11. Nagy utazás

Az indulásig gyorsan peregtek a napok, és nem történt semmi rendkívüli. Leszámítva talán azt, hogy amennyit csak tudtam Ivánnal voltam. Furcsa érzések törtek fel bennem, de jól eső révén cseppet sem bántam ezt a fokú emberiesedést. Tény viszont, hogy a vadászat nehezebben ment, mint eddig bármikor az eltelt évek során. Kezdtem inkább visszatérni a régi hosszabb periódusú vérszerzéshez. Először nehezemre esett mivel Iván és Roy közelsége csillapíthatatlan vágyat okozott. Új értelmet nyert számomra, hogy "felfalni a tekintettel". Nem tudtam kikapcsolni magam és ezért azt kellett mondanom, hogy ez egy különc hóbort nálam, szeretem az UV kontaktlencséket, pedig semmi probléma nincs a látásommal. Sőt élesebb, mint bárkié a közvetlen közelemben. De ez emészthetőbb volt, mint ha azzal rukkoltam volna elő, "vámpír vagyok, hello és irdatlanul vágyom a véredre..." Eleinte Iván rám hagyta ezt a dolgot, de gyakran láttam valami apró szomorúságot megcsillanni a tekintetében amikor rám nézett. Most már tudom, hogy miért nem élnek együtt emberek és vámpírok szeretetben, békességben. El sem tudom képzelni, hogy mi történne akkor, ha Iván mondjuk megvágná magát, vagy bármi nagyobb sérülés érné. Ez a tudat hamar ráébresztett arra, kizárt az, hogy együtt éljünk. Hosszú távon megölném akár egy véletlen folytán is. Próbáltam valami értelmes magyarázatot kiötölni neki, mikor boldog arccal érkezett hozzánk a szülei hívását követően.
- A család egyetértett velem abban, hogy érdemes lenne egy albérlőt keresnem a lakásba. –mondta örömittasan azt sugallva megvan a helyem.
- Ez király! Az én őseim tuti nem mennének bele. –örült vele Roy.
- El sem tudom képzelni, hogy miért. –fordultam Roy felé, mert nem volt válaszom Iván számára. Legalább is a jelen körülmények között nem volt publikus.
- Mert megbízhatatlan vagy. –szeletelte fel az általam választott húst. Nos igen, az ominózus Michael történést követve nem hagyott békén míg meg nem beszéltünk pár dolgot. Az egyik a gyorsabb vérpótlásra irányult és mivel nem voltam hajlandó válaszolni, megkerülve kiderítette az orvosuktól. Azóta mást sem eszik, csak vörös húst. Ez pedig egy újabb célzás irányomba, ami szintén nem volt nyerő bármennyire is értékeltem.
- Egyébként összepakoltatok már? –tereltem kissé másfelé a témát.
- Én igen.
- Én még csak Missi cuccait, így fel is rohanok, hogy minden meglegyen még indulás előtt. –tűnt is el Roy. Iván csendben evett, míg én azon törtem a fejem, hogy milyen úton tölthetném fel magam még indulás előtt. A több, mint fél napi repülőút ilyen közelségben bárkivel rendesen megviselhet.
- Neked nem lesz semmi cuccod? –törte meg a csendet és a gondolatot.
- De igen, bár nem nagy csomag. Csak az engedélyek, meg a nagy hajcihő körülötte a problémás. –húztam el a szám.
- Miért, mit hozol magaddal? –érdeklődött kíváncsian.
- Nem akarod tudni. –mosolyogtam titokzatosan, mire csak még inkább felkeltette az érdeklődését a dolog.
- Kérlek. –nézett rám kérlelve és mosolyogva. Nem tagadom, majd lefolytam a székről, olyan aranyos volt a hatalmas kutya tekintetével és ez édes mosolyával.
- Ezt nem lehet egyszerűen elmondani. Mert az általános hit túlságosan is rossz.
- Félre beszélsz és ezt mindketten tudjuk. Szóval?
- Egy saját készítésű speciális kard. –sóhajtottam nagyon.
- Ennyi? –nevette el magát. –Én meg már azt hittem, hogy egy koporsó, vagy a Szent Grál esetleg valami meredek. –felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
- Miért fuvaroznék koporsót?
- Miért utaztatsz kardot?
- Nincs állandó lakcímem, hogy postázgassam és különben is, általában azzal védem meg magam.
- Lehetne állandó lakcímed. –csapott le ismételten az általam került témára. Fel sem tűnt és saját magam alkotta csapdába estem.
- Most megyek. –álltam fel az asztaltól. –A reptéren találkozunk.
- Rendben. –húzta el a száját.
- Mi az? –most viszont én lettem rettentő kíváncsi.
- Csak van egy érzésem, hogy „véletlenül” lekésed a gépet. –nézte a félig üres tányért.
- Sem véletlenül, sem pedig direkt nem fogom. –hajoltam le és csókoltam homlokon. –Ígérem! –mosolyogtam ahogyan ő is, majd magára hagytam az ebédlőben. Muszáj lesz vérhez jutnom, ráadásul nem is kevéshez. Mielőtt kiértem volna a parkolóba el volt döntve, hogy legálisabb úton keresztül oldom meg a kis problémámat. Így buszra szállva egyenesen az üzleti negyed vámpír vérbankjába mentem. Ez a létesítmény afféle könyvtár és kupleráj keveréke. Csak épp könyvek, valamint lányok helyett donorvért adnak a regisztrált tagoknak. Nem nagyon vagyok oda érte, de párszor már kihúzott egy egy ilyen hely a csávából. Érdekes országokat átívelő hálózat ez, amit egy mocskosul gazdag vámpír alkotott meg. Feltűnő, legalább is számomra, hogy a vámpírokon „élősködő” társaink társadalmunk leggazdagabb tagjai. Nos igen, talán gazdasági értelemben ez a legjövedelmezőbb hosszú távra szóló vérszívás ami csak létezhet. Viszont egy centet sem sajnálok tőlük. Talán azért, mert ha kellett én magam is tudtam szerezni, vagy mivel a túlélésemhez nem létfontosságú, így nem értékelem annyira a papír jelentőségét. Az épület kívülről tipikus irodaház volt, mint az összes többi körülötte ahol talán valóban szakszerűen ki is használták a jellegét. A főbejárat szintén nem ütött el az átlagtól. Kényelmes fotelokkal és cserepes növényekkel volt tele a bejárattal szemben pedig a recepció, ahol mindig mosolygós személyzet várta az érkezőket. Talán még a fémdetektor és a marcona őrség sem ütött el egy-egy gazdagabb hely felszereltségétől, így semmi kételkedni valója nem volt a gyanútlan látogatónak. Bár valahol a nulla körül lehet az ártatlan betévedő nézelődők száma.
A mai recepciós szerencsétlenségemre Michael családjának tagjai közül volt. A lány meglepetten meredt rám, sőt, inkább a rémült kifejezés illett volna hozzá.
- Elina! –suttogta körbe pillantva. –Itt van! –tudtam kire is gondol, bár azt nem értettem, hogy Conrád mégis mit kereshetett ezen a helyen.
- Nekem akkor is vér kell! Halaszthatatlan ügy. –a lány sebesen gépelni kezdett, majd egy nagyot sóhajtva intett az egyik őrnek.
- Kérlek kísérd fel a hölgyet a 32-esbe, de a személyzeti liften. –utasította a pasast, mire az értetlenül nézett egy percig. Nem egy penge gondolkodásban, de végtére is nem az eszéért vették fel. Nem szólt semmit, csak megindult, nekem pedig szednem kellett a lábaimat, hogy tartsam az iramot „kedves” kalauzommal. A csizmám idegesítő gyorsasággal kopogott amit az üres folyosó, nem csak felerősített, de vissza is vert. Így lett a pár órája még a „világ legdögösebb csizmijéből” idegesítő dög. Pedig milyen büszke is voltam a fogadtatására, főleg egy bizonyos vélemény miatt.
Bár csupán ketten ácsorogtunk a liftben, mégis zsúfoltnak hatott. Ráadásul az arcszesze annyira betöltötte e levegőt, hogy percekre leblokkolta a szaglásomat. Csak a szobában tért végre vissza, mikor magamra maradtam. A helyiség egy nagyobb méretű hálószobával ért fel, bár a franciaágy helyett egy kanapé és egy dohányzóasztal volt a fő bútorzata. A falon több kép is lógott, valamint itt is temérdek virág mentes cserepes növény ácsorgott, vagy épp lógott a plafonból. Az asztalon várt a belső hálózati számítógép ahol megrendelhető a személyre szabott vércsomag. Két opció létezik, mint az emberi gyorséttermekben. Ha "itt fogyasztod" akkor a saját lábán, ha pedig "elviteles" akkor szobaszervízen keresztül egy csinos aktatáskában. Gyors fizetés után perceken belül érkezett is a kiválasztott termék. Ezért is megy olyan jól a bolt. Gyorsabban végeztem, mint gondoltam volna, így teljesen büszke voltam magara, és már-már a boldogság jelei bukkantak fel bennem, mikor is a liftből kilépve egyenesen Kaiba ütköztem. Ő bezzeg nem volt meglepve, vagy legalább is egy cseppet sem mutatta ki.
- Húzz el, de gyorsan! –villant a tekintete. Jobb érzékelő volt nálam, de én is megéreztem a közelgő veszélyt. Villámként rohantam ki az épületből. Már az utca túloldalán jártam amikor még mindig a kopogó hang visszhangzott a hallban, de meg úsztam Conrádot. Ez pedig az egyik legfontosabb dolog volt jelen helyzetben.
Az utam tovább vitt egyenesen a kardot megőrző bankig. Miután azt is sikeresen felvettem, készen álltam a régi-új életre, és az utazásra egyaránt. Szerencsére sikeresen kiértem a reptérre és könnyedén megbirkóztam a csomagom általános mindig felmerülő gondjaival. Fél óra várakozás után befutott a csapat, de én főleg két, azaz három személyt kerestem a tömegben. Mikor Iván és Roy látótávolságba került a második pénzt adott az elsőnek.
- Mi ez az egész? –néztem érdeklődve.
- Fogadás. –vigyorgott győzelemittasan Iván.
- Mire fogadtatok? –húztam fel a szemöldökömet, de közben mosolyogtam. Egy pillanatba bevillant egy emlék évekkel ezelőtt egy másik reptérről és hasonló szituációról.
- Arra, hogy előbb itt leszünk, mint te. A csajok mindig késnek! –hőbörgött Roy, mire egy hatalmas homlokcsókot kaptam Ivántól.
- A csajok lehet, de a nők pontosak! –ölelt át.
- Ez kedves, de mondtam neked, hogy korábban itt leszek.
- Te kis csaló! –csattant fel Roy. –Kérem vissza a pénzemet!
- Kizárt. Neked is volt infód és nekem is. –vigyorgott Iván. Amíg mi beszélgettünk feltűnt az általunk annyira várt csapat.
Tökéletes színpadias Nick stílusban. Nem hazudtolta meg magát. Begördült a fekete limuzin és természetesen nem ő volt a sofőr. A várakozók 99%-nak leesett az álla. Mondjuk nem jött épp rosszul, mert így biztos volt a lányok helyzete. Nagy piros pont a társamnak! Azaz, hogy volt társamnak.
Nick kisegítette a lányokat akik a sofőr által kiosztott kerekes bőröndjeikkel egyenesen barátaikhoz, barátnőikhez rohantak és hangzavaros élménybeszámoló vette kezdetét. Egyedül egy lány ácsorgott a vámpírral, ő pedig nem volt más, mint Missi. Roy rettentő féltékeny lett, de a büszkeségének hála –és tényleg hálás voltam érte- nem ment oda a pároshoz. Viszont fortyogott a dühtől.
- Az nem?! –nézett rám Iván felismerve a férfit a csarnokból. Bólintottam, majd a fülébe súgtam, hogy: - Beszélnem kell vele, és elbúcsúzni. Aztán jövök is vissza hozzátok. A többieknek egy szót se, hogy ismered. –most ő bólintott én pedig magukra hagytam a két fiút.
- Helló Missi! –zavartam meg a párost a csevegésben.
- Te ki vagy? –nézett rám a lány.
- Roy már nagyon vár rád. Én pedig szeretnék pár szót váltani vele. –pillantottam Nickre.
- Rendben. –fintorgott egy kicsit, de amint megpillantotta Roy bánatos képét ment is hozzá. Egy nagy csókban forrt össze a páros, így már teljessé vált az kép számukra. Újra együtt voltak.
- Köszönöm neked. –néztem fel a laza pasasra aki nemrég még az egyik legfontosabb személy volt a családban számomra.
- Ez volt a feladatom. –húzott egyet a vállán, de látszott rajta, hogy valami nincs rendben.
- Nick. Nem tudsz becsapni, tudod jól.
- A mester ezt neked küldi. –adott át egy levelet. –Nagyon nincs jó hangulatában mióta lerendeződött a lányokkal kapcsolatos ügy.
- Tudom. Tiszteletét tette. -önkéntelenül is belesajdult az a pont ahol feltépte a testem. 
- Nem történt semmi komolyabb baj? –rémült meg kissé. Neki elhittem, ha azt mondta, hogy a villa ura kegyetlen.
- Nem. Igazából nem is értem mi volt az az egész, de most már mindegy is. Búcsúzni jöttem. –mosolyodtunk el mindketten.
- Hát hazatérsz.
- Inkább csak vissza új életet kezdeni.
- Elina…
- Mindent, de mindent köszönök neked. Remek társ voltál, remek barát.
- Hiányozni fogsz! –öleltük át egymást. Ez volt a negyedik alkalom, hogy komolyabb érintkezés volt kettőnk között és elképesztően jól esett. Ritkán érintkeztem vámpírokkal, így el is felejtettem milyen hatással van a másikra az állapotunk. Nick pedig igazán jó állapotban volt. Csak még inkább feltöltött. –Azt hiszem a fiúd minket figyel. –engedett el végül vigyorogva.
- Ő nem a fiúm. –nem tudtam volna leírni, hogy micsoda vagy inkább kicsoda is számomra Iván. Lehet, hogy csak számomra volt bonyolult a képlet, de az is lehet, hogy a valóság sem egyszerű.
- Vigyázz a bőrödre és ne tűnj el nekem! –dőlt neki a kocsinak én pedig visszamentem a váróterembe. Egy utolsó intés, majd becsukódott az ajtó és ezzel búcsút vettem annyi év után az ideiglenes helyemtől.
Amíg vártunk a gépre, rendesen is bemutatkoztam Missinek. Kedves lány benyomását keltette, ezért sem értettem, hogy mehetett bele bármilyen dologba, hogy végül a vámpír úr villájába kötött ki. Nem tűnt olyan típusnak aki bajba keveredne, bár én magamat sem tartottam annak, de mégis sikeresen rám találtak, vagy inkább találnak a problémás helyzetek. Mivel külön foglaltam jegyet, így pár sor eltéréssel ültem tőlük. Ők jól elvoltak az élményekkel és a sok dologgal, én pedig az ablakon kinézve a messzeségbe bámultam órákon át, és gondolkodtam. Sok mindenről kellett merengenem. Kitöltötte a több mint fél napos utazást.