2011. január 21., péntek

3. Életem a doktorral

1970. Valahol Szibériában egy kis faluban.
- Miért csináljuk ezt? Hiszen azt mondtad, hogy a városban könnyebb élelemhez jutni, és több a lehetőség. Erre meg itt vagyunk, egy apró faluban tojásért, meg csirkéért gyógyítjuk a népet. –dobtam félre az újabb hála ajándékot.
- Ezeknek az embereknek is szükségük van az egészségükre. –húzott magához. Ha lélegzett volna, a nyakamat cirógatta volna a lehelete.
- Csak éhes vagyok. És valahogy a döglött csirkére nem vágyom. –sóhajtottam.
- Holnap majd bemegyünk a városba, akkor jobb lesz minden. Ígérem. –engedett el, majd pár perccel később kopogtak. Kérdőn pillantottam rá, mert még most is lenyűgözött az a mérhetetlen tudás, és bölcsesség ami áradt belőle. Néha buta kislánynak éreztem magam mellette, de ő sosem mutatta rosszallását. Jobb mentort kérhetni sem lehetne, gondoltam ezt mindig is. Ez pedig csak még erősebbé vált, valahányszor valami újat tanított a számomra. A faluban úgy tartottak számon minket, mint a csoda doktor, és a csendes, hű felesége. Hamar elfogadták az ottlétünket, kedveltek minket. Ám senki sem tudta, hogy mi is az igazság. Ha kiderült volna, vagy nekünk, vagy a falunak lett volna vége. A kimenet csak épp attól függött, hogy mennyi vért tudtunk a leggyorsabban magunkhoz venni. Nem sajnáltam őket, sőt semmi mást sem éreztem irántuk. Bár a doktor mindig azt mondta, „Tiszteld a prédád, hisz az ő halála vezet tovább téged…” már nem voltam ember. Nem volt bennem szánalom, bűntudat, együttérzés. Még az első áldozatom arca sem kísért, pedig azt gondoltam, hogy majd úgy lesz. Az első gyilkosság, mikor egy ismerős nyakát törtem könnyedén. Az volt az a bizonyos pont, mikor elvesztettem minden korábbi gyengeségem. Legalább is így gondoltam. Egy szörnyeteg, aki olyanokból táplálkozik, mint amilyen ő is volt rég, de semmi. És ez nem zavart. A doki már ajtót is nyitott, amíg én elgondolkodtam egy pillanatra. Egy városi nő állt a bejáratnál, messziről lerítt róla, hogy nem a közelben él. Ruházata elegáns és divatos, bár eléggé szakadt, több helyen hatalmas folt csúfítja el az anyagot. Körbelengte a kiváló minőségű parfüm illata, ami keveredett kevéske izzadtsággal és rengeteg félelemmel. Érdeklődve néztünk rá, csak úgy áradt belőle egy közeli harc véres szaga, elég érdekes volt az édeskés, fémes, véres, és szagos illatfoszlányok elegye ami pillanatok alatt betöltötte az apró előszobát ahol álltunk.
- Kérem segítsenek, megtámadtak minket, de nekem sikerült megszöknöm. Az ön háza volt az egyetlen lakott épület… - támaszkodott meg és még mielőtt látható jele volt, már akkor éreztük. „Friss Vér…” Pillantottam én is oda követve a doktor tekintetét, a nő keze tényleg véres volt.
- Jöjjön, ellátom a sérülését. –húzta be őt a házba, de éreztem rajta is, ahogyan magamon a vágyat. Az éhség leküzdhetetlen kínját. Egy jelre vártam, hogy megtehetem e amit minden idegszálam akart. Kioltani az idegen nő életét. Vérét venni, hogy az erőm normális lehessen újra.
- Ön nagyon kedves, és még orvos is?! –nézett körbe, míg a doktor kitisztította a vágást a tenyerén.
- Igen. Az vagyok. Ő pedig a segítőm. –intett felém, emberi csevegést folytatva.
- Igazán szerencsés vagyok, hogy rábukkantam a házukra. –kezdett megnyugodni, mikor a doktor a már tiszta sebből kiserkenő friss vért megízlelve végignyalt a tenyerén. A saját vérem izzott, az izmaim ugrásra készen feszültek, a vámpírfogaim is előjöttek. Minden sejtem várta a következő perceket. A nő halkan felsikoltott a meglepetéstől, de a doktor befogta a száját.
- Igazán szerencsések vagyunk, hogy idetalált. Már jó ideje nem táplálkoztunk, ön pedig tálcán kínálta fel a lehetőséget. Hát önnek sajnálatos módon rossz időpontot választott. Holnapután, életben maradt volna, de ma nem. –mosolygott, a tűhegyes fogak kivillantak attól a mosolyától amit minden egyes alkalommal imádattal néztem. A nő arcán végiggördült egy könnycsepp, próbálkozott könyörgő, szánalmat ébresztő arcot vágni. De a félelme csak még csábítóbbá tette őt mindkettőnknek. Felpillantott rám, ezzel jelezve, hogy átengedi az első harapás jogát. Egyből a nő mögött teremtem, félrehúzva a nyakát reszkető bőrébe mélyesztettem a fogaim. A vére ízletes. Volt benne egy különös íz ami a városiakra jellemzően eltér a vidékiektől akik a saját termékeiket fogyasztották. Átjárt az élet, míg áldozatom sápadttá vált. Még mielőtt elveszthette volna az eszméletét leálltam. A doki addigra már rég nem fogta sem őt, sem a száját.
- Olyan fiatalnak tűnik. –nézegettem a sápadt arcát, amin az első színként a szégyen vörössége jelent meg.
- Elpirult, mint egy még érintetlen ember. –támaszkodott meg az asztalon és méregette a nőt.
- Szűz vagy még? –súgtam a fülébe, ő pedig bájolás nélkül is bólintott. –Nem hallhat meg így, az olyan szánalmas lenne. –néztem fel a doktorra, hogy mit gondol az ötletről.
- Már úgy is akartam mutatni neked egy másik fogást. Unalmas mindig nyakból szívni a vért. –mosolygott rám. Mosolya sok mindent, és főleg jó dolgokat ígért számomra. A nőt könnyedén átemelte az ágyra, még reszketett kicsit a harapás okozta sokktól és a félelemtől, de pár lágy érintés hatására megadta magát. Még igazán bele sem kezdett az okításomba, mikor a nőből halk sóhajok törtek fel. A doktor könnyedén szabadította meg ruháitól az áldozatot. Kissé felém fordulva simította végig a bőrét, majd magyarázathoz kezdett.
- A vér ezen a ponton erősebben áramlik, nem kell akkora hatással szívni, mint a nyaknál. Az élmény fokozódik, és a helyzet intimitásából adódóan emlékezetesebb alkalom így megízlelni valakit. –mutatott egy pontra, ahogyan felnézett rám a tekintete már izzott. Tudtam, hogy most már vége az okításomnak. Ahogyan azt is, hogy a nő már az övé, így kissé arrébb húzódva hagytam őket. A doktor kezdetben nagyon gyengéden bánt vele. Apró csókokkal borította be a testét. Először a melleit, onnan a köldökén át végül a szemérmesen rejtegető nőiességét halmozta el figyelmével. Ő halk nyöszörgéssel jelezte, hogy éberen érzékeli mesterem jelenlétét. Hallottam a gyorsuló szívdobogást, az alig érzékelhető légzést a doktortól, ami oly ritkán tart ilyen sokáig. Egy halvány féltékenység sugár terült szét bennem, mert egy egyszerű embernek ennyi figyelmet, lágyságot, kényeztetést ad. Felpillantott rám egy magabiztos mosollyal. Láttam rajta, hogy élvezi amit az érzelmeim elárultak neki. Vágyik rá, hogy féltékeny legyek. Hogy vele maradjak örökre, ahogyan ezt én is akartam. És ezt nem azért akartam, mert ő hozott át, hanem mert még emberként is kívántam őt, férfiként és társként egyaránt. Hogy miért engem választott, sosem volt hajlandó megmondani, de megmaradt emberi érzelmeim egyikeként reménykedtem, hogy nőként és társként egyaránt akar és akart. Hogy nem a gyermekeként tekint rám, akit tanítania kell. Pironkodás nélkül néztem ahogyan továbbra is azt a nőt halmozta el élvezettel. Bár közben majd összeroppantottam egy nagyobb követ amit szorongattam, az indulatok és vágyak levezetése miatt. A nő akinek csak a vére ízét ismertem átszellemülve tudatta velünk, hogy az évezett több szintjét is bebarangolja a doktor irányításával. Sosem hallott hangok törtek fel belőle, bőre kipirult és áradt belőle a szexszualitás iránti vágy, mint valami gőz a hóra kidobott testből. A doktor bármennyire is érzékinek látszott érezhetően visszafogta magát, legalább is egy ideig. Miután a nő reszketve próbált megmaradni a szorítása és mozgása alatt meguntam a nézelődést. Vámpírságom első pillanatai óta nem tartom magam cseppet sem emberinek, erősebb, szívósabb, kitartóbb és vadabb lettem többek között, mint valaha is lehettem volna életemben. Az, hogy ez a nő ilyen könnyedén behódolt és eljutott a tűrőképessége végéig cseppet sem volt érdekes, inkább unalmas. Doktor szerint a vámpírok közötti szexszualitás olyan ami ritka és kíméletlenül hosszantartó folyamat. Csak egyetlen nőről mesélt, bár én biztosra vettem, hogy jóval többen voltak már a létezésének ideje alatt. Egy vámpírról akivel az el éhezésig képesek voltak kényeztetni egymást, és nem kellett visszafogniuk magukat. Én nem tudom, hogy milyen vele, azt sem, hogy milyen más vámpírral, mert sem ő sem más nem érintett még ilyen céllal. Míg eltüntettem a már oszló félben lévő ajándékokat ők folytatták az érzéki pillanatokat, néha egy-egy hangosabb sikoly jelezte, a nő ismételten átlépett egy, a gyönyör szintjének magasabb fokára. Kezdett idegesíteni a dolog. Mégis visszamentem a házba és próbáltam nem kimutatni semmiféle érzelmet, mikor egy vékony illatszál érte el az érzékeimet. Pillanatok alatt felfogtam mi is történik, és még a szobába is beértem mikor a nő már nem a kéjtől, hanem a mérhetetlennek tűnő fájdalomtól üvöltött fel. A padlóra vér csöpögött, majd egy hirtelen megindulással egy apró darabka is a földre hullott. Nem koppant, mert a vértócsa ragacsossága felfogta az érkezését, de tudtam jól, hogy a nő combjának egy darabját látom. A véráram lassan elvékonyodott,de még így is szivárgott valamennyi,mert a doktor nagy darabot harapott ki a nő ágyékából. Érdeklődve figyeltem ahogyan a szívdobogás ritmustalanná halkul és a teremtőm bőrének színe élénkebbé válik. Rég nem táplálkozott ennyit miattam, de a kéj hatására a nőben az átlagnál több vér volt még a harapásom ellenére is. Ám ez a mennyiség percek alatt testet és gazdát cserélt, míg a nő már nekünk vámpíroknak is alig halhatóan élt. A doktor vértől kissé összekenve kelt fel a haldokló mellől, számomra még nagyobbnak és különlegesebbnek tűnt, mint korábban. Nem tudok róla semmit szinte, nem ismerem tettei okát, de tisztelem, becsülöm, és ha a vámpírok szeretnek akkor szeretem is.
- Tudom, hogy figyeltél. Jó diák vagy. – mosolygott rám, és közelebb lépett, hogy teljesen a friss vér illatának mámorába kerüljek.
- Kérlek… - néztem rá könyörgő tekintettel, ő csak bólintott és tűrte, hogy megtisztogassam az arcát. A szerzett vér ott dübörgött az ereiben küzdve a szervezetével és ezt éreztem minden centiméterében ahol érinthettem, csókolhattam, és nyalhattam a bőrét. Mikor a nyakához értem halkan felmordult, hogy tudassa velem nem tehetek semmi többet, különben megbüntet, vagy akár szét is tép. Szerettem a veszély szélén táncolni, így egy apró szúrással megkarcoltam a bőrét. Tudtam, hogy ilyenkor sok minden történhet, de sosem gondoltam volna, hogy a következő a listán lehet.
Villámgyors sebességgel csapódtunk ki a ház falán a földre. Természetesen ő volt felül, én pedig végigszántottam pár métert a kemény talajból alatta. Elengedte az összes eddig visszatartott erejét, és kissé állatiasabbnak hatott a hegyes fogai kivillanásával és ahogy a körmeit a bőrömbe vájta. Alázatra akart nevelni, így nem érdekelte, hogy a csontjaim megrepedtek és horzsolások milliója borította a testemet. A földre szegezett és a tudtomra adta, hogy bármikor végezhetne velem, ha akarna. Mikor nem küzdöttem ellene ő abbahagyta a sziszegés és morgásra emlékeztető hangot. Emberibb lett.
- Ne játssz velem Elina, mert csúnyán megjárhatod! –mosolygott, miközben kisimított egy tincset az arcomból.
- Mondja az aki végignézeti velem ahogy magáévá tesz egy másik nőt, közben engem gyerekként kezel. Máskor meg elhiteti, hogy nő vagyok és aztán ismét csak egy kis kölyök vámpír. –nyögtem fel, mert a szorítása cseppet sem enyhült.
- Mihez kezdjek veled?! –sóhajtott fel.
- Mondjuk beavathatnál, hogy mégis milyen kapcsolatban vagyunk. Hogy csak Apámként, vagy a Szeretőmként gondolhassak rád.
- Apádként semmiképp, mert inkább valami ük- ük-ük ősöd lehetnék. Szeretőmként pedig előbb meg kellene, hogy szerezzelek, de cseppet sem adsz lehetőséget rá. –sóhajtott ismét.
- Ezt nem hiszem el. –nevettem el magam.
- Mit?! –nézett értetlenül.
- Össze meg vissza töröm magam, hogy nőnek nézz, és végre legyen köztünk valami, erre azzal jössz, hogy nem kapsz lehetőséget?
- Pontosan. Közeledtem te pedig meghátráltál. Újra és újra megpróbáltam, de csak a katonákkal voltál elfoglalva. Vámpírrá tettelek, hogy végre csak az enyém lehess, erre teremtőm, meg mesteremként nevezel.
- Mégis minek nevezzelek, hisz a nevedet sem árultad el! Hihetetlen egy fickó vagy. –próbáltam kimászni alóla, de nem engedett.
- Szerinted hagylak futni egy ilyen vallomás után?! –csókolt meg lágyan, majd mindketten felsértettük a másik ajkát a hegyes fogainkkal.
- Össze vagyok törve, féltékeny és izgatott vagyok. Ráadásul kiszakítottuk az ajtót, és a ruhám is tönkrement. Szerinted ez a legjobb helyzet, itt a földön?
- A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, az ajtó ráér, a ruhád szakadni is fog még tovább, és az izgatottságod végérvényesen is felhergelt. –gyors mozdulattal szabadított meg a zipzártól, miközben én éreztem, hogy igazat mond és végre tudtomra adta, hogy kellek neki.
A csókjai bár nem voltak olyan forróak, mint képzeltem, de felmelegítettek és elindítottak egy olyan útra amire a varázslatos szó kevés. Többször volt már szerencsém látni és érinteni a testét, de ez most egészen más volt. Mindketten birtokolni akartuk a másikat, minden egyes apró részét felfedezni, és el is követtünk ennek érdekében mindent. A szeretkezésünk számunkra egy lassú és kiélvezett történés volt, míg a világ számára valami szemmel alig érzékelhető vad és túlcsorduló szenvedéllyel megtűzdelt már-már állatias jelenet. Be kell vallanom több alkalommal és átléptem azt a határt amit egy egyszerű ember nem lett volna képes még túlélni sem, de én még élveztem is. A doktor pedig végre ismét nem foghatta vissza magát. Ahogy közeledett a hajnal és a saját vérünkkel küzdő vér tombolása csillapodott, úgy változtunk mi is. A földről először egy fa törzséhez, majd a ház falához nyomva folytattuk a végeláthatatlan össze gabalyodásunkat, míg végül a doktor el nem engedett. Összeroskadva próbáltam ismét tudomást venni a világról amelyben léteznünk kell, és ez fájdalmasan nehezedett rá minden izmomra. Ő sem érezte ezt másként, de élvezte a teljes szabadságot, én pedig elvesztem ebben a szabadságban és az ő halálosan hívogató tekintetében. A boszorkányüldözések óta sokféleképpen festették le az ördögi lényeket, de szerintem tévedtek. Mert nem a szépség, vagy ép visszataszítóság az ami annyira mássá teszi a nem emberi lényeket, hanem az a leírhatatlan tekintet. Amibe, ha egyszer belenézel örökké rabul ejt az ürességével és a gyilkos fényével. És erre a doktor volt a legjobb példa. Még vámpírként is éreztem a hatását, és bármit megtettem volna, csakhogy újra rám emelje vad tekintetét.
Nem szóltunk egymáshoz, talán nem is tudtunk volna mit mondani, de azt mindketten éreztük, hogy egy olyan kötelék lett köztünk ami túlmegy a teremtő és védence kapcsolaton. És erősebb bármilyen társas formánál.
- Ezek után is bemegyünk a városba? –kérdeztem végül megtörve a reggeli nyugalom csendességét.
- Természetesen. Elvégre kell vennünk egy új ruhát ehelyett. – emelte fel a ruhám ujjának maradványait.
- A kedvenc ruhám volt. - ropogtattam meg még érzékeny csontjaimat.
- Lesz másik kedvenced, de csak akkor tudunk indulni, ha eltüntettük a nő testét. –vette elő a dohánytartóját és rágyújtott egy szál cigarettára.
- Szóval halott. – pillantottam az épület valaha volt ajtaja felé.
- Már ki is hűlt. Elvisszük az erdőbe és elássuk. –állt fel.
- Úgy érted, eltünteted én pedig összetakarítok utánatok?! – próbálkoztam, de a némasága tudatta velem, hogy mi is lesz.
- Meg kell tanulnod eltüntetni a testeket is, mert nem mindig lehetek ott, mikor nem éli túl az áldozatod. –hozta ki vállán a holttestet és a fák felé indult. Egy ásót meg egy kapát felvéve követtem a dohányzó mesteremet. A temetés hamar megvolt, bár a föld fagyos ilyenkor már, de a vámpírok ereje mellett semmiség. Mielőtt még igazából is elindultunk volna a városba a doktorral meglátogattunk egy szülés közelében lévő nőt, hogy minden rendben van e. A család persze nem vette jó néven, hogy ilyen távolságba kerüljön az orvos amikor a baba bármelyik pillanatban megszülethet. A doktor megnyugtatta őket, hogy gyorsan megjárjuk az utat, és nem lesz addig semmi baj, így elengedték. Egy öreg házaspár pont a városba tartott és örömmel vették, hogy a doktort társuknak nevezhetik erre a rövid útra. Az elég aprócska elszigetelt településhez képest, a nagyváros teljesen más képet festett. Itt még automobilokat is látni, nem is olyan ritkán, míg vidéken lovas kocsival meg persze gyalogosan közlekedtek az emberek. Az utcák zsúfoltabbak, mindig vannak ráérő, vagy rohanó emberek. A doktor kérésére felpróbáltam az új divat szerinti ruhákat és kalapokat. Bár én erősködtem, hogy oda ahol élünk semmi szükség az ilyesfajta holmikra, ő ragaszkodott hozzá. Élveztem az elismerő tekintetében és a szebbnél szebb ruhákban díszelegni. Míg én öltözködtem ő megfigyelte a leendő táplálékforrásunkat. Természetesen ismételten egy városi kisasszony volt, ráadásul arról a lányról sütött az érintetlenség és a fiatal báj. Tökéletes célpontnak éreztem én is, így megkezdődött a vadászatunk. A becserkészett áldozat mit sem tudott prédaságáról, de könnyedén a mi győzelmünkre billentette a sors mérlegét, mikor elvált társaitól és egy kevésbé forgalmas utcát választott.
- Elina, itt az ideje, hogy bizonyítsd mennyi mindent tudsz már. –csókolt meg szenvedélyesen.
- Nem okozok csalódást neked. –néztem fel mesteremre támadásra kész állapotban.
- Szerezz nekünk táplálékot, és olyan jutalomban lesz részed amiről álmodni sem mersz. –simított végig amitől már nem csak a tekintetem, de a vérem, na meg a testem is izzani kezdett. Nyugalmat erőltetve magamra elveszett vidéki fruska szerepében szólítottam meg az áldozatot. Ő sajnálatos módon segíteni akart, így sikerült elkapnom és könnyedén a doktorhoz vinnem a meglepett lányt.
- Teremtőm, mesterem. Elhoztam őt neked, hogy bizonyítsam jó tanuló vagyok. Kérlek vedd vérét elsőként és ítélj cselekedetemről. –hajoltam meg előtte, ő pedig dicséret kép megveregette a vállam.
- Igazán ügyes, gyors és csendes voltál Elina. A legjobb tanonc akit teremtő akarhat. –simította végig a lány arcát.
- Nem kell félned, nem fogsz emlékezni semmire. Elváltál a barátaidtól és kicsit eltévedtél, ennyi az egész. - mosolygott rá, a lány már a bűvereje hatása alatt volt. Halk, felmorduló hangon harapta meg őt, és ízlelte meg a vérét. Alig érezhetően, de mégis vágykeltően röppent szét a friss, vörös lé illata. De mielőtt még a vágy teljesen eluralkodott volna rajtam éreztem egy régen érzett szagot.
- Nem…- kaptuk fel mindketten az illat irányába a fejünket. A gyilkos veszély közel járt, és a tökéletesnek gondolt vadászó rendszerünk egyből menekülővé változva robbantott ki minket a sikátorból. A járdát alig érintve száguldottunk át az utcákon, ám a tapasztalt vadászok mégis megleptek. Fenn akadtam az egyik hálós csapdájukban, a doktor pedig visszajött, hogy kiszabadítson.
- Menekülj! –sikoltottam neki, de ő megrázta a fejét és felhasította az ezüstözött acéldrótot ami már a húsomba vágott a nagy sebességű becsapódástól.
- Nem. A szeretetőm fontos, a szeretett gyermekem pedig a legfontosabb. –mosolygott rám, de ekkor becsapódtak a hátába a közelben kilőtt töltények. Felbömbölt és az utolsó drótot és eltépte, majd megfordulva a felénk rohanó csapatra vetette magát. Óriásként terítette le a csöppségeknek tűnő embereket. Az emberi izzadtság, vér, félelem és a halál szaga terjengett az üres utcában, majd újabb fegyverropogás és újabb becsapódó töltények. A doktor megrogyott, de állta a támadást. Visszaverte a vadászok több csapatát is egymaga. Halottak szegélyezték a vöröslő köveket széttépett emberi tetemek borították az általában forgalmas utcát.
- Elina, mennünk kell, ezek csak az első csapatok voltak, jönnek még és azok erősebbek lesznek. –támaszkodott rám a doktor, ahogy lassan haladtunk apró koppanással távoztak testéből a töltények.
- Merre jutunk ki a leghamarabb? –kérdeztem cseppet sem nyugodtan.
- Kelet. –szedte össze magát a doktor és bár nem annyira, mint korábban, de rohantunk ki a város veszélyes falai közül. Már tudom, hogy miért szeretnek a vámpírok inkább meghúzódni, mint tündökölni a nagyvárosban. A rengeteg ember között nehezebb felfedezni a vadászokat. Ezt a következő pillanatok örökre megtanították nekem.
- Már majdnem kint vagyunk! –örültem meg, de sajnos túl korán. A vadászok beértek minket egy automobillal és fékezés nélkül a ház falához préseltek mindkettőnket.
- Feltartom őket, te pedig eljutsz a hegyre. Ott várj rám. Ásd ki a naplót, hogy eltűnhessünk. –lökött ki a roncsok közül, majd a kocsiból korábban kiugró vadászokra figyelt.
- Ne tedd ezt, el tudunk szökni mindketten! Vagy harcolok én is! - léptem mellé, de ő visszarántott.
- Feloldozlak a gyermeki kötelezettségeid alól! –szakította meg a kettőnk közti érzékelhető köteléket.
- De… - néztem rá, egyszerre meglepetten és zavartan.
- Tünés! –intett a hegyek felé.
- Nem…
- TAKARODJ! –üvöltött rám, majd eltűnt mellőlem és párharcba kezdett az idősebb és tapasztaltabb vadászokkal. Úgy éreztem, mintha leforráztak volna, de utolsó kötelezettségemként még meg kell tennem a teremtőmként utolsó kiadott parancsát. Testem önként cselekedett, lábaim mindent beleadtak, hogy el tudjak tűnni és nem gondot okozni a doktornak. Ahogy távolodtam tőle, úgy halványodott az érzékelésem, és a kötelékünk amit ő feloldott, pedig azt mondta sosem tenné meg.
Három nap telt el. Sem a doktor, sem pedig a vadászok nem értek el hozzám. A kötelékünk utolsó szikrája nagyjából egy napja tűnt el végleg. A naplót sem tudtam visszaszerezni, mert a háznál is vártak a tapasztalt gyilkosaink. Nem tudtam mit is kellene tennem tovább állni és elfelejteni azt a szörnyűséget?! Vagy megkockáztatni, hogy visszatérjek a városba és megölessem magam.
- De ha még él a doktor, talán meg tudnám találni, és menteni. –a remény egy apró szikrája végleg eldöntötte a kérdést. Visszatértem és próbáltam bármi információt szerezni. Nem volt nehéz, az újságok véres gyilkosságokról cikkeztek, de sem nevek, sem túlélőkről nem írtak.
- Tehát nyilvánosságra jutott a harc. –töprengtem el a sokadik újság elolvasása után. Az időmet nem sajnálva, átkutattam a várost, de semmi nyomát nem találtam a doktornak, sem életének sem halálának, és talán ez volt a legrosszabb. Nem volt kit megmenteni, de meggyászolni sem. Minden eltűnt, mintha sohasem lett volna, de létezett. Én voltam rá a bizonyíték.

Nincsenek megjegyzések: