2011. március 26., szombat

13. Következmények

A hazaút csendben telt. Túl nagy csendben. Nem tudtam mit mondjak, vagy egyáltalán érdemes e bármivel is előrukkolnom. Így csak vártam, és kínlódtam magamban, hogy vajon mi járhat Iván fejében aki az ablakon kibámulva ült mellettem. Nem kellett volna elhoznom magammal.
- Nem lett volna szabad velem jönnöd. –mondtam végül, mikor leparkoltam a ház alatti garázsba. Iván rám sem nézett, csak kiszállt és felment a szobájába. Fogalmam sem volt, hogy most mi van. Ha legalább tudatná velem, hogy kotródjak. De semmi. Margarita és Havril a konyhában vacsoráztak épp, mikor Ivántól lemaradva beértem.
- Sziasztok srácok! Nincs kedvetek velünk vacsorázni? –szólt ki Margarita, de Iván nem felelt semmit.
- Mi van vele? –néztek rám a szülők.
- Én sem tudom. –sóhajtottam nagyot. –De megteszem amit tudok. –mentem is utána. Ahogy beléptem a szoba sötétjébe, láttam Ivánt az ágyon feküdni. A plafont méregette néma csendben. Betettem magam mögött az ajtót és nekitámaszkodva vártam. Nem tudtam menjek, vagyis mehetek e közelebb, vagy sem.
- Igazad van. Úgy látszik az angyalok is csak szörnyetegek.
- Sajnálom.
- Egy francokat. Neked ez a természetes.
- Igen, ez. Viszont egy percig sem tartottam titokban. Tudtad, hogy mi is vagyok.
- Egy vérszívó,gyilkos pióca. Aki könnyedén játszik más élete és halála fölött.
- Mondtam, hogy ne gyere. Nem hallgattál rám. Mégis mit vártál? Délutáni teázást és sütis csevegést? –csattantam fel. –Okkal nem tömörülünk.
- Legalább akkor egymást gyilkolásznátok, és nem az embereket.
- Ez nem fer.
- Na persze. Mert azaz, hogy bárkit kényetek kedvetek szerint leölhettek, mint egy állatot mi?! Emberek vérét szívjátok a természetellenes létezésetekhez. Rosszabbak vagytok a piócáknál is. Azoknak legalább van haszna az orvostudományban. Undorító férgek. –ült fel. Dühtől elvakult tekintete rám meredt a sötétben.
- Értem. Tehát így gondolkodsz rólunk. –nyeltem egy nagyot. –Sajnálom, hogy tönkretettem az életed. Hogy meg kellett tudnod, az undorító férgek létét. –hagytam magára.
- Valami baj van? –kérdezte az ajtóban ácsorgó Margarita.
- Köszönök mindent. Igazán jó volt itt. –bólintottam, majd kimentem a kocsihoz és elhajtottam. Pár saroknyira leparkolva a kormányra borulva tomboltam. Sírni vágytam ismételten, de nem hullt egyetlen csepp könnyem sem. Kellett valami, vagy valaki. Tétovázva kikerestem Missi számát és felhívtam.
- Halló?! –szólt bele egy álmos hang.
- Ne haragudj. Nem tudtam hova is fordulhatnék. –hallgattam el.
- Mi a baj?
- Tudom, hogy Iván barátja vagy, de muszáj valakivel beszélnem. –préseltem az arcom a hűvös üvegnek.
- Mi történt?
- Rájött, hogy vámpír vagyok.
- Ezt eddig nem tudta?
- Azt hitte, tudja milyen is egy vámpír. –sóhajtottam remegő ajkakkal.
- Figyelj, ezt nagyon nem értem. Merre vagy?
- Pár utcára tőle.
- Ide tudnál jönni?
- Azt hiszem.
- Rendben. Ha mégsem hívj és megkereslek. –tettem le a telefont és beindítottam a kocsit. Azt sem tudtam hol vagyok, de azt igen, hogy úgy éreztem jobb lett volna, ha a doki sosem ment meg. A kapuban már várt rám Missi pizsamában és köntösben.
- Sajnálom, hogy téged zavarlak. –kértem bocsánatot amikor beült mellém.
- De hát mi történt?
- Valamit el kell mondanom neked. –kezdtem a legelején a történetet. –Emlékszel Iván titokzatos angyalára?
- Aham.
- Nos én voltam az. Bizonyos okokból a régi házuk udvarán kötöttem ki, és amikor kijött valahogy megtörtént a baj. Elvesztettem a fejem és majdnem megöltem. De végül észhez tértem. Akkor…
- Te jóságos ég. –döbbent le.
- Most pedig szóba került az a hülye gönc és el akart jönni velem. Archie pedig feldühített, mint mindig. De nem történt semmi különös, legalább is saját szemszögből. Viszont Iván ráébredt, hogy mi is vagyok. Egy vérszomjas, gyilkos pióca…
- De ugye nem lett baja?
- Fizikailag nem. De lehet, hogy nagyobb kárt tettem benne, mint akkor régen. Hat évvel ezelőtt azon az éjszakán. –sóhajtottam fel.
- Nyugi, csak túl kell tennie magát a történteken. Ennyi az egész. –mosolygott bíztatóan.
- Nem. Jobb lesz lelépnem és hagynom, hogy találjon magának egy embert. Egy olyan lányt aki megérdemli és akit megérdemel. –csak miért ilyen kellemetlenül nehéz minden jót kívánnom neki és hátat fordítani mindennek?! Miért érzem úgy igazán meghalok, ha elengedem?
- Hat éve csak rád vár. Mást sem csinált, mint bizonyíték után kutatott. Kellesz neki. Attól, hogy az újdonság megrémiszti ez nem változik. Könyveket bújt, a neten vadászott bármire amit csak össze lehetne hozni azzal a titokzatos angyallal akiről annyit álmodott. És most itt vagy neki. Ez különleges dolog. Nem hagyhatjátok elveszni.
- Késő. Szörnyetegnek tart már és nem angyalnak. Bár igazából az vagyok és voltam, ahogyan leszek. Egy vérszívó szörnyeteg. –Missi nagyot sóhajtva csóválta a fejét.
- Túl sötéten látjátok a dolgokat. Nem szörny, vagy angyal… Ez nem fekete vagy fehér. Az emberek nem ilyenek.
- Nem vagyok ember.
- De voltál, és ez a lényeg. Mindegy, hogy hova jutsz el, nem veszíted el önmagad amíg nem akarod. Ahogyan őt sem kell elvesztened, amíg harcolsz. Adj neki egy cseppnyi időt. Meglátod rájön ő is. –ásított egy nagyot.
- Köszönöm neked. És még egyszer bocsánat, hogy zavartalak.
- Semmi. Egyébként nincs kedved itt aludni?
- Nem. Nem akarok zavarni.
- Nem zavarsz. A szüleim csak délután érnek haza az utazásból. Addig miénk a ház. –cibált magával egyenesen a szobába. –Felezzük az ágyat, ha nem gond. –bújt be a takaró alá, én pedig mellé feküdtem.
- Mindent köszönök.
- Majd csak akkor, amikor kiderül, hogy igazam volt. –kuncogott. Missi perceken belül elaludt, nekem folyton Iván járt a fejemben. Ha nem vittem volna magammal, vagy nem alszom el, vagy nem keresgélek a neten… soroltam az újabb és újabb pontot ahol talán megváltoztathattam volna a sors kerekének irányát. Végül mégis elaludtam.

Álmomban egy ismeretlen helyen jártam. Szűk folyosók között az egyre erősödő szag és tapintható félelem felé igyekeztem. Végül kijutottam egy hatalmas szobába ahol vámpírvég illata töltötte be a levegő minden apró molekuláját. Rozsdás ketrecek sorakoztak fel a fal mellett, bennük egy-egy kiláncolt megkarózott vérszívóval. Velem szemben egy trónus pihent. Gazdája, mintha csak engem várt volna. Két oldalán felfegyverzett vadászok. Az egyik Barek, a másik pedig egy már halott vezető. A trónoló férfi felém intett. Ruhája susogása halk morajlássá erősödött, míg árkúszott a termen, akár egy kósza sötét árny. Nem néztem semerre, csak megindultam a végzetesnek tűnő találkozáshoz. Barek eszelős mosollyal figyelte közeledő lépteimet, míg a másik életuntan bámult el a vállam felett. Mielőtt azonban túl közel érhettem volna a triumvirátushoz a jobb oldali ketrecsoron lánccsörgés vonta magára a figyelmemet. Elkerekedett szemekkel ismertem fel életem első és legvalószínűtlenebb férfi alakját. A doktor csak árnyéka volt hajdani önmagának, de még így is egyből éreztem, őt látom magam előtt. Ajkai szólásra nyíltak, de hang nem jött ki porladó szárazságú torkán. A nevemet ismételgette hangtalan sikoltással. Feléje fordultam, nem törődve senki mással, de ekkor éles karmos kezek a vállamba vájtak. Felüvöltve pördültem meg, egyenesen az éjfekete szempárba és vérvörös vicsorgó fogsorba bámulva. Nem tudtam mit is cselekszem. Ösztönösen kaptam a támadóm felé, hogy kiharapjak belőle egy darabot.
Sikoltás rázta meg a dobhártyámat. De ez a hang túl valós volt, és túl nőies egy ilyen karakterű lényhez. Kipattantak a szemeim és megláttam magam alatt a vérben fürdő Missit. Torkán a bő 2cmes sebből ömlött a vér. Rettegő tekintete rám meredt, és ajkai néma sikoltásra nyíltak.
- Istenem. –nyomtam az ujjamat a sebre, de a vérzés cseppet sem csökkent. Végül megharaptam magam, hogy a véremmel segítsek Missin. Erőtlenül szívta a csuklómat, ám végül csökkenni kezdett a seb nagysága.
- Annyira, de annyira sajnálom. –távolodtam el tőle, mikor már rendben volt.
- Nick lágyabb volt. –suttogta.
- Hogy mi? –meredtem rá ledöbbenve.
- Kaphatnék egy pohár vizet?
- Persze. Máris hozom. –pattantam fel.
- Konyha…jobbra a második. –kirohantam és kerestem kancsót, poharat, üveges és csapvizet is vittem.
- Sajnálom. Rémálmom volt és emiatt támadtalak meg. Esküszöm nem volt szándékos. –mentegetőztem. Mardosott a bűntudat. Veszett kutyának éreztem magam aki a kedveskedő ember kezébe –esetemben nyakába- harapott.
- Akkor ezért. –a hangja már nem volt olyan rekedt és távoli.
- Mi ezért?
- Ezért volt más. Nick gyengédebben csinálta. –tátva maradt a szám.
- Ezt nem mondod komolyan.
- Pedig, nem fájt ennyire. –simogatta meg a begyógyult sebet.
- Nem azt. Hanem, hogy hasonlítgatod.
- Miért? Ha már van mit. –húzott egyet a vállán, de ettől felszisszent.
- Én már nem értelek titeket embereket. –csóváltam a fejem. Ekkor megszólalt Missi mobilja. A csengőhang elárulta, hogy Roy keresi.
Hosszas beszélgetést követve végre letette, de gondterhelten hallgatott egy pillanatig.
- Roynál vannak a cuccaid. Iván kiszórt mindenedet az udvarra. –nézett rám sajnálkozva.
- Azt hiszem keresek egy lakást magamnak. –vakargattam a fejem.
- Itt is maradhatsz.
- Nem. Hogy még egyszer megtörténjen ez?! Kizárt. Több hibát nem követek el. –álltam fel. –Köszönök mindent, és nagyon, de nagyon sajnálom a történteket.
- Felejtsd el. Én is ezt fogom. –mosolygott rám. Kikísért a kapuhoz, épp akkor ért oda Roy és Havril. A férfi nem szállt ki és ezért hálás voltam. Roy pedig Missivel segített átpakolni a bérelt autómba.
- Azért ne tűnj el, rendben?! Lenyugszik és minden rendben lesz. –próbált ismételten vigasztalni Missi.
- De hát mi történt? Megcsaltad?
- Nem egészen.
- Terhes vagy? –erre Havril szeme elkerekedett.
- Nem. –mondtam hangosan, hogy ő is meghallja.
- Akkor férjnél vagy?
- Az sem.
- Hagyd. Ez az ő dolguk. –állította le Missi.
- Vigyázzatok rá! –kértem őszintén. És nem csak általánosságban. Nekem hála, most már a vámpírok látóterébe is bekerült. Ezért pedig rettentő dühös vagyok magamra.
- Majd szólj, hogy hol találtál lakást. –lesett be az ablakon Missi.
- Rendben. –mosolyogtam rájuk. Sosem hittem volna, hogy ennyire ragaszkodni fogok emberekhez. És itt most nem csak Ivánra gondoltam. Egy búcsú intéssel hagytam magam mögött a többieket és a történteket. Egyenesen a belváros felé vettem az irányt, hogy lakást szerezzek magamnak.
Ivánék házához képest a város másik végében sikerült szereznem egy közepes méretű lakást az egyetemi városrész közelében. Egy szoba, vendég szoba, konyha, fürdő és a bejárati folyosót összekötő nem túl nagy nappaliból állt az egész. Egyből meg is vettem, bőven elég lesz, ha pedig le kell lépnem, nem olyan feltűnő, ha üresen marad. A gondnok kedves volt és segítőkész. Szerencsére a két szomszédom közül egyik sem gyakori vendég a hírek szerint. Az egyforma nyolc ház tette ki a kis utca egészét. A „Barátság sor 6.” egyre szimpatikusabb lett ahogy az idősebb úr és a felesége mesélt róla. Szívéjes köszöntésüket kellő képen megköszönve végül magamra maradtam a táskákkal és dobozokba kapkodott holmikkal. Ebben a percben valahogy rám tört a teljes egyedüllét és a társaság hiánya. Nem volt kedvem kicsomagolni, sem bármi mást csinálni. De szerencsére eszembe jutott, hogy átnézzem a dolgaimat a véres táskát keresve. Megtaláltam az érintetlen gépemet minden kütyüjével a táskájában. A fegyvereim is megvoltak sértetlenül. Ahogy végre rábukkantam a hűtőtáskára és felemeltem a többi kacat közül a földre pottyant egy ismeretlen könyv. Nem tudtam beazonosítani, így a hűtő beüzemelése után visszatértem hozzá, hogy jobban átvizsgáljam. Egy agyonolvasott könyv volt, fiús kusza kézírással telefirkálva. A címe pedig: Legendák, regék és mítoszok.
Elmosolyodva futottam át arra gondolva, hogy talán rejt egy titkos üzenetet Ivántól, de egyetlen nem beleillő lapot vagy cetlit sem találtam. Elszomorodva hagytam a párnámon, mert fel akartam hívni Archiet, hogy megadjam az új címet ahova a vért várom. Szerencsémre, az üzenetrögzítő vette fel:
„Ha bármilyen gondod, óhajod, sóhajod van nyomd meg az 1-es gombot és add meg a telefonszámod, visszahívunk. Amennyiben üzleti jellegű a hívás 2-es gomb. Egyéb, valamint szolgáltatásaink igénybevétele 3-as gomb. Ha pedig téves, vagy telefonbetyárkodás kéretik azonnal letenni, mert megkeresünk és abban nem lesz köszönet! *biiiiiiip*”
- A vér ügyében telefonálok. Ezentúl a Barátság sor 6-os szám alá küld Rolfot, ha meg akarod kapni a pénzed. A számom nem fontos, úgy is tudod ki voltam. –tettem le a kagylót, mert elöntött a méreg.
A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy az ágy előtt ücsörögtem a földön és meredtem magam elé. Mikor meguntam egy nagy sóhajtással dőltem neki az ágynak. A takarót meglökve hullott le mellém ismételten a könyv. Ahogy lepillantottam a mocorgó lapokra egy ismerős néven akadt meg a szemem.
- Morgana… –emlékeztem vissza egy régi mesére. Felkaptam a könyvet és vadul lapozni kezdtem benne. A történet elejére megjegyzésben oda volt írva, hogy „fontos elolvasni!” ez csak még inkább felkeltette a figyelmemet, így mohón faltam a betűket. Nagyjából megegyezett a doktor által elmesélttel. Viszont akkor nem hallottam végig. A heves lapozás közepette, hirtelen megszakadt ez a fejezet. A történet végét tartalmazó lapok eltűntek a könyvből.
- Mi a franc? –pörgettem oda és vissza az oldalakat, de nem találtam meg sehova máshova beillesztve. –Ezt komolyan nem hiszem el. –morogtam mérgemben. A könyv elejében szereplő kiadóként az egyik egyetem volt megjelölve. Ráadásul épp szerepelt is a listámon amelyik a lehetséges elhelyezkedésemhez készült. Azt hiszem ezzel el is lett döntve a dolog. Becsuktam a könyvet és feltettem az ágy melletti kis asztalra ahol a tartozék digitális óra közölte velem, hogy igen is késő van. Leszórtam a cuccokat a földre és megpróbáltam aludni reménykedve, hogy semmit sem álmodom.

Reggel a nappaliban hagyott telefon csörgésére ébredtem. Mire kikóvályogtam persze elhallgatott.
- Csodás. Rejtett szám. –vettem az irányt a fürdőbe. Mivel nem kapcsoltam be az elektromos bojlert így sikeresen felébresztett a jéghideg zuhany. És pont most vágytam a meleg vízre amit nem kaphattam meg. Remek nap elé nézek az eddigiek alapján. A mikró –szintén tartozék- visítva, de végigvitte a programot, így legalább a vért kellemes hőmérsékletben élvezhettem. Egy gyors lista összeírást követve felöltöztem és úgy döntöttem megpróbálom az egyetemi könyvtárban beszerezni egy ép példányt a könyvből. Ezt pedig visszajuttatom valahogy, valamikor a tulajdonosának. A kocsiban ülve válaszoltam Missi aggódó hangnemű üzenetére, majd útra keltem annyiban örülve, hogy lesz mivel elütnöm az időt. A bevásárlás gyorsan megvolt így már csak a könyvtár volt vissza addig, hogy elbújhassak a nyárvégi forróság elől a klímás hűvös lakásomban. Az egyetem területe pangott, bár nem is csoda, hiszen még nem kezdődött meg az őszi szemeszter. De azért találtam pár embert akitől útbaigazítást kérhettem.
- Helló! Egy itteni kiadatású könyvet keresek, a címe Legendák, regék és mítoszok. –támadtam le a könyvtáros nőt. Ő felpillantott a kis lámpája által megvilágított papírhalomról, és miután alaposan szemügyre vett beütötte a címet a komputerébe.
- 12 sor 430-as szekció. –mondta és ettől a pillanattól kezdve nem is léteztem a számára.
- Kösz. –forgattam a szemem, de hagytam. Megtalálom előbb, vagy utóbb úgy is. Végigjártam a földszinti sorokat, de 12-est nem találtam, viszont volt minden más alatta felette. Igazán érdekes elosztás. Az első emeleten szintén sikertelen kutatást vittem véghez, így kizárásos alapon a második szintet céloztam meg. Meg is találtam a 12-es számot a 48 és a 67 között. Ahogy a polcokat böngésztem fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.
- Vigyázz! –próbált figyelmeztetni egy hang, de addigra már az ölembe pottyant pár könyv. –Minden rendben?! –kérdezte egy szürkés szempár.
- Igen. –nyújtottam fel a létrára a könyveket. –Jók a reflexeim. –mosolyogtam.
- Még szerencse. Elég vaskos darabok. –vette el a kezemből az ismeretlen srác.
- Ha már így hozta a helyzet. Meg tudnád mondani, melyik a 430-as?
- Persze. 10…15…20…25…30. Az ott- mutatott fel pár méterrel arrébb a polc tetejére.
- Köszi. –léptem el tőle, de lemászott a létráról és elkezdte utánam tolni.
- Egyébként Justine vagyok. Justine Tal. –nyújtott kezet.
- Elina Ilián.
- És mit keresel a 430ason Elina? –állította be a létrát nekem.
- A Legendák, regék és mítoszok egy ép példányát.
- Hát, ne nagyon reménykedj. Már az is csoda, hogy a könyvtáros tudja, hogy létezik az a könyv. –nézett fel a polc tetejére.
- Egy próbát megér. –másztam fel, és reménykedve bújtam végig a porlepte könyveket, de semmi. –Francba. –vakargattam a homlokom azon töprengve, vajon mennyi esély van arra, hogy Iván emlékezzen a történetre és el is mondja nekem. Hát nem túl sok. bele kell törődnöm, hogy erre rendesen ráfaragtam.
- Sajnálom, hogy nem sikerült.
- Hát még én. –sóhajtottam egy nagyot.
- De majd nyitva tartom a szemem, hátra rábukkanok valahol egy példányra.
- Ez kedves tőled, de kétlem, hogy megtörténhet. Ha itt sincs akkor nem lesz máshol sem.
- Talán a prof még tartogat egy példányt az irodájának nevezett káoszban. –gondolkodott hangosan Justine. –Tudod mit, kiderítem neked, aztán csak összefutunk valahol. –mosolygott rám.
- Kétlem, ugyanis még nem vagyok az iskola tagja. Csak fontolgatom, hogy vagy hallgatónak, vagy tanársegédnek jelentkezzem.
- Ha érdekelnek az ilyesfajta dolgok akkor jól jársz a „Mágia” tanszékkel.
- Mágia tanszék?
- Igen, így csúfolják a tanszéket, mert a legtöbb prof szemében ez hókuszpókusz és nem tudomány. Pedig még a teológiát is annak veszik.
- Rendben, megfontolom. És köszi a tippet, na meg a segítséget. –hagytam magára az újdonsült ismerősömet. Kifele menet a nő fel sem pillantott a pult mögül, akár kommandósok és bűnözők is csatározhatnának mellette. Bár igaz, miért is éppen itt történne meg mindez.
Még a kapuig sem értem el, mikor megállt mellettem egy autó.
- Nem lenne kedved meginni egy kávét? –szólt ki a letekert ablakon Justine.
- Milyen hátsó szándékkal született az ötlet? –kérdeztem kíváncsian.
- Hogy meggyőzzelek válassz minket! –vigyorodott el.
- Áhá. Szóval szakmai szempontú nyomulás. –nevettem el magam.
- Így is nevezhetjük. Akkor mi a válaszod?
- Én nem kávézok.
- Értem.
- De kíváncsi lennék arra a „csatlakozz hozzánk” kampánybeszédre.
- Akkor legyen valami más.
- Legyen. –lelkesedtem.
- Leparkolok és jövök is. Egy perc.
- Rendben. –elhajtott mellettem a következő épület parkolójáig. Legalább kiszedhetek belőle pár információt. Hátha jártas a mendemondákban. Viszont másrészről, mi a francot csinálok?! Te jó ég. Valami nagyon nincs rendben nálam. De mi?! És mikor változtam én ekkorát? A gondolataimból Justine lépteinek hangja billentett ki.
- Mehetünk? –mosolygott rám.

Nincsenek megjegyzések: