2013. július 3., szerda

23. A kötelék

-          Menj már, mert még mindig ránk figyel! –tolja Missi Ivánt távolabb a folyosókon.
-          Nálam maradt a kard, vissza kell vinnem! –erősködik már vagy húszadszorra.
-          Haver. Missinek igaza van.
-          Nem, nincs. Végtére is azért jöttünk, hogy együtt csináljuk végig! Nem hagyhatom!
-          Bajba sodortuk így is. –csattant fel Missi.
-          Nem. Vagy is.
-          Túl könnyen elbántak velünk és ez tény. –erre Iván a falba vágta a kezét.
-          Figyelj, én is aggódom érte. Végtére is nem csak a barátnőm, hanem a teremtőm is és mihez kezdhetnék nélküle. De tudom, hogy az a szemét könnyedén maga elé kényszerítene pajzsként, ha úgy alakulnak a dolgok. Akkor pedig Elina tétovázna, és ez ölné meg. Bíznunk és hinnünk kell benne. –magyarázta Missi.
-          Tudom. –érezhetően magába zuhant Iván azzal, hogy az apja könnyedén elvette a szabad akaratát.
-          Meddig megyünk?! –érdeklődött Roy.
-          Itt már jó lesz. Nem szívesen mennék ki a farkasok közé. Ráadásul nem tudom milyen messze ér el a kötelékünk.
-          Hogy van? –Iván egyetlen kapaszkodója Missi volt. Tekintete teljesen lesokkolta a lányt.
-          Háborognak az érzései. Valami történt mikor még ott voltunk. Valami, ami felzaklatta. –Iván újfent a falba vágott.
-          Haver, ezzel nem segítesz. Csupán eltöröd az ujjaid még az esetleges bunyó előtt. –a két fiú összenézett és határozottan bólintottak. Missi el is mosolyodott volna ezen, ha épp nem hullámzott volna bele mérhetetlen bűntudat és keserűség, majd izzó harag. Egy pillanatra megszédült az érzelmek intenzitásától, csak a két erős kar tartotta vissza az ájulástól.
-          Mi volt?! –a két fiú aggódva fürkészte a lány arcát.
-          Ha tompítva érzem csak Elina érzéseit, akkor az ellenfele felkötheti a nadrágját. –mosolyodott el. Nem akart túl korán nyilatkozni, de ugyanakkor rettegés kerítette hatalmába. Harcolni fognak és Elina tart az összecsapástól.
-          Akkor lezúzza és mehetünk haza. –váltott optimistára Roy. Szerették volna ezt hinni mindannyian.
-          Merion és Alex. Remélem, teljesen biztonságban vannak. –sóhajtott gondterhelten Iván.
-          Attól félsz, hogy a vámpírok megbízhatatlanok?!
-          Hé! Itt vagyok ám! –mutatott végig magán Missi.
-          Nem rád értettem, hanem azokra a vadidegenekre. Te tudom, hogy teljességgel megbízható vagy. –ölelte szorosan magához Missit.
-          Jól vagy?! –kérdezte a lány pár perc hallgatás után Ivánt, aki csak egy kurta bólintással felelt. érthető volt, hogy miért is olyan feszült. Mindnyájan azok voltak, de Iván veszthette a legtöbbet hármójuk közül és ez súlyosan ott lebegett közöttük.
-          Mi a helyzet? –kérdezte meg végül újra. Missi pár pillanatig koncentrált, majd elkerekedett szemekkel abba az irányba pillantott ahonnan jöttek.
-          Harcolnak!
-          Ezt is érzed?! –lepődött meg Roy, mire a lány megrázta a fejét.
-          Vámpírvér illata száll a levegőben.
-          Elináé?! –újabb fejrázás.
-          Nem csak.
-          Mit érzel? –úgy meredt Missire Iván, mint aki legszívesebben gondolatolvasó lenne. A lány nem is hibáztatta ezért, bármennyire is a hideg futkosott tőle a hátán.
-          Nem sokat. Elszántságot, és haragot. De tiszta a feje. Nem olyan, mint mielőtt szétváltunk. –különös érzés kerítette a hatalmába, de nem tudta mihez is kezdjen vele. Nem akart vészmadár lenni, így percekig meg sem szólalt, míg egy pillanat alatt el nem vesztett minden jelet, amit csak érzett Elina felől.
-          Nem! –sikoltott fel.
-          Mi az? –pattant fel hirtelen mindkét fiú. Missi felnézett rájuk, legszívesebben sírni akart, de egy csepp könny sem hullott. Többé már nem volt ember. Vámpír lett. Egy olyan vámpír, aki nem érzékeli a teremtőjét.

***

A fájdalom csak nem akart alábbhagyni, bár Morgana már érezte, hogy elveszíti az erejét. Tudta, hogy ez lassan a halálát okozza. Fia, akit szörnyetegként szült, majd az évek múlásával elfeledtette mivoltát, most bebizonyítja, hogy az apja vére. Kegyetlen és gyilkos bestia. De akkor miért nem súlyt le rá? Miért nem szedi össze maradék erejét és viszi véghez azt, amit a szülés utáni percekben már meg kellett volna tennie? A válasz alapjaiban szívszaggatóan hasított belé. Azért, mert a fia. Bárki is az apja, bárhogy is fogant, bármit is tesz a fia attól a pillanattól, hogy megfogant. Képtelen volt igazán gyűlölni Őt. És képtelen elvenni az életét a sajátja megmentése révén.
-          Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogta egy alig észrevehető mosoly kíséretében, majd keze lágy ölelésre fonva zárta be Nuada dühtől remegő testét mielőtt élettelenül hanyatlott a véráztatta talajra.
***

Missi gyorsabb volt a fiúknál, így jóval előbb ért a térre. A látvány és a szag lesokkolta. Elina vérének illata keveredett az ősi nehezebb illattal. Nuada könnyedén a karjában tartotta az élettelen lányt. Missin eluralkodott a félelem és a fájdalom, hogy ilyen hamar egyedül maradt és elvesztette a sógornőjét és mesterét. A krétafehér arcra azonban lassacskán visszatért egy nagyon halvány pír. Nuada ajkai közül vér szivárgott, miközben csókjával táplálta Elinát. Missin végigfutott egy ábrándszerű érzés, ami zöldellő fákról és csillogó víztükörről, madarakról suttogott.
-          Térj vissza hozzám. –suttogta gyengéden a vámpír. Amikor észrevette a bejáratnál ácsorgó Missit acsarogva fordult felé. Farkasai védelmezően gazdájuk és a lány közé ügettek. Elina ébredezni kezdett, megérintette a férfi karját és felpillantva elmosolyodott. Hosszas másodpercekig csak ők ketten léteztek egymásnak, majd a lány követte a morgó farkasok hangját. Missi még mindig az érzelmek gyengéd tengerében úszva, döbbenve látta a boldog mosolyt mestere arcán, miközben a nyakán tátongó sem lassan összeforrt és csupán csak két apró pötty jelezte a történtek valódiságát. Iván és Roy ekkor robbantak a terembe. Iván szeme végigfutott a jeleneten, majd eszét vesztve a farkasok felé vetette magát. Roy persze követte barátját a tettében és a hirtelen kavarodásban fogak villantak és csattantak a rövid kard élével. Roy az egyik tőrt felkapva sebesített meg egy kisebb farkast a marján. Mindkét fél halálos elszántsággal küzdött a saját vámpírjáért.
-          Állj! –szólaltam meg, bár a hangom még saját magamnak is idegenül csengett. Nuada szorítása engedett és így végül a saját lábamon előre léphettem.
-          Elina! –Iván arcán érzelmek milliójának játéka suhant át.
-          Nem kell tovább ölnünk egymást. –pillantottam Nuadára aki bólintott.
-          Hogy, hogy érted ezt?! Azok után? –Roy mondta ki a kérdést, amit a racionális énem is feltett volna a helyébe. De én tudtam azt, amit ő, ők nem.
-          Úgy, hogy elmegyünk.
-          Szabadon. –tette hozzá Nuada. Éreztem, hogy nem szívesen mondta ki ezt, de a vérem hatott rá. A farkasok felhagytak a támadással és gazdájuk mellé sétáltak. Rám különösebb ügyet sem vetve.
-          És akkor ennyi?! –bólintottam. Ivánon volt a figyelmem teljességgel, míg egy kis morgás fel nem tört Nuadából. Iván minden zavara és mérge ellenére megnyugodni látszott. Csatlakoztam hozzá ebben. A szemkontaktusunk megtörte a feszültséget végül.
-          Akkor?! –kérdezte kissé félszegen.
-          Távozhattok. –Nuada látványos erő fitoktatással siklott végig a termen és helyezkedett el a trónusán ahol legelőször is megpillantottuk. A farkasai pedig követték. Lassú léptekkel Ivánhoz sétáltam és egy minimális feszengés után kézen fogva indultunk a kijárat felé. Missi tekintetének súlyát magamon éreztem minden egyes lépésnél.
-          Rajtad tartom a szemem! –hallottam a vámpír hangját a fejemben.
-          Tudom! És ez fordítva is igaz! –mosolyodtam el a válasz után, mire Nuada bizsergető nevetése hasított végig a gerincemen. Az ős vámpírral határozottan különleges kötelékem alakult ki.
A kocsihoz érve Missi szembefordult velem és egy hatalmas pofon keretében rám ripakodott.
-          Azt hittem már aznap el kell veszítenem a mesterem, amikor áthozott! –ölelt át.
-          Sajnálom. Nem így terveztem! –viszonoztam az ölelését.
-          Mehetnénk végre?! Lehet, hogy „Mr. jó fej lettem” azt mondta elmehetünk, de nem akarok itt lenni, amikor meggondolja magát. –húzta magával szerelmét Roy a hátsó ülésre. Rá akartam vágni, hogy nem fogja, de nem szólaltam meg. Túl sok kérdésre adott volna okot a kijelentésem. Így követtem a példát és végül kis kínlódás árán a kocsi beindult, mi pedig megkezdtük az utunkat haza. Percekig csendben meredtünk a tájra, majd nagyot nyújtózva sóhajtottam fel.
-          Különös, ez az egész. Úgy értem oké, hogy volt az ellentét, meg minden, de azért milyen testvérek már az ilyenek?! –kérdezte Roy a csendet megtörvén.
-          Nem egyszerű a múltjuk. –sóhajtottam fel ismét, bár most az emlékek hatására.
-          Beavatsz minket is a fejleményekbe? –pillantott rám Iván a szeme sarkából.
-          Volt egy könyv a tulajdonodban, ami a szakításunkkor hozzám került. –kezdtem bele. Iván bólintott, mire folytattam.
-          Az egyik történet számomra már ismerős volt korábbról is. A doktor beszélte el egy részét miután megmentett a haláltól. Azt hittem, hogy pusztán mese és a kíváncsiságom tompítására találta ki.
-          És nem? –kérdezte Missi, mire megráztam a fejem.
-          Ti is láttátok az egyik szereplőjét. Bár akkoriban még nem volt ilyen...
-          Őrült?
-          Állati?
-          Szörnyeteg? –kérdezték sorjában.
-          Elveszett. –Iván felhorkantott.
-          Nem épp ezt a jelzőt használtam volna. –fintorgott miközben az utat nézte.
-          Túl hamar ítélkezel. –újabb felhorkantás, bár ebben némi sértődöttség is volt. Másodpercek alatt kihoztuk egymást a nyugalmunkból. Csodás. Egy gyönyörű kapcsolat alapja.
-          Maradhatnánk a történetnél? –terelt vissza mindenkit Missi az alap vágányra.
-          Szóval a lényeg, hogy ő sem volt mindig ilyen. Ember volt, emberi érzésekkel és szerelemmel, de a veszteségek sora elvette az emberiségét.
-          Nem, nem volt ember. Egy isten megkívánt egy halandót, akit meg is kapott. Ebből született két fiú. Az egyik az apám, a másik pedig a fővámpír. –vágta rá Iván amolyan rövidített változatként.
-          Volt benne emberi rész. –csattantam fel.
-          Ahogyan a drága doktorodban is. –pillantott rám egy fél másodpercre.
-          Ahogyan bennem is. –tettem hozzá suttogva.
-          És honnan jött a doktor név? –kérdezett ismét Roy.
-          A fronton találkoztam vele, mellette voltam ápolónő. Aztán történt valami és a halálomra kerültem, de még nem akartam elmenni. Ő pedig vámpírrá tett. –most én mondtam az ultrarövid változatot.
-          Milyen harcban?
-          A II. világháborúban. –néztem hátra Roy ledöbbent arca meglehetősen mulatságos volt.
-          Neeeeee.
-          De.
-          Ej ha. –füttyentett egyet, mire elmosolyodtam.
-          És miért engedett csak úgy el minket a forrás? –Missi máris vámpír szlenggel illeti Nuadát. Túl hamar jött el a számomra kínos rész. Hosszasan töprengtem, mennyit és miként mondjak el nekik, hogy fel tudják dolgozni. Minek próbálom menteni, még én magam sem tudom igazán kezelni. Basszus.
-          Miattam. Nuada elmondta, hogy a doktor nem könyörületből változtatott át, hanem az ő parancsára.
-          Egy olyan szörny, mint az foglalkozott egy halandóval? –Iván tekintetében hitetlenség csillogott. Azonban jobban zavart a „szörny” jelző. Legutóbb nem volt jó vége, amikor ilyennel illette a fajtámat.
-          Nem. Vagyis nem egészen. Nuada azt a parancsot adta, hogy a doktor kutasson egy bizonyos lélekfoszlány után.
-          Mi után? –kérdezett vissza Roy.
-          Lélek foszlány. Reinkarnáció. Tudod. –vágta rá egyből Missi.
-          Biztos a halott szerelmét kereste. –forgatta a szemeit Roy.
-          Nem. Morgana lelkét.
-          Az anyjáét? –nézett rám meglepetten Missi.
-          Benned? –csatlakozott hozzá Iván. Most már hosszabban nézet rám. Valamin erőteljesen kattogott az agya. Reméltem előbb utóbb meg is osztja velem.
-          Haver! Ezt nem hittem volna! Nem elég, hogy megjárta a nagy VH-t a nőd, de még a nagyanyád ujjá született változata is. –szólt be Roy. Erre elkezdtem a nevetést. Igaza volt, de valahogy mégsem. Mindenesetre a maga beteg formáján vicces is lehet.
-          Nem egy könnyű eset, de kell a kihívás. –vigyorgott rám Iván. Látványosan elröppent minden gond. Jó messze jártunk már a barlangtól is.
-          Hogy te milyen kis éleslátású vagy! –húzta magához Missi Royt. A fiú kapva az alkalmon szenvedélyesen és hosszasan megcsókolta, ám a végén fel kellett szisszennie. Ki sem kellett mondaniuk, az utasteret betöltő vér illata elárulta mi történhetett.
-          Basszus! –húzódott el Missi.
-          Semmi baj cica. Majd rágyúrunk erre is. –ölelte át Roy a szerelmét. Visszafordultam az utat, majd Ivánt nézve. Ő viszonozta a pillantásom és elmosolyodott. A mosolyában pedig ott volt minden jó, amire csak vágyni lehet. Akkor én miért éreztem ólom nehéznek a mellkasom minél inkább eltávolodtunk tőle?!
-          Úgy látszik, már nem csak nekem kell megküzdenem két kiéhezett agyarkával. –vigyorog szélesen Iván a visszapillantó tükörben.
-          Hékás! Csak én nevezhetem agyarkának agyarkát! –bokszoltam vállon, mire Missi felkiáltott.
-          Helyettem is! –meg is tettem.
-          Kegyelem! Kegyelem! Mit vétettem, szemfogas nőszemélyek?!
-          Nyugi cica, nem gáz. Szerintem szexi, hogy ilyen nyíltan kívánsz. –vigyorgott Roy.
-          Nem kívánlak nyíltan.
-          Ahhha. Én nem így tapasztaltam a mesterednél. –húzta fel a szemöldökét egy szívdöglesztő félmosollyal.
-          Pasik. –forgattam a szemem és kifele bámultam az ablakon. Missi és Roy vidáman kuncogva próbálkoztak a sérülés kikerülésével és a csókcsatákkal.
-          Mire gondolsz? –kérdezte halkan Iván az utat nézve.
-          Nem is igazán tudom. Próbálok nem gondolni semmire. Csak úgy érezni és kiélvezni a veletek töltött időt. –mosolyogtam el kicsit szomorúan. Iván megcsóválta a fejét.
-          Ne beszélj így!
-          Hogy?
-          Mint aki búcsúzni készül. Nem válunk szét, emlékszel?! Már nem!
-          Sajnálom. Csak túl sok ez az egész. –motyogtam a kezemet nézve. Ha ember lennék, elbőgném magam.
-          Hé, ti ketten. Menjetek szobára. –nézett a visszapillantóba Iván, mire elmosolyodtam.
-          Mézeshetek?! Ki sem tudnak kapcsolódni. Emlékszel?! –vigyorodtam el.
-          Hát persze, hogy.
-          Hmm…
-          Én arra is emlékszem, amikor találkoztunk. –hajolt előre Roy. –Békésen aludtatok az összeszakadt ágy mellett. –összenéztünk egy mély bensőséges és titkos pillantást váltva, majd fejcsóválva kuncogni kezdtem.
-          Azon a napon, már sokadjára futottunk össze. –a kijelentésemre Iván felvonta a szemöldökét. –Oké, oké botlottam beléd.
-          Szerencsés véletlenek sorozata, mi?!
-          Tényleg, akkor ez eszembe sem jutott, de, hogy jutottál fel a szobánkba? Lent voltunk és látnom kellett volna téged. Vagy láttalak is? –próbált visszaemlékezni Roy.
-          Az én véres angyalom csak úgy megjelent a semmiből. –hajolt közelebb, mire utánoztam és egy lágy csókkal érintette az ajkam.
-          Felmásztam vér után nézve a diákszállóba, csak épp azt nem tudtam, hogy akit ott találok, azaz idegesítő kölyök, aki tudtom nélkül is vonzott már. –mosolyogtam visszaemlékezve és felidézve mennyit változott ő azóta, hogy az ágyába fektettem miután elájult a vérveszteségtől, amiről én tehettem.
-          Idegesítő, hm?! Nagyon nem idegeskedtél miközben szeretkeztünk.
-          Könnyen feloldódott a gondom miután nem hagytál leesni. –forgattam a szemem látványosan. –A kedves barátotok imádott a kés élén táncolni. 
-          Hékás, mi ez a múlt idő?! Mintha mára csak egy szelíd kis külvárosi feleség lennél.
-          Túl unalmas lenne az a számodra. –vágtam vissza.
-          Nah jó, ti is mehettek már szobára. –konstatálta Roy, majd visszafordult teljes figyelmét Missira fordítva.
-          Mit csinálsz?! –kérdeztem kíváncsian, mégis nem tetsző hangnemben, amikor az útra figyelés helyett Iván a telefonjával babrált.
-          Felhívom a vámpírodat. –pillantott rám.
-          Melyiket?! –a döbbenetem láttán elnevette magát.
-          Nah ez itt a bibi. –várta, hogy kicsörögjön. –Helló, akkor a megbeszéltek szerint?! Rendben. –és letette a telefont.
-          Szóval?! –nem is igazán figyeltem, hogy kivel beszélt, mert a jelző, amivel illette azt a bárkit komolyan ledöbbentett. Tényleg így volna?! Igen. Gáz!
-          Rolf, az előre megbeszéltek szerint haza viszi a kicsiket. –csóválta meg a fejét. –Mégis kire gondoltál?! Hm?
-          Rolf. És ő miért lenne az ÉN vámpírom? –hangsúlyoztam ki az „ént”
-          Nem ő, hanem Archie barátunk. Az ő mobilja van a bébi csősznél.
-          Ahham. –gondolkoztam el egy percre. –Franc! Archie! Nem volt ott a motorja.
-          Mert az a szemét lelépetett, amikor segíthetett volna. –Ivánt újfent frusztrálni kezdte az egész barlangban lezajlott dolog.
-          Segített.
-          Mi?
-          Archie. Segített.
-          Mikor.
-          Nem szó szerint, de használta az erejét és bejutott a fejembe, hogy amolyan lelkesítő monológot adjon elő.
-          Szóval ő volt a pom-pom srác?! –ezen, mindketten nevetni kezdtünk.
-          De tényleg. Kiakadtam, amikor szembe kerültem veletek és ő segített. –Iván pillanatnyi jókedve elveszett.
-          Túl sokan férnek be a fejedbe Elina. Túl sok és erőteljes pasas.
-          Tudom. Sajnálom. Én sem így terveztem.
-          Nem megróni akarlak, csupán aggódom érted. Nem is tudom, mit tennék, ha valamelyik is rád tenné a mancsát. Vagy az agyarát, amit olyan könnyedén villogtat. Túlságosan állati ez a fajta, viselkedés. –kivillantottam a szemfogaim és felmordultam.
-          Nem rád céloztam! Magadra ne vedd. Tudod, hogy különb vagy náluk.
-          Nem vagyok már benne biztos. –néztem ki az ablakon és láttam Missi engem figyelő tekintetét. Ezek után nem állhatok ki azzal, hogy megosztottam a lelkem az elsővel. Francba! Miért kell mindig ilyen bonyolultnak lennie mindennek.
Ahogy bekanyarodtunk a kis utcába, egyből kiszúrtam Rolfot. Meglepő volt látni, hogy autóval érkezett. Vagyis inkább az a meglepő, hogy tud vezetni. Valamiért sokkal ódivatúbb léleknek gondoltam, mintsem, hogy kocsija legyen és még jogosítványa is. Úgy látszik, még mindig akadnak meglepetések az életben. A mosolyt képtelen voltam letörölni az arcomról. Örültem a meláknak, nem is kicsit.
-          Miss. Elina!
-          Rolf! –pattantam ki és hozzá szökkenve egy apró csókot leheltem az arcára. A vámpír szégyenlősen és meglepetten reagált. Olyan volt, mint egy hatalmas mackó ebben a pillanatban.
-          Épségben hazajutottatok Miss. Elina.
-          Igen Rolf, szerencsénk volt. Hol vannak a kicsik? –néztem fel rá egy gyors témaváltással. Egy pillanatra elkerekedett a szeme a döbbenettől, amit nem igazán tudtam hova tenni. Viszont most nincs kedvem ezen töprengeni. Merion után sajgott az egész testem.
-          Odabent. –mutatott az ajtóra. Újra meg akartam csókolni, de kedvemet szegte azzal, hogy megmerevedtek az izmai. Félt tőlem?! Tény, hogy nem voltam ennyire közvetlen még sosem, de most hoztam haza a családot két ősi lénnyel való találkozásból. Ennyi járna, vagy mégsem?
-          Köszönöm. –mondtam végül, azzal magára hagytam a vámpírt. Hallottam, hogy Iván szóba elegyedik vele, de nem érdekelt. A lányom kicsi, meleg testére vágytam. Mosolyára és nevetésére, ami betölti az érzékeimet. Ahogy beléptem a lakásba Merion felnevetett. Az ereimben szinte táncra perdült a vér ezzel még a bőröm is bizseregni kezdett.
-          Gyönyörű kis szerelmem! –kaptam fel és pörgettem meg Meriont, végül egy hatalmas csókot nyomtam kicsi arcocskájára. Lassan beszállingóztak a többiek is. Missi és Roy Alexszel foglalatoskodtak, Iván pedig még visszament Rolfhoz. Miután végzett megkínálta a barátainkat, amit nekem kellett volna megtennem, de végül nem kértek semmit és percekkel később hazaindultak. Roy elvitte a kocsit, hogy majd később visszahozza. Miután hosszú ideje már hármasban voltunk Iván megtörte a csendet. Épp Merionnal játszottam a szőnyegen.
-          Rolf szerint más lettél.
-          Aha. Ő már csak tudja.
-          Szerintem is más lettél. –nem szóltam egy szót sem. Nem akartam mással foglalatoskodni, csak és kizárólag Merionnal.
-          Te nem érzed? –folytatta a téma elemzését. –Kicsit furcsa vagy. Különös.
-          Ha ennyire zavar akár el is mehetek! –csattantam fel. Mérges pillantásokat lövellve feléje.
-          Tudod, hogy nem így értettem. Beszélgetni próbálok és nem veszekedni.
-          Nem? Valóban nem? Iván a létem alapjait rombolták le, persze, hogy más vagyok! –álltam fel, hogy szembe tudjak nézni vele. Bár ez nehezemre esett, mivel még mindig magasabb volt jóval nálam. Ekkora magasságkülönbségnél pedig elég hülyén fest, a keménykedés.
-          Jó, de attól még nem kellene így felfortyanni. –ráncolta össze a szemöldökét. A lényem egy része legszívesebben feltépte volna csak a torkát, hogy mit merészel. Ez a gondolat megdöbbentett. A tudatom mélyén valahol nevetést hallottam, amitől önkéntelenül is megborzongtam.
-          Mindegy. –préseltem ki a fogaim közül. Egyetlen szó volt ez csupán, de ha az élével ölni lehetne, nem kellenének a pengéim.
-          Intéztem vért a következő napokra. –váltott témát. Iván valóban nem akart veszekedni, csupán aggódik. És velem mi a helyzet? Veszekedni akartam? Mi az, hogy.
-          Milyen figyelmes. –morogtam.
-          Most mi bajod van? –fújta ki a levegőt Iván. Érezte, hogy ebből több is lesz.
-          Gondoskodsz a furcsa szörnyekről, ha kell, ha nem.
-          Le is mondhatom, ha ekkora gond. –nem volt hajlandó belemenni a vitába emiatt csak még inkább felment bennem az ideg.
-          Jó, aztán majd szépen leszívunk téged! Ugye drága kincsem! –villantottam ki a szemfogaimat és ebben a pillanatban Iván belecsapódott a legközelebbi falba velem együtt.
-          Elina. –a hangja olyan volt, mintha csak játszanánk. Idegesített. A körmeimet beleakasztva leszaggattam a rajta levő felsőt, bőrét is itt-ott felsértve.
-          Elina! –már nem volt olyan kis könnyed, bár nem félt tőlem. Ez még inkább zavart. A mellbimbója alatt közvetlenül belevájtam a körmöm a mellizmába. Erre már határozottan felszisszent.
-          Miért is várnánk tovább a kelleténél?! Élvezzük ki, most amíg még ilyen illatos és forró. –tapadtam a vérző sebre. Nem volt elég pusztán a karmolásom nyomán megkóstolni őt, belemerítettem forró bőrébe a szemfogaimat, mire felnyögött. Élvezte a kín és a vágyat egyszerre, micsoda undorító. A fivérem kölyke igazi korcs fajzat.
Hogy mi? Amint kitisztult az agyam a szoba másik végébe szökkenve elhúzódtam tőle. Ivánon érzelmek sokasága szaladt végig.
-          Mi a baj kicsim? –szólalt meg végül kissé rekedten.
-          Sajnálom. –nyüszítettem fel.
-          Semmi baj. –indult meg felém.
-          Ne gyere közelebb! –ordítottam rá. Ezzel megbántottam, mélységesen. Aztán egy pillanat múlva máris csak a szín tiszta aggódás látszott a szemében.
-          Valami történt, ugye?! Valami nem stimmel amióta bementél a barlangba.
-          El…el kell mennem, letusolni. –néztem végig magamon.
-          Ezt nem hagyhatjuk annyiban Elina. –látszott rajta, hogy közelebb akart jönni, de nem tette és ezért most mélységes hálát éreztem.
-          Tudom.
-          Ki kell deríteni mi ez az egész.
-          Tudom.
-          Archie? Ő segíthet? –megráztam a fejem. Kétlem.
-          Nem hiszem. –mondtam ki végül.
-          Akkor ki?
-          Nem tudom Iván. Halvány, lila gőzöm sincs, de most kérlek, hagyj. Le akarok tusolni és felgyújtani ezeket a ruhákat. –trappoltam a fürdő felé.
-          A konyhában leszek és megetetem Meriont.

-          Köszönöm! –pillantottam vissza az ajtóból és megpróbáltam őszintén rámosolyogni. Csak reméltem, hogy sikerülni fog. Nagyon reméltem.

Nincsenek megjegyzések: