néztem az ajkait, némán hívogatott, hogy újra érezhessük egymást. Istenekre, mi a franc bajom van?!
- Lisbethet hívd édesnek, vagy a drága anyukádat akit úgy szeretsz csókolgatni. –próbáltam leállítani őt is, magamat is, de túlságosan lágyra sikeredett.
- Féltékeny vagy rájuk? –a tekintete ismét végigjárta az utat.
- Nem. Miért kellene annak lennem? –játszottam az értetlent, pedig tudtam jól mi a helyzet.
- Tetszett neked is az a csók. Hiába is tagadnád. –ujjai lágyan emelték feljebb kicsit a fejem az államnál fogva. Nem inogtam meg az érintésétől és nem is voltam rosszul, ez kicsit megrémített.
- Nem volt hozzá semmi jogod. –próbáltam dühös lenni, nem nagyon ment.
- Bocsánatot egyszerűbb lenne kérni, mint engedélyt. Ám én egyikért sem vagyok oda. Nekem más kell. –hüvelykujja végigsimította az ajkam, mire az önkéntelenül is szétnyílt kissé.
- És mi kell neked? –kérdeztem meg, de féltem a válaszától. Féltem tőle, és hogy ilyen könnyedén képes elvenni a keménységem. Hiszen az érintése előtt még ösztönösen viszolyogtam 3 lépésnél közelebb lenni hozzá. Most pedig csodásnak érzékelem a tekintetét.
- Szerinted mit akarhatok. –egy újabb simítás.
 - Nem tudom. –mondtam elfúló hangon. Elmosolyodott, látta rajtam, hogy leomlott minden páncél rólam. Nem voltam más, mint egy nő aki arra vágyott szeressék és szerethessen. A mosolya őszinte volt, egyúttal olyan hívogató, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindenki mást. Az egész világot, pontosan úgy ahogyan Lisbeth is korábban. Ez jó kis pofonként kijózanított, elhúzódtam tőle, bár fájt eltaszítani.
- Érdemes lenne igazán meghódítani téged. –eresztette le a kezét, majd hátradőlt, élvezte a rávetülő napfényt.
- Tudom, hogy csak álmodom. Lent vagyok az alaksorban, miközben te valahol máshol jársz, és a kiutamat szervezed. –tisztítottam ki a fejemből a kétes, reményteli gondolatokat.
- Ünneprontó. –villantak ki a fényben csillogó fogai a széles mosolytól.
- Csak a valóságban élek. –néztem le a kékes-lilás ruhámra.
- Nem kellene úgy élned. Katonaruhában, férfiként. Egy olyan embert keresve aki már rég elporladt. Lépj tovább, hagyd, hogy szerethessen az aki akar. –nem fordult felém, de oldalt rám pillantott.
- Szeretni, huh?! Mondtam, én a valóságban élek. –álltam fel, és a kinézetem egyszeriben megváltozott. A pántos cipellő helyett bakancs, a vékony ruha helyett, nadrág, fehér póló és a régi zubbonyom. A feltűzött hajam pedig ismét lófarokban hullott alá.
- Nem kellene így lennie. –nézett végig rajtam, de a tekintete másként hatott, mint pár perce.
- Persze, biztosan akad nekem is egy mexikói, vagy egy német. Esetleg egy svéd értelmiség aki majd követ mindenhova, mint egy hűséges kutyus. –nevettem el magam cinikusan.
- Inkább egy olyan, mint egy öreg, akit senki sem látott isten tudja mióta! –meglepődtem, mert dühöt éreztem áramolni belőle.
- Tudom, hogy megtalálom. –emeltem fel a hangom. Visszatért a páncélzat, ezt örömmel konstatáltam.
 - Halott! Értsd már meg végre! –pattant fel. Amint megérintett minden megváltozott ismételten. Visszatért a cipellő, a ruha, a frizura.
 - Nem. –eltűnt az él a hangomból. Kétségbeesetnek éreztem magam. Archie átölelt, talán próbált megnyugtatni, vagy csak egyszerűen nem akarta, hogy ismét önmagam lehessek.
- Veled mehetnék. Leléphetnénk ketten, és Amerikában egy teljesen új életbe kezdhetnénk. Elina térj észhez. Így csak tönkreteszed és elfecsérled azt amit ő adott neked! A doktor nem akarná ezt…
- Te nem tudod, mit akarna a doktor. –löktem el őt, hogy megszüntessek mindent. –Rohadtul nem tudtok róla semmit. És nem fogom feladni! Tudom, hogy megtalálom egyszer! –kiáltottam rá.
- Nem érzed őt, igaz?! Elhagyott téged. Tudod mit jelent az amikor a mester elengedi a gyermekét? Lemond róla, és többé nem találnak egymásra. –nézett rám egyszerre megbántottan, valamint sajnálkozva.
- Védeni akart. Azért tette, mert meg akart óvni a vadászoktól. –kerültem a tekintetét, oldalra kaptam a tekintetem, mert nem akartam gyengének mutatkozni előtte. Míg nem néztem feléje közelebb lépett hozzám és magához rántott. Az újabb csók hatására megremegett a lábam. A kinézetem most semmit sem változott, csak a személyiségem lett ismét nőiesebb. Ahogy szorosan ölelt és csókolt úgy éreztem most kellene meghalnom, mert akkor legalább nem kellene elválnom ajkaitól és felébrednem.
-Bármi is volt a célja, megtörtént. Ha meg is találod ennyi idő elteltével már minden más. Ha él is, ő már nem a te doktorod. –suttogta lágyan.
- Miért teszed ezt?! –kérdeztem, az ajkaim remegtek.
- Mert te vagy az aki kell nekem. Engedd, hogy veled menjek. Hagyjuk el együtt a múltat. –engedett el. - Kisasszony. Miss. Elina. –keltegetett Rolf.
- Rolf? –pislogtam a monstrumra.
- Jó reggelt miss. Elina. Lassan itt az idő. –döbbentett rá hol is vagyok.
- Az ég áldjon Rolf! –mosolyogtam rá. Bár látszott rajta nem érti miért örülök neki ennyire, de nem egy kérdezgetős típus szerencsére.
- Miss. Elina. –próbált emlékeztetni a dolgomra.
- Indulhatunk. –keltem egy nagyot nyújtózva. A többi vámpír még aludt természetesen, hisz csak pár órája tértek nyugovóra. A kocsma a délelőtti fényben egész másként festett. Nem volt benne semmi kísérteties, természetfeletti kisugárzás. Aztán belépett Archie és szinte abban a pillanatban felpezsdítette a légkört.
- Remélem szép álmod volt nálunk. –üdvözölt egy színpadiasan látványos meghajlással.
- Köszönöm a lehetőséget. –válaszoltam semleges hangon, pedig korántsem voltam ilyen állapotban. Hülye álom, hülye képzelet!
- A kocsi már vár. Ahogyan a repülőjegy is, egyenesen a „Nagy alma” városába. Ám mielőtt indulnánk, ezt szeretném átadni. –nyújtott felém pár táskát. Tétován átvettem, majd mikor belelestem ledöbbenve álltam. Ruhák voltak benne. Kényelmes, praktikus, nőies darabok, az egyikben pedig katonai ruházat.
- Jaj nem. Ezekre már nincs pénzem. –nyújtottam vissza a táskákat, de Archie nemet intett.
- Azt hittem okosabb vagy. Szerinted felengednek bármilyen gépre véres, szakadt ruhában?!
- Mennyi? –kérdeztem aggódva, mert tudtam nem sok szabad pénzhez tudok hozzáférni itt és most.
- Mi mennyi?! –játszotta az ostobát.
- Mennyivel tartozom neked az egészért?
- A cég ajándéka! –vágta rá szemrebbenés nélkül.
- Nah ne szórakozz!
- Eszem ágában sincs szórakozni veled. Ezt elhiheted. –mondta kedvesen, mire egy pillanatra azt hittem még mindig álmodom. Hiába csíptem meg magam, nem változott meg semmi. Kivéve Archie érdeklődő tekintetét, amire úgy éreztem felelnem kell.
- Csak azt hittem még mindig álmodom. –ha ember lettem volna, fülig elvörösödöm a tekintetétől. Nem, ha ember lettem volna, meg sem élhettem volna ezt a pillanatot. Már rég elporladtam volna, de nem így történt. Itt voltam vámpírként, mert akadt egy férfi aki megadta a lehetőséget.
- Szóval, az álmod része voltam. –állapította meg egy széles mosollyal. Bár nem volt olyan mértékű hatással rám, mint a tündöklő álom béli mosolya, viszont cseppet sem volt közömbös.
 - Azt mondtad vár már a kocsi. –türelmetlenkedtem zavaromban.
- Előbb öltözz! –mutatott a ruhákra.
- Itt? –dermedtem meg. –Kizárt!
- Kár. –emelte fel a bárpult lezáró panelt, hogy az irodába mehessek. Valamilyen okból követett, de gyorsabb voltam.
- Kukkoló! –csuktam be az orra előtt az ajtót, mire dallamos hangon felnevetett. Majd hallatszott a falnak támaszkodó test hangja. Kíváncsian futott végig tekintetem a szobán. Meglepő módon rengeteg fotó volt mindenfele. Különböző kaliberű hírességekkel, valamint csinos hölgykoszorú társaságában pózolt.
- Nagyvilági kéjenc! –mondtam hangosan, hogy kint is hallhassa. Egy sóhajtást követve nekiláttam az átöltözésnek. Nagy gondossággal pakoltam ki a ruhákat. Az első adag, női fazonú katonaruha volt. Bár ezt szerettem volna leginkább, tovább néztem a lehetőségeimet. A második összeállítás egy kényelmesnek tűnő farmer volt, hozzá egy aranyos póló és egy kapucnis pulóver. Ez is tetszett, de valahogy képtelen voltam elképzelni magam ebben a szerelésben amint előrántom a kést és megvédenem magam, így tovább léptem. A harmadik kollekciótól leesett az állam. Elegáns, kényelmes és nőies viselet volt. Nem bírtam megállni, hogy ne próbáljam fel. A nadrág ott tapadt ahol kellett, és a bokámnál kiszélesedett, így szükség esetén könnyedén előránthatnám a késem. A felső egy oldalgombos puha darab volt, halvány színű alapjára nyaknál apró virágokat nyomtak. Volt a nadrághoz illő zakó is és legalul pedig egy rövidszárú bakancs pihent amit már sokszor nézegettem, de nem volt szívem eddig váltani. Egyből beleszerettem és a másik két adag ruhát visszapakoltam, az üresbe pedig beleszórtam a használt ruhámat. Majd kint kitisztítom és helyrepofozom valahogy. Kíváncsi voltam, mit fog majd mondani Archie mikor kilépek és meglát. Ettől a gondolattól ledöbbentem. Miért is érdekel a véleménye?! Próbáltam rájönni, de semmi normális válaszom nem volt. Felszedtem a táskákat és kinyitottam az ajtót. Archie pont szemben állt a falnak támaszkodva.
- Nem hittem volna. –nézet végig rajtam. –Ej ha, pontos a méret. –vigyorgott rám.
- Köszönöm. –mondtam kissé zavarban. –Ezeket visszaadom. –nyújtottam át a két másik táskát.
- És szerinted ki venné fel? Rolfnak nem állna ilyen jól. –nevette el magát. –Mondtam már, a cég ajándéka amiért felbosszantottad a rosszfiúkat. –tette hozzá, mikor látta, hogy nem reagálok épp a szokott csipkelődő módon.
- Köszönöm. –ismételtem meg lopva ránézve.
- Ám mivel ilyen jó ruhát szereztem, igazán megérdemelnék egy csókot. –karolt át a nyakamnál fogva. - Álmodban. –mondtam visszatérve a megszokott hangulatomban.
- Vagy inkább a tiédben kicsi! –ment be az irodájába a kabátjáért.
 - Mutogatós kabát? Ez még nekem is sok. –nevettem fel, mikor megláttam a ballonkabátban.
- Szerettem a Colombo filmeket. –nézett meglepetten. Ez a válasz még inkább nevetésre késztetett.
- Jó, bocsánat. –mondtam próbálva elnyomni az vihogást.
- Te aztán tudod, hogyan kell lelombozni egy pasast. –ment át a kocsmán ki egészen az utcafrontig. Nagy lépteit kissé futva tudtam csak követni. A kocsinál három alak várt már ránk.
- Hát ti?! –kérdeztem meglepetten Hanst és Vinst. Rolf jelenléte nem volt meglepő.
- Ma érkezik meg a mesterünk, és kérnénk egy ingyen fuvart a reptérre ha lehet. –mondta Vins.
- A kicsi dönt. –ült be a sofőr ülésre Archie. A férfi páros mindkét tagja rám meredt. Rolf megcsóválta a fejét és kinyitotta nekem az első ülés ajtaját.
- Nekem mindegy. –néztem nagy szemekkel rájuk. Valahogy nem volt kedvem megtagadni tőlük, hogy egyszerűen eljuthassanak a mesterük elé. Nekik volt kihez menniük, szorult össze a szívem a gondolat hatására.
- Kösz kicsi! –vigyorogva ültek be egymás mellé.
- Hé! Nem vagyok kicsi! –duzzogtam.–Rolf, ülj előre, úgy kényelmesebb lesz.
- Nem miss. Elina. –segített beülni előre, majd bezsúfolódott hátra a másik két férfi mellé.
- Van még valami elintéznivalód? –indította be a kocsit rám sem nézve. Valamiért ez rendkívül bosszantott.
- Van. Tudod hol van a 12-es csomagmegőrző? –néztem rá, várva a tekintetét.
- Tudom. –felelte röviden, majd elindultunk. A légkörben már nyoma sem volt az előbbi felhőtlen beszélgetésnek. Esküszöm, vártam, hogy jégcsapok jelenjenek meg a tetőn.
- Most komolyan, vérig sértettelek? –szólaltam meg végül, mikor már rendkívül idegesített a csend.
- Megérkeztünk. –állt meg és nyitotta ki az ajtót.
- Nem kell jönnöd. –morogtam, majd rávágtam az ajtót. Archie persze nem maradt a kocsiban.
- Mit keresünk itt? –kérdezte fesztelenül csevegő hangon.
- Azt hittem rosszban vagyunk. –néztem rá értetlenül és mérgesen.
- Ha rosszban lennénk, nem lennék itt. –mosolygott szélesen, mikor beértünk az épületbe.
- Komolyan nem értelek. –ráncoltam a szemöldököm.
- Helyes. Nem is lennék akkora üzletember, ha könnyen és kiszámíthatóan viselkednék. –ebbe még én sem tudtam belekötni. –Tehát mit keresünk itt? –tért vissza a megválaszolatlan kérdésre.
- Terrä. –indultam el a privát megőrzőm felé.
- Oh, értem. Akkor nem a kis bicska volt az. –tartotta könnyedén a sebességem.
 - Dehogy! Fordulj el. –toltam meg kissé a karjánál fogva. –Nem akarom, hogy tudd a kódom. –vettem elő a nyakamban hordott apró kulcsot.
- Azt hittem nem akarsz titkolózni előttem. –lépett közelebb és átölelt.
- Mondtam már, hogy Lisbethnek add a műsorod. –toltam el ismét.
- Nem mondtál ilyet. –fordult el végre. –Emlékeznék rá, mert emlékszem minden egyes mondatodra kicsi. –nézelődött unottan.
- Mondtam már, hogy ne nevezz kicsinek! És igen is mondtam. Mikor a pad… –hallgattam el, mert rádöbbentem, hogy az csak álom volt.
- Igen?! Folytasd! –pillantott hátra.
- Meg vagy végre. –simítottam végig a legcsodálatosabb fegyvert a földön. Archie megfordult és ámulva nézte a pengét és a markolatot.
- Olyan apró és édes, mint te. –mosolygott rám.
- Vond vissza. –szikrákat szórt a szemem.
- Inkább hozzá teszem, hogy veszélyes. De hogyan akarod kivinni fényes nappal? –mutatott a nagy tömegre.
- Azaz én titkom. –vigyorogtam, majd visszacsúsztattam a bőr hüvelyébe és a zakómat levéve belecsavartam.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar tönkreteszed ezt a ruhát. –húzta el a száját.
- Nem lesz semmi baja. Mehetünk. –mosolyogtam, majd visszazártam a széfem.

 A reptér valamiért ma szokatlanul szúfolt volt. Az egész csapatunk együtt maradt, mert mint kiderült Hans és Vins mestere később érkezik meg, mint az én gépem indulási ideje.
- Komolyan nem kellene ám várnotok velem. –ismételtem meg újból Archienak a már sokszor elmondott mondatot.
- Ennyire ne akarj már megszabadulni tőlem. –mosolygott. Bár egymás mellett ültünk, mint álmomban, most nem volt semmi furcsa érzés bennem. Korábban nem szívesen húztam a szükségesnél tovább a vele eltöltött perceket, ám most nem bántam, hogy nem fogadott szót.
- Nem hittem volna, hogy rendes vagy. –néztem a térdén pihenő kezét.
- Miért? Minek hittél? –fordult kissé felém.
- Nem is tudom. –mosolyodtam el egy pillanatra. –Csak egyszerűen nem ilyennek. -
 Áh, értem. Egy megveszekedett kapzsi szörnyeteg vagyok. Egy kisstílű szemétláda. –nézett komolyan. - Legalább őszinte vagy magadhoz. –vigyorogtam, ő pedig csatlakozott hozzám.
- Tudod, a te híred sem épp a legszebb. Őrültnek tartanak.
 - Tisztában vagyok vele. Valahogy mégsem zavar. –gondolkodtam el egy pillanatra, de azért csak vállat vontam.
- Akkor igyunk a félreismert vámpírokra. –koccintotta össze a flakonját az én vizemmel.
- A valós, titkos énünkre. –mondtam átszellemült hangon. A bemondó közölte, hogy perceken belül megkezdődhet a beszállás. Akartam mondani valamit, de bármi elköszönő szöveg túl sablonos egy ilyen helyzetben.
- Szeretnék adni valamit. –nyújtott át egy újabb táskát.
- Nem fogadhatom el. Tényleg. –néztem rá.
- Ezt tőlem kapod, és nincs ellenkezés. –mosolygott.
- Rendben. –mosolyogtam én is, majd megöleltem. Ez a lépés, most őt lepte meg kissé, de viszonozta és nekem is jól esett.
- Bontsd ki kérlek. –nógatott. Kivettem az egyik dobozt és mikor felnyitottam, elkerekedett a szemem. Értetlenül néztem előbb az álombéli ruhát, majd Archiet.
- Komolyan mondtam. Veled mennék, ha engednéd.
- De az csak egy álom volt. –értetlenkedtem, ám végül megvilágosodtam.
–A véred. –a férfi bólintott, mire hirtelen elöntött a méreg. - A te érdekedben. –mondta lágyan. –Valakinek vigyáznia kellene rád.
- Vigyázni rám?! Minek nézel te engem? –remegett meg a kezem. Legszívesebben megpofoztam volna, hogy tényleg ennyire könnyedén játszadozik az agyammal.
- Mester nélkül éltél eddig, de sok mindent nem tudsz még Elina.
- Rohadtul nem tudsz semmit. –nyomtam meg a semmit.
- Te vagy az aki nem tud semmit, ezt elhiheted. Ha tudnál dolgokról, már megtaláltad volna a dokid aki után annyira vágyódsz, hogy senki mást észre sem veszel magad körül.
 - Mi?! Te tudsz valamit? –bámultam rá.
- Megvannak a kapcsolataim ami neked nincsenek. –titokzatoskodott.
 - Rohadj meg. –álltam fel és a kardom kivételével minden holmimat hátrahagyva viharzottam el.
- Elina, ne szórakozz! –szólt utánam, de nem érdekelt. A sorban állva jöttem rá, hogy a saját ruhámat sem hoztam magammal.
 - Francba. –dühöngtem most már magamra. Percek múlva Archie, Rolf és a két másik vámpír közeledett felém. Archie megállt, ahogyan Hans és Vins is, egyedül csak Rolf jött oda hozzám.
- Miss. Elina, kérlek ezeket vidd magaddal. –adta oda a táskákat.
- Köszönöm Rolf, de csak pár dologra lesz szükségem. Vettem a papírjaimat és az egyik ruhás táskát.
- Kérlek ne haragudj rá. Azt teszi ami szerinte a jó. –mosolygott a nagy melák.
- Nehéz eset a mestered. –sóhajtottam.
 - De mindig az igazat mondja. –ránéztem Archiera és eszembe jutott az álmom.
- Egy ideig ne áruld el neki, hogy nem haragszom rá, rendben?! –mosolyogtam Rolfra aki visszamosolygott.
 - Akkor miss. Elina, most lett egy közös titkunk?!
- Igen Rolf. –öleltem át. –Vigyázz rá. Még a végén bajt hoz a fejére az a nagy őszinteség.
- Vigyázni fogok. Ő pedig miss. Elinára fog innen. –engedett el, mire megértettem miért is alakította ki kettőnk között a köteléket a tudtom és akaratom ellenére.
- Ég veled. –csekkoltam be, majd átálltam a kapun túli sorba. Rolf visszatért a többiek közé és persze mindent elmondott Archienak. Hans pedig látványosan átadott egy bankjegyet Vinsnek. A csapos értetlenül figyelte a magyarázatot, majd még számomra hallható hangon felnevetett. Aztán eltűntek a szemem elől.

Nincsenek megjegyzések: