3. Életem a doktorral

1970. Valahol Új-Szibériában egy kis faluban.
- Miért csináljuk ezt? Hiszen azt mondtad, hogy a városban könnyebb élelemhez jutni, és több a lehetőség. Erre meg itt vagyunk, egy apró faluban tojásért, meg csirkékért gyógyítjuk a népet. –dobtam félre az újabb hála ajándékot.
 - Ezeknek az embereknek is szükségük van az egészségükre. –húzott magához. Ha lélegzett volna, a nyakamat cirógatja a lehelete.
- Csak éhes vagyok. És valahogy a döglött csirkére nem vágyom. –sóhajtottam.
- Holnap majd bemegyünk a városba, akkor jobb lesz minden. Ígérem! –engedett el, majd pár perccel később kopogtak. Kérdőn pillantottam rá, mert még most is lenyűgözött az a mérhetetlen tudás, és bölcsesség ami áradt belőle. Néha buta kislánynak éreztem magam mellette, de ő sosem mutatta rosszallását. Jobb mentort kérhetni sem lehetne. Ez pedig csak még erősebbé vált, valahányszor valami újat tanított.
A faluban úgy tartottak számon minket, mint a csoda doktor, és a csendes, hű felesége. Hamar elfogadták az ottlétünket, kedveltek minket. Ám senki sem tudta, hogy mi is az igazság. Ha kiderült volna, vagy nekünk, vagy a falunak lett volna vége. A kimenet csak épp attól függött, hogy mennyi vért tudtunk a leggyorsabban magunkhoz venni. Nem sajnáltam őket, sőt semmi mást sem éreztem irántuk. Bár a doktor mindig azt mondta, „Tiszteld a prédád, hisz az ő halála vezet tovább téged…” már nem voltam ember. Nem volt bennem szánalom, bűntudat, együttérzés. Még az első áldozatom arca sem kísért, pedig azt gondoltam, hogy majd úgy lesz. Az első gyilkosság, mikor egy ismerős nyakát törtem  ki könnyedén. Az volt az a bizonyos pont, mikor hátat fordítottam az emberi múltnak. Legalább is így hittem.  A doktor már ajtót is nyitott. Egy városi nő állt a bejáratnál, messziről lerítt róla, hogy nem a környéken él. Ruházata elegáns és divatos, bár eléggé szakadt, több helyen hatalmas sár folt csúfítja el az anyagot. Körbe lengte a minőségi parfüm illata, ami keveredett kevéske izzadtsággal és rengeteg félelemmel. Érdeklődve néztünk rá.
- Kérem segítsenek, megtámadtak minket, de nekem sikerült megszöknöm. Az önök háza volt az egyetlen épület… - tántorodott meg.
- Jöjjön, ellátom a sérüléseit. –húzta be őt a házba, de éreztem rajta, ahogyan magamon is a vágyat. Az éhség leküzdhetetlen kínját. Egy jelre vártam, hogy megtehetem e amit minden idegszálam akart. Kioltani az idegen nő életét és vérét venni.
- Ön nagyon kedves, és még orvos is?! –nézett körbe, míg a doktor kitisztította a vágásokat a karján és a tenyerén.
- Igen. Az vagyok. Ő pedig a segítőm. –intett felém, emberi csevegést folytatva.
- Igazán szerencsés vagyok, hogy rábukkantam a házukra. –kezdett megnyugodni, mikor a doktor a már tiszta sebből kiserkenő friss vért megízlelve végignyalt a tenyerén. A testem megfeszült, vámpírfogaim is előjöttek. Minden sejtem várta a következő perceket. A nő halkan felsikoltott a meglepetéstől, de a doktor befogta a száját.
- Igazán szerencsések vagyunk, hogy idetalált. Már jó ideje nem táplálkoztunk, ön pedig tálcán kínálta fel a lehetőséget. Holnapután talán életben maradt volna, de ma nem. –mosolygott, a tűhegyes fogak kivillantak. A nő arcán végig gördült egy könnycsepp, próbálkozott könyörgő arcot vágni, de a félelme csak még csábítóbbá tette őt mindkettőnknek. A doktor felpillantott rám, ezzel jelezve, hogy átengedi az első harapás jogát. Egyből a nő mögött teremtem, félrehúzva a nyakát reszkető bőrébe mélyesztettem a fogaim. A vére ízletes. Volt benne egy különös íz ami a városiakra jellemzően eltér a vidékiektől akik a saját termékeiket fogyasztották. Átjárt az élet, míg áldozatom fakulni kezdett. Még mielőtt elveszthette volna az eszméletét leálltam. A doktor addigra már rég nem fogta sem őt, sem a száját.
- Olyan fiatalnak tűnik. –nézegettem a sápadt arcot, amin az első színként a szégyen vörössége jelent meg.
- Elpirult, mint egy még érintetlen ember. –támaszkodott meg az asztal lapján.
- Szűz vagy még? –súgtam a fülébe, ő pedig alig észrevehetően bólintott. –Nem hallhat meg így, az olyan szánalmas lenne. –néztem fel a doktorra, hogy mit gondol az ötletről.
- Már úgy is akartam mutatni neked egy másik fogást. Unalmas mindig nyakból szívni a vért. –mosolygott rám. Ez a mosoly sok jót ígért számomra. A nőt könnyedén felkapta és átemelte az ágyra. Még reszketett kicsit a harapás okozta sokktól és a félelemtől, de pár lágy érintés hatására megadta magát. Még igazán bele sem kezdett, mikor a nőből halk sóhajok törtek fel. A doktor könnyedén szabadította meg ruháitól. Kissé felém fordulva simította végig a bőrét, majd magyarázathoz kezdett.
- A vér ezen a ponton erősebben áramlik, nem kell akkora hatással szívni, mint a nyaknál. Az élmény fokozódik, és a helyzet intimitásából adódóan emlékezetesebb alkalom így megízlelni valakit. –mutatott egy pontra, ahogyan felnézett rám a tekintete már izzott. Tudtam, hogy ezzel vége. A nő már az övé. Kezdetben nagyon gyengéden bánt vele. Apró csókokkal borította be a testét. Először a melleit, onnan a köldökén át végül a szemérmesen rejtegető nőiességét halmozta el figyelmével. Halk nyöszörgéssel jelezte, hogy éberen érzékeli mesterem jelenlétét. Hallottam a gyorsuló szívdobogást. A féltékenység sugara terült szét bennem, mert egy egyszerű emberre ennyi figyelmet szentel. Felpillantott rám. Láttam rajta, hogy élvezi amit az érzelmeim elárultak neki. Vágyik rá, hogy féltékeny legyek. Hogy vele maradjak örökre, ahogyan ezt én is akartam. És ezt nem azért akartam, mert ő teremtett, hanem mert már előtte emberként is kívántam. Hogy miért engem választott, azóta sem volt hajlandó megmondani. Csak remélhettem, hogy nem pusztán a gyermekeként tekint rám, akit tanítania kell. "Pironkodás" nélkül néztem ahogyan továbbra is azt a nőt halmozta el élvezettel. A nő akinek csak a vére ízét ismertem, átszellemülve tudatta velünk, hogy az évezett több szintjét is bebarangolja a doktor irányításával. Korábban sosem hallott hangok törtek fel belőle, bőre kipirult és áradt belőle a vágy. A doktor bármennyire is érzékinek látszott érezhetően visszafogta magát, legalább is egy ideig. Az, hogy ez a nő ilyen könnyedén eljutott végéig cseppet sem volt érdekes, inkább unalmas. Doktor szerint a vámpírok közötti szexszualitás olyan ami ritka és kíméletlenül hosszantartó folyamat. Csak egyetlen nőről mesélt, bár én biztosra vettem, hogy jóval többen voltak már a létezésének ideje alatt. Egy vámpírról akivel az el éhezésig képesek voltak kényeztetni egymást, és nem kellett visszafogniuk magukat. Én nem tudom, hogy milyen vele, azt sem, hogy milyen más vámpírral. Míg eltüntettem a már oszló félben lévő ajándékokat ők folytatták. Kezdett idegesíteni a dolog. Mégis visszamentem a házba és próbáltam nem kimutatni semmiféle érzelmet. A hangulat megváltozott. Pillanatok alatt a szobában voltam mikor is a nő már nem a kéjtől, hanem a mérhetetlennek tűnő fájdalomtól nyögött fel. A padlóra vér csöpögött, majd egy hirtelen megindulással egy apró cafat a földre hullott. A nő combjának egy darabja volt. Érdeklődve figyeltem ahogyan a szívdobogás ritmustalanná halkul és a teremtőm bőrének színe élénkebbé válik. Rég nem táplálkozott ennyit miattam, de a kéj hatására a nőben az átlagnál több vér volt még a harapásom ellenére is. Ám ez a mennyiség percek alatt testet és gazdát cserélt, míg a nő már nekünk vámpíroknak is alig halhatóan élt. A doktor vértől maszatosan állt fel. Még nagyobbnak és különlegesebbnek tűnt, mint korábban. Nem tudok róla semmit szinte, nem ismerem a nevét, múltját, tettei okát, de tisztelem és ha a vámpírok szeretnek akkor szeretem is.
 - Tudom, hogy figyeltél. Jó diák vagy. – mosolygott rám, és közelebb lépett, hogy teljesen a friss vér illatának mámorába kerüljek.
- Kérlek… - néztem rá könyörgő tekintettel, ő csak bólintott és tűrte, hogy megtisztogassam az arcát. A szerzett vér ott dübörgött az ereiben küzdve a szervezetével és éreztem minden centiméterében ahol érinthettem, csókolhattam, és nyalogathattam. Mikor a nyakához értem halkan felmordult. Szerettem a veszély szélén táncolni, így egy apró szúrással megkarcoltam a bőrét. Tudtam, hogy ilyenkor sok minden történhet, de sosem gondoltam volna, hogy a következő a listán lehet. Villámgyors sebességgel csapódtunk ki a ház ajtaján a földre zuhanva. Természetesen ő volt felül, én pedig végigszántottam pár métert a kemény talajból. Elengedte az összes eddig visszatartott erejét, kissé állatiasabbnak hatott a hegyes fogaival miközben a körmeit a bőrömbe vájta. Alázatra akart nevelni, így nem érdekelte, hogy a csontjaim megrepedtek és horzsolások milliója borította a testemet. A földre szegezett és a tudtomra adta, hogy bármikor végezhetne velem, ha akarna. Mikor nem küzdöttem ellene abbahagyta a sziszegés és morgásra emlékeztető hangot. Emberibb lett.
- Ne játssz velem Elina, mert csúnyán megjárhatod! – kisimított egy tincset az arcomból.
- Mondja az aki végig nézeti velem ahogy magáévá tesz egy másik nőt, közben engem gyerekként kezel. Olykor elhiteti, hogy nő vagyok, aztán ismét csak egy kis kölyök vámpír. –nyögtem fel, mert a szorítása cseppet sem enyhült.
- Mihez kezdjek veled?!
- Mondjuk beavathatnál, hogy mégis milyen kapcsolatban vagyunk. Hogy csak Apámként, vagy a Szeretőmként gondolhassak rád.
- Apádként semmiképp, mert inkább valami ük- ük-ük ősöd lehetnék. Szeretőmként pedig előbb meg kellene, hogy szerezzelek, de cseppet sem adsz lehetőséget rá. –sóhajtott.
- Ezt nem hiszem el. –nevettem el magam.
- Mit?! –nézett értetlenül.
- Össze meg vissza töröm magam, hogy nőnek nézz, és végre legyen köztünk valami, erre azzal jössz, hogy nem kapsz lehetőséget?
 - Pontosan. Közeledtem te pedig meghátráltál. Újra és újra megpróbáltam, de csak a katonákkal voltál elfoglalva. Vámpírrá tettelek, hogy végre csak az enyém lehess, erre teremtőm, meg mesteremként nevezel.
- Mégis minek nevezzelek, hisz a nevedet sem árultad el! Hihetetlen egy fickó vagy. –próbáltam kimászni alóla, de nem engedett.
- Szerinted hagylak futni egy ilyen vallomás után?! –csókolt meg lágyan, majd mindketten felsértettük a másik ajkát a hegyes fogainkkal.
 - Össze vagyok törve, féltékeny és izgatott vagyok. Ráadásul kiszakítottuk az ajtót, és a ruhám is tönkrement. Szerinted ez a legjobb helyzet, itt a földön?
- A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, az ajtó ráér, a ruhád szakadni is fog még tovább. Az izgatottságod végérvényesen felhergelt. –gyors mozdulattal szabadított meg a zipzártól, miközben én éreztem, hogy igazat mond és végre tudtomra adta, hogy kellek neki. A csókjai bár nem voltak olyan forróak, mint képzeltem, de felmelegítettek és elindítottak egy olyan útra amire a varázslatos szó kevés. Többször volt már szerencsém látni és érinteni a testét, de ez most egészen más volt. Mindketten birtokolni akartuk a másikat, minden egyes apró részét felfedezni, és el is követtünk ennek érdekében mindent. A szeretkezésünk számunkra egy lassú és kiélvezett történés volt, míg a világ számára valami szemmel alig érzékelhető vad már-már állatias, földön túli jelenet. Be kell vallanom több alkalommal és átléptem azt a határt amit egy egyszerű ember nem lett volna képes túlélni. Én pedig élveztem. A doktor végre ismét nem fogta vissza magát. Ahogy közeledett a hajnal és a saját vérünkkel küzdő vér tombolása csillapodott, úgy változtunk mi is. A földről először egy fa törzséhez, majd a ház falához nyomva folytattuk a végeláthatatlan össze gabalyodásunkat, míg végül a doktor el nem engedett. Összeroskadva próbáltam ismét tudomást venni a világról amelyben léteznünk kell, és ez fájdalmasan nehezedett rá minden izmomra.  Ő sem érezte ezt másként, de élvezte a teljes szabadságot, én pedig elvesztem ebben a halálosan hívogató tekintetben. A boszorkányüldözések óta sokféleképpen festették le az ördögi lényeket, de szerintem tévedtek. Mert nem a szépség, vagy ép visszataszítóság az ami annyira mássá teszi a nem emberi lényeket, hanem az a leírhatatlan tekintet. Amibe, ha egyszer belenézel örökké rabul ejt az ürességével és a gyilkos fényével. És erre a doktor volt a legjobb példa. Még vámpírként is éreztem a hatását, és bármit megtettem volna, csakhogy újra rám emelje vad tekintetét. Nem szóltunk egymáshoz, talán nem is tudtunk volna mit mondani, de azt mindketten éreztük, hogy egy olyan kötelék lett köztünk ami túlmegy a teremtő és védence kapcsolaton. Erősebb bármilyen társas formánál.
 - Ezek után is bemegyünk a városba? –kérdeztem végül megtörve a reggeli békét.
- Természetesen. Elvégre kell vennünk egy új ruhát. – emelte fel a ruhám ujjának maradványait.
- A kedvenc ruhám volt. - ropogtattam meg még érzékeny csontjaimat.
- Lesz másik kedvenced, de csak akkor tudunk indulni, ha eltüntettük a nő testét. –vette elő a dohánytartóját és rágyújtott egy szál cigarettára.
- Szóval halott. – pillantottam az épület valaha volt ajtaja felé.
- Már ki is hűlt. Elvisszük az erdőbe és elássuk. –állt fel.
- Úgy érted, eltünteted én pedig összetakarítok utánatok?! – próbálkoztam, de a némasága tudatta velem, hogy mi is lesz.
- Meg kell tanulnod eltüntetni a testeket is, mert nem mindig lehetek ott, mikor nem éli túl az áldozatod. –hozta ki vállán a holttestet és a fák felé indult. Egy ásót meg egy kapát felvéve követtem a dohányzó mesteremet. A temetés hamar megvolt, bár a föld fagyos ilyenkor már, de a vámpírok ereje mellett semmiség. Mielőtt még igazából elindultunk volna a városba a doktorral meglátogattunk egy szülés közelében lévő nőt, hogy minden rendben van e. A család persze nem vette jó néven, hogy ilyen távolságba kerüljön az orvos amikor a baba bármelyik pillanatban megszülethet. A doktor megnyugtatta őket, hogy gyorsan megjárjuk az utat, és nem lesz addig semmi baj. Egy öreg házaspár pont a városba tartott és örömmel vették, hogy a doktort társuknak nevezhetik erre a rövid útra.

Az elég aprócska elszigetelt településhez képest, a nagyváros teljesen más képet festett. Itt még automobilokat is látni, nem is olyan ritkán, míg vidéken lovas kocsival meg persze gyalogosan közlekedtek az emberek. Az utcák zsúfoltak, mindig vannak ráérő, vagy rohanó emberek a világ több pontjáról. Mikor véget ért a nagy háború ország határok tűntek el és rajzolódtak át. Európa térképe egységes olvasztó tégellyé vált amit a központi hatalmak irányítottak. Annyit megtudtam már, hogy a vámpír társadalmat ez sikeresen ketté osztotta. És persze, hogy a legmagasabb székek közül sokban ott ülnek.
A doktor kérésére felpróbáltam a legújabb divat szerinti ruhákat és kalapokat. Bár én erősködtem, hogy oda ahol élünk semmi szükség az ilyesfajta holmikra, ő ragaszkodott hozzá. Élveztem az elismerő tekintetét. Míg én öltözködtem ő a kirakaton át figyelte a leendő táplálékforrásunkat. Természetesen ismételten egy városi kisasszony volt a kiválasztott. Ráadásul arról a lányról sütött az érintetlenség és a fiatal báj. Tökéletes célpontnak éreztem, így megkezdődött a vadászatunk. A becserkészett áldozat mit sem tudott prédaságáról, de könnyedén a mi győzelmünkre billentette a sors mérlegét, mikor elvált társaitól és egy kevésbé forgalmas utcát választott.
 - Elina, itt az ideje, hogy bizonyítsd mennyi mindent tudsz már. –csókolt meg szenvedélyesen.
- Nem okozok csalódást neked. –néztem fel mesteremre.
- Szerezz nekünk táplálékot, és olyan jutalomban lesz részed amiről álmodni sem mersz. –simított végig oldalamon amitől már nem csak a tekintetem, de a vérem is izzani kezdett. Nyugalmat erőltetve magamra elveszett vidéki fruska szerepében szólítottam meg az áldozatot. Ő sajnálatos módon segíteni akart, így sikerült elkapnom és könnyedén a doktorhoz vinnem a meglepett lányt.
- Teremtőm, mesterem. Elhoztam őt neked, hogy bizonyítsam jó tanuló vagyok. Kérlek vedd vérét elsőként és ítélj cselekedetemről. –hajoltam meg előtte.
- Igazán ügyes, gyors és csendes voltál Elina. A legjobb tanonc akit teremtő akarhat. –simította végig a lány arcát. - Nem kell félned, nem fogsz emlékezni semmire. Elváltál a barátaidtól és kicsit eltévedtél, ennyi az egész. - mosolygott rá, a lány már bűvereje hatása alatt volt. Halk, felmorduló hangon harapta meg őt, és ízlelte meg a vérét. Alig érezhetően, de mégis vágykeltően röppent szét a friss, üde vér illat. De mielőtt még a vágy teljesen eluralkodott volna rajtam megéreztem egy régen megtanult szagot.
- Nem…- kaptuk fel mindketten az illat irányába a fejünket. A gyilkos veszély közel járt, és a tökéletesnek gondolt vadászó rendszerünk egyből menekülővé változva robbantott ki minket a sikátorból. A járdát alig érintve száguldottunk át az utcákon, ám a tapasztalt vadászok mégis megleptek. Fenn akadtam az egyik hálós csapdájukban, a doktor pedig visszajött, hogy kiszabadítson.
- Menekülj! –sikoltottam neki, de ő megrázta a fejét és felhasította az ezüstözött acéldrótot ami már a húsomba vágott.
 - Nem. –mosolygott rám, de ekkor becsapódtak az ő hátába is a közelben kilőtt töltények. Felbömbölt és az utolsó drótot és eltépte, majd megfordulva a felénk rohanó csapatra vetette magát. Óriásként terítette le az ellenséget. Az emberi izzadtság, vér, félelem és a halál szaga terjengett az üres utcában, majd újabb fegyverropogás és újabb becsapódó töltények zaja visszhangzott. A doktor megrogyott, de állta a támadást. Visszaverte a vadászok több csapatát is egymaga. Halottak szegélyezték a vöröslő köveket széttépett emberi tetemek borították az általában forgalmas utcát.
- Elina, mennünk kell, ezek csak az első csapatok voltak, jönnek még és azok erősebbek lesznek. –támaszkodott rám a doktor, ahogy lassan haladtunk apró koppanással távoztak testéből a töltények.
- Merre jutunk ki a leghamarabb? –kérdeztem.
- Kelet. –szedte össze magát a doktor, rohantunk ki a város veszélyes falai közül. Már tudom, hogy miért szeretnek a vámpírok inkább meghúzódni, mint tündökölni a nagyvárosban. A rengeteg ember között nehezebb felfedezni a vadászokat. Ezt a következő pillanatok örökre megtanították nekem.
 - Már majdnem kint vagyunk! –örültem meg, de sajnos túl korán. A vadászok beértek minket egy speciális felfegyverzett automobillal és fékezés nélkül a ház falához préseltek mindkettőnket.
 - Feltartom őket, te pedig eljutsz a hegyre. Ott várj rám. Ásd ki a naplót, hogy eltűnhessünk. –lökött ki a roncsok közül, majd a kocsiból korábban kiugró vadászokra figyelt.
- Ne tedd ezt, el tudunk szökni mindketten! Vagy harcolok én is! - léptem mellé, de ő eltaszított.
- Feloldozlak a gyermeki kötelezettségeid alól! –szakította meg a kettőnk közti köteléket.
- De… - néztem rá, egyszerre meglepetten és zavartan.
- Tünés! –intett a hegyek felé.
- Nem…
- TAKARODJ! –üvöltött rám, majd eltűnt mellőlem és párharcba kezdett az idősebb és tapasztaltabb vadászokkal. Úgy éreztem, mintha leforráztak volna, de utolsó kötelezettségemként még meg kell tennem a teremtőm utolsó parancsát. Testem önként cselekedett, lábaim mindent beleadtak, hogy el tudjak tűnni. Ahogy távolodtam tőle, úgy halványodott az érzékelésem, és a kötelékünk amit ő elszakított, pedig azt mondta sosem tenné meg.
Három nap telt el. Sem a doktor, sem pedig a vadászok nem értek el hozzám. A kötelékünk utolsó szikrája nagyjából egy napja tűnt el végleg. A naplót sem tudtam visszaszerezni, mert a háznál is vártak a tapasztalt gyilkosok. Nem tudtam mit is kellene tennem, tovább állni és elfelejteni azt a szörnyűséget?! Vagy megkockáztatni, hogy visszatérjek a városba és megölessem magam?!
- De ha még él a doktor, talán meg tudnám találni, és menteni. –a remény egy apró szikrája végleg eldöntötte a kérdést. Visszatértem és próbáltam bármi információt szerezni. Nem volt nehéz, az újságok véres gyilkosságokról cikkeztek, de sem nevek, sem túlélőkről nem írtak.
 - Tehát nyilvánosságra jutott a harc. –töprengtem el a sokadik újság elolvasása után. Az időmet nem sajnálva, átkutattam a várost, de semmi nyomát nem találtam a doktornak, sem életének sem halálának, és talán ez volt a legrosszabb. Nem volt kit megmenteni, de meggyászolni sem. Minden eltűnt, mintha sohasem lett volna, de létezett. Én voltam rá a bizonyíték.