2011. május 22., vasárnap

17. Alex és Merion

Hónapokkal korábban még el sem hittem volna, hogy mi mindent élhetek át. Épp az üvegfalon túl csodáltuk a legcsodásabb kislegényt akit csak a világ a hátán hordott.
- Az én fiam. –büszkeség virult Roy arcán, ahogy Alexet csodálta.
- Látod, tudsz te jót is csinálni, ha akarsz. –vágta hátba sokadszorra Iván barátját.
- Gyönyörű a kis Alex. –mosolyogtam Missit nézve aki teljesen elveszett a csöppség csodálásában.
- Visszamegyek. –nézett ránk Roy.
- Rendben haver. –fogtak kezet.
- Csókold meg helyettünk a kismamát és a kisbabát! –csókoltam arcon Royt.
- Meglesz. –hagyott hátra minket.
- Nem vagy fáradt?! –máris csak velem foglalkozott Iván. Pedig kezdtem feloldódni, hogy nem aggódik folyton miattunk.
- Minden rendben. –hagytam, hogy megsimogassa a hasam ismételten.
- Menjünk haza, jó?! –még egy utolsó pillantást vetettem a boldog családra.
- Rendben. –adtam be a derekam ami már kissé megint fájni kezdett. –Furcsa, hogy repül az idő. –gondolkoztam hangosan kifele menet.
- Náluk igen, de nálunk. –egyszerűen nem lehet megszokni azt, hogy folyamatosan aggódik.
- Nem egyszerű a kicsi, de ez nem baj!
- Tudom, csak már jó lenne látni. –segített be a kocsiba.
- Most ezt mondod, de majd amikor éjszakákon át visít visszasírod a csendes békeidőket.
- Kizárt dolog. –csókolt meg. Hazafele visszaemlékeztem arra a napra amikor kézzelfogható bizonyítékom volt a terhességemre.

Iván eleget tett a kérésemnek és beszerezte az orvos által felírt bogyókat és a tesztet. Az egész napot velem töltötte, én pedig sehogyan sem tudtam rávenni magam, hogy elküldjem. Pedig egyedül akartam maradni, hogy megpróbáljam kideríteni az igazságot.
- Nem ennél valamit? –kérdezte miközben a tévét bámultuk. Valami unalmas sorozat ment. Szerintem egyikünk sem figyelt oda rá.
- Nem köszi, de neked enned kellene.
- Majd később. –elkezdtem szuggerálni a telefont, hátha mondjuk Roy keresné. Meg is csörrent a telefon, csak épp az enyém volt és nem Roy szólalt meg a vonal túloldalán.
- Szia! Nem úgy volt, hogy ma bejössz? –kérdezte kissé felháborodva Justine
- Elina beteg! –válaszolt helyettem Iván. Tudtam jól, hogy élvezi a helyzetet, de főleg azt, hogy meglepte ezzel az állítólagos riválisát. Egy hosszabb szünet után végre ismét megszólalt a hívó fél.
- Beszélhetnék vele?
- Alszik. –forgattam a szemeimet és kivettem a kezéből a telefont.
- Mondjad.
- Beteg vagy, vagy csak épp játszadozol?
- Ha nagyon tudni akarod pár órája jöttem haza a kórházból. –mondtam ingerülten. Pasik…
- Értem. Akkor jobbulást. –elhitte, nem hitte nem is érdekelt igazán.
- Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy.
- Nem vagyok, csak nem csípem.
- A munkatársam, sőt, ha úgy vesszük a főnököm is.
- Attól még egy pöcs.
- Kétségtelen. –ezen már mosolyogtam. Eddig tartott a vita.
- Na jó, csinálok valami kaját. –állt fel és hagyott magamra. Elfogott a késztetés, hogy most vagy soha, de egyrészt több idő kellene, másrészt, ha még korai, hogyan magyarázzam el Ivánnak, hozzon másikat.
- Nehéz ügy. –sóhajtottam…


- Kellene majd tartanunk egy üdv itthon bulit. Nem gondolod? –november végén jártunk és már havas volt a táj.
- Ezt Roytól kellene megkérdezned. Hátha készül valami meglepetéssel. –néztem a fehérséget.
- Igaz. Mondjuk ha én szervezném, nem lennénk valami sokan. –vigyorgott.
- Az nem is lenne baj. Minél kevesebben veszik körbe a kicsit annál biztosabb, hogy nem kap el semmit. Most ők a legfontosabbak.
- A kis herceg. –mosolygott Iván.
- Alex. –nagyon tetszett a kicsi neve. Már most illett hozzá, pedig csak pár napja bújt elő. Missi nehezen, de végül több órás küzdéssel világra hozta a kicsit. Roy végig vele volt, és ő vágta el a köldökzsinórt, mint a büszke apa.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy Roy kibírta. –vigyorgott. –Igazi kemény férfivé lett. –mosolyogva csóváltam a fejem.
- Én mondjuk azon csodálkoztam, hogy Missi beengedte. Amilyen hyperktív volt. –néztem Ivánra, hátha veszi a célzást.
- Én vártam, hogy Missi leüti. –ezen elnevettem magam.
- Majd legközelebb. –kacsintottam rá.
- Csak nem rám célzol?! –parkolt le a házunk előtt.
- Áááá, dehogy. Egy másik idegesítően aggodalmas illetőre. –pillantottam a plafonra.
- Neked könnyű! –előkerült az „ugye csak viccelsz” tekintetem is.
- Úgy értem, te érzed őt, de én csak aggódni tudok. –helyesbített. Ezzen nem lehetett vitába szállni.
- Pár napra kölcsönadom, hogy elmehessek futni egy jót. –bár már talán sosem érzem azt a lendületet, amit vámpírként éreztem.
- Még mindig semmi?
- Emberibb vagyok, mint valaha. Uoh… –szisszentem fel.
- Mi a baj?! –kapcsolt be rögtön Terminator módban Iván.
- Ő bezzeg fut. –húztam fel a több rétegnyi ruhát, hogy előtűnjön a már rendesen kivehető pocakom.
- Olyan, mint a mami. Nyughatatlan. –simogatta meg Iván a mocorgó részt.
- Nem a mami kézilabdázik. –kuncogtam mikor végre megnyugodott.
- Ő lesz a legügyesebb kézis csajszi a bolygón. –szállt ki Iván a kocsiból.
- Oh, szóval lányunk lesz?
- Tuti! Tudom.
- Pedig én elképzeltem ahogyan majd fociztok a fiúkkal. –szálltam ki én is.
- Lánynak kell lennie, hogy eltekerhesse Alex fejét.
- Ugye nem templomi harangzúgást hallok?! –tettettem hallgatózást.
- Pedig okkal történt mindez.
- Csak aztán nehogy félig legyen igazad. Roy és te szerintem lesokkolódnátok a hírtől. –nevettem el magam még bent is a kellemes melegben.
- Tuti, hogy lányunk lesz. 1000%-os megérzés.
- Ha nem mocorgóról lenne szó, még fogadnék is veled.
- Akkor vesztenél.
- Elmehetnél jósnőnek. –direkt tévesztettem el a nemet. –És most elvonulok a mosdóba. –jelentettem be, mielőtt még megkérdezi. A csappal szemben állva eszem bejutott az a pillanat mikor az izgalomtól voltam rosszul.
Pár héttel azután történt, hogy Iván megvette a tesztet. Hogy miért vártam addig azt meg nem mondtam volna. Valahányszor a kezembe került a doboz mindig történt valami. De most itt álltam és vártam, hogy kidobjon valami eredményt. Missi egyre gyakrabban említette meg, hogy el kellene mondanom Ivánnak. Igaza volt. Joga van tudni, csak épp ha nem valós alapú a hír, féltem összetöröm vele. Beletörődött, hogy nem lehet gyerekünk, de egy hamis hír már más dolog. Még volt vissza bő 1,5perc, de a gombóc már a torkomban lebegett. Máris értettem Missi minden apró rezdülését. Féltem attól a műanyag pálcától, rettentően. A másodpercmutató fájdalmasan szenvedve kullogott egyik csíkról a másikra. Most már biztos, hogy ki fogom vágni, többet nekem nem ketyeg. Éljen a digitális óra! Többször is megbántam, hogy nem hívtam el Missit, de amikor csak eszembe jutott ez emlékeztettem magam, hogy neki most az a feladata, hogy nyugodtan legyen. Itt pedig tuti nem lenne az, én sem voltam a múltkor. Az ember azt hinné, hogy aki annyira várja az idő lejártát egyből repül és megnézi az eredményt. Ám most, hogy ott volt az igazság egy karnyújtásnyira erős késztetést éreztem, hogy sarkon forduljak.
- Nevetséges vagy! Bezzeg bármilyen gyilkossal nevetve farkasszemet nézel! –korholtam le magam. végül egy nagy szusszanással a kezembe vettem a tesztet és percekig csak meredtem az apró jelre ami arra volt hivatott, hogy öröm –egyes esetekben viszont- rossz hírt közöljön. Nem tudtam eldönteni, hogy hova tartozom, de az most már biztos volt, hogy jó ideig sosem leszek egyedül a lakásban.
- Oh, te magasságos. –ültem le a kád szélére.


- Tudod mi jutott eszembe? –kérdeztem visszatérve a fürdőből.
- Mi?!
- Az amikor kiderült a nagy titok.
- Tudtam, hogy mostanság megint felemlegeted. –forgatta a szemeit Iván.
- Olyan édes voltál. –csókoltam meg.
- Inkább kétségbeesett.
- Mentségedre legyen mondva, volt logika az elgondolásban…
Miután megtudtam a sokkoló hírt, már Missi nagyon nem bírta titokban tartani. Igaza is volt egyrészről, de jó okom volt a titkolózásra. Legalább is azt hittem, míg egy nap Iván egy sikertelen ágyba bújási kísérlet után letámadott.
- Mond, miért nem akarsz már együtt lenni velem?! –kérdezte sértődötten, miután visszautasítottam.
- Az, hogy most nincs kedvem, még nem jelenti azt, hogy nem akarok együtt lenni veled. –bújtam közelebb hozzá, mert a közelségét élveztem. Viszont a tudat, hogy valaki növekszik bennem megmérgezte a legtökéletesebb erotikus pillanatot is. Rettentő hervasztó tud lenni.
- Ennyi volt?!
- Nem! Dehogy! Iván, kell egy kis idő. Túl sok furcsaság történt velem.
- Majd hívj fel, ha hajlandó leszel pasi számba venni és nem pedig alvós macinak. –kelt ki az ágyból és öltözködni kezdett.
- Iván. Most meg hova mész?
- Haza.
- Éjszaka van.
- Na és. Téged az miért zavar?!
- Ne menj. –néztem rá könyörögve.
- Miért ne?! Egy okot mondj a viselkedésedre, nem kérek többet! –ültem fel. Azaz érzésem támadt, hogy lassan késő lesz bármit is mondanom. Megint elveszítem és most talán örökre.
- Én… Én... –hallgattam el.
- Igen?! –várt.
- Szeretném, ha maradnál. Nagyon fontos lenne. –mondtam ahelyett, hogy egyszerűen bevallom végre.
- Nem fogod elmondani, hogy mi a bajod. –a fájdalom kiült az arcára én pedig gyűlöltem magam amiért ezt okoztam. –Tudod mit?! Felejtsd el. –ment ki a szobából. Végre elért az a pont, hogy utána fussak, még mielőtt visszatáncolnék és elveszteném.
- Terhes vagyok! –öleltem át hátulról. A hangom reszketett a félelemtől és az arcom nedvessé vált ahogyan kicsordultak a könnyeim.
- Mit mondtál? –Iván egész testében megfeszült.
- Terhes vagyok. Nem tudom, nem értem, de igaz… Kisbabánk lesz. –zokogtam.
- Elina. –fordult meg. –Te sírsz?! –törölte le a könnyeimet.
- Nem vagyok már vámpír. –krokodilkönnyek gördültek végig az arcomon.
- Hogy történhetett meg?! –mosolygott szelíden.
- Nem tudom. Kétségbe voltam és vagyok esve! –halkan elnevette magát.
- Elmondhattad volna már korábban is te kis csacsi! –vett az ölébe és visszavitt a hálóba. Mindketten visszabújtunk az ágyba és csak szorosan öleltük egymást, míg meg nem nyugodott a szívünk.
- Sajnálom! Nem így akartam.
- Szeretlek! –csókolt meg.
- Jobban szeretlek, mint eddig bárkit! –fúrtam az arcomat a mellkasához és hallgattam az egyenletes légzését.


- Na jól van, te csak nosztalgiázz én pedig majd bemegyek.
- Jaj, köszi. –nyomtam egy puszit az arcára.
- Legalább nem húzom fel magam miattad. –vigyorgott.
- Na szép. Nem hiszem el, hogy még mindig amiatt vagy úgy kiakadva. –forgattam a szemeim.
- Sietek vissza, addig meg pihenjetek! –hagyott egyedül. Mivel cseppet sem volt kedvem belefeküdni az ágyba és bámulni a tévét, mint ahogyan azt Iván és Roy mondogatták folyton mindkettőnknek, így úgy döntöttem készítek valami harapnivalót. Szeletelés közben bekapcsoltam a rádiót és élveztem a zenét amikor hirtelen valaki dörömbölt az ajtómon. Felszisszentem, mert sikeresen beleszaladt a kés az ujjamba, de azért az ajtóhoz léptem. Amikor kitártam a döbbenet ledermesztett.
- A kismama vérnél már csak a csecsemővér a finomabb. –vigyorgott rám Archie áthatóan fürkészve.
- Húzz innen, de nagyon gyorsan. –vágtam rá az ajtót, de sikerült megfognia és belöknie.
- Nyugi anyatigris, ha a véredre pályáznék, akkor már szívnám ki a nyakacskádból. Hisz úgy sem tehetnél ellenem semmit.
- Csak azt hiszed. Lehet, hogy egy lassú és sérülékeny ember vagyok, de attól még a pengém éles, és lemetszhetem vele a fejed! –fenyegetőztem.
- Hazudsz! Nincs is nálad. –szűkültek össze a szemei gyanakvóan.
- Mond mit akarsz és takarodj! –csattantam fel.
- Nincs nála főnök. –lépett mögém Rolf.
- Miért?! –néztem rá nagyon csalódottan.
- Sajnálom Miss. Elina. –mondta bocsánatkérően a melák. Archie bevonult, mint valami férfi divatmaca. Egyenesen a konyhába ment egy szó nélkül, és csak nézett rám bárgyú mosollyal, pedig amennyire csak tudtam gyilkos pillantásokat lövelltem felé.
- Nem áll jól ez neked kicsi. –fordította felém a széket.
- Te sem mutatsz épp jól a lakásomon.
- Csípős vagy ma, csak nem a hormonok? –villantott egy széles mosolyt. Szemfogai láttán önkéntelenül is nyelnem kellett egyet.
- Nem kínállak meg, és nem is érzem emiatt egy percig sem rosszul magam.
- Kár, pedig szívesen beléd kóstolnék. –termett mögöttem egy pillanat alatt és mire akárcsak meglepődhettem volna megnyalta a nyakam.
- Ha csak egy karcolás is esik rajtam, istenre esküszöm megöllek! –könyököltem gyomorba, de csak annyit értem el vele, hogy sajogni kezdett az egész karom.
- Ugyan kicsi, csak beszélgetni jöttem. –fogta meg a kezem és sebes ujjamat az ajkához emelte.
- Archie! –próbáltam kiszabadulni.
- Jól van, jól van. –engedett el. –Az ég szerelmére, nem veszed a poént?!
- A poénokon nevetni szokás. –roppant fáradtság kezdett eluralkodni rajtam. Úgy éreztem jobb lett volna, ha bezárom az ajtókat és lefekszem, de most már mindegy. Archie visszaült a székre, Rolf pedig a falnak dőlve meredt maga elé.
- Én nevetek a kis kalapáló szívveréseden! –nyalta meg a szája szélét. –Az a rengeteg vér. –tette hozzá ábrándozó hangon.
- Állj le! Azt mondtad beszéded van. Akkor ki vele!
- Kicsi-kicsi Elinám! –suttogta gyengéden, nekem pedig majd felfordult a gyomrom. –Mond csak, hogy vagy?!
- Na ne. Tuti nem azért jöttél, hogy a közérzetemről kérdezősködj.
- Attól még érdekelhet.
- De ne érdekeljen!
- Ennyi zsörtölődés helyett válaszolhattál volna már rég.
- Jól voltam, míg be nem toppantál! –csattantam fel. Elegem van a játszadozásokból! sosem csíptem a vámpírok ezen oldalát, de emberként még inkább idegesít. Oké, nagylevegő, nyugalom.
- Most megbántottál! De ne idegeskedj, ártasz vele a kis lénynek!
- A gyerek miatt te csak ne aggódj. –támaszkodtam a pultnak, mert már a lábam is remegni kezdett. Az erőm lassacskán kiszáll belőlem, mintha a két vámpír szívná el.
- Gyerek?! Ugye tudod, hogy nem az. –nézett rám komolyan.
- Elég. –mondtam hidegen.
- Ami benned növekszik csak egy szörnyeteg.
- Hagyd abba!
- Természetellenesebb, mint az, hogy létezünk! Ezt pedig te magad is tudod.
- Fejezd be. –úgy éreztem menten kicsúszik alólam a talaj.
- Megkíméltem a nyamvadt kis életed, mert kíváncsi voltam, hogy meddig bírod elviselni a rémálmokat, és a fájdalmat amit majd okozni fog azaz izé. –szinte úgy köpte ki a szavakat.
- Takarodj! –kezdtem elveszteni minden önkontrolom, a düh lángolt bennem.
- Én és a többi vámpír itt leszünk. Megbánod még, hogy nem fogadtál szót nekem. Könyörögni fogsz, hogy tépjük ki belőled, de nem fogom megtenni. –hűvös ujjai mereven fogták az arcomat, így a szemébe kellett néznem.
- És tudod miért nem? Látni akarom ahogyan az egykor gyönyörű vámpíramazonom koszos kis emberként a saját vérében fürödve válik semmivé. Elárultál! Elárultál minden társadat azzal, hogy egy ember cédájaként hátat fordítottál a saját fajtádnak. Egy halandót választottál helyettem?! –gúnyos, de undorodó kacaj tört fel belőle.
- Meg kell halnod, ahogyan a fattyúnak is! Példát statuálunk veled, hogy minden vámpír megjegyezze az emberek csupán táplálékok! –szorítása keményedett, az állkapcsom lassan törni készült és bármennyire is kemény akartam maradni a fájdalom hatására kicsordult a könnyem.
- Főnök! –pillantott az ajtó fele Rolf. Pillanatokkal később bevágódott az ajtó Iván és Justine rontott be rajta. Archie elengedett én pedig összecsúsztam a padlóra.
- Senki sem hívott titeket ide vámpírok! –húzta elő a kisebb kést az övéről Iván.
- Ohohó, hát megjött a hős védelmező! Mond csak, nem zavar a tudat, hogy a nődnek már el kellett volna régen porladnia, mikor felcsináltad? –vigyorgott Archie.
- Meglátjuk milyen viccesnek fogod azt találni amikor majd beleszaladsz a késembe villámléptű vérszopó. –Iván maga volt a hűvös nyugalom.
- Nagy szavak kisember. –röhögte el magát Archie és már el is tűnt mindkettő.
- Jól vagy? –sietett hozzám Iván, és felsegített.
- Megölöm! –bőgtem el magam, mikor már a széken ültem.
- Nyugodj meg! Nem szabad felizgatnod magad! –állt mellénk Justine is.
- Hát…te? –hüppögtem.
- Eljött meglátogatni, minden rendben. –guggolt elém Iván mosolyogva.
- Jó. –Archie szavai visszhangoztak a fejemben. Mégis miért érdekek annyira mindenkit ez a baba?
- Mit akartak? –kérdezte Iván miközben befejezte az elkezdett ennivalót.
- Nem derült ki, Archie túlságosan belemerült a félelemkeltésbe. (Sikeresen) –tettem hozzá magamban. Remegtem, mint aki sokkot kapott. Justine elém tolt egy pohár teát, de képtelen voltam érte nyúlni. Az egész testem megfeszült, ez pedig nem tesz jót a babának. Mert ő nem szörnyeteg! Ő a mi kincsünk!
- Rühellem azt a mocskot. Jobb lenne ráküldeni pár vadászt. –morgolódott Iván.
- Nem lehet. Az itteni nem hétköznapi réteg sajnos eléggé lefixált és kiegyensúlyozott.
- És az összes rá feni a fogát. –simítottam végig a hasamon. A kicsi mocorgott egy kicsit.
- Sajnos hiába közülük való a páratlanságától mindenki fél. Semmi hasonló feljegyzést nem találtunk, pedig mélyre ástunk. Sajnálom Elina! –szorította meg a kezem Justine.
- Ez van. –próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült. A két fiú beszélgetett valamit, de a tompa háttérzajon kívül semmi sem maradt meg. A fejemben annyi zakatolt, hogy muszáj lefeküdnöm, így felkeltem a székről és bebotorkáltam a szobába. Valószínűleg mindketten engem bámultak, de annyi erőm sem volt, hogy hátrapillantsak. Bemásztam az ágyba és a takaró védelmező ölelésében egyből álomba merültem. Álmomban újraéltem a napot amikor elmentem Archiehoz segítséget kérni.


Több napos rémálmokkal teletűzdelt szenvedés után végül feladtam,hogy egyedül vigyem végig az egész terhességet. Féltem, rettegtem, kétségbeesetten reménykedtem valami, bármi apró megváltó információban ami kiutat mutat ebből az állapotból. Próbáltam nem mutatni semmit amikor nem voltam egyedül, de Iván megérezte a bennem tomboló feszültséget. Az aggodalma pedig még inkább kiborított.
- El kell mennem Archiehoz. –léptem be a fürdőbe miután Iván felöltözött.
- Mi van? –meredt rám ledöbbenve. –Minek?
- Ő sok mindenről tud, hátha hallott valakiről akitől tudnék tanácsot kérni.
- Az a rohadék nem fog segíteni. Elina, ezt te is tudod jól. –lépett közelebb.
- Tudom, de már nem bírom tovább. Nem nekem való az emberi élet.
- Könnyebb volt vámpírként?! –mosolygott rám, én csak bólogatni tudtam, máris eleredtek a könnyeim.
- Nem elég, hogy éjjelente végigélem az eddigi éveim minden borzalmát, de még ez is. –maszatoltam össze magam amikor megpróbáltam letörölni a könnyeimet.
- Várj, majd én. –törölte meg az arcomat.
- Olyan vagyok, mint egy túlérett csecsemő, akit a pokolból rángattak elő.
- Érdekes hasonlat.
- De találó. –vettem elő egy zsebkendőt, hogy kifújhassam az orrom.
- Biztos, hogy az a debil segíteni tud, vagy fog?
- Nem tudom, de jobb megpróbálni, mint belezakkanni ebbe.
- Ebben nem értünk egyet… de te ismered. Akkor elmehetsz, ha veled megyek. Egyedül nem engedlek el annyi fix.
- Rendben. –húztam a számat, de mivel már éppenséggel nem voltam más, mint egy két lábon járó vérbank, így kellett az erősítés. Nem attól féltem, hogy megismétlődik a múltkori, végtére is már nem voltam vámpír. Inkább attól, hogy baja eshet miattam Ivánnak. Abba pedig most könnyedén belehalhatnék én magam is.
- Mikor gondoltál indulni?
- Pár óra múlva. Korábban szokott kelni, így elérjük még mikor nincs bent más.
- De a vámpírok ébren vannak nappal is, nem?! –nézett rám értetlenül.
- De az éjszakai bártulajok nem feltétlen. –mosolyogtam.
- Jó, igaz. –mosolygott ő is. Az a pár óra szinte túl hamar elröppent, és máris azon kaptam magam, hogy a forróság ellenére valami jobban takaró ruha után kutatok a szekrényben. Mintha egy textildarab megvédene. Talán egy páncél, kár, hogy azt nem tartok itthon. Végül olyan szerelést választottam amiben az utcán sem néznek komplett idiótának a nyár közepén. Iván épp Royyal telefonált aki fennhangon ecsetelte, hogy az ultrahangon már mekkora a fia. Nem értem, hogy miért vannak meggyőződve mindketten, hogy csak fiút tudnak nemzeni, de hát ez van. Álljon le velük vitatkozni az, aki tudja biztosan a babák nemét.
- Készen is vagyok.
- Hú, nem fogsz fázni? Kint potom 25C°van. –nézett végig rajtam. Felraktam a székre a lábam és felhúztam a nadrágom szárát.
- Nincs több kérdésem. –tette hozzá miután meglátta az okot. Lehet, hogy nem vagyok vámpír, ergo sem erős, sem gyors, de ha balul üt ki valami nem hagyom magam levadászni olyan könnyedén.
- Adja az ég, hogy ne kelljen bevetnem. –igazítottam meg a nadrágomat. A kocsiban nem beszélgettünk. Iván vezetett, tisztán emlékezett az útvonalra ami azt jelenti, hogy jobban beleivódott anno a dolog, mint hittem. A kocsma előtt parkoltunk le, az egész sikátor kihalt volt, mint ilyenkor szinte mindig. Tehát bejött a gondolatom, kivéve, ha a pincében alszanak páran. Akkor nagyon nagy slamasztikába is kerülhetünk, de erről Ivánnak nem szóltam. Nem a bátorságát vonva kétségbe, inkább az aggodalmától óckodtam. A kocsmában csend és béke honolt. A székek még az asztalok tetején voltak, de az irodából beszédhang szűrődött ki. Archie telefonon tárgyalt valakivel, Rolf meg bizonyára kiküldetésen volt. Nem akartam ijedt kis nyuszi lenni aki bemerészkedik a farkas barlangjában, így nagy hévvel vonultam be az irodába. Archie rám vigyorgott, majd elkerekedett szemekkel meredt. A mondat felénél abbahagyta.
- Majd később visszahívlak. –tette le a telefont. Látványos meglepődése elbizonytalanított, hogy érdemes volt e egyáltalán eljönni ide.
- Helló Archie! –a megszokott hangnemnél barátságosabban szólítottam meg.
- Mi a francot műveltél? –csattant fel. Na jó, ez fura. Mi baja van a jó öreg idiótának?!
- Sok… minden történt. –azt sem tudtam hol kezdjek neki. Felvillant a szeme, égett a vérszomjtól, na jó erre aztán totál nem számítottam.
- Archie, állj! Elina vagyok.
- Ember vagy és terhes! –undorodva beszélt, mintha rohadnék a leprától.
- Igen.
- Azért jöttünk, hogy megkérdezzük tudsz e valakiről akivel már megesett hasonló dolog. –fogta meg a vállam Iván.
- Teherbeejtetted és emberré vált! –meredt rá Ivánra. Csak nem remeg?! Te magasságos.
- Inkább fordítva történhetett meg. –próbáltam magamra vonni a figyelmét. –Archie, tudsz nekünk segíteni? Kell valaki aki válaszol a kérdéseimre! –hangosabban beszéltem, mire gyilkos pillantását Ivánról rám emelte.
- Ki kell tépni az elátkozott fattyút! Természetellenes már a puszta gondolat, hogy mit nemzettetek ostobák! –az arca fájdalmassá vált. –Hogy tehetted ezt? Hogy válhattál emberek cédájává?! –valami általam is ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Szavai hatására Iván megszorította a vállamat. Engem nem érdekelt, hogy mit vág a fejemhez, amíg ad valami támpontot, hogy merre mehessünk tovább.
- Archie! Fontos lenne. Tudsz valakit mondani akihez fordulhatnánk?!
- Rossz ajtón kopogtatsz. Azt hittem szemfülesebb vagy kics... –már nem becézett. Valahol mélyen belül fájt, hogy így viselkedik, de valahogy majd kiheverem.
- Hogy érted ezt? –tette fel helyettem a kérdést Iván.
- A drágalátos professzorodhoz fordulj. Ide pedig ne gyere többet, vagy legközelebb már nem sétálsz ki élve. A hajdan volt kapcsolatunk emlékére most nem tépek ki belőled semmit. –fordult el tőlünk, mintha nem is léteznénk. Tétován álltam, mert semmit sem értettem, de szerencsére Iván kézen fogott és magával vonszolt a kocsiig. Percekig meredtem magam elé leforrázott hangulatban.
- Mégis mire gondolt, hogy a profhoz fordulj?
- Nem tudom. –csóváltam a fejem. –De azt hiszem nem lesz más választásunk. –néztem Ivánra, aki bólintott, majd feltért az autópályára. Jobb hamarjában többször lesokkolódni, mint elhúzva. Nem bíztam az öregben, sem pedig Justineban a korábban történtek után, de a szükség érvet bont.
Mikor felhajtottunk a prof udvarára érdeklődve pillantott felénk a növények közül.
- Kertészkedik? –nevetett meglepetten Iván.
- Abszurd. –bámultam a szalmakalapos, kesztyűben gyomláló alakra.
- Áh, mi szél hozott titeket?! –jött elénk.
- Sajnáljuk, hogy mostanság nem fordultunk meg, de nagyon sűrű és bonyolult élethelyzetek álltak elő. –egy francokat sajnáltuk…
- Gyertek be gyermekeim. –invitált be minket ugyanabba a helyiségbe ahol újratalálkoztunk Ivánnal. –Kértek valamit? –kérdezte, miután helyet foglaltunk.
- Nem köszönjük. –intettünk mindketten nemet.
- Mi járatban vagytok? –barátságos volt, de mégsem oldotta fel a gyanakvásom.
- Egy kényes kérdésről szerettünk volna beszélni. Azt mondták itt válaszokat kaphatunk. –kezdett bele Iván.
- Értem. –fürkészett kíváncsian, végül hamis mosolyra húzódtak ajkai. –Oh. –csak ennyit mondott én mégis úgy éreztem a vesémbe lát, vagyis ebben az esetben egy másik szervembe.
- Tehát vámpírokról lenne szó. Vagyis inkább egy részükről. –folytatta Iván, miután másodpercekig meg sem nyikkantam. A proffal különös farkasszem párbajt vívtunk.
- Azt akarjátok tudni, hogy mi történt vele. –mutatott rám. Összenéztünk Ivánnal meglepettségünkben.
- Honnan?
- Már az első pillanattól kezdve sejtettem, hogy vámpír vagy. Amikor az első órán hozzá szoltál, csak tovább fokoztad a kíváncsiságom. Ám az irodámban már biztos voltam a dolgomban.
- Oh. Értem. –böktem ki a meglepettségtől.
- És, hogy-hogy nem tett semmit? –kérdezte Iván.
- Mégis mit tehettem volna?! A vámpírok, hogy úgy mondjam szeszélyesek tudnak lenni. –mosolygott sokatmondóan.
- Archie.
- Pontosan. Érdekes személyisége van.
- Így is mondhatjuk. –fintorogtam.
- Pedig sokat mesélt rólad. Érdekes dolgokat, főleg egy bizonyos személyhez fűződő viszonyodról ami olyan nagy bánatot okozott szegény fejének. –Iván kérdezni akart, de megfogtam a kezét.
- Archie azt mondta hozzád forduljunk információért.
- Nos, talán tudok segíteni. –dőlt hátra. –A magángyűjteményem mint mondtam igazán érdekes. Nem te vagy az egyetlen megfogantatott vámpír. –összenéztünk Ivánnal, végre valami hír. Ő elmosolyodott és átölelt. Delton hosszasan vizsgálta Ivánt, mint aki keres valamit.
- Bármi információ a segítségünkre lehet. Kérem árulja el ami tud. –kérte a professzort.
- Sajnálom. Amit tudok az nem épp örömteli, de inkább lássátok a saját szemetekkel. –állt fel és a könyvtárába kísért minket. Már értettem honnan tudhat a naplóról és mire fel ez a fajta imádat. Ivánon tapasztaltam meg először a furcsa vonzalmat, aztán Missi is könnyedén vette a hírt, miszerint vámpírok igen is vannak. Delton levett egy könyvet és óvatosan lapozni kezdte.
- Áh, meg is volna. „Az úr 1895. esztendejében kezünk közé került végre a szégyentelen bestia. Emberek megrontója, ki férfiakkal hált, hogy aztán kiszívhassa életüket, lelküket, érzelmeiket…” Milyen kedves megfogalmazás. –pillantott fel. –Aztán arról ír a szerző, hogyan kínozták meg órákon keresztül az asszonyt aki bár nem állta ki a próbákat mégsem halt meg. „A megnyúzatott démoni szajha üvöltött fájdalmában. Arcán emberi érzelmek jele látszott, és bár vére lassan elhagyta testét élete cseppet sem fakult meg, végül felmetszették átkozott méhét, hogy kitéphessék a sátán fattyúját testéből. A vámpír ekkor végre bevégezte jajgatását, hogy holtan lógjon láncain. De a fattyú szívós volt…” Inkább nem részletezném, mit tettek a gyerekkel, mire szerencsétlen követte az anyját a végső halálba. –csukta be a könyvet.
- Hogy lehet leírni ezeket?! –szörnyülködött Iván.
- Vadászok. –suttogtam elhaló hangon.
- Igen, de ha jól értelmeztem megvan a történet a másik szemszögből is. –én lerogytam a székre, Iván mellettem támaszkodott az egyik szekrénynek, míg a prof előkereste a könyvet.
- Ennél nincs dátum, de a nyelvezet hasonló. „Vezérünk ma kitaszította húgunkat, ki elkövette a legundorítóbb dolgot amit csak lehet. Eldobott minket egy ember okozta kósza vágyért. Megfeledkezett a legősibb törvényről és emberré lett, hogy kihordhassa az ember kölykét. A vadászok, csak az alkalomra vártak és mikor látták, hogy nem kelünk húgunk védelmére elhurcolta. Halála után pedig kitűzte csupasz maradványait. Bár megtiltották, hogy bármit is tegyünk érte, a vezér asszonya nem nézte jó szemmel lányaként kedvelt egykori társunkat. Végül engedélyt kaptunk arra, hogy kellőképpen eltüntessük a maradványokat. A halottnak hitt csecsemő még életben volt, de sem a vezér, sem asszonya nem kívánta köztünk látni, hiába győzködtük, hogy a gyermek igenis más. Nem embernek született. Társaim féltek tőle, még a szenvedő sírását is alig bírták hallgatni, így végül a vezér nem tehetett mást. Bevégezte azt, mit a vadászok képtelenek voltak…” –csukta be ezt a könyvet is.
- Magasságos. –fogtam a homlokomat és a könnyeimmel küszködtem.
- Sajnálom, de a kis félvérből egyik oldal sem kér. Valamiért félnek tőle és elpusztították.
- De hisz csak egy csecsemő az isten szerelmére! –csattant fel Iván.
- Egy élő vámpír. Tudod te ez mekkora dolog? Én nem csodálkozom, hogy félelmükben elpusztították!
- De miért?
- Az emberek könnyen sebesülnek, ez a vámpírok oldaláról jó.
- A vámpírok pedig halottak, így a vadászok nem követnek el bűnt a levadászásukkal. –tettem hozzá.
- Pontosan. Ám az a csecsemő, illetve az a gyermek aki Elinában fejlődik több mindkettőnél.
- De akkor pont ezért lehetne jó bármelyik oldalnak is, nem? Úgy értem a vadászok faraghattak volna belőle egy keményebb harcost, ahogyan a vámpírok is valamit a saját hasznukra.
- Ez nem egy rossz elképzelés, de ne felejtsd el kedves Iván, hogy akkoriban erős hitük volt a vadászoknak. Sosem tűrtek volna meg egy „démoni” porontyot. Ahogyan a vámpírok is olyan régimódiak, hogy inkább elpusztítják az újat, mintsem változniuk kelljen.
- Szóval akkor Elina veszélyben van?! –állt mellém védelmezve.
- Amíg a vadászok nem tudják meg, a vámpírok sem lépnek. De nem kizárt.
- Uram! A fiatalúr keresi. –lépett be az ajtón egy cseléd.
- Köszönöm Berta, kérlek szólj Justinenak, hogy a szalonban vagyunk.
- Igen. –hagyott minket magunkra.
- Akkor ezért engedett el Archie. Pedig legszívesebben... –nyeltem egyet.
- Valószínű! Ám, ha már így hozta a sors, maradj még és beszélgessünk erről az egészről. Annyira kíváncsi vagyok! –mondta rajongva. Justine már várt, de meglepett volt amikor meglátott minket.
- Ülj le, igazán jókor érkeztél. Olyan dolgokról hallhatsz amiről álmaidban sem gondoltad volna. –ültünk le mindnyájan.
- Szóval, mit szeretnél tudni?! –kérdeztem kissé félénken.
- Először is, milyen volt vámpírságod első pillanata?
- Mi? –meredt ránk Justine. –Vámpír?
- Igen. –húztam el a számat. –Az voltam.
- Voltál? –értetlensége kiült az arcára.
- Majd később oda is eljutunk. –vágott közbe Delton.
- Szóval az első pillanat?! Az első igazi pillanat során a halál jobb kilátásnak tűnt.
- Ezt fejtsd ki kérlek.
- A doktor figyelmeztetett, hogy nem mehetek ki, míg le nem csillapodom. Persze nem bírtam megülni a fenekemen, így kinyitottam az ajtót, de nem jutottam ki a szabadba. Az érzékeik annyira magas szinten voltak akkor még, hogy másodpercek alatt az őrület szélére sodortam magam. Olyan volt, mint száz év a pokolban, de mint később kiderült potom 30 másodpercig voltam ott mielőtt még a doktor fel nem mert a földről.
- És mikor váltál vámpírrá? –érkezett a következő kérdés.
- A II. világháborúban haltam vámpírrá. Ápolónő voltam a fronton.
- Érdekes. –gondolkozott el egy pillanatra.
- És mi van a vérrel, meg a többi dologgal?
- A vér az nagyjából stimmel a történetekkel.
- És milyen most újra emberként? –kérdezett ismételten a professzor.
- Katasztrofális. –sóhajtottam egy nagyot. –Nagyjából elfelejtettem milyen volt, ráadásul az évek során annyi minden megváltozott. És most még ez a helyzet is itt van. Tehetetlennek érzem magam aki csak gondot okoz Ivánnak. –pillantottam rá.
- Butaságokat beszélsz. –mosolygott rám.
- Milyen helyzet? –kérdezte Justine.
- Elina ismét ember lett.
- Az hogy lehetséges?
- Ráadásul gyermeket vár.
- Mi? –őszinte döbbenete már-már mosolyra fakasztott.
- Így van. Viszont azt nem tudjuk mégis miként történhetett meg…

Valaki csengetett, így felébredtem. Roy hangja hallatszott az előtérből. Eléggé kétségbe volt esve. Azon nyomban kipattantam az ágyból, mert rossz érzés fogott el.
- Ugye nem történt semmi baj?! –botladoztam ki mezítláb a konyháig.
- Mi? Baj? –kerekedett el Roy tekintete.
- Na jó, nyugodjatok meg! Elina nincs semmi baj. Sőt! Roy csak bepánikolt, mert Missit és Alexet hazaengedik a kórházból. –csóválta s fejét nevetve.
- De mégis mit fogok vele kezdeni? Kell mellénk egy nővér! Édes istenem!
- Te komolyan kész vagy öreg. –veregette hátba az asztalra boruló Royt.
- Én meg már azt hittem történt valami. Légy szíves legközelebb ne hozd rám a frászt.
- Bocsánat!
- Egyébként meg nővérnek itt van Elina. –amint kimondta máris megbánta, mert eszébe jutott, hogy Roy nem ismeri a múltamat.
- Mi?!
- Hát, szóval tanultam egy keveset. Csecsemőgondozást, többek között. –próbáltam kimagyarázva.
- Kérlek-kérlek költözz hozzánk! –könyörgött a kispapa.
- Kizárt. Elinának pihennie kell. –ez nekem szólt, mielőtt még igent mondanék.
- Jaj tényleg, hiszen te is állapotos vagy. A macska rúgja meg!
- Köszi. –mosolyogtam rá.
- Bocs.
- Semmiség. És nyugalom! Nem lesz semmi baj, belejössz könnyedén. Missi pedig már így is tudja mit kell tennie. –hajoltam oda hozzá. –Remek szülei lesztek a kis legénynek. –kacsintottam rá.
- Azt mondod?!
- Viccelsz?! Nálatok jobbakat nem is kívánhatna. –csatlakozott Iván is.
- Kösz srácok. –sóhajtott egy nagyot Roy.
Miután Roy elment nem sokkal érkezett pár kép a hazaköltöző családról. Bár Missi szüleinek hosszú hónapok álltak a rendelkezésükre, hogy megszokják a lányuk nem szűz többé, ráadásul nagyszülők is lettek a kórházban nem látogatták meg az unokájukat. Ám amikor hazakerült a kicsi minden megváltozott. Az ellenséges nagypapa és nagymama egy perc alatt átváltozott gügyögő nagyszülők gyöngyévé. Az első pár hétben még nem látogattuk meg a kis családot, mert vigyázni kellett, hogy a kicsi még véletlenül se szedjen össze semmit. Azonban később két-, három naponta mentünk és Iván minden héten vitt valami apróságot a keresztfiának. Missi már próbálta meggyőzni, hogy ne tegye, de minden hiába volt. Az idő haladtával kezdtem hasonlítani a normális terhesekhez, így az egyre gyakoribb kérdésekre, miszerint „mikor várható a kicsi” zavarba ejtően nem tudtam válaszolni. Bár már bőven a 12 hónapban voltam, még akkora sem volt a pocakom, mint Missinek 7hónaposan. Viszont a kicsi elevenebb volt, mint eddig bármilyen bébi akit pocakban volt szerencsém látni.
- El sem hiszem, hogy már 5 hónapos a legény! –vettem ölbe a nem régen felébresztett fiúcskát.
- Kész nagyfiú már. –ült le mellém a mostanra büszkévé vált nagymama.
- Ráadásul, csak úgy bomlanak utána a nők. –vigyorgott Roy.
- Ha már a drága apuka nem kelti fel a hölgyek figyelmét! –vágta hátba Iván barátját.
- Majd megtudod milyen is az élet. Amikor az éjszaka közepén felsír és te vagy az ügyeletes. –vágott vissza Roy.
- Á, az én fiam már járni fog amikor kibújik.
- Tényleg, mennyi idősek vagytok? –fogta meg a hasamat a nagyi, miközben én látványosan a keresztfiammal foglalkoztam.
- A doki is csak tippelni tud. –húzta el a száját Iván.
- Annyira egymásba voltak gabalyodva, hogy képtelenség kitalálni. –ezen mindenki nevetett, így megúsztam a válaszadást. Az ég áldja meg Royt érte.
- Egyéként honnan tudod, hogy fiad lesz? Alex fele ennyire sem volt aktív baba. –csatlakozott Missi is aki közben átvette a fiát, mert látta rajtam, hogy kezd fájni a hátam. Ő pontosan tudta, hogy mi is a helyzet és elmondása szerint csodál, hogy egyáltalán elviselem már egy éve ezt az egészet. Szentül hitte, hogy a terhesség bármennyire is csodás dolog, bőven elég 9 hónapig „élvezni”. Ebben egyet kellett értenem, bár még mindig nem voltam olyan szinten, mint ő. Sokáig meg sem látszott, ezért tudtuk elhitetni mindenkivel, hogy rendesen fejlődik a pici, bár miután az orvos egyszer megdöbbent többé nem mentem el a tanácsadásra. Mert ugye nem épp normális egy akkor hivatalosan 4 hónapos terhességben a kifejlett ám igazán aprócska baba. De az én kincsem különleges lesz, ha embernek születik, ha nem. Ahogyan ránéztem Ivánra elmosolyodott. Talán ő is épp valami hasonlón gondolkozhatott. Hozzám lépett, átölelt, majd megcsókolt. Én pedig elfeledkeztem volna a világról is, ha lehetséges. Hirtelen senki és semmi sem számított hármunkon kívül.
- Mennünk kellene. –súgta a fülembe. Lehelete borzongást váltott ki belőlem ami végigszaladt a gerincem mentén. Az istenekre, de kívántam már. Alig győztem kivárni, hogy végre ismételten kiélvezhessem a kapcsolatunk erotikusabb felét. Viszont ehhez az kell, hogy a bébink már kint lakó legyen.
- Azt hiszem itt az ideje nekünk is elbúcsúzni. –álltak fel Missi szülei.
- Ilyen korán? –Missi remélte, hogy maradunk megnézni az esti programot.
- Majd legközelebb tovább maradunk drágám, de holnap apádnak korán kell kelnie. –hagytak magunkra.
- Hogy bírod őket? –kérdezte Iván barátját.
- Már csak néha ellenségesek velem.
- El sem hiszem, hogy szét akartak szakítani titeket. –csóváltam a fejem.
- Pedig így van sajnos. És amint elkövetek egy aprócska hibát, máris támadják Missit.
- Nehéz ügy ez.
- És anyádékkal mi a helyzet? –kérdezett vissza Roy.
- Várják már a kicsit. Az első 10 perc után könnyebben vették a dolgot.
- Mázlista!
- Nem, inkább azért, mert nincs anyósom. –nevette el magát Iván.
- Tényleg. Hogy te milyen egy alak vagy! –csatlakozott Roy is. Ahogy ültem ott és néztem a régi nagy cimborákat, furcsa érzés fogott el. A szívem egy hatalmasat dobbant és kiáltást hallottam a távolból. Missi rohant be a szobába és elsápadva nézett rám.
- Mi a baj? –került a látómezőmbe Iván is.
- Jön… -ziháltam.
- Most? –megfogta a hasamat és mindketten éreztük a vad mocorgást. Erőteljes volt a kicsi, a hasam szinte táncolt.
- Úgy fest. –újabb és újabb fájdalmas pillanatokat éltem át.
- Kórházba kell vinnünk! –csatlakozott Roy is.
- Nem! –csattantam fel.
- Figyelj, tudom, hogy ügyes vagy és kemény! De te sem akarsz játszani az életetekkel. –fájdalmasan nézett rám Iván. Félt, ahogyan én is.
- Nem lehet! Tudod jól.
- Elina!
- Neeem.
- Rendben! Az ő döntése.
- Mi?! –nézte Roy a párját.
- Mond, hogy mit kell tennem én pedig megteszem. –guggolt elém.
- Orvos kell ide! Hát nem értitek?
- Orvos vagyok. –hanyatt feküdtem és zihálva, de megvizsgáltam a hasam. –A kicsi megfordult és készen áll. –pillantottam Ivánra aki bólintott.
- Meg tudod csinálni?!
- Meg kell csinálnom.
- Biztos?
- Igen. Nem lesz baja.
- És veled mi lesz?
- Maradok veled. –mosolyogtam rá.
- Oké. Iván, vidd ki a fiam kérlek! Roy, Hozd be a fürdetőt, törölközőt többet is és forralj vizet.
- Értem. –mentek ki ketten.
- Jól meggondoltad? –csak bólintani tudtam. Az első fázis le is ment, volt pár percem, hogy elrendezzük a helyszínt. Párnákat pakoltunk a szőnyegre és rengeteg törölközőt, nehogy felfázzak. Lefeküdtem a földre és elmagyaráztam Missinek mit is kell éreznie, ő pedig közvetítette a dolgokat.
- Oké… akkor mindjárt élesben fog menni.
- El sem hiszem, hogy a másik oldal résztvevője lehetek. –mosolygott rám bíztatóan Missi.
- Én meg azt, hogy a keresztfiam látogatásakor a szőnyegeden szülöm meg a babát.
- Még mindig mehetünk kórházba.
- És miként magyarázzuk meg, ha nem ember lesz?
- Jó, igaz. De akkor is.
- Én csak a szőnyeged sajnálom.
- De buta vagy. –nevettünk mindketten, bár az enyém nyögősre sikerült. A pillanatnyi csendben beszivárgott a kinti társalgás egy részlete.
- Nyugi haver! Minden rendben lesz! Bízz az asszonyba, végtére is ő az orvos.
- Tudom, de aggódom érte. –Iván hangja megingott.
- Hallod ezt? Mutassuk meg a pasiknak, hogy mit is tudunk. –kacsintott rám Missi. A válaszra nem futotta, mert a kicsi úgy döntött most azonnal ki fog jönni. Lesz ami lesz. Próbáltam nem üvölteni, de nehéz volt megállni. Ilyen kellemes lehet amikor valakit széttépnek.
- Látom már! Hajrá, itt van a bébid. –bíztatott Missi. Ha nem lett volna az álkapcsom összeszorulva talán még reagálok rá valamit, de a legnagyobb gondom az volt, hogy Ivánt ne idegesítsem azzal, hogy üvöltök.
- Istenem! Ó, magasságos! –Missi kiabált helyettem is. –Srácok, kell egy kés, de nagyon gyorsan! –üvöltött ki a kint ácsorgóknak. Iván berontott a szobába, de mikor megállt Missi mellett elszörnyedve bámult le.
- Semmi baj, a feje már kint is van. Jól csinálod Elina, pihenj egy másodpercet! –nyúlt fel a késért.
- Miért? –meredt maga elé Iván.
- Hol kell elvágni a köldökzsinórt? –Missi hadart és kiabált, de nem volt erőm válaszolni. –Elina! –hallottam a nevemet. Hátracsuklott a fejem, pedig próbáltam tartani magam, de nem éreztem semmit.
- Elina! Akkor vágom itt. –nem történt semmi, majd halk erőtlen sírást hallottam.
- Él. –lehunyt szemmel hevertem minden apró izmom elernyedt.
- Kislány!
- Kislányunk lett! –Iván minden aggodalma elröppent. Fel akartam nyitni a szemem és ezt hajtogattam magamban, míg végül sikerült. Iván pólójában ott lapult egy aprócska lény. –Látod? –mutatta felém az apróságot.
- Szeretlek! –suttogtam mosolyogva.
- Elina. Elina! –a távolból kiabálást hallottam, de lassan elhalkult. Úgy éreztem egy kellemes vizű folyón lebegek kiélvezve a sodrás mozgását. Azt tudtam, hogy van egy lányom. És azt is, hogy az apját mindennél jobban szeretem a világon. A kék eget bámulva abban reménykedtem, hogy a folyó végén meglátom őket végre. Addig viszont élvezem a ringatózást.
Ahogy csökkent a sodrás ereje végül kiértem a parthoz és kimásztam a vízből. Egy kellemesnek tűnő ismeretlen erdőt találtam magam körül. A fák mélyéről édesen csengő nevetés hallatszott. Kíváncsiságom végül a hang irányába vezetett a forrását kutatva. Egy tisztásra kerültem ahol farkasszemet néztem egy apró kicsi lánnyal. A hatalmas szemek csak úgy csillogtak a hosszú haj takarásában. A lány pedig nem mást szorongatott, mint a doktor naplóját.
- Anya-anya. –csicseregte vidáman és felém szaladt.
- Merion. –nyitottam ki a szemem. A tisztás és a lányka eltűnt. Ismételten Missiék lakásán voltam.
- Felébredtél. –simította végig az arcomat Iván.
- Szia. –a hangom rekedt volt.
- Szia. –mosolygott rám. –Képzeld, tévedtem. De ilyen gyönyörűséges tévedés nincs még egy a földön.
- Lányunk van.
- Bizony. Egy cseppnyi csoda.
- Hol van? –próbáltam felülni, de Iván nem engedett.
- Itt van. –hozta oda Missi az apró csomagot. A bugyorból pedig egy két színű hatalmas szemű baba nézett. Az egyik szeme kék volt, a másik pedig barna. Meglepettségemben csak ismételtem magam.
- Merion. –a meghatottságtól sírhatnékom támadt, de szerencsére nem hullattam krokodilkönnyeket.
- Merion?! –Iván rápillantott a lányára, majd bólintott. –A mi kis Merionunk. –hajolt közelebb, majd megcsókolt.
- Milyen aprócska. –fogtam meg a kis kezét ami babafürdő illatú volt.
- De milyen erős. –mellém feküdt Iván és úgy csodáltuk a babánkat.
- Nincs szükségetek semmire? –hajolt fölénk Roy.
- Nekem mindenem megvan.
- Én egy kicsit szomjas vagyok. –mondtam bocsánatkérő hangon, hogy még több gondot okozok.
- Máris hozok egy pohár vizet. –hagyott magunkra Roy. Iván felé fordultam és ahogy ránéztem egyből kiszúrtam a vöröslő ajkait, amiket az aggódástól kissé duzzadtra harapdált.
- Ajjaj. –nyeltem egy nagyot.
- Mi a baj? –térdelt mellénk Missi.
- Nem vízre vágyom.
- Akkor mire? Tele a hűtőnk.
- Tuti, hogy nincs a hűtőben az ami nekem kell.
- Mi?! Hát… –nézett rám Iván.
- Vérre.
- Újra vámpír vagy?! –kiáltott fel Missi, de be is fogta a száját, mert Roy még mindig nem tud semmit.
- Úgy tűnik. –a tekintetem máris jegesen izzott, és éreztem, hogy a szemfogaim lassan kifele bújnak.
- Akkor magatokra hagyunk! –Missi zavart mosollyal állt fel és miután letette az asztalra Roy vizét, becsukta maguk mögött az ajtót.
- Visszatért a vadóc? –tette a babahordozóba a lányunkat Iván és levette a felsőjét.
- Csak ha szabad. –mondtam zavaromban, mire elnevette magát.
- Buta vámpír. –csókolt homlokon, majd egy sóhajtással konstatálta, hogy ismételten harapdálom, mint rég. Leszámítva, hogy most már hárman vagyunk és ráadásul a harmadik személy épp gügyörészik és tapsikol.
- Hallod ezt? –álltam meg amint képes voltam rá.
- Nem lehet. –mindketten felültünk és a lányunk édes mosollyal nézett ránk.
- Kicsi szívem. –simítottam meg a kis pofiját, mire felnevetett.
- Máris nevet?
- Úgy fest. –éreztem, ahogyan Iván magához ölel. Egész éjszaka néztük a kicsit aki közben elaludt.
- Vajon vámpír módon él majd? –suttogta Iván a sötétben.
- Nem tudom. Csak remélem, hogy nem lesz baja.
- Vigyázunk rá! Ahogyan egymásra is. –egyik lágy csók követte a másikat, míg végül egymás karjaiban követtük gyermekünk példáját.

Nincsenek megjegyzések: