2013. július 3., szerda

24. Álmokból álmokba

Potom három órán át dörzsöltem magam, míg az egész bőröm egy merő halvány pink masszává nem vált. Alig tudtam leküzdeni a késztetést, hogy kisúroljam az egész fürdőt és újra végigkínozzam magam. De nem tettem, milyen kis erős akaratú vagyok. A ruháimat azonban dupla zsákba csomagolva száműztem a kukába. Nem gyújtottam fel, pedig nagy volt a kísértés. Azt hiszem két piros pont is jár, amiért ilyen kemény vagyok. Iván a tv előtt játszott Merionnal, a háttérben vidám figurák táncoltak és énekeltek. Valami bábos műsor lehetett. Hiába meredtem rá hosszasan, nem voltam képes rájönni, hogy mit is ábrázolhat az a plüss szörnyeteg, viszont a hideg is kirázott tőle. Ennyit a keménységemről.
-          Felhívod a csapost? –nézett rám Iván.
-          Aha. –még mindig a képernyőt bámultam. Most már biztosan valami nagy gáz van velem. Az a szőrös kis dög kikészít.
-          Elina?
-          Hmm? –szakítom el a tekintetemet a képernyőtől, majd vállat vonok. –A konyhában leszek.
A pulton ücsörögtem, miközben vártam, hogy kicsörögjön végre és beszélni tudjak Archieval.
-          Üzenetrögzítő. –fintorogtam a telefont bámulva, majd azért elsoroltam neki a mondandómat. –Nagyon fontos lenne, ha amint megkapod az üzenetemet, ide tolnád a hátsódat. Valami nagyon nagy szarba tenyereltem bele, és nem fogom tudni megoldani ezt teljesen egyedül. Archie komolyan mondom. Kiráz a hideg saját magamtól. –suttogtam a végét, majd kinyomtam a telefont. Nem tudtam mit csináljak, vagy mit csinálhatok egyáltalán. Csak lóbáltam a lábamat és a cipőm orrát fikszíroztam hátha életre kel és tanácsot ad. Persze nem történt semmi ilyen.
-          Lefektettem Meriont, te nem jössz? –Iván állt az ajtóban és engem nézett.
-          Máris? –néztem fel és akkor tűnt csak fel, hogy csupán a szoba lámpája ad egy kis fényt. Iván tekintete tele volt aggodalommal. Fél perc alatt utáltam érte, de még inkább magamat, amiért ezt hozom ki belőle.
-          Tudtál beszélni vele? –úgy néztem rá, mint aki nem ezen a földön jár, de végül leesett és megráztam a fejem.
-          Üzenetrögzítő volt csak. Remélem, visszahív hamar. –kínos, nagyon kínos.
-          Jössz? –intett a szoba fele.
-          Mindjárt. –még annál is kínosabb. Nem vitatkozott, nem szólt semmit. Így nem lesz jó túl sokáig. Kezdek átmenni agresszív malackába aki, nyuszikát piszkálja. Újra hívtam a vámpírt, hátha. Megint semmi. Hol a sündörgős istennyilába kóvályog, amikor kellene? Az ajtóra pillantva úgy éreztem, mintha az volna az aréna bejárata ahol egy csapat gladiátor vár rám, hogy elgyepáljon. Csodás. Parázok egy plüss dögtől és a saját hálószobámtól. Ez lesz a vég kezdete. Vagy a kezdet vége?! Egy sóhajtás kíséretében megadóan besétáltam a szobába. Iván égve hagyta a felőlem levő kis lámpát és úgy tett, mint aki alszik. Legalább nem kell feles köröket rónunk és összevesznünk. Mégis van igazság a földön, bár elég kegyetlen néha. Az ágy két szélére húzódtunk. Hogy ösztönösen, vagy direkt meg nem mondtam volna. Arra számítottam, hogy nem fogok egyhamar elaludni attól a sok mindentől, ami történt, de mielőtt csak belekezdhettem volna a vércseppek számolásába, amit a nap folyamán ontottunk magába szippantott a feketeség.
Egy hang szólított ki a némaságból. Zsigeri érzés töltött el, ahogyan a nevemet suttogta. Magához hívott én pedig hegyeket másztam volna meg, csakhogy elérhessem. Az erdő súlyos, tiszta föld és moha illata megtöltötte a tüdőmet. Verőfényes gyönyörű idő volt. A fák levelei között beszűrődő fény földöntúli csodává változtatta a szemem előtt elterülő buja természetet.
-          Varázslatos. –nyögtem fel döbbenten.
-          Valóban. –a hang tulajdonosa mosolygott. Nem láttam, de mégis éreztem, hogy ajkai boldogan feszülnek.
-          Hol vagyunk?
-          Abban a világban, ami a mindenséget jelenti számomra. –a férfi lehelete a vállamat csiklandozta. Keze gyengéden siklott a karomra. Nem volt tolakodó, sem zavaró. Meghitt is kellemes érzéssel töltött el.
-          Miért hoztál ide? Nekem nincs jogom belépni ebbe a csodába. –összerezzentem, mire elengedett egy pillanatra, majd újra hozzám simította meleg tenyerét.
-          Meg akarlak érteni Elina. –még mindig mosolygott, erre a fél karomat adtam volna. Nem is, az egészet.
-          Miért?
-          Mert érdekelsz.
-          Bocs, foglalt vagyok. –erre elnevette magát. Az orgánuma betöltötte a lombok sátra alatti hűvös levegőt. Libabőrös lettem tőle.
-          Kíváncsivá teszel. –a keze a tarkómra csúszott és a hajammal játszott.
-          Mire vagy kíváncsi? –egy pillanatra megdermedt, mintha meglepte volna a kérdésem.
-          Ennyire könnyen megnyitnád magad előttem? –megnyitnám e?! frászkarikát!
-          Kíváncsivá teszel, hogy miért teszlek kíváncsivá. –amint kimondtam el kellett gondolkoznom, hogy vajon jó e, a megfogalmazásom. Jó… azt hiszem.
-          Ostobaság volna tőlem nem érdeklődni irántad. Végtére is hosszú-hosszú várakozás eredménye vagy.
-          Csak ennyi? Egy hülye kísérleti patkány vagyok, aki végre bebizonyíthatja, hogy megfelel e, a kutatásodnak vagy sem?! –csattantam fel, mire még az erdő is kissé elsötétült volna. Hosszú hallgatás. Nem akar válaszolni, vagy nem tud? Végül is elég ódivatú. Mire nyitottam volna a számat, hogy átfogalmazzam a kérdésemet megszólalt.
-          Nem vagy patkány. –hűűű, ez ám a válasz. Mit nem mondasz!
-          Jól teljesítettem legalább? –én és a megfelelési kényszerem.
-          Kitűnően. –suttogta a hajamba, majd végigsimított az arcomon. Normális körülmények között már eltörtem volna a karját, de most?!
-          És most?!
-          Figyelj. –éreztem, hogy kissé rám nehezedik. Már majdnem beszóltam, hogy tartsa magát, mert nem vagyok én pult, hogy csak úgy rám könyököljön, amikor megpillantottam őket. Csillogó szőrükön táncoltak a fénypontok, ahogy beügettek hozzánk. Egy egész falka. Párat felismertem közülük, de nem az összeset. Sokan voltak, mit sokan, rengetegen. Hímek, nőstények és kölykök. Szép lassan közeledtek felénk én pedig a férfi és farkasai közé szorultam, mint egy guszta hússzelet az erdei nyers szendvicsben.
-          Nem kell félned. Ők is a gyermekeim. –a keze elkapta a kezemet és az alfa felé irányította. A farkas közelebb ügetett hozzám és megszagolt magának, majd mesterére figyelve tovább ügetett. Aztán jött a következő, majd az azutáni és az azutáni. A kölyköknél előre kellett hajolnom, ami elég kényelmetlen szituációba kevert. Ha ember volnék, égne a fejem, mint a közlekedési lámpa. Az utolsó farkas is tovább lépdelt, mire nem túl távol az alfa felüvöltött és sorban csatlakozott hozzá az összes társa.
-          Mire megy ki a játék?
-          Üdvözölnek téged. Befogadott a falka. –de jó nekem.
-          Ez mit jelent az én szempontomból?
-          Ha megparancsolom nekik, megtalálnak és megvédenek az életük árán is.
-          Miért tennél ilyet? –pördültem meg kissé meggondolatlanul. Leesett az állam. Nuada hollófekete sörénye hosszú volt és úgy csillogott, mint a farkasok szőre. Szemei kíváncsian fürkésztek, ajkai tényleg mosolyra húzódtak és a teste… Nah jó, a testét hagyjuk, mielőtt tényleg megesik, hogy átváltozom lámpává. Nem volt benne semmi félelmetes, nem volt benne semmi ellenséges, nem volt benne semmi szörnyeteg. Pedig mindez ott volt, csak épp most eltemetve egy szívdöglesztő álarc mögé. Vajon valaha is volt ő ilyen?! Vajon az évszázadok tették vele azt, amit? Az agyam egy hátsó zugában nem a hangom adta meg a választ. „Nem, te voltál, vagyis a lelked azon darabja, aki a világra hozta őt…”
-          Luke, én nem vagyok az anyád! –nyögtem fel. A mosolya fakult kissé és kérdő pillantást vetett rám. Nah igen. Az, hogy a patkányos hasonlatomra rá tudott jönni még nem jelenti azt, hogy erre is. Megráztam a fejem, majd helyesbítettem.
-          Nem kell ezt tenned. Én nem vagyok Morgana.
-          Tudom. –oké, most én kezdtem el tátogni, mint egy hal. Akkor meg miért csinálja? Mit akar elérni?
-          Azok a farkasok bárhol megtalálnak? –bólintott.
-          Bárhol-bárhol? –újabb bólintás. A haja lustán az arcába csúszott, kedvem lett volna kisimítani a szeméből, de nem bíztam a kezemben. Nem kell a simogatósdi, nem vagyunk annyira jóban.
-          Nem gondolod, hogy túl sokat látsz puszta állatokba? –erre elnevette magát. Vajon mi ilyen vicces? A tekintetemet látva végül magyarázatot adott.
-          Ők nem egyszerű állatok. –vagy legalább is szerinte magyarázat.
-          Hanem?
-          Ők is hozzám tartoznak. –is? Én is? Felrémlett a fejemben egy gyermekdal valami kis apróról, amivel be lehet vásárolni a piacon.
-          Kissé arrogáns gondolat, nem?! –megérintette az arcomat.
-          Miért kérdezel olyasmit, amit tudsz. Amit érzel itt bent. –a keze vészesen siklott lefelé a nyakamon.
-          Oké-oké. Szóval a tiéd vagyok legalább is szerinted. Csakhogy, nem vagyok csapatjátékos és kiskutya, sem akit pórázra köthetsz.
-          Nincs nálam póráz. –erre felhorkantam.
-          Akkor mit keresel az álmomban?
-          Segítséget akartál és én segítek.
-          Nem épp bundás testőrségre gondoltam.
-          Nem csak azt adtam. –titokzatos fél magyarázat. Ha ezt így folytatja, kijövök a sodromból. Hamar.
-          Egyenes választ kérek Nuada!
-          Meg tudod, ha eljön az ideje. Nem lenne kegyes dolog mindenemet elárulnom és hamar unalmassá válnom, nemde?! –rondán néztem rá amennyire csak tudtam, de nem hatott.
-          Nem azt kértem, hogy mond meg a kedvenc színedet, hanem, hogy áruld el mi a magasságos hörcsögszőr történt Velem! Veled, Velünk!
-          Megosztottuk egymással a vérünket és ez által, a képességeinket is. –menten dobok egy hátast.
-          De hát… -belém fojtotta a szót. Micsoda egy arrogáns szemét.
-          Elina, ne várd tőlem mindenre a választ. Ha te magad nem vagy tisztában önmagaddal, én nem segíthetek megérteni azt. –nagyon arrogáns.
-          Eressz el! –morogtam. Egy utolsó mosoly és eltűnt minden. A plafont bámulva ébredtem fel. Már kezdett világosodni, mégis úgy éreztem magam, mint aki már egy éve virraszt. Jah és emberként. Szívás.
Felkeltem és hosszas mérlegelés után úgy döntöttem reggelit készítek. Iván megérdemli ezt a kis figyelmességet tőlem. bűntudatom volna? UGYAN! Főztem kávét, a pirítós a gépben, a tojás és a szalonna a serpenyőben sült, én pedig a kezemet melengettem a bögrémmel és próbáltan nem fintorogni a vértől. Túl sok volt a harapdálás, azt hiszem ideje visszavennem a régi Elina szokásait és élvezni a tasak gyönyöreit. Csak jutna eszembe, hogy mik is ezen, gyönyörök.
-          Jó reggelt. –egy lusta és kellemesen csalódott hang szólalt meg a hátam mögött. Nem ugrottam egy picit sem odébb, hű, de nyugodt is valaki.
-          Neked is. –virítottam rá a díjnyertes vigyort.
-          Jól aludtál? –ült le a megterített asztalhoz.
-          Nagyjából. Kiütöttem magam rendesen és mégis olyan, mintha nem aludtam volna egy percet sem. –Nuadáról miért nem tudok szólni egy szót sem?
-          Tudom, hogy érted. Furcsa álmom volt nekem is. –meredt egy percre maga elé.
-          Tényleg?! –döbbenetemben majdnem a tányér mellé lavíroztam a reggelit. Ugye nem volt ott ő is?
-          Aha. Apám helyett Delton volt ott egy régi nyaralásunkkor. Anyám pedig az apám nevén szólította.
-          Huh, az tényleg fura.
-          Nekem mondod? Az egy dolog, hogy bekavart, de az apám, azaz apám.
-          Tudom. De akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ajtóstól tört az életedbe.
-          Ahogyan a tiédbe a másik.
-          Többek között. –sóhajtottam egy nagyot.
-          Nem egyszerű az élet, de legalább nem unatkozunk. –vigyorgott és nekilátott a reggelinek.
-          Szerintem mi nem is tudnánk, hogyan kell. –kuncogtam. Rápillantottam a telefonra és láttam, hogy villog.
-          Valaki hívott az éjszaka közepén. –azonnal rávetettem magam.
-          „Elina legyél a reptéren ma 10-kor. Életbevágóan fontos!” –határozottan nem Archie volt, de mégis ismerős valahonnan, de honnan?
-          Nick. –fagytam le teljesen.
-          Hmm? –nézett rám Iván.
-          Mennyi az idő?
-          9:40, miért?
-          Mennem kell. –rohantam a szobába és villámsebességgel öltözködtem.
-          Mi a baj Elina?
-          Még én sem tudom, de valami készülődik. Egy régi ismerősöm hagyott üzenetet, ide repül és biztosan nem ok nélkül teszi.
-          Amerikából?
-          Igen.
-          Veled megyek.
-          Rohannom kell, nem várogathatok, amíg találunk valakit, hogy vigyázzon a kicsire.
-          Magunkkal is vihetnénk.
-          Ha Nick nem egyedül jön, akkor nem szívesen mutogatnám.
-          Akkor itthon maradok.
-          Iván. –pillantottam rá.
-          Menj. Hamarabb megszabadulsz.
-          Sietek. –Iván Merionhoz ment, én pedig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy még bocsánatkéréssel húzzam az időt. Sietnem kell, a város másik felén van a reptér, tuti nem érek oda időben.
A forgalom valóban olyan tempójú volt, mint számítottam, de szerencsémre a gép késett, így pont időben értem oda, hogy lássam Nicket végigsétálni a tömegben. Fekete öltönyben érkezett nyakkendő nélkül és kigombolt inggel. A színe enyhén napbarnítottnak hatott, ami a származása miatt és a vérmennyiség miatt lehetett csak. Napszemüvegét lekapva széles filmsztáros mosolyt villantott rám.
-          Elina, te semmit sem változtál. –ölelt át egy jóleső borzongás kíséretében.
-          Te viszont határozottabban jobban festesz, mint legutóbb…
-          A reptéri búcsúnál és lám, most egy másik reptéren folytatódik a mesénk.
-          Van mesénk? –a szemöldököm egy arasszal feljebb kúszott, de feszítővassal sem tudták volna levakarni a vigyort a képemről.
-          Mi az, hogy kisszívem. A legjobb forgatókönyv alap, ami csak létezik. Persze előbb el is kellene adni és kaszálni vele. –ezen elgondolkoztam. A tegnapi napomban annyi minden besűrűsödött, mint egy jobb időszak alatt hetekben.
-          Viszont akkor színészi babérokra kell törnöd, végtére is nincs egyetlen hollywood-i ficsúr sem, aki méltó lenne, hogy eljátsszon téged.
-          Helyes a ténymegállapítás, de akkor már téged szeretnélek partneremnek, mielőtt valami huszadrangú több oscart nyert pipit kapnék.
-          Mi járatban Nick? –gyors témaváltásom határozottan nem tetszett neki.
-          Beszélnünk kell. –minden vidámság és könnyedség elreppent belőle. Újabb szarba készülök beletenyerelni. Az élet csak egyre szebb és szebb lesz.
-          Menjünk egy kávézóba?
-          Valami privátabb helyet nem tudnál?
-          Mire gondolsz?
-          Nem akarok betolakodni az otthonodba engedély nélkül, de ha nincs, más olyan hely ahol nyugodtan nézőközönség nélkül tudunk beszélni akkor, muszáj lesz.
-          Banyek!
-          Szóval?
-          Adj egy percet!
-          Oké, addig elhozom a csomagom.
-          Csomag?!
-          Szerezz helyet.
-          Oké-oké. –amíg Nick kihalászta a poggyászát a tömegből addig hazatelefonáltam és figyelmeztettem Ivánt. Nem volt túl lelkes és felvetette, hogy biztos, ami biztos alapon odahívja Missit. Nem éreztem egy jó ötletnek, de nem vitatkoztam. Végtére is Missi ismeri Nicket.
-          Nah, mi a helyzet?
-          Minden rendben, hazaviszlek.
-          Húúúú… Végre bepillantást nyerhetek a híres neves Elina hálószoba titkaiba.
-          Ne legyél ilyen látványosan megelégedve magaddal Nick. –böktem oldalba, majd megkerestük a kocsit.
Hazafele az út sokkal hosszabbra nyúlt, mint gondoltam volna. Nick addig rágta a fülemet, míg kitérőket téve megmutattam neki a múltam darabkáit, de végül sikerült hazatalálnunk. Túl nagy a csend. Missiék kocsija már a ház előtt ál. Csak remélni tudom, hogy nincs itt a kis Alex. Nick a csomagját magához véve méregeti a házat, én pedig már megint ugrásra készen állok, mint régen mindig. Csak épp nem vagyok a toppon.
-          Sosem hittem volna, hogy kertvárosi csaj lesz belőled. –vállat vontam, mégis erre mit lehetne mondani?
-          Én sem, de ez van. Talán jobb is így.
-          A kertészkedő Elina, aki süteményt visz a szomszéd kerti partijára. Elég ijesztő gondolat.
-          Ne már, feláll a szőr a hátamon. Szó sincs ilyesmiről.
-          Szörnyű szomszéd lehetsz akkor. –nevette el magát, majd minden kertelés nélkül, mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket.
-          Szia, Nick. –Missi állt az ajtóban. A lány, akit Nick segített megmenteni, és aki mára anya és vámpír egyben.
-          Valakinek sok mesélnivalója lesz. Szia, kicsi lány! –látványos ölelkezés remélem Roy nincs itt.
-          Hello idegen! –tévedtem. Mindkét pasi az ajtóban. Túl sok a tesztoszteron. Milyen jó is volt régen, amikor nem voltak pasi gondjaim. Jah, hogy ilyen sosem volt?!
-          Nick, ők Roy és Iván. Srácok, ő…
-          Nick vagyok, Elina hajdani társa.
-          Iván Daskov, Elina szerelme. –baj lesz.
-          Oké fiúk, elég a megcímkézésből. Most, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy kit milyen viszony is fűz hozzám akár be is mehetnénk.
-          Róla még nem derült ki. –vigyorgott Nick Royra.
-          Értékelem, hogy ekkora utat tettél meg, feltehetően jó okkal, de ne feszítsd túl a húrt Nick, mert kipenderítelek a városból is, ha kell.
-          Ahogyan az én kis hercegnőm óhajtja. –szúrós szemmel néztem rá, majd bemasíroztam.
-          Ha szét akarjátok tépni egymást, akkor tessék, de tegyék meg idekint, mert nincs kedvem vért takarítani. –és lássanak csodát, mindenki követett. Új értelmet nyer a tyúkanyó jelző.
-          Micsoda emberi és családias légkör. Sosem hittem volna, hogy ennyire beilleszkedsz a társadalomba.
-          Tudod, hogy van az amikor, nincs egy fészek se a közelbe. –vontam vállat.
-          Mintha anno nem akartál volna fészeklakó lenni.
-          Megvan a maga előnye annak is.
-          Meg vagyok döbbenve! Mi lett azzal a lázadó vagány csajjal, aki voltál?
-          Talán benőtt a fejem lágya?! –ezen tényleg elgondolkoztam. Vajon így volna?
-          Miért jöttél? –szegezte Iván Nicknek a kérdést.
-          Te vagy az a kézilabdás kölyök, nem? –mérte végig Ivánt.
-          Te pedig az aki…
-          Aki megmentett engem. –szólt közbe Missi Roy legnagyobb megrökönyödésére. Csodás. Már tudom miért éreztem rossz ötletnek ezt.
-          Bármikor kislány! –Nick Missire kacsintott ő pedig majd fél lábbal a föld felett lebegett. Nah most lett elegem.
-          Fogd vissza magad. Ti pedig nem foglalkoznátok a kicsikkel? Beszédem van a nagyfiúval. –talán túl kemény voltam mindenkihez egyszerre, de nincs türelmem. Álmos vagyok, nyűgös vagyok, hisztis vagyok. Akinek ez nem tetszik annak kívül tágasabb.
-          Megnézem Alexet. –fújt visszavonulót Missi. Roy követte, de volt egy olyan érzésem, hogy nem babázni megy. Mindegy, oldják meg ők maguk. Iván bezzeg nem tágított.
-          Iván?
-          Maradok.
-          Kérlek.
-          Nem kell, mindent magadnak megoldanod fogd már fel! –csattant fel, majd a másik kettő után robogott. Később kiengesztelem…valahogy.
-          Hű, de csípős itt a hangulat. –nézett utána Nick. A szememet dörzsöltem. Kezdek lemerülni, vér kell vagy alvás, vagy vér és alvás. De előbb meg kell tudnom mi az ami idehozta ezt a vámpírt egyenesen a házamba.
-          Vért?
-          Csak, ha megharaphatlak. –szórakozik rajtam és még élvezi is.
-          Van zacskós és zacskós. –fintor.
-          Akkor inkább kihagyom. –töltöttem magamnak egy nagy adagot, majd bemikróztam.
-          Nem hiszem el, ha nem látom. Akkor minek a kölyök?
-          A neve Iván és ő nem egy donor.
-          Akkor mi? –nem fog zavarba hozni. –Csak nem az emberi szeretőd? –zavarba hozott, de nem fogja learatni a babérokat.
-          Szerintem nem azért repülted át az óceánt, hogy a nemi életem hogylétéről csevegj.
-          Pedig nem lenne egy utolsó téma. –vakító vigyor. Belekortyoltam a bögrémbe, mire elfintorodott.
-          Mi a helyzet Elina? Miért csinálsz magadnak családot? Egyszerűbb lenne visszajönni és újra csatlakozni a fészekhez. Michael tárt karokkal vár.
-          Gondolom. –gúnyolódtam. –És hogy van a bájos Jane?
-          Fúria, mint mindig, de ne tereld a témát. Miért változtattad át?
-          Muszáj volt. Haldoklott én pedig nem tudtam elengedni.
-          Ennyi idő után is emberi maradtál. Dobtál minden szabályt, amit felállítottál értük.
-          Nem tudsz te semmit. Úgy, hogy felesleges játszanod a gondos nagybácsit.
-          Találkoztál az elsővel. –dőlt hátra bennem pedig megkeményedett minden apró izom.
-          Lehet.
-          Biztosan. Michael érezte.
-          Hű, de jó neki.
-          Elina. Játszhatod a kemény csajt, de már nem sokáig. A vámpíroknak kell az első. Michael küldöttként ide fog jönni. Ki akarják citálni a nyilvánosságra azt az alakot, legyen bárki, vagy bármi is.
-          Az első ellen nincs senkinek sem esélye. –húztam félre a felsőm nyakát kivillantva Nuada harapásának apró magmaradt nyomát. Nick egyből felpattant és gondosan szemrevételezte.
-          Mibe keveredsz folyton te lány! –újabb vállvonás. Valahogy kezd az alapvető szókincsem részévé válni.
-          Muszáj volt lépnem valamit és ez lett.
-          Elina Michael más szinten áll, mint te. – fürkészte a tekintetem hátha kiolvashat valamit.
-          Én ne tudnám?! Ha nem emlékeznél, hogyan kerültem a fészekbe akkor feleleveníthetem. De már nem az vagyok, aki akkor voltam!
-          Valóban. Michael másként nem is küldött volna hozzád. –bólintott és visszaült a székére.
-          Nem fogok az oldalára állni ebben a kérdésben. Ha harcra kerül a sor, akkor sem. –elkerekedett a tekintete.
-          Elina, hát nem érted?! Itt hatalmas balhé készül
-          Nem, Nick te nem érted! Mindent felülírt a sors kereke. És meg fogom védeni az atyánkat! –Morgana hasonló indulattal harsogott a lelkemben.
-          Meg fogjuk védeni Őt, ha kell bármi áron! –egyesült a hangom a lelkemével. Nick megérezhetett valamit, mert előbb döbbenet, majd a lelkesedés sugárzott az arcán.
-          Bemutatnál annak, aki így megváltoztatott? A teremtőnknek? –megérintettem az arcát, mire a tenyeremhez dörzsölte azt.
-          Hamarosan eljön az idő, hamarosan. –szólt Nuada rajtam keresztül.
-          Ez ő volt? –kérdezte miközben jóleső bizsergés futott át mindkettőnkön. Bólintottam.
-          Azért mentem, hogy elpusztítsam. De ő felnyitotta a szemem. –mosolyogtam az álmot felidézve. Lehet, hogy arrogáns, de megölhetett volna. Az életem szó szerint a kezében volt és mégsem tette. A nevetése visszhangzott az elmémben.
-          Ahogyan az enyém a tiédben Elina.
-          Felszabadított?
-          Nem igazán tudom, hogy mit is csinált, mindenesetre egyetlen nagyképű szörny úrnak sem fog behódolni, ahogyan mi sem.
-          Ti? Mármint Missivel?
-          Nem, mármint a családdal. –Iván állt az ajtóban Merionnal a kezében. A kislány Nicket nézte ki magának, rám és a vérre cseppet sem figyelt. Nick tátott szájjal nézett hol Ivánra, hol a kicsire, hol rám.
-          Bemutatom a lányomat. –a kétszínű szemek Nick tekintetét rabul ejtve csillantak meg huncutul, majd Merion bájos kacagásba tört ki.
-          Tetszel neki. –Iván feszültsége elszállt, ahogy a lányunkhoz ért. Tudtam, bár azt nem, hogy honnan.
-          Ho-ho-hogy érted azt, hogy a lányod? Mit tettél Elina?
-          Szerelmes lettem, emberré lettem, teherbe estem… -sétáltam egyre közelebb hozzá.
-          Emberré? –Nick hangja értetlen és rettegő volt. Valóban megváltoztam az óta az este óta és ezt most már érzi is.
-          Igen, emberré. –és ezzel belekezdtem egy rövid változatba arról, hogy mi és hogyan történt amióta elhagytam a fészket. Nick végig komoran hallgatott, egy szót sem szólt közben.
-          Nem mondom, te aztán sosem lógatod a lábad unalmadban. –vigyorgott.
-          Azért néha komolyan jól esne egy kis egészséges unalom. –dörzsöltem meg a karom elkomorodva. Bármennyire is értékelem azokat a dolgokat, amiket kaptam az élettől azért nem egy habos sütemény a miénk.
-          Túl nagyok az igényeid drágám. –somolygott továbbra is Nick, mire a szobából kirobbant Missi és végigszáguldott mellettünk tárva nyitva hagyott bejárati ajtót hagyva maga után. Mindhárman tátott szájjal néztünk utána, de a síró Alex visszarántott a döbbenetből.
-          Mi az istennyila volt ez?! –néztem Ivánra, aki egy vállrándítás kíséretében eltűnt a szobában. Nem volt egy erős szóváltás, ami közöttük lezajlott, de rögtön kapcsoltunk mi a gond. Roy kiakadt Nicktől. Nahát, tényleg igazam lett, hogy nem egy jó ötlet idecsődíteni mindenkit. Magamban felróttam egy újabb piros pontot, amiért nem tettem szóvá. Jó kislány!
-          Nem kellene utána menni? –érdeklődött Nick.
-          Szerintem eleget tettél értük. –próbáltam szemmel verni, hogy maradjon a seggén, de persze nem hatott rá. Miért van az, hogy a pasik ilyen meggondolatlanok? És miért én kérdezem ezt, aki berohant egy ellenségektől túltengő barlangba?
-          Az élet szép. –Merion némán figyelt, a szemei rabul ejtették az enyémet. Valahol a fejemben egy érzés kezdett kibontakozni, hogy Nuadának látni kell a lányomat, ahogyan Merionnak őt. Felnyaláboltam a kicsit és a szobába vittem, mire mindkét pasi rám meredt, a falnál állva lelkiztek.
-          Ti ketten, most szépen itt maradtok és vigyáztok a gyerekeitekre. Én pedig visszahozom az ajtócsapkodó harmadikat és szépen felnőttek módjára megbeszéljük ezt a szart.
-          És Mr. napsütés? –kérdezte ingerülten Iván.
-          Ha Nickre célzol elment. Mindig is tudtam, hogy ő egy óriás gyerek, de belőletek többet néztem volna ki. –ezzel sarkon fordultam és ott hagytam a két füstölgőt. A nyakamon van az évezred vámpír leszámolósdi és két isteni ivadék erre párkapcsolati trénerként kell múlatnom az időm. csodás…
Egy hosszú percig álltam és figyeltem, majd könnyedén kiszúrtam őt a távolban. Tudtam hova kell mennem.
Missi egy közeli játszótéren ült egy fa alatt a padon. Ami viszont nem nagyon tetszett az a partnere és a helyzet volt. Nick szorosan magához ölelve tartotta a hüppögő lányt. Az ártatlan járókelők számára ők egy szomorú párocska voltak semmi több. Kár, hogy én nem vagyok ártatlan járókelő. Ahogy közeledtem feléjük elkaptam egy mondatot, ami megdermesztett.
-          Tudod én soha nem szerettem még mást életemben Royon kívül. Most pedig már nem is élek.
-          Ne fogd így fel. Mások életük nagy részében azt keresik, akit te elsőre megtaláltál. –Nick hangja bizalmas volt ugyan, de bíztató is.
-          Mi lesz, ha rádöbben, hogy mellettem neki sincs már esélye másra? Mi lesz, ha megkeseredünk egymás mellett és végül elhagy?
-          Akkor az a kölyök ostobább, mint gondolnád. Hogy keseredhetne meg bárki egy ilyen klassz csaj mellett?
-          Hazudós!
-          Én? Ugyan kérlek. –nevette el magát Nick.
-          De azért egyvalamit bánok. –Missi hangja ismét kissé szomorúan csengett.
-          Mit?
-          Hogy sosem csókolt meg még más.
-          Ezen könnyen segíthetünk. –Nick gyengéden magához húzta a lányt és egy lágy csókkal elvarázsolta. Hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért akarva-akaratlanul is a részese lettem a kis jelenetnek. Bár azt nem tudom, hogy zavaromban érzek így, vagy sértődöttségemben, amiért lemaradtam a csóklistáról azok után, ami megtörtént. A párocska tovább cseverészett, míg én még mindig azon gondolkoztam, hogy menjek, vagy maradjak. Maradjak vagy menjek.
-          Elina! –szúrt ki magának Nick. Missi összerezzent, majd világfájdalmas arccal nézett rám. Tuti azon pörög, hogy mennyit láttam és hallottam. Tőlem nem tudja meg az egyszer fix.
-          Azért jöttem, hogy megbékítselek. Otthon vár egy bűnbánó ám féltékeny ifjú. –vagyis remélem, hogy bűnbánó.
-          Azt hiszem, mennem kellene. –állt fel tétován Missi. Nick bólintott és rámosolygott a lányra.
-          Bármikor. –Missi egy mosoly után távozott, de nem nézett a szemembe. Jól érzi, ennek folytatása lesz, de kettesben.
-          Bármikor? BÁRMIKOR? –csattantam fel, amikor Nick megunta a szemmel verést és odajött hozzám. –Mégis mit képzelsz te magadról?
-          Csak tán nem féltékenységet vélek felfedezni a szavaidban?
-          Nyald ki. –füstölögtem.
-          Ezt vehetem felkérésnek? –vigyorgott, majd a derekamnál fogva átkarolt és magához húzott.
-          Nick, nem teheted meg, hogy betoppansz és felborítod az emberek életét, mert úgy tartja kedved! –húzódtam el tőle amennyire csak a karja engedett. Nem akartam nyilvánosan emberietlenül viselkedni.
-          Mondja ezt az a nő, aki felbolygatott egy egész fészket! –gúnyos vigyor ült ki az arcára, de a szeme szomorú és megbántott volt. Miért?
-          Nem értelek.
-          Hát persze, hogy nem. –közelebb húzott.
-          Nick. –suttogtam, mire kissé enyhült a szorítása.
-          Még alig voltál az országban, amikor máris mindenki tudta, hogy eljön az a nap, amikor Michael rád teszi a kezét. Attól kezdve figyelemmel kísérték minden lépésedet és mindig az volt a téma vajon mikor érkezik meg hozzánk a doktor kedvence. A megzabolázhatatlan őserő. Kíváncsi voltam és nem csalódtam, de csodálatom csak akkor tudatosult bennem, amikor Michael sikertelen próbálkozásai miatt őrjöngött. A mindig hűvös és távolságtartó úr reszketett dühében, hogy egy törékeny nő nem borul térde előtte. Csodáltalak Elina, mint erőt, elhatározást, és mint nőt egyszerre. Álmomban sem hittem, hogy végül társammá tesz a fészek hierarchiája. Nap, nap után azon kaptam magam, hogy senki, de senki nem érdekel, csak te. A véredre vágytam, a kedvességedre és a szerelmedre. De számodra csak egyetlen férfi létezett. Eljöttem remélve, hogy megváltozott a helyzet és ezt kell látnom. Halandóvá tett egy félvér és gyereked lett tőle. Annyi férfi állt sorban a kezedet, s kegyed lesve és te végül egy olyat választottál, aki alig élt meg másfél tucat évet?! Miért? Mi van abban a kölyökben, amiért ennyire képes voltál értelmetlen döntések sorozatát meghozni?! –a hangja erőteljes volt. Düh, bánat, féltékenység keveréke szúrt belőle.
-          Sajnálom! –néztem a szemébe. Nem tudtam, hogy így érez. Eszembe sem jutott, hogy bármi is történhetett volna közöttünk. Szemellenzős ló volnék?! Naná, de akaratom és tudtom ellenére bántottam meg őt. A barátomnak hittem, míg ő másra vágyott. Azt hittem ismerem, s most kiderül, hogy nem. Nick vadul és szenvedélyesen kapott az ajkaim után. Nyelve akaratom ellenére is könnyedén fúrt utat magának a számba. Dühtől remegve feszültünk egymásnak, míg már elvesztettem a józanságom. Arcát végigkarmolva támadtam vissza legnagyobb meglepetésére satuba fogva szorítottam a fejét és visszacsókoltam. Ha harc, hát legyen harc. Minden felgyülemlett feszültségem benne volt abban a csókban. Vér ízét éreztem a számban, mindkettőnkét. Az agyam egy távoli zuga halk, de határozott visszavonulót fújt, én mégsem törődtem vele. Végül Nick törte meg a csókot. Alsó ajka vastagon szétcincálva integetett vissza rám, de leginkább döbbent tekintete volt az, aminek a hatására megfordult körülöttem a világ egy pillanatra. Mit tettem?!
-          Álmomban sem hittem, hogy ennyi szenvedély loboghat a buja szívedben. –lusta mosolyra húzta a száját. Nem szisszent fel, pedig nekem a látványa is piszkosul fájt.
-          „Hozd el őt nekem!” –csengett fel a nem kívánt potyautas a fejemben.
-          Neked nincs jobb dolgod, mint rajtam élvezkedni? –csattantam fel. Nick arcára ráfagyott a mosoly, de értetlensége leginkább abból adódott, hogy nem is rá néztem.
-          Mondanám, hogy sajnálom, de minek hazudjak? –vont vállat bocsánatkérő nagy szemeket meregetve rám. Felharsant Nuada nevetése, mire megráztam a fejem.
-          Nem neked szólt, vagyis nem csak neked. Azt akarja, hogy vigyelek el hozzá. –egy arasszal feljebb szökkentek a szemöldökei.
-          Úgy érted hallod őt? –bólintottam. –Sirály!
-          Nem, nem az. Rohadtul idegesítő, hogy valaki kukkol bennem! –erre vállat vont. –Azt hiszem jobb volna, ha felkeresnéd Archie menedékét. Nem hiszem, hogy bárkinek a javára lenne, ha nálunk töltenéd az időd nagy részét.
-          Értem.
-          Figyelj, nem akarlak lerázni. Értékelem, hogy eljöttél és azt is, amit az előbb mondtál. Komolyan! De meg kell emésztenem mindezt.
-          Értem én. –menten meghasad a szívem.
-          Hiányoztál partner. –mondtam ki végül, bár reméltem nem hallja, de a telehold méretű vigyor nem erről árulkodott.
-          Ezt jó tudni…partner. –magához ölelt és homlokon csókolt, én pedig amennyire csak tudtam hozzá préselődtem és a vállgödrébe fúrtam az arcom. Pár percnyi kellemes lubickolás után döbbentem rá, hogy egy kissé gornyadozik a méretbeli különbség miatt, így kibontakoztam az öleléséből.
-          Még látjuk egymást. –most már én is vigyorogtam.
-          Ez csak természetes szívem. –ezzel elindultunk két irányba. Hazafelé azon töprengtem, hogy felhívom Archiet és megmondom neki, hogy bánjon rendesen Nickkel, vagy szétrúgom azt a féltett és sokak által imádott hátsóját, de aztán elvetettem az ötletet. Ha Nick nem csicsereg önként akkor én se. Legalább kiderül, hogy mennyire megbízható a jó öreg Archie, mint informátor. Reméltem, hogy nem lesznek már ott Royék, nah nem azért, mert elegem lenne belőlük, de több feszültséget nem igazán respektálnék momentán. Aludni akarok és hozzá simulni ahhoz a férfihoz, aki mindenki más helyett engem választott. Szeretem őt, ez nem kétség. Azonban abban nem vagyok biztos, hogy meg kellene e bántanom az igazsággal, hogy megcsókoltam Nicket. És, hogy egy különc figura kánkánozik az agyamban. Talán el kellene, végül is ez a normális, vagy nem?! Bár mi normális van egy félisten fia és egy vámpír kapcsolatában?
Ahogy beléptem az ajtón megpillantottam Iván hátát és görcsbe ugrott a gyomrom. A kávéját kevergette és olvasott valamit. Mögé léptem és átölelve bújtam hozzá. A válla felett néztem a lapra írt betűket, majd megcsókoltam a nyakát.
-          Ki fognak békülni. –nem tudtam eldönteni, hogy kérdés, vagy kijelentés e, ez a részéről.
-          Biztosan. –simítottam végig a tarkóját. Ujjaim hajával játszadoztak.
-          Hol hagytad a barátod?
-          Elküldtem Archiehoz. Ott kap vért és szállást is. Ráadásul úgy is le kell jelentkeznie előbb utóbb.
-          Ha te mondod.
-          Mi bánt? –suttogtam a fülébe.
-          Roy. Annyira más az ő kapcsolatuk, mint a miénk. –sóhajtott fel.
-          Hogy érted ezt?
-          Félnek maguktól és egymástól. –ez ledöbbentett. Hogy-hogy félnek? Mitől kellene?
-          Te is félsz?
-          Mi? Tőled? Nem.
-          És magadtól?
-          Talán kellene, de inkább csak össze vagyok zavarodva.
-          Szerintem ők is így vannak ezzel.
-          Nem, nem érted. Roy azt mondja, hogy Missi képtelen elengedni magát közben. –fél arasszal feljebb kúszott a szemöldököm. Most komolyan mások szexuális életéről csevegünk? Basszus.
-          Idő kell nekik, amíg megszokják a saját bőrüket és egymáséit is. –húztam egyet a vállamon. –De majd beszélek Missivel.
-          Ne. Akkor kiderül, hogy Roy kipakolt én pedig tovább adtam neked.
-          Nyugi, nagyfiú! Én is voltam újszülött vámpír, ráadásul, mint teremtője kapcsolatban vagyok vele.
-          Ennyire? –pillantott fel rám Iván.
-          Nem, de ezt nem kell az orrára kötnöm. Ne aggódj értük. Keményfából faragták mindkettőt. –mosolyogtam, ahogy csak bírtam.
-          Rendben. Mit akart a fics… úgy értem Nick? –Jó fiú.
-          Ma már ne beszéljünk róla. –mentegetőztem, de mielőtt megbántódna, hozzátettem gyorsan. –Ígérem, el fogom mondani, de nagyon lefárasztott a nap és szívesebben koncentrálnék csak rád. –nem vettem le a lábáról az ajánlatommal. Valamivel nagyon kihúztam a gyufát. A mosogatóhoz léptem és beáztattam a korábban használt bögrémet, majd felültem a pultra és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni. Végül is tudatosan, vagy tudat alatt, de jogosan fortyoghatna Iván. Nem csak nem mondok el neki dolgokat, hanem ki is hagyom jó pár lépésből. De hogy adhatnám be neki azt a mérget, amit a saját torkomon is alig tudok letuszkolni. Rövid időn belül itt el fog szabadulni egy vámpír leszámolás és vagy nyerünk, vagy… nos, vagy otthagyjuk a fogunkat. Bár ehhez a végkifejlethez nagyon nincs kedvem. Vajon Archie és a csapata mellénk állna a csatában? Vagy valaki a vérvonal tetejéhez közel. Tényleg. Kell még lennie pár tisztább vérű öregnek, vagy nem?! Ha őket záros határidőn belül össze tudnánk verbuválni, akkor Michael és mások jöhetnének bármekkora sereggel is. Ráadásul, hogy a magasságos mókusban akarják kicselezni a vadászokat? Egy nagyobb vámpírcsapat simán felhívja magára a figyelmet bárhol máshol is.
-          Elina?! –Iván csupán centikre volt tőlem. Tekintete kíváncsian fürkészte az arcom.
-          Iván. –nyögtem fel meglepetésemben és megkönnyebbülésemben. Az otthon melege, a szíve melege, a szeretete és a szerelme átcsapott felettem. Elmerültem benne és rátapadt minden érzékemre, kisöpörve minden korábbi gondolatot. Őt láttam, őt éreztem, őt kívántam, őt szeretem. És ezen nincs férfi a földön, aki változtatna. Megérintette az arcomat én pedig tenyeréhez dörgölőztem, mint egy szeretetteljes macska. Nem doromboltam, még…
A felsőjénél fogva még közelebb húztam magamhoz. Lágyan, puhán megcsókolt. Ez még csupán a kezdet volt. Újabb és újabb követte az elsőt. Nem volt követelőző, sem viharosan szenvedélyes. Mégis végigbizsergette minden porcikánkat. A tarkómon égnek állt pár kósza szőrszál.
-          Ne, itt. –szakadtam el Iván ajkaitól egy pillanatra, mire ő könnyedén felkapott és az ölében vitt a hálóba. Lassan ledőltünk az ágyra és ott folytattuk ahol félbehagytuk az előbb. Iván felettem tornyosulva indult vágytól fűtött felfedezőútra. Ujjai a ruhám alá siklottak és a bőrömet becézgették, de lazulás helyett szinte görcsbeugrott a testem.
-          Mi a baj? –zökkent ki egy pillanatra ő is, amikor megérezte, hogy nincs minden rendben. Megcsóváltam a fejem és a szemébe nézve némán kértem, hogy folytassa. Azonban nem jött a remélt hatás.
-          Várj! –nyögtem fel kétségbeesetten. Iván a nyakamat csókolta épp, tenyere tökéletesen illett a mellemre.
-          Mi történt? –húzódott el.
-          Úgy érzem, nem tehetem ezt. –mondtam ki a frankót.
-          Hogy mi? –a saját döbbenetem ikertestvérével szemezhettem.
-          Valami nagyon nincs rendben velem Iván! –csóváltam a fejem. Ő pedig elhúzódott és az ágy szélére ült.
-          Egyikünkkel sincs. –csóválta a fejét.
-          Sajnálom. –meg akartam érinteni, de nem voltam rá képes. Rám pillantott és a szeméből akkora fájdalom és szomorúság sütött, hogy azt hittem agyonnyom a súlya. Tényleg nem vagyunk rendben. egyikőnk sem.
-          Aludjunk inkább. –ment a fürdőbe, közben én felvettem a hálópólóm és nyakig betakarózva az ágy szélén kucorogtam. Mindennél jobban vágytam arra, hogy hozzábújhassak, mégsem voltam rá képes. Percekkel később elsötétült a szoba és Iván lassan sétált az ágyhoz. A hátamra gördültem, hogy a szemem sarkából egy pillantást vethessek rá loppal. Víz csepegett a hajából, gördült végig az arcán, nyakán és a felsőtestén. Minden csevegés nélkül mellém feküdt. Nem bújtunk össze, nem érintettük egymást, nem voltunk jó kedvünknél, nem voltunk csevegő hangulatban. Felhúztam a lábam és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy pokolian fáradt vagyok, mégsem bírtam elaludni. Aztán egy minimális mocorgás után Iván keze a csípőcsontomon állapodott meg. Imádtam, amikor így ölel, bár nem igazi ölelés, de most többet jelent egy szimpla bújásnál. Önkéntelenül is elmosolyodtam és hamar feloldott a gát, álomba merültem.
Vér illatát éreztem, finom lüktető friss seb csábítását. Aztán felzengett a halál sikolya is. Valahol a középkor egyik évében járhattunk és a várost ellepték a vámpírok. A nyílt utcán mészárolták az embereket.
-          Te magasságos… -néztem a vértől vöröslő ajkú apróságokat.
-          Ők a gyermekeim. –egy bársonyosan csengő női hang csendült a hátam mögött.
-          De ők.
-          Halottak? Igen.
-          Átváltoztattad őket. –az egyik kislány báli ruhában tipegett oda elém.
-          Anyám, ő kicsoda? –mért végig az apró gyilkoló gép.
-          Ő atyád egyik újdonsült játékszere.
-          Nem vagyok a játékszere!
-          Miért, akkor mi vagy?! A szeretője? –surrant mögém és a fülembe suttogott.
-          Nem.
-          Az ágyasa.
-          Nem.
-          A társa.
-          Az sem. –felkacagott, a távolban megkondultak a harangok. A várost megtámadták, de mégis kik, vagy inkább mik?!
-          Csak egy unaloműző kis korcs vagy, semmi több. Ne bízd hát el magad.
-          Ha annyira jelentéktelen a létezésem miért próbálsz megfélemlíteni?!
-          Megfélemlíteni?! Ugyan. Pusztán tisztázom, hol is a helyed.
-          Miért, hol a helyem.
-          A lábamnál, hogy hajlong és imádj, amiért megteremtettem a fajtádat.
-          Azt aztán lesheted életed végéig.
-          Milyen kis beképzelt béka. –siklott elém. Milyen felfújt hólyag, reagáltam le azonnal.
-          Újra felteszem a kérdést. Miért másztál be az álmomba? –próbáltam higgadt maradni, de nem nagyon sikerült. A nő szabályosan a jelenlétével felidegesített.
-          Hogy tudassam veled, nem vagy olyan erős, mint aminek hiszed magad.
-          Akkor tudasd. –sóhajtottam.
-          Már meg is volnánk, hisz nem tudtad elzárni magad előlem. –nevetett.
-          Kezd már nagyon elegem lenni, hogy ti őskövületek állandóan játszótérnek használjátok az agyamat!
-          Hogy merészeled?! –háborodott fel és ezzel egy időben a csinos kis pofija el is torzult.
-          TAKARODJ! –üvöltöttem rá és kényszerítettem magam, hogy felébredjek.
-          Most még lehet, hogy megúszod… A kép lassan kezdett homályosodni, míg végül egy délibábszerű látomássá nem vált.

-          De legközelebb véged…- aztán kipukkadt, mint egy buborék én pedig a hálószobánkban találtam magam. Iván a hasán aludt édes álmot látva, oh, hogy mennyire irigyeltem érte ebben a percben. Most már biztos, hogy szükségem van segítségre…

Nincsenek megjegyzések: