2011. január 21., péntek

1. Metamorfózis

1910 cseppet sem különleges ám fagyos tavaszi reggelén születtem valahol a rideg Szibéria szívében. A családom sokadik, de egyetlen életben maradt gyermekeként mind szüleim, mind uraink ragaszkodását magaménak tudva. Az apám kertészként, anyám pedig takarítónőként segítette a valaha nemesi címerrel büszkélkedő családot, én pedig megfelelő társa lettem egyetlen gyermeküknek. Maaria egy nálam két évvel idősebb finom és kiválóan viselkedő kisasszony, akire mindig is felnéztem. Kecsessége és természetes bája elragadó volt. A maga nemében talán páratlan és ritka kincs is egyben. A gyermekkorom egyszerűsége boldog nyugalmat adott. Nem éreztette velem a világ sivárságát ami abban a korban keményen rányomta bélyegét a mindennapokra. Tudatlanságom, csak a jelen helyzetre éleződött ki, részben mert nem akarták, hogy a gyermekek túl korán legyenek felnőttek, részben pedig azért, mert a kisasszonnyal töltött idő alatt rengeteget tanulhattam a múltunkról, a viselkedési szabályokról, tudományokról és más érdekes dologról. Bár tudtam, sosem lehetek olyan, mint ő, mégis nővéremként szerettem és követtem bármit is vett a fejébe. Így egy szép napon mikor Maaria rádöbbent a valóságra, szüleink legnagyobb bánatára és tiltakozása ellenére mindketten beálltunk ápolónő tanoncnak. Borzalmas volt, de mikor láttam Maaria kitartását és segíteni akarását, képtelen voltam magára hagyni. Bár ígéretemhez híven nem is tehettem volna.
A II. világháború kirobbanása idején Maaria már férjhez ment és a harmadik gyermekét várta. Az eskünkhöz híven jelentkeztem a frontra induló orvos csoporthoz, és megfogadtam, hogy helyette is vállalom az előttem álló feladatot, életeket mentek, vagy épp könnyítek a haldoklók fájdalmán ahogyan csak tudok. Ez az elhatározás egészen az első pár percig tartott. A front, a halottak és haldoklók száma elborzasztott. Az összes érzékem menekülésre sarkalt miután lemásztam a teherautóról ami kihozott jó pár embert. Nappal volt, de az ég elszürkült a rengeteg hamutól, mindenhonnan vér és sebesültek kiáltása töltötte be a környéket. Valamint a szag, az égett hús, fém, olaj és lőpor keveredett össze, a szél pedig már messziről hozta magával a halál érzetét. Pár lépés után hányingerem támadt, a könnyeim szúrták a szememet, de egy orvos felém integetett, így nem értem rá teljesen átadni magam a rettegésnek. Hozzá rohantam. Megtettünk mindent, de az ismeretlen férfi a kezeink között fulladt bele a saját vérébe. Csak pár perce voltam ott, és máris megvolt az első halottam. Bár tudtam, hogy mindent megtettünk, és nem mi öltük meg, ám képtelen voltam kiverni a fejemből őt. Éjszakánként a harc zaja elcsendesedett, de ez a némaság vészjóslóbb volt mindennél. Nem bírtam aludni, állandóan azt az arcot láttam magam előtt, éreztem ahogy utoljára megszorította a kezem mielőtt meghalt. A következő napokat ébren töltöttem, azt a férfit követve aki a megérkezésemkor választott. Nem vigasztalt, nem próbált jobb kedvre deríteni és ezért hálás is voltam neki. Jó pár embert sikerült megmentenünk, de még így is nagy volt a veszteség, ez mindenkire hatással volt a táborban.
Hónapok teltek el így. A mindennapos küzdelem élet és halál között, az információ hiány és a kilátástalanság mindenkit átformált. Többen a szégyent választva megszöktek, de akadtak olyanok is akik inkább a halál mellett döntöttek. Hetente kétszer temettünk. Kedden és pénteken engedélyeztük magunknak, hogy uraljon minket a gyász, valamint, hogy a reményünk apró szilánkjait lassacskán elmossa az eső. Havonta egy alkalommal pedig elkészült a lista amin halottaink, az eltűntek és a dezertőrök neve szerepelt. Az arányuk változatos, ám a hossz nagyjából mindig ugyan akkora volt. Ezt elküldve tudatták az otthonmaradt aggódó családtagokkal a veszteséget. Szülők siratták fiaikat és lányaikat. Asszonyok a férjeiket és gyermekek nőttek fel apa nélkül, mert a szeretett személy itt valahol egy jelöletlen sírgödör mélyén fekszik magányosan az idők végezetéig. Most az én feladatom volt megírni a legfrissebb elhunytakról szóló részletet, már hajnalodott amikor végeztem az utolsó névvel is. Fáradt voltam, de nem csak fizikailag, lelkileg. Már maga a létezés is fárasztó volt, de tartottam magam, mert tudtam, hogy ma végre ismét hírt kapok Maariatól. Ez és a tudat, hogy a családom vár haza élve, ez adott erőt átvészelni a legnagyobb borzalmakat is. Fáradtan csomagoltam el a hazaküldendő csomagot és indultam a sátram felé, mikor egyetlen fegyverdörrenés visszhangzott a környékben. A hang irányába kaptam a fejem és egy ismerős sziluettet láttam a földre omlani. Azt a férfit aki mellett az itt töltött időm jó részében dolgoztam. Sem sikoltás, sem könny… Semmit sem váltott ki belőlem a látvány, de egy pillanat múlva már fáradt lábaimat nem fájlalva rohantam a test felé. Az orvos a saját területünkön végzett magával. Futás közben képek villogtak a szemem előtt, és ahogy rádöbbentem, hogy egyetlen boldog pillanat sem volt, lassítani kezdtem. A döbbenetet felváltotta a felismerés, hogy lassacskán talán mind így végezzük majd. Ez az erős férfi most csak árnyéka lehetett régi önmagának, és már sosem próbálhatja meg visszanyerni a boldog emberi részét. Nem értem el a néhai társam maradványait, de még így is szörnyű látvány fogadott. A másik fő felcser és pár férfi próbálta letakarni, és elvinni mielőtt a tábor nagy része észrevenné, mert ezzel egy újabb pánik söpörne végig rajtunk. Én csak álltam ott, a vértől vöröslő letaposott füvet bámultam percekig, míg valaki talán az egyik már gyógyuló félben lévő katona rám terítette a zubbonyát. Majd egy másik személy magával vitt a sátorba ahol le tudtam feküdni. A ládát még menet közben láttam, hogy felvette az egyik tiszt, bár nem tudtam megmondani ki lehetett az. Az arcok, a hangok, még a saját gondolataim is összemosódtak egyetlen zsibongó gombóccá. Én csak azt akartam, hogy tűnjön el végre és vele együtt minden, mindenki. Vagy ha ők, hát én. Átaludhattam jó pár napot, mert több üresen maradt tálca hevert mellettem mikor ismét éber és ébren voltam. Tudtam jól, hol is vagyok és mi lenne a feladatom ám amikor végig gondoltam az utolsó emléket ráébredtem, hogy nincs orvosom aki mellé segítőnek jelentkeznem kellene. Nincs, hiszen ő volt olyan bátor, hogy a könnyebb utat válassza. Fél perc sem telt bele, már kész is volt a tervem. Ha egy férfinak ez sok, akkor egy ilyen fiatal nő, mint én mégis miért álltatja magát?! Hiszen innen egyikünk sem jut ki élve, akkor meg miért?! A válasz Maaria hangján zúgott bennem, és egy régi emlék tudatta, miért is jöttem én ide.
- De ez cseppet sem olyan Maaria! – válaszoltam a hangnak, majd elindultam a sátor hátsó felébe, hogy eleget tegyek az elgondolásomnak. Nem tudtam mivel, vagy milyen módon tehetném meg, de keresésbe kezdtem a megváltást ígérő tárgy után. Végül megpillantottam a vágyott eszközt az egyik matrac alól kilógva, mintha csak engem hívott volna. Az ágy szélére ülve előhúztam rejtekéből a fegyvert. Egyből láttam magamat a földön saját vértócsámba fekve, olyan állapotban ahogyan az orvosomat is pár napja. Csak egy kicsit rettentem meg, de a tudat, hogy a halál bárhogy ér el egy közös minden módban. A halál nem lehet szép, bármikor bárhol jut oda az ember. Ezzel a gondolattal emeltem a pisztolyt a homlokomhoz. Nem imádkoztam, nem kértem bocsánatot senkitől ezért. Úgy éreztem végre megszabadítom saját magam ettől a rémálomtól amibe csöppentem. Pontosan akkor amikor meghúzom a ravaszt…
A fegyver elsült, én mégsem haltam meg. Viszont egy rettentő dühös szempár meredt rám, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok a sátorban. A szempárhoz tartozott egy kéz amely a fegyverhez szegezte az ujjaimat, valamint egy ismeretlen férfi akihez foghatót még soha életemben nem láttam.
- Nem lehet így vége! Még nem. – vette ki a kezemből a fegyvert, majd megsimogatta a fejem, mint valami gyereknek aki épp a szobájában sírdogál. Így is lett. Kitört belőlem, nem tudta volna megakadályozni senki és semmi. A hónapokon át felgyülemlő feszültség terhétől végre felszabadította a már meghajlott vállaimat. Az idegen férfi pedig csak ült velem szemben és nézte ahogy visszatér belém a lélek.
Mire nagy nehezen alább hagyott a zokogás, már egy halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán. Más talán rosszul fogadná egy síró nő látványát, ám ő várt. Nem tudtam mit mondhatnék neki, azt sem mit vár tőlem. Kezdett kissé kínos lenni számomra fürkésző tekintete ami teljesen elfeledtetett velem minden szörnységet, míg végül csak annyit tudtam mondani:
- Sajnálom! – erre ő elnevette magát, ettől átjárt és megtöltött az élet. Nevetése tisztább volt mindennél amit valaha életemben hallottam. Bariton hangja pedig dallamosan csengett mikor ismételten megszólalt.
- Napok óta vártam rád, szóval ne okozz csalódást. –állt fel és ismét megsimogatta a fejem, majd elsétált mellettem.
- Miért? –pördültem meg. – Angyal vagy?! –hangzott a buta kérdés, de fel kellett tennem.
- Te vagy azaz asszisztens akire szükségem van. –mondta egy pillanatra megállva, majd hátrapillantott rám. – Kint megvárlak. –és ezzel elhagyta a sátrat.
Csak ültem ott egymagamban jó ideig, mikor kintről furcsa hangok szűrődtek be. Nevetés, beszéd. Az emberek már nem néma csendben dolgoztak és bár még mindig kilátástalan volt a sorsuk, valami új érkezett a táborba. A kíváncsiság nagyobb volt a szégyennél ami égetett belülről, így miután felvettem az egyenruhám egy hatalmas sóhajtás kíséretében, dübörgő szívvel léptem ki a háborús világ szürke valóságába. A látvány döbbenetesebb volt, mint azt a legmerészebb elképzeléseimben gondoltam. Az új felszerelés, nem is, az új segítők visszahozták közénk a remény fénylő sugarát. És ott állt ő társaim gyűrűjében, amint megpillantottam megfordult és felém emelte a gőzölgő fém bögréjét. A többiek követték a férfi tekintetét. Legnagyobb meglepetésemre a korábban fakó emberek tekintetében a régen elveszettnek hitt fényt láttam megcsillanni. Ajkuk vonala apró mosolyra görbült, és az ég szerelmére, azt hittem rosszul látok! Eltűnt sápadtságuk.
- Mi a fene folyik itt?! – kérdeztem magamtól, miközben nagyon lassan lépdeltem feléjük. Az arcokról hasonló reakciót véltem felfedezni. Megkönnyebbülés, öröm majd sajnálat futott át mindenkin.
Megmentőm felém nyújtotta a kezében lévő fém bögrét. Ahogyan elvettem tőle feltűnt, mennyivel másabb vagyok nála, náluk. A bőröm fakó, az ujjaimon látszottak a csontok és az izmok amik működésbe lendültek a bögre meleg falát megmarkolva. Engedelmesen belekortyoltam a különös illatú italba. Amit éreztem, az maga volt az élet eszenciája egy kellemesen fanyar utóízzel tökéletessé téve az utazást. Felpillantottam rá, a tekintete… úgy éreztem olvas a gondolataimban, olyan lehetek számára, mint egy eddig olvasatlan újság valamilyen távoli és békés ország nagyvárosának egyik előkelő klubjában.
- Az élet sem túl édes folyton. – mondta lágyan. Lehelete épp olyan volt, mint amit az ital megízlelésével átéltem. Édes, fűszeres, a végén a kihagyhatatlan fanyar utóízzel.
Beleborzongtam, majd kissé elpirultam, ettől az érzéstől. Ő pedig egy mosoly után visszafordult másokhoz.
Nehéz volt visszaszokni, ez a pár nap kiesés több volt, mint amit egyszerűen pótolni tudtam volna. A doktor gyors és pontos munkáját alig bírtam követni, és amint lemaradtam ő ott volt, hogy segítsen. Ez még inkább csökkentette az önbizalmamat, miszerint jól végzem a feladatom. A nappalok kimerítő gyorsasággal folytak, éjjeleket pedig mozdulatlan ám cseppet sem pihentető alvással töltöttem, mégis egyre jobban éreztem magam. Ám ami mindennél fontosabb volt, kevesebb embert kellett temetnünk. Volt gyógyszer, ködszer, ember a sebesültek ellátásához, így nagyobb lehetőséggel mentettünk végtagokat, életeket. Visszanyertem a régi önmagamat és végre értettem amit Maaria már rég tudott. Esténként gyakran eszembe jutott, hogy véget akartam vetni az életemnek. Ilyenkor düh és önnön csalódottságom lett úrrá rajtam amit csak egyedülléttel tudtam leküzdeni. Arra viszont nem számítottam, hogy a vég így és itt következik be, minden előjel nélkül.
Az este nem volt más, mint előtte bármikor. Épp a fák védelmében az eget bámultam miközben a gondolataim messze jártak. Otthon a szüleimmel, Maariával és a gyerkőcökkel, míg egy ágreccsenés ki nem zökkentett az álmodozásból. Nem akartam hinni a szememnek, mikor megláttam őt itt kint. Nem vett észre, láthatólag ő is a gondolataiba mélyedt, így nem akartam zavarni, inkább csendben figyeltem és csodáltam. Alakja a holdfényben csak még szembetűnőbb. A haja dús és rövid, enyhén vöröses árnyalatúnak hatott most. Arca sima, bőre még ennyi megpróbáltatás után is feszes. Szemei bár az eget kémlelték, de én nagyon is jól emlékeztem, milyenek, amikor az első találkozásunk alkalmával szinte beleégett a lelkembe. A színe kék, ám ilyen árnyalatot még sosem láttam korábban. Mélység, titokzatosság, tapasztalat, valamint állandó érdeklődés sugárzik belőle. A szembogara hatalmasnak tűnik amikor elmélyülten dolgozik, ilyenkor szinte eltűnik az a csodaszép kékség, már-már túlvilági tekintetnek érzem. Olyan, mintha egy másik dimenzióból jött volna, akár egy angyal. Ha nevet szája két oldalán apró barázda jelenik meg, akár két ölelő kar ami óvni hivatott a vékony vonalú mégis férfias ajkait. A nyaka se nem túl hosszú, se nem túl rövid. Vállai és karjai erősek, felsőteste a zubbony rejtekében is sejtetően erőteljes, lábai hosszúak és izmosak akár egy rohanásra kész gepárdé. Mikor rájöttem, hogy mégis mit csinálok, teljesen elvörösödtem. Zavaromban ahogyan megmozdultam, megrezzent egy ág, és a doktor felém kapta tekintetét.
- Sajnálom! Nem akartalak zavarni. – mentegetőztem, mire ő egy féloldalas mosollyal közeledett felém.
- Nem történt semmi. – állt meg velem szemben.
- Szép esténk van. –kezdtem bele a legszerencsétlenebb csevegésbe amibe csak lehetett.
- Igen. Közeledik a nyár. Kár, hogy nem egy jobb világra köszönt. – néztünk fel mindketten a lombokra, mikor a hátam mögül ismételten zörgés hallatszott.
- Mi volt ez?! –pördültem hátra, de semmit nem láttam. Ám amikor visszafordultam a doktor eltűnt.
- Dokto… - meglepetten kerestem, majd hirtelen elsötétült a világ.
Erősen fémes illat, és bugyborékoló hang. Ezt érzékeltem először,valamint az égető fájdalmat ami fel alá futkosott a az egész testemben. Megpróbáltam megmozdulni, felnyitni a szemeim, de csak a sokadik erőlködésre sikerült. A csillagos eget, és fák ágait láttam összemosódva.
- Mi történt? Nem bírok megmozdulni. - köhintettem egyet ijedtemben, a fájdalom tízszeresére erősödött.
- Haldokolsz, de ha akarod, túlélheted. –hajolt fölém egy véres árny.
- Doktor, te vagy az? A látásommal is baj van. Mi történt?
- Sok vért veszítettél, ha nem teszünk valamit, akkor perceken belül véged. –mondta nyugodt, simogató hangon.
- Nem. Már nem akarok meghalni. Kérlek segíts, ha lehetséges. Számítanak rám, még nem adhatom fel. –gyűltek könnyek a szememben.
- Jó ezt hallani. Bízz bennem. –úgy láttam mosolygott, de nem voltam biztos. Abban sem,hogy megérintett e, vagy csak a képzeletem játszott velem. Bólintottam, ő pedig a számhoz emelt valami véres csövet, vagy tömlőt nem tudom, a szemhéjaim túl nehezek voltak, hogy nyitva tudjam tartani őket. Vér ömlött a számba, de az életben maradás erősebb volt, a pillanatnyi értetlenségnél, hogy miért így adja. Egy halk sóhajtást hallottam a néma csendben. Furcsa képek villantak be, vörös volt minden, lángoló, tüzes és gyönyörű. Aztán a színek, érzések lassan eltűntek. A sötétség, és az űr töltött be mindent helyettük. Azt hittem örökre eltűnök, hogy nem sikerült megmenekülnöm. Se menny, se pokol, se purgatórium nem várt rám ahogy a vallások hirdették hangzatosan. Csak a mindent betöltő némaság, feketeség, halál.
- Elina, most már ébredj! –hangzott egy ismerős hang a sötétben.
- Még kérek pár percet, utána ígérem kelek. –fordultam oldalra,de valami végigkarcolt, és mintha… igen, ez határozottan föld illat. Jutott el a tudatomig. Hirtelen felpattantam, de se ágyat, se sátrat nem találtam, csak magamat egy faágon.
- Elina, ne idétlenkedj. –nézett fel rám a doki.
- Mit keresek én egy fán? És hogy aludtam el a földön? –zavarodtam össze.
- Ha lejönnél végre onnan, elmondhatnám. –nézett szúrós szemmel, azon nyomban engedelmeskedtem.
- Most el kell mennünk. –pillantott körbe.
- Miért? Hova? Minek? –sorakoztak a kérdéseim,de nem felelt, csak megindult. Én pedig követtem őt, vonzott és tudni akartam mégis mi folyik itt.
- Itt jó lesz. –húzódott be egy üresen maradt romos házba.
- Vissza kell mennünk a táborba! –néztem értetlenül rá, de közben azon gondolkodtam, hogy mégis miért követem ezt a férfit. És hogy lettem véres? Ekkor bevillant azaz éles fájdalom amit éreztem még a táborban. A nyakamhoz kaptam, de csak érzékeny új bőrt tapintottam meg.
- Nem mehetünk vissza. Egyenlőre legalább is. –ült le a felállított székre.
- Mégis mi történt? –tört fel belőlem az ingerült kérdés.
- Megmentettelek a biztos haláltól. Nem rég lebombázták a fél tábort. –mondta egy csepp bánat,vagy szánalom nélkül.
- Mi? –úgy éreztem menten elájulok. – Akkor mennünk kell segíteni. Hiszen lehetnek mások is még ott. –indultam az ajtó felé, de valami visszarántott.
- Nem megyünk sehová. Főleg nem te. –villantak rám az éles fogak. –A szemükben halott vagy, és ez maradjon is így.
- Mi vagy te? –kérdeztem rettegve a válaszától.
- Az éjszaka egy démona. –mosolyodott el, és elengedte a karomat.
- Meghaltam? Te vagy a halál? Vagy csak a révész? Korábban azt hittem angyal vagy.
- Meghaltál, hogy köztünk élhess, örökké. Az éjszaka csodálatos világa tárul fel előtted, és te be fogsz lépni a kapun. Csatlakozol hozzánk, hozzám. –simította végig az állam vonalát. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Álmodom?! Halott vagyok, és ez valami nagy büntetés amiért párszor letértem az igaz útról?!
- Higgadj le kérlek. –ült vissza az asztalhoz. – Nem álmodsz, megtörtént minden. Megsérültél, haldokoltál. Nem akartál átkelni a túlvilágra, és a végén elfogadtad az ajánlatomat. Így magam mellé vettelek, társamnak, gyermekemnek. A régi halandó életed megszűnt. Az új halhatatlan életed pedig, csak most kezdődik.
- Mi lett belőlem? –mentem közelebb hozzá.
- Vámpír. –fúródott a tekintetembe a most smaragdzölddé vált szempár. Hirtelen úgy éreztem meztelen vagyok, de a ruháim még mindig rajtam voltak sárosan, és vérfoltosan.
- Vámpír… De ilyen lények, csak a rémtörténetekben léteznek. –hitetlenkedtem, ő felállt a falhoz sétált és elhúzott egy félig leszakadt ruhát.
- Ha nem léteznek, akkor mivel magyarázod meg ezt? –nyúlt a kezemért, én pedig megérintettem őt. A tükör elé vezetett, meglepettségtől egy halk sikoly tört fel a torkomból és csak néztem a valaha rám hasonlító szutykos lényt. Először a hideg tükörlapot, majd magamat érintettem meg, és mikor szólni próbáltam egy újabb felfedezés tanúja lettem.
- Vámpírfogak. Azt jelenti, hogy éhes vagy. –állt mögém, közben a tükörben csodálkozó másomra mosolygott. –Ma be kell érned az én véremmel. Lassan virrad, nem mehetünk ki egy ideig. –vágta meg magát, és elém tartotta véres karját. A korábbi viszolygásom nyomtalanul eltűnt, vágy, csillapíthatatlannak tűnő éhség töltött el a kiserkenő vér láttán. Ő leplezetlen élvezettel figyelte első táplálkozásom, később tudtam csak meg, hogy akkor láncoltam magam hozzá az örökkévalóságig.

Nincsenek megjegyzések: