2013. január 14., hétfő

22. Emberi vétek


-          Emlékezz a múltra, emlékezz mit szabadítottál a világra! –ezekkel a szavakkal tűnt el minden körülöttem. Körülölelt a sötétség. Szinte lebegtem a semmibe. Kinyújtottam a kezem és egy hideg lapos falnak ütköztem. A fal egy tükör volt, benne pedig Morgana nézett rám. Vad szépsége láttán már nem volt bennem semmi kérdés, mi is rabolhatta el egy isten szívét. A tükör lassan átfordult a tengelye körül, majd amikor ismét belenéztem a vörös boszorkány helyett magamat láttam. Én álltam a fal másik felén abban a sejtető zöld köpenyes ruhában. Úgy éreztem meg kellene lepődnöm. Az agyam tudta, hogy amit látok az lehetetlen, de a lelkem táncra perdült. Megtaláltam valamit, amit régen elveszítettem. Elmosolyodtam, és ahogy a tükörképem szemébe néztem felszabadult egy végeláthatatlan zuhatag.
-          Elina. –szólított meg egy hang, mire kinyitottam a szemem. Visszatértem a föld alá és néztem az évszázadok fájdalmát ami Nuada szeméből sütött le rám.
-          Nem lehet. –csordult végig egyetlen könnycsepp az arcomon, ám mielőtt lecseppenhetett volna az államon az első, az a gonosz ősi és démoni lény, aki az ellenségem letörölte. Egy pillanatra láttam valamit a szemében. Valamit, ami a szívembe markolt, de aztán elengedett és visszatért a trónszékéhez. Iván persze egyből ott termett, de nem tudtam másra nézni csak rá. Fájdalom, boldogság, büszkeség, rettenetesen mély bűntudat kerített hatalmába. „Emlékezz mit szabadítottál a világra…” Emlékeztem, bár az emlékeim máséi voltak. Egy korábbi énem emlékei, aki oly emberi volt, olyan szenvedélyes és forrófejű, hogy pusztulásba taszította magát és a gyermekét, akit szeretett, de két erőszak árán vált azzá, aki mára lett.
-          Minden rendben van? –próbálta magára vonni a figyelmemet Iván.
-          Nem. Vagyis… -legszívesebben felordítottam volna. Túl sok ez nekem. Túl sok kérdés válaszok nélkül. Újabb pillantást vetettem az elsőre. Képtelen voltam gyűlölni, vagy félni tőle, mint korábban. Nuada nem viszonozta a pillantásom. A farkas szőrét piszkálva messze járt tőlünk. Akár el is mehettünk volna, talán még az sem tűnik fel neki. Talán ezt is kellett volna tennünk. Talán, ám akkor nem én lettem volna. Vagy nem is én vagyok, aki érzi a kapcsolatot vele?! Talán Morgana emlékei okozzák ezt az egészet?
-          Eline? –Missi feletti hatalom is párologni látszott. Már mindhárman körülöttem voltak.
-          Delton elment. –Roy hangja rántott újra vissza a valóságba. Delton, Justin, Archie, a doktor. Már egyikőjük sem volt sehol.
-          Utánuk kell mennünk. –sürgetett Iván.
-          Nem. –mosolyogtam, mire mindhárman úgy néztek rám, mint aki megőrült. Talán így is van, ez megmagyarázta volna a következő szavaimat.
-          Vele kell lennem. –néztem újra a trón felé.
-          Megháborodott! Valamit tettek az ő fejével is. –szorította meg Roy a karomat.
-          Térj észhez!
-          Észnél van.
-          Mi?!
-          Érzem. Ő a teremtőm, tudja, hogy mit tesz. –Missi szavai magabiztosabban csengtek, mint amilyennek én éreztem magam és a terveim.
-          Lehet rád is kihatott az, ami belepiszkált a fejébe. –Roy csak kötötte az ebet a karóhoz.
-          Valamit meg kell beszélniük. –nézett Missi Ivánra.
-          Nem hagyom magára. Ezek után nem!
-          Azért nem volt rendes emberi életem, sem nyugodt létem Iván oldalán, mert régen tettem valamit. Egy meggondolatlan döntésem megváltoztatta a sors kerekét. Tudnom kell, amit ő tud! –mondtam a levegőnek, de egyben mindenkinek.
-          Bármi baja esik, én érezni fogom. –húzta fel mellőlem Ivánt Missi. Miután a trió eltűnt a folyosó egyik kanyarja mögött percekig csak ültem ott egymagamban. Nem tudtam, hogy is kezdjem el az egészet. Szabad, vagyis van jogom kérdésekkel bombázni őt?!
-          Elina…Elina…Elina… -a nevem visszhangot vert a falakról.
-          Mond el. Mond el, mi vagyok!
-          Tudod azt te nagyon is jól. –fordította felém figyelmét.
-          Morgana? Morgana vagyok?
-          Nem.
-          Akkor ki?
-          Te, te vagy.
-          Nem. Már nem. Valami történt. Valami…valami. –fel akartam üvölteni, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a mondandómat.
-          A lelked egy része hozzá tartozott. De te Elina vagy aki helyre kattinthatja a sors kerekét. Amit Morgana tett, megváltoztatta a jövőt! Te pedig eltörölhetsz mindent, ha megvan benned az, ami az anyámban megvolt! –állt fel, és ahogyan közeledett felém úgy erősödött a hangja is.
-          Nem lehet. Hogy lehetne? –kerekedett el a szemem.
-          Miért ne lehetne? –a mosolya hátborzongató volt. Alig emlékeztetett arra a fiúra, aki egykoron volt.
-          Hogyan? –kérdeztem vissza a kérdésére. Éjfekete szemfogai kivillantak a morgó vicsortól amit válaszként adott, majd egy belém nyilaló érzés és vérszag vett körül mindkettőnket. Az arcomon egy tőr okozta sebből vér szivárgott. Ösztönösen felpattantam és amennyire csak egy ugrással lehet eltávolodtam tőle.
-          Vér által. Természetesen. –szemében gyermeki öröm csillanását láttam, bár ez a gyermek korántsem ép elméjűségéről lehetett volna híres.
-          Természetesen! –csattantam fel. –Miért is lehetne normálisan megtudni bármit is rémföldén?! –akartam harcolni? Nem. Akartam tudni a válaszokat? Igen. Basszuskulcs. Az első visszatért önmagához. Levedlett mindent, ami csak empátiát ébreszthetett bennem. Nem maradt más, csupán egy vérszomjas és rendkívül kemény ellenfél. És mégis amikor előkaptam ismételten a tőröket a helyükről mélyen bennem egy nő sikoltott fel. Nuada félresöpörte a körülölelő sötétséget és előhúzott egy ikerpengét. Az egyik fekete volt, a másik pedig vörös, akár az első vámpír leghalálosabb fegyvere. Hangtalanul mozgott akár a sötétség, mikor leereszkedik a világra. A két pengét többször is megpörgette, mintha csak bemelegítene az összecsapásra. Közben azonban egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Tekintete olyan volt, akár a leghalálosabb egerésző macskának. Azonban én nem kívántam rágcsálóvá és áldozattá válni.
-          Két lehetőséged van. Ha legyőzöl, megtudsz mindent. A múltról, és a gyerekedről.
-           És ha mégsem?!
-          Elbuksz akár a boszorkány! –a hangja túlvilági volt, nem úgy, mint amikor anyámként emlegette Morganat.
-          Akkor nincs más hátra. –készültem fel az elsővel eljárandó véres táncra.
Meg nem tudtam volna mondani melyikünk lépett ki elsőnek, de mielőtt akárcsak egy madár is elrepülhetett a barlang felett a pengék egymásnak feszültek. A bennem keringő vér egyszerre izzott a harci vágytól és forrt a bűntudattól, azonban ennek eredményeként Nuada számára nem voltam egy túlságosan könnyed ellenfél. Ajka széles átszellemült vigyorral jelezte, amit én is éreztem. Egy tökéletes és halálos tánc lesz a miénk. Izom feszült izomnak és borotva él a borotva élnek. A fegyvereink fémes összecsengése okozta dallamhoz igazítva lépteinket. Támadás, védekezés és visszatámadás. Újra és újra, míg már egybe nem olvadt a visszhang a párbaj élő neszével. Épp sikeresen elugrottam egy hasra mért csapás elől amikor Nuada megállt egy pillanatra. Valami megzavarhatta, mert arcán düh surrant át. Ezt kihasználva támadtam és egy gyors eltereléssel sikerült végül a felkarját hátulról megvágnom.
-          Újabb esélyt nem adok. –pillantott a karjára, amin abban a pillanatban be is forrt a seb.
-          Szerzek én magamnak. –mosolyogtam elszántam. És újra támadtam. Azonban ezt bármennyire is cselesnek hittem meg sem legyintette. A válasza azonban gyorsan és kegyetlenül érkezett. Mindkét combomba belenyílat a fájdalom, ahogyan elérte a kard, amikor egy pillanatra sarokba szorított.
-          Oszd meg a figyelmed, vagy túl könnyű prédává válsz a számomra! –mielőtt kicsúszhatott volna a számon egy elmés reakció tudtam, hogy igaza van. Megpróbáltam felmérni, hogy mekkora helyem van, de hiába. A vállára céloztam, ő pedig kiforgott a támadásomból, de sikerült megvágnia a karom. Kezdeti lelkesedésem fénye megkopott a gondolattól, hogy csak azért tudtam elérni, mert épp akkor mért fel.
-          Nem! –csattantam fel saját magamat korholva. Ha fejben feladom elbuktam.
-          Ha rá bírsz kényszeríteni, hogy védekeznem kelljen, válaszolok egy kérdésedre. –lendítette meg párszor a két rövidpengét. Figyeltem a mozdulatát. Olyan könnyedség sugárzott belőle, amit még sohasem láttam. Teljességgel tudatában volt a saját és fegyvere képességének. Nekirontottam. Könnyedén félresiklott és már sújtott is le rám, amit alig sikerült kivédenem. Farkasszemet néztünk, és ahogy megszólalt a lehelete a bőrömet súrolta.
-          Támadj védekezve, vagy védekezz támadva. –ellökött magától. Oldalazva méregettem gyengepontok után kutatva, azonban amikor megunta ezt ő támadott. Szúrt, szúrt és szúrt, miközben én egyre jobban hátráltam és próbáltam kivédeni a támadásait. Egyetlen egyszer sem volt lehetőségem visszatámadni.
-          Lassú! –hasította fel a ruhámat egy újabb ponton. éreztem a hideget, ahogy egyre közeledtünk a barlang falához és ekkor belekapaszkodtam egy reménysugárba. Amikor már csak pár lépés választott el a sarokba szorulástól, megfordulva a fal felé rohantam és felfutva rugaszkodtam el tőle. Nuada észrevette, azonban alig, de lemaradt arról, hogy eltaláljon. Egy tincsem hullott a földre, amit az első vére pettyezett. Sikerült a levegőben átfordulva megsebesítenem a hátát.
-          Túl könnyű. –fordult meg Nuada a torkomnak szegezett pengét alkarjához szorítva.
-          Elkaptalak! –vinnyogtam, ahogyan a penge a bőrömet karcolta. Lehet, hogy okítani próbált, de ez a harc már az elején halálosnak ígérkezett.
-          Feladtál mindent azért a kis szaltóért, és no lám. –felemelte a megrövidült tincsemet és az orrához emelve lehunyt szemmel szaglászta. Felmordultam és elugrottam, ahogyan a penge megvágta a bőrömet, mire utánam vetette magát. A lábamról ledöntve hasaltam el a barlang padlóján. Lassan és feszülten mozgott, közben halk túlvilági morgás tört fel a széles mellkasából. Fel akartam pattanni és kirohanni, de tudtam, hogy azzal csak kitörné a nyakam és felzabálna. Így lassan talpra álltam és szembenéztem a tökéletesen halálos ragadozóval. Vámpírvér táplálja. Döbbentem rá, amint sikerült összeraknom a leheletének illatát.
-          A sajátjaidat ölöd!
-          Ők nem az enyémek. –modult fel. – Te viszont.
-          Nem, én sem. Ha ők sem akkor én sem! –ráztam meg a fejem tiltakozásom nyomatékosítva.
-          Hmmm…
-          Kettő! –csattantam fel. Mikor nem reagált semmit úgy vettem tőlem várja a folytatást. –Két válasszal tartozol! –erre elmosolyodott.
-          Legyen hát. –a tartása kissé felengedett. Már nem volt annyira ugrásra készen, bár így sem éreztem biztonságban magam.
-          Merion!
-          Ez nem kérdés és ezt te is tudod.
-          Hogy lehetséges? –pislogott párat, mint aki kicsit meglepődik a kérdésen, majd elmosolyodott, amitől a tarkómon égnek állt pár kósza hajszál.
-          Hogy is mesélik újabban az emberek?! Bibével és méh bevonásával?
-          Ne szórakozz velem, tudod, hogyan értem! –megint csak várt. –Hogyan lehet az, hogy megfogant és megszületett egy halott nőben egy élő csecsemő?! –tettem fel pontosítva a kérdést.
-          A problémádra a kulcs a vér. –most én vártam, hogy folytassa. Nem akartam megadni neki az örömet, hogy visszakérdezve ellőjem a második lehetőségemet.
-          Mivel te az enyém vagy, a szeretőd pedig Delton kölyke, így a véretek akár a két ellentétes pólus. És a kölyökben egyesült újra Ogmios mocska. –gúnyolódva beszélt, és undorodva. Egy részem valahol megértette, de leginkább felháborodtam ezen.
-          Ez nem magyarázat arra, hogyan voltam képes kihordani a lányom.
-          Nem?! –villantott felém egy vicsort. – A halandók rossz szokása a ragaszkodás. Ez a ragaszkodás pedig néha megváltoztat szinte bármit. –lépdelt közelebb és a bármihez érve karnyújtásnyira volt tőlem. Most én álltam ugrásra, de menekülésre készen.
-          A ragaszkodás nem keltett életre soha senkit. –vitatkoztam.
-          Valóban, ám mint mondtam, te az enyém vagy. Nem kell sok minden ahhoz, hogy olyanokat is megtehess, ami másoknak lehetetlen számba megy.
-          Hazudsz! –próbáltam küzdeni a hitemért.
-          Valóban? –sétált el mellettem. Ahogyan megfordultam nem volt sehol. Rémület járt át, mire felnevetett.
-          Látnod kellene most magad! Olyan vagy akár egy riadt őzike a farkasok odújában!
-          Rohadj meg! –elmés visszavágás Elina, gratulálok! Védekező állásba váltottam és próbáltam megérezni az ősi vért és azt a nyomasztó kisugárzását. Amikor megjelent ismét mögöttem felé pördültem, de elkapta a karom. Szorítása acélkeménységű volt.
-          Ugyan-ugyan! Miért küzdesz a nyilvánvaló ellen?! Hisz számtalanszor felemlítették már neked honnan is származol. Hogy kitől származik a vér, ami a buja testedben kering. –simította végig a hasam ahol korábban felvágta a ruhámat.
-          Az én vérem a doktortól származik. –hátráltam, mire felmordult. Ennyit arról, hogy nem leszek egér számára.
-          Ő az ő egyetlen gyermekem.
-          Nem lehet! Hiszen akkor nem lennének vámpírok sem. –újra csak nevetés, bár most nem gúnyos volt, inkább keserédes.
-          Pedig így van! Én teremtettem a doktort azért, hogy végül elhozza azt, akiben a fél lelked lakozik! –könnyedén magához ölelt és megigézett. Már nem láttam félelmetesnek, sem szörnyetegnek. Gyönyörű volt. Fel akartam tenni a következő kérdésem, de mielőtt megtettem volna egy pillanatra elvesztette a hatalmát felettem. Ez kijózanított kissé.
-          Azt mondtad nem tőled származnak. És azt, hogy csak a doktor a gyermeked. –bólintott. –Akkor honnan származnak a vámpírok? –felmordult. Veszélyesen bömbölt egy nagyot. Kicsúsztam a karjai közül és ráüvöltöttem.
-          Válaszolj! –morgott és szikrázott a tekintete, de végül lecsillapította magát.
-          Egy halandó ostobasága okán. –nem nézett a szemembe. Megfogtam! Elkaptam a sebezhető pontját!
-          Ez nem válasz, hallod?! –kiabálnom kellett, mert olyan volt megint, mint aki messzire jár. Percek némasága után végül megszólalt.
-          Volt egy bolond ifjú, ki azt hitte a szerelem bármit legyőz. Ám van, amit mégsem képes helyrehozni semmi. A halál örökre elvesz és megváltoztat. Még akkor is, ha a halottak újlétre kélnek. –ahogy a szemembe nézett tudtam a választ.
-          Elvesztetted a szíved Mariya halálával! –suttogtam döbbenten.
-          A szív csak a halandóknak értékes, egy isten fiának mit sem ér! –szavai súlyosan zengtek a visszhangtól. A válasza és Morgana halálának emléke végül összerakta a kirakót a fejemben. Elvesztette a szerelmét és mivel az anyja nem segített megölte őt, ezzel elveszítve az emberségét, de az őrületben még emlékül vérét vette a szeretett nőnek is, aki ettől újjá született. Ő volt az első vámpír, Mariya.
-          Egy elveszett szerelemért volt az a rengeteg mészárlás?! Vámpírok ezreit szabadítottad a világra egyetlen csaj miatt! Te Őrült Vagy! –csattantam fel, bár valahol éreztem és értettem Őt. Épp ez volt a legszörnyűbb az egészben. Rám vetette magát és a nyakamba vájta vörös agyarát. A fájdalom hatására üvölteni akartam, de képtelen voltam rá. Egyetlen mozdulattal átharapta a torkom. A saját vérem íze öntötte el a számat és szempillantás alatt tompává vált minden, csak a szavaim visszhangoztak a fejemben. Valóban őrült volna?! Hiszen akkor én is az vagyok. Bármit megtennék én is, hogy a szerelmemet el ne veszítsem. Iván. Szerelmem, kérlek, óvd és szeresd a gyermekünket.
-          Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogtam és átöleltem azt a lényt, aki épp megöl engem.

1 megjegyzés:

Lyra Wyrmfire írta...

http://arnycsapda.blogspot.hu/2013/06/dijak.html
Egy kis meglepetés :D