2011. augusztus 17., szerda

19. A Sötétség mélyére

- És most akkor mi lesz?
- Mármint?
- Leülünk teázni, mint az angolok és elmeséled az élettörténeted, hogy okuljak?
- Ha ezt akarod?!
- Dehogy! Csak nem értem mire fel ez a nagy maradjunk kettesben. –járkált fel alá.
- Lenyugodhatnál. –ültem le a kanapéra. Missi olyan volt, mint egy ketrecbe zárt nyugtalan farkas.
- Nem tudok! –nézett rám kétségbeesve.
- De igen, csak akarnod kell.
- Könnyű annak mondani aki már évtizedek óta ebben az egészben él. De Roy undorodik tőlem, hát nem érted Elina?! Talán jobb lett volna meghalnom. –hirtelen elhagyta az ereje és szinte úgy zuhant le mellém.
- Talán igen. Talán nekem sem lett volna szabad újra látnom a napot azután az éjszaka után, de kaptam ezt az esélyt. Ivánt, Meriont, és titeket! Nem megoldás csak úgy berezelni és elfutni. Nehéz lesz?! Baromira. Sokáig tart?! Ez csak tőletek függ. Én hiszem, hogy nem lesz bajotok. –húztam magamhoz, mire a vállamra borult.
- Sírhatnékom van, de egy könnycseppem sem hullik. –szipogta.
- Na igen. Ez az egyik furcsaság bennünk. –ringatóztam, mintha csak Meriont akarnám elaltatni.
- És mi van még? –húzódott közelebb.
- Sok minden van, de nem lehet csak úgy elmesélni. Meg kell élned, és érezned mindent. De most az a legfontosabb, hogy megnyugodj. –Missi sóhajtott egy nagyot. –Jó kislány.
- Mesélsz nekem a sajátodról?
- Mit szeretnél tudni?
- Milyen volt a teremtőddel a viszonyod? És hogyan szólítottad? Tényleg, én milyen névvel illesselek ezután? Anya? Mester? Teremtőm? –nézett fel, mire elmosolyodtam.
- Az Elina tökéletesen megteszi. Mivel a teremtőm nevét nem tudtam meg soha, így doktornak hívtam még ember koromban, és utána is. A kapcsolatunk elég különös volt. Bármit megtettem volna érte, és gyakran jobban kívántam a vérnél az ajkait, vagy teste megérintését. Azt hiszem a vér tehetett az egészről, vagy talán tényleg csak túlságosan vágytam rá. Nem is tudom.
- És ő?
- Ő? Ha tudtam volna legalább a negyedét az érzéseinek, vagy gondolatainak boldog lettem volna. Örök rejtély maradt számomra. Amikor már azt hittem végre elértem őt magát, amikor végre kimutatott valamennyi vonzalmat irántam elszakadtunk egymástól. Többé nem láttam.
- Szerinted velünk is ez lesz? Elvesztelek majd? –nézett fel rám.
- Ha eltűnök is mellőled, nem leszel egyedül. –mosolyogtam rá.
- Nem akarom ezt. Veled akarok lenni örökre. –nyújtózott fel és ajkai az enyémre tapadtak. Lágy, simogató csókot váltottunk. Megrészegített a vágy ami áradt belőle. Vajon ilyen voltam én is akkor? Ezt kellett átélnie a doktornak nap, mint nap?
- Ezt csak a véred akarja Missi. A szíved a családodé, ahogyan az enyém Iváné.
- Nem csak az övék! –ült fel. –A tiéd is most már.
- El fog ez múlni. –hazudtam. Igazából, egyszerűen bele kell törődni, úgy nem fáj tovább annyira a hiány. A vérrel a teremtéssel magamból adtam Missinek egy darabot. És ez a darab örökre utánam vágyik, ahogyan bennem is a doktor vére. Egy-egy kóbor pillanatban mindig utána kutat.
- Nem. Lehetetlen. –csókolt meg ismételten. Közel álltam hozzá, hogy ne állítsam le. Magamat láttam benne. A reszkető vágytól izzó tekintete elszorította a szívem. Hogy képes Archie megannyi gyermeket teremteni?! Felfoghatatlan.
- Missi. Most ez még mind új és különös neked. Higgy nekem, minden visszatér a régi kerékvágásba. –határozottan eltoltam magamtól, bár sejtettem miként is érintheti ez a lépés. A csalódottság ott fénylett a tekintetében, én pedig egy utolsó aljas szemétládának éreztem magam. Ezt tettem én is veled? Mégis jóságos voltál velem mindvégig.
- Te nem érzed?! Te nem vágyódsz a vérem után? –nagyra nyílt értetlen tekintete láttán inkább a B terv mellett döntöttem.
- A véremből kapsz. Aztán elmegyünk innen. Rendben? –Bólintott. Nem tudom, hogy miért tettem amit, de kigomboltam az inget és azt a pontot kínáltam fel Missinek ahol már két vámpír is megharapott. Ő persze mint a jó gyermek szót is fogadott. Hosszas percekig egy tincsével játszottam míg ő jó időre feltöltötte magát. Mikor végül a szemembe nézett akkor tudatosult, hogy teremtettem egy vámpírt. Az ajkán vöröslő vérem ólomnyi súlyként zuhant hirtelen rám. Nem tudom mi vagyok igazán és honnan származom képletesen szólva, de most már felelősséggel tartozom érte is.
- Két lehetőséged van. Vagy vadászol, vagy bevállalod a másik utat. –töröltem le a szájáról a saját véremet.
- Mi a másik?
- Most, hogy már az emberek vért adnak, nem szorulunk csak vadászatra. Én Archietól veszem és Meriont is próbálom rászoktatni. Egy próbát neked is megérne, persze csak ha akarod. Ha nem, megtanítalak pár praktikára.
- És mi van Ivánnal?
- Mi van vele? –kérdeztem vissza homlokráncolva.
- Belőle nem szoktál táplálkozni?
- De igen. Ám azoknak az alkalmaknak megvan a saját különös varázsuk.
- Varázs?
- Tudod, legtöbbször akkor esik meg amikor együtt vagyunk.
- De ti folyton együtt vagytok!
- Együtt, együtt! Akkor… tudod. Ne kelljen kimondanom! –próbáltam rávezetni, de nem nagyon ment. Végül mégis rájött.
- Szeretkezés közben? –kiáltott fel döbbenten.
- Igen.
- Nekem is meg kell harapnom Royt?
- Kell? Dehogy! Missi, semmi sem kötelező. Leszámítva a vérivást. Én azért teszem, mert akarom. Iván pedig nem bánja. –legalább is remélem, teszem hozzá magamban.
- Jah. Jó. Már azt hittem le kell mondanom a szexről is mert Roy tuti nem hagyná megharapni magát. –nevetett fel megkönnyebbülten.
- Eljöhet még az a nap is. Sosem lehet tudni. –mosolygok, majd felállok. –Biztos, hogy megnyugodtál? –húzom fel őt is.
- Még nem teljesen. –szusszan egy nagyot. Ahogy végigsiklik a tekintetem bőrén, látom a még emberi pírt, és a hívogató ereket. A hirtelen jött érzelemlöket elvette a józan eszem. Egy fél pillanatra a saját ajkamba haraptam, de nem állított le. A következő pillanatban pedig már a falhoz szorítva követelőzve csókoltam Missit. A hevesség hatására sikeresen felsértettük az ő ajkait is, így a keveredő vérünk íze elhomályosította az épp elménket. Missi belekapaszkodott a nadrágomba és a kanapéig húzott magával. Közben folyamatos csatát vívtak a nyelveink. A díványnál egyszerűen kibillentett az egyensúlyomból és mindketten a díszpárnák közé zuhantunk. Ajkai egyből vándorútra indultak, miközben tovább gombolta az ingemet. Én pedig a nadrágja alá benyúlva megmarkoltam a hátsóját. Ahogy a szemfogával megkarcolta a mellbimbómat önkéntelenül is felmordultam. Ez meglepte és mosolyra is fakasztotta egyszerre. Bátorításnak vette, így masszírozni és csókolgatni kezdte mindkét mellem, míg kemények nem lettek. A kezeim felsiklottak derekán át felsője alá, hogy megszabadítsam csipkés, rózsás melltartójától, majd kibújtassam felsőjéből. Meg sem érinthettem, mert csak azzal volt elfoglalva, hogy minél nagyobb területet hódítson meg magának belőlem. Kezei sebesen és ügyesen szabadítottak meg a nadrágtól, miközben még nyelve a hasfalamat szántotta. Majd a kanapé elé térdelve az egyetlen ruhadarabon át ami rajtam maradt csókolt meg ott, ahol eddig még nő sosem. Ívesen kiemelkedtem a heverőből az érzés hatására. Missi tudta jól, hogy mi az amire ő beindul, és nem volt nagy különbség ezen a téren köztünk. Élveztem ujjai és nyelve kényeztetését, Ajkai puhaságát, a haja csiklandós simogatását, de az élvezet mellett adni is akartam neki. Viszonozni a kellemes pillanatokat, melyek a gyönyör közelébe vittek. Megfogtam a vállát és felhúztam, hogy megcsókolhassam. Felültem, magamhoz öleltem, majd megharaptam kissé megkeményedett mellbimbóját. Édes hangon nyögött fel, mosolyra fakasztott. Elpirult kissé a cselekedetemre, ettől csak még inkább kívántam. A nadrágjába nyúlva simítottam végig a lába között. Meglepő volt rájönni, hogy mennyire vágyik rám. Ennyitől máris összerezzent. Feloldozást és gyönyört akartam okozni neki. Apró csókokkal haladtam végig teste vonalán, miközben a két oldalát cirógatva ingereltem. Többször felkuncogott, amikor csikisebb pontot érintettem. Nadrágját őrjítő lassúsággal húztam le róla. Minden felszabaduló centire csókot nyomva. Halk zihálása tudatta velem, hogy jó úton járok. Előbb nyelvem, majd ujjam fedezte fel legérzékibb pontját, hogy aztán még tovább fokozhassam az élvezetét. Ő pedig átadta magát a gyönyörnek és nekem, hogy a térdemre ültetve játszhassunk tovább. A ringatózó mozgásban összeölelkezve csókolóztunk percekig. Majd ujjaim ismételten megkeresték az utat a gyönyör birodalmába és miközben nyakát csókoltam Missit el is érte az áhított élvezet. Éreztem ahogy előbb megfeszült, majd az orgazmus hullámát követve lustán elernyedtek izmai. Hozzám simult ahogy összebújva elnyújtóztunk a párnák között.
- Ha ezt a fiúk látnák. –mosolygott a kulcscsontomat cirógatva.
- Van egy olyan érzésem, hogy lenne pár hozzáfűznivalójuk. –kuncogtunk mindketten.
- És most hogyan tovább? –ez a kérdés kitépett a kötelék okozta kellemes világból a valóságba.
- Le kell rendeznünk ezt a Delton dolgot. És gondolom az elsővel is szembe kell szállnunk. –sóhajtottam gondterhelten.
- De nem lesz bajunk?! Ugye nem esik senkinek komolyabb baja?!
- Nem tudom Missi. Elképzelésem sincs az elsőről, vagy a hatalmáról. –igazából volt, de az olyan afféle elképzelt látvány. Az erejét nem szívesen mértem volna fel, ha nem adódik ez a helyzet. Bár most sem szívesen teszem ki se magam, se az ismerőseimet ennek az egésznek.
- Akkor ne menjünk. –vágta rá határozottan.
- Mi?!
- Senki nem kötelezhet, hogy a halálba sétálj, ha nem akarsz.
- Ebben a világban sajnos nem így megy. Ha nem lépünk most, Delton, vagy az a Nu akárki fog. És sok embernek eshet baja. Nem sajnálok mást, csak ha olyan sérül meg akit nem tudunk menteni. Ez nem egy könnyed kis csetepaté lesz. Ez háború. Vagy nyerünk, vagy meghalunk, ha teszünk valamit is, ha nem.
- Én követlek téged. –simított ki az arcomból egy tincset, majd lágyan, nagyon lágyan csókolt meg. –Bármekkora őrültségbe is vágsz teremtőm.
- Ha úgy hozza az élet elengedlek majd. Tudom, hogy megállod a helyed. –ültem fel. –Neked hála sok minden tisztább, mint eddig bármikor. –mosolyogtam rá.
- De mégsem hagyod őket.
- Nem tehetem. –kezdtem el öltözni. –Nekem oda kell mennem. De ti elmehettek. Csak egy szavadba kerül és szabad leszel.
- Hogy lennénk barátok, testvérek, sógornők aztán? Hogy néznék a tükörbe, ha hagynám mindezt?
- Könnyedén. Csak tovább kell lépni, ilyen egyszerű.
- Azt lesheted! És ez lesz a két fiú válasza is! –csattant fel duzzogva. –Nem csak neked van leszámolnivalód vele.
- Az már a ti döntésetek. –vártam, hogy felöltözzön.
- Hova? És mivel jutunk el?
- Kövess. Futunk egy kicsit. –vigyorodtam el, és az ablak felé rohanva azt kitörve jutottam ki. Meg sem torpanva futottam a fák felé. Missi mint ahogy mondta is egyből követett. Perceken belül megértette miben más az életünk. Miben több. Máris élvezte a rohanást mialatt átszeltük a várost, egyenesen Archie kocsmája felé.
A többiek mind ott voltak. Még a gyerkőcök is ami meglepett.
- Tudom, de nem tudtuk sehova sem tenni őket! –válaszolta meg Iván a fel nem tett kérdésemet.
- Így necces lesz. –tereltem be Missit magam előtt.
- Ez király volt! –szökdécselt felpörögve és vidáman, míg meg nem látta Royt és Alexet.
- Jól vagy? –ismertem már jól ezt a hangszint. Roy hirtelen olyan lett, mint a fogadott fivére. Várjunk! Roynak nem lenne szabad itt lennie.
- Iván?! –meredtem a két srácra.
- Egy perc. Maradj itt szépen kicsim. –ültette fel a pultra Meriont, hogy félre tudjunk húzódni.
- Mit csináltál? –szegeztem neki a kérdést, de élesebb lett, mint ahogy szántam.
- Semmit! –védekezett értetlenül.
- Eddig fel sem tűnt, de mit tettél vele? –intettem Roy felé aki Missivel társalgott.
- Csak magamhoz öleltem és kinyitotta a szemét, mint a madár. –kiabált suttogva és felháborodottan. –Egyébként pedig te harapdáltad össze-vissza Missit, hogy legyen veled valaki aki olyan, mint te!
- Igazán?! Én csak próbáltam menteni amíg te lemerevedve álltál a nő mellett!
- O, bocsáss meg, hogy nem vagyok hozzászokva az öldökléshez! Tudod az embereknek nem ez az elintézési mód!
- De te nem is vagy ember! –most már kiabáltunk egymással és mindenki minket figyelt.
- Srácok, nem most kellene…
- Kussolj! –üvöltöttünk egyszerre Archiera.
- Oké. Kér valaki egy italt?
- Egy kis vér jól jönne. Már ha szabad. –nézett Royra, aki megfogta a kezét.
- A kisasszonynak vért, én meg egy sört kérek!
- Nem derült volna ki, ha nem rabolod el a lányomat és viszed el annak a görények!
- O, szóval az én hibám, hogy az állítólagos apám a tudtomon kívül irányít. De én legalább nem önként futok és dobok el mindent egy halott csókáért.
- A Doktort hagyd ki ebből!
- Miért? Mintha nem az imádatod zúdította volna a nyakunkba ezt a szart! Ha eldobod azt a könyvet, békés életünk lehetett volna.
- Békés?!
- Igen.
- Ha nincs az a könyv kisgyerekként kitöröm a nyakad ahelyett, hogy megsajnállak.
- Megsajnáltál? Egy rohadt köszönömöm sem nyögtél ki ennyi év alatt! Pedig az életemet ajánlottam fel akkor neked. Te pedig otthagytál, hogy aztán mindenki bolondnak tartson.
- De legalább éltél!
- Jah, kösz.
- Bent kellett volna maradnod a házban, akkor nem történt volna semmi!
- Gyerek voltam! Ne legyek már ezért is hibás! Azt a hétszázát. –hagyott ott.
- Ez aztán a férfias megjegyzés!
- Nyald ki a seggem! –szólt vissza.
- Nyald ki te! –kiáltok utána, de ránk vágta az ajtót.
- Hát ez elment. –nézett az ajtóra Roy.
- Kissé túlzásba vitted! –meredt rám Archie.
- Nyald ki te is! –dőltem neki az asztalnak elgyötörten. –Mit tettem. –döbbentem le, mikor kinyílt az ajtó.
- Még mindig csak egy defektes kölyök vagyok. –mosolygott rám bánatosan. Ellöktem magamat az asztaltól és a nyakába ugrottam.
- Sajnálom! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! –csókoltam meg újra és újra.
- Én is sajnálom Szerelmem. –ölelt magához. –Hülye voltam.
- Nem, én voltam.
- Össze ne vesszetek ezen is. –vihogott Missi.
- Ez az egész hormonális cucc még mindig kihat rám. –csókoltam meg ismét, mire végül letett.
- Ne szabadkozz, túlságosan felhúztam magam ma este. –húzta el a száját.
- Most, hogy happység van, meg cukiság találjuk ki hogyan is tovább. –dőlt előre a pulton Archie.
- Delton a naplót akarja.
- Merionnal és az erőmmel együtt. –egészített ki.
- A napló viszont elvezethet az elsőhöz. Ahova nyilván Delton is igyekszik.
- Szóval akkor megyünk a naplóért?
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Nem engedem, hogy bárkinek még egyszer akárcsak a körme letörjön emiatt az ügy miatt. Egyedül megyek.
- Nem! Megmondtam követlek teremtőm. –hajolt meg Missi, ahogy Archie gyermekeitől látta.
- Ahogyan Engem sem. Végtére is az én apámról van szó!
- Én meg szétrúgnám Justine seggét! –állt fel Roy is.
- Én meg megyek, mert az első is benne van. –rántott egyet a vállán Archie.
- Srácok. –mosolyogtam, mire Merion felnevetett és egy nagy puszit nyomott Alex arcára.
- De velük mi lesz?
- Felesküdtünk Elina kisasszony! Én megvédem a kis úrnőt, és az úrfit. –lépett elő a faltól Rolf.
- Rolf. –fogtam meg a karját.
- Bízz bennem kisasszony! Az életem árán is védelmezem őket.
- Rendben. –fogadta el Iván.
- Akkor vezessen minket hölgyem. –vigyorgott Archie rám.
- Ha ezt csinálod, nem mész sehova! –szűkültek össze a szemeim.
Végül persze nagy nehezen elindultunk magunk mögött hagyva Rolfot és a gyerekeket. Négyen Iván kocsijával mentünk, Archie pedig szorosan mögöttünk motorral. Én vezettem, Missi mellettem a két pasi pedig hátul. Senki nem szólt egy szót sem ahogy száguldottunk a főúton. Talán gondolkoztak, vagy csak nem akarták megtörni a csendet. Nem tudom, de jobb volt, mint cseverészni. Végtére is miről beszélhettünk volna?! Nem vagyunk angolok, hogy az időjárásról társalogjunk. Bár a gyülekező fekete felhők okot adtak volna pár megjegyzésre. Végül sokkal gyorsabban megérkeztünk, mint legutóbb. Egészen a kis házig hajtottam, nem érdekelt, hogy lakik e ott valaki. Most akár élő, akár holt átgázolok rajta, hogy elkaphassam a fejeseket.
- Hű, micsoda egy ócska ház. –vette le bukósisakját Archie.
- Az otthonom. –oda sem néztem, csak bemasíroztam az erdőbe.
- Volt. –tette hozzá Iván és követett.
- Micsoda érzékeny egy csaj. –gúnyolódott miközben nekidőlt a kocsinak. –Remélem nem hasonlítasz majd ilyen szempontból anyucira! –kacsintott Missire, mire Roy haragos pillantásokkal szállt ki.
Az erdő még mindig ismerős volt kissé, bár nem kinézetre, hisz az évtizedek során teljesen átváltozott. De a kisugárzása még mindig olyan volt, mint azon a hajnalon.
- Már nincs messze. –gyorsítottam a lépteimen, Iván egy hajszállal sem maradt le. Úgy látszik van abban valami amit Delton mondott. Felébredt az igazi természete.
Végre elérkeztünk arra a bizonyos tisztásra a nagy fához ami az erdővel ellentétben semmit sem változott. Talán a könyv hatása volt, de az is lehet, hogy csak túl sokat képzelek egyszerű dolgokba. Végtére is már akkor is öreg volt, amikor elrejtette a doktor a gyökerei közé a naplót.
- Ez az? –állt meg mellettem Iván. Csak bólintottam és álltam. –És most?!
- Egy perc. –kértem egy kis időt. Néha a legnagyobb gond az emlékezet. Megannyi kósza és rég elvetett gondolat csapott le ismételten rám ezen a helyen. Éreztem a bőröm alatt zubogó véremben, hogy még mindig húz magához. Még mindig vágyom a teremtőm után.
- Elina.
- Ne sürgess már! –csattantam fel, pedig tudtam jól, hogy igaza van. Nem érünk rá itt játszogatni. Végül egy nagy sóhajtással a fa elé térdeltem, hogy vaskos gyökerei között kutatva keressem elő a naplót. Ivánnak fel sem tűnt, hogy visszatartja a lélegzetét, de én félig őt figyeltem. Rövid tapogatózás után ráakadtam a foszladozó anyagra amibe el volt rejtve a könyvecske. A lélegzetem elakadt, mikor megfogtam.
- Ez volna az? –kérdezte, miután alaposan szemügyre vettük a pókhálós rongyba csomagolt kopott könyvet. Iván hangja mérhetetlen hitetlenkedésről árulkodott.
- Sok baj forrása. –törölgettem meg, hátha akkor jobb állapotba hozhatom.
- És mi van benne? –nyúlt feléje, hogy kinyithassa, de elhúztam előle. –Most mi van?! Jaj, ne mond már, hogy nem érhetek hozzá csak azért mert ez az ő cucca?! –a hangjából áradt a megbántottság.
- Nem azért.
- Elina!
- Tényleg! –önkéntelenül is magamhoz öleltem. Éreztem a doktort rajta még ennyi év után is. Ő érintette utoljára a lapjait. A szívem vad táncot kezdett el járni a mellkasomban.
- Akkor engedd, hogy megnézhessem. –határozottan mérges volt, csak azt nem tudom, hogy rám, vagy esetleg a láthatatlan árnyra amit a doktor jelképezett kettőnk között.
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert… -mert megtiltotta! ezt kellett volna mondanom, de akkor csak Ivánban forgatnám meg azt a bizonyos tőrt.
- Mert nem a te szemednek szánták! –szólt közbe Archie. Vívódásunk közepette fel sem tűnt, hogy követett minket.
- De gondolom te azért belenéznél.
- Ami azt illeti bármennyire is érdekel a sors, tudom hol a helyem. –mosolygott cinikusan.
- Akkor miért is vagy itt? –pillantottam rá a szemem sarkából.
- Azért hölgyem, hogy siettessem a sorsunk kerekét. Megvan a napló, ideje hát tovább folytatnunk az utunk.
- Te mindig ilyen arrogáns vagy?!
- Te meg mindig beleszólsz a felnőttek dolgába fiú?!
- Az, hogy mikor éltél semmit sem jelent. Már rég a régészek raktárában lenne a helyed!
- Elég. –szóltam közbe. Archie színpadiasan meghajolt, és otthagyott minket.
- Seggfej.
- Te sem vagy épp a legkedvesebb. –néztem rá, de értetlen arcot vágott.
- Nekem is abban a raktárban lenne már a helyem.
- Nem. Neked itt a helyed. Rád nem vonatkozott.
- Honnan tudod, hogy rá sem?! Lehet, hogy épp az a feladata, hogy eljöjjön és idegesítsen minket.
- Lehet.
- Kiderülhetne, ha használnánk.
- De nem fogjuk?! –nem tudtam eldönteni, hogy kérdés, vagy kijelentés volt e a részéről.
- Nem volt jó, mikor legutóbb is kíváncsi voltam. –indultam el, de a napló, mintha önálló akarattal rendelkezett volna kihullott a kezemből. Ahogyan felvettem véletlenül, de megakadt a szemem pár ismerős neven.
- Mi a baj?! –fordult vissza Iván mikor feltűnt neki, hogy megtorpantam.
Nem bírtam elszakadni a soroktól, csak olvastam és olvastam. A szemem előtt pedig megelevenedett egy férfi, ki vértől vöröslő ujjakkal szorította a doktor torkát. A családom pedig ketrecek mögött hevert eszméletlenül.
- Nuada. –mondtam ki remegve a nevet, mikor a lap alján abbamaradt az írás.
- Mi az?! Mit láttál? Válaszolj?! –Iván már mellettem állt és kissé rázogatva próbált észhez téríteni.
- Nem jöhettek oda velem! –lassan fókuszáltam rá, a gondolataim sokáig a véres kezeken jártak.
- Nem hagyunk magadra! –csendben álltunk, míg végül sikerült teljesen visszatérnem a jelenbe.
- Gyerünk a kocsihoz! –elszánt lettem, hogy itt és most elválunk. Vámpír vámpír ellen, ártatlanokat pedig nem keverek bele. Archie ha akar jöhet, felette nincs okom dönteni, de a családomat nem hagyom a vesztébe rohanni.
- Csak, hogy végre visszaértetek! –vigyorgott a férfi, de az arcom láttán most először fagyott meg a mosolya. –Hűha…
- Mi történt? –lépett el Roy és Missi a kocsitól.
- Ti most szépen hazamentek! –néztem rájuk.
- Mi?! Nem! Kizárt!
- Én teremtettelek! Ne vitatkozz! –mordultam rá. Megdöbbent arcát látva kaptam észbe.
- Hogy beszélsz velük?! –állt mellém Iván.
- Ahogy kell, hogy végre észhez térjenek! Az első ellen indulok harcba, kell aki túléli. Kell aki felneveli a gyerekeket. Kell aki tovább viszi a vérem. –néztem a lányra.
- Nem hagyunk egyedül a vesztedbe rohanni. –próbálkoztak még mindig.
- Mit láttál? –szólt fennhangon a csapos. –Ugye emiatt változott meg a képlet. –mosolygott, mint aki a titkok titkát fedezte fel.
- Halált, és bukást. Épp ezért nem fogom hagyni, hogy belesétáljatok ebbe.
- És arra nem gondoltál, hogy épp emiatt lesz az a végkimenet? –összeráncolt szemöldökkel meredtem Ivánra. Ezzel megfogott, tudta jól, így folytatta. –Végtére is, ha nem együtt vagyunk, akkor elkaphatnak minket. Elina, csak együtt vagyunk olyan erősek, mint amilyenek. És hallottad Deltont. Kellünk neki, mind. Szerinted hagyni fogja, hogy csak úgy hazamenjünk és tévézzünk?! –erre már nem volt mit mondanom.
- És úgy fest leverték a forradalmad. –ült fel a motorjára a csapos. –Akkor talán indulhatnánk is tovább, nem?!
- És mégis merre induljunk nagyokos?!
- Ő tudni fogja. –intett Iván felé.
- Én?! –hirtelen minden szempár feléje irányult.
- Eh… Ki is a te apád?! Delton, és ki tudja az utat?! Delton. És kinek a naplója van nálatok?! Pontosan. Benne kell lennie a térképnek, szóval add át szépen a kedves szerelmednek és induljunk.
Így is lett, ráadásul bármilyen meglepő volt Archienak igaza lett. Iván kezében egészen másként viselkedett a napló. A borító utáni üres lapok megelevenedtek. Szinte a papírból folyt elő a tinta amelyik megrajzolt egy réges régi térképet. Mindketten elöl ültünk, én vezettem, mert a többieknek fogalmuk sem volt az eligazodás terén. Roy és Missi a vidéket nézték és biztos ami biztos alapon feljegyezték a mai modern útvonalat. Archie szorosan a nyomunkban volt, bár a forgalom mérete miatt cseppet sem kellett aggódni. Órákon át haladtunk az üres utakon mikor is végre szembe jött egy-egy kopott teherautó, vagy mézga, esetleg traktor. A táj azonban gyönyörű is lehetett volna, ha akad egy felhőtlen pillanatunk a megcsodálásában. Azonban feltehetően mindenki az elkövetkezendő dolgokon töprengett. Már kissé bántam, hogy felfestettem a jövő egy lehetséges ám rettenetes kimenetelét. Több alkalommal visszakúszott még a kép a fejembe, de szerencsére sikerült időről időre sikerült elfelejtenem. Úgy döntöttem a most-ra koncentrálok, valamint arra, hogy haza fogok juttatni mindenkit. Ez előbb fogadalom lett, később pedig ígéret. Ekkor már letértünk az utolsó aszfaltozott útról is, hogy helyette földutakon, és kitaposott ösvényeken át csökkentsük a távolságot magunk és a mumussá vált ellenfelek között.
- Lassan oda kellene már érnünk. Nincs több lap. –mutatta a naplót. Érdekes, hogy most már nem érdekli a folytatás, vagy épp a többi írás. Ezen egy pillanatra mosolyognom kellett.
- Látni fogjuk a célt. Ha csak egy kicsit is hasonlít Delton villájára, akkor nem téveszthetjük el.
- Igaz.
- Talán annál a hegynél lesz valami jelzés. –nyúlt előre kettőnk között Roy. Egy hatalmas fenyőerdővel borított hegy tűnt fel a távolban. Mélyen magamban éreztem a vágyat, hogy mezítláb végigrohanjam többször is és felfedezzem a legmagasabb oromtól a legelrejtettebb szurdokig. Összerezzentek az izmaim.
- Itt lesz.
- Honnan tudod?!
- Te is érzed Missi? –pillantottam bele a tükörbe, a lány csukott szemmel csak bólintani tudott.
- Mit?!
- Az erőt és a vadságot. Ha én lennék az első ide építeném az erődítményem. főleg, hogy egy boszorkány fia, és az erdő közepén született.
- Tényleg a történet. Elmesélnéd?! –eleget tettem Iván kérésének és elmeséltem azt amit tudok. Ogmios és Morgana szenvedélyéről, a megfogant gyermekről, amit ma már tudunk, hogy az asszony ikreket hozott a világra. Beszéltem Nuadáról a férfiról, kinek sorsa születése előtt megpecsételődött, s ki beleszeretett az ifjú leányba kinek még a nevét sem tudta. Elmondtam mindent amit hallottam a doktortól, vagy Deltontól.
- De ez nem magyarázza meg, hogyan lett belőle vérszívó.
- Nem.
- Szerintem valami történt a csajjal és bekattant a pasas. A vérengzés pedig kannibalizmussá változott. A halottak pedig életre keltek és így születtek meg a vámpírok. –vázolta fel elméletét Roy. Nem bírtam ki elnevettem magam.
- Bocsáss meg, de egy kicsit túl modern vázlata volt ez egy régi-régi mesének. –mentegetőztem, erre persze Roy is vigyorgott. –De semmiképp sem rossz elgondolás. –tettem hozzá elismerően.
Ahogy közeledtünk az út egyre jobb lett, és végül megpillantottunk egy hatalmas bejáratot a hegy gyomrába. Az út egyenesen a barlang bejáratához vezetett ahol leparkoltam. Archie mellénk állt a motorral. Bukósisakja rejtekében széles vigyor lapult meg, ezt a szemein láttam. Boldogság?! A kaland utáni vágy?! Nem tudtam volna biztosra mondani, de egy biztos. Bármilyen madarat megfogott volna ebben a pillanatban, ez pedig nem tetszett éppenséggel. Mielőtt azonban megfordulhatott volna a fejünkben az a gondolat, hogy kiszálljunk furcsa érzés fogott el.
- Valaki figyel minket. –pillantottam körbe.
- Ki?
- Nem tudom.
- Többen is vannak. –csatlakozott a pásztázáshoz Missi. Ekkor valahol a hegyen egy ritka hang csendült fel.
- Farkasok?! –meredtünk a hang irányába.
- Az őrzővédő szolgálat észrevett minket. –csukta le a sisakrostélyt Archie és egyenesen a barlangba hajtott. A visszapillantó tükörben feltűnt pár hatalmas méretű kutyának nem épp nevezhető állat. Követtem a vámpír példáját és csak úgy száguldott az autó a sötét járatokon át. A farkasok lemaradtak. Talán nem jöhetnek tovább, vagy nem is akarnak. Ez egyenlőre mellékes volt, mikor megpillantottuk az igazi bejáratot. Egy különös jelekkel díszített, igazán impozáns kaput világítottak be a fényszórók. A felülete úgy csillogott, mintha megannyi gyémántból illesztették volna össze. Csak reménykedni mertem, hogy nem ez a valóság, mert könnyedén kívül maradhatunk ha igen. Nem volt más, mint előre, így hátrahagytuk az autót és felfedeztük a bejáratot. Ősi szimbólumok díszítették mélyen az anyagba vésve. Fémnek tűnt, de egy fémet sem ismerek ami így csillogna magától. Ahogy megérintettük könnyedén kinyílt minden hang nélkül. Vagy ez a világ legfurcsább kapuja, vagy már vártak minket. A vezetésemmel átléptük az ellenség egy újabb szintjét. Archie hátra maradt Missivel. Roy és Iván pedig mögöttem lépdelt a szinte élő talajon. Úgy éreztük, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Folyosó folyosót követett, ahol a falak valamilyen módon fényt sugároztak akár megannyi szentjánosbogár. Csendben haladtunk, hogy a legkisebb neszt is észlelhessük a baj előtt. Ám semmi sem történt. A falakba üregeket vájt valami, vagy valaki, de egyik sem volt túl nagy, viszont az egyiknél különös érzés fogott el. Egy igazi elágazást sem találtunk ami jót jelentett, ha éppenséggel menekülnünk kellene az ellenség fészkéből. Valahol felettünk ismét felvonyított egy farkas, amit lemaradva társai követtek. Úgy fest mégsem voltunk túlságosan mélyen, de a levegő párás volt, nyirkos és hűvös. Akár egy igazi barlang mélye. A járat lassacskán szélesedni kezdett, míg végül egy hatalmas csarnokhoz nem értünk. A mennyezet talán a hegy teteéig is ért, fénylő kövek tüskéi tűzdelte tele és világította be az egészet. Világosabb volt, mint a felszínen. A levegő pedig tisztább a legjobb erdőénél. Kellett egy kis idő, míg az agyunk felfogta a látványt. Ekkor tűnt fel a terem két felében magasló márványkeménységű, hatalmas alak.
- A Legnagyobb Úr, és Úrnő élethű mása. –hangzott egy ismerősen csengő hang.
- Ogmios és Morgana. –reagálta le Archie, de engem a hang jobban érdekelt, a köveknél. Egész testemben megremegtem és felvillanyozódtam. Csak egyvalami hatott így rám réges régen.
- Doktor. –ahogyan kiejtettem ezt az egyetlen szót, a hangom is remegett.
- Jöjj közelebb gyermekem. –az ereje úgy söpört végig rajtam, mint a legtajtékosabb folyó, mi kiszabadult a gát fogságából. Iván megfogta a kezem, mielőtt egy lépést is tehettem volna. Belőle is áradt valami kimondhatatlan. A két erő összecsapott bennem, majdnem a földre taszítva.
- Lépj elő, ha van még bőr a képeden! –Iván hangja parancsoló volt, és felséges. Nem értettem miért, vagy mitől lehet. Az árny feljebb kúszott az istent ábrázoló szobor lábánál. Olyan volt, mint egy kósza rém kép, egy testetlen lélek. A fejemben hallottam hívó szavát.
- Jöjj gyermekem, jöjj közelebb. Gyere hozzám Elina…
- Elég! Fejezd be! –fordítottam el az arcom, de az árny még tovább kúszott. A doktor nem volt ott, de éreztem. Az ereje, a vére tombolt bennem. Hirtelen ismételten a mesterem, s gazdám lett. Ám rá kellett ébrednem, hogy ez nem valóság. Így hát kiszabadultam Iván kezének szorításából és a szoba közepére léptem. Az árnyék lassan körül ölelt, míg végül el nem takart teljesen a világ elől.
- Hát hallod még a hangom?! Érzed még a lényem. –a doktor hangja megkönnyebbült volt és talán még boldog is egy pillanatra. Ám hirtelen éles sikoltás rázta meg a néma csendet. Eltűnt, és vele együtt minden hatás. Ott álltam a két hatalmas szobor vádló tekintetének kereszttüzében. A másik irányból valaki nevetett, valaki pedig tapsolt. A nevetés már ismerős volt, de nem épp jóleső vagy örömmel látott személyhez tartozott. Delton ott ült az egyik magas támlájú díszes székben. Trón is lehetett volna, de akkor egy becstelen és aljas ember lenne trónon. Mögötte állt Justine, megtörve kissé, de mégis kitartóan, pedig a sérülés amit szerzett nem volt könnyű elviselni. Éreztem a kezdeti fertőzés szagát ahogyan rápillantottam. A másik székben egy kissé más stílusú ember ült. Hozzá képest Delton túl modern volt az öltöny nadrágjában, és mellényében. Ez a férfi csak egy nadrágot és a hozzá tartozó díszes címerrel hímzett övet viselt, amiből az anyag a földet súrolta. Bizonyára ő lehet az első, Nuada. Ám valaki még hiányzott a tökéletes idillből. A kapocs, ki összeköti a múlt és jelen szörnyetegeit.
- Oh, az unokámat hol hagytátok? –nyújtotta ki a kezét Iván felé. –Gyere, bemutatlak a bácsikádnak. –szólította meg, mire az Ivánból áramló erőhöz hasonlót éreztem, csak sokkalta tisztábban. Iván elfordította a fejét, de megroggyant a lába.
- Csatlakozz a családodhoz. –Delton hangja olyan volt, mint a kígyó mérge. Egyenesen az idegekbe hatol és végez a szabad akarattal. Nuada némán figyelt összekulcsolt kézfejei felett. A tekintete nem ért el hozzánk. Valami láthatatlant kémlelt, valamit amit csak ő érezhetett. Amíg ezen töprengtem Delton továbbra is hívogatta Ivánt. Nem tudom mit tehetett vele, de ahogy rá pillantottam összeugrott a gyomrom. A szerelmem küzdött, de vesztésre állt egy néma csatában, mit senki sem vívhatott meg helyette. Végül üressé vált a tekintete és átnézve rajtunk az apja mellé állt. Roy követte tettében.
- Okos fiú. –paskolta meg a vállát. Nuada végigmérte a két fiút és gúnyos fintor jelent meg az arcán.
- Ti emberek, meg a házi kedvenceitek. –a hangja dörgés volt Delton sikamlós modorához képest.
- Ha már házi kedvencekről van szó kedves fivérem. Hol vannak a kutyáid?! –a méreg ott volt minden szavában, ám érezhetően hűvös volt a kettejük hangneme mikor egymáshoz szóltak. Ikrek, mégis különbözőek, ráadásul gyűlölik egymást. Az első tekintete ismét eltévedt, előbb farkasok vonyítottak fel valahol távol, majd egy másféle üvöltés. A férfi most először nézett rám. Úgy éreztem a csontomig hatol a tekintetével. Missi hirtelen kilépett mögülem, a trónusokhoz szaladt, térdre ereszkedett az ősvámpír előtt.
- Úgy látszik mégsem vagy olyan fontos a kis családodnak, mint hitted. –hangzottak Delton szórakozó szavai.
- Ki fogom tépni mindkettőtök mellkasából azt ami van. –a hangom mély volt és fenyegető. Szinte morgássá fokozódott haragomban. A két férfi átnézett rajtam, mint egy jelentéktelen kis senkin.

Nincsenek megjegyzések: