2011. január 21., péntek

2. Vámpírságom alapjai

Mesterem atyai jósággal nézte el a különböző kísérleteimet. Ami csak eszembe jutott ki is próbáltam egyből.
- Sokkalta szívósabb vagyok a legjobb katonáinknál is. –mondtam önelégülten, mire a doktor elmosolyodott és bólintott. Kabátja belső zsebéből egy apró gondosan becsomagolt bőrkötésű könyvecskét vett elő.
Nem foglalkoztam vele, egyre vágytam csak. Kijutni a négy fal közül végre és kint is megtapasztalni mindent amit csak lehet. Gyorsan és teljes mértékben átélni a lehetetlent is. Érezni a környezetet, becserkészni, lecsapni és ölni. Vérre vágytam, oh, de még mennyire. Feltűnt, hogy percek óta elmerülve csak a kis könyvre figyel. Egy pillanatig érdekelt, hogy mégis mit írhat ekkora odaadással, de gyorsan visszatértem a saját vágyaim kiéléséhez. Gondolataim újra a szabadulás körül forogtak. Felmértem a terepet. Gyors vagyok, de ő még gyorsabb, ráadásul az asztal közelebb van az ablakhoz ajtóhoz, így könnyedén elkap mielőtt akárcsak egy ujjal is érinthetném a kilincset. A szekrényre pillantottam és elképzeltem amint ráborítom, hogy feltartóztassam egy pillanatra, de ez sem épp elegendő arra, hogy pár lépésnél messzebbre juthassak.
- Nem! –szólalt meg mély és hűvös nyugalommal, bár fel sem nézett a lapról tudtam,hogy arra céloz meg ne merészeljem próbálni.
- De hát miért?! –kiáltottam fel vékony, szinte nyüszítő hangon.
- Türelem, különben hamar véged. –a toll csak egy gyors gondolat erejéig állt meg, majd ismételten karcolni kezdte a papírt.
- Idegesít! És különben is. Miért rejtőzködünk itt napok óta? –ültem vissza a poros, összeroskadt heverőre.
- Elina, mond hova sietsz ennyire?! –nézett ki az ablakon át a komor sötétségbe, bár tudtam jól látja a környéket hiába van éjszaka.
- Éhes vagyok. Ráadásul unatkozom. Mi értelme egyáltalán a végtelenségnek, ha nem élvezhető ki minden pillanata? Ezt pedig nem lehet megtenni egy poros kis lyukban. –olyan voltam, mint egy elkényeztetett kislány.
- Még egy hete sem hoztalak át. Ugyan mit tudsz te a világról, a mi világunkról?! –tette le a tollat és fordult felém. Arca érzelmektől teljesen mentes, olyan sima volt, akár egy jégcsap. Lehelete akár páraként ki is csapódhatott volna a levegőben, mégis sejtettem,hogy kibillentettem a nyugalmából.
- Élni szeretnék és tapasztalni végre! –mondtam átszellemülve kissé.
- „Élni”… - nevette el magát. Hangja mélységes gúnytól és ismeretlenül visszhangzott az aprócska szobában. Korábban sosem hallottam ilyennek, valamiért szégyenkezésre késztetett.
- Miért mentettél meg, ha ezt teszed velem?! –pattantam fel a helyemről és dühösen léptem felé, ám meg is torpantam hamar. Nevetése csitult, végül elhallgatott és csak nézett némán.
- Nem kellesz! Elmegyek. Semmi szükségem egy önelégült alak gúnyolódására. –indultam az ajtó felé, de éreztem egy erős húzó erőt ami kissé visszatartott.
- Figyelmeztettelek. –mondta távolságtartóan. Arra számítottam megtámad, de ehelyett a húzó utamra engedett. Éreztem a hátamon tekintetét, de kíváncsi és várakozó volt, mint sem dühtől perzselő, így hezitálás nélkül szélesre tártam az ajtót. Ez hiba volt.
Az éjszaka legapróbb zajai is dübörögve érkeztek el hozzám. Egy egér szívverését is meghallottam, de olyan erőteljesen, hogy úgy éreztem azonnal szétrobbanok. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd a földre rogytam. Bár egy lépést sem tettem az ajtóból, minden ott volt körülöttem. Elhomályosodó tekintettel kiszúrtam egy zsákmányát vesztett menekülő rókát a távoli bozótosban. A szél susogását, ahogy növények levelei megmoccantak akár ólom súlyok nehézkes karcos morajlással. Óráknak tűnt szenvedésem kiélesedett érzékeimnek köszönhetően mégis tudtam, hogy alig fél perc telt el mióta magamra szabadítottam ezt a földre emelkedő poklot. Próbáltam menekülni, megvédeni magamat ám a testem meg sem moccant. Tekintetem a környéket pásztázta vadul keresve valami zsákmányt. Úgy éreztem még pár pillanat ebben a pokollá vált környezetbe és a végtelenségemnek még az előtt lesz vége, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. Ekkor egy könnyed mozdulattal felemelt és visszazárt a négy fal védelmező nyugalmába. A heverőre fektetett, magatehetetlenül lapultam a rozoga fekhelyen. A fájdalom élesen cikázott az egész testemben elvéve minden érzékemet. Nem tudom meddig hevertem ott míg végül a vérem, izmaim, és érzékeim lenyugodtak én pedig megpihenhettem végre. A doktor visszaült az asztalhoz és folytatta az írást, mint ha semmi sem történt volna.
- Bocsánat. –szólaltam meg végül nagy nehezen. A torkom kapart az átéltektől és a csillapíthatatlan vérszomjtól. Olyan fáradt voltam, mint emberként még sosem. Ő megfordult és rám mosolygott. Ismét olyannak tűnt, mint annyi hónapon át a táborban. Közvetlen, kedves és emberi.
- Hasonlítunk. –mondta, majd lassú mozdulattal hozzám lépett, felültetett és mögém telepedett, hogy neki dőlhessek szikla szilárd mellkasához.
- Te is megtetted ezt? –kérdeztem kissé ledöbbenve, bár a hangom még mindig rekedt és halk volt a nagy csendességben. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy ez a lény aki áthozott egy másik létformába valaha szintén fiatal kölyöknek számított.
- Igen. És még rengeteg más hibát is. Ám úgy gondolom meg kellett tennem, ahogyan most neked is. Ezért is engedtelek. –hangja lágy volt. Nosztalgikus, mint sem kioktató.
- Elképesztő. –mondtam csodálattal, mire harsány mély nevetés tört fel mellkasa mélyéből. Éreztem a kiindulását és végig az útját, mire kiszabadult és hallhatóvá nem vált, pedig alig moccant meg valamit is az engem támasztó test.
- Várjunk-várjunk. –tértem észhez mikor értelmeztem a mondandója másik részét. –Hogy érted azt, hogy ezért is engedtél? –fordultam hátra ám a látvány ami fogadott elfelejtette velem a kérdésemet abban a pillanatban, mikor az első csepp vére kiserkent. Tudta mire is vágytam annyira.
Karjaival átfonva szorosan magához húzta a testemet. Jobb karja hasamon, a bal pedig a mellkasomon siklott végig. Remegő ajkaim tökéletesen illettek a sebre ahogy szenvedélyesen, kiéhezve rávetettem magam. A köztünk levő legapróbb távolságot átjárta nemes vérének édes, fémes illata. Egy apró, de érezhetően figyelmeztető morgás hagyta el mellkasa legmélyét, amit én még a ruháinkon keresztül is éreztem, de nem nagyon hatott. A vágyam és a vérszomjam fokozódott ahogyan azaz első csepp szétterjedt a nyelvemen. Bármennyire is egyre többre és többre vágytam, a már ködös tudatom parancsára megpróbáltam kiélvezni a legapróbb cseppjét is. Így hosszú percekig részesülhettem figyelmében és kényeztetésében. Éreztem a tarkómon az erősödő lélegzetét, hallottam az számomra kusza érzelmek valamint emlékképek áramoltak belém, ő pedig élvezte, hogy megoszthatja velem mindenét. Egy halk sóhaj után ölelő karjainak szorítása engedett. Én még nem akartam elszakadni, nem akartam elengedni a lassan hidegülő karját, pedig tudtam, hogy ő sem vadászott napok óta. Végül eltolt magától, de nem kelt fel mögülem. Lehúzta kabátja ujját, és hátradőlt a falnak. Én új felismerést tettem magamban. Élesebben láttam, ha ez még lehetséges lehet és hallottam, valamint éreztem őt magamban. Furcsa volt, de érdekes is egyben. Rengeteg kérdéssel felfegyverkezve fordultam felé, de ő mintha csak tudta volna mit is akarok nemet intett.

- Elina, ki kell menjek vadászni. – mondta, az olajlámpás gyér fényénél is kivehető volt, hogy túlságosan is elragadtattam magam.
- Oh. Sajnálom! – néztem rá kétségbeesetten, mire felállt és megpaskolta a fejem.
- Ha meg akartalak volna állítani, megteszem. –államnál fogva emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Segíthetnék akár. –próbálkoztam újra a kijutással, de tudtam mit fog mondani. Már előre hallottam a fejemben.
- Nem mehetsz még ki. Egyenlőre fogadj/fogadjak szót és maradjak itt, biztonságban. – fejeztem be vele egyszerre a mondókáját. Egy pillanatra meglepettséget véltem átfutni az arcán, végül elmosolyodott.
- Ha tudtad mit fogok mondani, akkor miért próbálkozol? –döntötte oldalra kissé a fejét és úgy várta válaszom.
- Próbálkozni mindig szabad! –mondtam egy széles mosollyal, mire ő velem mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Tényleg ne lépj ki, mert egyenlőre nincsenek lecsillapodva az érzékeid. –ment az asztalhoz és letekerte a lámpás fényét. Fészkolódni kezdtem a heverőn és mire újra felpillantottam a doktor már nem volt sehol.
Pár percig csak bámultam a pókháló lepte sötét sarkot a fejem felett. Újra meg újra lejátszottam magamban azokat a képeket és érzelmi impulzusokat amiket érzékeltem a doktor vérében. Nem tudtam sem megfejteni, sem elfeledni. A végén már kínkeservesen küzdöttem magammal, hogy másra tudjak gondolni, de csak nem sikerült. Ahogy elkeseredetten oldalra pillantottam a homályban kirajzolódott egy apró fekete folt az asztalon. Azonnal felpattantam és jobban megfigyelve rájöttem mi is lehet az. A doktor itt hagyta az apró könyvet amibe oly odaadással írt korábban. A kíváncsiság és a félelem együttes tűzzel lobbant fel bennem ahogy közelebb osontam az asztalhoz. Érdekelt, vajon mégis mi állhat a fekete bőr borító takarásában lévő lapokon, ám aggódtam is, hogy hozzá nyúlhatok e egyáltalán a személyes holmijához. Óvatos és lassú léptekkel közeledtem, majd a székre ülve apránként csúsztam a könyvecske irányába. Hosszasan néztem és közben próbáltam átlátni az éjfekete kötésen, de persze nem sikerült. A vámpírság nem eredményezett mindent látó szemet. Így egy nagy sóhajtással végül kézbe vettem az apró ám súlyos olvasmányt. Ha még ember lett volna, biztosan nagy remegéssel nyitottam volna fel a borítót, ám most kezem rezzenéstelenül haladt a hajszálvékony lapokat érintve. Ismeretlen írás volt több tíz oldalon, a meglepődéstől csak úgy pörögtek a lapok. Csupa vonalkázott sor, de bármennyire is idegen és furcsa volt számomra, biztosra vettem, hogy írás. Ami viszont meglepett, hogy mennyire érdekelt, vajon miről szólhat és hogyan kell kiejteni egy-egy ilyen vonalkát. Reménykedve és eláradó örömmel vettem észre a már általam is olvasható oldalak megjelenését. Az írás teljesen más volt és itt nem csak arra értve, hogy már nem az a firka, hanem észrevehetően mintha más írta volna ettől a ponttól kezdve. Pár oldallal később beleolvastam az írásba. „Azaz éjszaka még most is kísért. Nem tudom feledni esze vesztett nevetését amint leöli asszonyomat, és utódaimat. Ígéretet tett, de megszegte azt. Ahogy néztem az esőáztatta kihűlt testüket, már nem éreztem semmit. Gyönyörű asszonyom eltorzult arcába bámultam. Nem sajnáltam, nem sirattam. Csak arra vágytam, hogy újra élvezhessem úrnőm figyelmét. Ott helyben a magamévá akartam tenni. Lenyalni róla a gyermeki vért, az én véremet. Próbáltam a kedvében járni, de ő eltörte a vállamat. Ezzel csak olajat öntött vágyaim tüzére. Azt üvöltötte, éreznem kellene valamit halottaim iránt. Fejemet egyetlen roppanással fordította magáról a testekre. Azt kérdezi miért nem akarom megbosszulni asszonyomat! De mégis hogyan bosszulhattam volna meg, ha teremtőm, úrnőm végezte ki őket?! A tomboló vágy és a vérszag elvette az eszemet. Rátámadtam, de nem harciasan. Sikerült meglepnem a tettemmel és felhasítanom a ruháját ismételten, mire hosszú karmai pengeként fúródtak belém és ontották ki belső szerveim egy részét. Még ez sem állított meg, hogy magamévá ne tegyem. Hamar felébredt a hajlandósága irántam, így a régi otthonom és családom maradványai között ösztöneinknek engedve szeretkeztünk. Vérét vettem, vérével pedig visszaszereztem a sajátom egy részét is…”
Döbbenten néztem fel a lapról.
- Bárki is írhatta ezt vámpír volt, és ráadásul igazi érzéketlen. –állapítottam meg. Tovább lapozva nem is tudom miért, de újra beleolvastam a szövegbe. „Megütköztünk velük. Leterítetünk több tucatnyi vadászt, de még így sem érte veszteség a törzsüket. Honnan lettek ennyien?! Mi démonok, ők ördögök. Honnan jönnek? Ki a mesterük? Ki adta tudtukra mivel ölhetik a csapatunkat? Testvéreim halottak. Elkéstem, úrnőm most ifjoncokat tanít. Én lettem az első a sorban, igaz bátyámat én magam öltem meg, de ezt már úgysem mondhatja el…”
- De most komolyan, mi az ördög ez?! –kérdeztem és bár egy apró fuvallat figyelmeztetni próbált, elkésett. Csak egy mély morgás, ennyi volt a mondandója, miután beszakította velem a falat ahogy nekivágott. A doktor láthatólag szerzett táplálékot, és nem örült a látottaknak.
- Mit képzelsz Elina?! –tört fel belőle a jogos kérdés. Válaszként csak hörögni tudtam szorítása miatt. Végül, enyhült és elengedett. Bár nem fuldokoltam mégis a nem túl régi ösztönös emberi viselkedésként köhögni és hörögni kezdtem. Míg várt egyre inkább lenyugodott, főleg miután eltette a könyvet.
- Nem hittem,hogy ekkora dolog lehet. Hiszen itt hagytad szabadon! –váltam durcássá. Nem szólt egy szót sem, csupán méregetett percekig. Tudtam hol a helyem, éreztem bár nem értettem mit is követtem el, ami ekkora bűn.
- Mit láttál benne? –kérdezte végül rám sem nézve ami rettentően bosszantott.
- Egy vámpír történetét azt hiszem. –mondtam tétován. –Valami cselszövéses és emberek lemészárolásáról szóló sorokat. –tettem hozzá pontatlanul, pedig a fejemben tisztán ott kavarogtak a látott történetek. Igen, látott. Olyan volt olvasni, mintha gépelt képek lettek volna amik lassacskán filmé alakulnak.
- Hogy nézett ki? –emelte rám félelmet keltő tekintetét. Meglepett, hogy tudta, láttam magam előtt az eseményeket.
- Kicsoda? –kérdeztem kissé értetlenül, majd hozzátettem. –A nő, vagy a férfi?
- Azt hiszem tudom kikről olvastál. –komorodott el egy pillanatra. Ahogy a falat néztem ahol a nyomom magmaradt elgondolkoztam, hogy vajon mikor leszek én is hasonló szintű vámpír.
- Semmit sem tudok rólad. És az új fajtámról pedig csak azt a két rövid tettet ismertem meg. –poroltam le magamról a törmelék maradványt.
- Nincs itt az ideje. –komorsága még mindig betöltötte egész lényét. Most öregnek és elgyötörtnek hatott ahogy ott ült az asztalnál.
- Mindig csak az a rohadt idő… - kezdtem el ismételten a korábbi zsörtölődést.
- Megölhettelek volna az imént, hát még ezt sem fogtad fel?! –nyomott a heverőre és fölém hajolva szinte átégette tekintete a bőrömet ahogy végignézett rajtam.
- De nem tetted meg. –mosolyodtam el ahogy láttam, hogy az alsó ajka megremegett kissé. Még emberként is kívántam, de mióta átváltoztatott minden pillanatban azt várom, hogy végre szeressen és szerethessem, úgy igazán. Ahogy nő férfit még sosem szeretett korábban.
- Pedig, közel voltam hozzá. –suttogta gyengéden. –A véred igazán forró még most is.
A fantáziám beindult, és csak azt láttam ahogyan leszaggatjuk végre egymásról a ruhákat. De nem érintett meg, csak figyelte ahogy lassacskán már-már látható módon izzani kezd a bőröm az érintése után vágyakozva. Végül otthagyott, és leült a földre a heverő elé. Legszívesebben széttéptem volna valamit, annyira dühös lettem. Miért változtatott át, ha nem kellek neki?! Csak sajnált, vagy talán kellett valaki aki majd kitölti unalmas óráit?! Mi vagyok én neki?! Záporoztak a kérdések a fejemben, de egyre sem sikerült magyarázatot találnom.
- Meddig leszünk még itt? –kérdeztem elkeseredett hangon, ám most nem a kijutás miatt bánkódtam, hanem mert nem kellek neki.
- Még kell pár nap, és pár alkalommal kapnod kell a véremből, de aztán kijutsz végre a nagyvilágba. –hallatszott a hangján, hogy mosolyog. A rosszkedvem nem tűnt el, de kissé javult a hangját hallva.
- Addig csak kihúzom. –fordultam háttal neki és próbáltam aludni. Lassan sikerült álomba merülnöm az írás monoton sercegő hangja segített.

Halálos unalomban és egyedül teltek a napjaim, mert a doktor állandóan kint járt. Kezdett azaz érzésem támadni, hogy megbánta tettét. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, és állandóan fel-feltört a kétségbeesésem. Mi lesz velem egyedül, tudatlanul az új világba. Hirtelen az annyira várt szabadság nem tűnt olyan jó ötletnek, mint korábban. A doktor, mint korábban is vadászat után tért vissza, de, hogy kit, hol és hogyan sikerült elkapnia nem tudtam. Érezhetően sugárzott a friss vér az ereiben. Testhőmérséklete melegebb volt a halandókénál, ebből tudtam meg, hogy kivételesen jó lakmározáson van túl. A heverőn kuporogtam már jó ideje érkezése előtt is, így most lassan közeledett felém. Homlokon csókolt és rám mosolygott. Az illata, színe csodás volt. Élveztem a teste melegét, hozzá akartam bújni. Ölelni, csókolni. De ő mintha semmiről nem tudna, vagy épp nem érdekelné megtette szokásos köreit az aprócska házban, majd mint jó apa a gyermekét ismét megtalált.
- Azt hiszem egyre közelebb az idő. –mondta vidáman, mire én felpattantam és elszaladtam mellette. Döbbenten nézett rám, majd értetlenség ült ki az arcára.
- Mond ki végre, hogy tűnjek el. –kiabáltam kétségbeesésemben.
- Elina, miről beszélsz?! –kérdezte érdeklődő hangnemben.
- Csak nyűg vagyok a nyakadon. Gondolom amint nem kell idebent maradnom elválnak útjaink. –fújtattam és a pánik kezdett eluralkodni rajtam.
- Nyugodj meg. –mondta békésen. Kék szemében megértő gyengédség csillogott.
- Semmit sem tudok. Egyedül el fogok pusztulni. Nélküled végem lesz, de nem akarok bajt és gondot okozni neked. –mondtam még mindig hangosabban a normális hangerőnél.
- Túl sokáig hagytalak magadra. –suttogta a fülembe a hátam mögül. A lehelete simogatta a bőrömet ami egy kellemes bizsergést indított el az egész testemben.
- Nem a te… –nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajka a nyakamon volt és hegyes fogai karcolták a bőrömet.
- Egyedül egész nap. Kétségek között az ismeretlenben. –mondta, majd felhasította a bőröm és elkezdte szívni a véremet. Megremegtem ettől az érzéstől, majd éreztem ahogy egyre hűvösebb lett körülöttem. Csak az ő lángoló, hatalmas termete fűtötte az eltörpülő törékennyé váló testemet. Karjait körém fonta, majd a következő pillanatban a levegőbe kapott és úgy éreztem lebegek a karjai között. A heverőhöz suhant és lágyan lerakott. Ahogy rám nehezedett megreccsent kissé a rozoga fekhely kettőnk súlya alatt. Ajkai még mindig a vérző sebemen voltak, kezdtem elveszteni az új énem képességeit. Egy mély morgás tört fel belőle és miután megnyalta harapása nyomát, elszakadt a testemtől és fürkészni kezdett. Kivillanó szemfogain csillogott a vérem. Még most is kívánatosnak találtam ami mosolyra fakasztott. Haldokoltam vámpír létemre, és még most is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos is ez a lény itt rajtam.
- Elina, itt az idő. –simította ki az arcomba lógó hajtincsemet. Azt hittem meg fogok halni, ehelyett ő felhasította nyakán az eret és teljesen rám nehezedett. Az illatától elbódulva vámpír reflexeim még utoljára megküzdöttel a létezésem szikrájáért, így egyre szenvedélyesebben szívtam a sebet amit önmagának okozott. Fokozottan éreztem az erőt és a tüzet ami belém költözött. Valamint az új élet szikrázó dübörgését ami csak úgy áradt a testéből. Nem hallottam tisztán, de mintha egy ismeretlen nyelven motyogott volna valamit, majd azt mondta:
- Vér a véremből. Hozzád kötődve míg csak lehet.
Megpróbáltam elraktározni a hallottakat egy későbbi időre, ha még élni fogok, de most nem tudtam mással törődni, csak az őrjítő ízre és illatra ami lassacskán feltöltötte a pólusaimat. Mikor már cseppet sem éreztem tehernek azt, hogy rám nehezedett megpróbált feltámaszkodni, de én a hátába kapaszkodva húztam magamhoz. Még pár percig hagyta, hogy belőle táplálkozzam, majd végül megrázta magát és könnyedén kibontakozott az ölelésemből. Bódult tekintettel néztem ahogy felegyenesedik és a hosszú vágás lassacskán összeforr. Megigazította az összegyűrt ruháját, majd mosolyogva nyújtotta felém a kezét és segített fel.
- Hűha. –mondtam egy széles mosollyal, mert ez az érzés teljesen más volt mint a korábbi napokban tapasztalt.
- Köszöntelek a világomban. –tárta ki az ajtót előttem és most semmi sem történt, semmi sem állított meg minket.
- Hogy lehet ez?! –kérdeztem tanácstalanul, mikor kiléptem a harmatos fűre. Kora hajnal volt. A tavaszi hűvösség kellemesen hatott a felhevült testemre. Forró voltam akár a lázas beteg, ám remekül éreztem magam.
- Kiteljesedtél. Most már igazi vámpír vagy, és a társam egy hosszú létezésre. –mondta kedvesen.
- Futnom kell. –mondtam izgatottan. A doktor bólintott, majd elengedett. Én pedig nekilódultam az ismeretlen rengetegnek. Hihetetlen volt és olyan jóleső, mint még soha semmi más. Könnyedén lendültem át kidőlt rönkökön, nagyobb sziklákon. Egy falka vadászó farkast pillantottam meg, de nem törődtem velük, ahogyan ők sem velem. Viszont furcsa érzés kerített hatalmába mikor már messze jártam a teremtőmtől így engedve a késztetésnek visszafordultam. Kifáradva, de igazán feltöltődve értem vissza a romos házhoz. A doktor épp akkor lépett ki az ajtón amikor én előbújtam a bokrok közül.
- Látom végre élvezed a helyzetet. –mondta a doktor én csak bólogatni tudtam mert bár nem volt légszomjam az emberi berögződések még élesen éltek bennem és kissé kapkodtam a levegőt.
- Mi az? –kérdeztem zavartan, mikor már feltűnt, hogy jó ideje csendesen figyelt.
- Olyan bámulatosan emberi vagy. –mondta, a hangja nem tűnt gúnyosnak.
- Sajnálom. –feleltem elszomorodva, mire felnevetett.
- Dicsérni próbállak, te pedig bocsánatot kérsz?! Igazán érdekes.
Mivel nem várt választ, így csak egy zavart mosollyal reagáltam. Elkezdtem végigropogtatni minden apró csontomat és élveztem a lazább, hajlékonyabb izmaimat. Tetszett az új énem. Veszélyesnek, halálosnak, emberien különlegesnek éreztem magam.
- Mit szólnál, ha neki fognánk a tanulásnak? –kérdezte egészen közel állva hozzám.
- Benne vagyok! –vágtam rá egy széles mosollyal, mert már alig vártam és próbáltam leplezni a nyugalmatlanságomat, hogy ilyen könnyedén képes meglepni még mindig. Ismételten kérdések tömkelege árasztotta el a gondolataimat. Egy pillanatra eltöprengtem, vajon itt van e végre a tökéletes idő, hogy feltehessem és megtudhassak annyi sok mindent amit nem értettem, tudtam még.
- Hogyan csinálod ezt? –kérdeztem végül, és reméltem érti mire is utaltam.
- Ha megfelelsz a próbáimnak, olyan arányban válaszolok a kérdéseidre. –kacsintott rám, majd hirtelen elmosódva eltűnt a szemem elől.
- Egy órát kapsz, hogy a nyomomra bukkanj! –hallatszott a hangja minden irányból, végül elvesztettem az érzékelhető jelenléte nyomait.
- Mégis, hogy a francba?! –fürkésztem a környéket valami támpont, vagy nyom után. Percekig csak füstölögtem végül ráébredtem, hogy csak az időm fogy itt ácsorogva.
- Meg kell találnom. Válaszokat akarok! –kiáltottam fel, mire felreppent egy madár az egyik ágról.
- Lássuk csak itt álltam ő pedig ott. Aztán mintha arra tűnt volna el, de a hangja onnan is jött. –vázoltam fel a látottakat. –Akkor most merre?! Nem érzem őt, sem azt a húzást. Hiányzik. –rázkódtam össze, majd bevetettem magam a fák közé. Rohanás közben gondolkodtam, napok alatt teljesen feltérképezte a környéket, szóval nagyon nincs esélyem ellene, de akkor sem adom fel. Abbahagytam a futást és a töprengést és körbeszimatoltam, majd füleltem. Semmi. Újra és újra megtettem ezt, majd vissza és egy másik irányba is lejátszottam ugyanezt. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Miért tette ezt velem?! Miért hagyott magamra minden figyelmeztetés nélkül?!
- Feladom! Egy kérdést kihagyok inkább, csak gyere elő! –kiáltottam kérlelő hangon. Válasz semmi, csak a néma erdő lüktető élete. Felsóhajtottam, majd visszaindultam a házhoz. Talán túl hamar feladtam?! Nem érzem, akkor hogy találjam meg vakon?! Ez lett volna a kifogása, hogy végleg megszabaduljon tőlem?! Mennyi idő telhetett el, amíg csak futkostam össze vissza? A házhoz érezve megéreztem valamit. Egy vékony illatcsíkot a levegőbe úszni. Mindenem azonnal kész volt a vadászatra, már tudtam mit keressek, így ismét bevetettem magam a bokrok közé, és egyenesen az illat forrásához száguldottam. Nyomaimat a legkitűnőbb vadász sem ismerte volna fel, annyira sebesen haladtam, alig érintve a talajt. Egy végső rugaszkodással fent teremtem egy nagyobb tölgy vastag ágán, onnan néztem őt. Vérének illata betöltötte mindenem, pedig csak egyetlen csepp volt egy éles kőre kenve.
- Az első feladatot sikeresen vetted Elina. –nézett fel rám büszkeséggel mentorom. Büszke voltam magamra, és egy széles vigyorral értem földet.
- És a jutalmam?! –néztem az ujján levő apró friss hegnyomot ahogyan szép lassan elveszti rózsaszín árnyalatát beleolvadva a bőre sima felszínébe.
- A jutalmad egy válasz, de várnod kell a behajtásával. –hajolt meg és a kő vérmentesen koppant a földön.
- Ho… -akartam kérdezi, de ez csak elpocsékolta volna a lehetőségemet, és ő erre számított.
- Nos -kezdte- Az én véremet kiszagoltad, de vajon képes lennél e megtalálni azt a vérző lényt amelyiket pontosan 1,5 perccel korábban sebesítettem meg. –nem néztem rá, mert csak egy apró villanásnyi dühöt éreztem, majd a végtelen fájdalmat és kétségbeesést. Erre egy állat nem képes, ez valami más. Emberi hatás a közelből. A vigyorom ismételten felcsillant és mint egy kisgyerek a felfedett kincsesláda helyet keresve rohantam vissza a bozótba. Egy percig eltöprengtem, vajon van e értelme a futkosásnak és keresésnek, ha úgy sem fogunk elszigetelten élni mint most. Épp időben voltam képes megállni, mielőtt lebillentem volna a szikla pereménél.
- Huh… -sóhajtottam- Ez majdnem fejtörést okozott. –vihogtam, majd körbeszimatoltam. Az illat a túlpartról érződött. Pár lépés hátrálással nekilendültem és átvetődtem a túlsó sziklára. Nem volt épp szép látvány, és a csontjaim hangos reccsenése jelezte, hogy ha még ember lennék, nem bírnék mozdulni. Most azonban visszarántottam a karom, és megropogtattam a gerincem mikor felkeltem.
- Jobb anyagból gyúrtak. –néztem az eltűnő horzsolásokat, majd lenyaltam a saját alvadt véremet és lassan megindultam. Pár percnyi kényelmes séta után meghallottam a halk nyöszörgést. A vér illata már teljesen betöltötte a levegőt. Szinte halvány rózsaszínűre festve a párolgó harmatot. Egy ember volt az. A doktor ügyes módszerrel megszerezte az első prédám. Figyeltem a földön vánszorgó férfit, láttam már valahol korábban. Próbáltam emlékezni a helyre és a névre amit hozzá kapcsolhatnék, míg végül be nem ugrott.
- Thomas?! –léptem ki az árnyak közül, és a férfi megrettenve pördült hátra. A feje is vérzett, de a lábai sérülése volt a súlyosabb. Annak a vérnek az illata töltötte be az eget, és a tüdőmet.
- Elina?! Elina! Te élsz? –ismert fel a férfi aki érkezésemre rettegve rezzent össze, most pedig szemlátomást felsóhajtva könyveli el. Milyen buta, milyen naiv, milyen emberi… Futottak át rajtam az észrevétel okozta undorok. Ilyen voltam én is még pár napja, most pedig rosszul voltam a törékeny test és a szánalmas bizalom érzetétől.
- Mit keresel te itt?! –kérdeztem közelebb lépve, de tartva a távolságot. Őt gyűlöltem saját törékenységemre emlékeztetve, a vérét pedig kívántam, az új életemre való bizonyítékként.
- Azt mondták a többiek van egy ház itt a hegyekben. Itt meghúzhatnánk magunkat és túlélhetnénk pár napig, míg meg nem érkezik a következő szállítmány. De te, hogy kerülsz ide, és hogy maradtál életben a robbanás után?! De jó látni téged Elina. –mindig is sokat beszélt, de most egyszerűen irritált.
- Nincs ház. Az csak egy idióta hülyeség volt Thomas. –léptem közelebb. –Itt vagyok fent a robbanás óta, és nincs semmiféle ház. Hányan vagytok még?! –kérdeztem miközben megnyomkodtam a sebét mire ő először felüvöltött kissé, ismét beszélni kezdett.
- Négyen, de Brandon és Ivette súlyosan sérültek. Miattuk kellene megtalálni azt a házat. Az erdőben túl veszélyes nekik, nekünk, neked. –nézett fel rám. Már kezdett belázasodni a sérüléseitől.
- Oh, el sem tudod képzelni mennyire. És ki a negyedik? –szaggattam meg a ruháját, mert látni akartam a sebet. A friss, vérző sérülést ami a doktor egy apró mozdulattal ejtett a törékeny emberi testen.
- Lean. Azt mondta keresett téged, de sehol sem talált. Hogy fog örülni, mikor meglát majd. –mosolygott Thomas. Túlságosan is bízott bennem, pedig én már nem az voltam akiben érdemes, vagy szabad bíznia. A név visszhangzott a fejemben, a férfi volt ki nem titkon kedvelt talán túlságosan is. Azt sosem tudtam mint nő, vagy mint védelmezni való lény, ám az biztos volt, hogy számítottam neki. Oh, nagyon is. Egy halk morgás még inkább megbizonyosított erről az elméletről. A mesterem volt, de nem miattam volt zabos, hallott mindent amit én is. Féltékenység?! Nem, az biztosan nem, inkább aggodalom lehetett. Aggodalom?! Ez tiszta hülyeség, hiszen ő ez itt meg fog halni, mi pedig elmegyünk. Ennyi és nincs tovább. A doktor felé pillantok és amit látok dermedésre késztet. A doktor mint a legrémségesebb mese valóságra kelt szörnyetege pihen és figyel az árnyak között. Szemei izzottak akár maga az irigység. A zöld fény szinte kivilágított a sötétből, és ez az ember semmit sem vett észre.
- Nem.
- Hogy? –kérdezte meglepetten.
- Nem fog. –néztem a szemébe és hagytam, hogy lássa amit eddig nem. Hogy felfogja végre hol áll ő, és hova jutottam én. A szemeim követték mesteremét, bár talán nem voltak annyira félelmetesek és mélyek, mint az övé. Mosolyomat kissé elrontotta kivillanó szemfogaim csillogó hegye.
- Mi vagy te? –a megkönnyebbülés és bizalom a másodperc töredéke alatt tűnt el belőle. Csak a mindent átható izzasztó és bűzös félelem maradt benne, és a kérdés ami az értetlenség bizonyítéka volt számomra.
- Elina halott kisember, ahogyan te is. Ám Elinával ellentétben neked nincs második lehetőséged. –simítottam végig a felhasadt sebet, majd megszorítottam és belevájtam ujjaim a húsába.
- Kérlek ne ölj meg. –könyörgött, arcán a könnyek patakokban folytak eláztatva ezzel kopott zubbonyát.
- Félsz már tőlem Thomas?! –emeltem látószögébe véres kézfejem. Az ő vére volt rajta, bennem szikrázott a vágy, alig bírt nem fellobbanni és gyilkolni. A férfi reszketett. Félt, oh még mennyire, hogy félt.
- Öld meg! –hangzott a parancs a fejem felett. A doktor már ott volt és mikor ez tudatosult bennem az ő vérszomja is elárasztott. A közelsége, a gyilkos ösztöne csodálatos volt. Vonakodva, de megsimítottam a férfi arcát, mire félelmében felkiáltott. Benn akadt végre a mondandója, csendben imádkozni kezdett. Az undor ismét felcsapott bennem, olyan erővel, hogy majd kipattant az ereimből. Egyetlen reccsenéssel eltörtem a nyakát majd hagytam, hogy a földre zuhanjon az erőtlen test egy tompa puffanással. A kevésbé véres ruhájába töröltem kezem, majd felálltam, hogy ott hagyjam a hullát.
- Két válasszal tartozol. –léptem el a testtől, a doktor tekintetével a hátamon. Elindultam vissza a házhoz nem törődve senkivel és semmivel, ám pár lépés után éles roppanással kenődtem egy vastag fa törzséhez. A doktor egyenletes, hűvös szuszogása csiklandozta a nyakamat amíg valamit alaposan feltérképezett magának. Nyugodt volt, én cseppet sem. A közelsége, a kiszolgáltatottság, a gyilkolás és a vér utáni sóvárgás teljesen felizgatott minden téren. Egy halk sóhajjal szakadt fel torkából a morgás, dühös volt valamire, de nem tudtam rájönni mégis min húzta fel magát ennyire.
- Hárommal. –fújtatott még egy utolsót a tarkómra, majd elengedett és eltűnt. Megkapaszkodtam a fába és végighasítottam a kérgét, hogy le tudjam csillapítani magam. Az agyamban csak úgy kattogtak a fogaskerekek ahogyan próbáltam megfejteni őt, de sehogy sem sikerült. Töprengésemet két fülsüketítő lövés, majd egy fájdalmas üvöltés szakította félbe. A dörrenéseket felhangosította és visszaverte a sziklás hegység, de a madarak riadalma pontosan megmutatta honnan is indult ki ez az egész. A hang ismerős volt, és egy fél pillanatnyi keresgélés után megvolt a személy akihez tartozott.
- Lean. –rázkódtam meg kissé, hogy le tudjam hessegetni magamról a döbbenetet. Az a pár éjfekete holló elsuhant a fejem felett, nem voltak messze ami azt jelentette, hogy a másik két egykori társunk is bizonyára már egy jobb világban tengeti ezentúl mindennapjait. Már ha ugyan létezik bármi más is ezen az életen túl. Felsóhajtottam, túl sokat sóhajtozom. Túl sokat gondolkozom. És most fontosabb lenne a saját létezésemmel törődnöm. Miközben visszasétáltam a házhoz, rájöttem, hogy egy felnőtt férfi összes vérét elpazaroltam azzal, hogy csak úgy kivégeztem és otthagytam. De ott valamiért undorodtam volna belemélyeszteni a fogaim, és hozzáérni a félelemtől átizzadt bőréhez. Úgy éreztem menten elhányom magam, észre sem vettem, hogy többször is megtöröltem a számat, hogy el tudjam tüntetni az emlékén annak amit meg sem tettem. Egy éles nevetés fogadott a háznál, és egy jól táplált majd kicsattanó bőrszínű személy jókedve.
- Nem értelek kicsi Elina. –nézett rám érdeklődő kíváncsisággal. Cseppet sem volt benne semmi emberi, ruháját apró vércseppek díszítették, sötét kabátja a kilincsen pihent. Sütött róla, hogy teljességgel jól érzi magát, és nem hibáztattam érte. Inkább irigyeltem, és dühös voltam magamra a finnyásságom miatt. De ha egyszerűen az a vér ami Thomasban csörgedezett fele annyira nem volt kívánatos, mint a doktoré. Megrázkódtam és lehunytam a szemeimet. Meg akartam harapni őt, szívni nemes vérét, figyelni ahogyan a frissen szerzett pír eltűnik róla. Fakóvá téve tökéletes bőrét. Egy újabb mély dallamos nevetés tört fel belőle, remekül szórakozott rajtam. Rajtam és nem velem, ezt gyűlöltem emberként és most is gyűlölöm. Haragos pillantást vetettem rá, mire színpadias mozdulattal meghajolt, nevetése elhallgatott ám a széles mosoly még ott virított szépséges arcán.
- Három válasz! –vágtam hozzá a korábbi mondatát, mintha szöges korbács lett volna. A mosoly eltűnt az arcáról, én pedig egy rövid pillanatra bántam. Szerettem látni azokat a fogakat, melyek segítségével mássá formálta gyenge emberi testemet.
- Várom kérdéseid. –támaszkodott neki a ház falának, mintha ez csak egy kellemes délután lenne és az időjárásról cseverésznénk. Az eget kémleltem, a hollók azóta már messze járnak és megnyugodtak, de azok az emberek, a hajdani társaink halottak. Ennyit ér az élet amit annyira védtek volna?! Nyelnem kellett egy hatalmasat az előtörő emberi gyengeség hatására. Gyász, halott társaim emléke megkísértett. A doktor pedig érezte hangulatom ingadozását. Kíváncsian fürkészte a testem reakcióját.
- Gondolkodom. –morogtam pedig semmi okom nem volt így viselkedni, és elhaladva mellette bementem a házba. Nem volt kedvem kint ácsorogni ahol a vér illatát messzire vitte a szél már. Ő pedig készségesen követett. Mivel még mindig duzzogtam magamra és a viselkedésemre, így a heverőre fekve a falat bámultam. A mérgem iránya megváltozott. Már rá voltam dühös, hisz milliónyi kérdés kavargott bennem, erre ő hajlandó háromra válaszolni?! Rohadtul nem szép. Ismét felhangzott a halk karcoló írás, már megint a hülye könyvébe bújt.
- Ez nem ér. Miért csak három?! –fordultam meg, ahogyan a hangom hatására ő is. Felvont szemöldöke érdekes látványt nyújtott a fél mosollyal amit előcsalogattam a mondatommal.
- Ha az okokat keresed, már csak két kérdésed marad. –dőlt hátra a széken és hagyta, hogy a kabátja lecsússzon az öléből körülvéve őt, mint valami háton hordható vért. Megcsikordultam a fogaim ahogyan összeszorítottam az álkapcsom, hogy ne mondjak semmi illetlent.
- Két feladatot teljesítettem amiért két válasz járna, nem pedig három. Tudtommal nem vagy épp adakozó típus, hogy csak úgy kapjak egy ajándék kérdést. –préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaim között. Ez a férfi valóban ezt fogja tenni velem?! Játszadozik csak és mikor úgy lépek ahogyan akar, hagyja, hogy összekaparjak magamnak némi morzsát abból - az elképzelésem szerint – hatalmas tudásból amit birtokolnom kellene?!
- Azt kértem találj meg, majd azt, hogy keresd meg a vérző állatot. És végül, hogy öld meg. Ez három válasz a három teljesített feladatra. –hangja simulékony volt akár a finom bársony, de még mindig volt benne valami földöntúli él. Hogy hihettem korábban, hogy ez a férfi ember?! Hihetetlen.
- Azt hittem az parancs volt. –néztem rá.
- Én inkább kihívásnak szántam. –villant ki tűhegyes fegyvere.
- Megöltem azt az embert! –vágtam rá dühösen.
- Meg. –bólintott.
- Ennyi?! Ennyi a hozzászólásod. Beletörődve bólogatsz, hogy legyilkoltam azt a férfit, mint valami állatot. –pattantam fel, mert úgy éreztem menten felrobbanok a méregtől.
- A vérét kellett volna venned, mert így csak kárba ment. Ezt leszámítva ügyes voltál. –mosolygott rám kedvesen.
- Megdicsérsz?! –nyüszítettem értetlenül.
- Elina, szerinted mit kellene tennem?! –fordult teljesen felém és elhelyezkedett kényelmesen. Tudta, hogy az újabb hisztim percekig fog tartani. A kérdése meglepett és megdöbbentett. Mégis mit vártam tőle?! Ő mondta, hogy tegyem meg, de ha nem mondta volna akkor is végzek Thomasszal. Akkor meg mire ez a nagy kiborulás?! Vettem egy mély levegőt, majd elfelejtettem ezt az egészet.
- Első kérdésem. Mihez fogunk kezdeni ezután?! –néztem a szemébe őszinte választ várva. Ő meglepetten bámult rám, majd végül egy lágy mosollyal megszólalt.
- Természetesen tovább állunk. –dobolt az ujjaival az asztalon egy nyugodt ritmust.
- Nah, ne! Nem szúrhatod ki a szemem ennyivel! –ráztam értetlenül a fejem.
- Még én magam pontosan sem tudom, így nem adhatok több választ neked Elina. Nem vagyok látnok, sem mindent tudó. Azt tudom, hogy most már készen állsz az új világra, és befejeződött az átváltozásod. De arról fogalmam sincs meddig jutunk el, vagy hova tudunk húzódni ketten. Eddig mindig egyedül jártam, kevesebb problémával jár.
- Értem. –bólintottam mikor már nem folytatta.
- Következő kérdés? –dobolt tovább az asztalon.
- Miért változtattál át?! –tettem fel a leginkább érdekelt kérdésem. Az ujjai megpihentek az asztalon és elgondolkozott egy pillanatra.
- Nem is tudom. –méregetett és ez rettentően zavarba ejtett.
- Ezt mégis hogyan érted?! Mármint én úgy gondoltam van oka, hogy áthoztál. –kissé tátott szájjal és felhúzott szemöldökkel néztem rá. Meglepett, nem is kicsit, nem akartam elrejteni ezt.
- Ez egy nagyon bonyolult kérdés Elina. –dőlt kissé előre, ujjbegyeit összeérintve figyelte a bőre alatt száguldó friss vért.
- Láttál valamit az emlékeimből, mikor először vért adtam neked? –pillantott fel rám várva a reakciómat. Láttam ugyan, de csak homályos foltokat, semmi kivehetőt, így nyugodtan inthettem nemet.
- Rendben. Akkor ezt a kérdést engedelmeddel megválaszolnám akkor amint magam is tudomására jutok. –nézett fel rám. Hihetetlen ez a fazon csóváltam meg a fejem.
- Úgy sem tudok mást tenni. –rántottam egyet a vállamon, mintha ez csak egy egyszerű dolog lenne.
- Nem maradsz váltasz nélkül Elina! –mondta és ígéretnek hangzott ahogy kiejtette a szavakat.
- Jól van, jól van. –ültem vissza az ágyra. A némaság köztünk betöltötte az egész apró teret és fullasztóvá vált a szoba. Végül felállt és hozzám léptett majd félig fekve félig feltámaszkodva mellém helyezkedett a heverőn. Hallottam az ereiben lüktető vér apró pulzálását és máris nem volt olyan kínos a némaság.
- Kérdeztél a jelenről, a jövőről. Jól gondolom, hogy a harmadik kérdés a múltra vonatkozna?! –szólalt meg végül. Én nem néztem rá, csak bólintottam. Igaza volt, tudni akartam a múltját, az új lényem történetét. Mindent, de mégis hogyan fogalmazhatnék meg milliónyi gondolatot egyetlen feltehető kérdésbe?! Nem tudtam, így inkább hallgattam tovább a lágy lüktetést ami felőle áradt. Egy kéz megfogott és lassan, de biztosan maga felé húzott, míg az egész testem hozzá nem simult az övéhez.
- Elmondok neked egy régi-régi történetet. –kezdett bele a mesébe én egyszerre hallgattam a szavait és a testének dallamos zenéjét.
- Régen, mikor még az ősi istenek az emberi élet fontos szereplői voltak, a kötelék szoros és fontos volt, ahogyan a föld kapcsolódik az éghez. A halandók hittek, áldoztak, és imádkoztak a halhatatlanokhoz akik jobbá tették az életüket. Úgy beszélik Ogmios az öröm és halál istene mikor épp a földet figyelte megpillantotta őt, Morganat. Morgana mint emberi, mint isteni szemmel is lélegzetelállító teremtés volt. Ogmios attól a naptól állandóan figyelemmel kísérte a nő minden mozzanatát. Ám épp ez a kitüntetett figyelem hozta el a legnagyobb bajt a boszorkány életében. rengeteg férfi próbálta meghódítani a vadon leányát, de ő a legjobb személyt akarta kiválasztani. Ogmios elvakultságában elvette a kérők életét, Morgana tudta nélkül. A halál istene vágyának pecsétjével sújtotta a boszorkányt, míg végül a bolygók együttállása lehetővé nem tette eljövetelét a halandók földjére. A halhatatlan meglátogatta hát a gyönyörű asszonyt, kit megbűvölt az istenség lénye, de még így is tartotta magát. Ogmios olyannyira biztos volt magában, hogy nem bírta elviselni a boszorkány vonakodását és asszonyává tette mielőtt az még önként adta volna magát. Az istenség vágyait kiélve és diadalittasan tért vissza az égbe sorsára hagyva Morganat.
A boszorkány meggyűlölte az embernek hitt lényt és vele együtt minden férfit a földön, így az újabb hódolók kínkeserves büntetéssel szabadultak csak ki a boszorkány erdejéből. Gyorsan terjedt a szóbeszéd az elátkozott erdő boszorkányáról, és a korábbi semleges ismerősök is ellenségesen viszonyultak Morganahoz. Féltek tőle és elkerülték, míg végül teljesen magára nem maradt. Senki sem láthatta milyen titok okozta e szörnyű változást. Egy különleges gyermek fejlődött, majd született meg a napéjegyenlőség idején, mikor a fátyol oly vékony az élők és holtak birodalma között. Morgana szíve fagyos veremmé vált, mikor remény vesztve látta, fia született. Aki arra az egyetlen férfira emlékeztette akit mélységesen gyűlölt. Dühében végezni próbált a gyermekkel, ám mielőtt lesújthatott volna a bűvös erejű kőtőrrel Ogmios megjelent a fiáért. A nap tökéletes volt a halál istenének, hogy ismételten a földön járjon. A férfi tudatta a boszorkánnyal, hogy a gyermek sem emberi, sem túlvilági lény, de Morgana nem hitt neki és megsebesítette a kicsit, ám a sem nem bizonyult halálosan végzetesnek. A gyermek sebezhető, de elpusztíthatatlan. Az istenség ezt látva undorodva fordult el utódától akinek nemes vérét beszennyezte a halandó anyja. A boszorkány szörnyűséges átokkal sújtotta Ogmios vérét. A halál éles fogát vicsorgatva tűnt el örökre Morgana szeme elől. A félvér gyermeket hátra hagyva kudarca sokáig kísértette az istenséget. A boszorkány bármennyire is akarta képtelen volt sorsára hagyni az átokkal sújtott gyermeket. Szívében egyszerre lobogott a gyűlölet és az anyai ösztön tüze, így vonakodva bár, de elfogadta az apró lényt. Félt tőle, viszont saját véreként az emberi részét hamar megszerette és a félelem lassacskán átváltozott féltéssé. Már nem a gyermektől tartott, csak az ogmiosi vér felébredésétől. Rettegett a naptól, mikor fia elveszti önmagát.
Nuada úgy nőtt fel, hogy semmit sem tudott az átokról, apjáról, lényéről. Számára csak és kizárólag az anyja létezett. Bár nem értette a sok szabály és tiltást, nem hagyta el az erdőt ahogyan azt megígérte még apró gyerekként. Barátai az erdő és minden lénye volt, akikkel különleges kapcsolatot alakított ki az évek során. Szülei öröksége nyomán szépséges ifjúvá cseperedett. Magas volt, izomzata még ruháján keresztül is jól kivehető. Farkasokkal vadászott, medvékkel halászott, sasok röptét követve szelte át az erdőséget. Hollófekete haja vállát seperte, rakoncátlan tincsei állandóan arcába hullottak eltakarva ezzel a ragyogó, mélységes, zöld szempárt. Orra vonala nemességet sugárzott, álla nem túl nagy, ajkai vonala kissé felfele hajlott, így csibészes mosoly hatást keltett állandóan. Arcát mintha tökéletesre és simává csiszolták volna az istenek. Morgana szeretettel figyelte mindig ténykedő fiát, ki cseppet sem hasonlított apjára. Egyre gyakrabban feledkezett meg a múltról, ám valahányszor eszébe jutott az a bizonyos nap, szíve elszorult a tudattól, hogy micsoda átokkal sújtotta gyanútlan gyermekét. Számtalan próbálkozást tett az átok megtörésére sikertelenül. Lassacskán elvesztette a reményét annak, hogy feloldozhatja fiát, megmentve őt a rá váró keserű sorstól.
Nuada a 20. születésnapja előtt néhány nappal épp a folyóban halászott pár fiatal medve társaságában, mikor egy idegen tévedt az erdőbe. A halandó messziről érkezett, nem ismerte sem a tiltott erdőt,sem a rengeteg legendát és rémmesét ami világot látott az évek során. A lány egyenesen Nuada irányába tartott a megsárgult levelű fák sátra alatt. Teljesen magával ragadta a természet gyönyörű varázsa, míg meg nem hallotta a hangos beszédet és nevetést. Egy még búvóhelyet biztosító bokor mögé húzódva pillantotta meg a folyó közepén álló férfit és mögötte a medvéket. Fel akart kiáltani, hátha ezzel megmentheti még az ifjú életét, ám ekkor a háta mögül fenyegető morgás hangzott. A lány remegve fordult szembe a vicsorgó farkassal, és próbált lassan bebújni a bokor ágai közé. A fenevad lassan közeledni kezdett felé, hatalmas fogai közül ki-ki freccsent a nyála. Sárga szemeiben tükröződött a lány rémült tekintete. Szürke bundáján apró vízcseppek fénylettek, ami veszélyessége ellenére is gyönyörű kinézetet adott a farkasnak. Az állat pár lépés után megállt, majd felvonyított, mintha csak társainak jelezte volna a vacsora helyszínét. A lány halálra rémült, teljesen megfeledkezett a bokor túlsó oldalán lévő ifjúról, vagy a medvékről, nemhogy a bátorságát összeszedhette volna a segítség kéréshez. A farkas nem ment közelebb hozzá, csak várt a sarokba szorított reszkető zsákmány menekülési útját elállva. A távolból több helyen is válasz érkezett a hívásra különbező hosszúságú és dallamú vonyítások formájában. Ám végül a bozótosból nem egy csapat szőrös fenevad bukkant elő, hanem az a férfi akit a lány a folyóban látott. A meglepetéstől és a félelemtől, a lány felsikoltott. Összeszorított szemekkel rejtette el arcát kezeivel és kuporodott le a bokor aljában. Mikor percek múltán is élt, valamint nem hallott semmi véres dologra utaló hangot, kinyitotta szemeit és elcsodálkozott a látottakon. A farkas akár egy kölyök kutya a hátán fekve hagyta, hogy az ifjú vakargassa a hátát, miközben ő maga a levegőben dobolva élvezte a kényeztetést. A fiú hosszasan és érdeklődve figyelte a lány arcán átrobogó érzelmeket. Percekig tartott mire lelassult a szívverése és megszokta a helyzetet annyira, hogy nem rettegett. Mikor előbújt a bokorból Nuada döbbenten hátrált kissé. A lány ezt észrevéve dallamos hangon felkacagott. Keze elengedte az eddig szorongatott köpeny ráncos anyagát, szabad utat engedve ezzel a női vonalai kivillanásának. Vadászcsizmába bújtatott lábai hosszúak és vékonyak voltak. Ruházata bár férfias volt, hasonló Nuada nadrágjához és ingéhez, mégis kecsességet sugárzott a törékeny lánynak. Haját még mindig takarta a köpeny csukja ám egy rakoncátlan tincs felfedte a titkot a kíváncsi fiú előtt. Színe hollófekete, mi éles ellentétben állt hófehér bőrével amit talán csak nagy ijedtség fakított ki ennyire. Melegséget árasztó barna szemei, már nem voltak annyira kitágulva, mint korábban. Nyugalommal bújtak meg az őket óvó hosszú szempillák gyengéd ölelésében. Ajkai akár a friss vér, oly vörösségben sütkéreztek az ifjú figyelmének központjában. Nuada legszívesebben újra és újra végigsimította volna a puha párnácskákat, míg megpróbált volna elveszni a barna szemek titkait kutatva. Mivel még sosem látott külhonit, így erdei nimfának, vagy kósza mezei tüneménynek hitte a lányt, miről anyja annyit mesélt gyerekkorában. Érezhető volt a vonzódás közöttük, szinte tapintható puha sálba burkolta a két idegen fiatalt. Lassan elindultam a másik felé, míg végül a leheletük egymás bőrét súrolta. A farkas megunta a várakozást. Ahogyan elgaloppozott mellettük, megtörte a varázslatos pillanatot. A távolságból hangzó vonyítás vetett véget a találkozásnak. Mindketten a hang irányába fordultak, ám csak Nuada értette a hívást. Vonakodva bár, de felvette a kifogott halakat és reménykedve pillantott újra a lányra. Bár ha igaza van, többé nem láthatja a titokzatos szépséget, így próbálta elraktározni az összes apró részletét. A lány már azt az utat nézte amelyen eljutott idáig. Egy szó, egy név nélkül váltak el, örökre emlékezetükbe vésve találkozásuk perceit…

Nincsenek megjegyzések: