2011. január 21., péntek

6. Napsütötte Kalifornia

Három éve hagytam hátra a régi énem, de nem igazán találtam meg a helyem. Fél éve élveztem az „Angyalok városának” napsütötte életét, mikor végre elhatároztam, bejelentkezem a vámpírfőnöknél. Mivel új oldalamról akartam bemutatkozni, na meg persze megpróbálni minél tovább eltitkolni a nem túl jó hírnevemet, az Archietól kapott ruhát vettem fel és feltűztem a hajamat.
A vámpírok itteni vezetője a civil életben egy rendkívül sikeres és gazdag üzletembernek számított. Más világ, más szokások. Itt egy központi fészekben éltek a vámpírok, akár egy kaptár, vagy hangyaboly. Az élén pedig nem állt más, mint a nyugati part egyik legnagyobb vámpír ura.
A környék legnagyobb, legpazarabb, de főleg legjobban őrzött villájába tartottam épp. Egyenesen a fészek szívébe. Előzetes bejelentkezés után péntek este hatra voltam előjegyezve Michaelhez. Már előtte vagy húsz perccel az előtérben ücsörögtem és vártam. A ház cseppet sem úgy nézett ki, mint egy luxusvilla. Inkább nevezném irodának a nagy előtérrel és a külső belső portával. Bár csak ezt az egy termet láttam eddig. A fal kellemes barack színű volt. A bejárattal szemközti falon vízesést építettek amit jobb és bal oldalt egy-egy lépcsősor ölelt körül. A padló márvány lapokból volt kirakva. A két oldalsó fal tele volt nagyobb méretű képekkel, valamint rengeteg növény -az egészen aprótól a pálmáig- állt mindenfele. A jobb lépcsősor melletti kanapéra ültem le, hogy ne ácsorogjak tétován. Egy nagyobb csapat fiatal lány és férfi szalad át a termen vidáman, gondtalanul nevetve. Mindegyik vámpír volt. Az egyik legnagyobb fészekben voltam, és hirtelen egy kisebb gyomorgörcs ért el. Michael makulátlan öltönyben érkezett le a lépcsőn, zöldes barna szemei most aranyként izzottak. A karján levő hölgy, friss sebéből áradt a vér illata villámgyorsan betöltve a köztünk levő teret. A portás és egyben személyi titkár abban a pillanatban mellettünk termett, hogy bemutasson/bejelentsen.
 - Uram, ő itt… –mutatott rám, de a fővámpír megelőzte.
- Elina Ilián személyesen. –mosolygott rám barátságosan. Én pedig kényelmetlenségemben pukedliztem neki, mint valami betanított pudli. Nem is éreztem másként magam, bár a combomra erősített kés segített kicsit. Az öv fájdalmasan belevágott a bőrömbe, de csak így és egy rakat hintőporral marad fent ebben a nagy melegben. Nem is értem a filmekben miért mutatják azt, hogy a kémnők a tapadós koktélruha alatt is el tudják könnyedén rejteni a fegyvert. Tiszta kamu az egész.
- Gyönyörű az otthona Sowman úr. –pillantottam körbe, hogy minél előbb túllegyek az udvariasság körein. Igazság szerint már mikor kiszálltam a taxiból arra vágytam, hogy szállhassak is vissza. Michael kb. 178cm és 80kg lehetett. Rövid sötét haja felzselézve, arca lezser borostával az igényesség határán belül volt jóval. Ajka férfiasan egyenes vonalú, sem túl húsos, sem túl vékony. Orra pedig hangsúlyos, de egyben szép is. Egy gazdag jó életű 35 éves üzletember benyomását kelltette, holott már talán az 500 földön eltöltött évet is túllépte. Rá már lehet mondani, hogy vérbeli üzletember, hiszen a történelem folyamán mindig ott volt, hogy jó üzletet kössön, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a modern világban is mogulnak számít.
- Kérlek szólíts Michaelnek. –követte a tekintetemet.
- Rendben. Michael, azért jöttem, hogy bejelent… –kezdtem bele, de nem is figyelt rám.
- Milyen az élet most a kontinensen? –vágott bele a mondandómba.
- Nem tudok semmiféle nagy hírrel szolgálni. –válaszoltam.
- Úgy hallottam az ottani vámpírok paktumot kötöttek a vadászokkal. –terelte a témát abba az irányba amit nagyon nem akartam.
 - Igen, bár ez a paktum elég törékeny. –ködösítettem, mert nem akartam önként és dalolva tudatni miért kellett eljönnöm. Michael kísérője a beszélgetés kezdetekor elment mellőle abba az irányba ahova most Michael is nézett.
- Folytassuk inkább egy kellemesebb helyen. –mutatott a kétszárnyú nyitott ajtóra. Mivel nem akartam rávágni, hogy kizárt, eszem ágában sincs ennél beljebb kerülni, vagy hosszabban beszélgetni, így követtem őt. Az újabb szoba már nem volt olyan üzleties hangulatú, bár lehet, hogy a vámpír vezetőknek pont ez tetszik amikor tárgyalni érkeznek. A mély színek túlságosan nyomasztónak hatott számomra, és ezt tovább erősítette az a rengeteg aranyozás és a nehéznek tűnő kárpitozású bútorzat. A római stílusú pihenőkön vámpírok táplálkoztak emberekből és vámpírokból egyaránt. A vámpírok vérének illata más, ezért könnyű volt megállapítanom, hogy melyik donor ember és melyik vámpír a szobában. Szerencsére, nem maradtunk soká, miközben Michael Sowman könnyedén ecsetelte emlékeit az országomról.
- Sosem gondoltam volna, hogy éppen ott lesz szerencsém a forrás utódához személyesen. Hogy is nevezték akkoriban?! –gondolkozott szórakozottan. –Áh megvan. Doktornak szólították a társai.
- Ismered a mesteremet?! –álltam meg döbbenten, megfeledkezve minden illemről.
- Hohó. Szóval te lennél a pártfogoltja, micsoda meglepetés. –mosolygott rám túljátszott meglepettséggel. Tovább indult én pedig követtem.
- Mikor találkozott vele Michael? –tértem vissza az udvarias magázódáshoz.
 - Érdekes-érdekes- érdekes. Mond csak, veled érkezett a doktor is? –kérdezett inkább válasz adás helyett.
- Nem. Elvesztettem őt, mikor vadászokkal harcoltunk. –szomorodtam el.–Azóta semmit sem tudok róla, így kérem árulja el, hol és mikor találkozott a mesteremmel.
- Már nem emlékszem. Tudod, túl sok fontos dologgal kell törődnöm. –hazudott szemrebbenés nélkül.
- Nem kell pontos dátum, bármi megteszi. Bármi apróság, ami végre elvezetne hozzá. –szinte már könyörögtem.
- Érdekes. –változtatott irányt, és kinyitott egy eddig észre sem vehető ajtót. A lépcső hasonló volt a bejáratnál látotthoz. Felment én pedig követtem egyenesen a hatalmas irodájáig.
 - Kérem Michael. –próbálkoztam újra, de szóra sem méltatott. Keresett valamit, mikor végre megtalálta átnyújtott egy megsárgult, gyűrött, felbontott levelet. - Ezt nem értem. –néztem a címzés nélküli borítékot.
- Majd érteni fogod amint kihúzod a levelet a borítékból. –fordított hátat nekem, valamit nézett a távolban. Belepillantottam és ismerős írást fedeztem fel. A doktor kézírása.
- De… –kezdtem bele egy újabb kérdésbe amit ismételten belém fojtott.
- Az engedélyt megadom. Maradj addig, míg jólesik. Ha bármilyen problémád támad, vagy épp csatlakozni óhajtanál népes családunkhoz, az ajtóm nyitva áll előtted Elina.
- Köszönöm. Azt szeretném… –próbálkoztam megint, de a titkár már az ajtóban állt, hogy kikísérjen. Michael szemszögéből megvolt a végszó, de nekem korántsem elég mindez. Mégis elhagytam az irodát, mert már érkezett egy újabb látogató csoport. Mindegyik vámpír volt egy másik állam küldöttei. Akadt amelyikhez volt már szerencsém, ám vagy nem akart, vagy csak szimplán nem ismert fel. A titkár amint kiléptem az ajtón nem is foglalkozott velem. Hosszú percekig csak álltam és bámultam a borítékot. Végül összegyűrtem és futásnak eredtem. El innen, hajtott egy ösztönös késztetés. Válaszok nélkül nem maradt másom, csak a félelmem. Rettegtem egy fehér papírtól és a tartalmától. Már nem zavart, hogy esetleg megláthat odafentről. Volt nagyobb erő ami rám nyomta hatalmát. Nem néztem semerre, csak rohantam előre, míg már nem volt se élő, se holt a közelemben.

Egy elhagyatott partszakaszon találtam magam a lemenő nap fényének kíváncsiságában. Az egyik parti sziklára ülve próbáltam erőt gyűjteni.
- Ez csak egy levél az istenért! –kiáltottam fel, hangomat visszaverték a sziklákon megtörő hullámok. Egy sirály vijjogva repült fel abban a pillanatban amikor felnyitottam a visszazárt pecsétet. Két vékony, gyűrött lap volt benne. A tinta megfakult kissé, de olvasható volt. A doktor kézírása. Egy levél amit nekem írt.

„Drága Elina! Míg ember voltam én, mindig reménykedtem, egyszer megtalálom azt a személyt akit érdemesnek tartok arra, hogy védelmezzem. Mikor vámpírrá lettem, nem számított többé semmi más. Évszázadokig jártam a sötét élvezetek bűnös mocsarában. Végül véget ért oktalan bolyongásom, mikor megpillantottam halálért imádkozó gyönyörű szemeid. Megmentettelek a haláltól, hogy visszaadhasd az életbe vetett hitem. Gyermekem lettél, oktalan, tehetséges lény. Kíváncsiságod, türelmetlenséged magamra emlékeztetett a még szebb időkből. Az, hogy elveszítettelek a legnagyobb csapás mit szánhatott nekem a sors. Vannak az életben nehéz és magasabb dolgok, így mint teremtőd, mint mestered kérlek ígérj meg nekem két dolgot. Az első, elrejted a naplót. Soha, de soha nem mutatod meg senkinek. És a második pedig, Felhagysz az utánam való kutatással és végre éled az életed amit kaptál! Nem kérem, hogy felejts el, de ne keress! Semmilyen körülmények között, SOHA! Drága, édes Elinám! Legyen hosszú és boldog létezésed ezen a földön! Doktor”

A szívem ki akart szakadni a sorai láttán, de újra és újra elolvastam valami titkos sugalmazás, rejtett célzást keresve. Semmi nem találtam. Csak a búcsúját. De mégis hogy kérheti azt, hogy mondjak le róla?! Hogy teheti ezt velem?
- Biztosan, biztosan csak megfenyegették valamivel. –pillantottam fel, hogy kikérjem a nap véleményét, de már nem volt fent. Elhagyott, elhagyott ő is. Sírni akartam, kiordítani magamból a fájdalmamat és a dühömet. Nem tudtam könnyezni, nem bírtam megszabadulni a feszültségtől ami most már a robbanás szélére sodort.
- Nem, senki sem fenyegethet meg egy ilyen hatalmas lényt. –suttogtam a sötétségbe. –Nem kellek neki, ennyi az egész. Hibáztam. Rossz voltam?! Miért taszít el a legcsodálatosabb lény a földön? –nem volt válasz, csak annyi, hogy többé ne keressem. Akkor mégis mihez kezdhetnék? Hova mehetnék ezután? Mi értelme a létezésemnek, ha csak egy tudatlan kislány vagyok, ahogy Archie is megmondta. Vajon ő már tudta?! Vajon tudott mindenről, csak nem akart ott lenni amikor felrobbanok, mint egy időzített bomba? Érzékeimet elvesztve indultam el ismét. Nem láttam, nem hallottam senkit és semmit. Egyedül a rengeteg kérdés és kusza gondolatok hadát ami egyre sokasodott a fejemben, míg már majd szét nem hasadt a fájdalomtól. A bérelt lakásom lépcsőházában találtam magam. Annyira eltompultam, hogy nem voltam képes felidézni hova raktam el a kulcsomat. Az ajtóm előtt összecsúszva meredtem magam elé várva a végítéletet. Ám az csak nem akart megérkezni. Helyette a gondnok jött és hozzám beszélt. Hangja zsibbasztó sistergésként ért el a tudatomig, értetlenül néztem rá elgyötört arccal.
- Nem ülhetsz itt kint egész éjszaka. Mit mondanak mások, hogy egy ilyen csinos kislány a folyosón hempereg. –mosolygott rám hatástalanul. Végül rosszallóan, de beengedett, azaz kinyitotta az ajtót és bevonszolt a lakásba. - Ezek a mai fiatalok. Esküdni mertem volna rá, hogy ő egy rendes kislány és nem egy drogos hippy. –hagyott magamra. A szoba tárgyainak halk zümmögése, most fájdalmasan idegesítőként hatott. A hűtő duruzsolása, a légkondi zümmögése, a tv bizsergése, a digitális óra pattanása minden egyes pillanatban az üres, sivár jövőmet mutatta be.
 - Gyűlöllek. –tört fel belőlem minden. Az ágy velem együtt remegett és táncolt a padlón. - Gyűlöllek –gyűlöllek –gyűlöllek! –karmoltam a nyakamat, míg végül már a párnám átázott a véremtől. Gyűlöltem a mosolyát, gyűlöltem a hangja dallamát, az alakját amit tökéletesnek láttam. A vérét ami az ereimben keringett, de legfőképp a létezésem amit korábban még csak neki köszöntem. Az éjszaka folyamán a lehető legtöbb kárt tettem magamban amit csak tudtam. Az összes nagyobb eret felszakítottam magamon, hogy megszabaduljak mindentől ami a doktorhoz kötött. A Fém keretes ágyról ragacsosan csöpögött a vérem, mire a nap ismételten feltolta kárörvendő arcát. Képtelen voltam megölni magam, de annyira legyengítettem, hogy mikor megpróbáltam felkelni, hogy behúzzam a sötétítőt összeestem a vértócsa közepére. Forgott a világ körülöttem, a levegő pedig marta a torkomat. A nap nagy részét mozdulatlanul és szenvedve töltöttem. Az okozott sebeim begyógyultak lassacskán, de minden apró karcolás korábbról fájt. A vér rajtam és körülöttem lassacskán repedező bevonattá száradt a hőségben. Volt vagy harminc fok a lakásban, és nem volt senki, senki akitől naivan remélhettem volna a segítséget. Megpróbáltam aludni, hátha valamilyen csoda folytán eljut a tudatom Archieig. Erre a gondolatra erőtlen nevetés tört fel kiszáradt torkomon, de gyorsan el is halt a cserepes ajkaim között. Azt mondtam neki rohadjon meg. Most pedig reménykedtem, elér a keze idáig és majd megment. Ostobább voltam, mint vártam. Máshol talán még ki is gúnyoltam volna ezt, de most reményt ébresztett bennem a gondolat, hogy talán neki még számítanék. Ha másnak nem is, de egy második Lisbethnek. Ám képtelen voltam aludni. Néztem a szoba alsó egyharmadát mozdulatlanul újabb órákon át. Végül elájulhattam, mert mikor ismételten kinyitottam a szemem sötét volt. Egy kíváncsi szempár figyelt minden apró rezdülésemre.
- Jó reggelt Elina! –villant meg egy gyönyörű mosoly, és két hosszú, tűhegyes szemfog.
- Meghaltam?! –nyögtem fel a fájdalomtól. Az érzés és a csengő hangú nevetés adta meg a választ. - Ki vagy te? –újabb kérdés tőlem. Utálom, hogy annyi kérdésem van folyton.
- Michael küldött. Aggódott érted. –a hangja olyan volt akár a legcsodásabb selyem amin mézet és illatos olajat csorgatnak végig.
- Honnan?
- Honnan tudtam, hogy itt vagy?! –pislantottam, mert mozdulni még mindig nem bírtam.
- Kicsi szívem, ő ebben a városban, nem is. Ebben az államban minden vámpír minden mozzanatáról tud. –simította ki az összeszáradt véres tincset az arcomból.
- Hát, szar lehet neki. –nevetett ismételten a vámpírnő.
- Úgy hallom megmaradsz. –tűnt el a szűk látókörömből. Telefon csengett, majd a nő mondott pár szót amit ha akartam volna sem értek meg. - Hamarosan itt lesz érted. Utána jobb lesz. –simította meg az arcom. Valamiért anyámra emlékeztetett, de az is lehet, csak képzelődtem. És valóban, perceken belül egy makulátlan férficipő és feltehetően hozzá tartozó férfi lépett be a szobába.
- Ha tudtam volna, hogy ekkora butaságot fogsz csinálni, nem adom át a levelet. –állt meg a vérkörön kívül.
- Ha tudtam volna mi van a levélben, nem veszem el. –próbáltam felfele nézni, de csak hányingerem támadt tőle.
 - Igazad volt. –mondta feltehetően a nőnek, mert ő halkan felkuncogott. Aztán két oldalról valakik megfogtak és egyszerre, könnyedén felemeltek.
 - Rendesen lecsapolta magát. –szólalt meg egy férfi akinek a hangja a titkáréra hasonlított.
- Buta kislány, hát ennyire nem számít neked egy ősi nemes vére?! –bámult az arcomba egy szőrös gorilla arany szemfogakkal.
- Csendet. –utasította Michael.
- Hívhatnátok egy vadásztanulót. Legalább lehet neki is egy élménye. Ígérem, nem rontom az esélyeit. –néztem az elegáns öltönynadrág zsebébe csúsztatott kézfejet.
- Miért csapolnál embert, mikor megkaphatod a vezérünk vérét is. –mondta a nő, nemtetszését undorral fűszerezve. Ennyit a kedvességről.
- Ne!. –moccantam meg, de a további próbálkozásomat elfojtott sikításba temettem. –Nem kell több vér, nem kell több kötelék. –nyögtem ki nagy nehezen, mikor már nem cikázott bennem a fájdalom.
- Nekem viszont kell a forrás egy közvetett kölyke. –suttogta közelről a fülembe Michael, majd megharapott. Mielőtt ismételten felordíthattam volna a sebbe belenyomtak egy csövet amin Michael vére jutott a testembe. A vér amint terjedni kezdett bennem rángatózással próbálta elnyomni a sajátom maradékát. Az összecsapás leterhelte a frissen gyógyult ereimet. Olyan érzés volt, mintha egy az érrendszeremnél kétszer vastagabb izzó vasat toltak volna végig az egész testemben. Próbáltam kapálózni, küzdeni, de csak annyit értem el, hogy a vállamat kikattintva fogtak le. Még mielőtt befejeződhetett volna a vérátömlesztés elvesztettem az eszméletemet.
Álmodtam, de sajnos nem olyat amit pár órával korábban akartam. Egy ismerős helyen jártam, a fákra jól emlékeztem, mert annyi időt eltöltöttem közöttük, de mégsem jöttem rá egyből hol is lehetek. Végül aztán belém hasított a felismerés amikor megpillantottam gyermekkorom egyik legfontosabb szereplőjét, Mariaat. A kislány az egyik titkos búvóhelyünk felé mutatott ahol annyi időt töltöttünk kettesben. Tudtam, hogy ez csak emlék, hisz mikor elváltam tőle ő már férjes asszony volt, de az érzés ami elfogott nem hagyott gondolkodni, sem tisztán látni. Követtem őt, és ismét kislánynak éreztem magam. Hosszú ideig vele voltam, bár nem szólt egy szót sem, tudtam mit szeretne mondani. Aztán egy reccsenést hallottam a távolban. Mikor visszafordultam a kislányhoz, ő már csak egyszerű maradvány volt. Egy felnőtt ember maradványa beszorulva egy kislány helyére. Többször elesve próbáltam megszabadulni onnan, mire végre kijutottam a szabad levegőre a környezet megváltozott. Bár még mindig erdőben álltam, ez most már másik területen volt. Egy elmohásodott katonaruhás csontváz emlékeztetett az első gyilkosságomra. A csontok mellett állva néztem értetlenül, hogy miért nem tűntettük el a doktorral a maradványokat, mikor a zöld koponya megmoccant. Egy halk kattanással felém fordította földdel lepett szemgödreit és elnyitotta állkapcsát amiből egy kígyó siklott elő.
- Hol van a napló?! Hova dugtad? –visszhangzott a hang az ürességben.
- Nem tudom. –léptem hátra párat, de kibillentem az egyensúlyomból és eldőltem akár egy kövekkel megpakolt zsák. Mikor földet értem, a kőpadló hűvössége és a tenger felől fújó fagyos szél borzongásra késztetett. Egy férfit láttam. Magas, büszke kiállása volt. Fürkésző tekintete engem kutatott. Majd oldalra pillantva megláttam őt, a doktort. Megörültem végre, hogy ismét láthatom, de ő velem nem törődve, leterítette a szilaj férfit. Ekkor már tudtam, hol vagyok. Ezt a gyilkosságot a mai napig nem értettem meg. Nem táplálkoztunk belőle, sőt vérét sem vettük. Csak úgy egyszerűen kioltotta egy ember életét. Okok nélkül, élvezettel. Mint egy hiúz aki jóllakás után sem hagy ki egyetlen szabad prédát sem. És újra feldörrent az az alaktalan hang megrázva a csendet.
- Hol van a napló?! –szegeződött ismét nekem a kérdés amire nem akartam és nem is tudtam volna felelni igazán. Újabb helyszín tűnt fel, egy sikátor. Valahol Párizs egyik szegényebb negyedében voltunk. A doktor épp engem használt csalinak, hogy levadásszunk egy előkelő, ám rossz életű férfit. Vérét és pénzét véve álltunk tovább nem törődve a következményekkel. Hirtelen véget ért az álom és amikor felébredtem egy meleg ölelő testet éreztem. Valaki vigyázott rám, de nem tudtam kinyitni a szemem. Egy férfi volt, az arcszesze gazdagságról árulkodott. Nem tudtam hol lehetek, azt sem, hogy valóság vagy álom, de nem voltam egyedül. Az álom ismét visszaszippantott, mikor a hang újra feltette a kérdést.
- Hol van a napló? –suttogta lágyan ahogy a szerelmes súgja szíve választottjának, hogy a szívébe zárta. - Nem tudom. –válaszoltam halkan. Az álom új irányt vett. Már nem a múltat kutatta, a jövőt. A jövőt amely rengeteg szépséget, varázslatos pillanatot és megannyi gyönyört rejtett magában. Magamat láttam Michael karján. Egy nagy klán élére állni, az egyik legnagyobb vámpír oldalán. A kép tökéletes és gyönyörű volt, de akkor miért volt rossz?! Miért éreztem helytelennek, és lehetetlennek?! Ismét felébredtem, még mindig ott volt az a férfi mellettem. Ki lehet az? És miért nem zavar? Félálomban újabb és újabb képek villantak fel előttem. Vámpírlét. Vérbeli, gyilkos, tiszta, kíméletlen vámpírság képei. Mindez megadatott nekem, de nem látszottam boldognak, nem éreztem magam annak aki voltam, annak aki most vagyok. Halk suttogást hallok ismét, majd a test eltűnik mellőlem. Helyét űr és hideg vette át. Fáztam. Már nem is emlékszem rá, mikor fáztam utoljára, de most libabőrös lett a bőröm és összerezzentem. Hiányzott a körülölelő melegség, pedig nem is tudtam ki lehetett az a férfi. Hiányzott az illata, és az érzés amit kiváltott. A törődés. Másnap reggel a lakásomon ébredtem. Kutya bajom sem volt, leszámítva a rosszkedvet és az űrt. Sebeim, töréseim eltűntek. A lakás pedig patyolat tiszta volt. Ha nem tudtam volna pontosan mi a valóság, azt mondtam volna csak egy rettentő furcsa rémálom volt. De a levél…
 - Hol a levél?! –ugrottam fel az ágyról, hogy kutatásba kezdhessek. Nyoma veszett. Valaki biztosan elvitte a nagy nyomeltakarításban. De miért, ki és hova?! A tükör pedig újabb kérdésekkel látott el. Ugyanis a ruhám is sértetlen és szinte új volt, pedig gyűröttnek kellene lennie, ha mástól nem, hát az alvástól.
 - Ez egyre furcsább lesz. –vettem le és vizsgáltam át a ruhát is. Végül valamiért úgy éreztem, hogy el kell hagynom a lakást. Fullasztott a talán meg sem történt valóság. Átöltözve a forró külvilágba léptem és hosszas töprengést követve a partra indultam ahol vagy álmomban, vagy a valóságban de eltöltöttem egy kevéske időt.

Ismerős látvány fogadott, cseppet sem zavart a zsúfoltság, vagy a füllesztő meleg. Rövid séta után megtaláltam azt a helyet ahol a levelet olvastam. Felvéve az akkor esti pózt a távolba meredtem égi áldásban, vagy válaszokban reménykedve. De csak a közelben hangoskodó fiatal társaság beszélgetését hallottam. Csupa gazdag kiváló fiatal, fiúk és lányok vegyesen. Ám volt egy páros akire figyelni kezdtem. Úgy néztek ki, mint a huszonéves amerikai álompár. A lány valószínűleg a pompom lányok vezére volt a gimiben, míg a srác a futballcsapat imádott üdvöskéje. A szerelem szinte tapintható volt kettejük között, de talán nem emiatt figyeltem őket. Próbáltam elszakítani a tekintetemet a társaságról, de képtelen voltam rá, míg a véletlen folytán a strandlabda felém nem pattogott. Leplezetlenül bámultam a közeledő srácot, Mr. Szépfiú természetesen élvezte a pillantásom. Azt gondolhatta menten elolvadok tőle, de miért is tett volna másként amikor látható, hogy a legtöbb nőnemű személy kiolvad a bugyijából pusztán egyetlen mosolyától. Ahogy végigmért az értetlenséget véltem felfedezni a tekintetében. Ez egy pillanatig elgondolkoztatott. Talán túl sok ruha volt rajtam, vagy épp túl kevés? Tény, hogy kitűntem a többiek közül fehér bőrömmel, de még így is jobb színben voltam, mint vártam volna az este után. Bár lehet vadásznom kellene, ha csak képzeltem a történteket, mert még mindig nem ébredtem rá mi is történhetett igazából. Töprengés közben még mindig őt néztem, aki közben elért a labdáig. Ám amikor feléje nyúlt és megcsillant az ujján valami kizökkentem a békés világomból. A napbarnított test látványa eddig sem változtatott cseppfolyóssá, de a gyűrű látványa elindított bennem valamit és tökéletes figyelmet szenteltem neki. Ő persze ezt vonzása számlájára írta, végül győzelmét megkoronázva kivillantotta tipikus fogkrém reklámba illő mosolyát és rám is kacsintott. Ahogy visszaindult a többiekhez le sem vettem róla a szemem, bár igazán nem is láttam izmos hátát, vagy a tökéletesnek hitt fenekét. Belemélyedtem reakcióm feltárásába, míg végül egy kis idő után ismét csak a messze távolt bámultam. Végül az egységes csapat felbomlott, mert a lányok egyszerre és együtt távoztak. A srácok pedig egy tipikus ökörködős piszkálódást követve deszkákat felvéve a nyílt víz felé vették az irányt. Kivéve Mr. Szépfiút, aki a pálmaleveles tetejű bárban hűsítette le épp magát. Már percekkel korábban meguntam gondolataim sivárságát, így takarékra téve magam a bárpult felé indultam. Egyenletesen és egyértelműen közeledtem felé, bár nem voltam baywatch filmbe illő tengerparti bombázó, hisz nem voltak hosszú lábaim, sem lépés közben ringatózó csípőm. Ám nőies vonalaimban mindig bízhattam. Amikor csak megmutatkozott, elismerő reakciót váltottam ki emberekből. És volt még egy sajátosságom. Nem más, mint a magasságom. Ami az ilyen nagy védelmező típusú pasikban beindította az ösztönt. Bár az sem épp mellékes, hogy harcban folyton meglepetést okoztam, mert mindenki gyengébbnek tart. Sokkal. Mikor elértem hozzá felvettem az elveszett bárányka tekintetet és félénk mosollyal szólítottam meg.
- Eltévedtem. –ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy elinduljak a sikerhez vezető úton.
- Hova szeretnél eljutni? –pillantott le rám amikor átadta a helyét és egy székkel arrébb ült.
- A Napfény appartmanházba. –adtam meg a lakásom nevét miután felültem mellé.
- Tudom hol van. Szívesen útbaigazítalak. –mosolygott rám, majd magyarázni kezdett. Nos, tényleg tudta hol van a hely, de valamiért egy kerülő utat írt le nekem a rövid és egyszerű helyett amin lejöttem a partra.
- Nagyon szépen köszönöm! –mosolyogtam rá miközben kedvesen megérintettem a karját, majd leszállva rossz irányba indultam el.
 - Várj. Elkísérlek. Úgy talán egyszerűbb lesz. –mutatott a másik irányba.
- Igazán lekötelezel. Nem hittem volna, hogy édesebb leszel a mosolyodnál. –kaptam a szám elé a kezem, mire elvigyorodott. Barátairól megfeledkezve hagytuk magunk mögött a homokos partot. Pár perccel később ő törte meg a csendet.
- Új vagy itt?
- Ennyire látszik?
- Hát, végül is világítottál a parton. –vigyorgott rám.
- Azt hittem eligazodom, de még térképet sem találtam a városról.
- Ha egy apró késés nem zavar, szívesen adok egy térképet. Itt lakom nem messze.
- Köszönöm, de nem szívesen rabolom az idődet. Már így is többet segítettél, mint reméltem volna.
- Örömömre szolgálna, ha egyedüli megmentődnek érezhetném magam. És ráadásul útba is esik. –mutatott oldalra és már kanyarodtunk is be egy másik utcába. Végül megérkeztünk a lakáshoz.
- Megvárlak lent. –álltam meg.
- Gyere fel egész nyugodtam. –tárta szélesre az ajtót.
- Én nem vagyok olyan lány. –néztem rá.
- Milyen? Tán attól félsz harapok?! –vigyorgott.
- Attól nem. –mosolyogtam.
- Akkor meg mire vársz? –rántott fel az alacsony lépcsőn, de sikeresen megcsúsztam és a karjaiban kötöttem ki.–Szóval milyen lány? –vigyorgott. Nem válaszoltam, így kénytelenek voltunk bemenni a lakásba. Az apró közlekedő után egyből a közös légterű nappali és konyha helyiségben voltunk. Követtem őt egészen a Konyhát részben elválasztó pultig ahogy hirtelen megpördülve állt meg. - Mit szeretnél inni? –válasz helyett csak felvontam a szemöldököm. –Mondtam, hogy eltart egy kis ideig, és addig nem akarlak itt hagyni csak úgy. Szóval? –próbált a mosolyával irányítani.
- Egy pohár vizet. –nézelődtem kicsit. Az eddigi benyomás alapján tetszetős lakás volt.
- Tessék. –tolt elém egy felbontott üveg gyömbért és poharat. –Engedelmeddel távoznék egy kicsit. –hagyott magamra hosszú percekre. Az üveg falán lecsorgó párát figyeltem amíg újra fel nem bukkant. - Végre megvan. –állt meg a hátam mögött, így meg kellett fordulnom a széken.
 - Nagyon kösz. Mivel tartozom? –néztem a papírt lobogtató kezén levő gyűrűt.
- Semmivel. Azaz… –rántotta vissza az utolsó pillanatban a kezét. –Egy csók. –vigyorgott.
- Hahaha, nagyon vicces. –néztem rá gúnyosan. –Mondtam már, én nem.
- Nem vagy olyan. –fejezte be helyettem.
- Ha ilyen pontosan tudod, akkor meg minek próbálkozol?
- Nem vagy olyan aki felmegy más lakására, de itt vagy. Nem fogadsz el egy italt, de elfogadtad. –mutatott a pultra, tekintetem pedig követte a kijelölt irányba. –És azt mondod nincs csók. –ahogy visszafordultam felé, ő egyből letámadott.
A csókja olyan volt, mint ő maga. Bőre a naptól és a naptejtől illatozott, ajkai kissé sós ízűek voltak, mint a tengerpart ahonnan eljöttünk. Nyelve céltudatossága pedig arra utalt, hogy bárkit, bármikor megkaphat. Szabad kezével megtámasztott a tarkómnál, hogy ne tudjak elhúzódni tőle, ám amikor nem érzett ellenkezést a hátamra siklott. A következő csókot már én kezdeményeztem. Majd egy újabbat és újabbat. Végül zihálva húzódott el kissé, de ujjai továbbra is a felsőm alatt doboltak a bőrömön.
 - Még a nevedet sem tudom. –tekintete elkalandozott az ajkaimról végig a nyakamon. Végül megállapodott az egyenletesen emelkedő és süllyedő melleimen.
 - Szólíts a tengerparti Hófehérkének. –mosolyogtam rá, mire tekintete visszatért az enyémhez.
 - Én Dave... –hallgatattam el az ajkára illesztett ujjammal.
 - Szőke haj, csodás kék szemek. Te leszel az én lovagom, a megmentőm. –ujjam lassan végigsiklott az állán, nyakán, mellkasa és hasfala izmainak barázdái között.
 - Te tényleg nem olyan lány vagy. –szemei csillogtak, majd a földre dobta a térképet, hogy a másik keze is szabaddá válhasson. Lábamat kinyújtva simítottam végig a lábát, nadrágja elejét. Az alsó ajkamba harapva mosolyogtam rá amikor elértem az érzékeny pontjához, ajkai kissé szétnyíltak ettől. Mindkét keze a felsőm alá csúszott, végül közös erővel szabadítottak meg a nem kívánatos ruhadarabtól.
 - Tetszem neked?! –derekát átöleltem lábaimmal és közelebb húztam magamhoz.
 - Igen. –hangja a némi nemű izgatottságtól érdekesebbé vált. A melltartóm pántjához ért, de mielőtt kikapcsolhatta volna megállítottam.
 - Nem ér, csak egyoldalúan élvezni a játékot. –a kézfejét irányítva lassan végigsimítottam a nyakamon és a melleimen, majd az ő nyakát és mellkasát érintve ismételtük meg mindezt. Olyan közel került hozzám, hogy a combom belső felén éreztem vágyának megnyilvánulását. Tovább folytattam a játékot, míg egy hangos nyögés kíséretében az első csókot nem leheltem ingtől magszabadított barna szőrtelen mellkasára. Kissé hátrahajtotta fejét, mielőtt ismételten hangos jelét adhatta volna a módszerem sikerének, de én éreztem és hallottam szívének gyorsuló pulzálását. Ahogy a vére szinte száguldott az ereiben egyenesen a combomnak feszülő férfiasságába. A gyűrűje beakadt a melltartómba, miközben megpróbálta kikapcsolni azt így vonta el a figyelmemet a vérvörös sztrádáról.
- Folytassuk máshol. –ölelt fel a székről és vitt a méretes kanapéra, majd a gyűrűt levéve szabadított meg a csipkés fehérneműtől.
 - Azt hiszem ennél a résznél hagytuk abba. –csókoltam meg, majd mosolyogva indultak vándorútra az ujjaim. Kissé lejjebb csúszott amikor együtt szabadítottuk meg a nadrágjától, így szerinte már kényelmes volt.
- Mit szólnál kissé vadabb dolgokhoz? –tenyerei tökéletes támaszként illeszkedtek a melleimen amikor a kérdés végen masszírozni kezdte.
- Én nem vagyok olyan. –a hangom nekem is árulkodott, amikor kacér mosollyal megcsókoltam. –De várd ki a végét. –suttogtam a fülébe, majd felálltam az öléből. Ő kíváncsi és lelkes tekintettel követte minden rezdülésemet amikor kissé tekergőzve, lassan megszabadultam a nadrágomtól. Egyetlen heg található csak a testemen, azt pedig a családomon és a doktoron kívül még senki sem látta. A csípőmön levő forradást még gyerekként szereztem, és ezt sosem fogja eltüntetni semmi féle vámpírerő. Ahogy a tekintete végig kalandozott félmeztelen testemen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nos talán majdnem tökéletesen így is volt. Majdnem. A heget végigsimítva döbbentem rá, hogy más férfi még a doktor előtt nem érintett, szeretett, ölelt, kényeztetett. Ő pedig nincs többé, elhagyott. Megszegte az ígéretét ahogyan ez a vadidegen férfi is. Hisz a gyűrűhöz kötődő eskü arról szól, hogy együtt halálig. Halálig. Amíg csak álltam egyhelyben, ő felém nyúlt és magához húzott, ismét az ölében voltam, tenyerei most már fenekemen pihentek, míg ajkai a melleimet és a nyakamat csókolták. Kezei elindultak, hogy átlépjék az utolsó akadályt is.
 - Nem harapok. –vigyorgott amikor felfedezett valami kis visszakozást nálam. A vállára hajtottam a fejem utolsót szippantva bőre élő illatából.
- Te nem, de én igen. –a kék szemeim jeges űrré váltak, szemfogaim pedig szinte remegve jöttek elő a feltörő érzések viharában. Szerencsémre nem haraptam túl nagyot, így egy csepp vére sem folyt mellé, hiába küzdött és csapkodott. Úgy simultam hozzá, akár egy új bőr. Mint az anyját ölelő apró kismajom. A vére íze és a rengeteg kavargó érzelem teljesen elborította az elmémet. Nem voltam más, csak egy vérszomjas szörnyeteg aki fájdalmasan veszi el amit akar. Ahogy lassult a véráramlás és kezdett fakulni az illata ráébresztett, hogy mit is tettem. Lehűlt a bőre, az enyém pedig szinte égetően forróvá vált. Az utolsó korty bár nem ölte meg, de menthetetlenné tette. Eszméletlen állapotban hagytam a kanapén és öltöztem fel. Elpakoltam a poharat, kiöntöttem és letöröltem a bizonyítékokat, majd visszamentem a férfihoz. Alig lélegzett, de még nem volt halott. A szíve keményen dolgozott a vérveszteség kiküszöbölésén, de a teljes összeomlás szélére sodorta magát. A gyűrűt visszahúztam az ujjára, majd a sajátomat megsértve tüntettem el harapásom, gyilkosságom nyomait. Amint a seb eltűnt a szíve még utoljára dobbant párat, végül feladta a küzdelmet.
- Holtodiglan, holtomiglan. –vettem fel a térképet és hagytam magára a testet. Az utcán sétálgatva magamon éreztem a naptej illatát, így eredeti tervem ellenére visszatértem a lakásomba.
A szobába lépve szinte arcon csapott a nyomott füllesztő meleg ami a kikapcsolt légkondicionálónak és a behúzott sötétítő függönyöknek volt köszönhető. Egy gyors korrigálás után már cincáltam is le magamról a ruhát és engedtem magamra a jeges zuhanyt. Folyamatosan a doktorral kapcsolatos emlékek villogtak bennem, végül az egyetlen emlék amely vadságára és vágyaira emlékeztetett. Összekuporodtam a kabin sarkába és elvesztem a képekben. Talán órák teltek el, talán csak percek amikor magamhoz tértem a kövön ücsörögve, szétázva víztől. Elzártam a csapot és törölközés nélkül az ágyra vetődtem. Nem volt semmihez sem kedvem, sőt talán még örömömet is lelhettem volna a látványos szenvedésbe, és önsajnálatba. Nem akartam aludni, nem akartam ébren lenni. Párnába temetett arccal, légzés nélkül vártam, hogy a világ csak úgy tovasuhanjon felettem. De persze nem ez történt. Valaki csengetett. Aztán megint, hosszabban. Majd újra és újra. Végül pedig neves egyszerűséggel ráfeküdt a csengőre. Nem volt más választásom, mint felkelni, magam köré tekertem a takarót és az ajtóhoz botorkálva feltéptem, dühösen meredve az előttem álló férfira.
- Hu, de szarul nézel ki. –füttyentett egyet a férfi.
- Neked az a drága jó anyád nem mondta azt, hogy ha csengetés után nem nyitnak ajtót akkor húzz a francba? –löktem vissza az ajtót, de a férfi gyorsabb volt, így a csattanás csak a lábának csapódó nehéz fa kiáltása volt.
- Nos, amikor az anyám még élt, nem volt csengőnk. Üzenetet hoztam. –a vigyorgó arc hivatalossá változott amint újra felbukkant.
- Akkor add át, és tűnj el. Nincs hangulatom a stílusodhoz. –morogtam.
- Csak nem megzavartalak a depizésben?! Ugye ma már így nevezik? –villant elő szemfoga a még szélesebb vigyortól.
- Nick! –mordultam fel.
- Ah, rosszabb vagy egy mogorva vén tatánál. –sóhajtott. –Michael küldött, szívesen látna ebben este a fogadásán. –nyújtott felém egy védőcsomagolt rövidke koktélruhát rajta egy díszes borítékkal.
 - Kösz, de nem. Elég kedvességet okozott már nekem az „istened” –nyomtam meg a megszólítást.
- Nem kérés volt Elina. –nézett rám komolyan. –Most már az övé vagy. –azt hittem viccel. Reméltem, hogy viccel, de egy apró mosoly sem bújt el az arcán.
- Nem. –csóváltam a fejem. –Nem tette meg. –ellenkeztem.
- Itt voltam amikor eljött. Mindenkit kiküldött, de éreztük ahogy felépítette a köteléket.
 - NEM! –üvöltöttem fel. –Nekem nem kell. Se új mester, se klán, se fészek. –lépdeltem hátra, de ráléptem a takaróra és elvágódtam.
 - Ostoba. Hálásnak kellene lenned amiért megmentett. Az egyik legnagyobb vámpírúr személyes kegyeltje lettél. Tudod te mennyien irigyek rád most a fészekben?!
- Én nem akartam az lenni. Nem akarok behódolni egy ilyen embernek. –ráztam a fejem a takaró alatt. Hallottam ahogy belép a lakásba és lepakol.
- Rajtad áll, hogy mit teszel, de ha nem engedelmeskedsz csúnyán fogsz járni.
- Legalább megoldódik a létezésem.
- Ne hidd, hogy megölne. Nincs akkora szerencséd. –ismét lépések, majd ajtócsukódás. Egyedül maradtam a hírekkel és a kiborulással. Könnyek nélkül zokogtam, hisz azzal, hogy új uram lett örökre elvesztettem a lehetőséget, hogy megtaláljam a doktort.

Nincsenek megjegyzések: