2011. január 21., péntek

4. Mindig vissza...

2000. Oroszország.
A világ az elmúlt 30 év alatt rengeteget változott. A nők kivívták helyüket a társadalomban, és az emberiség az űr felé fordult miután szerinte felfedezte már a kis bolygóját. Kormányok, megnevezések jöttek és mentek. A modernség olyan dolgokra is képes amit senki sem hitt volna el régen.
- A doktornak biztos tetszett volna ez a hatalmas változatosság. –mondtam magamnak mikor megérkeztem abba a bizonyos városba ami elvette tőlem talán mindenem, csak a létezésem tényét nem. Az évek során nem csak a környezetem, de én magam is rengeteget módosultam. Megtanultam emberibb módon létezni, hogy elkerüljem a lebukást. Gyakrabban változtattam helyet, de már megtehettem, hogy országokat, kontinenseket léphessek át. Találkoztam jó pár hozzám hasonlóval, de őt azóta sem találtam meg. Ám mégsem tudtam elfeledni, sem elhinni, hogy legyőzték. Viszont 30 év kellett ahhoz, hogy képes legyek visszatérni arra a helyre, ahol megszakadt a kötelékünk. Úgy gondoltam ez a kerek évszám majd mindent megold és felszabadít. Most egy park van azon a helyen, jobban mondva egy szökőkút áll a pontos helyen ami arra a véres napra emlékeztetve. „Az embereket levadászó gonosz démonok lemészárlását” ábrázolja. Érdekes, hogy a szobor számomra is ezt jelenti, csak éppenséggel a vad és a szörny más, mint a művész szerint. A szökőkút szélére feküdtem, élveztem a csobogó hangot és a fa rám eső árnyékát. A kezemet a hűs vízbe merítettem, mikor egy vidám férfi hang megszólalt mellettem.
- Én úgy tudom pénzt kell áldozni a démoni mészárosnak és nem szép hölgyeket. –nézett rám a hang tulajdonosa egy szerinte csábító mosollyal.
- Ez a hölgy önként adja magát a szörnynek. Pénz valamint jobb ötlet híján, hátha megszánja és utat mutat a sötétség könnyedebb útjai felé. –néztem fel az ismeretlenre.
- Nos történetesen én megkaptam a démoni ihletet, és azt mondta, hogy mentselek meg a sötétség torz teremtményei elől. –nyújtotta felém a kezét.
- A démonok néha hazudnak, és képesek megszállni az emberek testét, hogy azután felhasználhassák bármire amire csak kedvük szottyan. –ültem fel a segítsége nélkül.
- Ám ők csak éjszaka képesek idefent ténykedni, így nappal biztonságban vagy. Ám mivel lassan esteledik, nem szívesen hagynék magára egy védtelen hölgyet, hogy a gonosz démonok prédájává váljon.
- És mégis hogyan tervezted ezt a hősies tettet? –viszonoztam a mosolyát, mert már majdnem szórakoztatott.
- Elhívom a hölgyet vacsorázni, és utána gondoskodom róla, hogy épségben hazaérjen. Már ha megengedi ezt nekem. –nyújtotta felém ismét a kezét.
- A mesékben a hős lovagok megkapják a lehetőséget. –fogadtam el a kezét, ő pedig előzékenyen felsegített.
- Akkor kérlek valósítsuk meg a mesét. –indult el, én pedig vele tartottam. Már távol voltunk a szökőkúttól, mikor egy apró fény csillant, majd csobbant bele a szökőkút vizébe és merült alá az én érmém. A férfi cseppet sem esett ki a szerepéből és észrevehetően élvezte is azt.
- A paripám kissé modernebb, mint a mesékben, de hát haladni kell a korral. – pityegett a közelben álló autó, mikor megnyomta a kulcson lévő gombot.
- És mit szólna a hős lovag, ha a táltos helyett póriasabb módon folytatnánk az utunkat? –miután értetlenül nézett rám, módosítottam. –Gyalog. Sétálnánk egyet vacsora előtt. - mosolyogtam rá és ezzel nyertem is. A közös öröm először fokozódott, majd eltűnt mikor ő azt hitte meg akarom csókolni, én pedig a csók helyett vérét vettem. Mire sikerült lefejtenie magáról megszereztem a kellő adagot.
- Miféle istenverte defektes tyúk vagy te?! –kapott a nyakához, majd elfehéredett a vér láttán.
- Én mondtam, hogy a démonok azt tesznek amit akarnak. –vigyorogtam rá, ő megpróbált megütni, de elkaptam a karját amit egy újabb ledöbbenés követett.
- Ribanc…
- Óh, most a lelkembe gázoltál. Tudtommal a lovagok nem beszélnek így egy hölggyel. –közeledtem hozzá.
- Rohadt torzszülött. –vágódott el a hátrálás közben.
- Bár a mesék nem kelnek életre, és lovagok már rég kipusztultak. Igaz, hogy akkor sem voltak éppenséggel nemesek. Csak önző szennyláda és nőerőszakoló az összes. - teremtem előtte.
- Lehet, hogy szörny vagyok, de én a létemért ölök, a te fajtád kedvtelésből lő állatokat, és nyúz meg élve. Háborúzik, hogy legyen mivel ritkítani a sajátjait, na meg, hogy ne unatkozzon annyira. Mert csak akkor éltek igazán, ha érzitek az életetek bármikor megszakadhat örökre. –hajoltam közel hozzá.
- Ne ölj meg. –változott meg a személyisége.
- Erről beszéltem. –sóhajtottam, majd bevetettem a bájolást. – A parkból a lány lekoppintott, mikor megpróbáltad letámadni. Aztán jött a barátja akit várt és laposra vert. Lehorzsoltad magad és emiatt fáj több ponton is. –ültettem bele a módosított emlékeket, majd otthagytam a földön ücsörögve. Percekkel az eltűnésem után tért magához, és nézett körül, majd megnyugodott, hogy a csaj és a pasija is eltűnt. Eztán hazafele indult, hogy bekötözze magát. Nem tudtam hogyan tovább, csak itt akartam lenni, ennyi. Így végül értelmetlen kószálásba kezdtem gyanakvó pillantással méregetve mindenkit. Az óta a nap óta párszor megütköztem már pár kisebb vadász klánnal, de akkora méretű támadásról még hallani sem hallottam. Társaimmal sem tartottam a kapcsolatot, nem láttam értelmét. Számomra csak egyetlen személy létezett. Az akinek a szeme elnyelte a lelkemet örökre. Akiről bár semmit sem tudtam meg azóta sem, mindenemmé lett. Egyben engem semmivé tett. Emlékek és gondolatok milliárdja járt át azokban a napokban amiket az utcákon kószálva töltöttem. A gyilkos városban csak egyetlen egy pillanatra hagytam el magam, mikor ismét a szökőkúthoz vitt az utam. A holdfény csillogását nézve próbáltam értelmet verni a buta fejembe, hogy nem ezért kaptam hosszú létezést, mikor egy pár férficsizma lépteire figyeltem fel. Súlyos koppanások törték meg az éjszaka csendjét, felém közeledett az idegen. Feszültség töltötte meg az amúgy is fojtogatóan párás levegőt. A napszemüveget feltoltam összekötött hajamra és felültem a kőpadka szélére.
- Tudtam, hogy egyszer visszatérsz ide. –csillant meg egy sötét szempár és egy nyíl fém hegye.
- Ehhez képest elég felkészületlen vagy. –rándult meg az arcizmom, mikor felismertem a férfit. Megöregedett, de még így sem akartam alábecsülni. Az ilyen gyilkosokat nem is szabad.
- Te pedig naiv. Ennyire hiányzik az apucid?! –nevetett fel. A düh nevetésével együtt járta át mindenem.
- Mit tettetek vele?! –kérdeztem vicsorítva. Nagy erő kellett hozzá, hogy visszatartsam magam. Tudnom kellett mi történt, miután elvesztettem őt.
- Hosszú és fájdalmas játék volt. Bár az elméjét nehezebb volt megtörni, mint a csontjait. Viszont megkaptam az ajándékot amiért el akartuk kapni azt a férget aki teremtett. –emelt fel egy ezüst láncot amin egy pár szemfog csúszkált. Megremegtem a gyűlölettől és az undortól. Az izmaim cérna vastagságura ugrottak össze mikor felismertem a valódi vámpírfogakat.
- És most megszerezhetem a kis házi kedvence fogait is. –ejtette le a nyakláncot, hogy rám szegezhesse íjpuskáját.
- Rohadtul kevés vagy te ellenem. –guggoltam fel a szökőkút szélére és arra gondoltam, nem érdekel ha itt, pont itt kell megszűnnöm, de ezt az aljas férget magammal cipelem Lucifer kondérjáig, hogy a démonok kedvükre lakmározhassanak végre. Minden idegszálam azt kívánta öntözzem meg a doktor sírját gyilkosa vérével.
Egy halk kattanással kezdődött meg az összecsapásunk. A nyíl áttörte az egyik szobor mellkasát.
- Ezt veheted figyelmeztetésnek kicsi vámpír. –röhögött ismét az öreg vadász. A tapasztalat mellette állt. Ám mellettem ott volt a lényem, a bosszúm, és a vágyam ami erős gyűlölettel keveredve öntötte el az ereim akár az adrenalin az emberekét. A magasba ugorva előrántottam az apró tőrt a katonai csizmám szárából. Általában fegyver nélkül harcoltam, de fegyver nélkül még mesterem is vesztett ezek ellen a mocskok ellen. A pengét én magam készítettem egy óöreg vámpír útmutatása alapján, ki életében fegyverkovács volt. Véremmel kevertem a fémet ami végül feketére változtatta a pengét. Egy rövid kardot és ezt a tört készítettem, de a kardot nehézkes megoldani, hogy magamnál tarthassam folyamatosan. Az apró fegyver viszont remek szolgálatot tett idáig. Csak remélhettem, hogy nem épp most fordul meg a sors kereke. A férfi akit társai Barek néven szólítottak nem látta a kezemben levő fegyvert, így az első támadásom sikeresen ért célba. Végigvágtam vastag karvédőjét és sikerült felhasítanom a karját is. Barek meglepett és fájdalmas nyögése volt az első jóleső pillanat az elmúlt percekben, de nem voltam még sem boldog, sem elégedett.
- Ezt veheted figyelmeztetésnek Barek. –utánoztam kioktató stílusát mikor pár lépés távolságban a talajra érkeztem.
- Rohadt vérszopó csitri. –ejtette le a férfi használhatatlanná vált íjpuskáját, majd megpróbálta bekötni a támadásom nyomát. Miután túl nagynak mutatkozott a seb, csak félig sikerült elfojtania a vérzést. Nem nevezett egyszer sem a nevemen. Ebből arra következtettem, hogy a doktor nem árult el. Hazudott volna ez az alak, vagy mikor meg is törték, akkor sem fedett volna fel?! Nem értettem az egészet, de nem akartam megadni az örömet ennek az embernek azzal, hogy kérdezősködjek. Nem állt szándékomban csak úgy szépen megölni, azt nem érdemelte meg és engem sem elégített volna ki a gyors halála, így kivártam a perceket, míg megpróbálta használhatóvá tenni jobb karját. Persze sikertelen próbálkozás volt, az anatómia ismeretem tökéletes, pontos, valamint fájdalmasan gyilkos fegyver volt számomra.
- Nincs sok értelme küzdened érte, úgy sem jutsz ki innen élve, hogy használnod kelljen. –álltam támadásra készen.
- Még jó, hogy rossz kezemet vágtál meg. –vigyorodott el és a magára szíjazott jobb karja alól előrántott egy közepes hosszúságú egykezes kardot, aminek a markolata akár az emberi csont.
- Had mutassam meg a következő kis emlékemet hőn szeretett teremtődből. –fordította felém a markolatot és a látottak hatására hátrálni kezdtem, mire felröhögött.
- Igen-igen ez a vérszopó jobb alkarja, vagyis csak a csont, mert a büdös hullahúst nemes egyszerűséggel leégettem róla, mikor még élt a rohadék vámpírja. Nem akartam elhinni, nem akartam bevenni a meséjét, hogy a legcsodálatosabb személy, a legerősebb vámpírharcos akivel létezésem óta találkoztam halott lenne. De az a csont kétség kívül nem egészen emberi volt már. Ahogy a szám szélét harapdáltam dühömben vérem két oldalt kiserkent és lassan araszolt lefelé, míg egyetlen csepp a földre nem hullott. Az a vércsepp volt ismételt támadásom elindítója. Rárontottam Barekra. Már nem akartam szépen küzdeni, sem tisztességesen. Csak kioltani az életét, és vérével felmosni a teret. Bal keze erősebb és gyorsabb volt, sikerül kivédenie a támadásom. Eltaszított magától és egyből utánam vetette magát. Hatalmas suhintása alig került el. Most már értettem miért küldött el akkor a doktor. Ennyi év fejlődése után is kemény ellenfél. Akkor esélyem sem lett volna, de most szembeszállok és legyőzöm a hatalmas termetű szörnyeteget. Kisebb és könnyebb alkatomat, valamint emberfeletti gyorsaságomat bevetve próbáltam felül kerekedni a férfin. A két penge hangos csattanással találkozott újra és újra. Ha lett volna szabad energiám gondolkozni eltöprengtem volna, hogy nem hallja meg senki ezt a zajt. Ám az ilyesfajta kitérések helyett zihálva kapaszkodtam meg az egyik fa vastagabb ágán megpihenve.
- Ki kell találnom valami jobbat ellene, mert az erőm kevés lesz. Napokkal ezelőtt szereztem vért utoljára. –töprengtem el. A vámpír praktikák emlékek formálásához elegendőek, de mélyebben már nem tudta megtanítani nekem a doktor.
- Miért menekülsz kicsi vámpír?! Az öreg semmit sem tanított neked? Vagy csak ennyire gyenge lennél? –tudtam jól az idegeimet akarja felőrölni és biztosíthattam volna remekül csinálja, mert már a saját határaim szélére sodródtam. A kardot húzta maga után a földön, ezt jó jelnek vettem. Lehet, hogy csak egy ideig képes az adott karjával harcolni. A jobbat pedig elég hamar kiiktattam, így nőttek az esélyeim a saját szememben. Ahogy elhaladt a fa alatt ahol voltam hanyatt dőlve gyors, apró vágásokat ejtettem mindkét oldalán. Egy újabb fájdalmas és könnyen vérző pontot eltalálva. Majd végképp a földre érkezve a térdhajlatait is megvágtam amíg ő a fejem felett suhintott el a pengével. Azt hitte mögé lopózva támadtam, de szerencsémre tévedett. Míg ő kettéhasította a levegőt, és térdre kényszerítettem. Jobb karjáról már jó ideje csöpögött a vér, de mostanra nadrágja és felsőruházata is átitatódott lassacskán.
- Mi lett a testével? –kérdeztem fagyos hangon előtte megállva. Tekintetem izzott, fogaim hegyesen kint, érezhetően körülvett a halál. Vámpír voltam, nem pedig egy védtelen törékeny lány.
- Baszd meg ribanc! –próbált meg felállni kardján támaszkodva, de a lábai összecsuklottak súlyától.
- Mit tettetek a testével?! –üvöltöttem rá, mert elegem lett az egészből. Le akartam végre zárni mindent.
- Oda tettük ahová a többi fajtád béli korcsot. Egy nagy tűzre, ahol visítanak míg teljesen el nem porladnak akár az élve pörzsölt disznók. –vigyorgott bele a szemembe. Egy erőteljes rúgással töröltem le azt az átkozott vigyort a képéről, aminek a következményében hanyatt vágódott. A térdkalácsai egy számomra kellemes reccsenéssel tették marionett bábúvá Bareket. A kardot amit szorongatott kirúgtam a kezéből, mielőtt újra megemelhette volna, aztán fölé hajoltam.
- Remélem örömmel játszadoznak majd el veled lent. De ne félj, a cimboráid követni fognak nemsoká. –téptem le róla a nyakláncot megvágva ezzel végig a nyakát.
Két dörrenés rázta meg ekkor az eget, én pedig két ponton éreztem nyilalló fájdalmat. Még több vadász pillantottam hátra és megláttam két fegyveres ismeretlent. Nem volt erőm többet harcolni, és mielőtt még összerogyhattam volna menekülésre fordítottam a megmaradt energiámat. Erőmön felül, de végül sikerült biztonságos távolságba jutnom a vadászoktól. Hangosan felnyögve estem össze egy elhagyatott ház kertjében. A vádlimban és a vállamban egyaránt egy-egy golyó próbált kiszabadulni végre a hús fogságából, véres foltot valamint lyukat hagyva ezzel a ruhámon. Felsóhajtva kúsztam arrébb egy fa védelmező árnyékába a fűbe, mikor a töltények kipottyantak a kaviccsal borított feljáróra. Nagy mély lélegzettel próbáltam visszanyerni az uralmat saját magam felett. Ám nyugalom helyett átjárt a mély, rendíthetetlen gyász, valamint a tehetetlenség fájdalma. Végül pedig az üresség. Nem volt többé célom, nem volt kit keresnem, nem volt semmim, csak pár emlék, egy hosszú lét és egy könyv valahol a hegyekben elrejtve. A könyv ami a teremtőmé volt aki már nincs többé. Könnyektől, a feltörő zokogástól fuldokolva adtam meg magam. Nem volt több erőm, képtelen lettem volna vadászni így pedig gyorsan elenyészek majd. A semmivé válás kínja talán semmi gyász fájdalmához. Ahogy még mindig rázkódtam a sírástól halk motoszkálást hallottam. Reméltem egy vadász az és most csak úgy kivégez könnyedén. Ám a fogakat szorongató kezem mellett két felnőttnek apró cipő állt meg. Egy kisfiú megrettent tekintete bámult bele a vértől, könnytől, kosztól maszatos arcomba. Percekig a döbbenet némasága ült közénk, de egyetlen felnőtt sem követte őt. Egyedül hagyták volna őt ezekben a sötét és veszélyes időkben?! Letérdelt mellém és láttam az aggódás fényét megcsillanni őszinte, gyermeki tekintetében. Már nem zokogtam hangosan. Csupán halk pihegő tátogással kapkodtam a levegőt. A fiú pedig félelem nélkül érintette meg az arcom, ahonnan lágyan, mégis határozottan siklott végig az ujja ajkaim irányába. Érdeklődése központjában nem volt más, mint a két kivillanó éles vámpírfog. Máskor talán megmosolyogtató lett volna számomra ahogyan ez a kisember összehasonlítja a legfontosabb fegyverzetem a saját szájában lévő fogakkal. Most azonban, mikor elkövette eddigi élete legnagyobb hibáját és kijött a sötétbe ez cseppet sem érdekelt. Az ujján ejtett apró vágás elvette a maradék józan eszemet is. Vérének különleges illata jobban vonzott, mint valaha bármi más emberi dolog. A földre rántottam ő pedig onnan már nem menekülhetett. Bár lehet, nem is akart. Hiszen nem vall ép elmére az, hogy egy vérben tocsogó vámpír szájába nyúlkált. Mohón, kíméletlenül szívtam a karhajlatán ejtett sebet. Vére csordultig telt életerejével. Végtére is csak egy gyerek volt, aki még alig élt fel valamennyit abból a csodálatos erőből. Nem bírtam betelni az élménnyel amit okozott, pedig éreztem, hogy túl messzire megyek. A fiú már elvesztette az eszméletét mire végül sikerült leállnom. Szívverése túlságosan lelassult, légzése akadozott. A bűntudat hosszú idő után ismételten felütötte a fejét bennem. Nem akartam megölni ezt a különös gyereket, sőt újra a szemébe szerettem volna nézni. Megköszönni a bizalmat ami belőle áramlott mikor megérintett. Körmömet a csuklómba nyomva szereztem meg egyetlen csepp véremet, amivel bekentem harapásom nyomát, hogy gyorsabban és szebben gyógyuljon. Majd megismételtem az előzőt, ám az újabb cseppet fiú tátott ajkai között a nyelvére kentem. Ennyi vér elég lesz, hogy összeszedje magát, de nem alakít ki köteléket kettőnk között. Úgy éreztem egyikünkön sem segítene egy ilyesfajta kapocs. Felnyalábolva elindultam vele a ház irányába. Az elhúzható tolóajtó tárva-nyitva állt, ám az üveg tükröződésében ismételten megpillantottam egy aggódó szempárt. Nem, nem a fiúé volt. Nem is a szülőké, vagy bárki más felnőtté. A saját tekintetem telt meg aggodalommal a fiú élete iránt.
Ahogy beléptem vele az ajtón egyből körüllengett minket az otthon melege. Még érezhető volt a vacsora illata. Sült hús és krumplipüré. A karomban pihenő fiúra mosolyogtam. Sok gyerek teljesen odavan ezért a párosításért, valahogy éreztem ő is ilyen típus. A falakon mindenfelé képek lógtak eltérő méretű és stílusú keretekben. Egy szőnyeggel borított lépcső vitt fel az emeletre, a gondolatom beigazolódott miszerint a hálószobák ott lesznek. A második ajtóra pár rajz között ki volt írva: „Ivan birodalma”. Ismét mosolyt csalt az arcomra a látvány. Mikor benyitottam már tudtam is miként került az udvarra. Az ablaka nyitva, egyenesen a fára nyílik a kilátás ami alá bemásztam. Az ágya gyűrött, így már az is világos volt, miért nem volt cipő a lábán és miért nézett rám annyira aggódva. Lefektettem és betakartam, de nem bírtam magára hagyni. A ház tökéletesen üres. Sehol egy felnőtt, idősebb testvér, vagy akár egy bébiszitter. Reméltem, hogy felébred és átformálhatom az emlékeit, miután megtettem azt amire vágytam, de nem így történt. Nyugtalanul bár, de az ablakán át távoztam miután arra az elhatározásra jutottam, úgy sem hinne neki senki. És csak reméltem, hogy egy buta kis álomnak fogja majd hinni az egészet. Nekem viszont el kellett tűnnöm innen, tudtam is hogyan.

Nincsenek megjegyzések: