2011. december 2., péntek

20. Trükkök és titkok

Ahogy ott álltam szemben az ellenségeimmel, és a családommal, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam. A csontomig hatolt az érzés. Körülpillantottam, de rá kellett döbbenem, hogy Archie nincs sehol.
- Hol a pokolban vagy mikor kellenél. –morogtam magamnak. Ökölbeszorított kezeim már fájtak, de ez volt a legkisebb bajom. Amíg fáj, addig jó. Addig még érzek, és létezem.
- Pokoli egy nap, nem de bár?! Elhagynak azok akik a legjobban szeretnek. Ráadásul ez még csak a kezdet. –lépett le a trónjáról Delton.
- Vissza. –szólalt meg mögöttem az annyira vágyott hang. Meg akartam fordulni, de karja átölelt és magához húzott, olyan könnyedén, mint azon a réges régi hajnalon.
- Vissza, vagy elvágom a torkát mielőtt megmondhatná hol van a napló. –éreztem ahogyan a tőr a bőrömbe vág. Hűvös acélja szürkén választotta el a múltat és a jelent.
- Mi… Mit csinálsz uram?! –nem lehet. A hangom reszket. Nem félhetek attól aki teremtett, óvott, etetett és valaha szeretett. Az ajka a hajamhoz siklott, bőrömön éreztem lélegzetét. Beszívta magába az összes kedves emlékemet.
- Megnőtt a hajad. –mosolygott, hallottam a hangján. Látni akarom, elfelejteni, hogy kést szorít a torkomhoz. Elfeledni, hogy elküldött, eltűnt, elhagyott.
- Engedd el! –Iván megszabadult egy pillanatra, vagy csak nem tetszett neki amit lát. Nem néztem oda, hirtelen nem érdekelt. Rajtam kívül mindenki vele foglalkozott. Delton visszaszerezte az irányítást. Nuada élvezte, hogy fivére nem képes kordában tartani a kölykét. Missi és Roy, csak meredt üres tekintettel.
- Doktor. –kérleltem akár egy gyerek. –Engedj el kérlek!
- Nem lehet. Te leszel a nagy lehetőségem Elina. –ahogy kimondta a nevem ismét ott találtam magam az erdőben. Csak mi ketten, szakadt és koszos ruhákban.
- Mond, mégis mi az ördögöt művelsz?! –Nuada hátradőlve figyelte a doktort.
- Nála van a napló. Csak visszaszerzem, hogy békén hagyhass még egy ideig.
- Nem fogod bántani, hisz ő a gyermeked. Fejezd be a lázadozást Benjen! Ideje végre visszatérni hozzánk! –Nuada hangja parancsoló volt, az egész termet beharsogta.
- Soha! –megszorított és éreztem ahogyan a tőr felhasította a bőrömet.
- Átkozott! –Nuada arca eltorzult. Felpattant a székről és leereszkedett. Fekete fátyol követte lépteit, de ahogyan közeledett a fátyol terjedni kezdett körülölelte. Mágia volt, nem más. Lépésről lépésre éreztem, hogy égnek merednek a szőrszálak a kezemen. Én meg őt akartam legyőzni?! Pillanatnyilag inkább behódolnék, az ereje félelmetes magasságokba emelt, majd vágott földhöz. Alig kaptam levegőt, pedig meg sem moccantam a doktor szorításában.
- Ha elvesztitek őt, a fiú már nem ér semmit. A gyermek pedig már így is a kezemben van. –az első megállt és méregetett minket.
- Blöffölsz.
- Tudod, hogy nem. –a vámpír bólintott, de mégis közelebb suhant. Hangtalanul akár egy rémisztő kísértet. A tekintetem hirtelen elhomályosodott. Nuada megtorpant és a levegőbe szagolt.
- Archie… -sziszegte a fülembe a doktor. Köd telepedett le és vele együtt szakadt ránk az álom. Ez a helyszín is ismerős volt. A város parkjának szökőkútja melletti pad. Archie a vízzel játszott mikor megtaláltam.
- Késtél.
- Hova a francba tűntél el?! –támadtam le dühömben.
- Próbáltam megmenteni azt ami fontos.
- Jah, a saját bőrödet. Ugyanolyan aljas dög vagy, mint voltál. Mint a többi vámpír.
- Mégis mit vártál? –csattant fel ő is.
- Hogy segítesz, ha már egyszer mellénk álltál.
- Mellétek?! Elina jó reggelt! Senki sincs melletted! Az imádott doktorod, a szerelmed, a barátod, még a teremtményed is elhagyott! Egyedül én maradtam!
- Na, ne röhögtess. –fordultam meg, hogy faképnél hagyjam. Ismételten átölelt és magához húzott egy kar, de most nem a doktoré.
- Az én karjaim között nem gyengülsz el. –suttogta a fülembe.
- Ha nem engedsz el most rögtön eltöröm a karod! –már nem féltem, nem dühöngtem, nem éreztem semmi mást csak, hogy vissza akarom kapni azt ami jogosan engem illet. Legyen az szabadság, élet, vagy épp személyek.
- Helyes. Így kell ezt csinálni. –elengedett. Ahogyan megfordultam diadalmas mosoly ült ki az arcára.
- Mi van?!
- Ha a teremben maradok, most még mindig reszketnél, mint egy elárvult nyuszi. De ehelyett egy harcos amazont szabadítok rájuk. Élvezni fogom a műsort.
- Persze. Ahelyett, hogy segítenél. –csóváltam meg a fejem, de azon kaptam magam, hogy mosolygok.
- Készen állsz?!
- Rúgjunk szét pár ősi segget. –kacsintottam rá. Hirtelen minden visszatért oda ahol voltunk. A családom velem szemben az ellenségnél. Én pedig egyedül voltam, de erős és tudatos.
Nuada valamit észre vehetett rajtam, mert ajkai érdeklődő és nem gúnyos mosolyra húzódtak.
- Van egy ajánlatom neked kicsi lány. –kezdett bele mondókájába. A doktor felmorrant, mire az első sziszegni kezdett és kinyújtotta felénk fekete karmos kezét.
- Ha megölöd Deltont és átadod a naplót, szabadon elmehetsz mind a négy társaddal együtt.
- Ne higgy neki, innen nem lehet csak úgy kisétálni. A farkasai széttépnek. –suttogta a fülembe a doktor.
- Mi?! Ne hallgass rá Elina! Hazudik! Állj mellém ahogy terveztük! Tudunk együtt is élni, csak őt pusztítsd el! –mutatott Delton a fivérére. Olyan volt abban a pillanatban, mint egy ijedt kisállat. Ha nem gyűlöltem volna mélységesen, talán megszánom.
- Mit szólnátok ehhez. Megöllek téged és téged és téged is, ha nem eresztesz el azonnal! –mutattam előbb Deltonra, majd Nuadára és végül hátrafordítottam a fejem, hogy a doktorra pillantsak. A vérem pirosra festette a kését, de a fájdalom hatására legalább a tekintete nem vette el az eszem. Még ennyi idő és történés után is éreztem a perzselést amit okozott bennem, de már jó ideje nem ő volt a mindenem. Végre tudatosult is bennem.
- Ohohohó… –nevetett fel Nuada. Hatására beremegtek a falak mikor visszaverték mély, dallamos hangját. Farkasok vonyítottak fel, de már nem csak a felszínen. –Van benned elszántság.
- Majd akkor nevess amikor a mellkasodba merítem a pengém. –pillantottam rá. Igen, képes vagyok rá, sőt mi több meg akarom tenni! Nem érdekel, hogy ki és mi ő, választottam.
- Akkor hát, előtted a célpont. –mutatott Deltonra. –Benjen engedd el a lányt. –ezzel hátat fordított és visszatelepedett a székére. A doktor akinek már a nevét is tudtam egy mozdulattal eresztett el és került a terem másik felébe. Delton felé fordultam.
- Delton Helfaistos, konakou no seth paava minkhana ruoho. –hajoltam meg kissé.
- Oh, de bájos. Még az istenek nyelvét is beszéli. Bár meg kell hagyni, kissé póriasan. Ám mit is várhatnánk a mi kis barbár hercegnőnktől?! –felettébb élvezte az első a műsort. Delton arcát a gyűlölet és az undor torzította el. –Nos fivérem?! Elfogadod a kihívást, vagy hulljon porba a fejed önnön kezedtől?.
- Elfogadom. –köpte ki a választ. –Kivágom a nyelved ezért. –lépett előre a küzdőtérré kinevezett középpontra.
- Amennyiben a lány győz életben marad, de ha a fivérem, rá is halál vár, ahogyan rájuk. –önkéntelenül is nyeltem egyet. Bár tudom, hogy jó harcos vagyok, de Delton ettől még egy istenség fia. Rápillantottam Ivánra aki nem nézett rám, de az ökölbe szorította a kezét, ahogyan Roy is. Ez erőt adott, nem is keveset. Elővettem mindkét csizmám szárából a pengéimet. A kardot még a barlang bejáratánál bíztam rá Ivánra, mint mindig az utóbbi időszakban. Nuada felmordult mély állatias hangon. Szemfoga kivillant, nekem pedig meghűlt a vérem egy röpke pillanatban. Az oroszlánnak való méretes agyar fekete volt és vörös. Mintha csontos szarvak villantak volna fel, csak épp a férfi szájában. A közelben farkas vonyítás hallatszott válaszként. Aztán a néma csendben hirtelen meghallottuk a földet kopogtató gyilkos karmok közeledtét. Az ezüstös hím farkas hatalmasabb volt minden ragadozónál akit valaha is ember látott. Félelmetes állkapcsában fegyvert hozott Deltonnak. Büszkén és nemesen lépdelt el mellettem ügyet sem vetve sem rám, sem három társamra kikért aggódtam. A férfi egy pillanatig habozott és figyelte a farkast mielőtt kivette szájából a méretes pörölyt. Mindketten feszülten vártunk, hogy az alfa elhagyja a teret és Nuada trónja mellé telepedjen. Olyan mozdulatlanná vált, mint amilyenek az ikertrónok egy-egy oldalát őrző kőfarkasok voltak. Delton megpörgette kezében fegyverét, ám mielőtt megnyugodhattam volna, hogy egyszerű közelharcba kell bonyolódnom lánc csörgött.
A pöröly végéből nehéznek és törhetetlennek látszó láncot húzott elő.
- Azokkal a kis bicskákkal nem mész ellenem sokra. –lendítette meg a fegyvert. Úgy süvített el mellettem, mintha egy könnyed nyílvessző lenne. A becsapódás hatására azonban mennydörgött a barlang. Ha nem ugrom el, belepréselt volna a falba. Egy gyors rántással újra útnak indította a súlyos pörölyt. Ám az nem egyenesen feléje repült, hanem egy kisebb ívet felvéve megint csak engem vett célba.
- Hiába ugrálsz, nem menekülsz! –arcán széles győzedelmes mosoly villant fel, mikor látta, hogy csak kitérni tudok nem pedig hárítani a támadását. Csapás csapást követett, a falak repedeztek, a plafonról súlyos kődárdák zuhantak a földre én pedig újra és újra elugrottam a támadás elől.
- Harcolj! –szólalt meg unottan az első, mikor a kövek robaja kissé alább hagyott. Több tervet vetettem el, miközben menekültem, de számomra inkább idegesítő volt, mintsem unalmas.
- Penge penge ellen, az lenne a rendes küzdelem. –morogtam egy újabb elrugaszkodás közben, de a lehulló szikla felvágta a karomat. Mire földet értem, már a ruhám úszott a vérben. Rápillantottam a szétnyílt sebre, majd megráztam a karom. Kellett ez a sérülés. A vérem illata és a fájdalom kizökkentett a tervezgetésből. Szinte pillanatok alatt átkapcsoltam harci üzemmódba. Mielőtt Delton visszahúzhatta volna a fegyverét, a lánc mellett rohantam feléje, hogy egy villámgyors mozdulattal megvágjam mindkét combját. A szemem sarkából láttam, hogy Nuada érdeklődően fészkolódott trónjában. Delton kissé megingott. A sérülés hatására bár nem sokkal, de csökkent a pöröly feletti uralma. Nem tudta rendesen tartani magát a támadásokban, így esélyt adott számomra. A kisebb fegyver és a kisebb alkat most előnyömre vált. Míg ő nehezebben talált el, nekem nem kellett mást tennem, mint kiszámíthatatlan ritmusban mozogni és szúrni ahol csak értem. Hosszú percekig kínlódtunk. A pöröly több alkalommal is súrolt, a lánc pedig égető horzsolásokat hagyott maga után ahol elért. Delton körül a föld vörössé vált. A teste nagyobb részén vére csorgott ám a sérülései lassan, de biztosan gyógyulni kezdtek. Nekem szintúgy, de a szokottnál jóval lassabban. Fájt mindenem. Zihálva álltam meg egy pillanatra. A fejemben egyre hangosabb volt a kétkedés hangja. „Hát sosem lesz vége?! Egyikünk sem fog meghalni, csak kínlódunk itt örökké?!” Ám ebben a pillanatban Delton megfogta pörölyét és éjfeketévé vált tekintetét rám szegezte.
- Gyere közelebb gyermek! –a hangja kissé rekedt és torz volt, ahogyan az ereje hallhatóan átitatta. Roy pedig megindult egyenesen kettőnk közé.
- Ne, ne, ne, ne! –hallottam a saját kérlelő hangomat. Roy végül megállt pontosan velem szemben.
- Lássuk mit teszel egy élő pajzs ellen?! –vigyorodott el és számomra érthetetlen nyelven szólalt meg. Roy kissé hátrapillantott, majd vissza rám. A tekintete épp olyan lett, mint Deltonnak. Ismeretlen, hideg, gyilkos és éjfekete.
- Nem vagy te más, mint egy alávaló féreg! –Nuada nevetett, éreztem ahogy vér kezd szétáradni a számban. Dühömben kivillantak a szemfogaim. Meg fogom ölni, és kész! Roy megpróbálta megvédeni a férfit, de fiatal volt és nem ismerte a képességeit. Könnyedén söpörtem félre egy óvatos ám biztos lökéssel. Mielőtt Delton elhajíthatta volna a pörölyét előtte álltam jobb kezembe fogva karomként a pengéket, felhasítottam a ruháját. Bal kézzel pedig őt is meglöktem. A combján ejtett sérülések még nem gyógyultak el, így sikerült kibillentenem, hogy a falhoz vágódjon. A feje keményen nekivágódott a kőnek. Gondolkodás, vagy épp elme nélkül belemélyesztettem fogaimat a férfi nyakába. A vérszomjam olyan őrjítően lüktetett, hogy azt hittem szétfeszíti a testem. Delton vére akár a forró tűz, megállíthatatlanná tette a gyilkolás utáni vágyamat. Éreztem ahogy a férfi kisugárzása és ereje visszahúzódik. Védekezett, az életéért hívta maga köré az utolsó csepp energiát is. Roy és Iván szabad lett. Cipő kopogott a kövön. Iván illata közeledett. Az illat ami oly kedves és ismerős volt, most igazán hasonlított az apjáéra.
- Ne tedd! Ne öld meg! –hallottam kérlelő hangját. Hát nem tudja mit tett?! Nem tudja micsoda alak, hogy meg akart ölni minket?! Elvenni Meriont?! Megölte Missit és Royt! Hogy élhetne egy ilyen szörny?!
- Kérlek! Ne tedd! Mégiscsak az apám… -Iván mellém ért és megérintett. A keze nyomán villámló bizsergés szaladt végig rajtam. Az álkapcsom úgy engedte el a férfi nyakát, mint egy igazi ragadozó a gyilkos harapás után. Delton torkán nagy seb éktelenkedett, viszont a maradék erejét csakis a gyógyulásnak szentelte. A seb pillanatok alatt csökkenni kezdett. Éreztem magamon a forró, ragacsos vérét. Az érzékeim lobogtak amiért túltöltöttem a testem nem is akármilyen vérrel. Iván elhúzott pár lépésnyire, de egyikünk sem nézett a másikra. Furcsa mód nem éreztem jogosnak a támadásom, sem pedig jónak. A szégyen fokozódott bennem ahogy megláttam a kezem és letöröltem az arcomat, nyakamat. Szörnyetegnek kiáltottam ki őt, pedig én magam is az vagyok. Iván letérdelt a néma férfi elé, de a semmiből előkerült az első és a nyakánál fogva emelte fel.
- Elrontottad a szórakozást fiú! –hajította el akár egy egyszerű rongybabát. –Most pedig kedves fivérem. Vesztettél!
- Még nem. –sóhajtotta halkan. –Van még valamim.
Furcsa érzés fogott el. Mintha ismét köd telepedett volna le ránk, de ez nem Archie műve volt. Delton tett valamit.
- Csak nem erre tartogattad az erőd?! –a hangja gúnyos volt az arcán mégis most vettem észre valamiféle komoly érzelmet. Álkapcsát összeszorítva meredt fivérére az első. Aztán elvesztettük a látásunkat…

Nincsenek megjegyzések: