2011. január 24., hétfő

8. Újratalálkozás

A hatodik évemet töltöttem biztonságban és vérben új családommal. A képlet egyszerű volt, mindenki részt vett mindenben. Azaz majdnem mindenben. Michael kitűnő mód kordában tartotta a népes különböző vérmérsékletű lények táborát. Szinte minden tulajdonságból akadt példa nemre, szokásokra, etnikai, vallási, és szexuális hovatartozásra egyaránt. Főként Nickkel voltam beosztva beszerzés esetén és cseppet sem bántam. Régebb óta ismertem, mint bárki mást a fészekben és a stílusa –már amikor jó kedvem volt- nagyon is illett az enyémhez. Afféle kerülendő páros lettünk, egy idő után. Segített átjutni a nehezebb időszakaimon, én pedig cserébe összehoztam a régóta kiszemelt vámpírhölggyel. Már-már barátnak nevezhető viszonyt véltem felfedezni kettőnk között. A nappalok egy fészekben másként telnek, mint a nomád, költözködő vámpíroknál. Nem alszunk, és egy nap 48 órából áll, de csak azért, mert Michael szereti úgy mondani, hogy mi minden nap táplálkozunk, mint az emberek.
A fogadtatásom, ahogy Nick is megmondta borzasztó volt. Érezhetően gyűlöltek jó páran amiért nem tudták mire vélni Michael figyelmét amit rám irányított. A család tagjainak megvan a beosztása, mikor urukhoz járulhatnak. az időpont és a kiszabott mennyiség jelenti talán a legnagyobb kitüntetést, és ahogy Nick magyarázatából kihámoztam a péntek este – ami az enyém volt – nagyon is különleges. Nos, nekem csak annyit jelentett, hogy Michael és Jane társaságában kellett mutatkoznom a vámpíros eseményeken amit előszeretettel rendeztek ebben az időpontban. De akadt jó pár véletlen találkozás a ház urával ami tovább növelte értékemet a közutálat színterén. Nick persze jókat röhögött amikor elmesélt egy-egy hallott ellenem irányuló elképzelt merényletet. Bár meg kell mondanom élveztem volna egy kis harcot, mert az edzőterem számomra nem volt elég, de Michael személyes védelme ellen senki sem mert lépni. Hat év alatt megannyi órát töltöttem el az új mesteremmel, de egyetlen percre sem éledt fel bennem az a részem ami élt, míg a doktorral éltem. Főként beszélgettünk magányosan töltött szabad perceinkben, de egyszer kétszer Michael lépni próbált a kapcsolatunk másféle irányba terelésével, de szerencsémre vagy sikerült hárítanom, vagy valamelyik féltékeny társam megzavart minket. Az ittlétemet megpecsételő csók óta, így igazából semmi sem történt közöttünk, amit én cseppet sem bántam. Épp az edzőterembe tartottam magammal ráncigálva Nicket aki nem nagyon örült, hogy megint laposra akarom verni, de nem akartam eltompulni, ha igaza volt anno Michaelnek és akadnak még ellenségeim, nem várhatok örökké segítséget másoktól, az nem az én stílusom.
- Elina! –szólított meg minket Michael a lépcsőfordulóról.
- Michael. –néztem fel rá és vártam. Nick csak pár lépéssel később állt meg, talán nem érezte a férfi kisugárzását?! Lehetséges.
- Lenne egy fontos feladatom a számodra. –jött le a lépcsőn.
- Mi lenne az? –csillant fel a szemem, talán végre valami jó kis keményebb feladat. Észre vette a lelkesedésemet és elmosolyodott.
- Attól tartok csalódást fogok okozni, de tényleg fontos feladat. El kellene hoznotok egy vendéget a reptérről. Valamint a szolgálatára kell állnotok.
- Kicsodát? –lepődtem meg, ez nem feladat, ez inkább sofőr munka.
- Biztosan meg fogod ismerni amint megpillantod. –siklott végig a keze a korláton.
- Értem. Mikor érkezik a repülőgép? –húztam el a számat.
- Jó kislány. –tette a fejbúbomra méretes kezét. Ilyenkor mindig kölyöknek érzem magam, és cseppet sem értékelem.
- Szóval?
- Fél órán belül.
- Szuper. –sóhajtottam. –Nick edzés elnapolva, meló van. –nem érdekelt, hogy kiérződik a hangomból nemtetszésem. Egy ilyen dolog nagyon nem hiányzott, ráadásul tuti, hogy nem az elmúlt fél percben derült ki, hogy érkezik ez a valaki. Nick bólintott, majd elindult a szobája felé, hogy átöltözzön. Kíváncsi vagyok, vajon akad e neki sofőr szerepjáték ruha. Ezzel a gondolattal és egy széles vigyorral indultam levetni az edzőruhám és felvenni valami alkalomhoz illőt. Fél perc erős töprengés után lemondtam a fekete kosztümről a nyári forróság miatt. Pedig először akartam kérni még sofőrsapkát is, csak hogy láthassam Michael meglepődött arcát. Az ilyen apró kis csínytevések feldobják a napjaimat. Öt perccel később már lent vártam Nicket a garázsban.
- Hihetetlen vagy, tudod?! –csóváltam a fejem.
- Mi van?
- Azt mondják, hogy a nők készülődnek sokáig. Itt rohadok már vagy tíz perce és csak most bukkansz elő.
- A nők igen, de te Elina, csak mellesleg vagy nő. –vigyorgott rám szélesen.
- Hahaha, de akkor te meg igazi nő vagy. Elvégre úgy ütsz, mint egy lány. –ültem be a sofőr ülésre. Nick nem törődött bele, és az ajtóhoz állt, mire lehúztam az ablakot. –Igen?!
- Én vezetek. –nézett le rám.
- Bocs szivi, de nem. –húztam fel az ablakot, felraktam a napszemüveget és beindítottam a motort, míg a társam megkerülte a kocsit.
- Tudod néha nagyon nem jó veled. –nézett rám ahogy áthaladtunk a városon.
- Ha jól tudom nem a menyasszonyod vagyok, hogy jó legyen. –álltam meg a lámpáknál. Michael mosolya járt a fejemben, kissé furcsa volt és elgondolkodtatott.
- Nem úgy értem, csak nem tudom, hogyan álljak hozzád.
- Mármint?
- Néha komolyan úgy viselkedsz, mint egy férfi.
- Csak nem bánt, hogy tökösebb vagyok nálad?! –néztem rá vigyorogva és indultam.
- Látod, erről beszélek. –mutatott rám.
- Tudod ez csak azért van, mert így próbálom leplezni a zavaromat.
- Tényleg? –nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Nem! –vigyorogtam rá. Leállítottam a kocsit, majd kiszálltam. A lég kondi hűvöse után perzselő forróság és olvadó aszfaltszag vett körül. Már örültem, hogy nem maradtam a hülye ötlet mellett, itt sültem volna ropogósra. –A hivatásos sofőrök hogy élik túl az ilyet?
- Nekik nincs ilyen szórakoztató társuk. –szállt ki ő is.
- Te jó szagú málnabokor. Most egész nap duzzogni fogsz? –húztam kissé le a szemüvegem, hogy ránézhessek.
- Mind a 48 órában ami még hátravan a napból. –vigyorgott rám, ezzel el volt intézve minden.
A reptér zsúfolásig megtelt, valami nagyszabású dolog volt a városba és több helyet le is zártak.
- Szerinted a vendégnek köze van a felforduláshoz?
- Nem lepne meg. Ha csak egy mezei üzletről lenne szó, Michael az embereket küldte volna. –álltunk meg az érkező oldalon.
- Ki lehet az? –nézett le rám Nick.
- Nem tudom, de azt mondta felismerem, ha meglátom. –az agyam folyamatosan kattogott, hogy mégis ki lehet az. Kit rejtenek ennyire a titkok? A kérdések nem hagytak nyugodni, míg be nem mondták, hogy a gép megérkezett, majd egy következő is. –Csodás tömegnyomor lesz. –sóhajtottam fel.
- Felvegyelek a nyakamba? –vigyorgott a vámpír.
- Tudod, néha nagyon nehéz veled. –néztem fel rá, mire még szélesebb lett a mosolya.
A tömeg kizúdult a fogadó térbe, ölelkező emberek és kiabáló ismerősök mindenfelé, sehol egy vámpír.
- Talán a második csapat. –vigasztalt Nick, mikor látta a csalódott arcomat.
- Még mindig nem megy nekem ez a megérzősdi Michael pedig tudatában van. –sóhajtottam és elfordultam, hogy felvegyem a vizet amit a bejárat mellett vettem. Ekkor megéreztem egy ismerős kisugárzást, a szívem vadul kalapálni kezdett, és a gyomrom összerándult. Nem lehet, ő nem lehet itt. Próbáltam magam lenyugtatni, de ez egyszerűen képtelenségnek látszott. Az üveget ropogtatva fürkésztem az ajtót és vártam, hogy a remélt személy lép ki.
- Jönnek, egy csapat vámpír. –húzta ki magát Nick.
- Érzem. –így is volt, a csapatot tisztán ki tudtam venni, de akire én figyeltem nem velük érkezett. A rosszullét kerülgetett és a vágy, hogy feltépjem az ajtót és megkereshessem őt. Gyerünk már! Doboltam a lábammal idegességemben.
- Nyugi, totál kész vagy. –fogta meg a vállam Nick. Végre kinyílt az ajtó és előlépett jó pár vámpír, de egyiket sem ismertem.
- Hol vagy már?! –fürkésztem a tömeget és megpillantottam egy ismerős arcot. Banyek, ugye nem?! Jaj ne már! Miért teszed ezt velem? –nyüszítettem fel amikor felismertem a vendégünket.
- Mi van?! –nézett rám döbbenten Nick.
- Áh, hát itt volnánk. Elina, jó viszont látni. –lépett hozzánk gyomorforgató mosollyal a férfi.
- Conrád. Üdvözöllek nálunk. –hagytam megint a formális kézcsókot. Valahogy, még mindig inkább üthetnékem támad, mintsem olvadozzam tőle. Kellemetlen pillanatok és emlékek előhírnöke volt, ráadásul a mai napig gyűlölöm.
- Nem is reménykedhettem ilyen csodás fogadtatásban és ilyen bájos ifjú kísérőben. –karolt belém.
- Conrád, még mindig túl hízelgőnek látsz. –mosolyogtam rá, bár inkább egy késsel metszettem volna le a mosolyt az arcomról. „Ifjú” mi?! Idősebb vagyok nálad.
- Remélem azért nem veszed zokon. –tetetett meglepettséget.
- Mi járatban nálunk? –váltottam témát. Térj a tárgyra, hogy minél hamarabb letudhassam. Michaelnek is megmondom a magamét az már egyszer fix.
- Nos, lesz egy jótékonysági gála és én lennék ez egyik fő szponzor.
- Értem, szóval hivatalos ügy.
- A legnagyobb sajnálatomra. –meghiszem azt.
- És ők? –mutattam a kissé távolabb várakozó csapatra.
- A munkatársaim, Michael szállást és segítséget ajánlott nekünk az ittlétünk során.
- Értem, ez esetben, Michael állja a taxit, mert ugyanis nekünk csak egy vendégről szólt, ennyien pedig nem férnek be a kocsiba.
- Rendben. Máris megbeszélem velük.
- Sajnálom a kellemetlenséget. –fordultam el telefonálni.
- Mi ez az egész? Honnan ismered a pasast?
- Bár ne ismerném, akkor most nem lennék felhúzva. –toltam fel a szemüvegem, hogy ne villogjon a tekintetem. –Kimegyek telefonálni. –hagytam magára a csapatot. A kinti forróság a fejembe nyomta az összes vért ami felgyülemlett bennem, csak még dühösebb lettem Michaelre.
- Tudtad, hogy ha megmondod, nem jövök el, mi?! Oh, igen. Jó napot, szeretnék kérni 4 taxit a repülőtérre. Michael Sowman névre. Köszönöm. –ahogy leraktam a telefont úgy döntöttem kell még pár perc mire elpárolog kissé a mérgem, így a távozó embereket figyeltem. Hirtelen megint megéreztem az a különleges kisugárzást. A fejemet kapkodva forogtam a tömegben, mint valami idióta, de sehol sem láttam kimagaslani a tömegből. Ahogy megálltam szembe találtam magam egy barna szempárral aki pislogás nélkül nézett. Döbbenten álltam tekintetében ami olyan ismerős volt valahonnan régről.
- Elina. –állt meg mellettem Nick és Conrád. –Mehetünk?
- Persze. –néztem még mindig az ismerős szemeket amikben annyi melegség és aggódás csillant meg. Hol találkoztam már vele? Ahogy a vendégem magára akarta vonni a figyelmemet érintésével elkaptam a fejem. –Mehetünk. –pillantottam újra vissza, de már csak alig tudtam megfigyelni a távolodó alakot. Egy sráchoz tartoztak akit tudom, hogy sosem láttam, de akkor mi ez a különös érzés? Miért volt ennyire ismerős ahogy belenéztem a szemeibe? Mire észbe kaptam az anyósülésen bámultam ki szótlanul az ablakon. Nick vezetett és szerencsémre szóval tartotta Conrádot,de fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. Nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy ismerősre bukkantam. Az emlékeim között kutatva töltöttem az út hátralévő részét a villáig. Conrádot a főbejáratnál várta már Michael aki mosolyogva nézett rám, de valamiért elkomorult.
- Hajts tovább. –fordultam el az ablakból és örültem, hogy megszabadulok tőlük, még mindig felpörgött bennem az ideg amiért közük volt a sorsomhoz.
- Most komolyan. Neked meg mi bajod? –parkolt le a garázsban.
- 10 perc. Edzőterem. Ne késs. –pattantam ki a kocsiból és egyenesen a szobámig rohantam. –Ki kell tisztítanom a fejemből, mert nem lesz jó vége. –néztem a tükörbe már átöltözve. Kényelmes tempóval indultam ismét le a lépcsőn, de belefutottam Conrádba.
- Látom sosem maradsz tétlen. –nézett végig rajtam mosolyogva.
- Szeretem formában tartani magam. –viszonoztam mosolyát, majd elmentem mellette. –Hosszú lesz. –sóhajtottam miután eltűntem a látóköréből. Nick nem késett. Vagy túlságosan is érdekli a válasz, vagy épp megijesztettem. Azért ez kicsit vicces gondolat, hogy pont én riogatok vámpírokat.
- Furcsa vagy ma. –próbálkozott ismét Nick nyújtás közben.
- Ne beszélj, mert nem lazulsz el. Aztán megint elverlek. –csóváltam a fejem. Bármennyire is örültem a társaságának sosem értettem, miért is vereti el magát minden alkalommal. Talán mazochista, ki tudja.
- Kész vagyok. –vette fel a védőfelszerelést. Tudom, hogy nem kell, de felesleges gyógyulásra mégsem kárhoztatnám, így muszáj. Még pár csontomat megropogtatva ellazultam és már kész is voltam.
- Kérdezhetsz! –támadtam rá, sikeresen hárított, így lehajolva kerültem meg és próbálkoztam eltalálni hátulról. Ma szemfüles volt, és nem könnyű eset, mint szokott.
- Miért lettél olyan ideges a pasastól? –kapott felém, de hátraszökkentem.
- Mert miatta kötöttem ki itt és csúnyán. –támadtam ismét a hasára. –Legalább is ő volt a kiindulópont.
- Ő volt azaz estélyen? –rúgta ki a lában, mire bukfenceztem hátra párat.
- Pontosan. –pattantam fel. –Az a szemétláda kavart meg mindent. –lépdeltem végig az egyik mesterségesen kialakított akadályon és ugrottam feléje eltalálva a vállát. Megtántorodott, de el nem esett.
- És mi volt az a hülyeség a reptéren? –rázta meg magát és ugrasztotta vissza a vállát. Megálltam egy pillanatra és elgondolkoztam. Ő ezzel nem törődve kapott el és csavarta meg a karom. –Nincs bambulás Elina. –vigyorgott a fülembe. –Eddig már kettő:null.
- Nem tudom. –roppantottam ki a vállam, hogy szabaduljak, majd hasba rúgtam. –Éreztem valamit. Valakit. –álltam le ismételten ahogy bevillantak az ismerős szemek.
- Kit? –nézett rám értetlenül, majd a falnak szegezett. Hosszú karjait kihasználva kellő távolságra tőlem bámult rám.
- Lehetséges, hogy valakinek a gyereke olyan tekintetet örököljön, mint az a valaki?! –kérdeztem Nick arcán cikázó tekintettel.
- Hogy mi? –gondolkodott el egy kicsit. –Kétlem. Azt hiszem a tekintet egyedi, mint az ujjlenyomat. –a két karját megfogva először térdén, majd combján megtámasztva magam emelkedtem feljebb, végül a hasfaláról elrugaszkodva löktem őt hátra, magamat pedig a levegőbe. Nem számított rá, így a padlón kötött ki. Ahogy leértem mellé a mellkasára térdeltem.
- 2:1. Ne bambulj el. –ekkor taps törte meg a kettőnk csendjét. Michael és Conrád állt a teremben, észre sem vettük, hogy mióta lehettek ott.
- Bámulatos. –lelkendezett Conrád. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen törékenynek tűnő hölgy ilyen harcedzett legyen. –mondta Michaelnek. Hahó, itt vagyok az istenért!
- Igen, jobb némely hivatásosnál is. –mosolygott rám Michael.
- Felkelnék. –mondta nekem Nick, így lemásztam róla.
- Miért vagytok itt? –kérdeztem kissé dacos hangon.
- Bocsánatodat kérem Elina, de érdekelt, hogy mégis milyen testőröket szánt nekem Michael barátom az itt töltött időre.
- Testőröket? –néztünk össze Nickkel.
- Igen. Az lesz a feladatotok, hogy Conrádra vigyázzatok az elkövetkező napokban, míg a vendégszeretetünket évezi. –Banyek. Remélem nem szándékozik sokáig lenni.
- És minek a testőr? –kérdezte Nick. Ez tényleg jó kérdés. Nekem eszembe sem jutott.
- Még sem hagyhatjuk csak úgy magára egyetlen kiemelt társunkat sem. –válaszolt Michael. Jogos, de ez nem válasz. Minek érkezett akkora csapattal, ha most meg nem jó neki. –A részleteket vacsora után megbeszéljük. –nézett rám Michael. Oh csodás, ráadásul péntek van az én napom.
- Rendben. –bólintottam, majd elfordultam tőlük. Részemről letudva a dolog legalább is egyenlőre. Nick várt a támadásomra, így könnyedén hárított, majd eltalálta a kulcscsontom amitől ha lett volna könnyem, biztosan kicsordul. A két magasabb rangú férfi még mindig figyelt minket. –Mára ennyi. Kösz Nick! –mosolyogtam rá, majd otthagytam a csapatot. Menekülni minél messzebb, csak ez hajtott. Eltűnni innen és végre elfelejteni a reptéren történt dolgokat. Gyorsan letusoltam, majd átöltözve a nyakamba vettem a város.
Délután 4 volt, a nap még magasan járt, az emberek boldog sütkérezésben töltötték idejüket. Több turista csoport is járta a nevezetességek helyszíneit, és kicsit több rendőrt láttam a kezdődő programsorozat miatt. Mindenfelé táblák hirdették az esemény, és a jótékonysági célt. „A világ jövendő sportolóiért” címmel futott az egyik ágazat amit nekem is meg kell látogatnom Conrád miatt. Bár érdekelt volna korábban, de mostanra minden vonzó pillanatát elvette a tudat, hogy egy önelégült seggfejet kell pesztrálnom. Remélem tényleg akad akitől meg kell védeni és nem csak játszadoznak velem. Az utcán sétálva hirtelen megtorpantam.
- Mégis mikor lettem és ennyire fontos? –töprengtem el, hogy már megint kezdek paranoiás lenni és túl sokat képzelek magamról. A park felé vettem az irány, hogy a friss levegőn és a padon ücsörögve végre rendes képet alkothassak az életemről. Valamint megpróbáljam elfelejteni a korábbiakat. Hátra dőlve a lombkoronán átszűrődő kellemes fényben csukott szemmel próbáltam tudomást sem venni a világról. Ám újra és újra belopta a gondolat a fejembe magát, hogy az Ő energiáját éreztem, valamint ismerem azt a tekintetet valahonnan. Kényelmemben ásítottam egyet amire már rég nem volt példa, úgy körülbelül jó hat éve. Először furcsa volt a közösség amihez tartoznom kellett. Valóban kellett?! Vagy a szívem mélyén akartam? Vagy egyszerűen a két rossz közül az egyiket választottam? Nem tudtam választ adni a ki sem mondott kérdésemre. Egy újabb dolog került fel a listámra ami már így is kellemetlenül hosszúra nyúlt. Valamint aminek az elejére most a délelőtti történések kerültek. Régen éreztem utoljára mesterem energiájának tisztaságát, talán csak a vágy, vagy a rossz érzékelőim tréfáltak meg, hisz akkor látnom kellett volna. Nem hagyna egyedül, nem hagyna kétségek között. Mondjon bárki bármit róla, én éltem vele abban a pár évben és én láttam benne azt amit másnak nem mutatott ki. Felidéztem magamban mosolyát, hangját ami még mindig a fülemben csengett, illatát amit azóta sem éreztem sehol senkin. A legkülönlegesebb férfi volt az életemben, nem is. A legkülönlegesebb férfi az életemben. Bármennyire is akartam nem tudtam őt gyűlölni és dühített valahányszor Michael próbálta másként beállítani. Emlékeimből előtört az a gyönyörű szempár ami óvó tekintettel követett folyton. Innen pedig egy lépést sem kellett tennem, hogy egy hirtelen váltással a srácra ne gondoljak. Tudom, hogy találkoztam már valahol vele. Valaki más arcáról nézett már rám egyszer. Ha hinnék a reinkarnációban akkor mondhatnám, hogy egy másik életében talán pont az egyik áldozatom volt. De nem hiszek, sőt valami olyasmi is volt a dologban, nem ilyen rövid idő alatt bukkannak fel ismét az emberek, vagy mit tudom én mi. Lehet utána kellene néznem, vagy inkább elfelejteni a francba az egészet. Úgy sem látom ismét. Bele kellene törődnöm egyszerűen.
- Miért nem megy? Biztos rosszul lettem összerakva, vagy valami ilyen kozmikus defektet kaptam amikor a doktor átváltoztatott. –sóhajtottam fel, majd kinyújtóztam. Élesen belém villant az érzés, újra itt van. Itt a közelben. Éreztem a jelenlétét és a hívó kapcsolatot ami köztünk volt.
- Nem lehet. –pattantam fel hirtelen és vizslattam a környéket. Nem lehet, hogy ő az, vagy mégis? Akkor miért nem mutatkozik? Mire jó ez a macska-egér játék? Vagy talán már nem is kellek neki, mióta…Nem ha így van akkor mondja meg a szemembe. Ezt már nem hagyom annyiban, most nincs semmi ami megzavarhatna. Egyenesen a vonzódás irányába mentem. A sétány másik feléről éreztem, olyan közel volt, hogy szinte bizsergett a bőröm. Futni kezdtem, mert féltem megint eltűnik, hogy csak egy árnyékot találok a helyén. Nem, még mindig itt van, egyhelyben ácsorog. Vár, talán arra vár, hogy végre megtaláljam. Nem törődtem a szabályokkal és átvágtam a bokrok között. Ahogy végre átjutottam az utolsó ágakon is ott voltam. Végre, újra egy helyen voltam vele. Kerestem a tömegben, de nem láttam, túl sokan voltak. Valami előadásféleséget tartottak. Egy pasas beszélt és rengetegen figyelték. Nem láttam, de még éreztem, hogy maradt. Nem tűnt el, csak én nem látom. A tömegen préseltem át magam, fürkészve, hátha megpillantom az alakját, vagy megérzem az illatát. A fejemben újra és újra a hívogató hangját hallottam. Már csak pár lépés, de még mindig nem pillantottam meg. Hol vagy? Miért rejtőzködsz. Kinyújtottam a kezem és elkaptam a karját. Villámcsapásként cikázott át bennem egy furcsa érzés. Végre átverekedtem magam az utolsó akadályon is. Ott ált ő, és a kezemet bámulta, majd lenézett rám. Csillogó szemében ismét a barátságosság és az aggodalom szikrája csillant fel. A reptéri srác karját szorongattam reménykedve kapaszkodva egy másik személy után sóvárogva. A barna szempár pedig meglepetten kerekedett el, majd az ismeretlen ismerős ajka kissé megremeget és hirtelen magával rántott. Nem ellenkeztem, a végére akartam járni az ügynek, így nem kellett húzni maga után, önként követtem. Kiértünk a tömegből ő pedig egyre csak távolodott. Értetlenül vizslattam, cseppet sem volt ismerős, leszámítva a szemét. Két sarokkal arrébb amikor már nem volt senki az egyik beugró részen hírtelen megállt.
- Semmit sem változtál. –nézett rám mosolyogva.
- Ki vagy te? –döbbentem meg és lassan ejtettem ki a szavakat.
- Azt mondták, csak kitaláltalak. De nem, hiszen itt vagy. –fogta meg a karom. –Látlak téged, és más is lát. –tekintete csillogott a megkönnyebbüléstől.
- Ki vagy te?! –kérdeztem ismét még lassabban.
- Jah igen. Iván vagyok. Iván Daskov, de neked talán úgy ismerősebb, hogy egy kisfiú 6 évvel ez előttről. –leesett az állam, ő pedig, mint azon az estén önkéntelenül is megérintette a fogamat. Most nem volt kint, de ez a mozdulat és a tekintete visszarepített addig az éjszakáig.
- Nem lehet. De hiszen én… –dadogtam, és az emlékáradat elrepített arra a pontra amikor is nem töröltem ki az emlékeit. –Biztosan összekeversz valakivel, ahogyan én is korábban. –léptem hátra, hogy elmeneküljek.
- Várj! Ne nézz hülyének. Te is tudod, hogy igazat mondok! –nyúlt utánam.
- Nem, nem tudom. Soha életemben nem láttalak, és ez így tökéletesen jó. Mindkettőnknek! –próbáltam beültetni az elméjébe, de túl riadt voltam a sikerhez.
- Ne félj tőlem. –mondta szelíden, reménykedő arccal. –Nem mondtam el senkinek, hogy mi vagy.
- Úgy sem hinné el senki. –sziszegtem rá és leráztam magamról a kezét.
- Látod, igazam van. Nem tagadod. –mosolyodott el.
- Hagyj lógva öcsi! Jobb lesz úgy. –hagytam faképnél. Nem figyeltem merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni attól a vonzástól ami elvezetett hozzá. Bárki is okozta, rettentő kedves volt tőle. Arra döbbentem rá a sietős séta közben, hogy aggódom. Miatta, a titka miatt, de legfőképp érte és amit okozhattam benne azon az éjszakán. Talán meg kellene keresnem, de az is lehet, hogy ez az egyik legrosszabb ötletem ami valaha is volt, és hozzá kell tenni, akadt jó pár. Végül a park közepén levő tónál kötöttem ki. Egy kevésbé forgalmas helyen telepedtem le a fa törzsének takarásában. A vízen táncoló fények naplementéről árulkodtak. Hosszasan bámultam a csillogó tükröződést, míg a távoli zsibongásból ki nem szűrődött egy felém irányuló léptek zaja.
- Ott hagytál, csak úgy! –került elő a fa mellől Iván.
- Magasságos egek. Te meg mit keresel itt? –meredtem bele a fölém tornyosuló szempárba.
- Csak úgy otthagytál! –ismételte meg kissé felháborodott hangon.
- Mégsem ráztalak le! –ráncoltam a szemöldököm.
- Miért? –kérdezte kíváncsivá válva.
- Mit miért? Miért hagytalak ott? –bólintott. –Mégis mit kellene tennem?
- Azt hittem van magyarázat. –fordította el a tekintetét.
- Nincs. –húztam egyet a vállamon. –Ha csak emiatt jöttél utánam, már mehetsz is. –néztem újra a víztükröt.
- Hoppá. –hallottam vidám hangját és ugyan abban a pillanatban megéreztem friss vérének illatát. A legutóbbi táplálkozásom kimaradt. Most pedig még a mai adagom előtt jöttem el. Vére illata harapásra késztetett,de itt bárki megpillanthat. Egy véletlen erre futó ember és végem, vagy neki. Felesleges áldozat lenne.
- El sem hiszed, mekkora bajt keverhetsz ezzel. –meredtem magam elé. Némán elém lépett, és letérdelt a puha fűbe. Vérző ujjával az arcomra húzott egy vörös csíkot.
- Legalább nem felejtesz el újra, míg érzed a vérem illatát.
- Le kellene lépned. Most. –néztem rá haragosan. Csak tekintetem iránya változott, az izmaim megfeszülve és mozdulatlan dermedtségre ítélve maradtak. Ha most megmoccannék, rávetném magam.
- Válaszokat kell kapnom. –nézett mélyen a szemembe.
- Már megint miről? –sóhajtottam.
- Nem végeztél velem.
- Amint ez látszik is.
- Miért?
- Szerintem túl sokat kaptál a véremből. Már értem miért lehetek idegesítő…
- Szóval?
- Mert volt benned valami ami nem hagyta megtenni. Nem akartam egy ártatlan kisfiút kivégezni.
- De megharaptál.
- Mert akkor is ilyeneket csináltál. –pillantottam a vérző ujjára. –Sebesült voltam, te pedig kijöttél egyedül. Amikor pedig a számba nyúltál felsértette az ujjad. Nem tudtam megállni, hogy ne bántsalak. De nem bírtam elvenni az életet azokból a szemekből amik aggódva néztek rám. –meglepett arcot vágott.
- Értem. –köszörülte meg a torkát. Ez kíváncsivá tett. Zavarban van?! Vagy valami másra számított?! Csak néztem rá, míg végül ő kezdte el bámulni a vizet. Mellém telepedett, de egy távolságot tartott. Az első okos gondolat. –És miért nem derült ki eddig a létezésetek? –kérdezte végül.
- Mert a társaim nem olyan ostobák, vagy épp puhák, mint én voltam. Lássuk be, ki kellett volna törölnöm az emlékeidet.
- Hogy mit? Azt hogyan?! És miért? –pillantott újra rám.
- Egy bevált módszer, hogy a zsákmányt ne kelljen megölni.
- Szóval akkor egy félresikerült zsákmány lennék? –nézett maga elé. –Érdekes fordulat.
- Nem. Vagyis, az ég szerelmére. Nekünk nem kellene erről cseverésznünk. Egy szót sem kellett volna mondanom. Túl abszurd ez az egész. –álltam fel.
- A vámpír aki menekül egy fiú elöl. –nézett fel rám mosolyogva.
- Mit vársz? Bocsánatot, vagy nagy lélegzetű monológot, hogy mennyire sokat jelentett számomra azaz este? Ha a házban maradsz, most csak egy átlagos tizenéves lennél.
- Egy szóval sem mondtam, hogy baj, vagy bocsánatkérést akarok hallani. Engem az igazság érdekel, nem pedig az a rengeteg hazugság amivel teletömtek az évek során.
- Az igazság?! Az igazság? –bólintott. –Az élet szívás élve és holtan egyaránt. Ez a büdös nagy igazság. Most pedig menj haza, mielőtt még valami más nem feni rád a fogát.
- De még nem is…
- Mennem kell. Már várnak rám. –ugrottam fel a fa ágai közé, hogy ne tudjon követni. Megvártam, míg elsétált és csak akkor jöttem újból elő. –Tényleg mennem kell, mindjárt jelenésem van. –néztem az égre fintorogva. Semmi, de semmi kedvem nincs hozzá. Észrevettem, hogy séta közben furcsán bámultak az emberek, mire rájöttem mi lehet a baj. Iván vérét a kézfejemmel töröltem le arcomról, de nem bírtam megállni, hogy meg ne ízleljem. Egy furcsa vágy buzgott fel bennem ettől, de az esti várható történések miatt nem tudott igazán kibontakozni.
A naplemente fénye gyönyörű színben öltöztette a villát. Pár turista fotózkodott a kerítésen kívül és meglepődve figyelték ahogy elsétáltam az őrök mellett. Emberi szolgálat vámpíroknak. Ezen jól szoktam szórakozni. Vámpírok nyújtanak lehetőséget vámpíroknak, de a munkát mégiscsak emberek végzik el. Persze ők irányított, „karbantartott” emberek. A megnevezések elég lenézőek, de hát pár száz év a földön és máris mindenhatónak képzelik magukat. A kavicsos ösvényen sétálva éreztem Michael tekintetének hívogató hatását. Tiszta deja vu érzés. A kötelékem a ház urával teljesen más, mint a teremtőmmel volt régen. Michael szerint azért, mert ő az erejével nem akar annyira korlátozni, mint régen a doktor. Nem tudom, mennyiben igaz ez, de amíg nincs a fejemben és meg tudom őrizni a hidegvéremet mellette nincs gond. Persze ez csak a testi vágyak értelmében értendő, ugyanis túl könnyen fel tud bosszantani egy-egy apró megjegyzésével.
A személyzeti folyosón mentem az irodába, hogy véletlenül se találkozzak Conráddal.
- Túl nagy gonddal kerülöd a vendégünket. indította a beszélgetést Michael. Önkéntelenül felsóhajtottam. Semmi kedven nem volt róla beszélni, amikor legalább nem kell elviselnem a jelenlétét.
- Valakin le kell töltenem a mérgemet. Ő pedig önként lépett színre a szerephez. –ültem le miután Michael felém fordult a hatalmas ablakok előtt.
- Elina. Tudhatnád, hogy ha csak ez számítana milyen is lenne a Föld.
- Nekem mondod? Én lennék az első halott. –villantottam rá egy széles mosolyt. Michael elsétált a bőrkanapé mögött, majd leült mellém.
- Unalmasabb lenne az élet, ha ez megtörténne. –ujjaival az egyik tincsemet morzsolgatta.
- Egy szórakozási lehetőséggel kevesebb. –húztam egyet a vállamon.
- Alábecsülöd magad. –az ujjai a nyakamra tévedtek, miután kibontotta a hajam.
- Ó, az kizárt. Túlbecsülöm magam, de nem csak én. A kiemelt figyelmed pedig csak olaj a tűzre. –pillantottam rá, de a vágy egy szikrája sem tűnt fel. Valami akkor sem stimmel ezzel a kötelékkel szerencsémre.
- A tüzességed életet visz az elszürkült villába. –simította végig a kulcscsontomat.
- Szürkének épp nem nevezném a helyet. –nevettem fel. –Azt hiszem ideje mennem. –váltottam hirtelen témát amikor az ujjai tovább vándoroltak.
- Próbálj meg jobb képet vágni amíg itt van. Nagyon befolyásos. –nézett rám komolyan.
- Megpróbálok majd mosolyogni a vicsorgás helyett. –sóhajtottam ismételten beleegyezően.
- Jó kislány! –tekintete várakozóvá vált. Tudtam mi járhat a fejében, még ha nem is hallottam, vagy éreztem. Magára hagytam Michaelt aki utoljára még annyit szólt, hogy: „Kápráztass el!”
- Kápráztass el… kápráztass el. Könnyű mondani. –vitattam meg magammal a szobám felé menet. Szófogadó házi kedvencként kezdtem el kutakodni a szekrényben. Az ajtó belső felén levő tükörbe pillantva magamat láttam, mint csivava. Ezen nevetnem kellett, bár cseppet sem mulatságos a tudat, hogy megszelídítettek.
- Legközelebb majd dörgölőzz a lábához és nyald meg a kezét. –adtam tanácsot a rám bámuló másomnak. Végül egy fűzős fekete felsőt választottam, hozzá illő szoknyával. Persze bár házon belül lesz az este, de én mégis felcsatoltam a tőröm. Conrád jelenlétében bármi megeshet. Utolsó simításként kiengedtem ismét a hajam és elindultam túlélni az estét.
Ha különleges vendég volt villában, Michael még kiválóbb házigazdának minősült. Két újonc kölyökkel találkozva megtudtam, hogy ma a vendégünk egy szűz lányt kap. Ez igazán figyelemre méltó. Általában úgy zajlottak a vacsorák, hogy vagy a saját embereinkből választottunk, vagy a friss szerzeményből amit a beszerzők hoztak. Nick és én is egy ilyen csapat vagyunk. Ám valahogy gyakran érzem azt, hogy egy modernkori római orgiába csöppenek, az ételek hiányát leszámítva. A testi kapcsolatok sem szokatlanak ilyenkor, de egy fészekben nincs hely a szemérmességnek. Ezt korán fel kellett fedeznem. Péntek révén a helyem Michael jobbján volt, Conrád pedig a balját foglalta el. Próbáltam a jó oldalát nézni, legalább ül közöttünk valaki. Michael elismerő tekintete egy pillanatig boldogsággal töltött fel. Ezeket a kötelék számlájára írtam már vagy hat éve. Az öröm nem tartott soká, hála Conrád gondoskodásának.
- Igazán kívánatos, üdítő látványban van részünk. Reménykedem szerencsémben, hogy a desszert szerepében megtisztelnél. –mosolyától kivillantak szemfogai.
- Attól tartok kedves barátom hiába reménykedsz. –válaszolt helyettem Michael. –Elinát senki sem választhatja. –nyújtotta felém a kezét és segített helyet foglalni. Kezét a combomon pihentette és hüvelykujjával cirógatott a szoknyámon át. Megérezhette a szíjat, mert egy pillanatra kifürkészhetetlen arccal pillantott rám. Conrád nem hagyta annyiban.
- Csak nem veszed ennyire zokon, hogy egyszer osztozkodnod kelljen?!
- Félreértesz. Elinát Senki sem választhatja. –hangsúlyozta a Senkit. Conrád meglepett vigyort villantott.
- Igazán érdekes. –a téma itt megszakadt, mert belépett a lány. Hófehér ruhájában a frissen hullott első hóra emlékeztetett. Fiatal volt, szép és ismerős. Valahol láttam már. Erre meg mertem volna esküdni is. A vendég Michael felé fordult. bár a mosolya semmi jót nem ígért, erre akkor sem számítottam.
- Drága barátom. Nagyra értékelem ajándékod, ám vissza kell utasítanom. –a teremben feszült csend telepedett meg.
- Értem. És mit kívánsz helyette? –kérdezte érezhetően erőltetett nyugalommal a ház ura. A vendég nem szólt egy szót sem, csak sokatmondóan rám pillantott. Megrémültem, mert tudtam, hogy amikor pár éve egy másik tag meglépte ezt Michael vére után sóvárogva, a férfi eleget tett ennek. Pedig az sokkal nagyobb tiszteletlenség volt, mint ami esetemben fennállt.
- Nem! –pattantam fel.
- Elina.
- Nem!
- Tudod a ház szabályait. –meredt rám. Szemei izzottak. Düh? Féltékenység? Bármit is láttam, tudtam ő sem akarta, de a saját szabályait nem rúgja fel.
- Amikor idejöttem a szavadat adtad, hogy senki, de senki sem harap meg! –kiáltottam rá.
- A családból senki. –javított ki. Elöntött a düh és az undor.
- Nem! –pánikoltam be.
- Ne ellenkezz gyermek! –villantotta ki szemfogait.
- Dögölj meg! Nem vagy a teremtőm. –sziszegtem rá. Körbepillantottam és gondolkodás nélkül az ablakhoz rohanva, azt kitörve kiugrottam. A szilánkok felsértettek, de nem volt komolyabb bajom. Földre érkezve már rohantam is el innen minél messzebbre. Először Conrád nevetését, majd Nick földet érését hallottam. Két utcával arrébb elállta az utamat, de egyedül volt.
- Várj-várj! –emelte fel a kezeit. –Nem akarlak bántani.
- Nem megyek vissza. –ráztam kétségbeesve a fejem.
- Rendben. Szerintem Michael sem akarja, míg az a pasas itt van. Különben nem engem küld. –logikusnak hangzott.
- Gyűlölöm azt a szemetet.
- Tudom, és most már nem is csodálkozom. Megmondom mi lesz. Conrád azt hiszi könnyedén legyőzlek, így hihető lesz, hogy megküzdöttünk.
- Nem akarlak bántani! –néztem rá szomorúan, mire felnevetett.
- Nem fogsz bántani. De inkább ez, mint visszamenni és megharaptatni magad vele, majd elviselni a nyilvános büntetést amiért ellen szegültél. –komorodott el.
- Sajnálom. –lendültem támadásba ő pedig nem ellenkezett. Minden egyes találatom fájdalmasan pontosan ért célba. A vámpír iránti gyűlöletem olyan erőssé fokozódott, hogy teljesen elvakított. Fájó, vérző kezem és Nick kisebesedett zúzódásainak látványa állított le. Állta a támadásokat, de a végén megroggyant és összecsuklott.
- Sajnálom. –adtam egy csókot az arcának kevésbé sérült részére, majd elrohantam.

Nincsenek megjegyzések: