- Nem kell. –felelte kurtán, majd kinyomta a mobilját. –Taxival kell hazamennünk, remélem nem bánod.
- Csak, ha fele-fele az útiköltség.
- Kizárt.
- Akkor nem megyek veled. –karba tett kézzel duzzogva néztem rá, mire sóhajtott egy nagyot megadóan.
- Legyen, viszont akkor velem alszol ma. –vigyorodott el.
- Nem is tudom. –kérettem magam. –Inkább menjünk, de ezt előbb odaadom, hogy ne a taxiban kelljen. –nyomtam a kezébe a pénzt, majd felszedegettem a kevés holmimat. Iván is hasonlóképpen tett és megszereztük az első szabad taxit.
Az eső kopogott az üvegen, nem beszélgettünk, csak bámultunk ki az ablakon. Iván láthatóan gondolataiba mélyedt, én pedig felmértem a változásokat. Hosszú egy fejlődő világban. Sok minden megváltozott, kell egy vagy két nap amire mindenhol megtalálom ami kell.
A város gazdagabb negyedében állt meg a taxi egy igazán lenyűgöző és hatalmas ház előtt. Ledöbbentem, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen lakik. Csak álltam ott tétován és néztem az épületet, a kertet, mindent, míg Iván magával nem húzott be a kapun, át a kerten, egyenesen a házba ahol teljes sötétség uralt mindent.
- Mit szeretnél először csinálni? Zuhany, vacsi, vagy ágyba bújás? –kérdezte vidáman mit sem tudva a környezetéről.
- Iván. –merevedtem meg, mert csak úgy hemzsegtek az emberek a sötétben. Nem is hittem el, hogy nem vette észre, de gyanútlanul felém fordult. Ekkor felpattant a villanykapcsoló és felkiáltott mindenki. Iván döbbenten fogadta a gratuláló tömeget, míg én teljesen ledermedve tátott szájjal ácsorogtam. Esküszöm egy pillanatig féltem abban a házban azoktól az emberektől, pedig a legtöbbjük a géppel jött haza. Mindenki azt kiabálta, hogy „Gratulálunk!” vagy „Üdv itthon!” "Ügyesek voltunk!", majd felhangzott az „Éljen a csapat!” és a szülők megtapsolták gyermekeiket. Iván mellett is ott termett egy férfi és egy nő. A korábbi neheztelő véleményem szertefoszlott amint láttam az összetartó és szerető családot. Szerencsémre az ünneplő tömeg elsodorta tőlem őket, így feltűnés nélkül slisszolhattam ki az ajtón.
Úgy döntöttem változik a terv és nem borítom fel a családi idillt a jelenlétemmel.
–Talán Archie elszállásolna a pincéjében, holnap meg bérlek egy lakást. –néztem fel az égre, az esőcseppek lágyan siklottak végig a bőrömön akár egy kellemes zuhany. Ismételten itt voltam, pedig mennyi alkalommal fogadtam meg, hogy még a terület közelébe sem teszem a lábam, erre tessék. A város elit negyedében ácsorgok egy villa kertjében. Megigazítottam a vállamon a táskámat, majd elindultam a feljárón. Nem siettem sehova, végtére is ráérek. Még nem értem el a kapuig, mikor cuppogó hangot hallatva hátulról elkapott és átölelt egy kar, majd a tulajdonosához húzott szorosan.
- Ne menj! –Iván hangjában túl sok érzelmet fedeztem fel, vagy csak odaképzeltem volna?! Nem igazán tudtam, de furcsa hatással volt rám. Nem akartam, hogy elengedjen. Ott akartam állni vele az esőben hosszú-hosszú órákig. Érezni a szapora szívverését, a lassuló légzését, ahogyan a vér áramlik szerte az egész testében. És végül, egy bizonyos testrésze felé áramló megnövekedett vérmennyiséget.
- Oh. Magasságos égi slusszkulcs! –nyögtem fel. –Túl közel vagy. –hunytam le a szemem és nyeltem egy nagyot.
- Nem így terveztem. –a lehelete perzselte a víztől hűvösebbé vált bőrömet. Ingerek milliárdja cikázott ettől végig minden apró porcikámban.
- Engedj el, mielőtt itt helyben le nem tépem rólad a ruhát. A szüleid kidobnának és akkor megőrülnék. –ziháltam kissé eltúlozva a helyzetet. Gond nélkül bemásznék hozzá éjszaka ez a gondolat pedig mosolyra fakasztott. Mit nekem szülői engedély. Iván is elmosolyodott, majd eleresztett. Pont időben, mert a szülei is kijöttek utánunk. Aggódhattak érte, vagy nem tudom. Mindenesetre nekem esett jól, hogy itt voltak.
- Anya, apa. Ő itt Elina, róla meséltem nektek! –leesett az állam, hogy tudnak rólam.
- Jó estét. Elnézést az alkalmatlankodás miatt. Elina Ilián vagyok. –fogtam kezet a nővel és a férfival. - Margarita és Havril Daskov, Iván szülei vagyunk. –mutatta be a feleségét, majd saját magát az apa.
- Kérlek, gyertek be. –invitált mindenkit az anya. Annyi jóság és szeretet áradt belőlük, hogy még én is éreztem. Nem tudtam volna nemet mondani, így végül velük tartottam a házba az ünneplők közé. Iván rajtam tartotta a szemét végig, míg folyamatosan szóval tartották, vagy újra és újra elrabolták az előző társaságától. A társaság lassan, de biztosan végül szállingózni kezdett hazafelé. Rettentően jó dolognak tartom, hogy ezek az emberek tudják meddig érdemes maradniuk. Bár személy szerint úgy gondoltam mehettek volna már korábban is. Végig néztem a szoba romjain, és legszívesebben kipateroltam volna mindenkit, hogy bevethessem a gyorsaságomat és az erőmet. Túlságosan is hatással volt rám Iván közelsége. Egyfolytában a bőrén végig folyó víz és a zuhany alatti kényeztetése képei villantak be. Annyira vágytam már rá, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott az egész bőrömön.
Iván komótos pakolásba kezdett, míg a szülők kikísérték az utolsó embereket. Nem bírtam ki és a kanapét átugorva az ajkaira vetettem magam. Felperzselődtem ahogy magához húzott ismételten. Nem csak én kerültem végveszélybe épp elme szinten, de ő is. Szinte lángra kaptak a ruhák amilyen sebes simogatásban feledkeztünk a másikba. A csókja tovább árulkodott arról amit én is éreztem. Erős vágy, hogy végre megkaphassuk a másikat és odaadhassuk magunkat. Még az sem tűnt fel egyikünknek sem, hogy a szülei időközben visszaértek a szobába. Csak amikor Margarita megköszörülte a torkát, akkor rebbentünk szét zavartan. Havril a fejét csóválva nevetett ahogyan kioldozta a nyakkendőjét és kigombolta a felső gombot az ingén.
- Hagyjátok gyerekek, majd holnap eltüntetjük a rendetlenséget. Késő van. –ölelte át Margarita a fiát. Az apa is követte a példáját.
- Vigyázzatok. –fogta meg Iván vállát, majd bólintással köszönt el tőlem és ő is eltűnt felesége után.
- Ez állati ciki volt. –roskadtam le a kanapéra. Iván elnevette magát.
- Rendesek. És már látatlanul is kedveltek.
- Aha, nah persze. Eddig. –sóhajtottam. Komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy mi a fene ütött belém. Nem kellene szülők véleményétől tartanom, vagy zavarban lennem. Ezek természetellenes dolgok a számomra. Ezen elkeseredve ismételten felsóhajtottam.
- Hol is tartottunk?! –húzott fel a kanapéról Iván.
- Azt hiszem itt. –nyúltam a pólója alá és simítottam végig a hasfalát.
- Még jó, hogy ilyen éles a memóriád. –nevetett ismételten.
- Inkább csókolj, ha jót akarsz!
- Értettem asszonyom! –most együtt zuttyantunk vissza a kanapéra és Iván sikeresen maga alá gyűrt. Csókok százait adtuk és kaptuk egymástól, míg már kissé felduzzadt ajkakkal váltunk el. Iván tekintete még szebb volt, mint valaha az együtt töltött eddigi rövidke idő alatt. Csillogott benne a vágy tüze és a szenvedélyé ami vele együtt engem is hajtott. Próbáltam elraktározni minden apró árnyalatát, de az emlékek sosem voltak olyan igaziak, mint a valóság. A valóság pedig nem volt más, mint az, hogy bármit megadtam volna azért a sok-sok pillanatért amit eltölt az ember párként a szerelme oldalán. Eldobtam volna ebben a pillanatban mindent egy életért vele.
- Szeretlek! –mondtam ki az egyetlen szót amit sosem gondoltam volna.
- A vámpírok szeretete is olyan, mint az embereké?! –egy apró gödröcske jelent meg ajkai két oldalán a mosolyától.
- Még én magam sem tudom milyen, csak az… –a csókja belém fojtotta a nagy és meggondolatlan szavakat.
- Gyere. –fogta meg a kezem és vezetett fel az emeletre. Fogalmam sincs, hogy milyen volt a felsőszint, vagy hány és mekkora szobát építettek. Nem láttam mást, mint azt az embert akit látni, érezni akartam. Egy ajtó kinyílt, majd becsukódott és máris ott folytattuk ahol félbeszakadt. Egyedül a kanapé helyét vette át az ajtó. Bal kezével összefogta a csuklóimat és a fejem fölé az ajtóhoz szegezte, míg jobb keze kalandozásra indult a felcsúszó ingem alá. Tetszett a határozottsága, így vártam a következő lépését. Keze a melleim alatt a hátamra siklottak és egy technikás mozdulattal kipattintotta a kapcsokat, majd tovább vándorolva előbb a jobb, aztán a bal pántot oldozta ki. A csipkés fehérnemű felső lehullt Iván kezét követve.
- Ügyes. –dicsértem meg, nem hittem volna, hogy ilyesmik rejtőznek benne, bármennyire is férfiként kezeltem korábban már. Ismételten jobb kezét küldte harcba, de most ruhán kívül. Érezhető sikert aratott. A korábban pont jó ing, most mellben szétnyílt kissé reménykedve a gomb tartásában. Az alsó ajkamba haraptam kínomban, hogy nem érinthetem meg. Ott és akkor megszűntem vámpírnak lenni. Csak egy egyszerű nő voltam aki a vele szemben álló férfira vágyott. Egyik lábammal átkulcsoltam az övét és közelebb húztam magamhoz. Az újabb csókcsata közben éreztem az ő izgalmát is hozzám simulva. Végre felszabadultam a kín alól és megérinthettem ruháján keresztül. A pólót gyilkos kegyetlenséggel cincáltam le róla, mintha bármilyen bűne is lett volna amit elkövetett ellenünk. Bár az egyetlen bűne az volt, hogy elfedte Iván felsőtestét, és ez most halálos vétek volt a szememben. El toltam magam az ajtótól és hagytam, hogy Iván húzzon magával. Ám mielőtt megfordulhattunk volna felülkerekedve döntöttem le őt a ruganyos matracú ágyra ami még két embernek is hatalmas. Most az ő tekintete vált kíváncsivá. Felmásztam rá és apró csókokkal duzzasztottam még vörösebbé ajkait. Nem tudtam megállni, hogy egy-egy csókkal ne lepjem meg a fülcimpáit és halk sóhajjal tovább fokozzam a benne tobzódó erőket. A nyakát lefele fogaimmal varázsoltam rózsaszínné, hogy aztán csókjaimmal enyhülést hozhassak a kipirosodott csíknak. A továbbiakban nyelvemmel masszíroztam a felsőtestét, néha meg-meg törve a lendületet csókokkal. Leheletem hatására libabőrös lett, valamiért ez nagyon tetszett. A hasfala közepénél taktikát váltva csípőjére ültem, hogy fel-le mozogva az érzékenyebb pontját is ingereljem, de nem várt érzés ért. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt időközben engednie kellett nadrágja szorításán és ez meglepett. Iván pedig egyből kapott a lehetőségen, hogy ismételten átvegye az irányítást. A saját helyére fektetett, majd kihámozott a nadrágomból és megszabadult a sajátjától is. Aztán az ingem gombjait oldotta fel a szolgálat alól szép kényelmesen. A melleimet takarva húzta szét és gyűrte alám. Majd a köldököm környékét és az ingtől megszabadított testemet használta ajkai és nyelve játszóterének. Átszellemülve hullámoztam alatta, miközben ujjaival az anyagon át játszott a melleimmel. Hol szorosan összezártam, hol széttártam combjaimat teste két oldalán. Ezt a változást egy simítással reagálta le. A légzésem gyorsult és a sóhajaim is gyakoribbak lettek. Iván pedig egy pillanatra sem állt meg, hogy szusszanásnyi szabadságot adjon nekem. A kegyelemdöfés egy csókban forrt ki amit a legérzékenyebb pontomra kaptam tőle. Nem volt visszaút számomra. Még félig felöltözve elért az első gyönyör teli pillanat. Összerándulva és néma nyögéssel emelkedtem a csúcsig, hogy ott Iván vidám hangja varázsoljon magával.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban vagy. –nézett a szemembe mosolygó barna szemeivel. Ha képes lettem volna rá, fülig elvörösödöm.
- Nem csak az állapotomtól függött. –cikázott tekintetem ajkai és tekintete között, hogy leplezzem zavaromat. Persze ez nem sikerült, de nem nevetett ki, csókkal feledtette a zavaromat.
- Tetszik amikor ilyen vagy. –cirógatta a meztelenné vált melleimet.
- Milyen? –csókolgattam a karját.
- Szenvedélyes, vad, szabad… és még sok más. –mosolygott sejtelmesen.
- Csak te ismered ezt az oldalamat. Te vagy az egyetlen. –mosolyogtam rá vissza. A szemében némi büszkeség is megjelent. Tényleg az volna?! Büszke miattam?
- Ez jó hír. –csókolt meg. Átkaroltam a nyakát, nem akartam elengedni. –Nem kellene védekeznünk? –suttogta a fülembe, miközben kissé félrehúzta a maradék alsómat.
- Tőlem max a halál csókját kaphatod el. –csókoltam meg a fülét.
- És valami mást?! –húzódott el egy pillanatra.
- Mire gondolsz? –néztem értetlenül.
- Egy kicsi Elina, vagy kicsi Iván. –jött zavarba, de válaszolt.
- Oh. –gondolkodtam el egy röpke pillanatra azon, hogy milyen lehetne az a kis Iván. –Nem, azzal sincs előzetes feladat. Nem fogok teherbe esni. –húztam el a szám. Egészen eddig a percig eszembe sem jutott, hogy emberi módon jussak gyermekhez, bár emberi társról sem álmodoztam a létezésem kezdete óta.
- Értem. –a hangja többet mutatott, mint ami a kiejtett szóból eredt, de nem volt időm. Felkészületlen ért a következő gyönyör teli lépése. Megfeszültem ahogyan ő is, hogy aztán lassan, de biztosan feloldódjunk az új helyzetben. Teste forrósága felmelegített ahogy hozzám simult. Lágy siklása bőrömön csak tovább erősítette a fokozhatatlannak hitt izgalmamat. Felszabadultan mozogtam Iván ritmusának folytatásaként egyre hosszabb takarógyűrő utamon ahogyan ő átadta magát a testem okozta vágynak. Kezeim lecsúsztak tarkójáról hátára és megérintették a kitapintható izmait, míg már nem bírtam őt ölelni tovább és megmarkoltam a piros huzatot. A fehérnemű valamint Iván férfiasságának hatására ismételten elért a végzet. Forrósággal csapott át felettem a kéj folyama, amit egy hatalmas, de halk sóhajtással adtam párom tudtára. A melleim szaporán emelkedtek fel a pihegésemtől, de Iván nem maradt tétlen és ajkai közé vette vöröslő végét ami képtelen volt tovább keményedni. Kezével pedig a másik mellbimbómat morzsolgatta, majd annyira eleresztett, hogy lehámozhassa rólam az utolsó, eddig mellőzött ruhadarabot is.
Ahogy kikerült a látóteremből egy érdekes dolgot pillantottam meg a mennyezeten. Egy hófehér angyalt, akit csak a szárnyai miatt lehetett annak nevezni, mert vöröslő ajkairól vér csorgott gyönyörű arcán végig, nyakán, egyenesen dús keblei közé szivárogva, de ruháját nem szennyezte be. Elkerekedett szemekkel mértem fel a lélegzetelállító alkotást, és bármennyire is vágytam rá, nem akartam elhinni, hogy közöm lehetett a kép megfoganásához. Iván a belső combomat cirógatva szerezte vissza a teljes figyelmemet, majd édes csókját követve vállára emelte jobb lábamat így jutva még közelebb hozzám. A balt én magam húztam fel, hogy kényelmesebben és nagyobb helyen tudjon térdelni. Egyenes testtartása néha-néha meggörbült, mikor csókot lehelt ajkaimra, bőrömre, melleimre. Én ilyenkor végre ismételten megérinthettem forró testét elérve csikisebb pontjait amitől felsóhajtott, vagy épp kissé összerezzent. Aztán mikor jobb lábam újra a takarón pihent, felültem, hogy szenvedélyesen csókolhassam kívánatos ajkait. Boldog kuncogásba törtünk ki. Majd hirtelen felkapott az ágyról, mire meglepődve nyakába kapaszkodtam, de tetszett ez a magaslati helyzet. Úgy gondoltam megadja nekem az uralkodó irányítást. Tévedtem. A falnak dőlve tartott tovább karjaiban. Már épp meg akartam kérdezni, mégis mi a terve, mikor szavak nélkül közölte velem. Felnyögve támaszkodtam meg a falban ahogy belemerített, majd újra felemelt és vissza férfiasságának csúcsába. Elképesztő élmény volt átélni ezt a fajta izgató kényeztetést. A kéjtől majdnem lekapartam a vörös festéket, miközben nem bírtam elfojtani a sorozatosan feltörő sóhajaimat. Mielőtt azonban harmadszorra is átéltem volna a gyönyört megkaptam az irányító szerepet.
Visszatértünk az ágyhoz és Iván fehér bőre elképesztő kontrasztban volt a piros takaróval ahogyan elheveredett rajta. Az ölébe ültem, ismételten megszűnt minden távolság köztünk. Magamban éreztem teljesen lüktető erényét. Hátra dobtam előre sodródó fekete tincseim és mosolyogva borultam rá csípőmmel körözve csípőjén. Miközben aprókat szívogatva csókoltam felsőtestét az ő légzése vált egyenletlenné.
- Elina. –sóhajtotta a nevemet, én pedig felkaptam a fejem. Az arca kipirult kissé. Elképesztően szexi. Hogy vágyhatok ennyire valakire?!
- Igen?! –kérdeztem, de némán hozzátettem még vagy kismillió becenevet, amit csak egy szerelmes nő mondhat az imádott férfinak. „életem, szerelmem, kedvesem, édesem, szexi kívánatos kis emberem…” Na jó, talán az utolsó nem épp átlagos jelző.
- Harapj meg! –nyögte. Barna szemei komolyságot és vágyat tükröztek ahogyan belenézett izzó tekintetembe.
- Nem! –lehetetlen volt letagadnom a nyilvánvalót.
- Mindketten akarjuk. –mosolygott rám és kissé közelebb húzva magához ismételten megérintette a szemfogaimat, ugyanis kérése hatására tátva maradt a szám. A hegye pedig felsértette jobb mutatóujját, amiről lenyaltam a kiserkenő vért. Elmosolyodott és kézfejével lágyan megcirógatta az arcomat amire lehunytam a szemeimet. Nem kellett többet kérnie. Felsőtestére borultam, ő pedig derekam felett összekulcsolta kezeit. Együtt mozogtunk tovább, lágyan, közös ritmusban. A kulcscsontomat, a nyakamat csókolgatta, én pedig az ő vállát, közben kócossá vált tincseivel játszadoztak ujjaim. A csúcs közelében megtettem az új közös vágyunkat. Belemartam illatos bőrébe, mire felnyögött, ölelő karjai megszorítottak és átélte a gyönyört. Engem is magával ragadott. Szívemig hatolt a forróság, míg köldököm körül csiklandós érzéssel rebbent szét megannyi pillangó. A vére izzó táncot járt az ereimben. Felemelkedtem és Iván életének apró vörös csíkja végigfutott államon, majd eltűnt pihegve mocorgó melleim között. Furcsa kifejezés suhant át az arcán, aztán jóleső mosolyra húzódtak ajkai engem is mosolyra fakasztva. Percekig csak bámultuk egymást, míg már nem küzdöttünk az oxigén magunkba préselésével Iván magához húzva csókolt meg sokadjára.
- A legjobb hely a világon. –suttogtam a bőrének két apró puszi között, odabújtam hozzá. Ő a hátamat cirógatta, és nevetni kezdett. Nevetése megtöltötte minden érzékemet. Hallottam hangját, éreztem rezdülését, leheletének melegét.
- Eladó éppenséggel. Azonnali költözéssel fizethető. –csókolta meg a fejem búbját.
- Csak a legszerencsésebb lány érdemelhet ki. –simítottam végig a karját, majd összefontuk ujjainkat.
- Akkor mindenképp kapsz egy patkót reggel. –ismételten elmosolyodtam.
- Nem vagy fáradt?
- Aludtam a gépen.
- Akkor még maradnék egy kicsit. –most az sem zavart, hogy a hajam a szemembe lógott. Csak halálosan nyomós indokkal moccantam volna meg.
- Pedig azt hittem zuhanyra vágysz.
- Egy, vagy két személyes a fülke? –kuncogtam.
- A kád nagyobb.
- Hmm… –csak ennyire telt, pedig jónak találtam a felvetést. - Csak el kellene jutnunk addig. –feltehetően széles mosolyra húzódtak ajkai.
- Az viszont nagy feladat. Egy 10-es skálán mennyire lenne jó az a fürdő?
- Ha közös, akkor minimum 9.
- Nah jó, akkor muszáj lesz elfelejtenem a legjobb helyet egy kis időre. –támaszkodtam fel és Iván mellé csusszantam.
- Brrr… De hideg lett. –vigyorgott, mire a vállába bokszoltam.
- Minek nézel, takarónak? –húztam fel a szemöldököm.
- Egy gyönyörű és finom takarónak. –húzta végig a hasamon az ujját, mire nevetve elhúzódtam.
–Ohó, szóval csikis vagy. –vigyorgott.
- Nem. –villantak fel kissé ijedten a szemeim, mert Iván már térdelt is fel a támadáshoz. Nem tudtam elmenekülni, így könnyek nélkül, de elfúló nevetéssel viseltem a lefegyverzést.
- Oké-oké… Megadom magam. –adtam be végkép a derekam. Nem bírtam tovább szusszal.
- Helyes! –mondta diadalittasan. –Akkor irány a fürdő. –mászott le az ágyról, követtem, csak előbb magamra kaptam az ingem. A fürdő sem volt épp aprónak nevezhető, a kád pedig inkább hatalmas, mintsem normál méretű. Iván egy törölközőn ücsörögve engedte a vizet, mikor beléptem és különböző méretű sókristályokat szórt a vízbe.
- Nagyon jó illata van. –szimatoltam a kavargó gőzt, miközben néztem ahogy a fürdőnk lassan türkizzé válik.
- Amikor kicsi voltam sokszor fürödtem a szüleimmel. –mondta ő is a vizet nézve.
Elmosolyodtam, mert annyi érzelem sugárzott a szavaiból, annyi szeretet, hogy önkéntelenül is a saját családomra gondoltam. –Mi az? –pillantása érdeklődve fürkészte az arcomat.
- Semmi. –intettem nemet még mindig mosolyogva. –Csak eszembe juttattad drága szüleimet. Réges rég, még én is fürödtem velük. –az arcán egy bánatos mosoly ült meg ahogy felállt és átölelt. Hogy lehet ennyi érzelem, csoda egyetlen emberben? Valamint, hogy adhatja át egy vámpírnak mindezt?! Letolta vállaimról az inget ami a földre hullt, majd bemásztunk a gőzölgő fürdőnkbe és felsóhajtva élveztük a kellemes érzést. Egymással szemben ültünk, Iván hátradőlt, csukott szemmel simította a víz felszínét, hogy a forró hullámok masszírozzák a bőrünket. Én jobban elmerültem az ölelő melegségbe. Csak voltunk így percekig élvezve a csendet és a másik jelenlétét, végül ő törte meg némaságunkat.
- Milyenek voltak? –kérdezte még mindig csukott szemekkel.
- A szüleim?
- Igen.
- Tisztességes, dolgos emberek. Akik hűségükkel tiszteletet vívtak ki a feljebbvalóiknál. Az úr, az úrnő valamint a kisasszony is szerette őket, és nem kezeltek minket holmi buta cselédként. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ők voltak nekem, támogattak. –hallgattam el.
- Mikor láttad őket utoljára?
- Még életemben. –mondtam egy keserédes mosollyal. –Meghaltam mielőtt megköszönhettem volna mindazt amit értem tettek. –Iván felült, hogy az arcomat vizsgálja.
- Sajnálom. Nem akartalak felzaklatni. –mondta elkomorodva.
- Semmiség. –mosolyodtam el, de ő magához húzott, átölelt. –Meséljek a gyermekkoromról?
- Igen. –cirógatta a vállamat, én pedig észre sem vettem, hogy kissé ringatóztam a karjai között.
- Az én világom még egészen más volt, mint a tiéd. –dőltem neki és apró pancsoló mozdulatokkal idéztem fel a múltamat. –Szegények voltunk, de mégis boldogok. A szüleim óvó tekintetét és gazdáink jóindulatát magaménak tudtam születésemtől kezdve. Egykeként éltem, bár édesanyám sokszor volt terhes. Akkoriban a gyermekágyi halál, valamint a vetélések száma nagyon magasra kúszott szerte a világon. Így történhetett meg, hogy az egykor nemesi családnál ahol az anyám a házat, az apám pedig a birtokot vezette - és tartotta rendben – egyetlen leányuk mellé kerülhettem. Azt volt a dolgom, hogy barátja, játszótársa és segítője legyek a kisasszonynak. Ám az ő különlegesen kellemes jelleme, valamint a ragaszkodása hatására nővéremként imádtam. Ahogyan Maaria húgaként kezelt. Benne voltunk minden apró csínytevésben és sokszor keveredtünk bajba is.
Talán a jövőnkre legmeghatározóbb rosszaságunk az volt, mikor az eső után elkószáltunk a vadonban és elvesztettük egymást Maariával. Messzire vetődtem az otthonunktól, ráadásul még el is vesztettem egyetlen kiscipőmet a folyóba pottyanva. De Maaria súlyosabb bajba keveredett amikor megtalálta a halottnak vélt katonát. A férfi elkapta és rettentően megrémisztette. Vérző arcát legyek lepték, a leszakadt lábát pedig nyüvek rágták. Sikoltva rohant hazáig, mikor végre sikerült kiszabadulnia a koszos ujjak szorításából, de mégis visszavezette a családokat a férfihoz. A szüleim rettegve indultak a keresésemre, miközben én a mezőkön kószálva próbáltam ismerős ösvényre bukkanni. Mikor megláttam az anyámat, zokogva szorongatta az elázott cipőcskémet. A nevemet sikoltva rohant felém és egy hatalmas pofonnal üdvözölt. Majd össze rogyott és csillapíthatatlan sírás közepette ölelt magához. Sem előtte, sem utána soha nem láttam sírni az anyámat. Akkor még nem értettem miért volt annyira rosszul, de aztán Maaria később mesélt a férfiról. A férfiról akit egyszerűen lelőttek a mezőn, pedig segíthettek volna rajta. Akkor határozta el, hogy segíteni fog az embereken. Én pedig követtem őt, mint mindig. Pár évvel később szülői engedéllyel bejutottunk egy különleges csoportba, hogy kitanuljuk a gyógyászatot. Végül így kerültem ki a frontra, ahol vámpírrá tett egy igazi vámpírnagyúr. –mosolyodtam el. –Ez az én történetem. –hallgattam el, de gondolataim tovább kutatták a múltamat.
- Szép egy gyerekkorod lehetett.
- Az. –nevettem el magam. –Rózsás évek kellős közepén pottyantam a földre.
- De túlélted.
- Hát, nem egészen.
- Úgy értem, megszülettél, és felnőttél. Túlélted a háb… Várjunk-várjunk. A frontra mentél?
- Igen. - Milyen háborúban?
- A nagy.
- Világháború? –kérdezte döbbenten.
- Igen.
- A II. Világháborúban voltál ápoló?
- Igen.
- És akkor…
- Akkor haltam meg.
- Te jó ég. –nyelt egy nagyot.
- Sajnálom. Most csalódtál? –fordultam meg, hogy lássam az arcát.
- Ööö… nem, csak fel kell fognom.
- Rendben. –húzódtam el tőle. Szinte kínálkozott a következő kérdés.
- Akkor elmúltál már száz éves? –teljes volt a döbbenete, csak méregetett az ijedt őzike tekintetével. Nevetnem kellett, pedig semmi vicces nem volt a helyzetben.
-1910-ben születtem. –vártam a folytatást. –Bár a húszas éveimben ért el a végzet, így nem nagyon reklámozom a letöltött éveket. –vékony reménysugár keveredett a félelmembe, hogy ez talán túl sok volt neki. Bő egy percig csak tátogott, akár egy hal akit kifogtak.
- Végül is… Lehetne rosszabb. –sóhajtott fel és elmosolyodott. Ettől én kezdtem el hápogni, mert erre aztán nem számítottam.
–Mi az? –láthatóan tovább is lépett a dolgon és most szórakoztatta a reakcióm.
- Ennyi?
- Miért, mit kellett volna mondanom?! Ha csak a történetekből indulunk ki, fiatalnak számítasz. –nevette el magát.
- Szerintem elkaptál valami neurológiai hatású nyavalyát. Nincs lázad? –fogtam meg a homlokát.
- Nyugi. Ha kétezer éves lennél sem érdekelne, amíg engem szeretsz. –kezem kezei gyűrűjébe zárta és megcsókolta.
- Ki mondta, hogy szeretlek? –mosolyogtam, bár rettentően zavarban voltam.
- Te magad. Az ajkaiddal, a testeddel, a sóhajaiddal, a vágyaddal. Mindened erről árulkodik. –csókolt meg közben az ölébe vett.
- Szóval átlátsz rajtam. –suttogtam, hisz a közelség nem kívánt meg hangosabb beszédet.
- Nyitott könyv vagy. Plusz odalent, mintha elhagyták volna csodás ajkaidat a "Szeretlek" hangjai –mosolygott csibészesen. A fürdő kényeztető és felfrissítő hatása megtette a magáét. Ismételten fellobbant bennem a tűz, de Iván sem volt másként. Érezhetővé vált, hogy merre is kalandozott el. A nyakáról lassan vándoroltak le a kezeim a víz alá és vették kezelésbe a „szolgálatra” kész szervet. Iván ajkai között halk sóhajok szűrődtek ki, szemei hosszabb időre csukódtak le. Végül nem ölelt tovább, így eltávolodva tőle egy hamis mosollyal merültem alá. Fészkolódni kezdett, de nem hagytam sokáig magára amit a csobbanó összerezdülése jelzett. Megkapaszkodott a kád szélébe és hátradöntött fejjel adta át magát a játéknak. A víz alatt is hallható volt hatásom ami teljesen felajzott, így nem vittem véghez örömszerző tervemet. A kád alján megtámaszkodva siklottam testére, akár egy fóka, hogy aztán visszahelyezkedjem lüktető ölébe. Mindkettőnk teste olyan volt akár a sellőké, de nem volt szükség semmiféle külső sikosításra.
Kívántam őt, mint még percekkel korábban a szobában is. Vágytam, hogy újból magamban érezhessem férfiasságát és halljam kéjes sóhajait, szíve vadul dübörgő ritmusát. Megkaptam, megkaptam mindent, de legfőképpen őt magát. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „Igen!”, ehelyett inkább vállába kapaszkodva táncoltam hullámokat verve a kád oldalára. Iván hideggé vált tenyereivel simított végig a vizes bőrömön, hogy a hátamon felmelegedve előre jusson és masszírozni kezdje a melleimet. Ezzel kizökkentett a ritmusból. Összenyomta őket, hogy egyszerre kényeztessen nyelve forró cirógatásával, majd ajkai közé vette a megkeményedett csúcsokat és szívogatni kezdte. Elgyengülve nyögtem fel, hírtelen azt sem tudtam hol vagyok. Kiemelkedtünk a vízből és őrjítő vadsággal kezdett el mozogni. Elfojtottam egy sikollyal keveredő felmordulást, előhozta az ösztönös énemet. Az utolsó gondolkodó idegszálam azt hajtogatta: „Nem vagyunk egyedül, fogd vissza magad!” Ez kijózanított annyira, hogy visszaszerezzem az irányítást és kissé zihálva elváljak tőle. Iván visszaült a vízbe, de nem volt kielégült és nem akarta ennyiben hagyni.
- Felébrednek a szüleid! –a hangom kétségbeesettebb volt, mint kellett volna, mikor leültem a kád szélére. Nem szólt rá semmit, csak közelebb csúszott hozzám és a combjaim közé siklottak fürge ujjai.
- Hangos vagy. –mosolygott rám, miközben kezével folytatta a korábbi ténykedését. Összeszorított combokkal és összepréselt ajkakkal remegtem ültömben.
- A te hibád. –nyöszörögtem. –Nem bírom tovább. Kérlek! –tártam szét combjaim, Iván pedig feltermelt a megcsappant és kihűlő félben levő vízben, ajkaival elhallgattatott. Perceken belül megfeszültem, ő pedig követett az élvezetben. Fel egészen az égi magasságokba. Elernyedve merültünk alá a langyos vízbe és lebegtünk.
- Kezdek fázni. –szólalt meg percekkel később. Fátyolos tekintettel néztem rá.
- Közel vagyok, hogy itt helyben elaludjak. –ásítottam, mire kinevetett.
- Csak nem jóllaktál?
- Még annál is jobban. –csókoltam meg, majd kimásztam a vízből. Ő még lebegett pár percig, míg megszárítottam a hajam egy törölközővel.
- Ne is gondolj rá. –szólt rám, mikor lehajoltam az ingemért. –Nem alszunk ruhában.
- De a szüleid.
- Nem fognak zavarni. –vigyorgott és kimászott a kádból. Gyorsan megtörölte magát, kihúzta a dugót.
- Ha nem sietsz elalszom! –szóltam be az ágy közepén ücsörögve, mivel nem tudtam melyik negyedén szokott aludni. –Egyébként minek neked ekkora ágy?
- Ezzel csábítom el a nőket. –vigyorgott és felmászott mellém.
- Nah szép dolog mondhatom. –ráncoltam a szemöldököm.
- Mond, hogy nem indul be a fantáziád tőle.
- Tőle nem is, de tőled… –csókoltam meg. -
Az még jobb. –helyezkedtünk el középen a piros takaró alatt. Oldalra fordulva feküdtünk mindketten és hamar el is aludtunk, bár az igazság szerint kint már épp új hajnal virradt.
Tompa zajra ébredtem. Iván már az éjjeliszekrényen matatott, míg végül meg nem szűntette a zenét.
- Mondjad. –szólt bele a telefonba. A hangja álmos és szétesett volt. - Miért? –hallgatott egy keveset, majd mocorogni kezdett. - Rendben egy perc. –tette le, utána pedig egy sóhajtással kimászott a takaró alól.
- Hova mész? –kérdeztem még mindig csukott szemmel.
- Felébresztettelek? –húzta magára a széken heverő sötét szabadidőnadrágot.
- A telefon volt. –temettem az arcom a párnába. –Búj vissza. Korán van.
- Be kell engednem Royt és Missit. Lent ácsorognak a kapuban.
- Micsoda korán kelő fiatalság. –kuncogtam nyújtózva.
- Éjszakai bagoly. –húzta le rólam a takarót. –Lassan besötétedik.
- Szóval kelni kell. –fintorogtam. A következő mozdulattal én csúsztam végig az ágyon.
- Semmit sem kell, de Missi a háttérben reménykedve mondta, hogy itt lehetsz e. –mosolyodott el.
- Ez kedves tőle. –ültem fel az ágy végén. Az újabb nyújtózásom közben Iván már le is szaladt a földszintre beengedni a barátait. Kissé kótyagosan jutottam el a fürdőig azzal a tervvel, hogy emberibb formát faragjak magamból. Sikertelenül. A kádat nézve merengtem el az éjszakán, míg a felszűrődő hangok ki nem zökkentettek a képzelgésből. Amikor az ingemet kerestem, furcsa mód sehol sem találtam. A csomagom szintén eltűnt, bár lehet fel sem hoztam az emeletre. Teljességgel egybeolvadt minden. Próbáltam megfejteni a titkot, de eltompult gondolataim nem mentek sok mindenre, míg Iván széken hagyott pólója hívogatóan rám nem mosolygott. Szerencsémre ez sem volt rövidke, így csak akkor villant ki az aminek nem lett volna szabad, ha nagyot nyújtóztam. Nem túl elegáns megjelenés, de a combközépig érő világoskék póló volt az egyetlen ruha amiben levonultam a társasághoz. Roy épp lengesége miatt ugratta Ivánt ami megjelenésemmel indokolttá is vált.
- Oh, határozottam megzavartunk itt valamit. –vigyorgott Roy.
- Alvást, de ezt már mondtam. –forgatta a szemeit Iván, de ő is nevetett a helyzeten.
- Aham, és ketten együtt öltöztetek fel Iv-nek? –csatlakozott Missi is.
- Nem, csak nem találtam a bőröndömet. Sem a tegnapi ruhámat.
- Anyám biztos elrakta. –sóhajtott Iván.
- Maradjatok így madárkáim. Le sem tagadhatjátok egymást! –erre mind a négyen elnevettük magunkat, így már cseppet sem volt kínos a szituáció.
- Viszont legelőször is együnk! –terelt be mindenkit a konyhába a ház ura.
- Anyud összetakarított és még főzött is? –kérdeztem meglepetten az illatokat megérezve.
- Biztosan csak délutánra kellett mennie. Ki kér? –Roy egyből jelentkezett, Missi és én tartózkodtunk.
- Te sohasem eszel. –állapította meg Roy. –Nem fogod bírni a tempót a nagyfiúval. –összenéztünk hamis mosollyal.
- Tudod, én még más ritmus szerint vagyok beállva. –ültem le Iván mellé aki egyből elém dugta a szafttal összekent ujját.
- Nem tudod mit hagysz ki. –vigyorgott, én pedig látványosan lenyaltam az ujját.
- Hmm…
- Ugye?!
- Te sem tudod. –utánozta le Roy a látottakat.
- Édes, mi már túl vagyunk ezen.
- Na, a vén házaspár.
- Majd megtudod. Egyszer véget érnek a mézeshetek. –nyalta le a saját ujját Roy. A két fiú evéshez látott, Missi a pulton levő újságot nézte, én meg a hajammal babráltam.
- Azt hiszem mégis csak meg kellene keresnem a cuccaimat.
- A vendégszobában lesznek.
- Majd én megmutatom! –ajánlkozott lelkesen a lány.
- Megtennéd? –mosolyogtunk egymásra, majd magukra hagytuk a fiú párost.
- Gyagyások. –kuncogott Missi az emeletre menet. –De egyszerűen imádom őket.
- Nem is csoda.
- Régóta ismered őt? –utalt Ivánra.
- Inkább egy maradandó élménynek nevezném a múltat, mintsem ismeretségnek. –nyitottam ki a vendégszoba ágyán heverő bőröndömet.
- De tartottátok a kapcsolatot.
- Nem.
- Akkor hogy?
- Véletlenek. –mosolyogtam, miközben felvettem egy rendkívül rövid nadrágot.
- Érdekes. –gondolkodott el.
- Aha, viszont nem bánom.
- Tudod ő különleges. Sokan nem kíváncsiak az igaz lényére, csak arra a régi butaságra. –elszomorított a beigazolódó gyanúm. –Viszont remélem te más vagy. –huppant le az ágyra.
- Kitartó és kíváncsi típus vagyok. Már-már enyhe megszállottsággal viszonyulok a fontos dolgokhoz. –nevettem el magam. Végtére, így is nevezhetjük az elkövetett dolgaimat.
- És mik érdekelnek? Persze Ivánon kívül. –kérdezte kíváncsian.
- Lássuk csak. Szeretem a természetet, művészetet, a zenét, jó filmeket. Az embereket megfigyelni, olvasni, és még rengeteg más dolgot. –próbáltam összefoglalni a publikusabb kedvteléseimet.
- Nem túl sok csajos dolog. –nevette el magát.
- Hát nem. Azt nem mondom, hogy intenzív fájdalommal jár, csak valahogy idegennek érzem magam a vásárlólázas emberek között.
- Szerintem, ha nem egyedül küszködsz végig, akkor jobb. Elvégre megoszlik a szenvedés és van aki bátorítson.
- Igazad lehet.
- Mi lenne, ha kölcsönös vásárló szövetségre lépnénk?
- Szóval te sem vagy oda érte?! –kérdeztem meglepetten.
- Csak, ha muszáj. Viszont akkor is elér a világfájdalom a próbafülkék felé menet.
- Az klassz lenne. –mosolyogtam.
- Akkor ezt megbeszéltük. –pattant fel. –Ivánnak igaza volt. Tényleg rettentő édes vagy. –tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Hű. Ezt sem mondta még rám senki. Köszönöm! Ahogy kiléptünk az ajtón Missi épp azt ecsetelte, hogy nincs túl sok rendes csaj a környéken. ezért is örül annak, hogy a legjobb barátja egy klassz csajt talált. Az ő hangja mellett hallottam a lentieket. Roy épp az éjszakáról faggatta barátját.
- Megmaradt az ágy?
- Meg.
- Mást sem törtetek össze?
- Nem.
- Olyan vadmacska, mint a szállóban?
- Nem nyilatkozom.
- Jaj már haver! Ne tedd ezt velem! Akkor legalább annyit mondj meg, hogy más, mint a korábbi csaj volt?
- Ég és föld.
- Király! Ha nem lenne Missi, simán becserkésztem volna még előtted.
- Jól van főcserkész. Hagyj nekem is jó nőt. –szórakozott Roy tobzódásán.
- Mellesleg erős. El sem hiszem, hogy eljött veled. Nagy mágus vagy! –pacsiztak össze. Elmosolyodtam a hallottakon. Még akkor is amikor visszatértünk a konyhába.
- Nem találtad a bőröndöt? –állt fel Iván segítőkészen. Mikor mellém ért megfogtam a két kezét és felhúztam kissé a pólót, míg ki nem villant a nadrág.
- Cseles mi?!
- És szexi. –csókolt meg
- Valaki valamilyen mozizást ígért! –folyamodott aljas cselhez Roy, mielőtt még megfeledkezhettünk volna róluk. Iván felemelte a kezét és csak a csók végén szólalt meg.
- Az én voltam, szóval akkor akár bele is csaphatunk.
- Mi lenne, ha az új tag választana ma filmet? Legalább megúsznánk egy rövid időre az ízlésedet. –vigyorgott Roy.
- Rendben. –túl könnyedén egyezett bele Iván. Kíváncsivá tett.
- Hát, igazából engem érdekelne az ízlése. Szóval legyen az amit alapból akart.
- Ti tényleg össze vagytok gabalyodva. –ült be középre Roy, mellé telepedett Missi.
- Milyen filmet választottál? –kérdezte érdeklődve.
- Vámpírosat.
- Csúcs. Élőholtak, vér, hentelés. Igazi páros randi film.
- Mondod te romantika király…- A vámpír szóra elfogott egy halvány negatív érzés. Nem szívesen láttam viszont a kifigurázott fajtámat. A kanapé szélére ültem magam alá szedett lábakkal egy párnát szorongatva. Iván mellém telepedett és a főcímzene alatt suttogva kérdezte:
- Minden rendben? –mire néma bólintással feleltem. A keze combomra siklott és már kezdődött is a kétes érzelmeket kiváltó pár órás történet. A film olyan volt, mint sejtettem. Egyrészt csodálatos, hátborzongató, romantikus, másrészről számomra kissé vicces. Egy viszont biztos, elég volt arra, hogy felkeltse a figyelmemet a hasonló történetek iránt. Próbáltam megosztani a figyelmemet Iván, a többiek és a film között, de végül csak Missi apró változásaira összpontosítottam. Nem nagyon tetszett, bár Roy cukkolta, hogy még ennyit sem bír ki. Még pörgött a vége főcím, mikor máris belekezdtek a kitárgyalásába. Az érvek és vélemények csak úgy záporoztak. A feltevéseken magamban jól szórakoztam, míg nem Missi érdekes irányba terelte a témát.
- Szerintetek létezhettek ilyen szörnyek valaha? Vagy akár ma is? –Ivánnal összenéztünk egy röpke pillanatra, és egyszerre válaszoltunk „Nem”-et.
- Ha lennének ilyen lények, kitűnnének közülünk. –tette hozzá Roy.
- Na meg nyomtalanul elveszett emberek, és kiszívott testek hevernének szerteszét. –vigyorgott Iván. Ezzel le is volt tudva a téma. A következő film levezetésnek szánt könnyed vígjáték volt, de nem nagyon bírtam rá figyelni. Missi kisugárzása más lett. Újra és újra ráfeledkezve figyeltem minden apró rezzenését, míg csak észre nem vette. Ekkor elkaptam a tekintetemet és percekig a képernyőt bámultam. Valami halk susmorgás vonzotta ismételten a lány felé az összpontosításom. Senki más nem hallotta a szobában amit Missi suttogott.
- Tudom, hogy vámpírok élnek abban a villában. Ahogyan azt is, hogy egy vagy közülük. –ledöbbentett, sőt szinte beledöngölt a kanapéba. Úgy éreztem mázsás súlyok nyomják a testemet. Belepasszíroznak a földbe. Ettől a pillanattól kezdve ő figyelt engem, én meg bár a képernyőt néztem folyamatosan gondolkoztam. Mit tegyek, vagy mit tehetek?! Első eshetőségre gondolni sem akartam, ahogyan a másodikra sem. Vagy én ölöm meg, vagy ha balhé lesz és eljut Michaelig, ő gondolkodás nélkül leszívatja valamelyik kegyetlen bérencével. A harmadik az, hogy megpróbálom elfeledtetni vele azt az élményt, csak ki tudja meddig hat. Egyszer már átmosták és mégis emlékszik. Ivánt kellene talán megkérdeznem, bár ő azt mondaná, hogy rendben lesz. Lehet, végtére is rendes lánynak tűnik, de vajon érdemes kockáztatni amikor nincsenek túl messze a vadászok?! Ha a világ nem is hiszi el, de azok a görények biztosan. Abban az esetben pedig senki sincs biztonságban akihez bármilyen szál is fűz. Balhé lesz ebből, nagyon nagy. Önkéntelen sóhajtást csalt elő belőlem ez a hirtelen támadt probléma. Az a hülye film tehet róla. Vagy már előtte is tudhatta?! Azt mondta kedvel. Viszont nem kellene kedvelnie, főleg nem a történtek után. Nem értem… Mi a franchoz kezdjek vele?! Várjunk csak, de hisz nem kell tennem semmit. Elvégre oka kellett annak lenni, hogy elárulta. Szépen kivárom, hogy mi is lesz. Innentől kezdve ellazulva élveztem a műsort a többiekkel. A film végére értek meg Iván szülei, így felbomlott a társaság és Missi egy szóval sem hozakodott elő semmivel. Muszáj volt megbeszélnem Margaritaékkal, az albérleti ügyeket, így lemaradtam mikor Royék elköszöntek. Nem lettem közelebb a dologhoz. A szülők nehezen fogadták el, hogy a fiúk barátnője fizetni akar a szobáért. Ahogyan Havril fogalmazott: „Az olyan lenne, szóval nagyon furcsa.” Ám végül, mivel ragaszkodtam hozzá belementek. Ivánnak végül sikerült elérnie, hogy én akarjak a közelében maradni, bár ez nem is csoda, hisz folyton ő járt a fejemben.
- Nem vagy fáradt?
- Nem. Miért kellene annak lennem? –cirógatta a karom.
- Amióta ébren vagyunk egyfolytában te jársz a fejemben. –kuncogtam. –Fárasztó lehet.
- Inkább kellemes edzés. Remélem nem gáz, hogy ilyen filmet néztünk. Még az elutazás előtt választottam.
- Nem. Semmi baj vele, sőt. Felkeltette az érdeklődésem. Kíváncsi vagyok az összesre. –fordultam hasra, Iván a mennyezetén levő képet méricskélte.
- Gondolom láttad. –intett az állával, mire felkaptam a fejem.
- Érdekes koncepció.
- Szóval nem tetszik. –sóhajtott.
- Nem azt mondtam. A kép gyönyörű.
- Akkor?!
- Az angyalok nem isznak vért.
- Honnan tudod? –húzta fel a szemöldökét kíváncsian, miközben felvillant egy féloldalas mosolyt.
- Ez tény.
- Mint az, hogy nincsenek vámpírok?
- Nah jó, ott a pont. Nem találkoztam még szimpla angyallal. Viszont vérivó verzióval sem.
- Én viszont igen. –simította végig a hajam a lágy csók közben.
- Nagyon humoros.
- Semmi vicceset nem mondtam. Rossz a humorérzéked akkor. –erre már nevetnem kellett.
- Neked mindenre van egy válaszod.
- Mindenre nincs. Legalább is remélem, mert akkor veszélyben lennék. –ahogy ezt kimondta elszállt a jókedvem. Missire és a titokra gondoltam egyből.
- Pedig veszély bárhonnan jöhet.
- Most azt hiszem nem vagyok veszélyben. –pillantott az órára.
- Miért? –néztem értetlenül.
- Tegnap ilyenkor már rám vetetted magad, viszont ma közel sincs akkora hév. –nevette el magát.
- Azt mondod? –másztam fel rá és ráhasalva csókolóztunk hosszasan. Majd birkózó csatát vívtunk közben csókokat lopva. Végül kimerülten összebújva aludtunk reggelig. Hasonló módon teltek a napjaink. Négyesben töltöttük el mozizva, vagy épp valami külső helyen eltöltött programmal elütve az időt. Párszor bevállaltam a főzést is Margatitától, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Hamar otthonosan éreztem magam már amennyire csak lehet. Ivánnal jártunk bevásárolni.
Ahogy telt az idő, átvettem jó pár szokást a környezettől. A család már teljes jogú tagként kezelt inkább, mintsem albérlőnek. Be lettem mutatva több rokonnak is, de ez azzal járt, hogy ennem kellett. Ezért literekkel kellett megnövelnem a vérfogyasztásomat. Szerencsémre elég volt egy telefon és egy vérfagyasztóan nagy összeg Archienak aki Rolffal küldte el a donorvért bizonyos időközönként.
- Más? –kérdezte Iván, mikor épp mikróztam pár zacskót.
- Nagyon.
- Milyen?
- Mintha a kedvenc steaked helyett valami instant húspépet ennél. Az íz majdnem olyan, csak a szeletelés, esetemben a harapás hiányzik. Az érzés ami igazivá teszi.
- Engem megharaphatsz.
- Na persze. Aztán vérszegénnyé tennélek és végül már nem tudnál játszani. Nem. Amíg lehetőség van rá, nem akarom, hogy meggyűlölj vagy bántsalak.
- Ez nem bántás. –vitatkozott. –Nálad természetes, mint a sex.
- Chöh. –horkantam fel.
- Mi az?
- Az sem természetes. –vettem ki a tasakot. Az első alkalmakkor még megpróbáltam emberibb módon elfogyasztani, de miután a korábban véres bögréből más is ivott ráálltam egy tisztább módszerre. Szívószálat böktem azzal kiszívva a zacskó tartalmát.
- Nem értelek. Akkor nálad mi számít annak?
- A vér. Elvégre az rendszeres. –emeltem fel a meleg tasakot.
- A szex nem? –értetlenül meredt rám. – Jó, nem mindennapos, de van amikor két-háromszor is megesik.
- Most. De előtted a nulla szexuális élet volt természetes.
- Aha. Nekem is, míg meg nem történt. –nevette el magát. –De most komolyan. Ezt jelenti vámpírnak lenni?! Megélni egy hosszú időt és az élvezetek helyett a múlton görcsölni?
- Nem görcsölök.
- Ökölbe szorítottad a kezed. –mutatott rám és igaza volt.
- Megszokás.
- Nah persze. –most ő horkantott fel. –Rágörcsölsz mindenre.
- Nem is… –a telefoncsörgés szakította félbe a mondandómat.
- Itt van, persze. Adom. Missi az. –nyomta a kezembe a telefont. Furcsa érzés fogott el, de felvettem és rezzenéstelen arccal folytattam le a hívást.
- Mit akart? –fürkészte az arcomat Iván, aki semmit sem tudott az aggodalmaimról.
- Elhívott vásárolni. –kerekedett el a szemem, ő persze egyből elnevette magát.
- Látom nagyon örülsz neki. –itta ki a vizét az üvegből.
- Nem jönnél te is?
- Kizárt. Roy sem megy. –felsóhajtottam. Borzalmas nap ígérkezett és a korábbi ígéretemet sehogyan sem tudtam visszavonni.
Délelőtt kellett Missiért mennem. Ilyen lassan még sosem vezettem bérelt kocsit. A kapu elé leparkolva vártam egy kicsit, míg végül meg nem jelent Missi.
- Nah, hova megyünk? –kérdeztem egy cseppnyi lelkesedést csempészve a hangomba.
- A belvárosban a legegyszerűbb és leggyorsabb. –hasonló lelkesedéssel válaszolt ő is. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Talán mégsem lesz olyan rossz a nap.
Butikból butikba mentünk, de semmi jót sem találtunk, viszont a hasonló cinikus megjegyzések tényleg kellemesebbé varázsolták az eladók túlzott figyelmét. Végül Missi ráakadt a megfelelő stílusra és miután enyhe lehúzó véleményt váltottunk róla fel is próbálta a kiválasztottjait. Illettek hozzá, kiemelték előnyös izmosan vékony alakját. A nadrág pedig a hosszú lábait. Teljes volt a siker a részéről. - Te nem láttál semmi jót? –kérdezte a pénztárnál ácsorogva.
- Nem. Ez nem az én világom. –mondtam a telefonomat bámulva. Semmi üzenet amivel lerövidíthetném a napot. A pénztáros látványosan végigmért. Missinek fel is tűnt, de nem szólt míg ki nem mentünk a boltból.
- Az eladó nagyon megkedvelt. –kuncogott.
- Ez az én szerencsém.
- Vagy inkább a különleges vonzerőd.
- A mim? –értetlenkedtem.
- Tudod, az a vámpíros izé. Minek is nevezik? –nézett rám mosolyogva.
- Semmiféle vámpíros izém sincs. –ráztam meg a fejem.
- Elina. Nincs baj. Tudom, hogy vámpírok éltek abban a házban ahol te és Nick is.
- Honnan? –már nem volt értelme tagadni, vagy a hülyét játszani. Legalább megtudhatom, hogyan történt meg a katasztrófa.
- Hát… Hallottam egy vitát a Jane nevű nő és Nick között. Egy áruló Elinát emlegetett nem túl kedves hangnemben. Aztán Nick vigyázott ránk és tőle tudtam meg, hogy vámpírok is léteznek.
- Mit tett az a szerencsétlen? –álltam Missivel szemben.
- Se…Semmi rosszat nem tett. –habozott kicsit. Kétkedve néztem rá, mire végre megtört. –Nah jó, kipróbáltam milyen, ha megharap egy vámpír. –vallotta be.
- Hányszor?
- 1…4?
- Missi. –dörzsöltem a homlokomat.
- De tényleg nem történt semmi! És különben is. Te is megharaptad őt!
- Az más. –Dehogy más, csak álltatom magam. Nick sem okolható azért ami tett, végtére is ez a természetes.
- Mindegy. Megtörtént. Ha nem mondod el Roynak, én sem teszem.
- Nem avatkozom a dolgaitokba. Elég nekem a saját zavaros életem. –sóhajtottam. –Ivánnak elmondod? - Nem szóltál még róla? –lepődött meg.
- Nem.
- Akkor maradjon is így, ha lehet. Túlságosan is a szívére venné.
- Te tudod. –sétáltunk tovább. Nem bírtam felfogni Nick miért nem szólt a lányról. Biztosan tartott tőle, hogy kiakaszt a hír. De akkor legalább ha nem is egyből. Egy egész nyarat letöltöttem itt és még csak üzenetet sem hagyott. Remélem nincs baja. Az aggodalom felütötte a fejét és az agyam egy ponton szinte viszketni kezdett ettől a problémától. Ha Jane, vagy Michael tudomására jut, Nick nagy bajba keveredhet.
- Ez a bolt nem érdekel? –zökkentett ki a gondolkodásból. A kirakatban gyönyörű ruhák voltak. Érdekesek, régies stílus a modern világgal keverve. Elvarázsolt abban a pillanatban ahogy megláttam. Szó nélkül szélvészt megszégyenítő sebességgel vonultam be. Az eladó már maga különleges volt. Kinézetre nem sokkal volt idősebb nálam. Mármint a fizikai koromnál, nem pedig a valósnál.
- Üdvözöllek! –nem volt tolakodó, sem letámadó. Bármerre is néztem csak azt tudtam mondani az, meg az is szuper.
- Azt hiszem ilyen amikor az embert elfogja a vásárlási láz. –nevettem el magam, Missi kissé meg volt illetődve.
- Ez neked bejön? –akasztott le egy fűzős csipkés fölsőt ami eléggé átlátszó volt.
- Naná. –lelkesedtem. –Mindig imádtam az ilyeneket, csak sosem volt lehetőségem beszerezni. –bújtam a fogasok közé.
- Hogy-hogy?
- Sokat költöztem, nem tudtam megoldani a nagy pakkot, így praktikusságból a military vonalnál maradtam. –szedegettem le újabb és újabb ruhákat. Miért érzem azt, hogy most már maradni fogok? Attól, hogy az itt töltött hetek alatt nem történt baj, még nem jelentheti azt, hogy ennyire elengedjem magam.
- Miért pakolsz vissza?
- Nincs szükségem túl sok ruhára. –lombozódtam le. Nem szabad ennyire megszoknom velük.
- Legalább próbáld fel. Kíváncsi vagyok, hogy áll. –bíztatott, mikor látta, hogy valami elszomorít. Bele mentem aminek a vége két hatalmas csomag ruha lett, valamint pár kiegészítő is.
- Nem gondoltam volna, hogy bármit is venni fogok. –egy pillanatig elfogott a bűntudat, de elhessegettem. Elég volt ennyi idő a cigányéletből! Már rég meg kellett volna tennem mindezt.
- Egész jól sikerült. –mosolygott. –Nem vagy éhes? –mutatott egy cukrászdára, elmosolyodtam, mire észbe kapott. –Jaj ne haragudj!
- Semmiség. És ha van kedved benézhetünk oda is. –végtére is nem az ő hibája, hogy én nem eszem semmit.
- Az klassz lenne. –vidult fel ismét, bár a pír még mindig pirosra festette az arcát. Micsoda illat járta be… Oh te jó ég, na nem. Nem fogom megkívánni a vérét. Különben is reggel sikeresen magamba diktáltam két tasakkal! Missi kért magának egy fagyi kelyhet sok gyümölccsel, míg én csak ültem és néztem a másik két széken pihenő rakat táskát.
- Egyébként nem hiányzik? –kérdezett Missi két kanál tejszínhabos fagyi között.
- Micsoda?
- Nick.
- Nem nagyon.
- Pedig azt hittem jóban vagytok.
- Jóban voltunk.
- Jó pasi.
- Aha. –elgondolkodva válaszolgattam, mert valami biztonsági megoldást próbáltam kieszközölni a ruháknak.
- Iván jobb?
- Aha.
- Akkor ezért váltottál?
- Aha. Várjunk. Mi volt a kérdés? –tértem vissza a valóságba.
- Miért cserélted le Nicket Ivánra?
- Nem cseréltem le. –ráncoltam a homlokom.
- De most Ivánnal vagy.
- Igen, de nem voltam soha Nickkel.
- Nem? –látszólag ledöbbent. –Pedig klassz pasi, és kedves is.
- Az. De társak voltunk, semmi több. –húztam egyet a vállamon.
- Ő is ezt mondta, hogy a társad. Ez nem azt jelenti, hogy jártatok?
- Nick és én? –nevettem el magam. –Nem.
- Akkor?
- Együtt voltunk beosztva, ha valami feladatot bíztak ránk. –értetlenül nézett. –Mint két rendőr. Társak. - Jah. –pirult el. –Azt hittem jártatok.
- Nem. Nem vagyunk egymás esete. Inkább szoros ismeretségnek nevezném.
- Barátságnak.
- Vámpírok között nincs barátság. Szemrebbenés nélkül elárulják egymást, ha a maguk helyzete azt kívánja. Bár Nick segített nekem.
- Látod. Barátság. –mosolygott.
- Lehet. –törődtem bele. –Viszont akkor sem olyan, mint ami köztetek van.
- Mi születésünk óta együtt vagyunk. Jóban rosszban és mindenféle különcségben.
- Mit gondolsz Iván régi dolgáról? –Missi elgondolkodott.
- Azt mondtam korábban, hogy történt vele valami, bár úgy gondoltam, valami drogot kapott, vagy hasonló. Most viszont, el tudom képzelni, hogy megharapták. –suttogta.
- És nem furcsállod, hogy mégis velem van?
- De igen. Ha engem kislányként elkap egy szörny, én tuti nem bírtam volna ki.
- Bár nem kislányként, de elkapott a szörny.
- Az más.
- Szerintem nem. A szörny az szörny.
- Te sem vagy szörny!
- Nem ismersz. Nem tudod mikre vagyok képes. –megborzongott.
- Az a nő, na az egy szörny volt.
- Jane?
- Igen. –elnevettem magam.
- Na igen. Sajátos stílusa van.
- Miért utál annyira?
- Ha én azt tudnám.
- Féltékenynek is tűnt.
- Beteges egy nőszemély annyi szent. –nevettem el magam. És ezzel le is volt tudva a téma. Amíg a fagyi el nem fogyott a ruhákról és a sajnálatosan közeli nyár végéről beszéltünk, majd hazavittem Missit és végül én magam is hazamentem. Vagyis Ivánékhoz, mert azaz ő otthonuk nem pedig az enyém. Egyedül voltam, egy cetli várt a szobában Ivántól. „Roy szólt, hogy tartsunk mi meg pasis napot. Nem volt tiszta, hogy hova is akar cipelni. Remélem nem olvasod el ezt a cetlit, mert az azt jelenti, hogy hamarabb hazaértem. ”
- Legalább kitisztítom a fejem. –sóhajtottam egy nagyot. Először is üzentem Nicknek, hogy adjon életjelet magáról és beszélhetnénk valamikor. Aztán pedig kell valami elfoglaltság majd, mert nem fogom bírni egyedül a napokat. Keresnem kellene valami munkát, vagy jelentkeznem kellene egy egyetemre ismét. Ez a gondolat belelkesített. Az ágy közepére ülve ölembe vettem Iván gépét és keresgélni kezdtem a különböző közeli egyetemeken. A listám egyre hosszabbodott, mert sok szak érdekelt. Lapok teltek be a beszerzendő iratok és a jelentkezési határidők felírásával. Az egész ágyát beterítettem jegyzetekkel. Mikor végeztem összeszedegettem mindent és fekve újra átolvastam, míg el nem aludtam.
Álmomban ismerős helyre keveredtem, és felhangzott egy régen hallott hang is.
- Elina. Óvd a naplót! –suttogta a fülembe az ismerős férfi. Hiába kerestem, nem találtam meg a doktort.
- Hol vagy? –motyogtam. Valaki volt ott, de nem találtam meg. Hirtelen kipattantak a szemeim és sziszegve ugrottam fel.
- Nyugi vadmacska. Nem akartalak megijeszteni! –hökkent meg Iván felpattanva az ágyról.
- Sajnálom. Csak az álmom olyan furcsa volt. –dörzsöltem a szemem. Iván több lapot szorongatott.
- El akarsz menni? –emelte fel a kezét.
- Mi? Nem. Dehogy.
- Akkor miért írtad ki ezt a sok helyet?
- Nem akarok egész nap itt kuksolni amíg ti iskolában lesztek. Ezért gondoltam, hogy ismételten beiratkozom valahova hallgatónak, vagy tanársegédnek. –az arca kissé megenyhült. –Azt hitted lelépek? -térdeltem fel és megcsókoltam.
- Nálad sosem lehet tudni. –simított a hajamba. –Milyen volt a napod?
- Jó.
- Tényleg? –hitetlenkedett.
- Bizony. Sőt, még vásároltam is. –mosolyogtam büszkén.
- Mi a fene?!
- És ti mit csináltatok? –karoltam át a nyakát.
- Elmentünk a pályákhoz először edzettünk kicsit, aztán levezetésnek nyomtunk egy meccset.
- Meg nem mondtam volna. –döbbentem le. –Olyan az illatod, mintha most jöttél volna ki a zuhany alól.
- Mert most jöttem ki a zuhany alól. –vigyorodott el. –Nem akartalak egyből felkelteni, most is csak a papírok érdekeltek.
- Nah szép. –biggyeztettem le az ajkaim. –Azt hittem hiányoztam. –motyogtam.
- Nem mondtam, hogy nem. –csókolt meg. –Na mutasd mit vettél, mert nem hiszem el, míg meg nem mutatod. –nevette el magát.
- Hazugnak tartasz?
- Nem én. Csak szeretek biztosra menni. –lemásztam az ágyról és átmentem a szobába a bontatlan táskákért.
- Most már elhiszed?
- El. –támaszkodott az ágyon. –Bár hihetőbb lenne, ha fel is próbálnád.
- Aha na persze. –szűkültek össze a szemeim gyanakodva.
- Lehet, hogy az csak Missi ruhája.
Gúnyos mosolyt villantottam. Tudtam mi fog leginkább hatni rá, így durcásan elvonultam a fürdőbe és átöltöztem.
- Készülj fel! –szóltam ki.
- Várlak. –hangzott az engedély. Először a lábamat dugtam ki, majd visszahúztam és kiléptem a fürdőből. A fekete vörös szélű fehérnemű együttest a kikötözött fűzőjű csipkés felső ölelte. A combomon pedig a fehérneműhöz illő combfix pihent. Iván tekintete fel-le cikázott a testemen miközben hol szétnyitva, hol összefogva mutattam be a minimális öltözékemet.
- Na? –álltam meg combjai között. Elvigyorodott.
- Egyébként mit álmodtál? Nem értettem mit motyogsz.
- Ne érdekes. Csak egy régi dolog.
- Értem. Apropó régi dolgok. Megvan még az a régi katonai szerelésed?
- Szóval mégsem tetszik. –el akartam lépni tőle, de megfogta a kezem és visszahúzott.
- Nem mondtam ilyet. –ültetett az ölébe. –Csak nekem is volt egy álmom régről.
- Érdekes egybeesés. –simítottam végig alsó ajkát.
- Hiányoztál! –ebben az egyetlen szóban több volt, mint akármilyen más vallomásban lehetne.
- Helyes! Ha már hiába lestem a vásárlás alóli felmentő üzeneted, ez a minimum. –nevettem el magam. - Azt mondtad jó volt.
- Jobb is lehetett volna, mondjuk veled.
- Viszont akkor most nem ülnél ilyen szerelésben az ölemben.
- Ha már itt tartunk. Akár mást is csinálhatnánk. –rajzoltam apró nyolcasokat a kulcscsontjára.
- A vámpírok mióta gondolatolvasók? –villantott egy csibészes mosolyt.
- Nem kell ide gondolatolvasás. Érzem ahogy a vér áramlik a bőröd alatt. –pillantottam az ölünkre.
- Mégis kételkedsz abban, hogy felizgatsz e.
- Amikor a sexi ruha helyett a katonai szerelésemről beszélsz az elgondolkoztató.
- Egyébként nem válaszoltál a kérdésemre.
- Megvan, de nem nálam.
- Akkor hol?
- Amikor leléptem innen egy vámpír segített. Nála.
- Vissza tudod szerezni?
- Minek az neked?
- Emléknek.
- Vissza tudom szerezni, de személyesen kell elmennem érte.
- Most?
- Akár, ha nincs jobb ötleted. –a kezem kulcscsontjáról mellkasára siklott.
- Nem, nincs.
- Akkor átöltözöm és megyek. –álltam fel lelombozódva.
- Hé, mi a baj?! –kérdezte a fürdő ajtajának támaszkodva, miközben öltözködtem.
- Semmi. –szedtem össze a cuccaim. –Bő 30 perc és itt vagyok. –mentem el mellette.
- Megyek veled!
- Nem mész sehova!
- De.
- Kizárt!
- Pedig…
- Nem.
- De.
- Iván. Vámpírok közé megyek.
- Tudom.
- Nem, nem jöhetsz oda.
- Nem maradok itt.
- Kérlek!
- Nem rázol le.
- Légy szíves!
- Hmm… Nem.
- Makacs szamár. –erre elvigyorodott.
- A kocsiban maradsz.
- Még meggondolom.
- Vagy a kocsi, vagy itthon.
- Szerinted hol lennék nagyobb biztonságban? A kocsiban egyedül egy vámpírbarlang előtt, vagy bent veled?
- Itthon. –csóváltam a fejem.
- Olyan lehetőség nincs.
- Ők nem olyanok, mint amilyen szerinted én is vagyok. –próbálkoztam hatni az eszére.
- Szóval azt mondod nem tudnál megvédeni, ha szükség lenne rá?
- Nem. Nem akarom megadni a lehetőséget, hogy szükség legyen rá!
- Akkor nem lesz, mert te velem leszel. –karolt át.
- Ha valami balul sül el, soha, de soha többé. –mentünk a kocsihoz.
- Látod már megint túlságosan rágörcsölsz.
- Mert tudom milyenek veled ellentétben.
- Legyél egy kicsit optimistább.
- Te meg hallgathatnál rám. –sóhajtottam aggodalommal telve. –Mégis mi a francot művelek? –hajtottunk át a városon Archie területére.
- Semmi rosszat, nyugi különben leleplezed magad. –próbált nyugtatni.
- Ez kész vicc. –nevettem magamon gúnyosan.
- Látod.
- Miért akarod ennyire kivívni magad ellen a sorsot? –pillantottam oldalra, mert nem bírtam felfogni.
- Tudni akarom milyen.
- Milyen félni? A halál szélén táncolni egy rohadt kés pengéjén. Más kezébe adni az életed?
- Milyen a te világod. –na jó, ez ledöbbentett. Nagyon, de nagyon. Azt sem tudtam hol áll a fejem, kismillió gondolat kavargott bennem. Viszont az összes egy hatalmas MIÉRT-tel kezdődött. Mikor bekanyarodtunk az Oterionhoz címzett kocsma sikátorában, meglepő kép fogadott. Archie támaszkodott az ajtóban széles mosolyra görbülő ajkai gyanút keltettek bennem. Úgy festett, mint egy modern kalóz. Az eltelt idő alatt csak annyi változott meg, hogy a csapos apró bajszot és körszakállat növesztett. Furcsa volt így látni, de most először szinte láttam magam előtt egy láda mesébe illő kincs társaságában.
- Megjöttünk. –kapcsoltam le a világítást. –Először is bármi történjék, nem kötsz bele senkibe. Nem nézel a szemükbe, nem feleselsz, nem teszel semmi olyat ami felhívná rád a figyelmet. Ha kérdezik, az enyém vagy, ez annyit tesz másnak nincs joga megharapni téged. És ami a legfontosabb. Az ég szerelmére, meg ne sérülj nekem. –néztem rá mély aggodalommal.
- Megteszem amit tudok. –vagy rájött, hogy ez nem játék, vagy csak kedveskedni akart, de elszánt és komoly lett. Ez kissé megnyugtatott.
- Kicsi Elina. Azt hittem előbb meglátogatsz. –tárta szélesre a karjait.
- Archie. –biccentettem neki, de őt ez nem foglalkoztatta. A mellkasához préselt ölelés címén.
- Hihetetlen, hogy visszatértél. És már hetek óta, mégsem dugod be azt a csinos orrod hozzám.
- Most itt vagyok.
- Bizonyára okkal, mint mindig. De ezt inkább bent beszéljük meg. –tárta be az ajtót.
- Ő Iván. –mutattam be.
- Ember. –mintha kis meglepettség bujkált volna a hangjában.
- Velem van.
- Értem, értem, értem. Akkor gyere. –engedte őt is maga elé. Iván nem nézett a férfi szemébe, viszont minden mást alaposan szemügyre vett. Reméltem, hogy semmi konkrét ok nincs a háttérben. –És miben lehetek ismételten a szolgálatodra kicsi?
- Mondtam már, hogy ne nevezz így.
- Ha jól emlékszem legutoljára épp a karjaimban esett meg. –fürkészte Iván és az én reakciómat.
- Mikor épp kiderült, hogy mekkora tehetséges egy szemétláda is vagy.
- Mindenki tehetséges valamiben.
- Rolf hol van? –néztem körbe az üres helyiségben. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez megtörténik.
- Feladatot kapott, de ez nem tartozik az üzlethez. –töltött magának egy pohár torokkaparóan erős nem hivatalos vodkát.
- A régi holmikért jöttem.
- Azt a kopott vackot keresed? –kérdezte gúnyolódva.
- A ruhámat amit nálad hagytam, hogy őrizd meg.
- Meg kell lennie valahol, csak épp a memóriám nem a régi. –villantotta ki tűhegyes fogát a széles mosollyal.
- Gondolkozz, mert fontos lenne. –néztem rá komolyan.
- Lássuk csak. Miután egyetlen csókomtól álmatlanságba kerültél és betöltötte az illatod azt a Bizonyos szobát, talán ott is lehetne. Vagy épp az irodámban ahol oly könnyedén öltöttél fel valami sokkal... látványosabb viseletet. Vagy a kocsimban ahol…
- Elég lesz. Tudod hol van, vagy túrjam fel ezt a kócerájt?!
- Megnézném meddig jutnál. –mordult fel. –Előbb eljátszanék veled és a kis emberkéddel aztán pedig meglenne egy időre a vacsorám. –morogta fenyegetőzve.
- Nem lenne olyan könnyed kis játék, mint azt hiszed. –válaszoltam és is mélyebb hangon.
- Megváltoztál kicsi. –tért vissza a korábbi hangneme. –Miért akarsz visszafelé haladni a korral? Végre úgy nézel ki, mint egy nő.
- Az a szerelés hozzám tartozik.
- Mi olyan fontos dolog lehet egy ócska szakadt zubbonyban. Óhohohó... –nevette el magát. –Csak nem abban a szerelésben kapott el a kedves kis doktorod?
- Archie! Fogytán a türelmem.
- Pedig én még szeretnék csevegni veled. –lépett egészen közel. –Valami megváltozott rajtad. –vizsgálgatott.
- Pár év is lehet nagy idő. Neked is más lett a karaktered. –próbáltam elkerülni, hogy a tudtára kelljen adnom a dolgaim.
- Nem, ez más. –kapta el a nyakam és lejjebb húzta a pólóm.
- Ne. - Az ágyasa lettél annak az alaknak. –vizsgálgatta a harapásnyomokat.
- Nem. Nem lettem senkije. Ezt azért kaptam, mert bekavartam egy üzletébe. –téptem ki a pólómat az ujjai közül.
- Akkor ezért nem lehetett téged elérni. Mert beválasztott a kis családjába. –undorral beszélt Michaelről. - Nem mintha elérhettél volna bárhogyan is. –távolodtam tőle, de követett.
- Egy a doktortól, egy Sowmantól. Most én jövök. –villantotta ki szemfogait.
- Nem!
- Pedig akkor elárulnám mit tudtam meg a drágalátos kis doktorodról. –csillant meg a szeme a közelgő kedvező üzletet kiszimatolva.
- Blöffölsz.
- Miért tennék ilyet? –simította meg az arcom.
- Mert a véremre pályázol.
- Elvehetném könnyedén. Aztán pedig megölném az embered. Nincs tanú, nincs bizonyíték.
- Őt hagyd ki belőle. Semmi köze sincs hozzád és hozzám. –méregettem Archiet gyilkos pillantásokkal. –Különben is azt ígérted mindent elmondasz amit megtudsz.
- Arról nem volt szó, mennyiért.
- Akkor nincs üzlet. Nem érdekelnek a koholmányaid. Így is épp eleget fizetek a vérért. Többet nem szedsz le rólam. A ruhát küld el Rolffal a legközelebbi véradaggal. –fordítottam neki hátat és elindultam Iván, valamint a kijárat felé.
- Szóval lecserélted a függőséged. Milyen érdekes. Át is fogod változtatni? –kérdezte nevetve. –Vagy véletlenül elkapja egy szörny a sötétben. –tette hozzá, és az eddigi hűvösségem egy szempillantás alatt eltűnt, ahogyan a köztünk levő távolság is. A torkánál kaptam el az asztalok közé taszítottam.
- Ha csak meghúzódik a lába, mert belerúg a kavicsba, azt fogom képzelni te szervezted le, hogy ott legyen az a kavics. Akkor pedig lemetszem a fejed. –morogtam az arcába.
- Ezt ha most nyílt fenyegetésnek venném megölnélek! –hűvös nyugalom áradt belőle.
- Pedig veheted annak! Nem fogok szórakozni.
- Kicsi Elinám. Hányszor is vagyok idősebb nálad? –gúnyolódott.
- Mégsem győzted le Bareket!
- Ahogyan te sem.
- De az nem rajta és rajtam múlt. –sziszegtem. Archie oldalra fordította a fejét.
- Látod micsoda vadmacska mellé szegődtél?! –nevette el magát. Nem tudtam parancsolni az ösztöneimnek és rávicsorogtam.
- Vissza az agyarakkal! Különben előbb végig fogod nézni, hogy kivéreztetem, aztán pedig rosszabb sorsra jutsz, mint a drágalátos teremtőd. –morgott egyenesen rám meredve.
Rolf lépett be az ajtón és értetlenül ácsorgott.
- Miss Elina?!
- Kapd el a kölyköt! –utasította a gyermekét a csapos, aki Iván vállára tette a kezét. –Nos mit teszel? –visszahúztam a szemfogaim.
- Nem lesz mindig melletted Rolf.
- Mások is ebben bizakodnak. És most megbocsáss. –intett, hogy felállna.
Felkeltem róla bár legszívesebben csavartam volna a nyakán párat.
- Szóval a ruhádat Rolf mindjárt hozza is. –csettintett, mire a melák elment Iván mellett az irodába. - Ami pedig a híreket illeti. –támasztotta meg az állam, hogy a szemébe nézzek. –Úgy hírlik Bareket annyira tönkre vágtad, hogy visszavonult a világtól egy olyan helyre ahova vámpírok nem képesek behatolni, ha csak nincs náluk egy különleges vér.
- Tündérmesével akarod kiszúrni a szemem?!
- Nos, azóta az öreget nem látta senki. Döntsd el, mit hiszel. –húzott egyet a vállán. –A legközelebbi csomag 2 nap múlva megy. A fizetés pedig egy nappal később esedékes. –hagyott magunkra. A pult mögül visszapillantva furcsa fény csillant meg a tekintetében.
- Pénzéhes dög. –morogtam magamban. Rolf kihozta összecsomagolva a ruhámat.
- Jó színben vagy Miss Elina. –próbálta a maga módján oldani a hangulatot.
- Kösz Rolf. Te is. –veregettem meg a vállát.
- Kérlek látogasd meg máskor is a főnököt. Mostanság nagyon hullámzó a hangulata.
- Nem. –hagytuk ott a helyet a két vámpírral.
- De tényleg nem történt semmi! És különben is. Te is megharaptad őt!
- Az más. –Dehogy más, csak álltatom magam. Nick sem okolható azért ami tett, végtére is ez a természetes.
- Mindegy. Megtörtént. Ha nem mondod el Roynak, én sem teszem.
- Nem avatkozom a dolgaitokba. Elég nekem a saját zavaros életem. –sóhajtottam. –Ivánnak elmondod? - Nem szóltál még róla? –lepődött meg.
- Nem.
- Akkor maradjon is így, ha lehet. Túlságosan is a szívére venné.
- Te tudod. –sétáltunk tovább. Nem bírtam felfogni Nick miért nem szólt a lányról. Biztosan tartott tőle, hogy kiakaszt a hír. De akkor legalább ha nem is egyből. Egy egész nyarat letöltöttem itt és még csak üzenetet sem hagyott. Remélem nincs baja. Az aggodalom felütötte a fejét és az agyam egy ponton szinte viszketni kezdett ettől a problémától. Ha Jane, vagy Michael tudomására jut, Nick nagy bajba keveredhet.
- Ez a bolt nem érdekel? –zökkentett ki a gondolkodásból. A kirakatban gyönyörű ruhák voltak. Érdekesek, régies stílus a modern világgal keverve. Elvarázsolt abban a pillanatban ahogy megláttam. Szó nélkül szélvészt megszégyenítő sebességgel vonultam be. Az eladó már maga különleges volt. Kinézetre nem sokkal volt idősebb nálam. Mármint a fizikai koromnál, nem pedig a valósnál.
- Üdvözöllek! –nem volt tolakodó, sem letámadó. Bármerre is néztem csak azt tudtam mondani az, meg az is szuper.
- Azt hiszem ilyen amikor az embert elfogja a vásárlási láz. –nevettem el magam, Missi kissé meg volt illetődve.
- Ez neked bejön? –akasztott le egy fűzős csipkés fölsőt ami eléggé átlátszó volt.
- Naná. –lelkesedtem. –Mindig imádtam az ilyeneket, csak sosem volt lehetőségem beszerezni. –bújtam a fogasok közé.
- Hogy-hogy?
- Sokat költöztem, nem tudtam megoldani a nagy pakkot, így praktikusságból a military vonalnál maradtam. –szedegettem le újabb és újabb ruhákat. Miért érzem azt, hogy most már maradni fogok? Attól, hogy az itt töltött hetek alatt nem történt baj, még nem jelentheti azt, hogy ennyire elengedjem magam.
- Miért pakolsz vissza?
- Nincs szükségem túl sok ruhára. –lombozódtam le. Nem szabad ennyire megszoknom velük.
- Legalább próbáld fel. Kíváncsi vagyok, hogy áll. –bíztatott, mikor látta, hogy valami elszomorít. Bele mentem aminek a vége két hatalmas csomag ruha lett, valamint pár kiegészítő is.
- Nem gondoltam volna, hogy bármit is venni fogok. –egy pillanatig elfogott a bűntudat, de elhessegettem. Elég volt ennyi idő a cigányéletből! Már rég meg kellett volna tennem mindezt.
- Egész jól sikerült. –mosolygott. –Nem vagy éhes? –mutatott egy cukrászdára, elmosolyodtam, mire észbe kapott. –Jaj ne haragudj!
- Semmiség. És ha van kedved benézhetünk oda is. –végtére is nem az ő hibája, hogy én nem eszem semmit.
- Az klassz lenne. –vidult fel ismét, bár a pír még mindig pirosra festette az arcát. Micsoda illat járta be… Oh te jó ég, na nem. Nem fogom megkívánni a vérét. Különben is reggel sikeresen magamba diktáltam két tasakkal! Missi kért magának egy fagyi kelyhet sok gyümölccsel, míg én csak ültem és néztem a másik két széken pihenő rakat táskát.
- Egyébként nem hiányzik? –kérdezett Missi két kanál tejszínhabos fagyi között.
- Micsoda?
- Nick.
- Nem nagyon.
- Pedig azt hittem jóban vagytok.
- Jóban voltunk.
- Jó pasi.
- Aha. –elgondolkodva válaszolgattam, mert valami biztonsági megoldást próbáltam kieszközölni a ruháknak.
- Iván jobb?
- Aha.
- Akkor ezért váltottál?
- Aha. Várjunk. Mi volt a kérdés? –tértem vissza a valóságba.
- Miért cserélted le Nicket Ivánra?
- Nem cseréltem le. –ráncoltam a homlokom.
- De most Ivánnal vagy.
- Igen, de nem voltam soha Nickkel.
- Nem? –látszólag ledöbbent. –Pedig klassz pasi, és kedves is.
- Az. De társak voltunk, semmi több. –húztam egyet a vállamon.
- Ő is ezt mondta, hogy a társad. Ez nem azt jelenti, hogy jártatok?
- Nick és én? –nevettem el magam. –Nem.
- Akkor?
- Együtt voltunk beosztva, ha valami feladatot bíztak ránk. –értetlenül nézett. –Mint két rendőr. Társak. - Jah. –pirult el. –Azt hittem jártatok.
- Nem. Nem vagyunk egymás esete. Inkább szoros ismeretségnek nevezném.
- Barátságnak.
- Vámpírok között nincs barátság. Szemrebbenés nélkül elárulják egymást, ha a maguk helyzete azt kívánja. Bár Nick segített nekem.
- Látod. Barátság. –mosolygott.
- Lehet. –törődtem bele. –Viszont akkor sem olyan, mint ami köztetek van.
- Mi születésünk óta együtt vagyunk. Jóban rosszban és mindenféle különcségben.
- Mit gondolsz Iván régi dolgáról? –Missi elgondolkodott.
- Azt mondtam korábban, hogy történt vele valami, bár úgy gondoltam, valami drogot kapott, vagy hasonló. Most viszont, el tudom képzelni, hogy megharapták. –suttogta.
- És nem furcsállod, hogy mégis velem van?
- De igen. Ha engem kislányként elkap egy szörny, én tuti nem bírtam volna ki.
- Bár nem kislányként, de elkapott a szörny.
- Az más.
- Szerintem nem. A szörny az szörny.
- Te sem vagy szörny!
- Nem ismersz. Nem tudod mikre vagyok képes. –megborzongott.
- Az a nő, na az egy szörny volt.
- Jane?
- Igen. –elnevettem magam.
- Na igen. Sajátos stílusa van.
- Miért utál annyira?
- Ha én azt tudnám.
- Féltékenynek is tűnt.
- Beteges egy nőszemély annyi szent. –nevettem el magam. És ezzel le is volt tudva a téma. Amíg a fagyi el nem fogyott a ruhákról és a sajnálatosan közeli nyár végéről beszéltünk, majd hazavittem Missit és végül én magam is hazamentem. Vagyis Ivánékhoz, mert azaz ő otthonuk nem pedig az enyém. Egyedül voltam, egy cetli várt a szobában Ivántól. „Roy szólt, hogy tartsunk mi meg pasis napot. Nem volt tiszta, hogy hova is akar cipelni. Remélem nem olvasod el ezt a cetlit, mert az azt jelenti, hogy hamarabb hazaértem. ”
- Legalább kitisztítom a fejem. –sóhajtottam egy nagyot. Először is üzentem Nicknek, hogy adjon életjelet magáról és beszélhetnénk valamikor. Aztán pedig kell valami elfoglaltság majd, mert nem fogom bírni egyedül a napokat. Keresnem kellene valami munkát, vagy jelentkeznem kellene egy egyetemre ismét. Ez a gondolat belelkesített. Az ágy közepére ülve ölembe vettem Iván gépét és keresgélni kezdtem a különböző közeli egyetemeken. A listám egyre hosszabbodott, mert sok szak érdekelt. Lapok teltek be a beszerzendő iratok és a jelentkezési határidők felírásával. Az egész ágyát beterítettem jegyzetekkel. Mikor végeztem összeszedegettem mindent és fekve újra átolvastam, míg el nem aludtam.
Álmomban ismerős helyre keveredtem, és felhangzott egy régen hallott hang is.
- Elina. Óvd a naplót! –suttogta a fülembe az ismerős férfi. Hiába kerestem, nem találtam meg a doktort.
- Hol vagy? –motyogtam. Valaki volt ott, de nem találtam meg. Hirtelen kipattantak a szemeim és sziszegve ugrottam fel.
- Nyugi vadmacska. Nem akartalak megijeszteni! –hökkent meg Iván felpattanva az ágyról.
- Sajnálom. Csak az álmom olyan furcsa volt. –dörzsöltem a szemem. Iván több lapot szorongatott.
- El akarsz menni? –emelte fel a kezét.
- Mi? Nem. Dehogy.
- Akkor miért írtad ki ezt a sok helyet?
- Nem akarok egész nap itt kuksolni amíg ti iskolában lesztek. Ezért gondoltam, hogy ismételten beiratkozom valahova hallgatónak, vagy tanársegédnek. –az arca kissé megenyhült. –Azt hitted lelépek? -térdeltem fel és megcsókoltam.
- Nálad sosem lehet tudni. –simított a hajamba. –Milyen volt a napod?
- Jó.
- Tényleg? –hitetlenkedett.
- Bizony. Sőt, még vásároltam is. –mosolyogtam büszkén.
- Mi a fene?!
- És ti mit csináltatok? –karoltam át a nyakát.
- Elmentünk a pályákhoz először edzettünk kicsit, aztán levezetésnek nyomtunk egy meccset.
- Meg nem mondtam volna. –döbbentem le. –Olyan az illatod, mintha most jöttél volna ki a zuhany alól.
- Mert most jöttem ki a zuhany alól. –vigyorodott el. –Nem akartalak egyből felkelteni, most is csak a papírok érdekeltek.
- Nah szép. –biggyeztettem le az ajkaim. –Azt hittem hiányoztam. –motyogtam.
- Nem mondtam, hogy nem. –csókolt meg. –Na mutasd mit vettél, mert nem hiszem el, míg meg nem mutatod. –nevette el magát.
- Hazugnak tartasz?
- Nem én. Csak szeretek biztosra menni. –lemásztam az ágyról és átmentem a szobába a bontatlan táskákért.
- Most már elhiszed?
- El. –támaszkodott az ágyon. –Bár hihetőbb lenne, ha fel is próbálnád.
- Aha na persze. –szűkültek össze a szemeim gyanakodva.
- Lehet, hogy az csak Missi ruhája.
Gúnyos mosolyt villantottam. Tudtam mi fog leginkább hatni rá, így durcásan elvonultam a fürdőbe és átöltöztem.
- Készülj fel! –szóltam ki.
- Várlak. –hangzott az engedély. Először a lábamat dugtam ki, majd visszahúztam és kiléptem a fürdőből. A fekete vörös szélű fehérnemű együttest a kikötözött fűzőjű csipkés felső ölelte. A combomon pedig a fehérneműhöz illő combfix pihent. Iván tekintete fel-le cikázott a testemen miközben hol szétnyitva, hol összefogva mutattam be a minimális öltözékemet.
- Na? –álltam meg combjai között. Elvigyorodott.
- Egyébként mit álmodtál? Nem értettem mit motyogsz.
- Ne érdekes. Csak egy régi dolog.
- Értem. Apropó régi dolgok. Megvan még az a régi katonai szerelésed?
- Szóval mégsem tetszik. –el akartam lépni tőle, de megfogta a kezem és visszahúzott.
- Nem mondtam ilyet. –ültetett az ölébe. –Csak nekem is volt egy álmom régről.
- Érdekes egybeesés. –simítottam végig alsó ajkát.
- Hiányoztál! –ebben az egyetlen szóban több volt, mint akármilyen más vallomásban lehetne.
- Helyes! Ha már hiába lestem a vásárlás alóli felmentő üzeneted, ez a minimum. –nevettem el magam. - Azt mondtad jó volt.
- Jobb is lehetett volna, mondjuk veled.
- Viszont akkor most nem ülnél ilyen szerelésben az ölemben.
- Ha már itt tartunk. Akár mást is csinálhatnánk. –rajzoltam apró nyolcasokat a kulcscsontjára.
- A vámpírok mióta gondolatolvasók? –villantott egy csibészes mosolyt.
- Nem kell ide gondolatolvasás. Érzem ahogy a vér áramlik a bőröd alatt. –pillantottam az ölünkre.
- Mégis kételkedsz abban, hogy felizgatsz e.
- Amikor a sexi ruha helyett a katonai szerelésemről beszélsz az elgondolkoztató.
- Egyébként nem válaszoltál a kérdésemre.
- Megvan, de nem nálam.
- Akkor hol?
- Amikor leléptem innen egy vámpír segített. Nála.
- Vissza tudod szerezni?
- Minek az neked?
- Emléknek.
- Vissza tudom szerezni, de személyesen kell elmennem érte.
- Most?
- Akár, ha nincs jobb ötleted. –a kezem kulcscsontjáról mellkasára siklott.
- Nem, nincs.
- Akkor átöltözöm és megyek. –álltam fel lelombozódva.
- Hé, mi a baj?! –kérdezte a fürdő ajtajának támaszkodva, miközben öltözködtem.
- Semmi. –szedtem össze a cuccaim. –Bő 30 perc és itt vagyok. –mentem el mellette.
- Megyek veled!
- Nem mész sehova!
- De.
- Kizárt!
- Pedig…
- Nem.
- De.
- Iván. Vámpírok közé megyek.
- Tudom.
- Nem, nem jöhetsz oda.
- Nem maradok itt.
- Kérlek!
- Nem rázol le.
- Légy szíves!
- Hmm… Nem.
- Makacs szamár. –erre elvigyorodott.
- A kocsiban maradsz.
- Még meggondolom.
- Vagy a kocsi, vagy itthon.
- Szerinted hol lennék nagyobb biztonságban? A kocsiban egyedül egy vámpírbarlang előtt, vagy bent veled?
- Itthon. –csóváltam a fejem.
- Olyan lehetőség nincs.
- Ők nem olyanok, mint amilyen szerinted én is vagyok. –próbálkoztam hatni az eszére.
- Szóval azt mondod nem tudnál megvédeni, ha szükség lenne rá?
- Nem. Nem akarom megadni a lehetőséget, hogy szükség legyen rá!
- Akkor nem lesz, mert te velem leszel. –karolt át.
- Ha valami balul sül el, soha, de soha többé. –mentünk a kocsihoz.
- Látod már megint túlságosan rágörcsölsz.
- Mert tudom milyenek veled ellentétben.
- Legyél egy kicsit optimistább.
- Te meg hallgathatnál rám. –sóhajtottam aggodalommal telve. –Mégis mi a francot művelek? –hajtottunk át a városon Archie területére.
- Semmi rosszat, nyugi különben leleplezed magad. –próbált nyugtatni.
- Ez kész vicc. –nevettem magamon gúnyosan.
- Látod.
- Miért akarod ennyire kivívni magad ellen a sorsot? –pillantottam oldalra, mert nem bírtam felfogni.
- Tudni akarom milyen.
- Milyen félni? A halál szélén táncolni egy rohadt kés pengéjén. Más kezébe adni az életed?
- Milyen a te világod. –na jó, ez ledöbbentett. Nagyon, de nagyon. Azt sem tudtam hol áll a fejem, kismillió gondolat kavargott bennem. Viszont az összes egy hatalmas MIÉRT-tel kezdődött. Mikor bekanyarodtunk az Oterionhoz címzett kocsma sikátorában, meglepő kép fogadott. Archie támaszkodott az ajtóban széles mosolyra görbülő ajkai gyanút keltettek bennem. Úgy festett, mint egy modern kalóz. Az eltelt idő alatt csak annyi változott meg, hogy a csapos apró bajszot és körszakállat növesztett. Furcsa volt így látni, de most először szinte láttam magam előtt egy láda mesébe illő kincs társaságában.
- Megjöttünk. –kapcsoltam le a világítást. –Először is bármi történjék, nem kötsz bele senkibe. Nem nézel a szemükbe, nem feleselsz, nem teszel semmi olyat ami felhívná rád a figyelmet. Ha kérdezik, az enyém vagy, ez annyit tesz másnak nincs joga megharapni téged. És ami a legfontosabb. Az ég szerelmére, meg ne sérülj nekem. –néztem rá mély aggodalommal.
- Megteszem amit tudok. –vagy rájött, hogy ez nem játék, vagy csak kedveskedni akart, de elszánt és komoly lett. Ez kissé megnyugtatott.
- Kicsi Elina. Azt hittem előbb meglátogatsz. –tárta szélesre a karjait.
- Archie. –biccentettem neki, de őt ez nem foglalkoztatta. A mellkasához préselt ölelés címén.
- Hihetetlen, hogy visszatértél. És már hetek óta, mégsem dugod be azt a csinos orrod hozzám.
- Most itt vagyok.
- Bizonyára okkal, mint mindig. De ezt inkább bent beszéljük meg. –tárta be az ajtót.
- Ő Iván. –mutattam be.
- Ember. –mintha kis meglepettség bujkált volna a hangjában.
- Velem van.
- Értem, értem, értem. Akkor gyere. –engedte őt is maga elé. Iván nem nézett a férfi szemébe, viszont minden mást alaposan szemügyre vett. Reméltem, hogy semmi konkrét ok nincs a háttérben. –És miben lehetek ismételten a szolgálatodra kicsi?
- Mondtam már, hogy ne nevezz így.
- Ha jól emlékszem legutoljára épp a karjaimban esett meg. –fürkészte Iván és az én reakciómat.
- Mikor épp kiderült, hogy mekkora tehetséges egy szemétláda is vagy.
- Mindenki tehetséges valamiben.
- Rolf hol van? –néztem körbe az üres helyiségben. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez megtörténik.
- Feladatot kapott, de ez nem tartozik az üzlethez. –töltött magának egy pohár torokkaparóan erős nem hivatalos vodkát.
- A régi holmikért jöttem.
- Azt a kopott vackot keresed? –kérdezte gúnyolódva.
- A ruhámat amit nálad hagytam, hogy őrizd meg.
- Meg kell lennie valahol, csak épp a memóriám nem a régi. –villantotta ki tűhegyes fogát a széles mosollyal.
- Gondolkozz, mert fontos lenne. –néztem rá komolyan.
- Lássuk csak. Miután egyetlen csókomtól álmatlanságba kerültél és betöltötte az illatod azt a Bizonyos szobát, talán ott is lehetne. Vagy épp az irodámban ahol oly könnyedén öltöttél fel valami sokkal... látványosabb viseletet. Vagy a kocsimban ahol…
- Elég lesz. Tudod hol van, vagy túrjam fel ezt a kócerájt?!
- Megnézném meddig jutnál. –mordult fel. –Előbb eljátszanék veled és a kis emberkéddel aztán pedig meglenne egy időre a vacsorám. –morogta fenyegetőzve.
- Nem lenne olyan könnyed kis játék, mint azt hiszed. –válaszoltam és is mélyebb hangon.
- Megváltoztál kicsi. –tért vissza a korábbi hangneme. –Miért akarsz visszafelé haladni a korral? Végre úgy nézel ki, mint egy nő.
- Az a szerelés hozzám tartozik.
- Mi olyan fontos dolog lehet egy ócska szakadt zubbonyban. Óhohohó... –nevette el magát. –Csak nem abban a szerelésben kapott el a kedves kis doktorod?
- Archie! Fogytán a türelmem.
- Pedig én még szeretnék csevegni veled. –lépett egészen közel. –Valami megváltozott rajtad. –vizsgálgatott.
- Pár év is lehet nagy idő. Neked is más lett a karaktered. –próbáltam elkerülni, hogy a tudtára kelljen adnom a dolgaim.
- Nem, ez más. –kapta el a nyakam és lejjebb húzta a pólóm.
- Ne. - Az ágyasa lettél annak az alaknak. –vizsgálgatta a harapásnyomokat.
- Nem. Nem lettem senkije. Ezt azért kaptam, mert bekavartam egy üzletébe. –téptem ki a pólómat az ujjai közül.
- Akkor ezért nem lehetett téged elérni. Mert beválasztott a kis családjába. –undorral beszélt Michaelről. - Nem mintha elérhettél volna bárhogyan is. –távolodtam tőle, de követett.
- Egy a doktortól, egy Sowmantól. Most én jövök. –villantotta ki szemfogait.
- Nem!
- Pedig akkor elárulnám mit tudtam meg a drágalátos kis doktorodról. –csillant meg a szeme a közelgő kedvező üzletet kiszimatolva.
- Blöffölsz.
- Miért tennék ilyet? –simította meg az arcom.
- Mert a véremre pályázol.
- Elvehetném könnyedén. Aztán pedig megölném az embered. Nincs tanú, nincs bizonyíték.
- Őt hagyd ki belőle. Semmi köze sincs hozzád és hozzám. –méregettem Archiet gyilkos pillantásokkal. –Különben is azt ígérted mindent elmondasz amit megtudsz.
- Arról nem volt szó, mennyiért.
- Akkor nincs üzlet. Nem érdekelnek a koholmányaid. Így is épp eleget fizetek a vérért. Többet nem szedsz le rólam. A ruhát küld el Rolffal a legközelebbi véradaggal. –fordítottam neki hátat és elindultam Iván, valamint a kijárat felé.
- Szóval lecserélted a függőséged. Milyen érdekes. Át is fogod változtatni? –kérdezte nevetve. –Vagy véletlenül elkapja egy szörny a sötétben. –tette hozzá, és az eddigi hűvösségem egy szempillantás alatt eltűnt, ahogyan a köztünk levő távolság is. A torkánál kaptam el az asztalok közé taszítottam.
- Ha csak meghúzódik a lába, mert belerúg a kavicsba, azt fogom képzelni te szervezted le, hogy ott legyen az a kavics. Akkor pedig lemetszem a fejed. –morogtam az arcába.
- Ezt ha most nyílt fenyegetésnek venném megölnélek! –hűvös nyugalom áradt belőle.
- Pedig veheted annak! Nem fogok szórakozni.
- Kicsi Elinám. Hányszor is vagyok idősebb nálad? –gúnyolódott.
- Mégsem győzted le Bareket!
- Ahogyan te sem.
- De az nem rajta és rajtam múlt. –sziszegtem. Archie oldalra fordította a fejét.
- Látod micsoda vadmacska mellé szegődtél?! –nevette el magát. Nem tudtam parancsolni az ösztöneimnek és rávicsorogtam.
- Vissza az agyarakkal! Különben előbb végig fogod nézni, hogy kivéreztetem, aztán pedig rosszabb sorsra jutsz, mint a drágalátos teremtőd. –morgott egyenesen rám meredve.
Rolf lépett be az ajtón és értetlenül ácsorgott.
- Miss Elina?!
- Kapd el a kölyköt! –utasította a gyermekét a csapos, aki Iván vállára tette a kezét. –Nos mit teszel? –visszahúztam a szemfogaim.
- Nem lesz mindig melletted Rolf.
- Mások is ebben bizakodnak. És most megbocsáss. –intett, hogy felállna.
Felkeltem róla bár legszívesebben csavartam volna a nyakán párat.
- Szóval a ruhádat Rolf mindjárt hozza is. –csettintett, mire a melák elment Iván mellett az irodába. - Ami pedig a híreket illeti. –támasztotta meg az állam, hogy a szemébe nézzek. –Úgy hírlik Bareket annyira tönkre vágtad, hogy visszavonult a világtól egy olyan helyre ahova vámpírok nem képesek behatolni, ha csak nincs náluk egy különleges vér.
- Tündérmesével akarod kiszúrni a szemem?!
- Nos, azóta az öreget nem látta senki. Döntsd el, mit hiszel. –húzott egyet a vállán. –A legközelebbi csomag 2 nap múlva megy. A fizetés pedig egy nappal később esedékes. –hagyott magunkra. A pult mögül visszapillantva furcsa fény csillant meg a tekintetében.
- Pénzéhes dög. –morogtam magamban. Rolf kihozta összecsomagolva a ruhámat.
- Jó színben vagy Miss Elina. –próbálta a maga módján oldani a hangulatot.
- Kösz Rolf. Te is. –veregettem meg a vállát.
- Kérlek látogasd meg máskor is a főnököt. Mostanság nagyon hullámzó a hangulata.
- Nem. –hagytuk ott a helyet a két vámpírral.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése