14. "Mágia tanszék"

Justine igen jó szónoknak bizonyult. Ha nem lett volna feltett szándékom már amúgy is ezt a helyet választani, akkor is meggyőz. Végül a második célját is elérte és számot cseréltünk, hogy amint megtud a könyvről valamit értesítsen.
Későre járt, mikor hazaértem új lakásomba, és végre kipakoltam az egész nap cipelt holmikat. Kicseréltem a mikrót, az üzenetrögzítőt, vettem pár könyvet, és egyéb kacatokat. Egy gyors zuhanyt követve kitártam az erkélyajtót, hogy a kellemes esti szellő szárítsa fel a hajamról illetve a bőrömről a vizet. A szomszéd ház sötétbe burkolózva várta haza gazdáját. Ha jól értettem a gondnok szavait hamarosan ez meg is fog történni, de most még zavartalanul nézhettem az égboltot lengeségemben. Élveztem a kint töltött időt. Szabad és felfrissítő érzéssel töltött el, a régen látott égbolt és csillagképek pedig felidézték a múltat. Eddig fel sem tűnt, hogy hat év után most vagyok ismételten magam a csillagok alatt.
Iván lénye elfeledtetett minden bajt, ugyanakkor minden régi szépséget is. Egy régi dallamot dúdolva néztem a messzeségben rejlő világokat. ahol talán jobb létforma fejlődött ki a miénknél. Végül a hajnal is ott ért. Az első sugarak átmelegítették a hajammal takarásából kivillanó bőröm.
- Talán túlságosan is elméláztam. –álltam fel nyújtózkodva. Gyorsan végig gondoltam a napi teendőket, de a nagy nullán kívül semmit sem találtam. Úgy döntöttem, hogy nem ártana egy kis futás, így laza öltözetre váltva - ami egy fehér pólóból és rövid sortból állt, valamint a hozzá passzoló edzőcipőből – kiválasztottam egy hosszabb és nyugodtabb útvonalat. Még a csúcsforgalom és a forróság előtt megfutottam a körömet és mikor visszaértem már várt a teraszra bekészített asztalkán az újabb ellátmány. Behűtöttem és az ölembe vett géppel az ágy elé telepedve elutaltam a pénzt. Szerencsére semmi üzenet nem érkezett Archietól. Azt viszont már nem vettem olyan könnyedén, hogy mástól sem. Az utolsó infóm annyi volt, hogy Iván bezárkózott a szobájába. Aggasztott, és rengeteg baljós kép jelent meg a fejemben, de mégsem vett rá, hogy titokban meglátogassam. Már eddig is túl sok bajt hoztam a fejére, semmi szükség tovább fokozni. Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve elkezdtem a neten keresgélni Morgana és Ogmios után, de semmi használhatóra nem bukkantam órákkal később sem, mikor a csengő megzavart.
Az ajtóban a gondnok házaspár állt, valamint egy hatalmas adag sütemény ami mint kiderült nekem készült üdvözlő meglepetésnek. Meg leptek mit ne mondjak. Már épp maradni akartak, mikor a feleségnek feltűnt, hogy szinte üres a konyha. Arra következtethetett, hogy még nem pakoltam ki, vagy épp nincs is semmi ilyesmim, így nem akart zavarba hozni. Nos, lényegében igaza is volt, de cseppet sem voltam zavarban, viszont örültem, hogy elmentek. A napom ismételten a vége felé haladt lassacskán. Ahogy az újabb és újabb, mind-mind hasonló körülmények között. Az éjszakákat a teraszon töltöttem ruhátlanul élvezve a szél simogatását és a múlton merengve. Hajnalban futni mentem, nappal pedig csak úgy eltelt az idő. Két újabb vérszállítmánnyal később sem volt hír az emberekről akik számítottak. Már nem gondoltam rájuk név szerint, így gyorsabb volt kivernem őket a fejemből. Legalább párszor sikerült megfeledkeznem arról a barna aggódó szempárról amit annyira kedveltem és ami végül megtelt gyűlölettel irányomban.
Az ismeretségünk első hónapján Justine jelentkezett telefonon. Meglepődtem, nem is kicsit. Először is azért, mert azt hittem azért akart elhívni, mert tetszettem neki, másodszor pedig a mondandója lepett meg. Ezt pedig nem máshol tette, mint abban a kis cukrászdában ahol egyszer már voltunk pontosan 1 hónappal korábban.
- Szóval. –kezdett bele már sokadszorra a mondandójába. –A prof azt mondta, hogy csak a legjobb diákjainak adja ki a jogot a könyvtárához való belépéshez.
- És te nem vagy köztük véletlenül? –kérdeztem az utolsó reménysugarat elcsípve. –Csak pár oldal kellene, azt meg kifénymásolhatnánk. Nem derülne ki.
- Nem. Sajnos nem vagyok járatos. Akik pedig igen, tuti nem tennének szívességet senkinek. –sóhajtott. - Akkor mindegy. Azért köszi. –vettem a táskámat, hogy lelépjek, de Justine megfogta a kezem.
- Várj már. –nézett rám a szemébe lógó hajtincs mögül mire meg sem mozdultam. –Van más mód is. Azt mondtad, hogy egyetemre akarsz járni. Hát akkor juss be a csoportjába és szabad bejárásod lenne a könyvtárába.
- Mindezt egyetlen könyvért persze. –vontam fel a szemöldököm.
- Ha csak nincs más okod is, hogy épp minket válasz. –mosolyodott el. A nevető tekintete hatására egy pillanatra elkalandoztam.
- Talán meggondolom. –mondtam végül. Ez sem igen, sem pedig nem.
- Várj már. –fogta meg ismételten a kezem mikor moccanni próbáltam.
- Igen?!
- Mond, hova sietsz?
- Lényegében sehova.
- Akkor meg? Maradj egy kicsit, ha nincs randid. –húzta széles mosolyra ajkait.
- Nem. Mára egyetlen randit sem szerveztem a 25 potenciális pasi jelöltemmel. –villantottam én is egy széles mosolyt, mire elkerekedett a szeme. - Csak vicceltem. –csóváltam a fejem kuncogva.
- Sosem lehet tudni. –valamiért megnyugodni látszott.
- És téged nem vár egy csinos leány otthon, hogy végre kényeztethesse szíve szerelmét személyedben? - Nem. Csak az egyik barátom macskája van nálam pár napig. De ő meg utál. –forgatta a szemeit.
- A kis aljas dög. –nevettem el magam.
- Pontosan. Éjszaka belemászik az arcomba, hogy ott aludjon. Meg akar ölni a kis rohadék.
- Szép kis barát lehet, hogy a macskájával akar eltenni láb alól.
- Rendes srác, csak a macskája elmebeteg. –mindketten nevettünk ezen.
Sokáig beszélgettünk, majd a parkolóban elbúcsúzva ki-ki indult a saját lakására. A következő napokban több email üzenetet is kaptam tőle. Valamiért szívügye lett, hogy jelentkezzem arra az egyetemre. Végül belementem a kis játékba, ha már úgy is a listámon volt, legalább meglesz azaz átkozott könyv és végre megtudhatom a történet végét. A jelentkezés könnyedén ment, semmit sem újítottak a legutóbbi nagy változások óta. Felvettek, bár ez sem volt meglepő, ha valaki majd maximális pontszámmal írja meg a felvételit ugyan miért is aggódjon. A beiratkozásnál sem tűntem ki a többiek közül, bár rettentő kényelmetlenül éreztem magam fekete szoknyás kosztümben, két copfba fogott hajjal. Amint tudtam spuriztam is kifele, hogy végre megszabaduljak a gönctől, de véletlenül belefutottam Justineba.
- Nézz a lá… Hello! Alig akartalak megismerni. –mosolygott rám, miután rájött ki is vagyok.
- Nem akartam neked menni. –piszkáltam a hajam, mintha zavarba lennék.
- Sikerült elintézni mindent?
- Igen. Most már ide járok.
- Király! Üdv nálunk. –kacsintott rám.
- Akkor majd csak összefutunk valahol, és remélhetőleg nem megyek majd neked.
- Persze. És az sem lenne gond.
 - Akkor további szép napot. És üdvözlöm a macskát. –spuriztam ki a parkoló felé de pár lépést követve Justine utánam kiáltott.
- Lesz egy buli. Ha esetleg érdekelne, elküldöm majd az infókat.
- Rendben köszi! –pördültem vissza egy pillanatra, majd végre elértem a kocsimat. A zakót a hátsó ülésre dobtam és kissé kigomboltam az ingemet. Bár szeptember eleje volt, még mindig erős hőséggel teltek a napok. Egészen hazáig azon töprengtem, vajon a három ember mit csinálhat. Már csak így emlegettem őket magamban, a három ember.

Csak a számlák vártak a postaládámban. Még aznap este megérkezett a beígért üzenet, de nem nagyon foglalkoztam vele. A hétvégét másnak akartam szentelni, név szerint a vámpírság kiküszöbölésének. Így tripla adag vérrel feltankolva ültem le a tévé elé egy nagy halom old scool horror társaságában.

Hétfőn már készen is álltam az újfajta nagy bevetésre. Az előadóterem olyan volt, mint bármelyik másik. Lépcsőzetes kiképzésű padsorok mind a katedra felé irányultak. A falakon freskó mintás plakátok lógtak. Még nem volt akkora a tömeg, így kedvemre választhattam helyet az egyik hátsó sorba. Perceken belül feltöltődött az összes hely, aztán a terem elsötétült és a kivetítőn elindult egy film. Mindenki csendesen nézte a régi típusú horror szereplőket és egyéb szörnyeket. Végül egy nagy kattanással szakadt meg a felvétel.
- Mélységes üdvözletem a kedves hallgatóságnak! –lépett elő és hajolt meg egy férfi a pulpitus közepén. Az első sorokban ülő emberek elkerekedett szemmel csodálkoztak a jelenlétén. Nem látták belépni, de az jobban zavart, hogy én magam sem. - A mai órát kezdjük mondjuk a filmen látott ma is élő szörny jelenségekkel. –mosolygott. –Ám amit legelőször kellett volna megtennem, most bepótolom. Hölgyek, urak a nevem: professor Delton Helfiastos, de szólítsanak csak Delton profnak. –írta fel a nevét díszes kézírással, majd aláhúzta a megismételt részeket. - És előre is elnézésüket kérem, ha olykor kissé régimódi a fogalmazásmódom. Az évek során én magam is beleporosodtam a könyveim közé. –nevette el magát, majd összecsapta a tenyerét. - Tehát elöljáróban ennyit és most merüljünk el a sokak által csak horrornak címzett világ rejtelmeibe. Kérem soroljanak nekem ilyen rémségeket.
- Zombik, Frankenstein, Drakula, múmiák, démonok, szellemek… –záporoztak innen-onnan a válaszok, a prof pedig lelkesen koptatta a krétát.
- Remek. És most mondjon valaki 1 olyan dolgot ami összefogja a listán szereplő lényeket.
- Félelem, gyilkolás. –szólalt meg egy srác az egyik alsó sorból.
- Igen-igen. Viszont ezt ők okozzák, nekünk pedig olyan ismérv kellene ami őket fogja össze. –csend telepedett a teremre.
- A halál. –válaszoltam a tollammal bíbelődve.
- Pontosan! Hiszen nézzék csak végig. Zombik: feltámadt halottak. Frankenstein szörnye maga a többszöri sírrablás. Drakula aki halott, de élvezi. Múmiák, démonok, szellemek… mind-mind csupa halott. Mert a halál bír akkora sötét erővel ami magával ragadja az embereket. Félelem, de erősebb érzések is. Hiszen az elmúlás biztos. A halálnak nagy ereje van és ott lapul minden élő lelke mélyén.
- És az, hogy éjszaka csapnak le? –kérdezte az előbbi srác széles vigyorral.
- Nah igen. És mit gondolnak miért van ez így?
- Mert kárhozott lelkek? –kérdezte egy lány mellőlem.
- Csak egyes vallások szerint Miss. Height. A kárhozat azóta létező, mióta a papok kiötölték.
- Az embereknek gyengülnek az érzékeik a sötétben. –szólaltam meg ismételten.
- Igen, ez így van Miss. Ilián. Eltompuló érzékek, valamint az élénk képzelőerő tette sikeressé a rémtörténeteket. Ezért is lehet az, hogy a sötétben gyakrabban nyúl rossz helyre az ember egy hölgy társaságában. –jókedvű nevetésbe tört ki a csapat. - Ezzel akkor zárnám is a mai órát. Remélem érdekes indulás volt, és a továbbiakban is fent tudjuk tartani ezt a nagy érdeklődést. Köszönöm a figyelmüket! –biccentett, majd hátra vonult pakolni, miközben a sorok lassan felszabadultak.
- Miss. Ilián. –szólított meg, mikor épp el akartam menni mellette.
- Igen?
- Justine ajánlotta önt a különleges csoportomba. –mosolygott.
- Igen? Nagyon szeretnék bekerülni a legjobbak közé. –lelkesedtem.
- A napokban nézzen majd be az irodámba és kiderül.
- Rendben és köszönöm! –a mosolya egyszerűen ragyogó volt. Kifele menet már azon töprengtem, hogy bevessem e minden praktikám, hogy bejussak, vagy előbb próbáljam meg emberként. Egész álló nap elemezgettem őt, tetőtől talpig részletesen végig véve az eddig felfedett részleteit. Kissé hullámos fekete haja kócos, mégis rendezett hatást keltett. Ha fény érte, enyhe kékes árnyalattal csillant meg, érzékenyebb szemeimnek kissé természetellenes volt, de tudtam jól, festékkel ez elérhetetlen. Sötét szemei szomjasan fürkészik a világot. Orra nemesen ívelt, akár egy nagy családból származó úré egy régi festményen. Álla nem olyan kihívó, de jól irányítja a figyelmet szépen metszett ajkaira. A legügyesebb szobrász sem tudna ilyet arcot faragni a legcsodálatosabb márványból. A prof termete magas és szikár. Rendíthetetlenül biztosan áll hosszú izmos lábain. Könnyedén elképzeltem őt magát egy Michael féle nemes és kegyetlen vámpírúrnak. Hangja csábító és mély csengésű, tele tudással és titokkal. Az egész lénye csodálattal töltött el, hisz ember létére szinte tökéletesebb volt a legcsodásabb lénynél akivel valaha is találkoztam. Vártam az újabb alkalmakat, már nem csak a könyv megszerzése volt az egyetlen célom.
A hét második felében elérkezett az a pillanat, hogy megjelenjek az irodájában, de hiába. Sem aznap, sem másnap nem volt bent a prof, így csak a következő óra alkalmával láttam viszont. Ismételten tömeg volt és ő ismételten elvarázsolt mindenkit, még engem is. Az óra lehengerlő volt a maga nemében. Egyszerre tudományosan megalapozott, de megvolt benne az eszement őrület is amit a prof tökéletesen csempészett az előadásába. Pörgő volt, én mégis úgy éreztem, hogy valóban egy ősöreg vámpírral kerültem szembe. Elbeszélése úgy hatott, mintha saját emlékeit elevenítené fel. Az előadás végén többen is jelentkeztek, hogy bekerülhessenek a csoportba.
- Sajnálatos módon korlátozottak a lehetőségek, de az esélyt mindenkinek megadom, hogy egy teszt kitöltésével bizonyítson. Így megtehetnek mindent, persze csak ha szeretnék.
- Persze! –vágták rá kórusban a jelentkezők.
- Rendben, akkor összeállítom a tesztet és egyeztetünk egy órán kívüli időpontot.
- Köszönjük!
- Kérem. –hagyták magukra.
- Delton professzor. –léptem oda hozzá.
- Igen Miss. Ilián?
- Nem tudom, hogy eljutott e önhöz, hogy kerestem.
- Áh, igen. sajnos elszólított egy fontos kutatás. Ezért nem voltam jelen a tanszéken.
- Mikor tudnék bejelentkezni a tesztíró csoportba?
- Teszt?
- Aaaa tanulókörbe való bejutáshoz.
- Jah igen. Ha most ráérne egy kicsit, akkor akár most is.
- Rá, persze.
- Egy perc, csak összepakolok és már mehetünk is. –léptem félre, hogy legyen helye szedelőzködni. –Mehetünk. –mosolyogva vezetett egyenesen az irodájába.
A szoba maga volt a káosz, mégis felfedeztem egy minimális szervezettséget. A levegő érdekes volt, nem éreztem még ilyesfajta illatot korábban. A nagy ablak két oldalán cserepes pálmák nyújtóztak a szűrt fény felé. Édes illatú, meleg és száraz helyiség furcsán otthonos és megnyugtató hatással volt rám. - Szóval Justine azt mondta, hogy érdemes lenne felvennem téged a csoportba. –váltott személyesebb hangnemre miután helyet foglaltunk a zárt irodában.
- Megtisztelő a bizalom, de…
- De szeretnél önerőből bekerülni.
- Igen.
- Mesélj kicsit magadról. –fürkészett kíváncsian.
- Hol is kezdjem? Önellátó vagyok már jó ideje. Sokat utaztam az utóbbi időkben, ezért is lógok ki kicsit a többiek közül. Széleskörű érdeklődési körrel rendelkezem, gyorsan tanulok és alkalmazkodom, valamint a memóriám is kimagaslóan jó.
- Nyelvek?
- Több nyelven beszélek folyékonyan, és párat értek is mellette még.
- Értem. –töprengett el egy pillanatra. –Miért szeretnél csatlakozni a csoporthoz?
- Mint mondtam érdekelne, és akadnak olyan könyvek amiket már csak az ön könyvtárában találhatnék meg.
- Például a: Legendák, regék és mítoszok.
- Pontosan. –bólintottam lassan, hogy ne látszódjam túlzottan lelkesnek a könyv említésére.
- Igazán érdekes olvasmány. –vette elő a kopott apró füzetkét.
- Valóban. Sajnálatos módon az egyetlen példány amihez szerencsém volt, sérült. Több, mint a fele hiányzik.
- Ez nem véletlen. –mosolyodott el.
- Nem? –lepődtem meg.
- Nem. Így adták ki az, ezt az eredetit leszámítva. Az összes többi, csupán csak fél könyv volt, ezért is lett sorsuk a pusztulás.
- De önnek megvan. Ráadásul az egyetlen teljes példány. –mosolyogtam.
- Viszont ez csak a legjobb privát diákom használatára van.
- Ezért is szeretnék bejutni.
- Akkor lássuk mire is mész. –tolt elém egy lapot. A látvány megdöbbentett. Hasonló írásjelekkel íródott, mint a doktor könyve. Percekig meredtem a fénymásolatra, mert elragadtak az emlékek. A gyomrom apró gombóccá ugrott össze. A prof várt és minden apró rezdülésemet figyelte.
- Túlságosan összetett írásjelek. Nem értem pontosan miről is szólhat a szöveg.
- Jól látom, hogy nem idegen az ilyen szöveg. Meg sem lepődtél, hogy egy sor különböző korú és területű civilizáció jelei vannak összegyúrva.
- Régen láttam már hasonlót valahol.
- Hmm… –mosolygott sejtelmesen. –Köszönöm Miss. Ilián. Justinenak igaza volt veled kapcsolatban. Nálunk a helyed!
- Köszönöm. –vidultam fel.
- Amint a többiek átverekedték magukat a teszten, össze is ül a csoport.
- Értem. Köszönöm a lehetőséget. –pattantam fel és diadalittasan hagytam el az irodát.
Akkor még észre sem vettem, micsoda érzelmi vihar kering bennem. Késő este volt már, mikor végre haza kerültem. Épp a kulcsot akartam belejátszani a zárba fél kézzel, mikor megcsörrent a telefonom. Egy üzenet volt Missitől amiben az a kérdés állt, hogy mégis mi a véleményem a fotóról?!
- Milyen fotóról? –néztem értetlenül a kijelzőt, majd végre betornásztam magam az ajtón. Hosszas pakolászást követve, mikor már mindennel elkészültem és felcsatoltam a vizes hajam a földre telepedtem ölembe véve a gépemet. Három darab üzenet várt rám miután betöltött mindenféle óvó és védő program és megnyithattam a levelezőmet. Az első nem szólt másról, mint banki értesítés az utalásról. A modern kor egyik jó vívmánya az online bank. Ezzel végre nem kell órákig sorban állnom, hogy aztán lesokkoljam az ügyfélszolgálatos hölgyet, mikor a megjegyzés menüpontban azt iratom vele, hogy „Vér”. A második üzenet Missitől jött, és a csatolmány jelzésnek hála kiderült, hogy valószínűleg ez a keresett kép. Lassan töltődött centiről-centire, de egyből tudtam kik fognak megjelenni. Máris nem a "három emberként” gondoltam rájuk, hanem Missi, Roy és Iván-ként. A kép még mindig csak töltött, én pedig kezdtem kissé türelmetlenkedni. Az ágyra fektettem a laptopot és kimentem a konyhába, hogy melegítsek magamnak egy csészényi vért, míg szenved a betöltés. Kényelmesen elhelyezkedve és lassan kortyolgatva haladtam végig minden apróságon ami láthatóvá vált a pillanat megörökítéséből. A gépet a bal oldalon álló Roy foghatta. Középen minkét fiúhoz bújva mosolygott Missi. De engem leginkább a jobb oldali szereplő érdekelt. Hosszas percekig elvesztem azokban a szomorú szemekben. Bár Iván ajka mosolyra húzódott, de a tekintete egészen más lelkiállapotról tett tanúbizonyságot. Ha megszakadhatna a szív, hát az enyém most közel járhatott volna hozzá. Teljességgel felkavart, és annyi kérdéssel, kétellyel és reménnyel töltött el. Összezavarodtam. A bögre széle felett néztem őt, és próbáltam megfejteni, vajon mi járhat a fejében?! Mi zajlott a lelkében?! Mi minden érzés tölthette el a csodálatomra méltó lényét, miközben egy pillanatnyi emlék készült a hármasról. Végül már nem bírtam nézni így inkább kiléptem ebből az üzenetből és megnyitottam a harmadikat ami Justinetől érkezett.
- Gratulálok…bla-bla-bla, megünnepelhetnénk… bla-bla-bla…majd találkozunk. –olvastam félhangosan.
- Csodás. –sóhajtottam egy nagyot. –Nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkes lesz.

Végre megtörtént a várva várt esemény. A felvételemtől számított pontosan 1 hónappal később érkezett az email Delton prof üzenetével, hogy másnap du szeretettel vár mindenkit az irodájában az első megbeszélésre. A névsor elképesztően nagynak tűnt egy olyan zsúfolt irodához képest, hogy kényelmesen elférjünk. És végül igazam is lett. Összepasszírozva, de mégis befértünk, bár egy két magasabbra polcolt könyv halom félő volt, hogy elesik az ostromunktól.
- Kedves mindenki! Örülök, hogy eljött ez a nap is, ám mielőtt mindenki fellélegezne, ez a csoport a kemény munkáról és elhivatott hozzáállásról szól. Tehát aki mégsem érzi magát eléggé késznek a küldetéshez –állt fel- az kérem most távozzon. –várakozott egy kicsit. És okkal, ugyanis páran kiszivárogtak a helyiségből, így máris kevésbé volt fullasztó a helyzet.
- Nem mehetnénk át egy nagyobb terembe? –fújtatott ez egyik lány, látszólag rettentő rosszul volt.
- Miss Lizzi, sajnálattal közlöm, hogy egy-egy könyvért ennél rosszabb helyzetet is el kell tűrnie, így ha ezzel problémája van, inkább most adja fel, mintsem baja essék. –intett az ajtó felé hűvös közömbösséggel. –Valamint akik szektának, illetve boszorkányképzésnek gondolják a csoportot ki kell ábrándítanom őket. Itt könyvekkel és a történelemmel fogunk foglalkozni, semmi féle okkult tudományról és praktikáról nem esik szó. –egyre többen és többen hagyták el a termet.
Végül rajtam kívül Misha és egy eddig ismeretlen srác maradt csak a teremben. Misha meglepetten piszkálta meg a vékony keretes szemüvegét.
- Akkor miért dolgoztak eddig?! –értetlenkedett.
- Azért kedvesem, mert ők szó szerint vették a csúfnevünket.
- Csúfnév? –kérdeztem meglepetten.
- A Mágia tanszék boszorkány köre. –lépett be az ajtón Justine.
- Oh. –mosolyogtam rá, mikor rám kacsintott.
- Nos. Akkor bemutatom a „fegyverhordozómat”, azaz az asszisztensemet és jobb kezemet Justine Tale-t. Ő állandó tagja a körnek, ha engem nem értek el, akkor nyugodtan forduljatok hozzá. Valamint mivel fontos kutatási munkát kaptok, így egyszerűbb lesz párban dolgozni. Elina és Justine hasonló szinten áll, ahogyan Misha és Nikolai úgyszintén. –másik páros egymásra mosolygott, én viszont nem néztem Justinera, de így is tudtam, hogy egy széles győzelmes mosoly terült el az arcán. Misha és Nikolai csevegésbe kezdtek, így Justine odalépett hozzám.
- Gratulálok! –nyújtotta a kezét.
- Titkolózó. Hogy nem mondtad el, hogy a prof segédje vagy?! –csóváltam a fejem.
- Mert akkor megkértél volna, hogy lopjam ki a könyvet.
- Egyáltalán nem. Ha már lopásról lenne szó, azt nem bíznám másra.
- Értem. Akkor sajnálom. –húzta el a száját bánatosan.
- Semmiség. Most már úgy is mindegy. Egyébként a te műved, hogy társak lettünk? –fürkésztem a legapróbb reakció jelét is.
- Nem. Az a te műved volt.
- Tessék?! –hökkentem meg. –De hát én egy szóval sem kértelek! –a hanghordozásomtól fintorgott kicsit.
- Nem, viszont mikor ismerőssé vált az a szöveg amin épp dolgozom, ott el is dőlt. –nyitotta szét a hóna alatt eddig pihentetett mappát és előhúzta a lapot amit pár hete láttam.
- Ezen dolgozol? De mégis mi ez?
- Hosszú sztori, és lesz időnk bőven megbeszélni a részleteket. –csukta össze a dossziét.
- Deeee. –nyúltam felé.
- Semmi de. –mosolygott.
–Én vagyok a főnök.
- Chöh… Nah persze. –villantottam egy széles mosolyt.
- Pedig, ez az én projektem.
- Amíg be nem előzlek. –incselkedtem elfelejtve, hogy mások is vannak a teremben akik esetleg minket figyelnek.
- Úgy látszik a haladó párosunk remekül kijön. Kérlek titeket, hogy kicsit csiszolódjatok össze, úgy könnyebb lesz majd a munka. –mosolygott Delton prof rájuk.
- Igen. –válaszoltak egyszerre.
- Akkor mára ennyit. Justine, a projekt a te asztalod, így te döntöd el mikor is kezdtek bele.
- Értem. –bólintott diadalmasan.
- Ami pedig titeket illet, jövő héten gyertek majd, és elkezdjük a munkát. –fordult a másik páros felé. –Köszönöm az időtöket. –vonult el és a táskáját is magával vitte. Misha és Nikolai is elhagyták az irodát, így kettesben maradtunk Justinennal. Csendesen és hosszasan szemezve álltunk ki-ki polcnak támaszkodva, míg végül megtörte a csendet.
- Viszont ma már nem menekülsz. –széles mosolyt villantott, a szeme pedig megcsillant.
- Hogy érted ezt? –néztem rá értetlenül.
- Nem jöttél bulizni, nem jöttél bárhova is hívtalak.
- Sok dolgom volt.
- Viszont most mivel úgy készültél, hogy hosszabb ideig leszel itt, így ráérsz.
- Igazság szerint…
- A-a. Semmi kifogás. Nem foglak megenni. –ettől mosolyognom kellett. Ő persze úgy érezte nyert ügye van. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd rám tört a „Miért is ne?! Rossz akarok lenni!” hangulat. - Rendben. –egyeztem bele.
- Helyes. –most már vigyorgott, majd elkapta a kezem és magával húzott a parkolóig.
- Egyébként egyedül is tudnálak követni.
- Persze, még a végén elfutsz, mint mindig.
- Nem vagy olyan félelmetes. –kuncogtam. –És ha egyszer igent mondok akkor az úgy is marad.
- Ezt jó tudni. –engedett el végül.
- És hova megyünk?
- Mond csak, hogy bírod a piát? –méregetett
- Hmm. Elég jól azt hiszem.
- Akkor már tudom is hova megyünk! –pittyent a riasztó a kocsiján.
- Flancos.
- Gratis volt.
- Akkor is. –szálltunk be mindketten. - Ennyire ne titkolózz már. –próbálkoztam kideríteni valamit az úti célról, miután nem volt hajlandó semmit sem mondani.
- Mindjárt ott is vagyunk. –pillantott rám, majd bekanyarodott egy szűk utcára. Sosem jártam itt, és ez talán nagy szó egy ekkora városhoz és annyi évhez képest. Már messziről kiszúrtam az épület előtt levő feliratot. Diákszálló, hirdette a tábla.
- És mit fogunk csinálni egy diákszállón? –kérdeztem a jó pár autót fikszírozva.
- Jó lesz. Majd meglátod. –a plafonra emeltem a tekintetemet, Justine pedig leparkolt.
 Az épület emlékeztetett az egykori házunkra, vagyis, hogy pontosabb legyek a házra ahol kaptunk a szüleimmel egy szobát. Valaha nemesi kúria lehetett, mára azonban a belső tereket teljesen átalakították. Kívülről azonban még élt a robosztus és nemesi rezidencia mivolta. Első ránézésre, csak a szobákat alakították át, valamint a szokásos hatalmas egybenyitott báltermet osztották fel több szobára. A hajdani hall szolgált most közösségi szobának ahonnan viszonylag nagy vircsaft zaja szűrődött ki. Naná, hogy egyenesen oda mentünk. Babzsák foteleken ücsörgő, jó hangulatú fiúk és lányok töltötték meg a szobát körkörösen a szoba közepére koncentrálva. Hangos nevetést keltett az éppen aktuálisan összeroskadt páros. Páran füttyögetve buzdították őket, de a legtöbben csak vihogtak. És ittak. Az ilyesfajta spontán bulik az idők során változtak, de a lényeg hasonló volt. Kikapcsolódás, feloldás és feloldódás, valamint a sikeresebbeknek végül a becserkészés is. Több páros jött össze, majd másnap kisebb perpatvarral vált szét, de ez már csak ilyen.
- Á! Justine! –vágta hátba egy magát nagymenőnek képzelő srác. –nem túlzok, ha azt mondom, hogy fél kézzel leteríteném, ha kellene, de inkább csak mosolyogtam, mikor felém fordulva lenézett rám. - Kit hoztál? –méregetett, de a kérdést a kísérőmnek célozta.
- Elina vagyok.
- Az új kutató társam. –fogta meg a derekam védelmezőn a kérdezett személy. Felvont szemöldökkel néztem rá, de többet nem reagáltam a lépésére. Lesz idő még rá és én nem felejtek. A srác akinek a nevét nem hallottam tisztán, - ugyanis nem mondta! – még mindig rajtam futtatta a szemét. Valószínűleg próbált elhelyezni a rangsorában, vagy egyszerűen csak túl lassan forgott az agya. Valahogy nem éreztem késztetést kideríteni a választ. Szerencsére éreztem Justine húzóerejét, így beljebb mentünk és leültünk egy szabad helyre.
- Mit innál? –kérdezte lelkesen.
- Nekem bármi megfelel. –fújtam ki a levegőt a szemébe nézve. Reméltem azt hiszi, hogy nem merek kérni és nem azt, hogy halvány lila gőzöm sincs a mostani piadivatról.
- Hmm. Nem mondanálak sörösnek, így legyen meglepetés. –kacsintott rám, majd magamra hagyott. Senki sem vette zokon, vagy épp érdeklődve a jelenlétemet. Mindenki az új párost figyelte, és egy harmadik embert aki pörgetett. Tény, hogy ittasan az egyensúlyérzék kivételesen extrém lehet, de a Twister inkább gyomorforgató egy-egy hajlékonyabb póztól. Még mielőtt Justine visszaért volna, hangos röhögés közepette összeroskadt a figyelt páros és a terítő valamint a terített eltérő mennyiségű és minőségű alkoholt öntött magába. Elkezdték sorsolni a következő harcba indulókat, mire végre megkaptam az italomat. A Cherry őszi lé kombináció jó volt, üdítő és rettentően alkoholos. Egy fél pillanatra bevillant az a gondolat, hogy talán leitatva szeretne konkrétabban is bepróbálkozni, de mivel nincs nagyon hatással rám a pia, így az a veszély nem állt fen, hogy kiüssem magam és akaratomon kívül bármi is történjen.
- Akkor egészségedre. –koccintotta hozzá az üvegét a poharamhoz. Ő persze a sör mellett döntött. Ezt mondjuk nem nagyon értettem a pasik többségénél, de égetőbb titkokat akartam kideríteni, mintsem az alkoholfogyasztási általános szokásokról csevegjek.
- Szóval az a szöveg. –kezdtem bele, de nemet intett. Egy rettentően bosszantó fejrázással.
- Semmi munka, lazítunk.
- Szerintem mi lazítunk, de attól még beszélgethetnénk érdekes témákról. –kortyoltam bele az italomba. Valóban rettentően alkoholos volt, szegény Justine. Kezdtem kissé sajnálni, ha velem akar versenyezni az ivásban. Holnap borzalmas nap elé néz.
- Lenne más izgalmasabb téma is. –húzta mosolyra a száját.
- Akkor ki vele. Csupa fül vagyok.
- Mesélj magadról. –dőlt hátra és könyökölt fel a fotel háttámlájára.
- Mégis mit mondhatnék?! –fürkésztem a reakcióit.
- Múltkor azt mondtad nincs senkid. –oh már megint témánál vagyunk.
- Igen?! –játszottam a buta libát. Ha tudni akarsz valamit légy férfi és kérdezz rá. Mélyen magamban remekül szórakoztam a pillanatnyi vergődésén, ahogy végig gondolta, hogy miként tegye fel a kérdést.
- Milyen férfi az akit a zsánerednek mondanál? –bökte ki végül. Ez aztán a megfogalmazás.
- Nincs kimondott zsánerem. –vágtam rá, egy hatásszünet után. Gyors reakció suhant át az arcán, mielőtt ivott volna. Csalódottság?! Nah ne, most komolyan. Nem lehet, hogy komolyan gondolta azokat a meghívásokat.
- Semmi közös pont nincs az exeidben? –nézet meglepetten.
- Hát...ezt végig kell gondolnom. –töprengtem el. Egyáltalán az esetemben mi számít exnek? A doki? Vagy csak Iván? Vagy mindkettő? Mi az ami közös a dokiban és Ivánban?! Talán az illatuk. Végtére is azt hittem, hogy a doki illatát érzem és akkor bukkantam rá Ivánra. És ez megismétlődött a parkban is. A francba. Akkor csak emiatt vonzódtam hozzá?! Nem az nem lehet. A doki és Iván semmiben sem hasonlítanak!
- Nem, semmi. A lényeg, hogy legyen valami ami lángra lobbant. –mosolyogtam egy újabb korty előtt és után is. –Nah és veled mi a helyzet? Az összetört szíveken kívül milyen pont köti össze a lányokat akik iránt érdeklődtél? –kérdeztem vissza, bár valamiért úgy éreztem, hogy nem kellene erre terelnem tovább a témát.
- Változott az ízlésem az idők folyamán. –mosolygott sejtelmesen.
- Oh. Mintha olyan vén lennél. –nevettem el magam.
- Hát, nem vagyok épp egy ma született bárány.
- Miért, mennyi vagy? –kérdeztem kíváncsian. Nem mondtam volna többnek 28-nál.
- 29 vagyok.
 - Ahhoz képest jól tartod magad. –csúfolódtam kuncogva.
- Nah jó. Ezért most megharagudtam. –fintorgott, mire kinyújtottam rá a nyelvem. Igazán felnőttes viselkedés, mit ne mondjak.
- Bocsánatodat kérem. –dőltem előre hajlongást imitálva.
- Megbocsájtok, ha te is elárulod a korod. –ült az egyik lábára, hogy teljesen szembe fordulhasson velem.
- Ugye ezt nem mondod komolyan?! Egy úr nem kérdezi meg egy hölgytől a korát!
- Nem is kérdeztem. –vigyorgott.
- Ez igaz.
- Szóval?!
- Szóval, 26. –még mindig ezzel a számmal jövök. Mondjuk mivel nem változom ezért nincs is értelme változtatni azon ami egyszerűen bejön. Elismerően füttyentett egyet.
- Akkor jól tippeltem. –vigyorgott
 - Mi az, már tippelgetsz is?
 - Muszáj volt, ha már egyszer menekülsz előlem.
- Én?!
- Bizony. –húzódott közelebb. –Csak azt nem tudom miért. –mondta kissé halkabban.
- Nem is tudom. –ittam ki a poharam tartalmát. Mosolyogva vette ki a kezemből.
- Még egyet? –állt fel.
- Azt megköszönném. –kezdtem bánni, hogy nem kapcsol ki engem is az alkohol, mint az embereket. Bár lehet, hogy jobb is így. Legalább nem kezdek esztelen öldöklésbe, ha teljesen elszabadulok. Most hamarabb ért vissza, mint az előbb és ismételten egy erős keverést kaptam. Most már biztosra vettem, hogy azt hiszi ezzel felold majd. Kíváncsi voltam a lépéseire, így belementem.
- Közben rájöttem miért menekülök. –vihogtam, mint aki már jól érzi magát.
- Éspedig?
- A sörös leheleted. Nem bírom a sört. –mutattam a poharat tartó kezemmel az üvegére.
- Nem kell félned. A csók előtt mindig ügyelek erre. –vigyorgott. Oh, micsoda előrelátó! Remekül szórakoztam a helyzeten.
- Ez kedves tőled. –bólogattam elismerően, miközben odalépett hozzánk pár csaj és beszélgetésbe elegyedtek vele. Teljesen véletlenül volt náluk egy rakat pia, így mikor elbúcsúztak már isten tudja hány fajta kóstolón voltunk túl.
 - Mi lenne, ha mi is kipróbálnánk? –mutatott a szőnyegre amin épp hangosan nevetve hempergett két csaj akik már nem bírták megtartani magukat az újabb lépéshez.
- Szerintem nekem teljesen oda az egyensúlyérzékem. Kétlem, hogy 4 lépésnél tovább eljutnék.
- Kár, pedig hajlékonynak mondanálak. –mért végig elismerően.
- Köszönöm, de azt hiszem itt az ideje, hogy hívjak egy taxit.
- Arról szó sem lehet! –tiltakozott.
- De haza kellene mennem.
- Kizárt. Itt fogsz aludni velem.
- Aha… nah szia. –álltam fel, de tényleg össze gubancolódott kissé az egyensúlyérzékem és sikeresen Justine ölébe kötöttem ki.
- Látod, a tested nem akar igazat adni a menekülni vágyó kobakodnak! –simított ki egy vadóc tincset az arcomból.
- Pedig nem akarlak feleslegesen bátorítani.
- Nem foglak bántani, megígérem. Semmi olyat nem teszek amit nem akarnál. –lehunyt szemmel megszagolta a tincsem amivel előtte és utána is játszadozott kicsit.
- Csakhogy, lassan már én magam sem tudom, hogy mit akarok és mit nem. Vagyis egyvalamit igen. Aludni egy nagyot. –annyira belemerültünk az iszogatásba és beszélgetésbe, míg végül éjfél is elmúlt.
- Akkor menjünk aludni. –állt fel és pár lépés után tett csak le a földre.
- Csak, ha komolyan jól viselkedsz! –néztem rá komolyan.
- Mondtam már. –bólogatott és maga előtt vezetve vitt fel az emeletre. Séta közben tűnt fel, hogy a csapat nagy része, már elszivárgott. Egy fél pillanatra elgondolkoztam azon, hogy vajon most hány meggondolatlan együttlét folyhat a szobákban.
- Messze vagyunk még? –kérdeztem sürgetve, ugyanis a sok folyadéktól rettenetesen kellett pisilnem már. És ez nem vicc, főleg, hogy nem vagyok hozzászokva az effajta érzésekhez jó ideje már.
- Ez lenne az. –nyitott be végre az egyik szobába. A látvány, kit érdekel. Fontosabb dolgom is volt.
- Használhatnám a mosdót?! –kérdeztem ténylegesen is zavarban.
- Persze. –mutatott az ajtóra én pedig viharként téptem fel, hogy megkönnyebbülve léphessek ki percekkel később.
- Életmentő vagy! –mosolyogtam hálásan. Bár, ha belegondolok, végtére is ő itatott.
- Melyik oldalt választod? –kérdezte ágyazás közben.
- Nekem mindegy, válasz te. –nézelődtem. A szoba fala kék volt, de olyan semmilyen árnyalatú. A parkettázott padlón pár eltérő szőnyeg hevert. Nem túl nagy helyiség, de egy személynek bőven elég.
- Akkor enyém a bal. –ment el mellettem egy törölközővel. Amíg tényleg megmosta fogát én nézelődtem, de pechemre semmit sem találtam a szövegről ami annyira érdekelt. Végül úgy döntöttem amíg nincs itt, hogy nézzen, megszabadulok pár ruhámtól. Kibújtam a cipőmből és a zoknimból, valamint a táskámba rejtettem a melltartómat. Egyrészt éjszakára leveszem, mert zavar, másrészt nem szívesen ébrednék arra, hogy Justine azt nézegeti. Épp a táskámat pakoltam le az egyik székre, mikor kinyílt az ajtó és ott állt ő egy szál fekete selyem alsónadrágban. Az arcát épp törölközővel takarva törölte, így volt időm feltűnés nélkül bámulni. Eddig is tudtam, hogy magas, de most majdnem csupaszon szembetűnő látvány volt. Szálkás testét hófehér bőr fedte, enyhe kékes erezéssel. Az étvágy gerjesztően szexi falat volt az első gondolat ami eszembe jutott. És már persze be is indult a fantáziám, annak a rendje és módja szerint. Erős rázással próbáltam kiverni a fejemből minden nem ide illő gondolatot. Azt hiszem az Ivánnal töltött aktív idő teljesen átformált. Nehezebben viselem az ilyesfajta csábítást. Hozzászoktam volna a jóhoz?! Mi az, hogy.
- Nem leszel így túl vastagon? –kérdezte túl közel hozzám. Nem figyeltem a helyzetére, mert el kellett fordulnom, mielőtt csak még inkább felvillanyozódom.
- Nem, jó leszek így. –a hangom kissé magasabbra kúszott, mint alapjáraton. Justine hang nélkül kuncogott, és ezt honnan is tudtam?! A tarkómat csiklandozta a lehelete. Az illata mentolos volt, ahogyan a csókja hűvösen érintette a tarkómat.
- Biztosan?! –ölelt át és gombolta ki a nadrágomat ami könnyedén lecsusszant a bokámhoz. Áruló!
- Ne… –léptem el tőle és ki a nadrágból, de megfogta a kezem.
- Láttam, hogy néztél rám. –fordított maga felé, én pedig nem tudtam nem megcsodálni ismételten azt a testet.
- Lehet, de van más is akire így nézek. Ha józan lennél és én is, nem történne semmi.
- Nem tudhatod. –húzott közelebb én pedig mentem. Egy részem arra vágyott, hogy hozzásimuljon.
 - Klassz pasi vagy, és csodás a tested is. –érintettem meg, de hiba volt. Az érintésemtől lüktetni kezdett egy ér a bőre alatt és már nem csak egy kósza gerjedelem volt a részemről. - Nem mondom, hogy nem kívánlak, de most még ne. Elrontanánk egy jó kis lehetőséget, valamint egy közös munkát ezzel.
- Rendben. Ez legalább egyenes beszéd. –mosolygott.
- Ki tudja, most, hogy már nem árulunk zsákbamacskát lehet, hogy jobb is lehet. –mosolyogtam és picit megnyomtam az orrát. Justine pedig egy hatalmas koppanással elterült a padlón. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, miközben ő máris édesdeden aludt. Magamon nevetve és fejcsóválva húzkodtam fel mellém az ágyra, hogy meg ne fázzon. Külön takaró alatt és elhúzódva tőle aludtam el, de még álmomban is kuncogtam.