A fegyver elsült, én mégsem haltam meg. Viszont egy rettentő dühös szempár meredt rám, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok a sátorban. A szempárhoz tartozott egy kéz amely a fegyverhez szegezte az ujjaimat, valamint egy ismeretlen férfi akihez foghatót még soha életemben nem láttam.
- Nem lehet így vége! Még nem. – vette ki a kezemből a fegyvert. Kitört belőlem a sírás, nem tudta volna megakadályozni semmi. A hónapokon át felgyülemlő feszültség itt és most robbant ki belőlem. Az idegen férfi pedig csak ült velem szemben és nézett némán. Mire nagy nehezen alább hagyott a zokogás, már egy halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán. Más talán rosszul fogadná egy síró nő látványát, ám ő várt. Nem tudtam mit mondhatnék neki, azt sem mit vár tőlem. Kezdett kissé kínos lenni számomra fürkésző tekintete, míg végül csak annyit tudtam mondani:
- Sajnálom! – erre ő elnevette magát, ettől átjárt és megtöltött az élet. Nevetése tisztább volt mindennél amit valaha életemben hallottam. Bariton hangja pedig dallamosan csengett mikor ismételten megszólalt.
- Napok óta vártam rád, szóval ne okozz csalódást. –állt fel, majd elsétált mellettem.
- Miért? –pördültem meg. – Angyal vagy?! –hangzott a buta kérdés, de fel kellett tennem.
- Te vagy azaz asszisztens akire szükségem van. –mondta egy pillanatra megállva, majd hátrapillantott rám. – Kint megvárlak. –és ezzel elhagyta a sátrat.
Csak ültem ott jó ideig, mikor kintről furcsa hangokat sodort be a szél. Nevetés, beszéd. Az emberek már nem néma csendben dolgoztak és bár még mindig kilátástalan volt a sorsuk, valami új érkezett a táborba. A kíváncsiság nagyobb volt a szégyennél ami égetett belülről, így miután felvettem az egyenruhám egy hatalmas sóhajtás kíséretében, dübörgő szívvel léptem ki a háborús világ szürke valóságába. A látvány döbbenetesebb volt, mint azt a legmerészebb elképzeléseimben gondoltam. Az új felszerelés, nem is, az új segítők és a jó hírek visszahozták közénk a reményt. És ott állt ő társaim gyűrűjében. Amint megpillantottam megfordult és felém emelte a gőzölgő fém bögréjét. A többiek követték a férfi tekintetét. Legnagyobb meglepetésemre a korábban fakó emberek tekintetében a régen elveszettnek hitt fényt láttam megcsillanni. Ajkuk vonala apró mosolyra görbült, és az ég szerelmére, azt hittem rosszul látok! Eltűnt sápadtságuk!
- Mi a fene folyik itt?! – kérdeztem magamtól, miközben nagyon lassan lépdeltem feléjük. Megmentőm felém nyújtotta a kezében lévő fém bögrét. Ahogyan elvettem tőle feltűnt, mennyivel másabb vagyok nála. A bőröm fakó, az ujjaimon látszottak a csontok és az izmok amik működésbe lendültek a bögre meleg falát markolva. Engedelmesen belekortyoltam a különös illatú italba. Amit éreztem, az maga volt az élet eszenciája egy kellemesen fanyar utóízzel tökéletessé téve az utazást. Felpillantottam rá, a tekintete… úgy éreztem olvas a gondolataimban, olyan lehetek számára, mint egy eddig olvasatlan újság valamilyen távoli és békés ország nagyvárosának egyik előkelő klubjában.
- Az élet sem túl édes folyton. – mondta lágyan. Lehelete épp olyan volt, mint amit az ital megízlelésével átéltem. Édes, fűszeres, a végén a kihagyhatatlan fanyar utóízzel. Beleborzongtam, majd kissé elpirultam, ettől az érzéstől. Ő pedig egy mosoly után visszafordult másokhoz. Szavaihoz híven, mellé lettem beosztva. A doktor gyors és pontos munkáját alig bírtam követni, és amint lemaradtam ő ott volt, hogy segítsen. A nappalok kimerítő gyorsasággal folytak, éjjeleket pedig mozdulatlan ám cseppet sem pihentető alvással töltöttem, mégis egyre jobban éreztem magam. Ám ami mindennél fontosabb volt, kevesebb embert kellett temetnünk. Volt gyógyszer, ködszer, ember a sebesültek ellátásához, így nagyobb lehetőséggel mentettünk végtagokat, életeket. Visszanyertem a régi önmagamat és végre értettem amit Maaria már rég tudott.
Esténként gyakran eszembe jutott, hogy véget akartam vetni az életemnek. Ilyenkor düh és önnön csalódottságom lett úrrá rajtam, amit csak egyedülléttel tudtam leküzdeni. Arra viszont nem számítottam, hogy a vég így és itt következik be, minden előjel nélkül.
Az este nem volt más, mint előtte bármikor. Épp a fák védelmében az eget bámultam miközben a gondolataim messze jártak. Otthon a szüleimmel, Maariával és a gyerkőcökkel, míg egy ágreccsenés ki nem zökkentett az álmodozásból. Nem akartam hinni a szememnek, mikor megláttam őt. Nem vett észre, láthatólag ő is a gondolataiba mélyedt, így nem akartam zavarni, inkább csendben figyeltem és csodáltam. Alakja a holdfényben csak még szembetűnőbb. A haja dús és rövid, enyhén vöröses árnyalatúnak hatott most. Arca sima, bőre még ennyi megpróbáltatás után is feszes. Szemei bár az eget kémlelték, de én nagyon is jól emlékeztem, milyenek, amikor az első találkozásunk alkalmával szinte beleégett a lelkembe. A színe kék, ám ilyen árnyalatot még sosem láttam korábban. Mélység, titokzatosság, tapasztalat, valamint állandó érdeklődés sugárzik belőle. A szembogara hatalmasnak tűnik amikor dolgozik. Ilyenkor szinte eltűnik az a csodaszép kékség, már-már túlvilági tekintetnek érzem. Olyan, mintha egy másik dimenzióból jött volna, akár egy angyal.
Ha nevet szája két oldalán apró barázda jelenik meg. Akár két ölelő kar, ami óvni hivatott a vékony vonalú mégis férfias ajkait. Vállai és karjai erősek, felsőteste a zubbony rejtekében is sejtetően erőteljes, lábai hosszúak és izmosak akár egy rohanásra kész gepárdé. Mikor rájöttem, hogy mégis mit csinálok, teljesen elvörösödtem. Zavaromban ahogyan megmozdultam, megrezzent egy ág, és a doktor felém kapta tekintetét.
- Sajnálom! Nem akartalak zavarni. – mentegetőztem, mire ő egy féloldalas mosollyal közeledett felém. - Nem történt semmi. – állt meg velem szemben.
- Szép esténk van. –kezdtem bele a legszerencsétlenebb csevegésbe amibe csak lehetett.
- Igen. Közeledik a nyár. Kár, hogy nem egy jobb világra köszönt. – néztünk fel mindketten a lombokra, mikor a hátam mögül ismételten zörgés hallatszott.
- Mi volt ez?! –pördültem hátra, de semmit nem láttam. Ám amikor visszafordultam a doktor eltűnt. Meglepetten pillantottam körbe, de hirtelen elsötétült a világ.
Erősen fémes illat, és bugyborékoló hang. Ezt érzékeltem először, valamint az égető fájdalmat ami fel alá futkosott az egész testemben. Megpróbáltam megmozdulni, felnyitni a szemeim, de csak a sokadik erőlködésre sikerült. A csillagos eget, és fák ágait láttam összemosódva.
- Mi történt? Nem bírok megmozdulni. - köhintettem egyet ijedtemben, a fájdalom tízszeresére erősödött.
- Haldokolsz, de ha akarod, túlélheted. –hajolt fölém egy véres árny.
- Doktor, te vagy az? A látásommal is baj van. Mi történt?
- Sok vért veszítettél, ha nem teszünk valamit, akkor perceken belül véged. –mondta nyugodt, simogató hangon.
- Nem. Már nem akarok meghalni! Kérlek segíts, ha lehetséges! Számítanak rám, még nem adhatom fel. –gyűltek könnyek a szememben.
- Jó ezt hallani. Bízz bennem. –úgy láttam mosolygott, de nem voltam biztos. Abban sem, hogy megérintett e, vagy csak a képzeletem játszott velem. Bólintottam, ő pedig a számhoz emelt valamit. A szemhéjaim túl nehezek voltak, hogy nyitva tudjam tartani őket. Vér ömlött a számba, de az életben maradás erősebb volt, a pillanatnyi értetlenségnél. Egy halk sóhajtást hallottam a néma csendben. Furcsa képek villantak az elmémben. Vörös volt minden, lángoló, tüzes és gyönyörű. Aztán a színek, érzések lassan eltűntek. Sötétség, és űr töltött be mindent. Azt hittem örökre eltűnök, hogy nem sikerült megmenekülnöm. Se menny, se pokol, se purgatórium nem várt rám ahogy a vallások hirdették hangzatosan. Csak a mindent betöltő némaság, feketeség, halál.
- Elina, most már ébredj! –hangzott egy ismerős hang a sötétben.
- Még kérek pár percet, utána ígérem kelek. –fordultam oldalra, de valami végigkarcolt, és mintha… igen, ez határozottan föld illat. Jutott el a tudatomig. Hirtelen felpattantam, de se ágyat, se sátrat nem találtam, csak magamat egy faágon.
- Elina, ne idétlenkedj. –nézett fel rám a doki.
- Mit keresek én egy fán? És hogy aludtam el a földön? –zavarodtam össze.
- Ha lejönnél végre onnan, elmondhatnám. –nézett szúrós szemmel, azon nyomban engedelmeskedtem. - Most el kell mennünk. –pillantott körbe.
- Miért? Hova? Minek? –sorakoztak a kérdéseim, de nem felelt, csak megindult. Én pedig követtem őt, vonzott és tudni akartam mégis mi folyik itt.
- Itt jó lesz. –húzódott be egy üresen álló bunkerbe.
- Vissza kell mennünk a táborba! –néztem értetlenül rá, de közben azon gondolkodtam, hogy mégis miért követem ezt a férfit. És hogy lettem véres? Ekkor bevillant azaz éles fájdalom amit éreztem még a táborban. A nyakamhoz kaptam, de csak érzékeny bőrt tapintottam meg.
- Nem mehetünk vissza. Egyenlőre legalább is. –ült le a felállított székre.
- Mégis mi történt? –tört fel belőlem az ingerült kérdés.
- Jó ezt hallani. Bízz bennem. –úgy láttam mosolygott, de nem voltam biztos. Abban sem, hogy megérintett e, vagy csak a képzeletem játszott velem. Bólintottam, ő pedig a számhoz emelt valamit. A szemhéjaim túl nehezek voltak, hogy nyitva tudjam tartani őket. Vér ömlött a számba, de az életben maradás erősebb volt, a pillanatnyi értetlenségnél. Egy halk sóhajtást hallottam a néma csendben. Furcsa képek villantak az elmémben. Vörös volt minden, lángoló, tüzes és gyönyörű. Aztán a színek, érzések lassan eltűntek. Sötétség, és űr töltött be mindent. Azt hittem örökre eltűnök, hogy nem sikerült megmenekülnöm. Se menny, se pokol, se purgatórium nem várt rám ahogy a vallások hirdették hangzatosan. Csak a mindent betöltő némaság, feketeség, halál.
- Elina, most már ébredj! –hangzott egy ismerős hang a sötétben.
- Még kérek pár percet, utána ígérem kelek. –fordultam oldalra, de valami végigkarcolt, és mintha… igen, ez határozottan föld illat. Jutott el a tudatomig. Hirtelen felpattantam, de se ágyat, se sátrat nem találtam, csak magamat egy faágon.
- Elina, ne idétlenkedj. –nézett fel rám a doki.
- Mit keresek én egy fán? És hogy aludtam el a földön? –zavarodtam össze.
- Ha lejönnél végre onnan, elmondhatnám. –nézett szúrós szemmel, azon nyomban engedelmeskedtem. - Most el kell mennünk. –pillantott körbe.
- Miért? Hova? Minek? –sorakoztak a kérdéseim, de nem felelt, csak megindult. Én pedig követtem őt, vonzott és tudni akartam mégis mi folyik itt.
- Itt jó lesz. –húzódott be egy üresen álló bunkerbe.
- Vissza kell mennünk a táborba! –néztem értetlenül rá, de közben azon gondolkodtam, hogy mégis miért követem ezt a férfit. És hogy lettem véres? Ekkor bevillant azaz éles fájdalom amit éreztem még a táborban. A nyakamhoz kaptam, de csak érzékeny bőrt tapintottam meg.
- Nem mehetünk vissza. Egyenlőre legalább is. –ült le a felállított székre.
- Mégis mi történt? –tört fel belőlem az ingerült kérdés.
- Megmentettelek a biztos haláltól. Nem rég lebombázták a fél tábort. –mondta egy csepp bánat, vagy szánalom nélkül.
- Micsoda? –úgy éreztem menten elájulok. – Akkor mennünk kell segíteni. Hiszen lehetnek mások is még ott. –indultam az ajtó felé, de valami súlyos erő visszarántott.
- Nem megyünk sehová. Főleg nem te! –villantak rám az éles fogak. –A szemükben halott vagy, és ez maradjon is így. -a karomat fogta, szorítása akár a satu.
- Mi vagy te? –kérdeztem rettegve a válaszától.
- Az éjszaka egy démona. –mosolyodott el, és elengedte a karomat.
- Meghaltam? Te vagy a halál? Vagy csak a révész? Korábban azt hittem angyal vagy.
- Meghaltál, hogy köztünk élhess. Örökké! Az éjszaka csodálatos világa tárul fel előtted, és te be fogsz lépni ezen a kapun. Csatlakozol hozzánk, hozzám. –simította végig az állam vonalát. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Álmodom?! Halott vagyok, és ez valami nagy büntetés amiért párszor letértem az igaz útról?!
- Higgadj le kérlek. Nem álmodsz, megtörtént minden. Megsérültél, haldokoltál. Nem akartál átkelni a túlvilágra, és a végén elfogadtad az ajánlatomat. Így magam mellé vettelek, társamnak, gyermekemnek. A régi halandó életed megszűnt. Az új halhatatlan léted pedig, csak most fog kezdődni. -ült vissza az asztalhoz.
- Mi lett belőlem? –mentem közelebb hozzá.
- Vámpír. –fúródott a tekintetembe a most smaragdzölddé váló szempár. Hirtelen úgy éreztem meztelen vagyok, de a ruháim még mindig rajtam voltak sárosan, és vérfoltosan.
- Vámpír… De ilyen lények, csak a rémtörténetekben léteznek. –hitetlenkedtem, ő felállt a falhoz sétált és elhúzott egy félig leszakadt ruhát.
- Ha nem léteznek, akkor mivel magyarázod meg ezt? –nyúlt a kezemért, én pedig megérintettem őt. A tükör elé vezetett, meglepettségtől egy halk sikoly tört fel a torkomból és csak néztem a valaha rám hasonlító szutykos lényt. Először a hideg tükörlapot, majd magamat érintettem meg, és mikor szólni próbáltam egy újabb felfedezés tanúja lettem.
- Vámpírfogak. Azt jelenti, hogy éhes vagy. –állt mögém, közben a tükörben csodálkozó másomra mosolygott. – De ma be kell érned ismételten az én véremmel. –vágta meg magát, és elém tartotta véres karját. A korábbi értetlenségem nyomtalanul eltűnt. Vágy, csillapíthatatlannak tűnő éhség töltött el a kiserkenő vér láttán. Ő leplezetlen élvezettel figyelte első táplálkozásom, később tudtam csak meg, hogy akkor láncoltam magam hozzá az örökkévalóságig.
- Micsoda? –úgy éreztem menten elájulok. – Akkor mennünk kell segíteni. Hiszen lehetnek mások is még ott. –indultam az ajtó felé, de valami súlyos erő visszarántott.
- Nem megyünk sehová. Főleg nem te! –villantak rám az éles fogak. –A szemükben halott vagy, és ez maradjon is így. -a karomat fogta, szorítása akár a satu.
- Mi vagy te? –kérdeztem rettegve a válaszától.
- Az éjszaka egy démona. –mosolyodott el, és elengedte a karomat.
- Meghaltam? Te vagy a halál? Vagy csak a révész? Korábban azt hittem angyal vagy.
- Meghaltál, hogy köztünk élhess. Örökké! Az éjszaka csodálatos világa tárul fel előtted, és te be fogsz lépni ezen a kapun. Csatlakozol hozzánk, hozzám. –simította végig az állam vonalát. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Álmodom?! Halott vagyok, és ez valami nagy büntetés amiért párszor letértem az igaz útról?!
- Higgadj le kérlek. Nem álmodsz, megtörtént minden. Megsérültél, haldokoltál. Nem akartál átkelni a túlvilágra, és a végén elfogadtad az ajánlatomat. Így magam mellé vettelek, társamnak, gyermekemnek. A régi halandó életed megszűnt. Az új halhatatlan léted pedig, csak most fog kezdődni. -ült vissza az asztalhoz.
- Mi lett belőlem? –mentem közelebb hozzá.
- Vámpír. –fúródott a tekintetembe a most smaragdzölddé váló szempár. Hirtelen úgy éreztem meztelen vagyok, de a ruháim még mindig rajtam voltak sárosan, és vérfoltosan.
- Vámpír… De ilyen lények, csak a rémtörténetekben léteznek. –hitetlenkedtem, ő felállt a falhoz sétált és elhúzott egy félig leszakadt ruhát.
- Ha nem léteznek, akkor mivel magyarázod meg ezt? –nyúlt a kezemért, én pedig megérintettem őt. A tükör elé vezetett, meglepettségtől egy halk sikoly tört fel a torkomból és csak néztem a valaha rám hasonlító szutykos lényt. Először a hideg tükörlapot, majd magamat érintettem meg, és mikor szólni próbáltam egy újabb felfedezés tanúja lettem.
- Vámpírfogak. Azt jelenti, hogy éhes vagy. –állt mögém, közben a tükörben csodálkozó másomra mosolygott. – De ma be kell érned ismételten az én véremmel. –vágta meg magát, és elém tartotta véres karját. A korábbi értetlenségem nyomtalanul eltűnt. Vágy, csillapíthatatlannak tűnő éhség töltött el a kiserkenő vér láttán. Ő leplezetlen élvezettel figyelte első táplálkozásom, később tudtam csak meg, hogy akkor láncoltam magam hozzá az örökkévalóságig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése