26. Fekete vér

 - Te! –pördültem meg és meredtem Ariadnéra. – Tudtad, tudtad az egészet és nem tettél semmit. –a nő szemében harag tüze lobbant.
- Tudtam. És mindent megtettem, hogy ez ne történhessen meg.
- Elcseszted! –nevettem a képébe. A keze remegett, majd lassú mozdulattal kifűzte a ruhája tetejét, hogy felfedhesse a sebhelyét.
- Azt hiszem megfizettem az árát. –villantotta ki a szétroncsolt kulcscsontját egy pillanatra, majd eltűntetette a szemünk elől.
- Valóban azt hiszed ez elég büntetés?!
- Mit tudsz te erről?! Csak egy töredékét láttad a történetnek. –elfordította a tekintetét rólam.
- Igazat mond. Ahogyan te is valahol. –búgta gondolataimban a mester.
Ariadné riadtan kapta vissza rám a tekintetét.
- El kell menned hozzá! Azt akarja, hogy minél előbb ott legyél. – meg akartam kérdezni, hogy vajon az ő fejében is szólózik e néha, de végül nem tettem, csupán bólintottam.
- Tudom, érzem a hívását. –erre még nagyobbra kerekedett ki a szeme.
- Hogy mi van?! Ez eddig is megvolt? –csatlakozott be Archie is aki a kiütött Missi mellől figyelt minket.
- Nem, de most minden más.
- Hogy-hogy más? –értetlenkedett.
- Nem tudom elmondani, de más. Olyan, mintha összeraktam volna a kirakós darabkáit és végre egyben látom a képet.
- Milyen képet?
- Nem tudom! Érzem, de ez az egész elég megfoghatatlan. –nyögtem fel.
- Ez így elég siralmas válasz. –sóhajtott a csapos.
- Ha már tudom, akkor elmagyarázom. Ígérem! –sóhajtottam én is.
- Ne menj. –nézett rám a nő.
- Menni akarok. –meglepett még engem is, de így volt. Akartam, én magam. Sóvárogtam, hogy végre velük lehessek. A doktorral és a mesterünkkel. Ebben a pillanatban nem létezett semmi más.
- Vele mi lesz? –zökkentett ki Archie. Missi...
- Vigyázzatok rá, kérlek! Ki lesz ütve egy darabig, de ha kap enni utána rendben lesz. –mosolyogtam.
- A farkasom vár már rád. Siess! –suttogása visszhangot vert a koponyám falán és betöltötte az egész agyam. Erre nem volt szebb kifejezésem. Bár ha azt veszem, hogy egy barlangban van, egész találó. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet ez Elina. –méregetett Archie, mire vállat vontam ő meg a fejét csóválta.
- Siess haza! –elmentem a nő mellett és kisétáltam az ajtón. Az otthonomat, mert ezt a házat már jó ideje annak éreztem, vadidegenekre hagyom, hogy találkozzak olyanokkal, akikkel nincs viszonyom. Legalább is már, ha a doktort nézem.

A farkas a ház előtt ült, mintha nem is egy hatalmas dög lenne, hanem csak egy édes kutyus. Nah persze. Ha a szomszédok kiszúrnák talán még rendőrt is hívnának. Gyepmestert azt tuti. Ahogy közeledtem felé felkelt és elindult a park felé, kényelmes kocogó tempóban tartottam lépést. Nem értettem miért kell idegenvezető, hisz jártam már a barlangban. Tudtam jól az utat, sőt akár mehettem volna kocsival is. Az gyorsabb, de hát ez van. Hamar magunk mögött hagytuk a lakott területet és az erdőn átvágva rövidítettük az utat.
A korábbi alkalommal észre sem vettem, de most feltűnt, hogy Nuadahoz vezető utat keresztezi az a kunyhó ahol rég a doktorral éltünk. Ez a gondolat, fájó csomóként ülte meg a gyomromat és nem is hagyott szabadulni a rossz ízétől, hogy mindvégig csak egy eszköz voltam. Bár azt nem értem még most sem, hogy akkor miért nem vitt már el hozzá jóval korábban?! Annyi minden másként alakult volna, ha aznap a barlangba megyünk és nem a városba ahol elszakadtam tőle. Annyira magamba merültem, hogy majd átestem a farkason, mikor az utamat elvágva megállt előttem. Mielőtt megnyikkanhattam volna, hogy mégis mi baja van én is meghallottam a hangokat a közelben.

Két férfi beszél egy harmadikhoz. Közelebb osontam és biztos távolságból néztem végig a jelenetet. A két férfi felváltva verte a harmadikat, néha-néha megszakítva, hogy kérdéseket tegyenek fel.
- Milyen céllal jönnek ide a dögök csapatostul? –semmi válasz.
- Milyen céllal jönnek? –újabb csapások sora.
A harmadik fél egy vámpír volt. Több sebből is fekete folyadék szivárgott belőle vér helyett. A kezem ökölbe szorult. Bár soha életemben nem láttam azt a vámpírt, azonban a két vadászt túl jól ismertem. Az egyik korábban többször is átlőtt a nyílvetőjével. Gondolkodás nélkül kiléptem a nyílt térre.
- Mi a baj fiúk?! Csak nem túl hamar tönkrement a játszó pajti? –villantottam egy bájos mosolyt feléjük.
- Ez a szerencsenapom! –röhögött fel az idősebb, a másik pedig összeszűkült szemmel méregetett, majd megszólalt.
- Hiába jössz, ez itt már dögrováson van! –bökött a vámpír felé, aki csak fél szemét szánta arra, hogy rám nézzen.
- De veletek még játszhatok, nem? –billentettem oldalra a fejem.
- A főnök tuti örülne neki, ha belőle szednénk ki az infót. –lelkendezett vigyori.
- Hallgass! Veszedelmes egy szuka ez. –nem véletlen, hogy legutóbb sem keveredtél közelharcba, tettem hozzá magamban.
- Te elkapod, aztán tele pumpáljuk a szerrel és olyan lesz, mint a kezes bárány. –fröcsögött az első, meglátszik nem ő a páros esze. De vajon milyen szerre gondol? Az a fekete izé lehet?!
- Gyertek fiúk, ne várjuk meg, míg lemegy a nap! –álltam be egy kisebb terpeszbe és vártam, hogy nekem ugorjanak. Ha mázlim van, nincs náluk távolsági fegyver. Vigyori felém lökte a másikat. Naná, hogy nem ő jön elsőnek. Ahhoz túl beszari.
A tag egy kisebb bökőt kapott elő a derekára erősített tokból. Lehetne vele még akár bálnát is filézni, vagy épp fát vágni, már ha valaki arra vetemedne. Egyik tenyeréből a másikba pöccintette, mintha csak valami apró bicska lenne és nem egy jatagán.
- Élvezettel fogom felnyitni a mellkasod, hogy kitéphessem a szíved. –csillant fel a szadizmus sajátos fénye a szemében.
- És azt a tisztás másik végéből tervezed? –cukkoltam. Ki is billent a sodrából, mert marokra kapta a bökőt és közelebb araszolt.
- „Hol késlekedsz?!” –suttogott a fejemben Nuada.
- Épp feltartanak, de mindjárt ott leszek. –válaszoltam morogva és félhangosan. Ezzel totál összezavartam az ellenfelemet. Bezzeg a másik az csak röhögött.
- Nézd már, meggajdultál anyukám? –erre már a társa is elhúzta a száját. Mondhatni kár volt, mert a mosolya inkább vicsor volt. Nem egy színpatikus fajta. Mit mondhattam volna erre az intelligens kérdésre? Pontosan! Így inkább csak vállat vontam.

A férfi közelebb araszolt, majd hirtelen kirobbanva felém vetette magát. Karját becélozva taszítottam tovább, ahogy félreugrottam előre. A lendületének hála berontott a bozótosba és fának ütközött.
- Ez igen. –vigyorogtam.
Hirtelen a hátam mögött felnyüszített a vámpír, épp megpróbált felállni, de a vadászok egy-egy tőrrel a földhöz szegezték a vádlijánál fogva.
Ha épségben lenne, akkor meg sem kottyanna neki, tehát elég cefetül elintézhették, vagy egy gyengécske vérszívó.

Míg rájuk figyeltem a kis bikuci kimászott a bokrok közül és felém hajított egy hosszú ág darabot. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, de sikerült reflexből elkapnom az ágat és párszor megpörgetve lefékeznem.
- A picsába! –jött az őszinte reakció.
- Torro-torro ökröcskén! –a csípőm körül forgattam meg párszor az újdonsült lándzsámat, majd várakozóan álltam ismét.
- Azt hitted eltalálod azzal a szarral?! –hőbörgött a társa, majd a vámpírt hátrahagyva előkapott ő is egy kisebb kést.
- Két kis malac sétál az utcán… vajon melyik vérzik ki előbb? –villantottam egy szemfogas mosolyt és úgy húzódtam, hogy háromszög alakuljon ki közöttünk. Így mindkettőt láttam egyszerre. Ők összenéztek és máris elérte mindkettőt a győzelmi láz. Ennyit a pasikról és a hím soviniszta hozzáállásról. Bár nekem épp kapóra jött.
Az új táncpartnerem lendült előbb támadásba. Penge fával csattant, ahogy hárítottam a támadását. Máris érkezett a társ, épp csak el tudtam ugrani előle. Megpróbáltak maguk közé szorítani, de persze nem hagytam magam. Az ág hosszának hála nem jutottak közelebb és lassan megcsillant az első izzadtságcsepp bikuci homlokán.
A vámpír hírtelen ismét kínkeserves hangot hallatott, majd túlságosan is elhallgatott.
- Egynek már annyi. –vigyorgott mindkét vadász fölényesen.
- Add át magad nekem Elina. –suttogott bele a fejembe a vámpír én pedig nem ellenkeztem. Kivételesen.
Az ág darab tapintása hirtelen csiszolt rúddá vált. Mintha valóságos lándzsa pihent volna meg a kezemben, nem pedig egy élettelen fadarab.
A két vadász azt hitte, hogy nem figyelek, mert nem nagyon reagáltam rájuk, míg csak közelebb nem értek, hogy aztán egy villámgyors szúrással át nem szúrtam az egyik vállát. Nem a saját lendületem vitt, és még csak nem is a saját célzó képességem vagy reflexem.
A lándzsát elengedve felszabadult kezem a másik torka felé kapott és fémes illat töltötte meg a levegőt, ahogy kitéptem a torkát. Mindketten a földre zuhantak. Bikuci nyöszörgött és szitkozódva meredt rám. Társa elnyílt ajkakkal, csodálkozó tekintettel meredt a halál semmijébe.

- Mond meg Bareknek és a többinek, hogy a vég hamarosan eljön értük! Aki az enyéimet írtja annak szörnyű lesz a sorsa. –ajkaim eszelős mosolyra húzódtak, szememből a bizonyosság csillogott, hogy ha kell, saját karomat merítem az összes ilyen testbe, hogy kitéphessem a forrón lüktető szívüket.
- Te őrült vagy! –köpött felém a hős vámpírvadász, mire cipőm talpának kellemes helyet taposva léptem ágyékába, hogy a könnyei patakokban csorogjanak és izzadjon le úgy istenesen.
- Undorító a bűzöd és a rettegésed. A véred pedig még annál is gusztustalanabb! –rántottam ki a vállából az alkalmi lándzsámat, majd a még mindig szorongatott húsdarabot a kezébe dobtam.
- És most takarodj, vagy meggondolom magam! –hagytam ott és a vámpírhoz lépdeltem, közben a halott vadászt a karjánál fogva húztam magam után. Ő érezte és pedig tudtam jól, hogy túl gyáva alak már egyedül ahhoz, hogy újfent támadjon. Így nem is foglalkoztam vele.

- Uram… -lázas tekintettel nézett rám a haldokló vámpír. Szájából, orrából és füléből fekete vér szivárgott.
- Mit tettek veled? –borzadtam el.
- Téged…Téged kerestelek, hogy elmondhassam, az új kor urai veszélyesnek kiáltottak ki. El… el akarnak… pusztítani.
- Halott vér, de még dübörög benne az élet melege. –tartottam oda a vadász, bugyborgó vérével áztatott nyakát.
- Nem. –mosolygott rám. - Azért éltem, hogy szolgálhassalak uram. Boldogan halok meg, hogy átadhattam az utolsó üzenetet…Mestereeeehm… -és ezzel elszállt belőle minden, ami valaha azzá tette, ami volt. A gyermekemmé…
- Álljunk meg egy pillanatra! –csattantam fel.
- Jöjj Elina, ne késlekedj. –Nuada hangja csepegett a fájdalomtól.
- Ismerted őt?! –borzadtam el. - Ismerted és magára akartad hagyni te szemét. –remegtem a méregtől, hisz ha rajta múlik, hagyta volna, hogy tovább kínozzák ezt a szerencsétlent.

Felálltam, ökölbe szorítottam a kezem, ha most itt lenne, isteneset behúztam volna neki, de pont ekkor kocogott mellém a farkas és unszolt tovább. - Te sem segítettél volna ám! –meredtem rá a bundásra, mire csak prüszkölt egyet és elindult.
- Neki az a dolga, hogy elhozzon hozzám.
- Rohadj meg! Hát ennyit érnek neked a leszármazottaid?! A doktor is, vagy én... akár én is lehetnék most az a halott vámpír.
- Elina.
- Nem! Mi a franc, olyan fontos neked, hogy hagytad volna az egyik ivadékodat csak úgy a vámpírvadászok kezén? –üvöltöttem, de semmi válasz. Hogy a süly essen belé.
- Nem az ivadékom. –jött végül a kegyes reakció, mikor már ismét a farkas nyomában loholtam. Nem volt hangulatom tovább cseverészni, így nem reagáltam semmit, csak futottam.
A futás jó, elveszi a haragot egy idő után. Már nem akarok annyira menni, de mégis megteszem. Ideges vagyok rá, de nem teszek úgy se semmit. Megölni nem fogom, a verés meg hol számítana bármit is?! Szerencsétlen flótáson már úgy sem segítene.
Ahogy mondta boldogan halt meg, mert átadta urának az utolsó üzenetét.
- Stop! –torpantam meg hírtelen. - Hogy a francba jött rá, hogy rám van kapcsolva a pasi?! Mégis mi a nyavalya, hisz végül is nem azt mondta, hogy „hé add már át az üzit, mert én feldobom a halhatatlan pacskert”, hanem úgy beszélt, mintha Nuada lett volna személyesen jelen. Mi a hétrét görnyedt istennyila folyik itt?! –persze válasz az a nagy semmi volt újfent. Kezd egyre frusztrálóbb lenni, hogy csak szivatni csekkol be az agyamba. Bezzeg, ha segítség kellene, akkor kocogjak már el hozzá, mert a telefon, meg az email épp derogál egy földalatti barlangban. Vajon van ott egyáltalán térerő?! Azt hiszem, megtudom amint becsekkolok nála.

Hamar ismeretlen területre tévedtünk át és ott bizony tényleg jól jött, hogy el ne vesszek a gaztenger és a vadon közepén, mert semmi ösvény, semmi tábla, csak pár farkas nyom jelezte, hogy itt azért jár a nép, még ha épp négy lábon is.
A meredek már ismerős volt, bár gondolom, ismerősebb lenne alatta, mint a tetején kaptatni felfele, de aztán felcsendült a mára már ismerős hangokból álló vonyító kórus.

A farkasok ismerősként köszöntenek a területükön.