2011. május 8., vasárnap

16. A lehetetlen lehetséges?!

Tompa hangokat hallottam, és furcsa szagok vettek körbe. Végül kiszűrtem Iván illatát és a teste melegét.
- Istenem ez az illat. –nyújtóztam egy nagyot mosolyogva.
- Felébredtél végre? –mocorgott a világ. Ahogy kinyitottam a szemem láttam Missit aki az anyósülésről nézett hátra.
- Hogy kerültem ide?!
- Én hoztalak. Miután azt tetted amit. –került a látóterembe az aggódó Iván.
- A karjában cipelt vissza a kocsihoz. Azt hittük meghaltál.
- Kocsi?! –egy pillanatra el kellett gondolkoznom. –Mintha évtizedeket aludtam volna. –próbáltam felülni, de a derekamon pihenő és ölelő kezek nem engedtek.
- Szép lenne. Ránk sem ismernél. –húzta fel a szemöldökét Iván.
- Mintha el lehetne feledni téged. –kuncogtam.
- Legközelebb azért ne tedd azt amit. –forgatta a szemét Missi. –Tudod embereket elvisz az infarktus.
- Rendben. Ha legközelebb összefutok egy eszelős fószerral, majd megpróbálom nem leállítani magam és végigvágni. –kicsit megemelkedtem, hogy lássam a helyzetet. Egy pléddel voltam letakarva ami véres volt. Ahogyan Iván ruhája is. Az én vérem éktelenkedett rajta.
- Buta vámpír. –meleg ajkait a fejemhez nyomta. Roppant kellemes érzés volt. Roy kinyitotta az ajtót és beszállt. Ezzel hideg és benzinszagú levegő jutott be a kocsiba. Tehát megálltunk tankolni.
- Még mindig semmi?! –nyújtott hátra valamiket Ivánnak, aki egy pillanatra elengedett.
- Az előbb ébren volt, de aztán megint elment. –fordult vissza Missi, mikor elindultunk. A beszélgetés abbamaradt, mert mindannyian ettek, csupán a zene szólt, de nem is bántam a csendet. Iván amikor befejezte egyik karjával átölelt.
- Neked is enned kellene. –suttogta a hajamba, miközben megigazította a jó helyen levő plédet. Nem értettem mégis hogyan gondolja, de további magyarázatra nem szorult amikor elfordított kicsit és az ajkaimhoz nyomta a szabad kezét. Túl sok volt nekem mára, hogy egy ilyen ajánlatot elszalasszak. Feltűnés és hang nélkül vettem a vérét, miközben ő az ölelő karjával dobolt a hasamon. Szép kis páros vagyunk mondhatom.
- Nem kellene mégiscsak korházba vinnünk?! –kérdezte gondolom sokadszorra Roy.
- Mondtam már. Mégis mivel magyaráznánk meg a dolgot?! –korholta le Missi.
- Rendbe fog jönni. Semmi komoly baja nincs, csupán elájult.
- Jól van, jól van. Csak akkor is furcsa a helyzet. –adta fel Roy. –Azért kár, hogy nem lett meg amiért elmentünk. –ez a mondat szinte leforrázott. Annyira arra koncentráltam, hogy ne vessem magam Ivánra, hogy végül elfelejtettem a célt amiért odamentünk.
- A napló! –nyögtem fel.
- Semmi baj. Elmegyünk érte, majd pár nap múlva. –akart nyugtatni Iván. Megpróbáltam felülni, de az ölelő kar nem engedett. Viszont cseppet sem bántam.
- Azt a rohadt! –csattant fel Roy.
- Mi az?!
- Azt nézzétek! –intett hátra. Mindenki követte az utasítást, még én is fel tudtam támaszkodni annyira, hogy kilessek a hátsó ablakon.
- Nem mondom, jól néz ki! –füttyentett Iván amikor a Roys roys elhajtott mellettünk. A kocsi számomra nem volt annyira különleges, viszont a sofőrje ledöbbentett. Ahogyan percekkel később egy másik autó amit viszont jól ismertem. Mikor Iván visszahúzott magához már elgondolkodtam, hogy mégis miféle különösen idétlen véletlen kellett ahhoz, hogy a prof és Justine is épp ezen az útszakaszon haladjon. Talán követtek minket?! De akkor meg miért nem jöttek elő? A naplót biztosan nem szerezhették meg, végtére is nem mentünk el addig és nem derült még ki a rejtekhely. Remélem nincs náluk, mert akkor nagyon nagy bajban leszek. Töprengés közben élveztem Iván testének közelségét és lassan elkalandoztak a gondolataim kellemesebb irányba. Figyeltem azt a nyugodt, laza mozgást amit Iván mellkasa felvett. Átvettem a ritmust ami teljességgel elvarázsolt.
- Most merre?! –kérdezte Roy, mikor beértünk a városba.
- Hazavisszük Elinát. –már egy ideje a pléd alatt cirógatta a karomat. annyira természetesnek hatott, mintha semmi sem történt volna.
- Nekem az is megfelel, ha kitesztek valahol. –már az elszakadás puszta gondolata is fájdalmasan nyílalt belém. Furcsa milyen könnyen visszacsöppentem ebbe a világba. Nem akartam ismételten kimászni belőle. Egy kád kellemes fürdőbe merültem nyakig, és csak reménykedtem, hogy egyrészt nem fog kihűlni, másrészt nem kell kikászálódnom belőle.
- Na most maradj csendben! –nézett le rám mérgesen, de végül elmosolyodott. –Véres és szakadt ruhában hova is mennél?!
- Jól van na. –nyögtem fel, mert rájöttem, hogy még mindig nem láttam magam.
- Miért menekülsz ennyire tőlem?! –suttogott a fülembe.
- Nem menekülök. Csak nem akarok gondot okozni! –erre égnek emelte a tekintetét és látványosan csóválta a fejér. Missi eközben elmagyarázta az utat Roynak, nekem meg sem kellett nyikkannom.
- Micsoda pontosság! –ültem fel, amikor leparkoltunk a ház előtt.
- A legjobb GPS! –hajolt Missihez és édes csókban forrtak össze.
- Köszönök mindent! –néztem egyikről a másikra. Elöntött a mély és őszinte hála. Ezek az emberek a barátságunkért képesek tudatosan és tudatlanul is kockáztatni az életüket. Ez pedig nem kis dolog.
- Ne viccelj már! –mosolygott Missi. Kinyitottam az ajtót és kiszálltam, de mikor becsaptam egy visszhang ajtócsukódás is hallatszott. Az autó elhajtott és ott állt velem szemben Iván. Meglepődtem, de furcsa érzés kerített hatalmába.
- Jobb lesz, ha bemegyünk. Mielőtt valaki meglát így. –ekkor néztem végig magamon. Nagyot kellett nyelnem a látványtól. Nem csodálkoztam, hogy kórházba akart vitetni Roy. Borzalmasan festettem. Spuriztam az ajtóhoz, Iván pedig követett. Kettesben voltunk a lakásban és ez számomra túl sok kimenetellel ígérkezett. Talán egyiket sem bántam volna a listám éléről, csak sajnos volt még tovább is.
- Átöltözöm. –mondtam tétován.
- Én itt leszek. –mosolygott a konyhaasztalhoz ülve.
- Kérsz valamit?! –erre felemelte a korábban kapott vizét. –Mintha direkt hagytál volna benne… –gondolkodtam hangosan a szobába menet.
- Szerinted bajba kerülhetünk a történtek miatt?! –kérdezte hangosabban. Megszokás lehet.
- Nem. Amint észreveszik a vadászok eltakarítanak. Remélhetőleg nem költözik oda senki sem. –szórtam le a ruháimat a földre és miután belebújtam egy kényelmes szabadidő nadrágba visszatértem Ivánhoz.
- Ennyi?!
- Más világ. –húztam egyet a vállamon. –Itt nincsenek nyomozók, vagy bármi hivatalos dolog. Az emberi világnak a vadászok sem léteznek, ahogyan mi sem. –ezzel el is lett felejtve az egész. Nem mintha további bánkódás ért volna bármit is.
- Azóta itt élsz?!
- Igen. Nem olyan rossz. Legalább nem bántok senkit.
- Nem vagy magányos?! –erre elnevettem magam, bár nem volt épp vicces.
- Sajnálom, de ez abszurd.
- Mi?
- Aggódsz értem?!
- Valakinek kellene.
- Bőven elég, hogy én aggódom a saját seggemért. –ültem fel a konyhapultra mosolyogva, de Iván nem viszonozta.
- Szóval nincs szükséged másra?! –ez most kérdés volt? Vagy utalás?
- Van, csak ne aggódjon.
- És szerinted ez lehetséges?!
- Elvileg, vagy a gyakorlatban? –kérdeztem vissza, mire elnevette magát.
- Ez hiányzott!
- Nekem is. Többek között. –tettem hozzá gyorsan. Na tessék, máris tovább képzelegtem a helyzetet. Egy különös vigyor terült el az arcán, amitől majd lefolytam a pultról. Már bűn ilyen pasit nézni is, hát még… Na jó. Nagylevegő és semmi más.
- Mi az?! –a mosolya diadalmasra változott amikor meghallotta a sóhajtásomat.
- Semmi. –kaptam el a tekintetem.
- Nem hiszek neked! –levette a pulóverét, erre a látványra lehetne azt mondani, hogy „megállt a szívem”.
- Lelked rajta. –hosszasan elkalandoztam a ruhái alatt sejlő testén. Mikor észrevette, csak még inkább kényelmetlen helyzetbe hoztam saját magam. Ő bezzeg…
- Mi a véleményed?! –kérdezte leplezetlenül élvezve a helyzetét.
- Miről?! –játszottam az ártatlan báránykát.
- Tudod te azt jól. –kicsit kitolta a székét és úgy helyezkedett el, hogy feszüljön a rajta levő ing. Na ez már gonoszság. Így kihasználni az adottságait. Ha egy filmben lennénk, itt eredne el az orrom vére. Viszont így csak vágytam rá, de azt piszkosul.
- Aljas vagy. –szűkültek össze a szemeim.
- Csak nem?! Hát mégis értetted a célzást. –a hangja csevegő hangzású volt. Ennyire nem vagyok rá hatással?! Vagy csak én lettem teljességgel készen?! Nem, azt nem hiszem. Végtére is pasiból van.
- Mintha nem tudnád a választ. –nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Nálad sosem lehet tudni. És hallani akartam.
- Azt lesheted! –vigyorodtam el.
- Biztos vagy te ebben?! –csak bólogatni tudtam, ahogyan felállt és közelebb jött. Egészen közel. –Hány százalékot adnál a bizonyosságodnak?
- 100? –elvékonyodott a hangom, bármennyire is magabiztos szerettem volna lenni. A közelsége elveszi a magabiztosságom még most is.
- Lejjebb. –lehelte kedvesen.
- 99,99. –suttogtam, erre elmosolyodott. Édesebb volt abban a pillanatban, mint a legcsodásabb méz. És annyira gyönyörű amennyire az istenek. Egy halandó férfi számára túl nagy kegy, talán.
- Biztos vagy ebben?! –az ajka majdnem súrolta az enyémet. Meleg lehelete csiklandozta a bőröm.
- Igen. –erőltettem jegességet magamra, de inkább csak egy kellemes lágy szellő lett belőle ami nagyon meleg nyári napon érkezett. –Utállak! –nyüszögtem.
- Miért?! –meghökkentnek látszott.
- Ezért. –néztem a szemébe. A nagy erős és vérszomjas gonosz szörnyeteg teljesen átváltozik plüss nyuszivá amint eléri az emberi vágyakozó részét. Csodás. Mivel értetlennek tűnt folytattam.
- Ha nem lennél fontos, nem játszadozhatnál velem.
- Ne játssz, ha nem akarsz. –sértődöttnek hatott a hangja, de most miért?!
- Nem, nem akarok! –próbáltam érthető lenni.
- Akkor meg mit akarsz?! –csattant fel. Most komolyan a büszkeségébe gázoltam tudatlanul, vagy mi a szösszenet ütött beléje?!
- Tudhatnád!
- Nem, nem tudom! Honnan a büdös francból kellene tudnom?! Honnan tudhatnám, ha nem vagy képes kimondani?! –kiabált.
- Téged! –harsogtam túl. Egy pillanatnyi meglepettség után egymásnak estünk. A szó majdnem teljes értelmében. Heves csókcsatánk annyira elnyúlt ameddig csak lehet. Mindketten zihálva szakadtunk el végül a másik ajkaitól.
- Téged akarlak, ahogyan eddig is. Ha elismertem magamnak, ha nem. Kellesz nekem. –mondtam az átlagos hangerőnél halkabban.
- Így nem lesz jó. –mondta pár perc néma szemezés után.
- Mi?! –a hirtelen támadt rémület az arcomra is kiült, ahogyan a hangomba is belopta magát.
- Nem volt az igazi az a kapcsolat. –a rémületet értetlenség váltotta fel.
- Nem értelek. –kérlelve néztem rá és közben azt mondogattam, hogy „csak azt ne mond, hogy itt a vége”
- Te kapcsolatnak neveznéd ami köztünk volt?!
- Nem igazán. Bár nem tudom milyen egy kapcsolat, elvégre NEM volt benne részem korábban sem. De ha már az előbb elméletekről beszéltünk akkor elméletben nem. –micsoda logikus mondatok ebben a helyzetben. Büszke voltam a gondolatmenetemre.
- Pontosan. –hűűűű… Önkéntelenül is kihúztam magam, majd amikor feltűnt alig bírtam visszatartani, hogy ki ne nevessem magam.
- Szóval?!
- Szóval… Vagy rendes kapcsolat, vagy semmi. –elkerekedett a szemem. Szentül meg voltam győződve, hogy ágyő lesz és a naplementében eltűnő hősök példáját akarja követni, de nem. Rendetlen kapcsolat is lehet, ha te leszel a másik fél! Válaszoltam magamban, majd egy kevés várakozás után amikor már biztos voltam, hogy nem vetem magam a nyakába azt mondtam:
- Rendben! –és a nyakába vetettem magam egy édes csókot lopva ajkairól. Ennyit az elhatározásokról. Szép kis vámpír… kenyérre kenhetőbb vagyok a legpuhább vajnál is, de kit érdekel?!
- Akkor randizunk. –villantott csak nekem egy szívdöglesztő félmosolyt. Valaki hozzon egy felmosót és mosson fel egy vödörbe! Iván várakozva nézett rám, mintha tudta volna, hogy mi is következik.
- Ra-randi?! Na neeeeeem… Nem randizom! –esett le a tantusz.
- De pedig fogsz, és minden rendes dolgot végig fogunk vinni ami egy kapcsolatban van. –ezen elgondolkoztam egy pillanatra. Hogy is udvarolt anno Mariaanak a férje?! Végigvettem a legfőbb dolgokat, mint például az udvarlás, bemutatás, első csók, a nagy együttlét.
- Ha úgy vesszük, végigmentünk mindenen.
- Igen is és nem is. A lényeg, hogy találkozgassunk és ne csak a lakásodon.
- Nyilvánosan. –tettem hozzá, mire bólintott. Nem tűnik bonyolult kérésnek.
- Akkor ma este kezdjük is.
- Mi?!
- Te és én, és Missi Royyal egy páros mozizás. –leesett az állam.
- Komolyan beszélsz?! –hitetlenkedtem, mire átölelt.
- Hát nem épp első randinak való program a mozi, de igen.
- Mi lenne elsőnek való program?! –kérdeztem kíváncsian.
- Mondjuk egy kávézó délután.
- Főzzek egy kávét. –vihogtam, csak, hogy passzoljon az elgondolásba.
- Ne gúnyolódj! –húzta meg a hajam, majd megcsókolta a homlokom.
- És milyen filmet nézünk?! Ugye nem vámpírosat! –fintorogtam. Tudtam kívülről az összes történetét már.
- Majd eldöntjük ott. –ölelt át. Roppant jól esett a közelsége.
- Rendben. –mosolyogtam rá és végigsimítottam a borostás arcát, mire lehunyta a szemeit.
- Akkor én megyek. –tétovázott egy pillanatig, de végül elengedett. Úgy látszik kölcsönösen nem tudunk uralkodni magunkon. Majd ráérek örömtáncot járni, amint kilép az ajtón.
- Estig nem látlak. –állapítottam meg.
- Aztán csinos légy ám. Büszkélkedni akarok!
- Mintha bárkit is észrevennének melletted! –forgattam a szemeim, majd végignéztem alakján.
- Hát vedd fel a harcot. –vigyorodott el majd felvette a pulóverét. Izomzata jobban látszott a mozdulatsor alatt, mint előtte. Az ajkamba kellett harapnom, hogy elfojtsam a sóhajom.
- Meglátom mit tehetek. –mosolyogtam sejtelmesen.
- Akkor látlak később! –lépett ki az ajtómon. Én abban a pillanatban örömtáncot lejtettem. –Ez nekem szól?! –kérdezte hallhatóan mosolyogva. Ledermedtem és megpördültem. Iván állt az ajtóban.
- Hát te?! –kérdeztem zavartan.
- Máris zavarok?!
- Nem! –vágtam rá egyből.
- Egyébként hívnom kellett egy taxit. 10 perc múlva ér ide.
- Értem. A 10 perc hosszú idő.
- Lenne, ha már a kapcsolatunk már javában tartana. –odaszökkentem az ajtóhoz és hozzá.
- Lépéseket is át lehet ugrani, ahogyan az előző távolságot is. –nyújtóztam fel és apró csókokkal jutalmaztam ajkait. Erre Iván szorosan átölelt és a játékosságot igazi szenvedély váltotta át. Végül lefékezett a taxi, de azért még percekig ölelkeztünk.
- Mennem kell, mert rámegy a gatyám is a fuvarra. –csókolt meg utoljára, majd elment a taxival.
A mozis este remekre sikeredett, és ezt több közös randevú követte. Persze sokat voltunk kettesben is Ivánnal, hála Missi helyezkedésének. Jó volt vele lenni, a séták, beszélgetések, a találkák minden egyes pillanata, míg végül haza nem kísért és az ajtómban egy búcsúcsókkal el nem váltunk egymástól. Teltek a hetek, és végre kitavaszodott. A zöldellő környezet boldogabbá tett mindkettőnket. Vagy talán az, hogy most már igazán „Igazi” kapcsolatot építgettünk. Lépésről-lépésre. Ám mégis minden alkalommal volt bennem egy kisördög, hogy valahogy mégis ugrásra sarkalljam a helyzetet. Kívántam őt. Beköltözött a gondolataimba, álmaimba, erotikus fantáziálásaimba, csak az ágyamba nem. Ahogyan haladtunk a lépcsőfokokon és az időben a ruhatáram átváltozott. Már nem igazán voltam az a katonaruhás csak tippre csaj. A hajam is újra hosszú lett, bár nem annyira, mint volt. Viszont Justine, a prof és magam közé egyfajta üvegfalat építettem. Gyanúsak voltak, nem bíztam egyikükben sem. Miután Justine felvette Missit és Ivánt, az utóbbi díjátvevős vigyorral adta újdonsült főnöke tudtára, hogy az övé vagyok. Bár ezt egyikük sem mondta ki, de érezhető volt a levegőben. Egy egészen picurkát sajnáltam Justinet egészen addig, míg fel nem vette a harcot Ivánnal. Ő persze lelkesen elfogadta és megkezdődött egyfajta sziporkaháború és csipkelődés köztük.
- Hogy lehet ekkora seggfej?! –vigyorgott Iván, miközben a virágzó fák alatt sétáltunk a lakásomhoz vezető utcában.
- Te sem vagy épp herceg vele. –csóváltam a fejemet az előző napi események miatt.
- De ő kezdte.
- Igen, ez így van. Viszont neked nem kellene folyton kapni a lehetőségen. Talán akkor Jus is megunná.
- Élvezem.
- Az látszik is. –erre már nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
- De elég is volt „Mr. prof seggédje vagyok”-ból –gúnyolódott még egyet utoljára.
- Jaj te kis gonosz. –böktem oldalba, mire az ellentámadása csikizés formájában érkezett. A bejárathoz érve már potyogtak a könnyeim, de ahogyan megtámaszkodtam a fa ajtónak eltűnt a felhőtlen boldogság. Talán már tényleg ő is nehezen viseli az elválást, suhant át a kósza gondolatfoszlány.
- Jó volt ma. –indított a szokásos mondókával.
- Igen. Élveztem. –mosolyogtam rá. Megsimította az arcomat, mire tenyeréhez nyomtam és beszívtam az illatát.
- Mennem kellene. –nézett rám, de a szemei nem azt mondták amit hallottam.
- Nem maradnál egy kicsit?!
- Miért? –csak ok kell, hogy maradj? Akkor maradj értem!
- Nem akarok egyedül maradni még. Nem akarom, hogy elmenj. –érdekes, most már mennyivel könnyebb kimondani bármit is. Nem olyan rég, még civakodtunk volna előbb egy kicsit.
- Egy pohár víz nem esne rosszul. –mosolygott mire belöktem az ajtót.
- A víz bent fogyasztva finomabb. –ekkora butaságot, de hatott. Iván végül bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Ha nem történik egy ideig semmi, legalább legközelebb is bejön és tovább marad. Már ez is győzelemnek számolható. Most nem ült le az asztalhoz, mint legutóbb, mikor itt járt. Amíg elővettem a vizet a halaimat nézte.
- Miért pont hal?!
- Nincs velük gond, nem okoznak felfordulást, de mégsem vagyok egyedül. –néztem én is őket Iván mellől.
- De akkor is hal?! Valami szívósabb élőlényt társítanék melléd.
- Halnak hal, de harcos. Általában csak egy tartható belőlük, mert megölik a társaikat. De ez a kettő testvér, és nem támadnak komolyabban egymásra.
- Így már érthető. Hal. –vizsgálta meg őket közelebbről.
- Van pár húsevő növényem is. –vigyorogtam.
- Komolyan?! –kíváncsiság tükröződött a tekintetében. –Megnézhetem?!
- Nem akarod látni. –csóváltam a fejem, bár épp ellenkezőleg akartam.
- Miért?!
- A hálószobában vannak. –mindketten egyszerre néztük az ajtót és valószínűleg hasonló gondolat járt a fejünkben.
- Akkor most tényleg kihagynám a lehetőséget. –itta ki az üvegből a vizet.
- Gondoltam. –ez még nekem is keserűnek hangzott, de végtére is az voltam.
- Viszont azt hiszem megyek is. Köszönöm a vizet. –egy gyors puszi és már itt sem volt.
- A rendesség szívás. –dőltem az ajtónak nagyot sóhajtva és éreztem, ahogy Iván is nekidől egy pillanatra, mielőtt elhagyta volna az utcát. A tudat, hogy neki is rossz cseppet sem tett boldoggá. Jobban esett volna, ha mindkettőnknek jó végre. De ez még váratott magára. Unottan megetettem a halaim és megöntöztem minden növényt, majd az ágy előtt ücsörögve nyüstöltem a gépem, mikor hirtelen besötétedett. Perceken belül már dörgött és villámlott, a szél pedig csapkodta a szomszéd spalettáit. Gondolkodás nélkül félredobtam a földre a gépet és kiálltam a kezdődő viharba feltöltődni kissé. Élveztem a feszültséget ahogy átsuhant a testemen, a bőröm bizsergett, akár egy érzéki szeretkezéskor. Csodás volt. Hirtelen támadt ötletből leugrottam a teraszról és a papucsomat hátrahagyva mezítláb rohanni kezdtem a közeli park felé. Eső áztatta föld és természet illatára vágytam, hogy túltöltsem az érzékeimet. A szembeszél cibálta az elázott hajam, mire elértem a parkot teljességgel átáztam, de mégsem hűtött le a hidegzuhany. Eldőltem és hemperegtem a sáros friss fűben, míg egy pillanatnyi időre kihagyott a légzésem is. Valaki ruháján kopogott az eső. Ezt még a dörgés és szélzúgás mellett is hallottam. Ahogy felültem megpillantottam őt. Ázott ruhája bőréhez tapadt, kissé átlátszóvá vált. Őrjítő látványban volt részem, amikor Iván végigmért. Felpattantam és megindultunk egymás felé. A nyakába ugrottam ezzel pár forgás után végül kibillentve őt. A vad csókolózást még akkor sem hagytuk abba amikor cuppanva földet értünk.
- Hogy…kerültél…ide?! –kérdeztem az apró levegővételek és a csókok között.
- Vonzott valami, vagy valaki.
- Hiányoztál! –téptem szét az ázott ingét.
- Szerelmem! –ölelt magához. Elszakadtam az ajkaitól, hogy végre ismételten élvezhessem a testét. Az esőben illata különösen erős és tiszta volt. Teljesen bezsongtam tőle. Óvatlanságomban több helyen is felhasadt a bőre, de egy csepp vérét sem vettem. Most ő maga kellett, mindennél jobban. A villámlás és mennydörgés egyre csak közeledett. Iván fölé hajolva takartam az arcát az eső elől. Ajkaink szenvedélyesen ostromolták a másikét, miközben próbáltuk megszabadítani egymást a ruháinktól.
- Francba! –nyögtem fel, mikor sliccével becsíptem a saját nadrágomat.
- Nyugi! Nem futunk sehova. –mosolygott rám.
- Biztos?! –bizonytalanságot éreztem. Ajkai nyomatékosították a szavait, miközben egy könnyed mozdulattal megszabadított mindkettőnket az általam okozott béklyótól.
- Nem szívesen kapkodnám el. –húzta fel a pólómat és a hasamat cirógatta.
- Nem akarok elvesztegetni egyetlen percet sem.
- Egy sietős vámpír. –szórakozott rajtam. Kibújt a szakadt ingéből.
- Egy kívánós vámpír! –mosolyogtam rá, majd hozzásimulva csókolgatni kezdtem a nyakát. Kezei felkúsztak és a derekam köré fonódtak, hogy aztán egy mozdulattal végül maga alá temethessen. Felhúzta teljesen a felsőmet én pedig boldogan bújtam ki belőle. Egy széles vigyorral és felhúzott szemöldökkel nyugtázta, hogy nem viseltem melltartót.
- Botox és plasztika. –vihogtam. Ez is egyfajta előnye annak, ha valaki nem változik. Ha életében nem voltak ráncai, akkor holtában sem lesznek. Nekem pedig mellesleg nem volt semmi problémám. Iván válaszként forró csókot nyomott a mellbimbóimra. Elállt a lélegzetem az érzéstől, de ennyinél nem állt meg. Ujjai végigsiklottak oldalamon, majd támadásba lendültek a nadrágom ellen. Mielőtt felocsúdhattam volna igazán az érzéki pillanatból máris elöntött a gyönyör első hulláma. Összerezzentem az élvezettől amit Iván tettei okoztak. Az „ajtóstul ront a házba” fogalom illett ide, de csakis jó értelemben. Azt hittem eddig, hogy élesen élt bennem az érzés amit éreztem valahányszor Ivánnal voltam, de most új és eddig ismeretlen, fantasztikus élmény volt. Megpróbáltam visszafogni magam érzésekben és a rezdülései hatására előtörő reakcióm kinyilvánításában, de nem sok sikerrel tudtam kontrolálni magam. Ha csendes időben történt volna mindez, talán elszégyelltem volna magam. Ám ebben a viharos környezetben természetesnek hatott. Izzó tekintettel néztem az eget, miközben Iván ajkai a nyakam és melleim által bezárt háromszögben kalandoztak. Felhúztam a lábaimat így még közelebb kerülhetett hozzám, fokozva az élvezetet. Keze végig csúszott hasamon, majd előbb a combom külső, aztán pedig belső felét cirógatta. Végül megpihent a lábam között egy rövidke időre. Ahogyan megemeltem a csípőmet ujjai utat nyitottak a gyönyör egy újabb szintjére. 5-5 vékony, halványpiros csíkot szántottam a hátára ahogyan elöntött az élvezet. Iván felszisszent ugyan, de a vággyal teli tekintete azt sugallta, hogy nem bánta a dolgot. Az ő tekintete is izzott. Villámláskor úgy hatott, mintha gyönyörű borostyán korong lenne az íriszén. Forró teste hozzám préselődött, mielőtt magához szorított és felemelt volna. És máris az ölében találtam magam. Összebújtunk ölelkezve, miközben hol gyorsan és vadul, hogy pedig lágyan és érzékien szeretkeztünk. Az eső próbált lehűteni minket, de hiába. Éveken át elfojtott vágyunk a másik iránt végül felülkerekedett mindenen. Zihálva borultunk vissza a sárba, miután az orgazmus hullámai hatására egy pillanatra mindketten megfeszültünk. Együtt voltunk még mindig és csak a másikat érzékeltük a világból. Észre sem vettük, hogy az eső mikor adta fel a harcot. A felhők pironkodva lassan elhaladva néztek le meztelen, csatakos testünkre.
- Ez jól esett! –fordult a hátára Iván. Bár elszakadtunk egymástól, a combom még ágyékán pihent.
- Ennek örülök. –húzódtam mellé és nyomtam egy csókot a mellkasára, dobogó szíve fölé. Átkarolt, úgy feküdtünk a vizes fűben, mintha az a legpuhább ágy lett volna a világon.
- Megfogsz fázni. –aggodalmaskodtam, mikor a hasán rajzolgatva megéreztem a teste természetellenes melegségét.
- Ápolnál, ha ágynak dőlnék? –támaszkodott a szabad karjára.
- Meggyógyítanálak! –vágtam rá komolyan.
- Vérrel?
- Odaadással és szeretettel. –mosolyogtam, mire megcsókolta a homlokom. –És ápolnálak is. Lesném minden kívánságod! –kaptam az orromra egy puszit.
- Szerintem tudod, hogy mit is kívánok. –zongorázott végig a combomon.
- Máris?! –lepődtem meg. Főleg mikor nem éreztem jelét a késztetésnek, ugyanis férfiassága nem nyomta a combomat.
- Hmm… Úgy bő 10 perc múlva. –válasza előtt szünetet tartott az eget nézve. Számolgat?!
Elképedt arcom láttán elnevette magát.
- Ne mond, hogy te jóllaktál annyi idő „éhezés” után. –nyúlt a lábam közé, mire önkéntelenül is felnyögtem.
- Csak nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyél rólam. –néztem a táncoló ádámcsutkáját.
- Buta vámpír! –fintorgott, aztán az arca kisimult. –Hozzád, vagy hozzám? –tűrte el a szemembe lógó hajamat.
- Hozzám! Ha az jó neked. –a kezdeti látványos lelkesedésemet hirtelen visszaszívtam.
- Megnéznélek milyen vagy amikor tetőtől talpig elpirulsz! –nevette el magát a reakciómon. Nem járt messze a valóságtól, mert tényleg átváltoztam volna főtrákká, ha tudok.
- Ez az én titkom marad. –toltam ki rá a nyelvem, mire érzékien ajkai közé vette ezzel teljesen lázba hozott.
- Ha jól érzékelem, neked még 10 perc sem kellett. –vigyorgott az ágyékát dörzsölő combom érzékelése után. Viszont az ő ideje is csökkent, mert nyelnie kellett egy nagyot az érzéstől.
- Indulni kellene. –ültem fel úgy, hogy a csípője fölé helyezkedjem. Szenvedélyesen megcsókoltam ezzel elértem, hogy felezzem az idejét.
- Jobb lesz, mielőtt még idejön valaki és lebuktat.
- Azt hiszem szereted az izgalmakat.
- Csak azt nem, ha sokan néznek.
- Azt én sem. Csak én láthatom teljes valóságában ezt a hátsót. –csíptem a fenekébe. Kár lett volna kihagyni.
A ruháink sem voltak szárazabbak, vagy tisztábbak, mint mi magunk. Csupa fűfolt és sár bizonyította a történteket. Kézen fogva közepesen sietős tempóba tettük meg az utat a lakásomig. Nem kis nézettségre tettünk szert útközben ismerős és ismeretlenek terén egyaránt. Valamiért az összes szomszédom kint volt az utcán és végigmértek minket, de aztán kit érdekel?! Iván velem volt és csak ez számított. Elkaptam valami beszélgetést egy kicsavart villanypóznáról ami miatt elment a telefon és a tv. Nagy ügy. Aki ilyenkor nem élvezi ki a helyzetet az aggódjon az elmaradt sorozata miatt. Alighogy becsukódott az ajtó, máris egymásnak estünk és újra megkezdődött a ruhaszaggatás. Gyors egymásutánban hullottak a textíliák a földre, pedig alig haladtunk pár métert a lakásban.
- Hova?! –tétován pillantott körbe Iván, mert az ágyba így nem akart befeküdni.
- Egy zuhany nem ártana. –támaszkodtam meg az asztalon és küzdöttem az erős kísértés ellen, hogy inkább hagyjunk mindent és maradjunk a konyhában. Kemény az asztal, de nem csak az.
- Gyere. –fogta meg a kezem és a fürdőbe vezetett. Honnan tudta hol van?! Beállt a kabinba és magához húzott. Megnyitotta a csapot, csókolózás közben már megint eset ránk a víz a magasból, de most kellemes melengető hőmérsékletben.
- Az új módink a víz lesz?! –pislogtam a sugár alól.
- Megmosdatlak. –vette kezébe a tusfürdőt és a tenyerére nyomott belőle egy keveset, majd felhabosította. Betöltötte a fürdőt a mandula illata. Elkezdte a bőrömre masszírozni a tejszínű habot. A nyakamtól haladt lefele, elidőzve a melleimnél majd benyúlt a lábam közé. Meg kellett kapaszkodnom a csempézett falba, mert megremegett a lábam ahogyan hosszú ujjai utat találtak. Mosolyogva figyelte a reakcióimat amiből nem volt hiány.
- Fordulj meg. –utasított én pedig engedelmeskedtem. Ismét végigjátszotta a folyamatot, bár most csak a hátsómon időzött el, de hosszabb időre. Most azonban én álltam be kis terpeszbe, hogy könnyebb dolga legyen. Az alsó ajkamat harapdáltam ahogyan kényeztetett. Jobb volt, mint maga a mennyország.
- Szeretném viszonozni a kedvességed. –pillantottam hátra a vállam felett. Közelebb hajolt és megcsókolt, közben pedig elengedett. Követtem a látottakat és én is nyomtam a tenyeremre egy kevés tusfürdőt. Azonban én a hátával kezdtem. Gondosan masszíroztam végig az izmait amik élvezték a kényeztetésem. Iván tökéletesen ellazult és izgalomba jött. Hátsójára külön nyomtam még egy kevéske tusfürdőt és alaposan felfedeztem a comb és farizmait. A látványa sem volt épp hétköznapi, de az érintése különösen kellemes. Átöleltem hátulról és a hasfalát simogattam. Párszor elkalandozott a kezem férfiasságára ami halk sóhajt váltott ki belőle. Végül Iván megfordult és a zuhany áztatta csempéhez szorított. Felemelte jobb lábamat a derekához és összeforrtunk testileg. A nyakába kapaszkodtam, a fülét harapdálva sóhajtoztam ami tovább fokozta az izgalmát. Gyors egymásutánban több hullámú orgazmus söpört végig rajtam mire a tusfürdő utolsó nyoma is eltűnt rólunk. Akkor elzártuk a csapot. Törölközőért nyúltam, de Iván nem tartotta szükségesnek. Felkapott, lábaimmal átkulcsoltam a derekát és mint egy az anyján utazó kismajmot vitt ki a fürdőből az ágyhoz. Ott alulra kerültem ismételten. Mivel az erkélyajtót nyitva felejtettem, így kissé hűvös volt a szoba levegője. A takaró rejtekében hol viháncolva, hol érzéki hangokat kiadva szeretkeztünk reggelig.
Bár nem aludtunk egy percet sem, az egész délelőttöt ágyban töltöttük. A délután folyamán is ez volt betervezve, de egy váratlan vendég meghiúsította.
- Úgy tudtam! –nevette el magát Missi amikor ajtót nyitottam.
- Mit is?! –meredtem rá értetlenkedve.
- Roy mondta, hogy Iván lelépett és aztán haza sem ment. A telefonja pedig ki van kapcsolva.
- És?! –húztam el hosszasan az „é”-t mert tudtam jól, hogy van további mondandója is. Mint mindig.
- Úgy festesz, mint egy jóllakott napközis. Kufircoltatok mi?! –ezen nevetnem kellett.
- Így is mondhatjuk. –kár lett volna tagadni a nyilvánvalót. –Bár több szinonimával is illethetnénk a történteket. –vigyorogtam mire döbbenten meredt rám.
- Szia Missi! –került elő Iván félmeztelenül. –Mit szeretnél reggelire?! –ölelt át, keze egyenesen köntösöm alá csusszant.
- Téged! –simítottam végig a karját. Ujjai fürgén játszadoztak mellbimbóimmal a köntös sejtelmes takarásában.
- Reggeli?! Lassan az ebédhez is késő van. –nézett ránk eltöprengve. –Átkerültetek megint valami párhuzamos világba?
- Ez annál sokkalta jobb! –vágtuk rá mindketten.
- Te jóságos ég! –hangja döbbent volt, de a mosolya könnyedebbé változtatta a helyzetet.
- Bejössz? –kérdeztem amikor végre ráébredtem, hogy mennyire udvariatlan vagyok.
- Nem akarom megzavarni a nászutasokat.
- Ne butáskodj! –rántotta be Iván szegényt.
- Szóval, valami kajáról volt szó. –támaszkodtam a konyhapultnak miután kitöltöttem Missinek a teát.
- Egyébként miért vagy női fazonú nadrágban? –kérdezte meglepetten Ivánt bámulva.
- Hosszú sztori. –Iván is meglepett volt. Valószínűleg nem gondolta, hogy feltűnő a különbség. Én pedig azért bámultam, mert észre sem vettem. A kedvenc kényelmes sötét szabadidőm térdnadrágként feszített rajta. Elképesztő.
- A kufircolásból adódott. –foglaltam össze Missi korábbi szavaival.
- Kufircolás?! –Iván hangja különösen csengett. Egy kicsit szórakoztatta a kifejezés, ugyanakkor volt éle is. Csak nem zokon vette a dolgot?
- Jó. Az orbitális erotikus együttléteink sorozata alatt kissé viseltesek lettek a textíliák. –forgattam a szemeim vihogva.
- Mindjárt más! –csókolt meg a pulthoz nyomva. Ha csak ketten lettünk volna felülök arra a bútorlapra. A köntösöm még tovább vitte a pillanatot azzal, hogy kellő képen szétnyílt. Ráadásul Iván is a felfokozott állapot szélére került. Szerencsére Missi hangja visszarántott minket a földre.
- Az hiszem ez kicsit túl sok információ! –mosolygott zavarában. Egy gyors csók után leálltunk.
- Reggeli! –emlékeztette magát Iván a korábbi elgondolására.
- Hidegzuhany! –mondtam ki az első gondolatom egy részét. A másik fele az volt: „a nyakamba!” így elvonultam, hogy összeszedjem magam és a hálót, míg Missi és Iván a konyhában maradtak. A csobogó víz alatt tompán, de hallottam, hogy Ivánék beszélgettek. Aztán csend támadt és egyszer csak csukódott a bejárati ajtó. A zuhany alól kilépve füleltem, de semmi egyéb neszt nem tapasztaltam, mint a tüsténkedő Ivánt. Így a hajamat megtörölve úgy döntöttem meglepem őt és a törölközőt hátrahagyva vonultam a konyhába. A belépésem döbbenetes reakciót aratott. Missi még mindig a helyén ült és most elvörösödve meredt rám. Iván megigézve fürkészett és a kezéből kiesett a villa. Ami pedig az ajtócsukódást illeti, egyből tudtam mi a helyzet, mikor farkasszemet néztem a tátott szájú Royyal.
- He…he…hello Elina! –habogta. Úgy éreztem menten megüt a guta és felrobbanok a szégyentől. Sasszézva spuriztam vissza a szobába.
- Sajnálom! Azt hittem az ajtócsukás és a csend azért volt, mert Missi elment. –magyarázkodtam miközben a fejem kopogott a szekrényajtón. Iván jelent meg mellettem, a tekintete sok mindent elárult kavargó gondolataiból. Megsimította az arcomat és döbbenet ült ki az arcára.
- Gyönyörű vagy amikor elpirulsz. –mosolygott és szenvedélyesen megcsókolt. Nem értettem mégis miről beszél, míg végül el nem engedett, mert égett illat lopózott be a szobába. A tükörképemre alig ismertem rá. Nem a szokott sápadtságom, hanem pirosas élő színem volt.
- Mi a?! –döbbenten meredtem arra a személyre aki valaha voltam. Úgy néztem ki, mint aki tényleg él és nem csak próbálja elhitetni a világgal. Magam köré tekertem a takarót és kirohantam a konyhába. Roy próbált nem bámulni annyira.
- Csak nem el akarsz csábítani?! –duruzsolta a fülembe Iván, miközben kotorásztam a fiókban.
- Vágj meg! –pillantottam meg a keze mellett a kést. Értetlenül meredt rám.
- Vágj meg! –ismételtem, hogy végre észbe kapjon.
- Miért?
- Csak tedd meg! –nyüszítettem.
- Rendben. –tett eleget a kérésemnek. Roy és Missi döbbenten meredtek ránk, mint akik vérlázító perverz dolgot figyelnek. A vérem kicsordult fájdalmasan felszisszentem.
- Nem gyógyul! Áocs! –kaptam be az ujjam, mert fájt.
- Mégis mit vártál?! –kérdezte nevetve. Missi és Iván persze értették az értetlenségemet.
- Hogy lehet?! –suttogta Iván.
- Nem tudom. –ráztam meg a fejem. Be kellett ragasztani a vágást, mert egyáltalán nem szándékozott elállni a vérzés. Felöltöztem, bár lassan ment. Égett azaz apró seb és annyira ledöbbentem, hogy azt sem tudtam mi is a helyzet.
- Furcsa egy csaj vagy te! –piszkált Roy evés közben. Annyira éhes voltam, akár egy farkas, de egyszerűen nem tudtam volna megmondani, hogy mire is vágyom.
- Egyébként miért jöttetek?! –kérdeztem csípősen, de aztán észbe kaptam. –Úgy tudom nektek még suli van, nem?! –Missi elpirult amit nem értettem. Roy meg inkább evett.
- De igen, csak úgy volt, hogy ma tanulunk. Én meg eltűntem. –válaszolt Iván.
- Értem. És nem kell segítség? –próbáltam kedves lenni amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy Iván elmenjen. Nem akartam egyedül maradni a fájó ujjammal.
- Ma már biztos, hogy nem lesz belőle semmi. Programunk van. –karolta át barátnőjét Roy.
- Akkor majd holnap, mikor hazaértem.
- Rendben. –hagyták hátra az üres tányérjaikat. –Köszönjük az ebédet! És akkor további szép napot nektek! –mosolygott Missi, majd hosszasan nézett, nyilván nem értette az egészet, ahogyan én sem.
- Mi történt veled?! –kérdezte Iván, miután magunkra maradtunk.
- Nem tudom, de fáj! –nyavalyogtam.
- Üdv a világomban! –mosolygott rám Iván, majd egy lágy gyógy puszit adott a tapaszomra.

Végül Ivánnak sikerült elfeledtetnie az egészet és a napunk kellemesen ért véget. Másnap reggel ígéretéhez híven tiszta ruháiban elhagyta a házat. Aznap egyszerűen nem volt kedvem felkelni sem. Másnap is csak az éhség csalogatott elő, de miután szembesültem a kifosztott hűtővel ki kellett mennem vásárolni. Egy hadseregnek is elegendő bevásárlás után több fordulóval sikerült kiürítenem a kocsit és feltölteni mindent. A hűtő szinte rogyadozott ám én mégsem tudtam választani. Ez így ment nap-nap után. A hétvégén Iván beugrott pár órára, ám semmi kellemes időtöltésre nem futotta, mert végig könyveket és jegyzeteket kerestünk a halmok között. Már csak pár hét és végre szabad lesz Iván is, nyugtattam magam újra és újra amikor csak egy kicsit is hiányzott. Így is lett. A sebemből csak egy világos csík látszott, mikor az egyik reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen rosszul voltam. Kitámolyogtam a fürdőbe és kiadtam magamból a vacsora még meg nem emésztett részét. Isten tudja mikor is hánytam utoljára, de az emlék gyorsan és maradandóan visszatért. Megkezdődött a rövidtávfutási felkészülésem az ágy és a fürdő között, míg végül egyszerűen beköltöztem takaróval a fürdőszoba padlójára. Épp a nyugis pillanataim egyikét élveztem amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Gyere! –próbáltam kiabálni, de a hangom inkább susogás volt, mintsem normál hangerő. A telefonom hirtelen arrébb kúszott ahogyan valaki felhívott. A kijelzőn Missi neve volt, így felvettem.
- Otthon vagy?!
- Igen. Gyere be. –hallatszott a zár kattanása és az ajtó csukódása.
- Merre?!
- Fürdőb… –nem tudtam befejezni, mert ismét utolért a végzetem.
- Hú. Szarul nézel ki! –simogatott meg ami nyugtatólag hatott rám.
- Pedig kitűnően érzem magam.
- Azt látom. Ha gyomorrontás, elmúlik hamar.
- Jó lenne már. –ültem vissza a földre.
- Egyébként neked hogy-hogy gyomorrontásod van?! Végtére is vért fogyasztasz, nem?! –a vér szó kiejtésére már szédülni is kezdtem.
- Nem. Mostanában nem bírok ránézni sem. –fogadtam el a bevizezett törölközőt.
- Mond csak. A vámpírok képesek emberek módjára nemzeni? –a kérdése ledöbbentett.
- Nem vagyok terhes! Nem lehetek, hisz halott vagyok.
- Jól van, nyugi. Ne húzd fel magad. Csak ismerős a helyzeted. –hirtelen, mintha lángra lobbant volna az arca.
- Nem bírom az emberi kaját, ennyi csak az egész. –ücsörögtem percekig, míg eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott.
- Várjunk! Ismerős? –bólintott. –Csak nem?! –ismét bólintott.
- De ez még hét pecsétes titok! –ijedten nézett rám. –Addig nem akartam elmondani senkinek, míg nem biztos.
- Ne viccelj már! –pattantam fel, de túl gyors volt a mozdulat és elájultam percekre.
- Elina! Elina?! Jól vagy? –néztem bele Missi aggódó szemeibe.
- Persze, de kérlek ne aggódj. Árthat a babádnak. –mosolyogtam.
- Akkor ne adj rá okot. –ült le mellém egy párnára.
- Tesztet csináltál már?!
- Még nem, nem volt merszem. Ezért is jöttem most hozzád. Valakinek el kellett mondanom. –átöleltem.
- Gratulálok, ha tényleg növekszik a pocidban egy kicsi lény. –Missi csak úgy sugárzott.
- Köszönöm neked.
- Mióta sejted?!
- Már jó ideje. Ha nem lettem volna eddig gyáva, már tudnám az igazságot.
- Majd én segítek, jó?! Veszünk egy tesztet és itt meg is csinálhatod. Így nem kell semmit sem megmagyarázni.
- Édes vagy! –ölelt át ismételten. –Itt van a teszt már. –húzta elő a zsebéből.
- Akkor meg mire várunk?! –téptem fel izgatottan a csomagot akár egy kisgyerek az ajándékát karácsony napján. Átfutottam a tájékoztatót, miközben Missi pironkodva szemezett a kütyüvel.
- Várj! –tétovázott mikor a kezébe nyomtam a tesztet.
- Nyugi, ez csak egy műanyag. Nem fog megharapni.
- Nem attól félek.
- Hanem?!
- Mi lesz, ha tényleg terhes vagyok?
- Akkor neked és Roynak babátok lesz. Már ha megtartod.
- Mi van. ha nem akarja?! Mit fog szólni?! Mihez kezdjek vele? A suli mellé egy bébi? Mit fogok csinálni?
- Nyugi. Először derítsük ki, hogy van e egyáltalán pocaklakód. –most én simogattam az ő hátát, hogy megnyugodjon.
- Rendben. –suttogta. Lassabban álltam fel, mint az előbb és imádkoztam, hogy míg Missi nem végez el ne hányjam magam a szobaszőnyegen ücsörögve.
- Hogy megy?! –türelmetlenkedtem a percekig tartó némaság miatt.
- Kész vagyok. Már csak várni kell. –ült le mellém az órával szemben.
- Minden rendben lesz, tudom. –mosolyogtam bíztatóan az elveszettsége láttán.
- Remélem. –vártunk csendesen. Most is (már nem először) idegesített a falióra kattogása. A percek óráknak tűntek.
- Itt az idő! –pattantam fel nem kis sietséggel. Missi hatalmas szemekkel nézett rám, látszólag még mindig nem készült fel a hírre legyen az bármilyen végkimenetelű.
- Nem várhatnánk még egy kicsit?
- Hogy tovább stresszeld magad?! Kizárt!
- Csak egy fél percet.
- A-a
- Csak egy tized másodpercet. –fújta ki hangosan a levegőt. Az ajtófélfának támaszkodva vártam amíg a kérdéses személy bebotorkált a sorsát közlő műanyag teszthez. Most komolyan… Lehetne valami normálisabb cucc is. Missi hosszasan meredt a pálcára, én meg már toporogtam a kíváncsiságtól.
- Na?! –szólaltam meg türelmetlenül, mire Missi összerezzent. Fél perc alatt elkalandozott.
- A teszt szerint… –hallgatott el, majdnem felnyüszítettem, hogy mond már!
- Szóval a teszt szerint igen. –mi igen?! El kellett töprengenem egy pillanatra, mire leesett a tantusz.
- Egy bébi?! –a hangom elvékonyodott az örömtől. Imádtam már régen is a gyerkőcöket és Mariaa mellett voltam végig majdnem minden terhességénél.
- Azt hiszem. –bár mosolygott, nem volt felhőtlenül boldog, de még fele annyira sem, mint amennyire én bezsongtam a hírtől.
- Gyere! –fogtam meg a kezét és húztam magammal. –Beszélnünk kell. –szinte szökdécseltem át a hálón, hogy a konyhába leülhessünk az asztalnál.
- El kell mondanom Roynak. –átszellemült már-már üveges tekintettel meredt az asztalra.
- Figyelj most rám egy pillanatra. Akarod a babát, vagy sem?! Most ne törődj senkivel és semmivel. Biztosnak kell lenned magadban. –rám nézett és tudtam, hogy felfogja amit mondok.
- Szeretném. –ez legalább kiderült.
- Jól van. –mosolyogtam rá. –Akkor innen a következő lépés az lesz, hogy tudatjuk Royal kit is sikerült összehoznotok. Tovább majd csak utána tervezünk. Rendben?! –bólintott, mire megcsörrent a telefonja.
- Az emlegetett egyén. –mosolygott. Már nem volt annyira áttetsző a tekintete, mint percekkel korábban. ez jó jel. –Idejönnek. –mondta miután letette a telefont.
- Jönnek?!
- Ivánnal. –erre elfehéredtem, még inkább. Nem akartam, hogy ilyen hmm milyen szóval illethetném?! Ramaty emberi állapot?! igen.
- Csodás. –huppantam le a székre. Percekig némán ültünk mindketten, végül Missi törte meg a csendet és a merengést.
- Köszönöm!
- Nincs mit. Ha úgy vesszük gyakorlott vagyok már. Bár ezek a modernebb kütyük néha okoznak meglepetéseket. –ezen elnevette magát. Pirospozsgás arca megtelt vidámsággal. Szinte jó volt nézni és hallgatni. Jó anya lesz belőle, ezt biztosra megmondhattam.
- Kérdezhetek valamit? Nagyon személyes dolog. Ha sértőnek találod, akkor ne válaszolj és bocsánat.
- Nyugodtan. –mosolyogtam, hogy leplezzem meglepettségem.
- Azt mondtad volt már részed ilyenben. –már tudtam is, hogy milyen irányba tartunk.
- Segítőként. A kisasszony akiknek az otthonunkat és ételünket köszönhettük sok gyermeket hozott a világra. A legtöbbüknél vagy segéd, vagy bába voltam.
- Akkor neked nem is…
- Nem. Nekem nem volt kisbabám, bár mindig is sokat gondolkoztam azon, hogy vajon milyen is lehetne. –emlékeztem vissza merengve arra a sok álomra ahol a saját kislányommal voltam. Valamint egy apával akit soha életemben, de még holtomban sem láttam.
- És miért nem?! –kérdezett tovább.
- Hmm… ma már ósdi dolgok amik akkor visszatartottak, de talán az idő és a lehetőség a legfőbb oka. Tudod akkoriban az udvarlási rítus végén és kismillió tiszteletkör után végre megtörtént a nagy esküvő. Többségében érdekből, de néha szerelemből is házasodtak, már ha az érdek is megengedte. Én csak egy szolgáló voltam, bár Mariaa barátságának köszönhetően tanultabb és műveltebb sok másik embernél.
- És emiatt nem akadt udvarlód?!
- Lényegében. Bár akadt egy ifjú. –nevettem el magam. –Szegényem sötétebb volt a legsötétebb éjszakánál.
- Legalább jó pasi volt?! –kuncogott ő is.
- Nos, nem lett volna rossz parti a maga nemében, ha az ember lányának elegendő egy teli pénztárca és egy buta ám jóképűnek tartott férfi. –Ez lett a végszó, mert Iván kopogás nélkül rontott be. Nyomában pedig a mit sem sejtő apajelölt.
- Kiről beszéltek?! Ugye nem rólam? –nézett mindkettőnkre váltakozva.
- Nem. Az elődödről. Vagyis egy régi majdnem vetélytársadról.
- Pedig a buta stimmel. –lépett elő Roy.
- Határozottan fejlődő tendenciában állok a férfiak terén. –álltam fel és nyomtam Iván arcára egy puszit.
- Ebben egyet kell értenünk. –helyeselt Missi.
- Egyébként nem lenne egyszerűbb ideköltöznünk?! Iván is és Missi is folyton itt lebzsel.
- Ne legyél féltékeny! Évekig csak a tiéd volt mindkettő. Nekem csak egy kicsi kell, már ha adsz. –fogtam meg a karját.
- Mintha lehetne neked nemet mondani. –forgatta a szemeit, de vigyorgott közben Roy.
- Ezért mindenképp jár neked egy puszi. –nyomtam az ajkaimat az arcára.
- Bőven elég, ha még párszor ruhabemutatót tartasz. –elképesztő, hogy nem hasadt még el a szája ilyen széles vigyorok produkálása közben. Ivánnal erre játékosan birkóztak kicsit. Közben én némán összenéztem Missivel. Afféle itt az idő, megoldom, hogy legyen hangulat a bejelentésre párbeszéd zajlott le.
- Elég lesz, mielőtt valakinek még baja esik. Inkább gyere nagyfiú egy kicsit velem. –fogtam meg Iván kezét aki bár nem értette mit is akarhatok tőle, de követett a hálóba.
- Megvárhattuk volna amíg elmennek. –fordított meg és a szekrényhez nyomva végigsimított a derekamig.
- Félre értesz. –fogtam meg a kezét, de ekkor az ajkai lendültek támadásba. –Figyelj kicsit!
- Figyelek én. Teljes figyelmem csak a tiéd. –csókolgatta a nyakam.
- Hé! Állj! –toltam el magamtól.
- Mi a baj?! Olyan furcsa vagy. És olyan más is. –nézett meg alaposan.
- Most nem rólam van szó. –hunytam le a szemem egy pillanatra, mert szédülni kezdtem.
- Minden rendben?! Más a színed. Olyan beteges, nem vámpíros. –ezen elmosolyodtam.
- Figyelj rám kérlek! –csóváltam a fejem, hogy nem hagy kibontakozni, hogy végre elmondhassam a mondókámat. Kintről halk beszélgetés hangja szűrődött be, a jelek szerint még nem mondta el Missi.
- Rendben. –nézett rám komolyan Iván.
- Missi… –elhallgattam, mert újra rám tört a rosszullét.
- Igen?! –kérdezte, de felmutattam az ujjam, hogy várjon. Hiába kaptam a szám elé a kezemet nem állított meg abban, hogy ismételten ne kelljen rohannom a mosdóba. Iván persze követett, hogy szem és fültanúja legyen az élménynek amint próbálom kiadni magamból a már rég nem létező ételt. Hamar visszakerültem a földön levő takaróra, pedig már titkon kezdtem reménykedni, hogy elmúlt. Ahogy felültem és a vizes törölközőért nyúltam lerántottam több dolgot is. Iván segíteni akart összeszedni, de pont az ő kezébe kötött ki a teszt.
- Ez mi?! –nézett rám döbbenten.
- Semmi. –kaptam ki a kezéből és a hátam mögé dugtam.
- Elina. Az egy terhességi teszt volt. –nem hangzott kérdésnek, szóval nem válaszoltam semmit.
- Terhes vagy?! –a hangnemet egyszerűen nem tudtam értelmezni.
- Dehogy!
- Az egy pozitív teszt. Elina ne hazudj!
- Nem hazudok! –csattantam fel. Szerencsére már nem kellett semerre sem mennem, csak egy kicsit elfordulnom.
- Ez a rosszullét és a teszt. Ne nézz teljesen idiótának. –sértett volt, de mégis, mintha könyörögne?!
- A teszt nem az enyém. –dőltem a falnak zihálva.
- Mi? –jaj magasságos, de értetlenek az emberek. Elvégre két csaj van a házban egy tesztre és az egyik kilőve. Hallo! Hol itt a logikus gondolkodás?
- Nem viccelek! Megmutatom, akkor talán elhiszed a saját szemeddel! –viharzott be Missi nyomában pedig Roy.
- Hű. Szarul nézel ki! –feledkezett meg egy pillanatra a vitájukról Roy amikor megpillantott.
- Kösz, értékelem a kedvességed! –és már megint olyan volt a hangom, mint egy alkoholista blues zenésznek, csodás.
- Hol a teszt? –Missi nem kicsit füstölgött, mikor beért. A fürdőmben füstként kavargott a feszültség.
- A tiéd?! –pillantott fel döbbentem Iván.
- Jó reggelt! Ezt próbáltam végig elmondani. –de most komolyan?! Ez csak nekem ilyen rohadtul ésszerű dolog? Missi Roy kezébe nyomta a tesztet.
- Majd hívj fel, ha nem nézel dilinyósnak! –ezzel kiviharzott a fürdőből. Majd csapódott a bejárati ajtó. A hormonok csodákra képesek, akár egy fúria. –somolyogtam a bajszom alatt miközben a két pasi aki még jelen volt a műanyag tesztet bámulta.
- Héhó! Elviharzott a kismama! –szóltam erőteljesebb hangon amitől meg köhögnöm kellett.
- Most mit tegyek?!
- Szereted őt? Akarod őt? Babástól, mindenestől? Mert ő a tiéd, ahogyan Missi szerelme is! Ha ez jelent valamit fuss utána, mielőtt még baja esik. –lassú volt a felfogása ahogyan ebben az időben még Missinek is, de végül megvilágosodott és elrohant. Furcsa gépezet az emberi agy, tűnődtem mikor Iván összeroskadt mellém.
- Sajnálom. –nem nézett a szemembe.
- Mit?! Hogy terhesnek hittél? –bólintott. –Te tiszta édes vagy! –olvadoztam. –Butus, de édes. –és máris eltűnt a feszültség a levegőből.
- Csak a teszt és az állapotod. Összezavart. –mentegetőzött.
- Én lennék a legelső aki rohanna hozzád bejelenteni a hírt, de ez nem történhet meg. Sajnálom, de nem lehetek a te Missid. –fájt. Nem a torkom, vagy a gyomrom, a létezésem fájt, hogy nem lehetek egyszerű ember aki leéli az életét amellett akit szeret. Gyermeket nevel, unokákra vigyáz és egyszer, ha az istenek is azt akarják megöregedve hal meg csendesen. Szép ábránd, de ez nem én vagyok.
- Az jó, mert nincs kedvem Roynak lenni. –villantott egy szélesebb mosolyt, de végül ismét visszavedlett kissé bánatos hangulatába.
- Csak azért mondom ezt, mert szeretném, hogy mindent tudj és úgy dönts legyen bármi is a végeredménye. –egy gombóc lüktetett a torkomban.
- Tudom, de ez nem ok. Majd lesz valahogy. –állt fel, és felém nyúlt, hogy felsegítsen. –De akkor mi a bajod?!
- Egy kísérlet az emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerekkel. –hazudtam, mint a vízfolyás, de ez még mindig jobb volt, mint azt mondani: „Nem tudom, kétségbe vagyok esve és senkihez sem fordulhatok, mert teremtőm ki tudja hol van, a többi vámpír pedig potenciális gyilkosom lehet a napló miatt amihez jóformán semmi közöm…”
- Ki kéne mosatni a gyomrodat. Attól hamarabb helyrerázódnál. –nézett rám aggodalmasan.
- Ne aggódj, már nem olyan vészes. És különben is, mégis mivel magyaráznánk az orvosnak, hogy ok nélkül kell a gyomormosás?
- Nem tudom. Lefizetjük.
- Nem. Amúgy sem mehetek korházba.
- Elina.
- Jól vagyok. Ne aggódj, jó?! –mondtam lágyan.
- Hogy ne aggódnék érted. –húzott közelebb magához óvatosan.
- Inkább menj, keresd meg az ifjú családot és gratulálj a nevemben is, ha már szent a béke. Én megleszek. Ez már a vége.
- Biztos?
- Határozottan. –bólintottam.
- Rendben. –nyomott az arcomra egy puszit. –De később még benézek!
- Az ágyban megtalálsz. Búj be, ha van kedved. Szerintem úgy alszom majd, mint egy mormota.
- Pihenj! –engedte el a kezemet és ő is eltűnt. Ismét magamra maradtam a szorongásaimmal. Az ágy mellé készítettem mindent ami csak kellhet és bevackoltam magam abban reménykedve, rám talál az álom.


- Elina! Elina, hallasz engem? –szólongatott egy ismerős hang. Mire eljutott a tudatomig lassan egyre éberebb lettem. Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam Ivánt.
- Mi a baj kedvesem?! –próbáltam nyitva tartani a szemeim, de nagyon nehezek voltak.
- Elina! Ne ájulj el megint! Kérlek, figyelj a hangomra! –kérlelt kétségbeesetten.
- Aludj velem... –nyelt el a sötétség. Mint mikor az ember csak merül és merül a tenger mélyére. Nincsenek hangok, sem képek, sem fények. Akár az űr ami most kellemes melegséggel vesz körül. Egyszer csak valami vékony fénysugár tűnt fel a távolból. Én pedig feléje úsztam a lebegő sötétségben. Lassan erősödött minden körülöttem. Fertőtlenítő illat, zsongás, lámpák. Kinyitottam a szemem, de Iván helyett egy ismeretlen nő nézett vissza rám.
- Felébredt végre? Nagyon megijesztette a családját és barátait. –mosolygott, majd eltűnt.
- Hol vagyok?! –forgattam a fejem jobbra és balra, hogy akkor talán kitisztul a kép és hamarabb szabadulok a tompaságból.
- Kórházban. Elájultál több alkalommal. –fogta meg a kezem Iván.
- Hol vannak Missiék?!
- Az előbb mentek haza aludni. Megijesztettél minket. –az első épp érzelmi reakcióm a bűntudat volt.
- Sajnálom.
- Én is. Tudom, hogy azt mondtad ne, de aztán ott hevertél a földön… Nem volt más eshetőségem.
- Nem számít. –aludtam el. Nem lebegtem, nem álmodtam, de éreztem, hogy Iván keze az enyémet fogja és amikor ébren volt cirógatta. Reggel nagyon korán érkezett a nővér és kaptam pár bogyót amit be kellett vennem, majd megmérte a lázam. A következő amire emlékszem az egy csendes vita volt Iván és egy orvos között.
- Mi a baj? –kérdeztem kótyagos fejjel.
- Miss. Ilián, megvannak az eredményei.
- Értem.
- Ha jól tudom akkor az úr nem közvetlen hozzátartozó, így ismételten megkérem, hogy fáradjon ki!
- Nem hagyom magára! –villogtak Iván szemei.
- Semmi baj. Majd én elmondom, hogy mi is volt. Rendben?! Addig menj haza és egyél valamit. Zuhanyozz le és aludj kicsit. –kértem, míg végül belement.
- Vigyázz magadra, de most rendesen! –csókolta meg a homlokom, majd elhagyta a kórtermet.
- Tehát?! –próbáltam kissé feljebb csúszni, de nem ment.
- Elvégeztünk pár vizsgálatot és kimostuk a gyomrát. Vitaminhiányban szenved, és kissé vérszegény is. Ezekre fogok felírni étvágyfokozókat, étrend kiegészítőket. Mindenképp szedje rendesen, mert bajok lehetnek.
- Értem. –hmm ez nem is olyan rossz, mint vártam, bár meglepő, hogy nincs még egyetlen ördögűző, vagy vadász az ágyam szélén, hogy megszabadítson. Ki így, ki úgy.
- Továbbá rendszeres tanácsadásra kellene járnia, hogy figyelhessük a fejlődést. Félő, hogy valami apró baja eshet a terhességének.
- Várjunk! –döbbentem le. –Mit mondott?
- Hogy baj lehet belőle, ha ennyire elhanyagol mindent ami szükséges önnek és a babájának.
- Nem vagyok terhes.
- A vizsgálat szerint az.
- Az nem lehet. Nekem nem lehet gyerekem! –ültem fel.
- Ne izgassa fel magát. –vakargatta a férfi a fejét. –Ezek szerint nem is tudott az állapotáról?
- A mimről?! –horkantam fel. –Ez valami tévedés.
- Nincs semmiféle tévedés. –mondta hűvösen.
- De van. Tudom biztosan, hogy nem eshetek teherbe!
- Mégis megtörtént a jelek szerint. Nevezze csodának, vagy átoknak. Ez már csak az ön magánügye. Azt tudom, hogy ha továbbra is ilyenek lesznek az eredményei meg kell szakítani a terhességét. A baba túlságosan is fejletlen maradna. –és ezzel magamra hagyott.
- Oh, te jóságos valhalla! –csúsztam vissza a takaró alá. Kisvártatva visszatért az orvos receptekkel, névjeggyel és cetlikkel. Ellátott kismillió tanáccsal, végül kiszabadultam abból az apró szobából. A folyosón ácsorogva tanakodtam, hogy mégis mi a fenéhez kezdjek. Szerencsémre Iván volt olyan előrelátó, hogy elhozta a tárcámat, csak épp készpénz nélkül. A taxi tehát kilőve, hacsak nem keresek előbb egy automatát. Minden papírt belegyömöszöltem a zsebembe, majd elhagytam a kórházat. Nem volt annyira rossz idő, így fel sem tűnt senkinek a nem épp utcai viseletem. Séta közben butikok közé keveredtem és véletlenül épp egy bababolt előtt kellett megtorpannom. A kirakatban édesebbnél édesebb dolgok voltak. Ám mielőtt észbe kaphattam volna, már belülről néztem kifele.
- Segíthetek?! –csípett el egyből az eladó. Nagyon kedvesnek tűnt. Amellett érezhető volt, hogy aki ide betéved sosem távozik üres kézzel. Mondjuk általában nem tévednek be az emberek egy bababoltba. Vagy igen?!
- Ha tud adni valamit amivel könnyebb lehet a bejelentés. –sóhajtottam.
- A legtöbben a kiscipőben bíznak. Megvan a maga bája és egyértelmű, amikor a kedves párja kibontja a csomagot. –mutatott egy apró dobozkát. Annyira kis édes volt, hogy szinte cseppfolyóssá váltam tőle.
- Kártyával lehet fizetni?! –az agyam jóformán fel sem fogta mit is csinálok.
- Persze. –normális esetben sarkon fordulok és eltűnök. Nem is. Normális esetben be sem teszem a lábam ebbe a boltba. Most mégis itt voltam és nem kis mosollyal vettem át a táskát amiben a doboz mellett ajándék plüss és egy „Gratulálunk!” lufi lapult. Két sarokkal arrébb végre megtaláltam az automatát és egy taxit is, így végre kiszakadhattam az emberi világból. Az ég is összeesküdhetett ellenem, mert lépten nyomon babakocsikkal és kis gyerkőcös párokkal találkoztam. Miután kifizettem a taxit spuriztam befele a lakásba. Még annyira sem álltam meg, hogy visszaintsek, vagy akárcsak mosolyogva köszönjek a szomszédnak. A lakás csendes magánya és állandósága jót tett. Mintha felforrósodott volna a műanyag zacskó úgy dobtam le az asztalra. A hálószoba olyan volt, mint mikor lefeküdtem, kivéve a kihúzkodott fiókokat. Iván körültekintő volt, de kapkodott is. Összepakoltam a szobát és bebújtam az ágyba, mert már alig álltam a lábamon. Fekve a takaró alól üzenetet hagytam Iván rögzítőjén, hogy ne menjen a kórházba és ne aggódjon miattam. Végül ismételten elaludtam, szerencsére még az álmokhoz is fáradt voltam. Azonban egy furcsa késztetés lopózott belém, így mikor felébredtem tárcsáztam Missi számát. Meg sem néztem mennyi az idő, míg egy álmos hang bele nem szólt.
- Hallo?! –ásított egy nagyot a keresett személy.
- Terhes vagyok! –szép és illendő köszöntés. Egyből a közepébe, bumm! Ám mégsem robbant a bomba, lévén, hogy hajnalban az alvó agy nehezen ébred.
- Mi vagy? –kérdezett vissza.
- Terhes.
- Aha, gratulálok. És ki vagy?!
- Elina. –egy perc gyilkos némaság állt be, majd hallatszott ahogyan a meztelen talp landol a földön.
- Pár perc és ott vagyok. –ez már az éber és eltántoríthatattlan Missi volt.
- Nem szüks... –szakított félbe a pittyegő hang. –Csodás. Gratulálok Elina, igazán büszke vagyok rád. –csóváltam a fejem, majd felkeltem. Missi perceken belül kopogtatott az ajtómon. Vastagon felöltözve és pirospozsgásan.
- Tudtam! –most ő volt oly kedves belecsapni a közepébe. –Látod én megmondtam!
- Igen megmondtad. –játszottam a durcást miközben beviharzott mellettem. Hű, csak úgy tombolnak a hormonjai.
- Halljam a részleteket! –mikor ment át vallatótisztbe?!
- A kórházban tértem magamhoz, miután lefeküdtem az ágyba. Iván állítólag a földön heverve talált rám. –nem szakított félbe, pedig szólásra nyitotta a száját. –Ott pedig elvégeztek pár vizsgálatot, és az orvos szerint terhes vagyok.
- Várjunk. Csináltak tesztet?
- Azt hiszem. A doki nagyon pipa volt, mert az eredményeim katasztrofálisak. Bár azt sem értem, hogy lehettek eredményeim.
- Miért, azt érted, hogy-hogy lehetsz terhes?! Mármint nem az általánost, azt én is tudom. –megráztam a fejem.
- Semmit sem értek és el kellett valakinek mondanom. Sajnálom, hogy gondot okozok.
- Semmiség. Inkább magaddal foglalkozz! –elég hamar megfordult a tanácsadói szerepkör. Ennyit arról, hogy végig seggétkeztem pár terhességet.
- Oké, információ kell! –járkáltam elgondolkozva.
- És mégis hol szerezhetnél? Valami vámpírközpontban? –Missire meredtem, de nem tudtam eldönteni, hogy vicc, vagy komoly gondolat volt e.
- Nem tudom.
- Az a pasi akivel Iván is találkozott?
- Archie?! Ő lenne az egyik utolsó akivel tudatnám a dolgot.
- Valaki aki tudhat hasonló esetekről?
- Nincs. Nem is lehet, mert nincs hasonló eset. A vámpírok nem nemzenek és nem is szülnek. Más úton növeljük az egyedszámunkat.
- Jah igen. Szipolyozással, mert az olyan nyami… –gúnyolódott.
- Hé! Nem én akartam vámpír lenni! –csattantam fel.
- Jól van, bocsi. És a prof? Az ő könyvtárában lehet, hogy találnánk mondát a félvér babákról. –ez kicsit jó ötletnek tűnt, de már jó ideje nem bízom a professzorban.
- Túl rizikós.
- Akkor nincs ötletem. Leszámítva az apa szaktudását. Mert ugye Iváné a baba?! –ledöbbenve meredtem rá.
- Ki másé lenne?! –sértődöttségem kiabált a szavaimból.
- Bocs, de meg kellett kérdeznem. Elvégre azt mondtad nincs más hasonló történet. Kell lennie valami különösnek az egészben.
- Leszámítva, hogy halott létemre egy élet fejlődik bennem?
- Igen. Miért pont te? Vagy ő? Vagy most?
- Nem tudom.
- Én sem, de el kell mondanod Ivánnak.
- Tudom. Nem szándékosan, de már rá is készültem. –toltam Missi elé a táskát.
- De édes! És jobb, mint a használt teszt. –most már mosolygott a helyzeten.
- Már csak az alkalmat kell megtalálnom. Na meg a szavakat.
- Csak ne húzd soká. Ki tudja, hogy a kis különcke milyen gyorsan fejlődik.
- Erre nem is gondoltam. –ijedtem meg.
- Nyugi, nem lesz baja. Szívós a papa és a mama is, kemény lesz a kicsi. –állt fel és öleltük át egymást.
- Sosem gondoltam volna, hogy együtt leszünk terhesek. –mosolygott ő.
- Na, azt én sem. –öleltem át ismételten, hogy aztán újra magamra maradjak a gondolataimmal.
Másnap friss reggeli illat ébresztett. Iván meglepetéséből akadt minden amire csak vágyni lehet. Én mégis rosszul voltam a puszta gondolattól is, hogy ennem kellene. Ételt vagy akár vért.
- Jó reggelt. –hajolt le és csókolt homlokon.
- Neked is. Hogy aludtál?
- Jól. És te?
- Mint akin átment párszor egy kamion.
- Mit mondott a doki?
- Elhitte a gyomorrontást. –hazudtam.
- És nem lett baj belőle, hogy bevittelek?
- Nem. Se nekem, se neki. –mosolyogtam.
- Akkor jó. Aggódtam, hogy esetleg gond lehet. Apropó, láttam vettél gratuláló ajándékot Missiéknek. –mosolygott.
- (Nem nekik, neked. Ugyanis terhes vagyok!) –kellett volna mondanom, de ehelyett:
- Kettőnk nevében szánom.
- Jó ezt hallani.
- Mit?
- Hogy kettőnkként emlegeted a helyzetünket.
- Ha akarod, hívhatlak úgy is, hogy A pasi akivel dugni szoktam.
- De még milyet. –csókolt meg. –Én mégis maradnék a többes számnál. –kacsintott rám. Úgy éreztem ez elég jó pillanat, de megint nem azt mondtam, mint amit kellett volna.
- Kaptam egy rakás receptet. –forgattam a szemem.
- Elhozzam neked, vagy útba esik?
- Mit kérnél cserébe ezért a szívességért?
- Tudod te azt. –simította végig a karom.
- Azt sajnos, most egy kicsit nem lehet. Orvosi utasítás. –fintorogtam.
- Gyomorrontás esetén semmi szex?
- Nem egyszerű gyomorrontásnak értelmezte az orvos. És nem akarja, hogy megfertőzzelek esetleg.
- Értem, de mi tudjuk, hogy nem vagy fertőző.
- Nem tudjuk biztosan. Tény, hogy nem nagyon bírom ki az emberi kaját sokáig, de ez furcsa volt. Sosem kerültem ilyen állapotban.
- Rendben-rendben. Hol vannak a receptek?
- Az asztalon. És vennél egy terhességi tesztet is?!
- Minek?
- Az átlagos emberlány imázs fenntartása miatt.
- Máris hozok mindent, de addig egyél! –most tűnt fel, hogy a bögrében kávé helyett vér volt. Erre eleredtek a könnyeim, és a meghatottság teljességgel maga alágyűrt, míg Iván megjárta az utat.

Nincsenek megjegyzések: