2011. április 24., vasárnap

15. A napló

2010. tavaszára már sok mindennel bővült a tudásom. Justine türelmes és segítő kész volt, én pedig gyors és lelkes tanuló. A legtöbb szabad, illetve kötött időnket együtt töltöttük. Nem jártam órákra, de Justinenak azt mondta, szimpla felmentésem van a tárgyakból. Az igazat mégsem mondhattam el. Mégis milyen lett volna odaállni valaki elé és azt mondani : „Vámpír vagyok, és a különlegesebb tulajdonságaimat bevetve oldottam meg a problémát.” Nah persze, a legtöbben egy mosollyal elintéznék, és egyszerűen ribancnak tartanának aki lefekszik a tanárával a jobb jegyért. Ám Justnie talán még hitt is volna nekem, abból sem sült volna ki semmi jó. Megtanultam a saját káromon, hogy a legtöbb ember nem képes kezelni a tényeket, hogy nem csak körülöttük forog a világ. És itt főként egy bizonyos emberre vetítem ki a képet, bár hozzá kell tenni, hogy Ivánnal furcsa volt. Ez pedig elég könnyed megfogalmazása annak, hogy gyerekként majdnem megöltem, aztán évekkel később az ágyába bújtam, pedig még akkor sem volt nagykorú. Mondjuk nem látszott rajta és különben is. Csukjanak le, mert hosszas évtizedek böjtje után végre élveztem a testem és az övét. Hmm… de még hogy. Lassan négy év telt el azóta, hogy kirakta a szűröm ami a maga nemében végre normális cselekedet volt. Végtére is csak rossz hatással voltam rá, de ő… Egészen addig nem volt ellenem, míg Archie meg nem keverte a dolgokat. Mondjuk várható volt előbb, vagy utóbb. Sőt, őszintén szólva már sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna ennek a reakciónak felbukkannia. Viszont ami múlt elmúlt. Csak remélni tudom, hogy végre rendes vágányra terelődött az élete és elfelejtett. Én sosem fogom ahogyan meg is ígértem neki. A vére ízének pusztán a gondolatától is fellángolt a vágyam, hogy megkeressem, de megtanultam kezelni a helyzetet. Egyrészt próbálok nem rá gondolni, másrészt a vérszomjamat drága, de emberbarát módon csillapítom és harmadrészt, amikor már nagyon nem bírok magammal a hideg fürdőzés lecsillapít. Pár napja volt utoljára, hogy felautóztam a még jéghideg tengerig és úsztam egy nagyot. Remek edzés és tényleg lehűti a gondolataimat. Jó, persze a testi vágyat csillapíthatnám másként is, de mivel hála a trükközésemnek Justine ostromlása alább hagyott és megmaradtunk szimpla jó barátoknak a közös munka mellett. Nah igen, persze voltak pillanatok amikor egy cseppet bántam, hogy bemagyaráztam neki az első együtt töltött éjszakánk után –szigorúan csak alvás volt– hogy álmában az előző barátnőjét emlegette. Aminek az eredménye az lett, hogy összejött a lánnyal aki valamiért totálisan gyűlöl. Pedig, ha tudná… Jó, lehet nem kellene éjszaka közepén hazaengednem Justinet, de ő nem siet sosem. Valamint az, hogy nála alszok néha, megint csak a munkából adódik.
- Tessék. –nyújtott át nekem egy pohár „Sőlt” Justine. A Cherry és őszi lé keverékéből álló ital elnevezése közös megegyezésű volt. Én sőlt, ő pedig sört ivott. Gagyi poén, de 22órányi fordítás után már ennek is örültünk.
- Haza kellene már mennem. –néztem ki a sötétedő égre.
- Korán van még. –fel sem nézett a papírokról, csak a jeleket tanulmányozta. –Szerintem ez a kettő kombinációja lehet, bár se így, se úgy nincs értelme. –sóhajtott egy nagyot és áthúzta a fordítását.
- A barátnőd morcos lesz, ha megint itt talál.
- Ne is törődj vele. Majd megbékél. –nah igen, Justine mindig ezzel jött. Ez okozott némi fejtörést, de bűntudatot semmi kép. A lány lehetne olyan ügyes, hogy elvonja a figyelmét, ha nagyon akarná.
- Nah, én mára befejeztem. –álltam fel.
- Most mi van?! –nézett fel rám értetlenül.
- Hazamegyek és kialszom magam. –nyújtóztam egy nagyot.
- Itt is alhatnál.
- Justine, már napok óta nem voltam otthon. Feleslegesen fizetek a fűtésért nem is keveset.
- Jól van, rendben. Csak azt hittem nézünk egy filmet, vagy valami.
- Vagy valami? –kérdeztem kissé meglepetten.
- Szerintem te is tudod mi. –nézett rám, mint aki nem érti mit nem értek.
- Barátnőd van.
- Nem sokáig. Egyébként pedig tudom, hogy még mindig vágysz rám. –vigyorodott el.
- Aha, persze. –csóváltam a fejem. –Figyelj, ha problémátok van, oldjátok meg. Annak nincs semmi értelme, hogy csak úgy feladod.
- Nincs mit feladni! Nagyjából két hétig volt langyos a kapcsolatunk. Azóta csak egy zsémbes fruska.
- Talán megerőltethetnéd magad, és ahelyett, hogy megnehezíted szegény helyzetét teszel is valamit.
- Vagy mi lenne, ha hagynám a francba és összejönnénk végre.
- Jó éjt Justine! –hagytam magára. Nem volt kedvem vitatkozni, sem tovább győzködni. Tegyen amit akar, éhes voltam és kissé ingerlékeny. Hogy úgy mondjam harapós. Annyit voltam már a diákszállón, hogy csukott szemmel hazataláltam Justinetól. Út közben azon gondolkodtam, hogy vajon miért is pont ma drukkolt elő ezzel a dologgal. Talán megunta volna, vagy kezdett kopni a múltban belé ültetett gondolat? Mondjuk ahhoz képest, hogy mikor is ültettem a fejébe a dolgot, elég sokáig kitartott. Vezetés közben már éreztem, hogy lassan túljutok a józanságomon, és elönti az agyamat a szomjúság és a vadászat láza. Rég nem ért már ilyesmi, bár mostanság tényleg nem figyeltem az idő múlására. Azt hiszem ez nem kis hiba volt a részemről. Megremegtem a vágytól, mikor végre feljártam az ajtómhoz és leparkoltam. Teljesen besötétedett, csak az utcai kislámpák égtek, valamint a függönyökön át kiszűrődött a tv fénye és hangja. Nem törődtem azzal, hogy esetleg megláthatna bárki is. Villám gyorsan az ajtómnál teremtem, hogy megszerezzem az áhított vért. Az utóbbi időben már nem is vágytam annyira harapni. Kezdtem magam állatkerti ragadozónak tekinteni, aki a gazellák mellett van elhelyezve, de húst csak mirelit báránycombként kap.
Melegítés nélkül ittam ki három tasakkal mire meg tudtam magam annyira nyugtatni, hogy ne álljak vadász üzemmódban. A konyhabútornak támaszkodva néztem a mosogatóba hajított kiürült zacskókat.
- Vadászni akarok egy jót. –fintorogtam a csepegő csapnak ami hatására rózsaszín folyadék szivárgott a lefolyóba. Rosszabb vagyok, mint egy férj aki papuccsá vált az évek során. Ő csak módosít, míg én kifordultam a személyiségemből, hogy a fajtajegyemet már ne is említsem. Egy nagy szusszantást követve vonultam be a fürdőbe, hogy lezuhanyozzam, majd mikor végeztem és szárazra töröltem magam percekig csak a tükörképemet fürkésztem.
- Semmi, de semmi változás. –hajoltam közelebb és forgattam a fejem, majd egy óvatlan pillanatban megláttam az ollót. Gondolkodás nélkül és sebesen cselekedtem. A hosszú fekete tincseim egymásután hullottak a szőnyegre, míg végül ott álltam nagyon rövid hajjal és mosolyogva a tükör előtt.
- Oké, rendben. Most már tuti, hogy megbolondultam. –vizsgáltam az új frizurámat. Összetakarítottam magam után és végül lehuppantam az ágyra a tv felé fordulva bár nem volt kedvem nézni, de háttérzajnak épp megfelelő volt. Bekapcsoltam a gépemet is és azon kaptam magam, hogy reménykedve várakozom ismételten, mint azon alkalmak idején amikor a postámat nézem. Még mindig reménykedem, pedig már évek teltek el.
- Ostoba liba! –csuktam le, mielőtt még megjelenhetett volna, hogy van e új üzenet. Hanyatt fordulva meredtem a plafonra, amikor megcsörrent a telefon.
- Jaj szia! Nagyon örülök, hogy ez még a számod! –egyből megismertem a hangot, de nem akartam hinni a fülemnek.
- Missi?! –nyögtem ki végül.
- Igen! Úgy örülök, hogy sikerült elérnem téged. Mond csak tv közelében vagy?
- Igen, miért?
- Kapcsold a 42-es csatornára most! Sürgős.
- De hát miért?!
- Csak tedd meg! –értetlen képet vágtam, ám mivel telefonon keresztül ez nem látszik, eleget tettem az utasításnak. Görcsbe ugrott a gyomrom ami nem volt épp jó érzés a tetemes vér elfogyasztása után.
- Szívdöglesztő lett én mondom! –kuncogott Missi a telefon másik végén. Szóhoz sem jutottam, csak bámultam őt. Iván rövid és melírozott barna haja izzadtan tapadt a homlokára, miközben válaszolt a sportriporter kérdéseire. Barna szemei, pedig szikráztak az érzelmi telítettségtől. Jó színben volt, mi több, remekül festett. Jó érzés volt látni, hogy boldog, de akkor miért voltam annyira letörve, mint a bili füle?
- Boldog?! –kérdeztem halkan, Missi meghökkent egy pillanatra.
- Milyen téren? –kérdezett vissza.
- Nélkülem. –komorodtam el.
- Figyelj. Nem azért hívtalak fel, hogy depizni kezdj! Reméltem, hogy velünk örülsz ha látod, hogy meddig jutottak. –a kimerevített képernyőt néztem és azt képzeltem, hogy rám néz. Micsoda naiv gondolat, de mégis kicsit felvidított.
- Tudom, és köszönöm neked! –próbáltam annyi hálát csempészni a hangomba amennyit csak lehet, de nem volt épp meggyőző.
- Összejöhetnénk valamelyik nap! –ajánlotta fel önként, nekem pedig leesett az állam.
- Csak nem vásárolni kellene menned?! –nevettem el magam és ő is csatlakozott.
- Nem. Igazából úgy gondoltam, hogy elmehetnénk négyesben mozizni.
- Húúú. Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet.
- Miért?
- Iván miatt. Nem tudom hogyan viszonyul a…
- A vámpírságodhoz?
- Igen. Valamint hogy mennyire gyűlöl még. –ismertem be elszomorodva. A fejemben tisztán élt a kép. Az utolsó kép róla amikor undorodva nézett rám.
- Buta vagy! –torkolt le Missi. Mivel nem reagáltam folytatta. –Komolyan azt hiszed, hogy gyűlöl téged? Azt hittem vámpírként élesebbek az érzékeid.
- Élesebbek is. –mondtam sértődötten.
- Akkor feltűnhetett volna, hogy nem konkrétan ellened szólt azaz egész helyzet.
- Ha nem ellened, akkor mégis ki ellen.
- A vámpírság ellen.
- Vagyis ellenem. –foglaltam össze.
- Nem. –győzködött. –Beszéltem vele és kiderítettem.
- Igen?
- Igen. Nem gyűlöl, sőt még csak nem is utál. Azt mondta, idézem: „Ez olyan, mintha te utálnád az embereket, de őt nem.” Érted már?! –kérdezte izgatottan.
- Jobb lesz, ha továbbra is távol tartom tőle magam. –sóhajtottam.
- Megadom neki a címedet!
- Nem, nem teszed. Te sem akarod bajba sodorni őt, ugye?!
- Nem te voltál vele. Nem láttad milyen volt! Az őrületbe kergette Royt. –a hangja aggódó és rosszalló volt egyszerre.
- Sajnálom. Nem tehetek eleget a kérésednek. Alig tudtam tovább lépni. –hazudtam. Lényegében meg sem próbáltam igazán.
- Miért teszitek ezt? Te őt akarod, ő téged. Pofon egyszerű a képlet!
- Nem az. Missi, meg kell értened. Roppant veszélyes az én világom.
- A te világod, bla-bla-bla… Ez csak üres kifogás. Beijedtél!
- Be. Ha nem emlékeznél, kis híján megöltelek legutóbb. –csóváltam a fejem mérgesen.
- Nem azt kértem, hogy költözzetek össze. Egy nyilvános helyen eltöltött kis idő csak nem lesz halálos. –vágott vissza gúnyosan.
- Majd meglátom. –sóhajtottam egy nagyot. Látni akartam Ivánt, de tudtam jól, hogy ez rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet.
- Rendben. Akkor majd összeszervezek egy időpontot és találkozunk! –csicseregte felvidulva.
- Álmodj Ivánnal! –kuncogott búcsúzásként.
- Borzasztó nőszemély vagy. Nem is értem, hogy bírja Roy. –már én is mosolyogtam. Miután letettem a telefont, még hosszasan szemeztem a képernyővel. Nem volt mit tagadnom, nagyon tetszett. Jobban, mint korábban, ha ez egyáltalán lehetséges. Túlságosan is beindította a fantáziámat. A tervezett alvásból nem sok lett, viszont vidáman és tipikusan kielégült állapotban ért utol álmomban a hajnal. A tv néma műsorai nem voltak lényegesek, csak azaz egyetlen pillanatnyi kimerevített kép.
Kora délelőtt ébredtem arra, hogy ismételten csörög a telefonom. Csukott szemmel vettem fel és próbáltam felkecmeregni a mély álom határáról, hogy legalább a fele eljuthasson a tudatomig bárkinek is akadjon mondanivalója. Nem meglepő, hogy Justine szólalt meg a vonal másik végén.
- Pattanj ki az ágyból, ma fontos dolgunk lesz. –ej de fitt valaki.
- Aha, a fontos dolog is ráér amíg kialszom magam. –vackolódtam még inkább az ágyamba.
- Fél órán belül vár minket Delton. Mutatni akar pár igazán érdekes dolgot. Azt mondta mindenképp szóljak neked. Gondoltam reggeliznél előtte.
- Mi ilyen nagyszabású, hogy vasárnap akarjon látni minket. –mondtam miután rápillantottam az ágy melletti digitális órára. Nem húztam be a függönyöket, így most a még hólepte külvilág vakító fényességgel töltötte el a szobát.
- A magánkönyvtárának titkos részét akarja megmutatni. Olyan könyvek is vannak ott amikről még csak nem is álmodtál. –mondta felvillanyozva. Erre persze kipattantak a szemeim. Végre eljutok a történet végére.
- Máris indulok! –pattantam ki az ágyból.
- Nyugodtan reggelizz meg érted megyek.
- Rendben. –tettük le mindketten a telefont. Villám sebességgel öltöztem. Még egy vámpírnak is gyorsan. 1,5 perccel később már be volt ágyazva és épp a fürdőben próbáltam valamit kezdeni a hajammal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megváltoztatnám a látványt. Bezzeg amíg volt, idegesített. Előkerestem egy kis vaxot és lefixáltam az égnek meredő káoszt ami a fejemen volt, majd a konyhába száguldottam, hogy Justine érkezése előtt megigyam a reggeli adagom. Az egész reggeli hercehurca nem tartott tovább 8percnél. Pillanatokkal később már unottan várakoztam. Nem lehetnek az emberek ennyire lassúak. Bögrével a kezemben mentem, hogy megnézzem mi van a tv-ben, de Iván csillogó tekintetével találtam szemben magam. Egy jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén miközben utoljára végigvizsgáltam a kép legapróbb részleteit is. Minden egyes szál szőrt a helyére illesztettem a fejemben kialakított borostás és kiizzadt Iván képnek, végül pedig csak egy apró pillanatnyi habozás után lekapcsoltam a tv-t. Majd húsz perc telt el a telefonhívástól, mire Justine végre leparkolt a ház elé. Mikor bekanyarodott az utcába máris vettem a kabátom, így ki sem kellett szállnia. Láthatólag örült ennek.
- Szia!
- Jó reggelt! –villantott rám egy széles mosolyt.
- Mi az?! –kétkedő pillantással néztem rá.
- Szép az élet!
- Aha. Indulhatunk. –csatoltam be az övem. Nem is értem egyébként, hogy miért kell egy autóval mennünk, de ez csak most tűnt fel, mikor Justine dúdolva elindult.
- Nah jó, ki vele! –fordultam felé, mikor már a harmadik dalt kezdte el és feltűnt, hogy nem az egyetem felé tartunk.
- Mivel?! –játszotta az értetlent.
- Csak szép sorjában. Először is hova megyünk? Másodszor pedig, mire fel ez a nagyvilági jókedv? –mosolyogtam rá, mert a széles vigyorgásának hatására képtelen voltam megállni.
- Delton házához, és megfogadtam a tanácsod.
- Aha. Melyiket is? Esetedben hajlamos vagyok sok tanáccsal szolgálni.
- Hogy tegyek valamit a kapcsolatommal.
- Igen. –meredtem az útra. –És mire jutottál?
- Dobtam. És bánatos sebzett szívemet a szomszéd lány foltozta be.
- Szerintem én nem épp ilyesfajta tanácsot adtam. –ráncoltam a homlokomat. Csodás, most, hogy szabad minden kezdődik előröl, vagy épp folytatódik. Nézőpont kérdése.
- Viszont ő is boldog, és én is. Tehát jó döntés volt.
- Csak meg ne bánd.
- Itt is vagyunk. –pillantott rám, majd felkanyarodott egy bejárón. részéről le is volt zárva az ex barátnő téma. Részemről viszont nagyon nem.
A ház hatalmas volt. Egy modern kúria, családi birtoknak tippeltem volna, mert egy egyetemi tanári fizetés sem érne fel egy ilyen kaliberű épület fenntartását, hát még megvásárlását.
- Ej ha! –füttyentett Justine.
- Voltál már itt? –dőltem előre és nézelődtem.
- Aha, bár akkor a sötét miatt nem látszott ekkora hodálynak.
- Hodálynak?! Ez egy gyönyörű kúria, több tiszteletet kérlek! –korholtam le. A modern embereknek mások az értékelési rendszerük, mint nekem. És ez ilyen esetekben szembetűnő különbség, de nem is csoda. Korszakokkal ezelőtt éltem. Ahogy bekanyarodtunk a bejárathoz a professzor lépett ki az ajtón. Elegáns sötét garbót, és szövetnadrágot viselt. Inkább nevezném egy gazdag úrnak, mintsem tanárnak.
- Jó reggelt Elina! Jó reggelt ismételten Justine!
- Jó reggelt! –válaszoltunk egyszerre.
- Fáradjatok be! –invitált minket a meleget sejtető házba.
- Ha azt mondja szerény hajlékomba, elröhögöm magam. –súgta oda nekem Justine, mire cinkos mosollyal pillantottam rá. És igen. Csodálatos és kellemes belsőtér fogadott minket. Igazán jó ízlésre vallott. világos volt, tágas, de nem épp csarnok szerű, pedig a magas belmagasság könnyen ilyesfajta irányba vész. Szemem szám leesett a csodálattól. Persze Justine nem nagyon foglalkozott ilyesmivel. A prof elismerő vizsgálódásomat figyelve egy lágy mosollyal és biccentéssel köszönte meg a néma dicséretet. Rá kellett ébrednem, hogy sokkal több van benne, mint amit hittem. Pedig aztán az sem kevés.
- Tehát azért hívattalak ide titeket, mert szeretnék mutatni pár érdekességet. És különleges ínyencséget. –mosolygott, miközben oldalra mutatott egy duplaszárnyú mahagóni ajtóra. Nem értem miért előkelő a duplaszárnyú ajtó, de tény, hogy megvan a sajátos varázsa. Justine maga elé engedett, így elsőnek léphettem a világ legkülönlegesebb könyvtárába. Faltól falig, valamint padlótól plafonig telis tele könyvritkaságokkal.
- Ezt nem hiszem el! –kerekedett el a szemem a látottaktól. Ott volt minden ami valaha is érdekelt volna, de sosem kerülhettem közel hozzá.
- Te szentséges ég! –csatlakozott hozzám Justine is.
- Nem túlságosan pontos megfogalmazás, ha tekintetbe vesszük a rengeteg eretneknek kikiáltott könyvet, mely a sötétség nagy uráról és egyéb istentelen lényről, pogányságról szól. –mosolygott a prof.
- A Kárhozat könyve! Az árnyékok birodalmának kilenc kapuja! Árnyék könyvek, és a Rituálék! –soroltam csak épp a legközelebb álló ritkaságokat.
- Jó szemed van Elina. –vette ki a kilenc kaput. –Tudjátok e, hogy miről hírhedt ez a könyv?!
- Arról, hogy állítólag az ördög volt a társszerzője.
- És meg lehet idézni vele a sötétség nagyurát! –csatlakozott mellém Justine is.
- Remek. Igazán remek! Nem véletlen, hogy épp ti jutottatok be ide. De nézzétek meg azt a feljegyzést ami a vitrinben van. –mutatott egy talpon álló üveg vitrinre. Ahogy odaléptünk mellé, azt hittem káprázik a szemem. A doktor naplója hevert az üvegbúra alatt.
- Hogy került ez önhöz?! –pillantottam hátra ijedten. A prof reakciójából azonban egyből kapcsoltam. Ez a könyv nem az a könyv.
- Tehát tényleg láttad már. –dörzsölte az állát.
- Találkoztam egy emberrel, aki ezt a könyvet kereste. Megszállottan. –próbáltam menteni a helyzetet, de egy ideig úgy tűnt reménytelen. A professzor fürkésző tekintete egy pillanatra sem tűnt el rólam, de végül a belenyugvás szikrája ellazított.
- Na igen. Több embert tudok aki ölni is képes lenne az eredeti példányáért. –szóval mégsem hagytam cserben a doktort.
- Mi olyan különleges benne?! –kérdezte Justine. –Csak egy kopott notesz.
- Az csak a látszat. Ahogyan a kilenc kapu az ördög megidézésére hivatott, így a naplónak is megvan a sajátos specialitása.
- És mi lenne az?! –kérdeztem a vitrint bámulva.
- Az idő.
- Az idő?! –kérdeztem vissza.
- Pontosan. És ezért is lenne fontos gyorsabban haladnotok a fordítással, hátha végre kiderül, hogy hová is került a napló. –mondta könnyedén. További válaszra már nem tűnt hajlandónak.
- Szóval csak egy idióta útmutatót fordítunk. –bosszankodott halkan Justine.
- Viszont lenne itt még valami, illetve valakik akiket szeretnék megmutatni. Nagyon lelkes diákjaim, és úgy érzem hasznukat is vehetnétek a munkában. –már nem is volt a szobában, így egy utolsó pillantást vetettünk a naplóra és követtük őt egy másik szobába. Még mielőtt beléptem volna és a szememmel is láthatóvá válik az amit az orrom máris érzett ismételten végigfutott rajtam az a jóleső gerinc menti borzongás. Évek elteltével sem felejtettem el azt a csodás illatot.
- Szia! Illetve sziasztok! –pattant fel Missi a kanapéról, egyenesen hozzám rohant és átölelt. –Nem gondoltam volna, hogy a megbeszélt találka előtt is összefuthatunk.
- Missi! –ennyi telt tőlem, és ez is csak elfúló hangon. Bár a lányt öleltem, mégsem tudtam levenni a szemem az épp felállni készülő Ivánról. Miután végre a lány elengedett, hogy üdvözölje a partneremet, odaléphettem hozzá. Rettenetesen aggódtam a reakciójából, ami egyenlőre se jó, se rossz nem volt. Csupán meglepett. Ezek szerint Iván még nem döntötte el, hogy örül e nekem vagy sem.
- Szia. –mondtam kurtán és tétován megállva előtte. Még magasabb lett, és észveszejtőbb, mint a képernyőn keresztül.
- Megváltoztál. –nem értettem tisztán, hogy kérdő vagy kijelentő volt e a hangsúly, így muszáj volt reagálnom.
- Igen. Pont tegnap este vágtam le a hajam.
- Jé, tényleg. Tudtam, hogy valami furcsa van rajtad! –lépett mellém Justine egy széles vigyorral.
- Komolyan eddig fel sem tűnt?! Te aztán nagyon el vagy varázsolva. –néztem rá hitetlenül.
- Justine vagyok! –nyújtott kezet.
- Iván Daskov. –viszonozta a gesztust, majd mindannyian leültünk. Missi Iván mellé, míg Justinenal mi egymás mellé.
- Tehát ti lennétek a lelkes érdeklődők?! –kezdte Justine a közepén.
- Csak ajánlani tudom őket, bár főként a természetfeletti lények körül kutattak eddig, de biztosan jól jönnének.
- Nagyon érdekelne minket az a különleges kutatás amit csináltok. A professzor már elmondott egy két dolgot, és remekül hangzik! –lelkesedett Missi, persze Justine egyből személye elleni csodálatnak vette, de ő már csak ilyen.
- Nos, igazán érdekes projekten dolgozunk, de mivel egyszerű fordítás, így nem annyira látványos a haladásunk. –paskolta meg a térdemet. –Bár azt hozzá kell tennem, hogy Eli is remek társnak bizonyult. Iván némán hallgatott, de ebben a pillanatban felvont szemöldökkel és egy apró gúnyos mosollyal pillantott előbb Justinera, majd rám.
- Őszinte leszek, szerintem ez nem nektek való. –néztem rájuk komolyan. –Ismerem a személyiségeteket, és tudom, hogy nem találnátok meg azt amit kerestek egy ilyen projektben.
- Oh, hát ismered őket?! –kérdezte a prof. Justine is meglepett arccal bámult rám. Ahogyan Missi is, egyedül Iván nem, de ő is nézett. Viszont az ő tekintetében más dolgokat pillantottam meg. Aggodalmat és mély keserűséget. Legszívesebben szorosan átöleltem volna, míg el nem hiszi, hogy nincs és nem is lesz többé baj. Ezt persze nem tehettem meg semmi esetre sem.
- Régi közeli ismerősök vagyunk. –mondta ő és közben mereven nézett. Justine kettőnk között váltogatta a pillantását.
- Ezért is tudom, hogy nem nekik való. –viszonoztam a pillantását. Egy bosszantó farkasszempárbajba kezdtünk.
- Egy próbát azért megérne! –lelkesedett Missi. –Sokat változtunk mióta nem láttuk egymást. –mondta nekem célozva amire elkaptam a tekintetem, ezzel elvesztettem a szemező párbajt.
- Csak nem akarom, hogy megint csalódjatok. –kissé sok mindent sikerült belecsempésznem ebbe az egy mondatba.
- Nos azt hiszem ezt nektek kell majd megbeszélnetek. –törte meg végül a kínossá váló helyzetet a prof.
- A könyveket nem nézhetnénk meg valamikor?! –tértem vissza a korábbi lelkesedésemhez amint szabadulni tudtam Iván tekintetétől.
- Sok időnk lesz még rá Elina. –mosolygott rám melegen a prof.
- Akkor gondolom ennyi. –állt fel Iván, mire Justine is felpattant.
- Igen, bár én ismételten azt mondom, hogy gondoljátok meg a lehetőséget. Viszont a végső döntés Justineé. –ezzel el is dőlt. Elvégre egyedül voltam négy ellen.
- Rendben. Meggondoljuk és egy próbát tényleg megér. –bár Justine nem értette Iván és köztem levő dolgot, de már előre élvezte, hogy cukkolhat vele.
- Köszönjük a lehetőséget! –pattant fel Missi is. Már csak a prof és én ücsörögtem. Végül feladtam és csatlakoztam Justinehoz, de ahogyan elmentem Iván mellett ismételten éreztem azt a kellemes bizsergést a gerincem mentén. Áramütésként száguldott végig rajtam a vágy.
A hideg levegő kissé lehűtötte a tüzet ami fellobbant bennem, de kint a testükből áradó hő zavarta meg a nyugalmam és józanságom.
- Nem lenne kedved velem lazítani ma?! Holnap meg letesztelhetnénk őket. –intett a mögöttünk sétáló párosra.
- Elina! Nincs kedved velünk hazajönni?! –szólalt meg a hátunk mögött Missi.
- Bocs, de kétlem, hogy van hely a számomra a kocsiban. –pillantottam az engem néző Ivánra.
- Pedig lenne! –próbálkozott tovább.
- Hagyd! Biztos van jobb dolguk is. –állította le Iván. Miért néz rám úgy ahogy?! Miért okoz ekkora fájdalmat és rossz érzést? Miért vágyom rá mindennél jobban?!
- Jah, oké. Akkor sziasztok! –váltak el tőlünk és ültek be a kocsijukba.
- Csao! –szólt utánuk Justine.
- Szia! –suttogtam Iván hátát nézve.
- Nem is tudtam, hogy vannak barátaid az egyetemen. –terelte a témát a párosra Justine, miután már mi is a kocsiban ültünk.
- Nem vagyok egy barátkozó típus, de ettől még vannak. Viszont róluk nem is tudtam, hogy ide járnak.
- Érdekes barátság…
- Nem, nem az. –bámultam a havas tájat. –Ivánnal együtt voltunk.
- Na, ne! –őszintén meg volt lepve. –Azzal a savanyúképűvel? –még neki is feltűnt.
- Akkoriban nem ilyen volt.
- Mikor?
- Pár éve.
- Ezt nem mondod komolyan?! De akkor még nem is volt…
- Nem.
- De te meg…
- Igen.
- Már értem miért nem bújsz velem ágyba. Túl öreg vagyok az ízlésednek! –remekül szórakozott rajtam.
- Örülök, hogy legalább te szórakozol ezen. –mondtam savanyúan.
- Ne duzzogj már. Lásd be, nem ilyen kaliberű pasik mellett képzelnélek el. Valahogy inkább vagány, motoros típusok mellett, olyan igazi kemény és tökös csávók között. –már csak mosolygott, de azt rettentő szélesen.
- Ezen kritériumok alapján, te sem illenél a képbe. –csatlakoztam a játékhoz.
- Azt mondod nem vagyok elég kemény?!
- Te mondtad. –kuncogtam, mire elkapta a kezem és a belső combjához húzta, miközben a másik kezével egy pillanatig sem engedte el a kormányt. Éreztem, hogy is érti.
- Na, akkor most dönts! –simította végig férfiasságát a kezemet vezetve.
- Szerintem nem így gondolta egyikünk sem. –próbáltam észnél maradni, de ez rettentő erős próbálkozás hatására sikeredett csak.
- Pedig felvehetnéd már a folyamatos próbálkozásaimat.
- Justine eressz! –mondtam hűvösen. Legalábbis nekem annak tűnt, de a jelek szerint mégsem. Hirtelen félrekapta a kormányt és mire megálltunk már szenvedélyesen csókolt.
- Ha vele lefeküdtél, velem is megteheted. –villantotta rám izzó tekintetét mikor eltoltam magamtól.
- Ha ezt csinálod, itt hagylak! –fenyegetőztem.
- Te is kívánsz, ne tagadd! Nem kell összejönnünk, elég néha munka után lazítani egy kicsit. –húzódott közelebb.
- Hűtsd le magad! –csóváltam a fejem. Talán, ha nem találkozom Ivánnal, bele is mentem volna. Talán akkor sem. De láttam és ismételten előtört belőlem a csak felé irányuló vágy.
- Bezzeg az a majom megkapott! –indulatos volt és féltékeny a hangja.
- Tudod mit?! Majd hívj fel, ha kitisztul a fejed! –ugrottam ki a kocsiból és rávágtam az ajtót. Nem akartam sem tovább hallgatni, sem tenni ellene, mert az már nem emberi tett lett volna. Ivánt akartam, és ez megzabolázhatatlanul pörgött bennem. Hallottam még amint idegesen rávágott a kormányra, miközben távolodtam a kocsitól. Az első alkalommal letértem az útról és futni kezdtem a hólepte fák között. Rohanás közben pörgettem az agyam. A prof a doktor naplóját keresi, és ráadásul nem ő az egyetlen. Talán jobb lenne végre magamhoz vennem, és őriznem, mintsem ott hagyni. Mi van, ha már rég nincs is ott. Ha a doktor még végső halála előtt elárulta, hogy hol is van. Ha csak egy üres üreg vár rám amikor végre rászánom magam és oda megyek. Azt hiszem eljött az idő, hogy megtegyem ezt a régóta késlekedő lépést. El kell mennem a naplóért. Töprengés közben elértem a főutat, így sétára lassítva haladtam a hóval borított útszélen. Nincs más lehetőségem, mint amíg csak lehet megvédeni és őrizni a naplót. Ismételten fellobbant bennem a gondolat, hogy most amikor már nagyjából értem az írást bele is olvashatnék. Viszont ennyi vágyakozás túl soknak bizonyult. Egyenesen kezdett megfájdulni a fejem, mikor hallottam a lassuló autó hangját. Az ablakemelő sírva mozdult meg a hidegben.
- Elviszünk. –szólt ki egy kellemes ám jeges hang.
- Nem kösz. Nem akarok több bajt hozni a fejetekre.
- Elina! Az ég szerelmére szállj már be! –parancsolt rám Iván és megállt. Pár lépés alatt megvívtam a belső csatámat és legyőzve saját magam csatlakoztam a pároshoz.
- Mit csináltál itt gyalog?! –fordult hátra Missi.
- Megelőztem egy nagy butaságot. –néztem ki az ablakon. Iván illata elképesztő volt a szűk légtérbe. A vérem majd felforrt és bele kellett nyomnom magam az ülésbe, hogy előre ne dőljek, hogy átöleljem végre.
- Pedig olyan jól megvoltatok „mr. Majd én döntökkel” –pillantott a visszapillantóba Iván és találkozott a tekintetünk. Az enyém már izzott. Egy pillanatnyi megrökönyödés után valami lágyságot véltem felfedezni benne.
- Egy idióta, de bírom. És a kutatási főnököm. –húztam egyet a vállamon, de közben a tükörből Iván vonásait vizslattam.
- Aha… Biztos bírni való, minden téren.
- Iván! –szólt rá Missi.
- Semmi baj. –néztem ki az ablakon, de közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy milyen módon lehetne itt és most az enyém az a csodás lény a vezető ülésben. Rendkívül éles, színes lett a fantáziám az elmúlt évek alatt. Reszketni kezdtem a vágytól. Szabadulnom kell innen, de gyorsan!
- Fázol?! –tekerte fel a fűtést Iván.
- Nem. –kaptam oda a fejem és szembe találtam magam az aggódó csillogó szempárral.
- Jól vagy?! –nézett hátra Missi is.
- Igen. Messze van még a város?! –egy elharapott nyüszítésként tettem fel a kérdést.
- Ha megmondod a címed, hazaviszünk.
- Elég lesz, ha kitesztek egy buszmegállóba.
- Ne viccelt már!
- Barátság sor 6. –válaszolt helyettem Missi. Iván egy haragos és meglepett pillantást vetett rá, ő pedig felém intett.
- Tényleg nem kell. Jó lesz nekem akár itt is. –fogtam meg a kilincset.
- Meg ne merd próbálni! –fogta meg a térdemet Iván. Oh istenem! Csak kicsit csússzon feljebb a kezed. Kérlek, kívánlak, megveszek érted! Csak adj egy apró jelet és akár a hóban is szeretkezhetünk! A szűzies fehérség pedig a legtökéletesebb hely a harapáshoz. A véred hív magához, belém akar vándorolni. Szeretkezzünk és had harapjalak meg, mint rég. Rég, mikor még úgy volt, hogy szeretsz. Hogy kellek neked! Milyen rég is volt. Gyorsabban vettem a levegőt, miközben a gondolataimmal kínoztam saját magam.
- Biztos, hogy minden rendben?!
- Nem. Túl sok ez nekem! –hunytam le a szemeim, de csak rosszabb lett. Egyből bekapcsolt a fantáziám mozigépészként és már vetítette elém a legjobban áhított filmpremiert. A szemfogaim kint élvezték az újabb szereplést amiben részük volt hosszú-hosszú ideje először.
- Egyébként mi ez az egész dolog?! Mármint a kutatásotok és ez a hétpecsétes titok?! –terelte el a gondolataimat Iván, miután elengedett és kissé elernyedtem.
- Van egy napló ami valamiért sok embernek és vámpírnak kell. Nem tudom, hogy miért, csak egy kopott ósdi notesz, de az tény, hogy majdnem megöltek már érte, még Amerikában. Amit Justine és én fordítunk az afféle útmutató, de a prof még tőlünk is félti az információt és össze-vissza adja oda a lapokat.
- De honnan tudod, hogy milyen az a könyv?!
- És miért akartak megölni érte?
- Tudom hol van. –nyögtem fel. –Lekapcsolhatnánk a fűtést?! –nem volt melegem, de ahogyan keringett a levegő újabb és újabb rohamokban ért el hozzám Iván illata.
- Persze. –vette le a fűtést.
- Köszi.
- Ha tudod hol van miért nem szabadulsz meg tőle?! –kérdezte Missi, miközben bekanyarodtunk végre a lakásomhoz vezető utcába. Hállelúja!
- Nem tehetem. Rám bízták.
- Ki?!
- Aki vámpírrá tette. –csóválta meg a fejét Iván. Fején találta a szöget.
- Igen. Pontosan. Aki áthozott, megígértette velem, hogy magamhoz veszem és őrizni fogom a naplót.
- Akkor nálad is van?! –nézte Missi a házat amikor leparkoltunk.
- Nem. De itt az ideje, hogy magamhoz vegyem. –nyitottam ki az ajtót és a hideg szél kitisztította a fejem. –Behívnálak titeket, de egyrészt nem épp szép látvány ahogyan táplálkozom, másrészt amint végeztem indulok a naplóért. De köszönöm a fuvart.
- Kizárt! –szólalt meg Iván és leállította a motort.
- Hmm?! –húztam fel a szemöldököm.
- Nem fogsz egyedül menni.
- Mi is megyünk! –csatlakozott Missi.
- Kizárt. Nem tudom mi várhat rám és nem tudlak megvédeni titeket is. –ráztam meg a fejem.
- Épp ezért kellene az erősítés!
- Legutóbb engedtem, hogy velem gyere és tudjuk mi lett belőle. –szomorodtam el.
- Most már viszont tudom mire számítsak! –vigyorodott el Iván. Szívdöglesztő mosolya volt. Majdnem cseppfolyóssá váltam.
- Akkor sem. –csuktam be az ajtót. Ahogyan emberi tempóban megkerültem az autót Iván és Missi is kint volt.
- Nem mondtam olyat, hogy engedélyt kérünk.
- Srácok. Értékelem, de tényleg nem játék.
- Megint nem tűnsz el. Harmadjára nem engedem. –he ezt út közben a kocsiban mondja, tuti nem bírom ki és a nyakába ugrok. De most csupán mérhetetlen boldogság és meleg járt át.
- Gyertek be, és meglátjuk. –nem egyeztem bele, csak nem akartam tovább kivillanó szemfogakkal társalogni az utcán. Beengedtem őket, majd elvéve a kabátokat feljebb tekertem a fűtést. Nem volt hideg, de csak én bírtam ki egy szál fehérneműben. Na nem mintha egyből vetkőznénk is. Ez csak a fejemben volt, mint alternatív lehetőség. Miután leültek a konyhában ami már nem volt annyira elhagyatott, mint a első időkben. Ugyanis be kellett szereznem jó pár dolgot, hogy hihetőbb ember legyek amikor itt van Justine. Volt mindenem ami csak kellhet, és az is ami nem. Még halaim is voltak egy közepes akváriumban, ahogyan cserepes növények. Bár hozzá kell tennem, hogy karácsonyra kaptam a házinénitől. Na igen. Tőlem kaptak pár könyvet, mily meglepő.
- Egész otthonos lett. –nézelődött a páros.
- Kértek valamit?
- Egy teát, ha lehet.
- Nekem a víz is jó.
- Rendben. –amíg felforrt a teavíz Iván megkapta az ásványvizes palackot és a poharat én pedig bemikróztam magamnak egy nagy adag vért. Jól is jön a hideg ellen, és a következőkben szükséges bármilyen kimenetelő könyvkereséshez.
- Szóval magadhoz veszed a könyvet, nehogy megtaláljátok?! –kérdezte Iván.
- Igen. Van egy olyan sejtésem, hogy amint megfejtjük azt az egészet a professzor egyedül menne a naplóért.
- Ez tetszik! Megszívatjuk a bájgúnár pasidat! –vigyorodott el.
- Kit?! Justine és köztem semmi sincs. Nem is volt. –a nem is lesz-t annyira nem mondanám biztosra, bár jobb falatra fájt és nem csak a fogam.
- Én mondtam, hogy nincs pasija. –háborgott Missi.
- Te komolyan azt hitted, hogy ő és én?! –ebben a pillanatban viccesnek találtam a helyzetet, bár jobban belegondolna cseppet sem volt az.
- Miért ne?!
- Nincs senkim. Ahogyan azt rajtatok kívül azóta sem tudja senki mi is vagyok.
- Tényleg?! –lepődött meg Iván.
- Neki sem volt senkije! –lépett kettőnk közé Missi, majd látványosan az akváriumhoz vonult. Mindketten néztük egy pillanatig.
- Igaz ez?! –kérdeztem félve, de mégis reménykedve.
- Igen.
- Miért?
- Miért, neked miért?! –kérdezett vissza egyből.
- Én kérdeztem előbb.
- És te is buktál le előbb. –ezen mindketten mosolyogtunk.
- Túl nagy hidegzuhany volt a reakciód, hogy megpróbáljam mással.
- Én pedig nem találtam másik angyalt magamnak. –hosszas szemezésbe kezdtünk, de ez más volt, mint a prof házában. Ez afféle csók előtti szemezés volt.
- Roy azt üzeni, ő is jön! –szakított félbe mindent Missi öröme. Ebben a pillanatban már meg is csörrent Iván telefonja.
- Hello tesó, na mi van?! Már azt hinné az ember nem hagyod ki a buliból.
- Ez nem buli Roy!
- Jól van, a sulinál vagyok, vegyetek fel. Többre megyünk együtt, mint külön!
- Van egy meglepetésünk. –mosolygott rám Iván, miután Missi a telefonjába írva közölte, hogy Roy nem tud rólam.
- Mi az?! Csak nem megszabadultál végre Elina emlékétől és felszedtél valami dögös csajt?! –kérdezte vidáman.
- Nem. Vagyis csak részben. –hosszú csend következett, bár én esküdni mernék hallottam a kattanást ami Roy fejéből jött. Missi a szája elé rakott kézzel kuncogott barátján.
- Ő a meglepetés?!
- Igen.
- Ott van veletek?!
- Igen.
- Hallja is a beszélgetést?!
- Igen.
- Szia Elina!
- Szia Roy! –üdvözöltem én is, de már mindhárman nevettünk.
- Mindjárt ott is leszünk érted! –ezzel letette a telefont. –Szóval akkor most merre és hogyan tovább?
- Még mindig azt mondom, hogy rossz ötlet!
- Igen, de mi épp ezért fogunk menni. –felsóhajtottam ezzel bele is törődve.
- A mi kocsinkkal megyünk. –szólt bele Missi.
- Rossz ötlet! –fintorogtam.
- Nem az, igaza van. Lehet, hogy figyelik a kocsid. Elvégre tudhatják, hogy fordítasz. Ráadásul a professzor is furcsán méregetett.
- Sajnos túl sok apró nyomot adtam neki. Sejt valamit. –már tiszta sor volt, hogy ha más nem is, de ő figyel.
- Kell valami cucc?! Mert, ha nem akkor mehetünk is.
- Hozom a pengém. –mentem be a szobába és húztam elő az ágy alá rejtett fegyvereim. Egy ideje már nem hordtam, de szeretem közel tudni magamhoz őket. És nem, cseppet sem beteges fegyverarzenállal aludni. Még csak militarista hajlamaim sincsenek.
Bepakoltam egy táskába bármit ami kellhet, fegyver, vér, ködszer, váltás ruha és már a kocsinál is voltunk. Most Missi készségesen átadta az első utas ülést, Iván pedig a vezető helyére ült. Közelebb volt, mint korábban, de most már szimpla örömmámor hullámok törtek rám a közelségétől. Az iskola előtt már várt ránt Roy.
- Egyébként milyen szakra jártok?!
- Tesi. –vigyorgott Iván, miközben Roy megveregette a vállam.
- Jó látni téged ismét. –nem volt teljesen őszinte, de csak a barátját féltette és a saját tűrőképességét. Nem hibáztattam érte, tény, hogy ők is viselték a mi keresztünket.
- Akkor, kalandra fel. –adta ki az indulási parancsot Iván, én pedig a navigátor szerepében díszeleghettem.
Eleinte beszélgettünk kicsit, végtére is több évnyi történetet kellett megosztaniuk vele. Roy vitte a primet, de most figyelt, hogy a történtek miatti negatívabb dolgokba ne avasson be. Viszont érezhető volt, hogy akadt ilyen történet is. Csupán akkor maradt csendben, mikor Iván az út miatt informálódott. Végül azonban elfogyott a mesélni való és zenehallgatásra váltottunk. Miután elmagyaráztam Ivánnak, hogy merre is menjen úgy döntöttem megpróbálok aludni egy keveset, hogy jobban bírjam. Hamar álomba is merültem. Az erdőben találtam magam ahova épp utaztunk, de nem Ivánékkal voltam. A doktor állt a fánál és épp ásta ki a rejtekhelyet.
- Nem lehetsz itt! –hökkentem meg.
- Már nem hiszel bennem. Elhagytál. –fordult felém, hogy földes kezével végigsimítsa az arcomat.
- Kerestelek. Kutattam utánad, de a legapróbb jelét sem találtam, hogy életben vagy.
- Csalódást okozol nekem. –a hangja lágy volt és nagyon halkan beszélt.
- Ha tudnád min mentem keresztül miattad! Semmit sem tudtam magunkról, vagy a fajtánkról, te pedig magamra hagytál! –tört ki belőlem annyi év vádaskodása.
- Nem így terveztem. –az arca fájdalmasan megrándult, engem pedig rossz érzés fogott el a szomorúsága láttán.
- Hova tűntél el?! –tudtam jól, hogy csupán álmodom, de végre kimondhattam neki azt a kérdést amit oly sokszor feltettem üres szobák falának. Átölelt és hűvös mellkasához préselt. Annyira valótlanul álltunk ott, annyira más volt, és mégis különleges. Egyszerűen jó.
- Nem találhattál meg, mert nem tudhattad hol keress. –mellkasa berezonált ahogy beszélt.
- Áruld el hol vagy! –kérleltem.
- Levágtad azt a szép hosszú hajad. –váltott témát, miközben összekócolta a hajam.
- Egész eddig idegesített. Most bezzeg hiányzik. –sóhajtottam, mire elnevette magát. Az állam ami még most is a mellkasán pihent táncot járt a kopott ruháján.
- Mással kapcsolatban is így vagy, nem?! –utalt magára.
- Sok rosszat vágtam a fejedhez, de ha tudnád mennyire megbántam.
- Gyermek. –simította végig a hajam. Aztán valami megváltozott. Hirtelen eltolt magától, de az arcomat két tenyere közé fogta és a tekintetére irányította a figyelmem.
- Figyelj rám jól! El fog jönni az a pillanat amikor megtalálsz majd. Bármi történik, tudnod kell, hogy fontos vagy! A legfontosabb! Lehet, hogy bántani fognak, de te légy erős és higgy magatokban!
- Miről beszélsz?! Kikben bízzak? –kérdeztem értetlenül, de nemet intett. Talán nem beszélhet?
- Tudni fogsz mindent, ha itt az idő. Védd a naplót és az életedet. Elina élned kell! –felnyögött majd eltűnt akár egy káprázat.
- Doktor! –kiáltottam fel, majd felültem az ülésben.
- Minden rendben? –magamon éreztem három aggódó szempárt.
- Csak egy buta álom. –néztem ki az ablakon. Még a főúton voltunk.
- Hamar elaludtál. –mosolygott Iván.
- Jó társaságban repül az idő. –szólt előre Roy. Ahogy hátrapillantottam láttam az egymásba gabalyodó szerelmespárt. Egy hosszú pillanatig elöntött a féltékenység, de aztán leráztam magamról. Iván a visszapillantó tükörből figyelte azt amit én.
- Egy másik univerzumban vannak.
- Jó nekik. Bár belőlem elég kettős érzelmeket váltanak ki.
- Úgymint?!
- Féltékenység és ugyanakkor boldogság.
- Na igen. Ezért sem lógtam velük egy kis ideig. Nem akartam őket okolni, vagy megbántani a hülyeségem miatt.
- Hülyeség?
- Mikor láttam, hogy eltűnt a cuccod máris megbántam, hogy kipakoltam. De nem volt bennem annyi, hogy csillapítsam az…
- Undort?!
- Utálatot. –javított ki.
- Rengetegszer vágytam arra, hogy éjszaka belopózom hozzád, míg alszol, hogy csak érzékeljem a jelenléted. –vallottam be, mire meglepetten nézett rám. –De nem tettem meg. –fejeztem be.
- Megbántottalak?
- Nem igazán. Inkább átértékelődésre sarkalltál. –érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
- Átértékelés?!
- Addig a pillanatig úgy gondoltam, hogy érzéketlen vagyok az emberi érzelmek terén. –próbáltam megfogalmazni, miközben az ismerős ismeretlen tájat néztem. –A következő leágazás lesz. –mutattam előre, Iván pedig be is kanyarodott a kavicsos útra.
- Biztos?! Régóta nem jártál már erre. –zötykölődtünk a kátyúkban.
- Igen, de jobb lesz, ha itt megállsz. Rossz előérzetem van. –megpillantottam az út menti cserjéken több letört ágat és az úton már eltűnni készülő csapát. Iván eleget tett a kérésemnek, pont ekkor Roy és Missi is visszatért közénk.
- Nah, mi a terv? –hajoltak előre, mint valami taktikai tanácskozáson.
- Kinek van még jogsia? –Roy jelentkezett.
- Én veled megyek. –Szólt közbe Iván ellenkezést nem tűrő hangon.
- Rendben. Roy, te ülj a volánhoz, Missi te pedig a helyemre. Ha nem lesz probléma pár perc múlva jövünk a naplóval.
- És ha lesz?! –kérdezte aggódva Missi.
- Akkor jól jön a gyors meneküléshez a kocsi.
- Járatom a motort. –lelkesedett Roy.
- Rendben.
- De miért lenne baj?! –kérdezte Missi.
- Valakik laknak a házban. Lehet, hogy nem barátok.
- Honnan tudod?
- Le van törve pár ág, és kerékcsapa van az úton.
- Jól nyomod! –dicsért meg Roy.
- Kösz! –mosolyogtam rá. –Szóval, körülnézünk Ivánnal. Ha tiszta a terep akkor elhozzuk a naplót, ha nem, visszajövünk új tervet készíteni. –mindenki bólintott, így kiszálltunk. Ivánnal felvettük a fegyvereimet, míg Roy és Missi előre ültek. Aztán elindultunk gyalog a kavicsos úton. Pár száz méternyi séta és egy kanyar után már egyértelmű volt, hogy állandó lakói vannak a háznak ami egy rövid időre és már nagyon rég, de búvóhelyül szolgált a számunkra.
- Talán csak csövesek. –suttogta Iván, de megszorította a tőr markolatát.
- Nincs akkora szerencsénk. –a szél füst szagot hozott, de nem azt az egyszerű hétköznapi elégetett fa illatot amit kellett volna. Puskapor és vér is keveredett bele. –Vadászok. –suttogtam én is.
- Állat?! –megráztam a fejem. Bár vérszag volt, mégis tudtam jól, kiféléé lehetett.
- Vámpírvadászok egy régi vámpírfészekbe, mit ne mondjak elég morbid. –fintorogtam. Iván rám mosolygott.
- Egy vámpír lepi meg a vámpírfészekben élő vámpírvadászokat. –kacsintott rám.
- És egy ember. –tettem hozzá, hisz mégiscsak volt olyan bátor és makacs, valamint ostoba, hogy csatlakozzon hozzám.
- Vagy mégsem. –szólalt meg a fa mögül egy mély dörmögő hang. Egyből elugrottunk onnan és ösztönösen támadó állásba váltottunk. A férfi kilépett a takarásból.
- Te! –sziszegtem felpaprikázva.
- Rég láttalak, csoda, hogy megismersz. –vigyorodott el.
- Nem felejtem el azokat akiknek el szándékozom metszeni a torkát.
- Ez megtisztelő! –biccentett. –Semmit sem változtál, leszámítva, hogy legutóbb a golyóm telibe talált.
- Rosszul céloztál.
- Kezdő voltam. –mondta csevegve.
- Most is az vagy.
- Hmm… Csak hiszed! –kacsintott rám incselkedve. –Én vagyok a legjobb. –suttogta, majd elvigyorodott.
- Barek nyomába sem léphetsz, és az öreget is kis híján kicsináltam.
- Barek már a múlt. Bár mit ne mondjak, azért a fejedet elviszem neki.
- Álmaidban. –fintorogtam.
- Az én életem maga a megtestesült álom. Végtére is melyik kisfiú nem álmodott arról, hogy legyőzi a nagy szörnyeket?! Én pedig ezt teszem. Bár nevezhetjük féregirtásnak is.
- Mire fel játszod itt az eszed? Piti gyilkos voltál és vagy. Aki hátba szúrja, esetemben lövi a másikat, mert fél szemtől szemben harcolni.
- Mint mondtam változnak az idő. –nyúlt hátra és előhúzta a hátára erősített hatalmas kardot. Még meg sem nagyon pillantottam, de már tudtam, hogy melyik penge került a birtokába. A vámpírcsont markolatú szörnyeteg. Barek fegyvere, ami állítólag a doktorból készült. Egy röpke pillanatra elkerekedett a szemem és ez széles győzelemittas vigyort csalt ellenfelem arcára. Aztán lecsapott. Sikeresen félre ugrottunk mindketten a támadása elől, így a penge éles visító hangzással a köves földbe fúródott. A hangra persze kiözönlött a házban levő többi vadász is. Az állás 2:1-ről hamar 2:6-ra változott. Ráadásul az 5 új vadász nem lacafacázott. Egyből tüzet nyitottak.
- Ez nagyon nem jó így. –buktunk le pár szikla mögé. A kő lassan kopni kezdett ahogy a golyók több oldalról is súrolták.
- Ki az a pasi?! –kérdezte Iván a kardosra célozva.
- A nevét nem tudom, csak azt, hogy egy aljas rohadék.
- Azt vettem észre. –nézett ki a búvóhelyünkről. –Most akkor mi legyen?!
- A lőfegyverek ellen csak nekem van esélyem.
- Nem hagyom, hogy céltábla légy! Menni fog közösen.
- Iván.
- Nem! Nem érdekel semmi kifogás. –fájdalmas fintort vágtam. –Figyelj, kettő felénk tart, mindenkinek egy, mit szólsz?!
- Rendben, de ha bajod esik én nem tudom mit csinálok.
- Én tudom. Ha hősnőnek érzed magad akkor most kapcsolj át. Nem kell túlzásba esni.
- Túlzásba?!
- Igen! Ketten vagyunk, és nem vagyok papírból. És van egy ötletem. –mosolygott hamisan.
- Akkor halljuk! –csillant fel a szemem. Közelebb húzódtunk egymáshoz és Iván kifejtette a tervét. Nagyon kellett összpontosítanom, mert ahogy a lehelete súrolta a bőröm ismét felütötte a fejét a vágy és a kín.
- Jól vagy?! –kérdezte a változásomat látva.
- Majdnem. –mosolyogtam. Furcsa dolog a boldogság, főleg ebben a helyzetben, de igazán az voltam. Iván eközben felvett pár követ az eltereléshez és el is hajította. Sikeresen félrevezette a két íjpuskával felfegyverkezett férfit. Majd két oldalról megkerültük a sziklát és a vadászok mögé kerültünk. Iván leütötte az egyiket, én pedig gondolkodás nélkül elvágtam a torkát a másiknak.
- Arról nem volt szó, hogy meg is halnak.
- Vagy ők, vagy mi. Ezek az emberek nem adják fel egykönnyen.
- Én nem ölöm meg. –nézte az eszméletlen testet.
- Jobb lesz, ha elfordulsz. –hajoltam oda és neki is elvágtam a torkát. Iván végignézte a kérésem ellenére.
- Vagy ők, vagy mi! –ismételte magának és közben a kiserkenő vörös tócsát méricskélte. –Nem vonz?!
- Nem. –már én magam sem voltam tisztában azzal, hogy ez igaz, vagy sem. Mindenesetre a tetem ruhájába töröltem a tőrt, nehogy rosszabb legyen.
- Nincs hiányérzeted?! –pillantott körbe Iván és hirtelen nekem is eszembe jutott.
- Hol van?! –kapkodtam a fejem, de sehol sem láttam a kardos fickót. Viszont ebben a pillanatban a vállamat súrolta egy golyó.
- Ott vannak! –kiáltotta az egyik fiatalabb vadász. Talán csak pár évvel volt idősebb Ivánnál és ezt nem csak én mértem fel. Ha ők a rosszak akkor pusztulniuk kell, de ez is csak nézőpont kérdése. Két pasasnál kisebb és könnyebb fegyver volt. A mögöttük haladónál pedig egy súlyosabb puska. Annyi biztos, hogy nekünk csak a tőrök vannak. Ebben a percben Iván felkapta a halott mellett heverő íjpuskát és vállon lőtte az egyik pisztolyost, aki fájdalmasan felüvöltve összerogyott.
- Fedezz! –szóltam oda neki, majd a hosszabb pengémet előkapva elkezdtem levele rohanni a támadóink felé. A golyók és Iván nyilai között futottam, hogy egy ugrással elkerüljem a pisztolyost és végezzek a puskával felfegyverezett tapasztaltabb vadásszal. Már csak a fiatal srác volt hátra aki megdöbbenve bámult rám. Őt nem akartam megölni, de jobb nem tétovázni. Ha lehetőség adódik a vadászok kiiktatására, többen öltek már csecsemőt is. Épp próbáltam lerázni a pillanatnyi vívódásomat, mikor a fiú ajkai közül vér kezdett el szivárogni és megjelent a kard hegye a szíve helyén.
- Állj félre! –lökte el maga elől a fiatal vadászt, aki holtan zuhant a földre. –Csak mi ketten! –röhögött rám, miközben én még mindig a fiatal véres arcot bámultam.
- A saját társadat ölöd… És még te nem vagy szörnyeteg?! –meredtem rá végül dühösen. –Képmutató féreg!
- Útban volt. –rántott egyet a vállán. –Egyébként is, épp te akartál vele végezni. Akkor meg mi a baj?! Szívességet tettem. Vagy épp egyszerűen csak ki akartad szívni a vérét? Akkor viszont bocsánat, hogy belepiszkítottam az ebédedbe. –lóbálta felém a kardját.
- Remélem már várnak rád az éjszaka démonai, hogy életeken át téphessék le rólad a húst!
- Ne bókolj nekem kicsi vámpír. Csak nem elküldenél nyaralni a pokolba?!
- A pokol a földön van, és nem mi vagyunk a démonok.
- Nem is. Te és a többiek, csupán sakkfigurák vagytok. Ahogyan ők is. –mutatott a holttestre. –Nekem te nem vagy ellenfél, és tudod miért?! Mert én az elsőt akarom. A férgek forrását, hogy úgy mondjam.
- Miből gondolod, hogy még létezik?! Vagy, hogy van egyáltalán. Sok vadász abban hitt, hogy mi vagyunk a következő lépcsőfok.
- Na, persze. –horkantott fel gúnyosan. –Mára már a kukacok rágta földben rothadnak. öreg és tudatlan az összes.
- Bezzeg te. –gúnyolódtam. –Aki még meg sem ért annyi nyarat, hogy igazán értékelje a napfelkeltét.
- Tudod a vámpíros filmekben az a kedvencem. Kár, hogy nem igaz, pedig akkor milyen könnyű is lenne az élet. Ha csak úgy elfüstölnétek a naptól. –kezdtünk el egy kör mentén sétálni egymással szembe fordulva.
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy milyen ostoba vagy.
- Az éjszaka démonai. Micsoda idétlen gondolat. –röhögött.
- Vigyázz, nehogy egy éjszaka még előbújjunk az ágyad alól és elvigyünk. –vicsorogtam rá.
- Akkor legalább a fészkedbe vinnél.
- Álmaidban! Inkább egy ótvaros temetőbe, hogy aztán a nap szívja szárazra a bűzölgő tetemed!
- Ez remek lesz végszónak. –állt meg egy pillanatra, majd nekem rontott. Széles és hangos suhogással hadonászott felém, én pedig csak hátráltam. El akartam csalni a fák közül. –Mi lesz már, ne menekülj! –a homlokán apró izzadtságcseppek gördültek végig. Remek, talán kezd fáradni, vagy legalább majd nem tud elbújni, ha már bűzlik az izzadtságtól. Iván kikerült a látókörömből és csak remélni tudtam, hogy nem csinál valami hülyeséget. Ahogy egy pillanatra elgondolkoztam ezen, az ellenfelem felvágta a bal combomat hosszába. Ha egy hétköznapi fegyver lett volna, akkor könnyedén begyógyul a sebem, de persze az élet nem ilyen egyszerű. Fájdalmasan landoltam az egyik utolsó fa ágán ami elválasztott a sík terepről ahova szándékoztam lecsalni őt.
- Úgy látom pihenésre szorulsz, pedig még csak el sem kezdtük igazán. –röhögött rajtam, miközben próbáltam csillapítani a nadrágom szárába ömlő vért.
- Apropó. Meséltem már a kardom történetét?! –támasztotta a vállára az éles nehéz pengét, ami inkább pallosnak hatott.
- Ne fáradj. Barek már megpróbálta beadni nekem a hazugságát. –húztam fel a combom közepéig a tőrtartó szíjat. A bőrömbe vágott fájdalmasan, de legalább a vérzést is megfogta a vérkeringéssel együtt.
- Barek azt hitte, hogy egy olcsó hazugság az apádról majd felbőszít és összezúz. Pedig az igazság sokkalta fájóbb tud lenni. Főleg, ha apuci éppenséggel a legnagyobb szerelmed. –röhögött egyenesen a képembe. Az arcomra egyszerre ült ki a gyűlölet, a fájdalom és a harag. Legszívesebben kitéptem volna a torkán át a szívét, de ő csak fojtatta.
- Láttam őt. Ott voltam amikor Barek elfogta és behurcoltuk a főhadiszállásunkra. Élvezetes volt a kínzása. –nyalta meg az ajkait.
- Hazudsz!
- Miért tennék ilyet?!
- Akkor még nem lehettél kint a vadászokkal. –szűkültek össze a szemeim.
- Csak hiszed! –vigyorodott el. –Mondtam már, én vagyok a legjobb, de inkább fojtatom. Szóval, mikor az imádott doktorodat behurcolták és leláncolták, volt egy másik vámpírunk is. Egy nő. És láss csodát, a két szörny egymással foglalatoskodott. A nőstény pedig kínzása közepette elárulta, hogy ismeri a te szeretett apucidat. Sőt mi több, a társa. –erre megremegtem. Egyből eszembe jutott, mikor a doktor elmesélte mennyivel másabb vámpírral szeretkezni, mint emberrel. És, hogy volt egy nő, egy vámpír asszony akit nem tudott elfeledni, bár az együttélésük maga volt a pokol egyik bugyra.
- Aztán, a nő már nem tudott új információval szolgálni, viszont remek vallatónak bizonyult a nyúzása. Az imádott doktorod pedig könyörgött és szűkölt, mint egy korcs akit kínoznak mikor végignézte ahogyan élve darabokra szedtük a társát (NEM), a szerelmét (NEM), az első és igaz gyermekét…
- NEM! –a tüdőm, a torkom és a szívem mélyéről tört fel a morgás. A düh és a gyűlölet lángra lobbant az ereimben. Reszkettem a méregtől és a szemeimből vér könnyek bújtak elő.
- Tudod miért vagy sebezhető a kard által?! Nem a szerelmed kurvájának csontja miatt, hanem a vér ami a pengében van. Több vámpír vérvonal egyesülésével kovácsolódott meg az egyik legerősebb fegyver ellenetek. Az emberek felvették a harcot a kórsággal amit az első vámpír a világra szabadított. És a saját lényeket fogja a pusztulásotokat okozni végül. Nézd meg jól ezt a fegyvert, és búcsúzz el! –leguggoltam a faágon, mint egy a zsákmányát becserkésző hiúz. Az egyik olyan vérbeli ragadozó aki a gyilkolás élvezetéért öl és nem csak a zsákmányszerzésért. Az izmaim már nem remegtek, nem voltam dühös, sem szomorú. Nem éreztem semmi mást, csak a halál ízét amit okozni fogok. A gyilkolás szétáradt az egész testemben, és bár hallottam ahogy Iván óvatos léptekkel közeledik a domboldalon, nem foglalkoztam mással, mint a férfival, aki kiölt belőlem minden érzést. Kicsit még hálás is voltam neki ezért. Igazibb szörny voltam, mint valaha. Vámpír, aki az áldozatára mosolyog.
Az elrugaszkodásom és az, hogy hanyatt löktem a még fagyos talajon, elmosódott másodpercek történése volt. A hatalmas izzadt férfin még kint ült a diadalmas vigyor amellyel azt hitte elérte amit az elődje nem tudott. Lényegében így is volt. Barek ezért sem mondta el az igazságot, mert az igaz szónak nagy ereje van. Amíg Iván akárcsak kettőt is léphetett volna, vagy a férfi rádöbbent mi is történik vele, már vége is volt mindennek. Az utolsó lélegzete örökre bent rekedt hatalmas tüdejében, ahogyan átharaptam a torkát, akár egy hiúz. A szíve még értetlenül dobbant egyet, de aztán már nem látta értelmét. A férfi halott volt. Halott egy élő vigyorral az arcán. A távolban épp megkondult a régi falusi templom harangja, mikor vértől elázottan felálltam a tetemről akit sikerült magam alá gyűrnöm. Iván felfegyverezve és döbbenten állt meg tőlem pár méterre. Csak bámult, nem tudta mit is tegyen, vagy épp ne tegyen. Én pedig őt néztem, de tudtam jól, hogy nem Elina néz rá. Egyszeriben a gyilkolás élvezete és a vére utáni sóvárgás elöntötte újra mindenem.
- El ne fuss! –kiáltottam rá, mert nem akartam szarvasként tekinteni rá. Aggódó csillogással a szemében lépett közelebb felém. Lassan, de nem torpant meg, bár félt tőlem. A szél felém sodorta az illatát. Fájdalmasan kívántam őt. Próbáltam levenni a szemem róla, mert nem akartam tovább zsákmányként fürkészni, de alig-alig ment. Megpillantottam a kardot és gondolkodás nélkül cselekedtem. A földre zuhantam. Utoljára még a halott férfi vigyorát láttam és Iván kiáltását hallottam, aztán elsötétült minden.

Nincsenek megjegyzések: