17. Alex és Merion

Hónapokkal korábban még el sem hittem volna, hogy mi mindent élhetek át.
Épp az üvegfalon túl csodáltuk a legcsodásabb kislegényt akit csak a világ a hátán hordott.
- Az én fiam. –büszkeség virult Roy arcán, ahogy Alexet csodálta.
- Látod, tudsz te jót is csinálni, ha akarsz. –vágta hátba sokadszorra Iván barátját.
- Gyönyörű a kis Alex. –mosolyogtam Missit nézve aki teljesen elveszett a csöppség csodálásában.
- Visszamegyek. –nézett ránk Roy.
- Rendben haver. –fogtak kezet.
- Csókold meg helyettünk a kismamát és a kisbabát! –csókoltam arcon Royt.
- Meglesz. –hagyott hátra minket.
- Nem vagy fáradt?! –máris csak velem foglalkozott Iván. Pedig kezdtem feloldódni, hogy nem aggódik folyton.
- Minden rendben. –hagytam, hogy megsimogassa a pocakom ismételten.
- Menjünk haza, jó?! –még egy utolsó pillantást vetettem a boldog családra.
- Rendben. –adtam be a derekam ami már kissé megint fájni kezdett. –Furcsa, hogy repül az idő. –gondolkoztam hangosan kifele menet.
- Náluk igen, de nálunk. –egyszerűen nem lehet megszokni azt, hogy folyamatosan aggódik.
- Nem egyszerű a kicsi, de ez nem baj!
- Tudom, csak már jó lenne látni. –segített be a kocsiba.
- Most ezt mondod, de majd amikor éjszakákon át visít visszasírod a csendes békeidőket.
- Kizárt dolog. –csókolt meg.
Hazafele elmerengtem azon a napom amikor is kézzelfogható bizonyítékom volt a terhességemre. Iván eleget tett a kérésemnek, beszerezte az orvos által felírt bogyókat és a tesztet. Az egész napot velem töltötte, én pedig sehogyan sem tudtam rávenni magam, hogy elküldjem. Pedig egyedül akartam maradni, hogy megpróbáljam kideríteni az igazságot.
- Nem ennél valamit? –kérdezte miközben a tévét bámultuk. Valami unalmas sorozat ment. Szerintem egyikünk sem figyelt oda rá.
- Nem köszi, de neked enned kellene.
- Majd később. –elkezdtem szuggerálni a telefont, hátha mondjuk Roy keresné. Meg is csörrent, csak épp az enyém volt és nem Roy szólalt meg a vonal túloldalán.
- Szia! Nem úgy volt, hogy ma bejössz? –kérdezte kissé felháborodva Justine
- Elina beteg! –válaszolt helyettem Iván. Tudtam jól, hogy élvezi a helyzetet, de főleg azt, hogy meglepte ezzel az állítólagos riválisát. Egy hosszabb szünet után végre ismét megszólalt a hívó fél.
- Beszélhetnék vele?
- Alszik. –forgattam a szemeimet és kivettem a kezéből a telefont.
- Mondjad.
- Beteg vagy, vagy csak épp játszadozol?
- Ha nagyon tudni akarod pár órája jöttem haza a kórházból. –mondtam ingerülten. Pasik…
- Értem. Akkor jobbulást. –elhitte, nem hitte nem is érdekelt igazán.
- Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy.
- Nem vagyok, csak nem csípem.
- A munkatársam, sőt, ha úgy vesszük a főnököm is.
- Attól még egy pöcs.
- Kétségtelen. –ezen már mosolyogtam. Eddig tartott a vita.
- Na jó, csinálok valami kaját. –állt fel és hagyott magamra. Elfogott a késztetés, hogy most vagy soha, de egyrészt több idő kellene, másrészt, ha még korai, hogyan magyarázzam el Ivánnak, hozzon másikat. - Nehéz ügy. –sóhajtottam…

- Kellene majd tartanunk egy üdv itthon bulit. Nem gondolod? –a kérdése visszarántott a jelenbe. November végén jártunk és már havas volt a táj.
- Ezt Roytól kellene megkérdezned. Hátha készül valami meglepetéssel. –néztem a fehérséget.
- Igaz. Mondjuk ha én szervezném, nem lennénk valami sokan. –vigyorgott.
- Az nem is lenne baj. Minél kevesebben veszik körbe a kicsit annál biztosabb, hogy nem kap el semmit. Most ők a legfontosabbak.
- A kis herceg. –mosolygott Iván.
- Alex. –nagyon tetszett a neve. Már most illett hozzá, pedig csak pár napja bújt elő. Missi nehezen, de végül több órás küzdéssel világra hozta a kicsit. Roy végig vele volt, és ő vágta el a köldökzsinórt, mint büszke apa.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy Roy kibírta. –vigyorgott. –Igazi kemény férfivé lett. –mosolyogva csóváltam a fejem.
- Én mondjuk azon csodálkoztam, hogy Missi beengedte. Amilyen hyperktív volt az utóbbi időben. –néztem Ivánra, hátha veszi a célzást.
- Én vártam, hogy Missi leüti. –ezen elnevettem magam.
- Majd legközelebb. –kacsintottam rá.
- Csak nem rám célzol?! –parkolt le a házunk előtt.
- Áááá, dehogy. Egy másik idegesítően aggodalmas illetőre. –pillantottam a plafonra.
- Neked könnyű! –előkerült az „ugye csak viccelsz” tekintetem is. - Úgy értem, te érzed őt, de én csak aggódni tudok. –helyesbített. Ezzel nem lehetett vitába szállni.
- Pár napra kölcsönadom, hogy elmehessek futni egy jót. –bár már talán sosem érzem azt a lendületet, amit vámpírként éreztem.
- Még mindig semmi?
- Emberibb vagyok, mint valaha. Uoh… –szisszentem fel.
- Mi a baj?! –kapcsolt be rögtön Terminator módban Iván.
- Ő bezzeg fut. –húztam fel a több réteg ruhát, hogy elő tűnjön a már rendesen kivehető pocakom.
- Olyan, mint a mami. Nyughatatlan. –simogatta meg Iván a mocorgó részt.
- Nem a mami kézilabdázik. –kuncogtam mikor végre megnyugodott.
- Ő lesz a legügyesebb kézis csajszi a bolygón. –szállt ki Iván a kocsiból.
- Oh, szóval lányunk lesz?
- Tuti! Tudom.
- Pedig én elképzeltem ahogyan majd fociztok a fiúkkal. –szálltam ki én is.
- Lánynak kell lennie, hogy eltekerhesse Alex fejét.
- Ugye nem templomi harangzúgást hallok?! –tettettem hallgatózást.
- Pedig okkal történt mindez.
 - Csak aztán nehogy félig legyen igazad. Roy és te szerintem lesokkolódnátok a hírtől. –kuncogtam még bent is a kellemes melegben.
- Tuti, hogy lányunk lesz. 1000%-os megérzés.
- Ha nem mocorgóról lenne szó, még fogadnék is veled.
- Akkor vesztenél!
- Elmehetnél jósnőnek. –direkt tévesztettem el a nemet. –És most elvonulok a mosdóba. –jelentettem be, mielőtt még megkérdezi.
A csappal szemben állva eszem bejutott az a pillanat mikor az izgalomtól voltam rosszul.
Pár héttel azután történt, hogy Iván megvette a tesztet. Hogy miért vártam addig azt meg nem mondtam volna. Valahányszor a kezembe került a doboz mindig történt valami. De most itt álltam és vártam, hogy megjelenjen valami eredményt. Missi egyre gyakrabban említette meg, hogy el kellene mondanom Ivánnak. Igaza volt. Joga van tudni, csak épp ha nem valós alapú a hír, féltem összetöröm vele. Beletörődött, hogy nem lehet gyerekünk, de egy hamis hír már más dolog. Még volt vissza bő 1,5perc, de a gombóc már a torkomban csomósodott. Máris értettem Missi minden apró rezdülését. Féltem attól a műanyag pálcától, rettentően. A másodpercmutató fájdalmasan szenvedve kullogott egyik csíkról a másikra. Most már biztos, hogy ki fogom vágni, többet nekem nem ketyeg! Éljen a digitális óra!
Többször is megbántam, hogy nem hívtam el Missit, de amikor csak eszembe jutott ez emlékeztettem magam, hogy neki most az a feladata, hogy nyugodt legyen. Itt pedig tuti nem lenne az, én sem voltam a múltkor. Az ember azt hinné, hogy aki annyira várja az idő lejártát egyből repül és megnézi az eredményt. Ám most, hogy ott volt az igazság egy karnyújtásnyira erős késztetést éreztem, hogy sarkon forduljak.
- Nevetséges vagy! Bezzeg bármilyen gyilkossal nevetve farkasszemet nézel! –korholtam le magam. végül egy nagy szusszanással a kezembe vettem a tesztet és percekig csak meredtem az apró jelre. Nem tudtam eldönteni, hogy a sokk, vagy a remény taglózott le jobban, de az most már biztos, hogy jó ideig sosem leszek egyedül a lakásban.
- Oh, te magasságos. –ültem le a kád szélére.

 - Tudod mi jutott eszembe? –kérdeztem visszatérve a fürdőből.
- Mi?!
- Az amikor kiderült a nagy titok.
- Tudtam, hogy mostanság megint felemlegeted. –forgatta a szemeit Iván.
- Olyan édes voltál. –csókoltam meg.
- Inkább kétségbeesett.
 - Mentségedre legyen mondva, volt logika az elgondolásban…

Miután megtudtam a sokkoló hírt, már Missi nagyon nem bírta titokban tartani. Igaza is volt egyrészről, de jó okom volt a titkolózásra. Legalább is azt hittem, míg egy nap Iván egy sikertelen ágyba bújási kísérlet után letámadott.
- Mond, miért nem akarsz már együtt lenni velem?! –kérdezte sértődötten, miután visszautasítottam.
- Az, hogy most nincs kedvem, még nem jelenti azt, hogy nem akarok együtt lenni veled. –bújtam közelebb hozzá, mert a közelségét élveztem. Viszont a tudat, hogy valaki növekszik bennem megmérgezte a legtökéletesebb erotikus pillanatot is. Rettentő hervasztó tud lenni.
- Ennyi volt?!
- Nem! Dehogy! Iván, kell egy kis idő. Túl sok furcsaság történt velem.
- Majd hívj fel, ha hajlandó leszel pasi számba venni és nem pedig alvós macinak. –kelt ki az ágyból és öltözködni kezdett.
- Iván. Most meg hova mész?
- Haza.
- Éjszaka van.
- Na és. Téged az miért zavar?! 
- Ne menj. –néztem rá könyörögve.
- Miért ne?! Egy okot mondj a viselkedésedre, nem kérek többet! – felültem. Azaz érzésem támadt, hogy lassan késő lesz bármit is mondanom. Megint elveszítem és most talán örökre.
- Én… Én... –hallgattam el.
- Igen?! –várt.
- Szeretném, ha maradnál. Nagyon fontos lenne. –mondtam ahelyett, hogy egyszerűen bevallom végre. - Nem fogod elmondani, hogy mi a bajod. –a fájdalom kiült az arcára én pedig gyűlöltem magam amiért ezt okoztam. –Tudod mit?! Felejtsd el. –ment ki a szobából. Végre elért az a pont, hogy utána fussak, még mielőtt visszatáncolnék és elveszteném.
- Terhes vagyok! –öleltem át hátulról. A hangom reszketett a félelemtől és az arcom nedvessé vált ahogyan kicsordultak a könnyeim.
- Mit mondtál? –Iván egész testében megfeszült.
- Terhes vagyok. Nem tudom, nem értem, de igaz… Kisbabánk lesz. –zokogtam.
- Elina. –fordult meg. –Te sírsz?! –törölte le a könnyeimet.
- Nem vagyok már vámpír. –krokodilkönnyek gördültek végig az arcomon.
- Hogy történhetett meg?! –mosolygott szelíden.
- Nem tudom. Kétségbe voltam és vagyok esve! –halkan elnevette magát.
- Elmondhattad volna már korábban is te kis csacsi! –vett az ölébe és visszavitt a hálóba. Mindketten visszabújtunk az ágyba és csak szorosan öleltük egymást, míg meg nem nyugodott a szívünk.
- Sajnálom! Nem így akartam.
- Szeretlek! –csókolt meg.
- Jobban szeretlek, mint eddig bárkit! –fúrtam az arcomat a mellkasához és hallgattam az egyenletes légzését.
 
- Na jól van, te csak nosztalgiázz én pedig majd bemegyek.
- Jaj, köszi. –nyomtam egy puszit az arcára.
- Legalább nem húzom fel magam miattad. –vigyorgott.
- Na szép. Nem hiszem el, hogy még mindig amiatt vagy úgy kiakadva. –forgattam a szemeim.
- Sietek vissza, addig meg pihenjetek! –hagyott egyedül. Mivel cseppet sem volt kedvem belefeküdni az ágyba és bámulni a tévét, mint ahogyan azt Iván és Roy mondogatták folyton mindkettőnknek, így úgy döntöttem készítek valami harapnivalót. Szeletelés közben bekapcsoltam a rádiót és élveztem a zenét amikor hirtelen valaki dörömbölt az ajtómon. Felszisszentem, mert sikeresen beleszaladt a kés az ujjamba, de azért az ajtóhoz léptem. Amikor kitártam a döbbenet ledermesztett.
- A kismama vérnél már csak a csecsemővér a finomabb. –vigyorgott rám Archie áthatóan fürkészve.
- Húzz innen, de nagyon gyorsan. –vágtam rá az ajtót, de sikerült megfognia és belöknie.
- Nyugi anyatigris, ha a véredre pályáznék, akkor már szívnám ki a nyakacskádból. Hisz úgy sem tehetnél ellenem semmit.
- Csak azt hiszed! Lehet, hogy egy lassú és sérülékeny ember vagyok, de attól még a pengém éles, és lemetszhetem vele a fejed! –fenyegetőztem.
- Hazudsz! Nincs is nálad. –szűkültek össze a szemei gyanakvóan.
- Mond mit akarsz és takarodj! –csattantam fel.
- Nincs nála főnök. –lépett mögém Rolf.
- Miért?! –néztem rá nagyon csalódottan.
- Sajnálom Miss. Elina. –mondta bocsánatkérőn a melák. Archie bevonult, mint valami férfi divatmaca. Egyenesen a konyhába ment egy szó nélkül, és csak nézett rám bárgyú mosollyal, pedig amennyire csak tudtam gyilkos pillantásokat lövelltem felé.
- Nem áll jól ez neked kicsi. –fordította felém a széket.
- Te sem mutatsz épp jól a lakásomon.
- Csípős vagy ma, csak nem a hormonok? –villantott egy széles mosolyt. Szemfogai láttán önkéntelen nyelnem kellett egyet.
- Nem kínállak meg, és nem is érzem emiatt egy percig sem rosszul magam.
- Kár, pedig szívesen beléd kóstolnék. –termett mögöttem egy pillanat alatt és mire akárcsak meglepődhettem volna megnyalta a nyakam.
- Ha csak egy karcolás is esik rajtam, istenre esküszöm megöllek! –könyököltem gyomorba, de csak annyit értem el vele, hogy sajogni kezdett az egész karom.
- Ugyan kicsi, csak beszélgetni jöttem. –fogta meg a kezem és sebes ujjamat az ajkához emelte.
- Archie! –próbáltam kiszabadulni.
- Jól van, jól van. –engedett el. –Az ég szerelmére, nem veszed a poént?!
- A poénokon nevetni szokás. –roppant fáradtság kezdett eluralkodni rajtam. Úgy éreztem jobb lett volna, ha bezárom az ajtókat és lefekszem, de most már mindegy. Archie visszaült a székre, Rolf pedig a falnak dőlve meredt maga elé.
- Én nevetek a kis kalapáló szívveréseden! –nyalta meg a szája szélét. –Az a rengeteg vér. –tette hozzá ábrándozó hangon.
- Állj le! Azt mondtad beszéded van. Akkor ki vele!
- Kicsi-kicsi Elinám! –suttogta gyengéden, nekem pedig majd felfordult a gyomrom. –Mond csak, hogy vagy?!
- Na ne. Tuti nem azért jöttél, hogy a közérzetemről kérdezősködj.
- Attól még érdekelhet.
- De ne érdekeljen!
- Ennyi zsörtölődés helyett válaszolhattál volna már rég.
- Jól voltam, míg be nem toppantál! –csattantam fel. Elegem van a játszadozásokból! sosem csíptem a vámpírok ezen oldalát, de emberként még inkább idegesít. Oké, nagy levegő, nyugalom.
- Most megbántottál! De ne idegeskedj, ártasz vele a kis lénynek!
- A gyerek miatt te csak ne aggódj. –támaszkodtam a pultnak, mert már a lábam is remegni kezdett. Az erőm lassacskán kiszáll belőlem, mintha a két vámpír szívná el.
- Gyerek?! Ugye tudod, hogy nem az. –nézett rám komolyan.
- Elég. –mondtam hidegen.
- Ami benned növekszik csak egy szörnyeteg.
- Hagyd abba!
- Természetellenesebb, mint az, hogy létezünk! Ezt pedig te magad is tudod.
- Fejezd be. –úgy éreztem menten kicsúszik alólam a talaj.
- Megkíméltem a nyamvadt kis életed, mert kíváncsi voltam, hogy meddig bírod elviselni a rémálmokat, és a fájdalmat amit majd okozni fog azaz izé. –szinte úgy köpte ki a szavakat.
- Takarodj! –kezdtem elveszteni minden önkontrolom, a düh lángolt bennem.
- Én és a többi vámpír itt leszünk. Megbánod még, hogy nem fogadtál szót nekem. Könyörögni fogsz, hogy tépjük ki belőled, de nem fogom megtenni. –hűvös ujjai mereven fogták az arcomat, így a szemébe kellett néznem. - És tudod miért nem? Látni akarom ahogyan az egykor gyönyörű vámpíramazonom koszos kis emberként a saját vérében fürödve válik semmivé. Elárultál! Elárultál minden társadat azzal, hogy egy ember cédájaként hátat fordítottál a saját fajtádnak. Egy halandót választottál helyettem?! –gúnyos, de undorodó kacaj tört fel belőle. - Meg kell halnod, ahogyan a fattyúnak is! Példát statuálunk veled, hogy minden vámpír megjegyezze az emberek csupán táplálékok! –szorítása keményedett, az állkapcsom lassan törni készült és bármennyire is kemény akartam maradni a fájdalom hatására kicsordult a könnyem.
- Főnök! –pillantott az ajtó fele Rolf. Pillanatokkal később bevágódott az ajtó Iván és Justine rontott be rajta. Archie elengedett én pedig összecsúsztam a padlón.
- Senki sem hívott titeket ide! –húzta elő a kisebb kést az övéről Iván.
- Ohohó, hát megjött a hős védelmező! Mond csak, nem zavar a tudat, hogy a nődnek már el kellett volna régen porladnia, mikor felcsináltad? –vigyorgott Archie.
- Meglátjuk milyen viccesnek fogod azt találni amikor majd beleszaladsz a késembe! –Iván maga volt a hűvös nyugalom.
- Nagy szavak kisember. –röhögte el magát Archie és már el is tűnt mindkettő.
- Jól vagy? –sietett hozzám Iván, és felsegített.
- Megölöm! –bőgtem el magam, mikor már a széken ültem.
- Nyugodj meg! Nem szabad felizgatnod magad! –állt mellénk Justine is.
- Hát…te? –hüppögtem.
- Eljött meglátogatni, minden rendben. –guggolt elém Iván mosolyogva.
- Jó. –Archie szavai visszhangoztak a fejemben. Mégis miért érdekel mindenkit annyira ez a baba?! Oké, persze logikusan végig gondolva érthető, de most csak zaklatott voltam aki nem akart rossz érzéssel lenni az otthonában. 
- Mit akartak? –kérdezte Iván miközben befejezte az elkezdett ennivalót.
- Nem derült ki, Archie túlságosan belemerült a félelemkeltésbe. (Sikeresen) –tettem hozzá magamban. Remegtem, mint aki sokkot kapott. Justine elém tolt egy pohár teát, de képtelen voltam érte nyúlni. Az egész testem megfeszült, ez pedig nem tesz jót a babának. Mert ő nem szörnyeteg! Ő a mi kincsünk!
- Rühellem azt a mocskot. Jobb lenne ráküldeni pár vadászt. –morgolódott Iván.
- Nem lehet. Az itteni réteg sajnos eléggé lefixált és kiegyensúlyozott. És most az összes rá feni a fogát. –simítottam végig a hasamon. A kicsi mocorgott egy kicsit.
- Sajnos a páratlanságától mindenki fél. Semmi hasonló feljegyzést nem találtunk, pedig mélyre ástunk. Sajnálom Elina! –szorította meg a kezem Justine.
- Ez van. –próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült. A két fiú beszélgetett valamit, de a tompa háttérzajon kívül semmi sem maradt meg. A fejemben annyi zakatolt, hogy muszáj lefeküdnöm, így felkeltem a székről és bebotorkáltam a szobába. Valószínűleg mindketten engem bámultak, de annyi erőm sem volt, hogy hátra pillantsak.
Bemásztam az ágyba és a takaró védelmező ölelésében egyből álomba merültem. Álmomban újra éltem a napot amikor elmentem Archiehoz segítséget kérni.

 Több napos rémálmokkal teletűzdelt szenvedés után végül feladtam, hogy egyedül vigyem végig az egész terhességet. Féltem, rettegtem, kétségbeesetten reménykedtem valami, bármi apró megváltó információban ami kiutat mutat ebből az állapotból. Próbáltam nem mutatni semmit amikor nem voltam egyedül, de Iván megérezte a bennem tomboló feszültséget. Az aggodalma pedig még inkább kiborított.
- El kell mennem Archiehoz. –léptem be a fürdőbe miután Iván felöltözött.
- Mi van? –meredt rám ledöbbenve. –Minek?
- Ő sok mindenről tud, hátha hallott valakiről akitől tudnék tanácsot kérni.
- Az a rohadék nem fog segíteni. Elina, ezt te is tudod jól. –lépett közelebb.
- Tudom, de már nem bírom tovább. Nem nekem való már ez az emberi élet.
- Könnyebb volt vámpírként?! –mosolygott rám, én csak bólogatni tudtam, máris eleredtek a könnyeim. - Nem elég, hogy éjjelente végigélem az eddigi éveim minden borzalmát, de még ez is. –maszatoltam össze magam amikor megpróbáltam letörölni a könnyeimet.
- Várj, majd én. –törölte meg az arcomat.
- Olyan vagyok, mint egy túlérett csecsemő, akit a pokolból rángattak elő.
- Érdekes hasonlat.
- De találó. –vettem elő egy zsebkendőt, hogy kifújhassam az orrom.
- Biztos, hogy az a debil segíteni tud, vagy fog?
- Nem tudom, de jobb megpróbálni, mint belezakkanni ebbe.
- Ebben nem értünk egyet… de te ismered. Akkor elmehetsz, ha veled megyek. Egyedül nem engedlek el annyi fix.
- Rendben. –húztam a szám, de mivel már éppenséggel nem voltam más, mint egy két lábon járó vérbank, így kellett az erősítés. Nem attól féltem, hogy megismétlődik a múltkori, végtére is már nem voltam vámpír. Inkább attól, hogy baja eshet miattam Ivánnak. Abba pedig most könnyedén belehalhatnék én magam is.
- Mikor gondoltál indulni?
- Pár óra múlva. Korábban szokott kelni, így elérjük még mikor nincs bent más.
- De a vámpírok ébren vannak nappal is, nem?! –nézett rám értetlenül.
- De az éjszakai bártulajok nem feltétlen. –mosolyogtam.
- Jó, igaz. –mosolygott ő is.
Az a pár óra szinte túl hamar elröppent, és máris azon kaptam magam, hogy a forróság ellenére valami jobban takaró ruha után kutatok a szekrényben. Mintha egy textildarab megvédene. Talán egy páncél, kár, hogy azt nem tartok itthon. Végül olyan szerelést választottam amiben az utcán sem néznek komplett idiótának a nyár közepén. Iván épp Royyal telefonált aki fennhangon ecsetelte, hogy az ultrahangon már mekkora a fia. Nem értem, hogy miért vannak meggyőződve mindketten, hogy Roy csak fiút tudnak nemzeni, de hát ez van. Álljon le velük vitatkozni az, aki tudja biztosan.
- Készen is vagyok.
- Hú, nem fogsz fázni? Kint potom 25C°van. –nézett végig rajtam. Felraktam a székre a lábam és felhúztam a nadrágom szárát. - Nincs több kérdésem. –tette hozzá miután meglátta az okot. Lehet, hogy nem vagyok vámpír, ergo sem erős, sem gyors, de ha balul üt ki valami nem hagyom magam levadászni olyan könnyedén.
- Adja az ég, hogy ne kelljen bevetnem. –igazítottam meg a nadrágomat. A kocsiban nem beszélgettünk. Iván vezetett, tisztán emlékezett az útvonalra ami azt jelenti, hogy jobban beleivódott anno a dolog, mint hittem. A kocsma előtt parkoltunk le, az egész sikátor kihalt volt, mint ilyenkor szinte mindig. Tehát bejött a gondolatom, kivéve, ha a pincében alszanak páran. Akkor nagyon nagy slamasztikába is kerülhetünk, de erről Ivánnak nem szóltam. Nem a bátorságát vonva kétségbe, inkább az aggodalmától óckodtam. A kocsmában csend és béke honolt. A székek még az asztalok tetején voltak, de az irodából beszédhang szűrődött ki. Archie telefonon tárgyalt valakivel, Rolf meg bizonyára kiküldetésen volt. Nem akartam ijedt kis nyuszi lenni aki bemerészkedik a farkas barlangjában, így nagy hévvel vonultam be az irodába. Archie rám vigyorgott, majd elkerekedett szemekkel meredt. A mondat felénél abbahagyta.
- Majd később visszahívlak. –tette le a telefont. Látványos meglepődése elbizonytalanított, hogy érdemes volt e egyáltalán eljönni ide.
- Helló Archie! –a megszokott hangnemnél barátságosabban szólítottam meg.
- Mi a francot műveltél? –csattant fel. Na jó, ez fura. Mi baja van a jó öreg idiótának?!
- Sok… minden történt. –azt sem tudtam hol kezdjek neki. Felvillant a szeme, égett a vérszomjtól, na jó erre aztán totál nem számítottam. - Archie, állj! Elina vagyok!
- Ember vagy és terhes! –undorodva beszélt, mintha rohadnék a leprától.
- Igen.
- Azért jöttünk, hogy megkérdezzük tudsz e valakiről akivel már megesett hasonló dolog. –fogta meg a vállam Iván.
- Teherbe ejtetted és emberré vált! –meredt rá Ivánra. Csak nem remeg?! Te magasságos.
- Inkább fordítva történhetett meg. –próbáltam magamra vonni a figyelmét. –Archie, tudsz nekünk segíteni? Kell valaki aki válaszol a kérdéseimre! –hangosabban beszéltem, mire gyilkos pillantását Ivánról rám emelte.
- Ki kell tépni az elátkozott fattyút! Természetellenes már a puszta gondolat, hogy mit nemzettetek ostobák! –az arca fájdalmassá vált. –Hogy tehetted ezt? Hogy válhattál emberek cédájává?! –valami általam is ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Szavai hatására Iván megszorította a vállamat. Engem nem érdekelt, hogy mit vág a fejemhez, amíg ad valami támpontot, hogy merre mehessünk tovább.
- Archie! Fontos lenne. Tudsz valakit mondani akihez fordulhatnánk?!
- Rossz ajtón kopogtatsz. Azt hittem szemfülesebb vagy kics... –már nem becézett. Valahol mélyen belül fájt, hogy így viselkedik, de valahogy majd kiheverem.
- Hogy érted ezt? –tette fel helyettem a kérdést Iván.
- A drágalátos professzorodhoz fordulj. Ide pedig ne gyere többet, vagy legközelebb már nem sétálsz ki élve. A hajdan volt kapcsolatunk emlékére most nem tépek ki belőled semmit. –fordult el tőlünk, mintha nem is léteznénk.
Tétován álltam, mert semmit sem értettem, de szerencsére Iván kézen fogott és magával vonszolt a kocsiig. Percekig meredtem magam elé leforrázott hangulatban.
- Mégis mire gondolt, hogy a profhoz fordulj?
- Nem tudom. –csóváltam a fejem. –De azt hiszem nem lesz más választásunk. –néztem Ivánra, aki bólintott, majd feltért az autópályára. Jobb hamarjában többször lesokkolódni, mint elhúzva.

Nem bíztam az öregben, sem pedig Justineban a korábban történtek után, de a szükség érvet bont. Mikor felhajtottunk a prof udvarára érdeklődve pillantott felénk a növények közül.
- Kertészkedik? –nevetett meglepetten Iván.
- Abszurd. –bámultam a szalmakalapos, kesztyűben gyomláló alakra.
- Áh, mi szél hozott titeket?! –jött elénk.
- Sajnáljuk, hogy mostanság nem fordultunk meg itt, de nagyon sűrű és bonyolult élethelyzetek álltak elő. –egy francokat sajnáltuk…
- Gyertek be gyermekeim. –invitált be minket ugyanabba a helyiségbe ahol újra találkoztunk Ivánnal. –Kértek valamit? –kérdezte, miután helyet foglaltunk.
- Nem köszönjük. –intettünk mindketten nemet.
- Mi járatban vagytok? –barátságos volt, de mégsem oldotta fel a gyanakvásom.
- Egy kényes kérdésről szerettünk volna beszélni. Azt mondták itt válaszokat kaphatunk. –kezdett bele Iván.
- Értem. –fürkészett kíváncsian, végül hamis mosolyra húzódtak ajkai. –Oh. –csak ennyit mondott én mégis úgy éreztem a vesémbe lát, vagyis ebben az esetben egy másik szervembe.
- Tehát vámpírokról lenne szó. Vagyis inkább egy részükről. –folytatta Iván, miután másodpercekig meg sem nyikkantam. A proffal különös farkasszem párbajt vívtunk.
- Azt akarjátok tudni, hogy mi történt vele. –mutatott rám. Összenéztünk Ivánnal meglepettségünkben.
- Honnan?
- Már az első pillanattól kezdve sejtettem, hogy vámpír vagy. Amikor az első órán hozzá szoltál, csak tovább fokoztad a kíváncsiságom. Ám az irodámban már biztos voltam a dolgomban.
- Oh. Értem. –böktem ki a meglepettségtől.
- És, hogy-hogy nem tett semmit? –kérdezte Iván.
- Mégis mit tehettem volna?! A vámpírok, hogy úgy mondjam szeszélyesek tudnak lenni. –mosolygott sokatmondóan.
- Archie.
- Pontosan. Érdekes személyisége van.
- Így is mondhatjuk. –fintorogtam.
- Pedig sokat mesélt rólad. Érdekes dolgokat, főleg egy bizonyos személyhez fűződő viszonyodról ami olyan nagy bánatot okozott szegény fejének. –Iván kérdezni akart, de megfogtam a kezét.
- Archie azt mondta hozzád forduljunk információért.
- Nos, talán tudok segíteni. –dőlt hátra. –A magángyűjteményem mint mondtam igazán érdekes. Nem te vagy az egyetlen megfogantatott vámpír. –összenéztünk Ivánnal, végre valami hír. Ő elmosolyodott és átölelt. Delton hosszasan vizsgálta Ivánt, mint aki keres valamit.
- Bármi információ a segítségünkre lehet. Kérem árulja el ami tud. –kérte a professzort.
- Sajnálom. Amit tudok az nem épp örömteli, de inkább lássátok a saját szemetekkel. –állt fel és a könyvtárába kísért minket. Már értettem honnan tudhat a naplóról és mire fel ez a fajta imádat. Ivánon tapasztaltam meg először a furcsa vonzalmat, aztán Missi is könnyedén vette a hírt, miszerint vámpírok igen is vannak.
Delton levett egy könyvet és óvatosan lapozni kezdte.
- Áh, meg is volna. „Az úr 1895. esztendejében kezünk közé került végre a szégyentelen bestia. Emberek megrontója, ki férfiakkal hált, hogy aztán kiszívhassa életüket, lelküket, érzelmeiket…” Milyen kedves megfogalmazás. –pillantott fel. –Aztán arról ír a szerző, hogyan kínozták meg órákon keresztül az asszonyt aki bár nem állta ki a próbákat mégsem halt meg. „A megnyúzatott démoni szajha üvöltött fájdalmában. Arcán emberi érzelmek jele látszott, és bár vére lassan elhagyta testét élete cseppet sem fakult meg, végül felmetszették átkozott méhét, hogy kitéphessék a sátán fattyúját testéből. A vámpír ekkor végre bevégezte jajgatását, hogy holtan lógjon láncain. De a fattyú szívós volt…” Inkább nem részletezném, mit tettek a gyerekkel, mire szerencsétlen követte az anyját a végső halálba. –csukta be a könyvet.
- Hogy lehet leírni ezeket?! –szörnyülködött Iván.
- Vadászok. –suttogtam elhaló hangon.
- Igen, de ha jól értelmeztem megvan a történet a másik szemszögből is. –én lerogytam a székre, Iván mellettem támaszkodott az egyik szekrénynek, míg a prof előkereste a könyvet.
- Ennél nincs dátum, de a nyelvezet hasonló. „Vezérünk ma kitaszította húgunkat, ki elkövette a legundorítóbb dolgot amit csak lehet. Eldobott minket egy ember okozta kósza vágyért. Megfeledkezett a legősibb törvényről és emberré lett, hogy kihordhassa az ember kölykét. A vadászok, csak az alkalomra vártak és mikor látták, hogy nem kelünk húgunk védelmére elhurcolták. Halála után pedig kitűzték csupasz maradványait. Bár megtiltották, hogy bármit is tegyünk érte, a vezér asszonya nem nézte jó szemmel lányaként kedvelt egykori társunkat. Végül engedélyt kaptunk arra, hogy kellőképpen eltüntessük a maradványokat. A halottnak hitt csecsemő még életben volt, de sem a vezér, sem asszonya nem kívánta köztünk látni, hiába győzködtük, hogy a gyermek igenis más. Nem embernek született. Társaim féltek tőle, még a szenvedő sírását is alig bírták hallgatni, így végül a vezér nem tehetett mást. Bevégezte azt, mit a vadászok képtelenek voltak…” –csukta be ezt a könyvet is.
- Magasságos. –fogtam a homlokomat és a könnyeimmel küszködtem.
- Sajnálom, de a kis félvérből egyik oldal sem kér. Valamiért félnek tőle és elpusztították.
- De hisz csak egy csecsemő az isten szerelmére! –csattant fel Iván.
- Egy élő vámpír. Tudod te ez mekkora dolog? Én nem csodálkozom, hogy félelmükben elpusztították! - De miért?
- Az emberek könnyen sebesülnek, ez a vámpírok oldaláról jó.
- A vámpírok pedig halottak, így a vadászok nem követnek el bűnt a levadászásukkal. –tettem hozzá.
- Pontosan. Ám az a csecsemő, illetve az a gyermek aki Elinában fejlődik több mindkettőnél.
- De akkor pont ezért lehetne jó bármelyik oldalnak is, nem? Úgy értem a vadászok faraghattak volna belőle egy keményebb harcost, ahogyan a vámpírok is valamit a saját hasznukra.
- Ez nem egy rossz elképzelés, de ne felejtsd el kedves Iván, hogy akkoriban erős hitük volt a vadászoknak. Sosem tűrtek volna meg egy „démoni” porontyot. Ahogyan a vámpírok is olyan régimódiak, hogy inkább elpusztítják az újat, mintsem változniuk kelljen.
- Szóval akkor Elina veszélyben van?! –állt mellém védelmezve.
- Amíg a vadászok nem tudják meg, a vámpírok sem lépnek. De nem kizárt.
- Uram! A fiatalúr keresi. –lépett be az ajtón egy cseléd.
- Köszönöm Berta, kérlek szólj Justinenak, hogy a szalonban vagyunk.
- Igen. –hagyott minket magunkra.
- Akkor ezért engedett el Archie. Pedig legszívesebben... –nyeltem egyet.
- Valószínű! Ám, ha már így hozta a sors, maradj még és beszélgessünk erről az egészről. Annyira kíváncsi vagyok! –mondta rajongva. Justine már várt, de meglepett volt amikor meglátott minket.
- Ülj le, igazán jókor érkeztél. Olyan dolgokról hallhatsz amiről álmaidban sem gondoltad volna. –ültünk le mindnyájan.
- Szóval, mit szeretnél tudni?! –kérdeztem kissé félénken.
- Először is, milyen volt vámpírságod első pillanata?
- Mi? –meredt ránk Justine. –Vámpír?
- Igen. –húztam el a szám. –Az voltam.
- Voltál? –értetlensége kiült az arcára.
- Majd később oda is eljutunk. –vágott közbe Delton.
- Szóval az első pillanat?! Az első igazi pillanat során a halál jobb kilátásnak tűnt.
- Ezt fejtsd ki kérlek.
- A doktor figyelmeztetett, hogy nem mehetek ki, míg le nem csillapodom. Persze nem bírtam megülni a fenekemen, így kinyitottam az ajtót, de nem jutottam ki a szabadba. Az érzékeim annyira magas szinten voltak akkor még, hogy másodpercek alatt az őrület szélére sodortam magam. Olyan volt, mint száz év a pokolban, de mint később kiderült potom 30 másodpercig voltam ott mielőtt még a doktor fel nem mert a földről.
- És mikor váltál vámpírrá? –érkezett a következő kérdés.
- A Nagy világégés idején haltam vámpírrá. Ápolónő voltam a fronton.
- Érdekes. –gondolkozott el egy pillanatra.
- És mi van a vérrel, meg a többi dologgal?
- A vér az nagyjából stimmel a történetekkel.
- És milyen most újra emberként? –kérdezett ismételten a professzor.
- Katasztrofális. –sóhajtottam egy nagyot. –Nagyjából elfelejtettem milyen volt, ráadásul az évek során annyi minden megváltozott. És most még ez a helyzet is itt van. Tehetetlennek érzem magam aki csak gondot okoz Ivánnak. –pillantottam rá.
- Butaságokat beszélsz. –mosolygott rám.
- Milyen helyzet? –kérdezte Justine.
- Elina ismét ember lett.
- Az hogy lehetséges?
- Ráadásul gyermeket vár.
- Mi? –őszinte döbbenete már-már mosolyra fakasztott.
- Így van. Viszont azt nem tudjuk mégis miként történhetett meg…

 Valaki csengetett, így felébredtem. Roy hangja hallatszott az előtérből. Eléggé kétségbe volt esve. Azon nyomban kipattantam az ágyból, mert rossz érzés fogott el.
- Ugye nem történt semmi baj?! –botladoztam ki mezítláb a konyháig.
- Mi? Baj? –kerekedett el Roy tekintete.
- Na jó, nyugodjatok meg! Elina nincs semmi baj. Sőt! Roy csak bepánikolt, mert Missit és Alexet hazaengedik a kórházból. –csóválta s fejét nevetve.
- De mégis mit fogok vele kezdeni? Kell mellénk egy nővér! Édes istenem!
- Te komolyan kész vagy öreg. –veregette hátba az asztalra boruló Royt.
- Én meg már azt hittem történt valami. Légy szíves legközelebb ne hozd rám a frászt!
- Bocsánat!
- Egyébként meg nővérnek itt van Elina. –amint kimondta máris megbánta, mert eszébe jutott, hogy Roy nem ismeri a múltamat.
- Mi?!
- Hát, szóval tanultam egy keveset. Csecsemőgondozást, többek között. –próbáltam kimagyarázni.
- Kérlek-kérlek költözz hozzánk! –könyörgött a kispapa.
- Kizárt. Elinának pihennie kell. –ez nekem szólt, mielőtt még igent mondanék.
- Jaj tényleg, hiszen te is állapotos vagy. A macska rúgja meg!
- Köszi. –mosolyogtam rá.
- Bocs.
- Semmiség. És nyugalom! Nem lesz semmi baj, belejössz könnyedén. Missi pedig már így is tudja mit kell tennie. –hajoltam oda hozzá. –Remek szülei lesztek a kis legénynek.
- Azt mondod?!
- Viccelsz?! Nálatok jobbakat nem is kívánhatna. –csatlakozott Iván is.
- Kösz srácok. –sóhajtott egy nagyot Roy.

 Miután Roy elment nem sokkal érkezett pár kép a hazaköltöző családról. Bár Missi szüleinek hosszú hónapok álltak a rendelkezésükre, hogy megszokják a lányuk nem szűz többé, ráadásul nagyszülők is lettek, a kórházban nem látogatták meg az unokájukat. Ám amikor hazakerült a kicsi minden megváltozott. Az ellenséges nagypapa és nagymama egy perc alatt átváltozott gügyögő nagyszülők gyöngyévé.

Az első pár hétben még nem látogattuk meg a kis családot, mert vigyázni kellett, hogy a kicsi még véletlenül se szedjen össze semmit. Azonban később két-, három naponta mentünk és Iván minden héten vitt valami apróságot a keresztfiának. Missi már próbálta meggyőzni, hogy ne tegye, de minden hiába volt. Az idő haladtával kezdtem hasonlítani a normális terhesekhez, így az egyre gyakoribb kérdésekre, miszerint „mikor várható a kicsi” zavarba ejtően nem tudtam válaszolni. Bár már bőven a 12. hónapban voltam, még akkora sem volt a pocakom, mint Missinek 7hónaposan. Viszont a kicsi elevenebb volt, mint eddig bármilyen bébi akit pocakban volt szerencsém látni.

- El sem hiszem, hogy már 5 hónapos a legény! –vettem ölbe a nem régen felébresztett fiúcskát.
- Kész nagyfiú már. –ült le mellém a mostanra büszkévé vált nagymama.
- Ráadásul, csak úgy bomlanak utána a nők. –vigyorgott Roy.
- Ha már a drága apuka nem kelti fel a hölgyek figyelmét! –vágta hátba Iván barátját.
- Majd megtudod milyen is az élet. Amikor az éjszaka közepén felsír és te vagy az ügyeletes. –vágott vissza Roy.
- Á, az én fiam már járni fog amikor kibújik.
- Tényleg, mennyi idősek vagytok? –fogta meg a hasamat a nagyi, miközben én látványosan a keresztfiammal foglalkoztam.
- A doki is csak tippelni tud. –húzta el a száját Iván.
- Annyira egymásba voltak gabalyodva, hogy képtelenség kitalálni. –ezen mindenki nevetett, így megúsztam a válaszadást. Az ég áldja meg Royt érte.
- Egyéként honnan tudod, hogy fiad lesz? Alex fele ennyire sem volt aktív baba. –csatlakozott Missi is aki közben átvette a fiát, mert látta rajtam, hogy kezd fájni a hátam. Ő pontosan tudta, hogy mi is a helyzet és elmondása szerint csodál, hogy egyáltalán elviselem már egy éve ezt az egészet. Szentül hitte, hogy a terhesség bármennyire is csodás dolog, bőven elég 9 hónapig „élvezni”. Ebben egyet kellett értenem, bár még mindig nem voltam olyan szinten, mint ő. Sokáig meg sem látszott, ezért tudtuk elhitetni mindenkivel, hogy rendesen fejlődik a pici, bár miután az orvos egyszer megdöbbent többé nem mentem el a tanácsadásra. Mert ugye nem épp normális egy akkor hivatalosan 4 hónapos terhességben a kifejlett ám igazán aprócska baba. De az én kincsem különleges lesz, ha embernek születik, ha nem. Ahogyan ránéztem Ivánra elmosolyodott. Talán ő is épp valami hasonlón gondolkozhatott. Hozzám lépett, átölelt, majd megcsókolt. Én pedig elfeledkeztem volna a világról is, ha lehetséges. Hirtelen senki és semmi sem számított hármunkon kívül.
- Mennünk kellene. –súgta a fülembe. Lehelete borzongást váltott ki belőlem ami végig szaladt a gerincem mentén. Az istenekre, de kívántam már. Alig győztem kivárni, hogy végre ismételten kiélvezhessem a kapcsolatunk erotikusabb felét. Viszont ehhez az kell, hogy a bébink már kint lakó legyen.
- Azt hiszem itt az ideje nekünk is elbúcsúzni. –álltak fel Missi szülei.
- Ilyen korán? –Missi remélte, hogy maradunk megnézni az esti programot.
- Majd legközelebb tovább maradunk drágám, de holnap apádnak korán kell kelnie. –hagytak magunkra.
- Hogy bírod őket? –kérdezte Iván barátját.
- Már csak néha ellenségesek velem.
- El sem hiszem, hogy szét akartak szakítani titeket. –csóváltam a fejem.
- Pedig így van sajnos. És amint elkövetek egy aprócska hibát, máris támadják Missit.
- Nehéz ügy ez.
- És anyádékkal mi a helyzet? –kérdezett vissza Roy.
- Várják már a kicsit. Az első 10 perc után könnyebben vették a dolgot.
- Mázlista!
- Nem, inkább azért, mert nincs anyósom. –nevette el magát Iván.
- Tényleg. Hogy te milyen egy alak vagy! –csatlakozott Roy is. Ahogy ültem ott és néztem a régi nagy cimborákat, furcsa érzés fogott el.
A szívem egy hatalmasat dobbant és kiáltást hallottam a távolból. Missi rohant be a szobába és elsápadva nézett rám.
- Mi a baj? –került a látómezőmbe Iván is.
- Jön… -ziháltam.
- Most? –megfogta a hasamat és mindketten éreztük a vad mocorgást. Erőteljes volt a kicsi, a hasam szinte táncolt.
- Úgy fest. –újabb és újabb fájdalmas pillanatokat éltem át.
- Kórházba kell vinnünk! –csatlakozott Roy.
- Nem! –csattantam fel.
- Figyelj, tudom, hogy ügyes vagy és kemény! De te sem akarsz játszani az életetekkel. –fájdalmasan nézett rám Iván. Félt, ahogyan én is.
- Nem lehet! Tudod jól.
- Elina!
- Neeem!
- Rendben! Az ő döntése. -mondta Missi.
- Mi?! –nézte Roy a párját.
- Mond, hogy mit kell tennem én pedig megteszem. –guggolt elém.
- Orvos kell ide! Hát nem értitek?
- Orvos vagyok. –hanyatt feküdtem és zihálva, de megvizsgáltam a hasam. –A kicsi megfordult és készen áll. –pillantottam Ivánra aki bólintott.
- Meg tudod csinálni?!
- Meg kell csinálnom.
- Biztos?
- Igen. Nem lesz baja.
- És veled mi lesz?
- Maradok veled. –mosolyogtam rá.
- Oké. Iván, vidd ki a fiam kérlek! Roy, Hozd be a fürdetőt, törölközőt többet is és forralj vizet.
- Értem. –mentek ki ketten.
- Jól meggondoltad? –csak bólintani tudtam. Az első fázis le is ment, volt pár percem, hogy elrendezzük a helyszínt. Párnákat pakoltunk a szőnyegre és rengeteg törölközőt, nehogy felfázzak. Lefeküdtem a földre és elmagyaráztam Missinek mit is kell éreznie, ő pedig közvetítette a dolgokat.
- Oké… akkor mindjárt élesben fog menni.
- El sem hiszem, hogy a másik oldal résztvevője lehetek. –mosolygott rám bíztatóan Missi.
- Én meg azt, hogy a keresztfiam látogatásakor a szőnyegeden szülöm meg.
- Még mindig mehetünk kórházba.
- És miként magyarázzuk meg, ha nem ember lesz?
- Jó, igaz. De akkor is.
- Én csak a szőnyeged sajnálom.
- De buta vagy. –nevettünk mindketten, bár az enyém nyögősre sikerült. A pillanatnyi csendben beszivárgott a kinti társalgás egy részlete.
- Nyugi haver! Minden rendben lesz! Bízz az asszonyba, végtére is ő az orvos.
- Tudom, de aggódom érte. –Iván hangja megingott.
- Hallod ezt? Mutassuk meg a pasiknak, hogy mit is tudunk. –kacsintott rám Missi. A válaszra nem futotta, mert a kicsi úgy döntött most azonnal ki fog jönni. Lesz ami lesz. Próbáltam nem üvölteni, de nehéz volt megállni. Ilyen kellemes lehet amikor valakit széttépnek.
- Látom már! Hajrá, itt van a bébid! –bíztatott Missi. Ha nem lett volna az álkapcsom összeszorulva talán még reagálok rá valamit, de a legnagyobb gondom az volt, hogy Ivánt ne idegesítsem azzal, hogy üvöltök, mint a sakál.
- Istenem! Ó, magasságos! –Missi kiabált helyettem is. –Srácok, kell egy kés, de nagyon gyorsan! –üvöltött a kint ácsorgóknak.
Iván berontott a szobába, de mikor megállt Missi mellett elszörnyedve bámult le.
- Semmi baj, a feje már kint is van. Jól csinálod Elina, pihenj egy másodpercet! –nyúlt fel a késért.
- Miért? –meredt maga elé Iván.
- Hol kell elvágni a köldökzsinórt? –Missi hadart és kiabált, de nem volt erőm válaszolni. –Elina! –hallottam a nevemet.
Hátracsuklott a fejem, pedig próbáltam tartani magam, de nem éreztem semmit.
- Elina! Akkor vágom itt. –nem történt semmi, majd halk erőtlen sírást hallottam.
- Él. –lehunyt szemmel hevertem minden apró izmom elernyedt.
- Kislány!
- Kislányunk lett! –Iván minden aggodalma elröppent. Fel akartam nyitni a szemem és ezt hajtogattam magamban, míg végül sikerült. Iván pólójában ott lapult egy aprócska lény. –Látod? –mutatta felém az apróságot.
- Szeretlek! –suttogtam mosolyogva.
- Elina. Elina! –a távolból kiabálást hallottam, de lassan elhalkult. Úgy éreztem egy kellemes vizű folyón lebegek kiélvezve a sodrást. Azt tudtam, hogy van egy lányom. És azt is, hogy az apját mindennél jobban szeretem a világon. A kék eget bámulva abban reménykedtem, hogy a folyó végén megpillantom majd őket. Addig viszont élvezem a ringatózást.
Ahogy csökkent a sodrás ereje végül kiértem a partra és kimásztam a vízből. Egy kellemesnek tűnő ismeretlen erdőt találtam magam körül. A fák mélyéről édesen csengő nevetés hallatszott. Kíváncsiságom végül a hang irányába vezetett a forrását kutatva. Egy tisztásra kerültem ahol farkasszemet néztem egy apró kicsi lánnyal. A hatalmas szemek csak úgy csillogtak a hosszú haj takarásában. A lány pedig nem mást szorongatott, mint a doktor naplóját.
- Anya-anya. –csicseregte vidáman és felém szaladt.
- Merion. –nyitottam ki a szemem. A tisztás és a lányka eltűnt. Ismételten Missiék lakásán voltam.
- Felébredtél. –simította végig az arcomat Iván.
- Szia. –a hangom rekedt volt.
- Szia. –mosolygott rám. –Képzeld, nem tévedtem. Ilyen gyönyörűség nincs még egy a földön!
- Lányunk van.
- Bizony. Egy cseppnyi csoda.
- Hol van? –próbáltam felülni, de Iván nem engedett.
- Itt van. –hozta oda Missi az apró csomagot. A bugyorból pedig egy két színű hatalmas szemű baba nézett. Az egyik szeme kék volt, a másik pedig barna. Meglepettségemben csak ismételtem magam.
- Merion. –a meghatottságtól sírhatnékom támadt, de szerencsére nem hullattam krokodilkönnyeket.
 - Merion?! –Iván rápillantott a lányára, majd bólintott. –A mi kis Merionunk. –hajolt közelebb, majd megcsókolt.
- Milyen aprócska. –fogtam meg a kis kezét ami babafürdő illatú volt.
- De milyen erős. –mellém feküdt Iván és úgy csodáltuk a babánkat.
- Nincs szükségetek semmire? –hajolt fölénk Roy.
- Nekem mindenem megvan.
- Én egy kicsit szomjas vagyok. –mondtam bocsánatkérő hangon, hogy még több gondot okozok.
- Máris hozok egy pohár vizet. –hagyott magunkra Roy. Iván felé fordultam és ahogy ránéztem egyből kiszúrtam a vöröslő ajkait, amiket az aggódástól kissé duzzadtra harapdált.
- Ajjaj. –nyeltem egy nagyot.
- Mi a baj? –térdelt mellénk Missi.
- Nem vízre vágyom.
- Akkor mire? Tele a hűtőnk.
- Tuti, hogy nincs a hűtőben az ami nekem kell.
- Mi?! Hát… –nézett rám Iván.
- Vérre.
- Újra vámpír vagy?! –kiáltott fel Missi, de be is fogta a száját, mert Roy még mindig nem tud semmit.
- Úgy tűnik. –a tekintetem máris jegesen izzott, és éreztem, hogy a szemfogaim lassan kifele bújnak.
- Akkor magatokra hagyunk! –Missi zavart mosollyal állt fel és miután letette az asztalra Roy vizét, becsukta maguk mögött az ajtót.
- Visszatért a vadóc? –tette a babahordozóba a lányunkat Iván és levette a felsőjét.
- Csak ha szabad. –mondtam zavaromban, mire elnevette magát.
- Buta vámpír. –csókolt homlokon, majd egy sóhajtással konstatálta, hogy ismételten harapdálom, mint rég. Leszámítva, hogy most már hárman vagyunk és ráadásul a harmadik személy épp gügyörészik és tapsikol.
- Hallod ezt? –álltam meg amint képes voltam rá.
- Nem lehet. –mindketten felültünk és a lányunk édes mosollyal nézett ránk.
- Kicsi szívem. –simítottam meg a kis pofiját, mire felnevetett.
- Máris nevet?
- Úgy fest. –éreztem, ahogyan Iván magához ölel. Egész éjszaka néztük a kicsit aki közben elaludt.
- Vajon vámpír módon él majd? –suttogta Iván a sötétben.
- Nem tudom. Csak remélem, hogy nem lesz baja.
- Vigyázunk rá! Ahogyan egymásra is. –egyik lágy csók követte a másikat, míg végül egymás karjaiban követtük gyermekünk példáját.

16. A lehetetlen lehetséges?!

Tompa hangokat hallottam, és furcsa szagok vettek körbe. Végül kiszűrtem Iván illatát és a teste melegét.
- Istenem ez az illat. –nyújtóztam egy nagyot mosolyogva.
- Felébredtél végre? –mocorgott a világ. Ahogy kinyitottam a szemem láttam Missit aki az anyósülésről nézett hátra.
- Hogy kerültem ide?!
- Én hoztalak. Miután azt tetted amit. –került a látóterembe az aggódó Iván.
- A karjában cipelt vissza a kocsihoz. Azt hittük meghaltál.
- Kocsi?! –egy pillanatra el kellett gondolkoznom. –Mintha évtizedeket aludtam volna. –próbáltam felülni, de a derekamon pihenő és ölelő kezek nem engedtek.
- Szép lenne. Ránk sem ismernél. –húzta fel a szemöldökét Iván.
- Mintha el lehetne feledni téged. –kuncogtam.
- Legközelebb azért ne tedd azt amit. –forgatta a szemét Missi. –Tudod embereket elvisz az infarktus.
- Rendben. Ha legközelebb összefutok egy eszelős fószerral, majd megpróbálom nem leállítani magam és végig vágni. –kicsit megemelkedtem, hogy lássam a helyzetet. Egy pléddel voltam letakarva ami véres volt. Ahogyan Iván ruhája is. Az én vérem éktelenkedett rajta.
- Buta vámpír. –meleg ajkait a fejemhez nyomta. Roppant kellemes érzés volt. Roy kinyitotta az ajtót és beszállt. Ezzel hideg és benzinszagú levegő jutott be a kocsiba. Tehát megálltunk tankolni.
- Még mindig semmi?! –nyújtott hátra valamiket Ivánnak, aki egy pillanatra elengedett.
- Az előbb ébren volt, de aztán megint elment. –fordult vissza Missi, mikor elindultunk. A beszélgetés abbamaradt, mert mindannyian ettek, csupán a zene szólt, de nem is bántam a csendet. Iván amikor befejezte egyik karjával átölelt.
- Neked is enned kellene. –suttogta a hajamba, miközben megigazította a jó helyen levő plédet. Nem értettem mégis hogyan gondolja, de további magyarázatra nem szorult amikor elfordított kicsit és az ajkaimhoz nyomta a szabad kezét. Túl sok volt nekem mára, hogy egy ilyen ajánlatot elszalasszak. Feltűnés és hang nélkül vettem a vérét, miközben ő az ölelő karjával dobolt a hasamon. Szép kis páros vagyunk mondhatom.
- Nem kellene mégiscsak korházba vinnünk?! –kérdezte gondolom sokadszorra Roy.
- Mondtam már. Mégis mivel magyaráznánk meg a dolgot?! –korholta le Missi.
- Rendbe fog jönni. Semmi komoly baja nincs, csupán elájult.
- Jól van, jól van. Csak akkor is furcsa a helyzet. –adta fel Roy. –Azért kár, hogy nem lett meg amiért elmentünk. –ez a mondat szinte leforrázott. Annyira arra koncentráltam, hogy ne vessem magam Ivánra, hogy végül elfelejtettem a célt amiért odamentünk.
- A napló! –nyögtem fel.
- Semmi baj. Elmegyünk érte, majd pár nap múlva. –akart nyugtatni Iván. Megpróbáltam felülni, de az ölelő kar nem engedett. Viszont cseppet sem bántam.
- Azt a rohadt! –csattant fel Roy.
- Mi az?!
- Azt nézzétek! –intett hátra. Mindenki követte az utasítást, még én is fel tudtam támaszkodni annyira, hogy kilessek a hátsó ablakon.
- Nem mondom, jól néz ki! –füttyentett Iván amikor a Roys roys elhajtott mellettünk. A kocsi számomra nem volt annyira különleges, viszont a sofőrje ledöbbentett. Ahogyan percekkel később egy másik autó amit viszont jól ismertem.
Mikor Iván visszahúzott magához elgondolkodtam, hogy mégis miféle különösen véletlen kellett ahhoz, hogy a prof és Justine is épp ezen az útszakaszon haladjon. Talán követtek minket?! De akkor meg miért nem jöttek elő? A naplót biztosan nem szerezhették meg, végtére is nem mentünk el addig és nem derült még ki a rejtekhely. Remélem nincs náluk, mert akkor nagyon nagy bajban leszek. Mi van a hullával?! Vajon láthattak bármit is ami elárulta számukra az igazat rólam?!
Töprengés közben élveztem Iván testének közelségét és lassan bevackolva kellemesebb irányba kalandoztak a gondolataim. Figyeltem azt a nyugodt, könnyed mozgást amit Iván mellkasa felvett. Átvettem a ritmust ami teljességgel elvarázsolt.
- Most merre?! –kérdezte Roy, mikor beértünk a városba.
- Hazavisszük Elinát. –már egy ideje a pléd alatt cirógatta a karomat. annyira természetesnek hatott, mintha semmi sem történt volna.
- Nekem az is megfelel, ha kitesztek valahol. –már az elszakadás puszta gondolata is fájdalmasan nyilalt belém. Furcsa milyen könnyen visszacsöppentem ebbe a világba. Nem akartam ismételten kimászni belőle. Egy kád kellemes fürdőbe merültem nyakig, és csak reménykedtem, hogy egyrészt nem fog kihűlni, másrészt nem kell kikászálódnom belőle.
- Na most maradj csendben! –nézett le rám mérgesen, de végül elmosolyodott. –Véres és szakadt ruhában hova is mennél?!
- Jól van na. –nyögtem fel, mert rájöttem, hogy még mindig nem láttam magam.
- Miért menekülsz ennyire tőlem?! –suttogott a fülembe.
- Nem menekülök. Csak nem akarok gondot okozni! –erre égnek emelte a tekintetét és látványosan csóválta a fejét.
Missi eközben elmagyarázta az utat Roynak, nekem meg sem kellett nyikkannom.
- Micsoda pontosság! –ültem fel, amikor leparkoltunk a ház előtt.
- A legjobb GPS! –hajolt Missihez és édes csókban forrtak össze.
- Köszönök mindent! –néztem egyikről a másikra. Elöntött a mély és őszinte hála. Ezek az emberek a barátságunkért képesek tudatosan és tudatlan is kockáztatni az életüket. Ez pedig nem kis dolog.
- Ne viccelj már! –mosolygott Missi. Kinyitottam az ajtót és kiszálltam, de mikor becsaptam egy visszhang ajtócsukódás is hallatszott. Az autó elhajtott és ott állt velem szemben Iván. Meglepődtem, de furcsa érzés kerített hatalmába.
- Jobb lesz, ha bemegyünk. Mielőtt valaki meglát így. –ekkor néztem végig magamon. Nagyot kellett nyelnem a látványtól. Nem csodálkoztam, hogy kórházba akart vitetni Roy. Borzalmasan festettem. Spuriztam is az ajtóhoz, Iván pedig követett.
Kettesben voltunk a lakásban és ez számomra túl sok kimenetellel ígérkezett. Talán egyiket sem bántam volna a listám éléről, csak sajnos volt még tovább is.
- Átöltözöm. –mondtam tétován.
- Én itt leszek. –mosolygott a konyhaasztalhoz ülve.
- Kérsz valamit?! –erre felemelte a korábban kapott vizét. –Mintha direkt hagytál volna benne… –gondolkodtam hangosan a szobába menet.
- Szerinted bajba kerülhetünk a történtek miatt?! –kérdezte hangosabban. Megszokás lehet.
- Nem. Amint észreveszik a vadászok eltakarítanak. Remélhetőleg nem költözik oda senki sem. –szórtam le a ruháimat a földre, lemostam a vérfoltokat és miután belebújtam egy kényelmes szabadidő nadrágba visszatértem Ivánhoz.
- Ennyi?!
- Más világ ez. –húztam egyet a vállamon. –Itt nincsenek nyomozók, vagy bármi hivatalos dolog. Az emberi világ számára a vadászok sem léteznek, ahogyan mi sem. Max, ha olyan keveredik bele aki ezt nem látja és hír lesz belőle, vadász balesetként, vagy erdei vadbalesetként könyvelik el. Nem véletlen, hogy az emberek nem hallottak még a mi háborunkról, pedig régóta zajlik ez már. –ezzel el is lett felejtve az egész. Nem mintha a további bánkódás ért volna bármit is.

- Azóta itt élsz?!
- Igen. Nem olyan rossz. Legalább nem bántok senkit.
- Nem vagy magányos?! –erre elnevettem magam, bár nem volt épp vicces ez a kérdés.
- Sajnálom, de ez abszurd.
- Mi?
- Aggódsz értem?!
- Valakinek kellene.
- Bőven elég, hogy én aggódom a saját seggemért. –ültem fel a konyhapultra mosolyogva, de Iván nem viszonozta.
- Szóval nincs szükséged másra?! –ez most kérdés volt? Vagy utalás?
- Van, csak ne aggódjon.
- És szerinted ez lehetséges?!
- Elvileg, vagy a gyakorlatban? –kérdeztem vissza, mire elnevette magát.
- Ez hiányzott!
- Nekem is. Többek között. –tettem hozzá gyorsan. Na tessék, máris tovább képzeltem a helyzetet. Egy különös vigyor terült el az arcán, amitől majd lefolytam a pultról. Már bűn ilyen pasit nézni is, hát még… Na jó. Nagy levegő és semmi más.
- Mi az?! –a mosolya diadalmasra változott amikor meghallotta a sóhajtásomat.
- Semmi. –kaptam el a tekintetem.
- Nem hiszek neked! –levette a pulóverét, erre a látványra lehetne azt mondani, hogy „megállt a szívem”.
- Lelked rajta. –hosszasan elkalandoztam a ruhái alatt sejlő testén. Mikor észrevette, csak még inkább kényelmetlen helyzetbe hoztam saját magam. Ő bezzeg…
- Mi a véleményed?! –kérdezte leplezetlen élvezve a helyzetet.
- Miről?! –játszottam az ártatlan báránykát.
- Tudod te azt jól. –kicsit kitolta a székét és úgy helyezkedett el, hogy feszüljön a rajta levő ing. Na ez már gonoszság. Így kihasználni az adottságait. Ha egy filmben lennénk, itt eredne el az orrom vére. Viszont így csak vágytam rá, de azt piszkosul.
- Aljas vagy. –szűkült össze a szemem.
- Csak nem?! Hát mégis értetted a célzást. –a hangja könnyed, csevegő hangzatú volt. Ennyire nem vagyok rá hatással?! Vagy csak én lettem teljességgel készen?! Nem, azt nem hiszem. Végtére is pasiból van.
- Mintha nem tudnád a választ. –nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Nálad sosem lehet tudni. És hallani akartam.
- Azt lesheted! –vigyorodtam el.
- Biztos vagy te ebben?! –csak bólogatni tudtam, ahogyan felállt és közelebb jött. Egészen közel. –Hány százalékot adnál a bizonyosságodnak?
 - 100?! –elvékonyodott a hangom, bármennyire is magabiztos szerettem volna lenni. A közelsége elveszi a magabiztosságom még most is.
- Lejjebb. –lehelte kedvesen.
- 99,99. –suttogtam, erre elmosolyodott. Édesebb volt abban a pillanatban, mint a legcsodásabb méz. És annyira gyönyörű amennyire az istenek. Egy halandó férfi számára túl nagy kegy, talán.
- Biztos vagy ebben?! –az ajka majdnem súrolta az enyémet. Meleg lehelete csiklandozta a bőröm.
- Igen. –erőltettem jegességet magamra, de inkább csak egy kellemes lágy szellő lett belőle ami nagyon meleg nyári napon érkezett. –Utállak! –nyüszögtem.
- Miért?! –meghökkentnek látszott.
- Ezért. –néztem a szemébe. A nagy erős és vérszomjas, gonosz szörnyeteg teljesen átváltozik plüss nyuszivá amint eléri az emberi vágyakozó részét. Csodás. Mivel értetlennek tűnt folytattam. - Ha nem lennél fontos, nem játszadozhatnál velem.
- Ne játssz, ha nem akarsz. –sértődöttnek hatott a hangja, de most miért?!
- Nem, nem akarok! –próbáltam érthető lenni.
- Akkor meg mit akarsz?! –csattant fel. Most komolyan a büszkeségébe gázoltam tudatlan, vagy mi a szösszenet ütött belé?!
- Tudhatnád!
- Nem, nem tudom! Honnan a büdös francból kellene tudnom?! Honnan tudhatnám, ha nem vagy képes kimondani?! –kiabált.
- Téged! –harsogtam túl. Egy pillanatnyi meglepettség után egymásnak estünk. A szó majdnem teljes értelmében.
Heves csókcsatánk annyira elnyúlt ameddig csak lehet. Mindketten zihálva szakadtunk el a másik ajkaitól.
- Téged akarlak, ahogyan eddig is. Ha elismertem magamnak, ha nem. Kellesz nekem. –mondtam az átlagos hangerőnél halkabban.
- Így nem lesz jó. –mondta pár perc néma szemezés után.
- Mi?! –a hirtelen támadt rémület az arcomra is kiült, ahogyan a hangomba is belopta magát.
- Nem volt az igazi az a kapcsolat. –a rémületet értetlenség váltotta fel.
- Nem értelek. –kérlelve néztem rá és közben azt mondogattam, hogy „csak azt ne mond, hogy itt a vége”
- Te kapcsolatnak neveznéd ami köztünk volt?!
- Nem igazán. Bár nem tudom milyen egy kapcsolat, elvégre NEM volt benne részem korábban sem. De ha már az előbb elméletekről beszéltünk akkor elméletben nem. –micsoda logikus mondatok ebben a helyzetben. Büszke voltam a gondolatmenetemre.
- Pontosan. –hűűűű… Önkéntelen is kihúztam magam, majd amikor feltűnt alig bírtam visszatartani, hogy ki ne nevessem saját magam.
- Szóval?!
- Szóval… Vagy rendes kapcsolat, vagy semmi. –elkerekedett a szemem. Szentül meg voltam győződve, hogy ágyő és a naplementében eltűnő hősök példáját akarja követni, de nem.
Rendetlen kapcsolat is lehet, ha te leszel a másik fél! Válaszoltam magamban, majd egy kevés várakozás után amikor már biztos voltam, hogy nem ugrom a nyakába azt mondtam:
- Rendben! –és a nyakába vetettem magam egy édes csókot lopva ajkairól. Ennyit az elhatározásokról. Szép kis vámpír… kenyérre kenhetőbb a legpuhább vajnál is, de kit érdekel?!
- Akkor randizunk! –villantott csak nekem egy szívdöglesztő félmosolyt. Valaki hozzon egy felmosót és mosson fel egy vödörbe! Iván várakozva nézett rám, mintha tudta volna, hogy mi is következik.
- Ra-randi?! Na neeeeeem… Nem randizom! –esett le a tantusz.
- De pedig fogsz, és minden rendes dolgot végig fogunk vinni ami egy kapcsolatban van. –ezen elgondolkoztam egy pillanatra. Hogy is udvarolt anno Mariaanak a férje?! Végig vettem a legfőbb dolgokat, mint például az udvarlás, bemutatás, első csók, a nagy együttlét.
- Ha úgy vesszük, végig mentünk mindenen.
- Igen is és nem is. A lényeg, hogy találkozgassunk és ne csak a lakásodon.
- Nyilvánosan. –tettem hozzá, mire bólintott. Nem tűnik bonyolult kérésnek.
- Akkor ma este kezdjük is.
- Mi?!
- Te és én, és Missi Royyal egy páros mozizás. –leesett az állam.
- Komolyan beszélsz?! –hitetlenkedtem, mire átölelt.
- Hát nem épp első randinak való program a mozi, de igen.
- Mi lenne elsőnek való program?! –kérdeztem kíváncsian.
- Mondjuk egy kávézó délután.
- Főzzek egy kávét. –vihogtam, csak, hogy passzoljon az elgondolásba.
- Ne gúnyolódj! –húzta meg a hajam, majd megcsókolta a homlokom.
- És milyen filmet nézünk?! Ugye nem vámpírosat! –fintorogtam. Tudtam kívülről az összes történetét már.
- Majd eldöntjük ott. –ölelt át. Roppant jól esett a közelsége.
- Rendben. –mosolyogtam rá és végigsimítottam a borostás arcát, mire lehunyta szemeit.
- Akkor én megyek. –tétovázott egy pillanatig, de végül elengedett. Úgy látszik kölcsönösen nem tudunk uralkodni magunkon. Majd ráérek örömtáncot járni, amint kilép az ajtón.
- Estig nem látlak. –állapítottam meg.
- Aztán csinos légy ám. Büszkélkedni akarok!
- Mintha bárkit is észrevennének melletted! –forgattam a szemeim, majd végig néztem alakján.
- Hát vedd fel a harcot! –vigyorodott el majd felvette a pulóverét. Izomzata jobban látszott a mozdulatsor alatt, mint előtte. Az ajkamba kellett harapnom, hogy elfojtsam a sóhajom.
- Meglátom mit tehetek. –mosolyogtam sejtelmesen.
- Akkor látlak később! –lépett ki az ajtómon. Én abban a pillanatban örömtáncot lejtettem. –Ez nekem szól?! –kérdezte hallhatóan mosolyogva. Ledermedtem és megpördültem. Iván állt az ajtóban.
- Hát te?! –kérdeztem zavartan.
- Máris zavarok?!
- Nem! –vágtam rá egyből.
- Egyébként hívnom kellett egy taxit. 10 perc múlva ér ide.
- Értem. A 10 perc hosszú idő.
- Lenne, ha már a kapcsolatunk javában tartana. –odaszökkentem az ajtóhoz és hozzá.
- Lépéseket is át lehet ugrani, ahogyan az előző távolságot is. –nyújtóztam fel és apró csókokkal jutalmaztam ajkait. Erre Iván szorosan átölelt és a játékosságot igazi szenvedély váltotta át. Végül lefékezett a taxi, de azért még percekig ölelkeztünk.
- Mennem kell, mert rámegy a gatyám is a fuvarra. –csókolt meg utoljára, majd elment a taxival.

A mozis este remekül sikeredett, és ezt több közös randevú követte. Persze sokat voltunk kettesben is Ivánnal, hála Missi helyezkedésének. Jó volt vele lenni, a séták, beszélgetések, a találkák minden egyes pillanata, míg végül haza nem kísért és az ajtómban egy búcsúcsókkal el nem váltunk egymástól. Teltek a hetek, és végre kitavaszodott. A zöldellő környezet boldogabbá tett mindkettőnket. Vagy talán az, hogy most már igazán „Igazi” kapcsolatot építgetünk. Lépésről-lépésre. Ám mégis minden alkalommal volt bennem egy kisördög, hogy valahogy mégis ugrásra sarkalljam a helyzetet. Kívántam őt. Beköltözött a gondolataimba, álmaimba, erotikus fantáziálásaimba, csak az ágyamban nem. Ahogyan haladtunk a lépcsőfokokon és az időben a ruhatáram átváltozott. Már nem igazán voltam az a katonaruhás csak tippre csaj. A hajam is újra hosszú lett, bár nem annyira, mint volt. Viszont Justine, a prof és magam közé egyfajta üvegfalat építettem. Gyanúsak voltak, nem bíztam egyikükben sem. Nem derült ki a titkom. Legalábbis nem került szóba az a nap. Mintha tényleg csupán a véletlen lett volna, hogy arra jártak amerre mi is.
Miután Justine felvette Missit és Ivánt, az utóbbi díjátvevős vigyorral adta újdonsült főnöke tudtára, hogy az övé vagyok. Bár ezt egyikük sem mondta ki, de érezhető volt a levegőben. Egy egészen picurkát sajnáltam Justinet egészen addig, míg fel nem vette a harcot Ivánnal. Ő persze lelkesen elfogadta és megkezdődött egyfajta sziporkaháború és csipkelődés köztük.
- Hogy lehet ekkora seggfej?! –vigyorgott Iván, miközben a virágzó fák alatt sétáltunk a lakásomhoz vezető utcában.
- Te sem vagy épp herceg vele. –csóváltam a fejemet az előző napi események miatt.
- De ő kezdte.
- Igen, ez így van. Viszont neked nem kellene folyton kapni a lehetőségen. Talán akkor Jus is megunná. - Élvezem.
- Az látszik is. –erre már nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
- De elég is volt „Mr. prof seggédje vagyok”-ból –gúnyolódott még egyet utoljára.
- Jaj te kis gonosz. –böktem oldalba, mire az ellentámadása csikizés formájában érkezett. A bejárathoz érve megtámaszkodtam a fa ajtónak és eltűnt a felhőtlen boldogság. Talán már tényleg ő is nehezen viseli az elválást, suhant át a kósza gondolatfoszlány.
 - Jó volt ma. –indított a szokásos mondókával.
 - Igen. Élveztem. –mosolyogtam rá. Megsimította az arcomat, mire tenyeréhez nyomtam és beszívtam az illatát.
- Mennem kellene. –nézett rám, de a szemei nem azt mondták amit hallottam.
- Nem maradnál egy kicsit?!
- Miért? –csak ok kell, hogy maradj? Akkor maradj értem!
- Nem akarok egyedül maradni még. Nem akarom, hogy elmenj. –érdekes, most már mennyivel könnyebb kimondani bármit is. Nem olyan rég, még civakodtunk volna előbb egy kicsit.
- Egy pohár víz nem esne rosszul. –mosolygott mire belöktem az ajtót.
- A víz bent fogyasztva finomabb. –ekkora butaságot, de hatott. Iván végül bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Ha nem történik egy ideig semmi, legalább legközelebb is bejön és tovább marad. Már ez is egy kis győzelemnek számít. Most nem ült le az asztalhoz, mint legutóbb, mikor itt járt. Amíg elővettem a vizet a halaimat nézte.
- Miért pont hal?!
- Nincs velük gond, nem okoznak felfordulást, de mégsem vagyok egyedül. –néztem én is őket Iván mellől.
- De akkor is hal?! Valami szívósabb élőlényt társítanék melléd.
- Halnak hal, de harcos. Általában csak egy tartható belőlük, mert megölik a társaikat. De ez a kettő testvér, és nem támadnak komolyabban egymásra.
- Így már érthető. Hal. –vizsgálta meg őket közelebbről.
- Van pár húsevő növényem is. –vigyorogtam.
- Komolyan?! –kíváncsiság tükröződött a tekintetében. –Megnézhetem?!
- Nem akarod látni. –csóváltam a fejem, bár épp ellenkezőleg akartam.
- Miért?!
- A hálószobában vannak. –mindketten egyszerre néztük az ajtót és valószínűleg hasonló gondolat járt a fejünkben.
- Akkor most tényleg kihagynám a lehetőséget. –itta ki az üvegből a vizet.
- Gondoltam. –ez még nekem is keserűnek hangzott, de végtére is az voltam.
- Viszont azt hiszem megyek is. Köszönöm a vizet. –egy gyors puszi és már itt sem volt.
- A rendesség szívás. –dőltem az ajtónak nagyot sóhajtva és éreztem, ahogy Iván is nekidől egy pillanatra, mielőtt elhagyta volna az utcát.
A tudat, hogy neki is rossz cseppet sem tett boldoggá. Jobban esett volna, ha mindkettőnknek jó végre. De ez még váratott magára. Unottan megetettem a halaim és megöntöztem minden növényt, majd az ágy előtt ücsörögve nyüstöltem a gépem, mikor egyik percről a másikra hirtelen besötétedett. Perceken belül már dörgött és villámlott, a szél pedig csapkodta a szomszéd spalettáit. Gondolkodás nélkül félredobtam a földre a gépet és kiálltam a kezdődő viharba feltöltődni. Élveztem a feszültséget ahogy átsuhant a testemen, a bőröm bizsergett, akár egy érzéki szeretkezéskor. Csodás volt. Hirtelen támadt ötletből leugrottam a teraszról és a papucsomat hátrahagyva mezítláb rohanni kezdtem a közeli park felé.
Eső áztatta föld és nedves természet illatára vágytam, hogy túltöltsem az érzékeimet. A szembeszél cibálta az elázott hajam, mire elértem a parkot teljességgel átáztam, de mégsem hűtött le. Eldőltem és hemperegtem a sáros friss fűben, míg egy pillanatnyi időre kihagyott a légzésem is.
Valaki ruháján kopogott az eső. Ezt még a dörgés és szélzúgás mellett is hallottam. Ahogy felültem megpillantottam őt.
Ázott ruhája bőréhez tapadt, kissé átlátszóvá vált. Őrjítő látványban volt részem, miközben Iván is végig mért. Felpattantam, megindultunk egymás felé. A nyakába ugrottam ezzel pár forgás után végül kibillentve őt. A vad csókolózást még akkor sem hagytuk abba amikor cuppanva földet értünk.
- Hogy…kerültél…ide?! –kérdeztem az apró levegővételek és a csókok között.
- Vonzott valami, vagy valaki.
- Hiányoztál! –téptem szét az ázott ingét.
- Szerelmem! –ölelt magához. Elszakadtam az ajkaitól, hogy végre ismételten élvezhessem a testét. Az esőben illata különösen erős és tiszta volt. Teljesen bezsongtam tőle. Óvatlanságomban több helyen is felhasadt a bőre, de egy csepp vérét sem vettem. Most ő maga kellett, mindennél jobban. A villámlás és mennydörgés egyre csak közeledett. Iván fölé hajolva takartam az arcát az eső elől. Ajkaink szenvedélyesen ostromolták a másikét, miközben próbáltuk megszabadítani egymást a ruháinktól.
- Francba! –nyögtem fel, mikor sliccével becsíptem a saját nadrágomat.
- Nyugi! Nem futunk sehova. –mosolygott rám.
- Biztos?! –bizonytalanságot éreztem. Ajkai nyomatékosították a szavait, miközben egy könnyed mozdulattal megszabadított mindkettőnket az általam okozott béklyótól.
- Nem szívesen kapkodnám el. –húzta fel a pólómat és a hasamat cirógatta.
- Nem akarok elvesztegetni egyetlen percet sem.
- Egy sietős vámpír. –szórakozott rajtam. Kibújt a szakadt ingéből.
- Egy kívánós vámpír! –mosolyogtam rá, majd hozzásimulva csókolgatni kezdtem a nyakát. Kezei felkúsztak a derekam köré fonódtak, hogy aztán egy mozdulattal végül maga alá temethessen. Felhúzta teljesen a felsőmet én pedig boldogan bújtam ki belőle. Egy széles vigyorral és felhúzott szemöldökkel nyugtázta, hogy nem viseltem melltartót.
- Botox és plasztika. –vihogtam. Ez is egyfajta előnye annak, ha valaki nem változik. Ha életében nem voltak ráncai, akkor holtában sem lesznek. Nekem pedig mellesleg nem volt semmi problémám. Iván válaszként forró csókot nyomott a mellbimbóimra. Elállt a lélegzetem az érzéstől, de ennyinél nem állt meg. Ujjai végigsiklottak oldalamon, majd támadásba lendültek a nadrágom ellen. Mielőtt felocsúdhattam volna igazán az érzéki pillanatból máris elöntött a gyönyör első hulláma. Összerezzentem az élvezettől amit Iván tettei okoztak. Az „ajtóstul ront a házba” fogalom illett ide, de csakis jó értelemben. Azt hittem eddig, hogy élesen élt bennem az érzés amit éreztem valahányszor Ivánnal voltam, de most új és eddig ismeretlen, fantasztikus élmény volt. Megpróbáltam visszafogni magam, ne nem nagyon tudtam kontrolálni a sóhajokat. Ha csendes időben történt volna mindez, talán elszégyellem magam. Ám ebben a viharos környezetben természetesnek hatott. Izzó tekintettel néztem az eget, miközben Iván ajkai a nyakam és melleim által bezárt háromszögben kalandoztak. Felhúztam a lábaimat így még közelebb kerülhetett hozzám, fokozva az élvezetet. Keze végig csúszott hasamon, majd előbb a combom külső, aztán pedig belső felét cirógatta. Végül megpihent a lábam között egy rövidke időre. Ahogyan megemeltem a csípőmet ujjai utat nyitottak a gyönyör egy újabb szintjére.
5-5 vékony, halványpiros csíkot szántottam a hátára ahogyan elöntött az élvezet. Iván felszisszent ugyan, de a vággyal teli tekintete azt sugalta, hogy nem bánta a dolgot. Az ő tekintete is izzott. Villámláskor úgy hatott, mintha gyönyörű borostyán korong lenne az íriszén. Forró teste hozzám préselődött, mielőtt magához szorított és felemelt volna. És máris az ölében találtam magam. Összebújtunk ölelkezve, miközben hol gyorsan és vadul, hogy pedig lágyan, érzéki szeretkezésben volt részünk. Az eső próbált lehűteni minket, de hiába. Éveken át elfojtott vágy a másik iránt végül felülkerekedett mindenen. Zihálva borultunk vissza a sárba, miután az orgazmus hullámai hatására egy pillanatra mindketten megfeszültünk. Együtt voltunk még mindig és csak a másikat érzékeltük a világból. Észre sem vettük, hogy az eső mikor adta fel a harcot. A felhők pironkodva lassan elhaladva néztek le meztelen, csatakos testünkre.
- Ez jól esett! –fordult a hátára Iván. Bár elszakadtunk egymástól, a combom még ágyékán pihent.
- Ennek örülök. –húzódtam mellé és nyomtam egy csókot a mellkasára, még mindig vadul kalapáló szíve fölé. Átkarolt, úgy feküdtünk a vizes fűben, mintha az a legpuhább ágy lett volna a világon. - Megfogsz fázni. –aggodalmaskodtam, mikor a hasán rajzolgatva megéreztem a teste természetellenes melegségét.
- Ápolnál, ha ágynak dőlnék? –támaszkodott a szabad karjára.
- Meggyógyítanálak! –vágtam rá komolyan.
- Vérrel?
- Odaadással és szeretettel. –mosolyogtam, mire megcsókolta a homlokom. –És ápolnálak is. Lesném minden kívánságod! –kaptam az orromra egy puszit.
- Szerintem tudod, hogy mit is kívánok. –zongorázott végig a combomon.
- Máris?! –lepődtem meg. Főleg mikor nem éreztem jelét a késztetésnek, ugyanis férfiassága nem nyomta a combomat.
- Hmm… Úgy bő 10 perc múlva. –válasza előtt szünetet tartott az eget nézve. Számolgat?! Elképedt arcom láttán elnevette magát.- Ne mond, hogy te jóllaktál annyi idő „éhezés” után. –nyúlt a lábam közé, mire önkéntelen is felnyögtem.
- Csak nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyél rólam. –néztem a táncoló ádámcsutkáját.
- Buta vámpír! –fintorgott, aztán az arca kisimult. –Hozzád, vagy hozzám? –tűrte el a szemembe lógó hajamat.
- Hozzám! Ha az jó neked. –a kezdeti látványos lelkesedésemet hirtelen visszaszívtam.
- Megnéznélek milyen vagy amikor tetőtől talpig elpirulsz! –nevette el magát a reakciómon. Nem járt messze a valóságtól, mert tényleg átváltoztam volna főt rákká, ha tudok.
- Ez az én titkom marad. –toltam ki rá a nyelvem, mire érzékin ajkai közé vette ezzel teljesen lázba hozott.
- Ha jól érzékelem, neked még 10 perc sem kellett. –vigyorgott az ágyékát dörzsölő combom érzékelése után. Viszont az ő ideje is csökkent, mert nyelnie kellett egy nagyot az érzéstől.
- Indulni kellene. –ültem fel úgy, hogy a csípője fölé helyezkedjem. Szenvedélyesen megcsókoltam ezzel elértem, hogy felezzem az idejét.
- Jobb lesz, mielőtt még idejön valaki és lebuktat.
- Azt hittem szereted az izgalmakat!
- Csak azt nem, ha sokan néznek.
- Azt én sem. Csak én láthatom teljes valóságában ezt a hátsót. –csíptem a fenekébe. Kár lett volna kihagyni. A ruháink sem voltak szárazabbak, vagy tisztábbak, mint mi magunk. Csupa fűfolt és sár bizonyította a történteket. Kézen fogva, közepesen sietős tempóba tettük meg az utat a lakásomig. Nem kis nézettségre tettünk szert útközben ismerős és ismeretlenek terén egyaránt. Valamiért az összes szomszédom kint volt az utcán és végig mért minket, de kit érdekel?! Iván velem volt és csak ez számított! Elkaptam egy beszélgetést valami kicsavart villanypóznáról ami miatt elment a telefon és a tv szolgáltatás. Nagy ügy! Aki ilyenkor nem élvezi ki a helyzetet az aggódjon az elmaradt sorozata miatt.
Alighogy becsukódott az ajtó, máris egymásnak estünk és újra megkezdődött a ruhaszaggatás. Gyors egymásutánban hullottak a textíliák a földre, pedig alig haladtunk pár métert a lakásban.
- Hova?! –tétován pillantott körbe Iván, mert az ágyba így nem akart befeküdni.
- Egy zuhany nem ártana. –támaszkodtam meg az asztalon és küzdöttem az erős kísértés ellen, hogy inkább hagyjunk mindent és maradjunk a konyhában. Kemény az asztal, de nem csak az.
- Gyere! –fogta meg a kezem és a fürdőbe vezetett. Honnan tudta hol van?! Beállt a kabinba és magához húzott. Megnyitotta a csapot, csókolózás közben már megint eset ránk a víz a magasból, de most kellemes melengető hőmérsékletben.
- Az új módink a víz lesz?! –pislogtam a sugár alól.
- Megmosdatlak. –vette kezébe a tusfürdőt és a tenyerére nyomott belőle egy keveset, majd felhabosította. Betöltötte a fürdőt a mandula illata. Elkezdte a bőrömre masszírozni a tejszínű habot. A nyakamtól haladt lefele, elidőzve a melleimnél majd benyúlt a lábam közé. Meg kellett kapaszkodnom a csempézett falba, mert megremegett a lábam ahogyan hosszú ujjai utat találtak. Mosolyogva figyelte a reakcióimat amiből nem volt hiány.
- Fordulj meg! –utasított én pedig engedelmeskedtem. Ismét végig játszotta a folyamatot, bár most csak a hátsómon időzött el, de hosszabb időre. Most azonban én álltam be kis terpeszbe, hogy könnyebb dolga legyen. Az alsó ajkamat harapdáltam ahogyan kényeztetett. Jobb volt, mint maga a mennyország. - Szeretném viszonozni a kedvességed! –pillantottam hátra a vállam felett. Közelebb hajolt és megcsókolt, közben pedig elengedett. Követtem a látottakat és én is nyomtam a tenyeremre egy kevés tusfürdőt. Azonban én a hátával kezdtem. Gondosan masszíroztam végig az izmait amik élvezték a kényeztetést. Iván tökéletesen ellazult és izgalomba jött. Hátsójára külön nyomtam még egy kevéske tusfürdőt és alaposan felfedeztem a comb és farizmait. A látványa sem volt épp hétköznapi, de az érintése különösen kellemes. Átöleltem hátulról és a hasfalát simogattam. Párszor elkalandozott a kezem férfiasságára halk sóhajt váltva ki belőle.
Végül Iván megfordult és a zuhany áztatta csempéhez szorított. Felemelte jobb lábamat a derekához, egyből össze fort a testünk. A nyakába kapaszkodtam, fülét harapdálva sóhajtoztam ami tovább fokozta az izgalmát. Gyors egymásutánban több hullámú orgazmus söpört végig rajtam mire a hab utolsó nyoma is eltűnt rólunk. Akkor elzártuk a csapot. Törölközőért nyúltam, de Iván nem tartotta szükségesnek. Felkapott, lábaimmal átkulcsoltam a derekát és mint egy az anyján utazó kismajmot vitt ki a fürdőből az ágyhoz. Alulra kerültem ismételten. Mivel az erkélyajtót nyitva felejtettem, így kissé hűvös volt a szoba levegője. A takaró rejtekében hol viháncolva, hol érzéki hangokat kiadva szeretkeztünk reggelig.
Bár nem aludtunk egy percet sem, az egész délelőttöt ágyban töltöttük. A délután folyamán is ez volt betervezve, de egy váratlan vendég meghiúsította.
- Úgy tudtam! –nevette el magát Missi amikor ajtót nyitottam.
- Mit is?! –meredtem rá értetlenkedve.
- Roy mondta, hogy Iván lelépett és aztán haza sem ment. A telefonja pedig ki van kapcsolva.
- És?! –húztam el hosszasan az „é”-t mert tudtam jól, hogy van további mondandója is. Mint mindig.
- Úgy festesz, mint egy jóllakott napközis. Kufircoltatok mi?! –ezen nevetnem kellett.
- Így is mondhatjuk. –kár lett volna tagadni a nyilvánvalót. –Bár több szinonimával is illethetnénk a történteket. –vigyorogtam mire döbbenten meredt rám.
- Szia Missi! –került elő Iván félmeztelen. –Mit szeretnél reggelire?! –ölelt át, keze egyenesen köntösöm alá csusszant.
- Téged! –simítottam végig a karját. Ujjai fürgén játszadoztak mellbimbóimmal a köntös sejtelmes takarásában.
- Reggeli?! Lassan az ebédhez is késő van. –nézett ránk eltöprengve. –Átkerültetek megint valami párhuzamos világba?
- Ez annál sokkalta jobb! –vágtuk rá mindketten.
- Te jóságos ég! –hangja döbbent volt, de a mosolya könnyedebbé változtatta a helyzetet.
- Bejössz? –kérdeztem amikor végre ráébredtem, hogy mennyire udvariatlan vagyok.
- Nem akarom megzavarni a nászutasokat.
- Ne butáskodj! –rántotta be Iván szegényt.
- Szóval, valami kajáról volt szó. –támaszkodtam a konyhapultnak miután kitöltöttem Missinek a teát amit lényegében az előző alkalom óta csak miatta tartok.
- Egyébként miért vagy női fazonú nadrágban? –kérdezte meglepetten Ivánt bámulva.
- Hosszú sztori. –Iván is meglepett volt. Valószínűleg nem gondolta, hogy feltűnő a különbség. Én pedig azért bámultam, mert észre sem vettem. A kedvenc, kényelmes, sötét, hosszú szabadidőm térdnadrágként feszített rajta. Elképesztő.
- A kufircolásból adódott. –foglaltam össze Missi korábbi szavaival.
- Kufircolás?! –Iván hangja különösen csengett. Egy kicsit szórakoztatta a kifejezés, ugyanakkor volt éle is. Csak nem zokon vette a dolgot?
- Jó. Az orbitális erotikus együttléteink sorozata alatt kissé viseltesek lettek a textíliák. –forgattam a szemeim vigyorogva.
- Mindjárt más! –csókolt meg a pulthoz nyomva. Ha csak ketten lettünk volna felülök arra a bútorlapra. A köntösöm még tovább vitte a pillanatot azzal, hogy kellő képen szétnyílt. Ráadásul Iván is a felfokozott állapot szélére került. Szerencsére Missi hangja visszarántott minket a földre.
- Az hiszem ez kicsit túl sok információ! –mosolygott zavarában. Egy gyors csók után leálltunk.
- Reggeli! –emlékeztette magát Iván a korábbi elgondolására.
- Hidegzuhany! –mondtam ki az első gondolatom egy részét. A másik fele az volt: „a nyakamba!” így elvonultam, hogy összeszedjem magam és a hálót, míg Missi és Iván a konyhában maradtak. A csobogó víz alatt tompán, de hallottam, hogy Ivánék beszélgettek. Aztán csend támadt és egyszer csak csukódott a bejárati ajtó. A zuhany alól kilépve füleltem, de semmi egyéb neszt nem tapasztaltam, mint a tüsténkedő Ivánt. Így a hajamat megtörölve úgy döntöttem meglepem őt és a törölközőt hátrahagyva vonultam a konyhába. A belépésem döbbenetes reakciót aratott. Missi még mindig a helyén ült és most elvörösödve meredt rám. Iván megigézve fürkészett és a kezéből kiesett a villa. Ami pedig az ajtócsukódást illeti, egyből tudtam mi a helyzet, mikor farkasszemet néztem a tátott szájú Royyal.
- He…he…hello Elina! –habogta. Úgy éreztem menten megüt a guta és felrobbanok a szégyentől. Sasszézva spuriztam vissza a szobába.
- Sajnálom! Azt hittem az ajtócsukás és a csend azért volt, mert Missi elment. –magyarázkodtam miközben a fejem kopogott a szekrényajtón. Iván jelent meg mellettem, a tekintete sok mindent elárult kavargó gondolataiból. Megsimította az arcomat és döbbenet ült ki az arcára.
- Gyönyörű vagy amikor elpirulsz. –mosolygott és szenvedélyesen megcsókolt. Nem értettem mégis miről beszél, míg végül el nem engedett, mert égett illat lopózott be a szobába. A tükörképemre alig ismertem rá. Nem a szokott sápadtság, hanem piros élő színem volt.
- Mi a?! –döbbenten meredtem arra a személyre aki valaha voltam. Úgy néztem ki, mint aki tényleg él és nem csak próbálja elhitetni a világgal. Magam köré tekertem a takarót és kirohantam a konyhába. Roy próbált nem bámulni annyira.
- Csak nem el akarsz csábítani?! –duruzsolta a fülembe Iván, miközben kotorásztam a fiókban.
- Vágj meg! –pillantottam meg a keze mellett a kést. Értetlenül meredt rám. - Vágj meg! –ismételtem, hogy végre észbe kapjon.
- Miért?
- Csak tedd meg! –nyüszítettem.
 - Rendben. –tett eleget a kérésemnek, apró vágást ejtve a jobb mutató ujjamon. Roy és Missi döbbenten meredtek ránk, mint akik vérlázító perverz dolgot figyelnek. A vérem kicsordult fájdalmasan felszisszentem.
 - Nem gyógyul! Áocs! –kaptam be az ujjam, mert fájt.
- Mégis mit vártál?! –kérdezte nevetve Roy. Missi és Iván persze értették az értetlenségemet.
- Hogy lehet?! –suttogta Iván.
- Nem tudom. –ráztam meg a fejem. Be kellett ragasztani a vágást, mert egyáltalán nem szándékozott elállni a vérzés. Felöltöztem, bár lassan ment. Égett azaz apró seb és annyira ledöbbentem, hogy azt sem tudtam mi is a helyzet.
- Furcsa egy csaj vagy te! –piszkált Roy evés közben. Annyira éhes voltam, akár egy farkas, de egyszerűen nem tudtam volna megmondani, hogy mire is vágyom.
- Egyébként miért jöttetek?! –kérdeztem csípősen, de aztán észbe kaptam. –Úgy tudom nektek még suli van, nem?! –Missi elpirult amit nem értettem. Roy meg inkább evett.
- De igen, csak úgy volt, hogy ma tanulunk. Én meg eltűntem. –válaszolt Iván.
- Értem. És nem kell segítség? –próbáltam kedves lenni amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy Iván elmenjen. Nem akartam egyedül maradni a fájó ujjammal.
- Ma már biztos, hogy nem lesz belőle semmi. Programunk van. –karolta át barátnőjét Roy.
- Akkor majd holnap, mikor hazaértem.
- Rendben. –hagyták hátra az üres tányérjaikat. –Köszönjük az ebédet! És akkor további szép napot nektek! –mosolygott Missi, majd hosszasan nézett, nyilván nem értette az egészet, ahogyan én sem.

- Mi történt veled?! –kérdezte Iván, miután magunkra maradtunk.
- Nem tudom, de fáj! –nyavalyogtam.
- Üdv a világomban! –mosolygott rám, majd egy lágy gyógypuszit adott a tapaszomra. Végül Ivánnak sikerült elfeledtetnie az egészet és a napunk kellemesen ért véget. Másnap reggel ígéretéhez híven tiszta ruháiban elhagyta a házat. Aznap egyszerűen nem volt kedvem felkelni sem. Másnap is csak az éhség csalogatott elő, de miután szembesültem a kifosztott hűtővel ki kellett mennem vásárolni. Egy hadseregnek is elegendő bevásárlás után több fordulóval sikerült kiürítenem a kocsit és feltölteni mindent. A hűtő szinte rogyadozott ám én mégsem tudtam választani. Ez így ment nap-nap után. A hétvégén Iván beugrott pár órára, ám semmi kellemes időtöltésre nem futotta, mert végig könyveket és jegyzeteket kerestünk a halmok között.
Már csak pár hét és végre szabad lesz Iván is, nyugtattam magam újra és újra amikor csak egy kicsit is hiányzott. Így is lett. A sebemből csak egy világos csík látszott, mikor az egyik reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen rosszul érzem magam. Kitámolyogtam a fürdőbe és kiadtam magamból a vacsora még meg nem emésztett részét. Isten tudja mikor is hánytam utoljára, de az emlék gyorsan és maradandóan visszatért. Megkezdődött a rövidtávfutási felkészülésem az ágy és a fürdő között, míg végül egyszerűen beköltöztem takaróval a fürdőszoba padlójára. Épp a nyugis pillanataim egyikét élveztem amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Gyere! –próbáltam kiabálni, de a hangom inkább susogás volt, mintsem normál hangerő. A telefonom hirtelen arrébb kúszott ahogyan valaki felhívott. A kijelzőn Missi neve volt, így felvettem.
- Otthon vagy?!
- Igen. Gyere be. –hallatszott a zár kattanása és az ajtó csukódása.
- Merre?!
- Fürdőb… –nem tudtam befejezni, mert ismét utolért a végzetem.
- Hú. Szarul nézel ki! –simogatott meg ami nyugtatóan hatott rám.
- Pedig kitűnően érzem magam.
- Azt látom. Ha gyomorrontás, elmúlik hamar.
- Jó lenne már. –ültem vissza a földre.
- Egyébként neked hogy-hogy gyomorrontásod van?! Végtére is vért fogyasztasz, nem?! –a vér szó kiejtésére már szédülni is kezdtem.
- Nem. Mostanában nem bírok ránézni sem. –fogadtam el a bevizezett törölközőt.
- Mond csak. A vámpírok képesek emberek módjára nemzeni? –a kérdése ledöbbentett.
- Nem vagyok terhes! Nem lehetek, hisz halott vagyok.
- Jól van, nyugi. Ne húzd fel magad. Csak ismerős a helyzeted. –hirtelen, mintha lángra lobbant volna az arca.
- Nem bírom az emberi kaját, ennyi csak az egész. –ücsörögtem percekig, míg eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. - Várjunk! Ismerős? –bólintott. –Csak nem?! –ismét bólintott.
- De ez még hét pecsétes titok! –ijedten nézett rám. –Addig nem akartam elmondani senkinek, míg nem biztos.
- Ne viccelj már! –pattantam fel, de túl gyors volt a mozdulat és elájultam percekre.
- Elina! Elina?! Jól vagy? –néztem bele Missi aggódó szemeibe.
- Persze, de kérlek ne aggódj. Árthat a babádnak. –mosolyogtam.
- Akkor ne adj rá okot. –ült le mellém egy párnára.
- Tesztet csináltál már?!
- Még nem, nem volt merszem. Ezért is jöttem most hozzád. Valakinek el kellett mondanom. –átöleltem.
- Gratulálok, ha tényleg növekszik a pocidban egy kicsi lény. –Missi csak úgy sugárzott.
- Köszönöm neked.
- Mióta sejted?!
- Már jó ideje. Ha nem lettem volna eddig gyáva, már tudnám az igazságot.
- Majd én segítek, jó?! Veszünk egy tesztet és itt meg is csinálhatod. Így nem kell semmit sem megmagyarázni.
- Édes vagy! –ölelt át ismételten. –Itt van a teszt már. –húzta elő a zsebéből.
- Akkor meg mire várunk?! –téptem fel izgatottan a csomagot akár egy kisgyerek az ajándékát karácsony napján. Átfutottam a tájékoztatót, miközben Missi pironkodva szemezett a kütyüvel.
- Várj! –tétovázott mikor a kezébe nyomtam a tesztet.
- Nyugi, ez csak egy műanyag. Nem fog megharapni.
- Nem attól félek.
- Hanem?!
- Mi lesz, ha tényleg terhes vagyok?
- Akkor neked és Roynak babátok lesz. Már ha megtartod.
- Mi van. ha nem akarja?! Mit fog szólni?! Mihez kezdjek vele? A suli mellé egy bébi? Mit fogok csinálni?
- Nyugi. Először derítsük ki, hogy van e egyáltalán pocaklakód. –most én simogattam az ő hátát, hogy megnyugodjon.
- Rendben. –suttogta. Lassabban álltam fel, mint az előbb és imádkoztam, hogy míg Missi nem végez el ne hányjam magam a szobaszőnyegen ücsörögve.
- Hogy megy?! –türelmetlenkedtem a percekig tartó némaság miatt.
- Kész vagyok. Már csak várni kell. –ült le mellém az órával szemben.
- Minden rendben lesz, tudom. –mosolyogtam bíztatóan az elveszettsége láttán.
- Remélem. –vártunk csendesen. Most is (már nem először) idegesített a falióra kattogása. A percek óráknak tűntek.
- Itt az idő! –pattantam fel nem kis sietséggel. Missi hatalmas szemekkel nézett rám, látszólag még mindig nem készült fel a hírre legyen az bármilyen végkimenetelű.
- Nem várhatnánk még egy kicsit?
- Hogy tovább stresszeld magad?! Kizárt!
- Csak egy fél percet.
- A-a
- Csak egy tized másodpercet. –fújta ki hangosan a levegőt. Az ajtófélfának támaszkodva vártam amíg a kérdéses személy bebotorkált a sorsát közlő műanyag teszthez. Most komolyan… Lehetne valami normálisabb cucc is. Missi hosszasan meredt a pálcára, én meg már toporogtam a kíváncsiságtól.
- Na?! –szólaltam meg türelmetlenül, mire Missi összerezzent. Fél perc alatt elkalandozott.
- A teszt szerint… –hallgatott el, majdnem felnyüszítettem, hogy mond már! - Szóval a teszt szerint igen. –mi igen?! El kellett töprengenem egy pillanatra, mire leesett a tantusz.
- Egy bébi?! –a hangom elvékonyodott az örömtől. Imádtam már régen is a gyerkőcöket és Mariaa mellett voltam végig majdnem minden terhességénél.
- Azt hiszem. –bár mosolygott, nem volt felhőtlen a boldogsága, de még fele annyira sem, mint amennyire én bezsongtam a hírtől.
- Gyere! –fogtam meg a kezét és húztam magammal. –Beszélnünk kell. –szinte szökdécseltem át a hálón, hogy a konyhába leülhessünk az asztalnál. - El kell mondanom Roynak. –átszellemült már-már üveges tekintettel meredt az asztalra. - Figyelj most rám egy pillanatra. Akarod a babát, vagy sem?! Most ne törődj senkivel és semmivel. Biztosnak kell lenned magadban. –rám nézett és tudtam, hogy felfogja amit mondok.
- Szeretném. –ez legalább kiderült.
- Jól van. –mosolyogtam rá. –Akkor innen a következő lépés az lesz, hogy tudatjuk Royal kit is sikerült összehoznotok. Tovább majd csak utána tervezünk. Rendben?! –bólintott, mire megcsörrent a telefonja. - Az emlegetett egyén. –mosolygott. Már nem volt annyira áttetsző a tekintete, mint percekkel korábban. ez jó jel. –Idejönnek. –mondta miután letette a telefont.
- Jönnek?!
 - Ivánnal. –erre elfehéredtem, még inkább. Nem akartam, hogy ilyen hmm milyen szóval illethetném?! Ramaty emberi állapot?! igen.
- Csodás. –huppantam le a székre. Percekig némán ültünk mindketten, végül Missi törte meg a csendet és a merengést.
- Köszönöm!
- Nincs mit. Ha úgy vesszük gyakorlott vagyok már. Bár ezek a modernebb kütyük néha okoznak meglepetéseket. –ezen elnevette magát. Pirospozsgás arca megtelt vidámsággal. Szinte jó volt nézni és hallgatni. Jó anya lesz belőle, ezt biztosra megmondhattam.
- Kérdezhetek valamit? Nagyon személyes dolog. Ha sértőnek találod, akkor ne válaszolj és bocsánat.
- Nyugodtan. –mosolyogtam, hogy leplezzem meglepettségem.
- Azt mondtad volt már részed ilyenben. –már tudtam is, hogy milyen irányba tartunk.
- Segítőként. A kisasszony akiknek az otthonunkat és ételünket köszönhettük sok gyermeket hozott a világra. A legtöbbüknél vagy segéd, vagy bába voltam.
- Akkor neked nem is…
- Nem. Nekem nem volt kisbabám, bár mindig is sokat gondolkoztam azon, hogy vajon milyen is lehetne. –emlékeztem vissza merengve arra a sok álomra ahol a saját kislányommal voltam. Valamint egy apával akit soha életemben, de még holtomban sem láttam.
- És miért nem?! –kérdezett tovább.
- Hmm… ma már ósdi dolgok amik akkor visszatartottak, de talán az idő és a lehetőség a legfőbb oka. Tudod akkoriban az udvarlási rítus végén és kismillió tiszteletkör után végre megtörtént a nagy esküvő. Többségében érdekből, de néha szerelemből is házasodtak, már ha az érdek is megengedte. Én csak egy szolgáló voltam, bár Mariaa barátságának köszönhetően tanultabb és műveltebb sok másik embernél.
- És emiatt nem akadt udvarlód?!
- Lényegében. Bár akadt egy ifjú. –nevettem el magam. –Szegényem sötétebb volt a legsötétebb éjszakánál.
- Legalább jó pasi volt?! –kuncogott ő is.
- Nos, nem lett volna rossz parti a maga nemében, ha az ember lányának elegendő egy teli pénztárca és egy buta ám jóképűnek tartott férfi. –Ez lett a végszó, mert Iván kopogás nélkül rontott be. Nyomában pedig a mit sem sejtő apa jelölt.
- Kiről beszéltek?! Ugye nem rólam? –nézett mindkettőnkre váltakozva.
- Nem. Az elődödről. Vagyis egy régi majdnem vetélytársadról.
- Pedig a buta stimmel. –lépett elő Roy.
- Határozottan fejlődő tendenciában állok a férfiak terén. –álltam fel és nyomtam Iván arcára egy puszit. - Ebben egyet kell értenünk. –helyeselt Missi.
- Egyébként nem lenne egyszerűbb ideköltöznünk?! Iván is és Missi is folyton itt lebzsel.
- Ne legyél féltékeny! Évekig csak a tiéd volt mindkettő. Nekem csak egy kicsi kell, már ha adsz. –fogtam meg a karját.
- Mintha lehetne neked nemet mondani. –forgatta a szemeit, de vigyorgott közben Roy.
- Ezért mindenképp jár neked egy puszi. –nyomtam az ajkaimat az arcára.
- Bőven elég, ha még párszor ruhabemutatót tartasz. –elképesztő, hogy nem hasadt még el a szája ilyen széles vigyorok produkálása közben. Ivánnal erre játékosan birkóztak kicsit. Közben én némán összenéztem Missivel. Afféle itt az idő, megoldom, hogy legyen hangulat a bejelentésre párbeszéd zajlott le.
- Elég lesz, mielőtt valakinek még baja esik. Inkább gyere nagyfiú egy kicsit velem. –fogtam meg Iván kezét aki bár nem értette mit is akarhatok tőle, de követett a hálóba.
- Megvárhattuk volna amíg elmennek. –fordított meg és a szekrényhez nyomva végigsimított a derekamig.
- Félre értesz. –fogtam meg a kezét, de ekkor az ajkai lendültek támadásba. –Figyelj kicsit!
- Figyelek én. Teljes figyelmem csak a tiéd. –csókolgatta a nyakam.
- Hé! Állj! –toltam el magamtól.
- Mi a baj?! Olyan furcsa vagy. És olyan más is. –nézett meg alaposan.
- Most nem rólam van szó. –hunytam le a szemem egy pillanatra, mert szédülni kezdtem.
- Minden rendben?! Más a színed. Olyan beteges, nem vámpíros. –ezen elmosolyodtam.
- Figyelj rám kérlek! –csóváltam a fejem, hogy nem hagy kibontakozni, hogy végre elmondhassam a mondókámat. Kintről halk beszélgetés hangja szűrődött be, a jelek szerint még nem mondta el Missi.
- Rendben. –nézett rám komolyan Iván.
- Missi… –elhallgattam, mert újra rám tört a rosszullét.
- Igen?! –kérdezte, de felmutattam az ujjam, hogy várjon. Hiába kaptam a szám elé a kezemet nem állított meg abban, hogy ismételten ne kelljen rohannom a mosdóba. Iván persze követett, hogy szem és fültanúja legyen az élménynek amint próbálom kiadni magamból a már rég nem létező ételt. Hamar visszakerültem a földön levő takaróra, pedig már titkon kezdtem reménykedni, hogy elmúlt. Ahogy felültem és a vizes törölközőért nyúltam lerántottam több dolgot is. Iván segíteni akart összeszedni, de pont az ő kezébe kötött ki a teszt.
- Ez mi?! –nézett rám döbbenten.
- Semmi. –kaptam ki a kezéből és a hátam mögé dugtam.
- Elina. Az egy terhességi teszt volt. –nem hangzott kérdésnek, szóval nem válaszoltam semmit. - Terhes vagy?! –a hangnemet egyszerűen nem tudtam értelmezni.
- Dehogy!
- Az egy pozitív teszt. Elina ne hazudj!
- Nem hazudok! –csattantam fel. Szerencsére már nem kellett semerre sem mennem, csak egy kicsit elfordulnom.
- Ez a rosszullét és a teszt. Ne nézz teljesen idiótának. –sértett volt, de mégis, mintha könyörögne?!
- A teszt nem az enyém. –dőltem a falnak zihálva.
- Mi? –jaj magasságos, de értetlenek az emberek. Elvégre két csaj van a házban egy tesztre és az egyik kilőve. Hallo! Hol itt a logikus gondolkodás?
- Nem viccelek! Megmutatom, akkor talán elhiszed a saját szemeddel! –viharzott be Missi nyomában pedig Roy.
- Hű. Szarul nézel ki! –feledkezett meg egy pillanatra a vitájukról Roy amikor megpillantott.
- Kösz, értékelem a kedvességed! –és már megint olyan volt a hangom, mint egy alkoholista blues zenésznek, csodás.
- Hol a teszt? –Missi nem kicsit füstölgött, mikor beért. A fürdőmben füstként kavargott a feszültség.
- A tiéd?! –pillantott fel döbbentem Iván.
- Jó reggelt! Ezt próbáltam végig elmondani. –de most komolyan?! Ez csak nekem ilyen rohadt ésszerű dolog? Missi Roy kezébe nyomta a tesztet.
- Majd hívj fel, ha nem nézel dilinyósnak! –ezzel kiviharzott a fürdőből. Majd csapódott a bejárati ajtó. A hormonok csodákra képesek, akár egy fúria. –somolyogtam a bajszom alatt miközben a két pasi aki még jelen volt a műanyag tesztet bámulta.
- Héhó! Elviharzott a kismama! –szóltam erőteljesebb hangon amitől meg köhögni kellett.
- Most mit tegyek?!
- Szereted őt? Akarod őt? Babástól, mindenestől? Mert ő a tiéd, ahogyan Missi szerelme is! Ha ez jelent valamit fuss utána, mielőtt még baja esik. –lassú volt a felfogása ahogyan ebben az időben még Missinek is, de végül megvilágosodott és elrohant. Furcsa gépezet az emberi agy, tűnődtem mikor Iván összeroskadt mellém.
- Sajnálom. –nem nézett a szemembe.
- Mit?! Hogy terhesnek hittél? –bólintott. –Te tiszta édes vagy! –olvadoztam. –Butus, de édes. –és máris eltűnt a feszültség a levegőből.
- Csak a teszt és az állapotod. Összezavart. –mentegetőzött.
- Én lennék a legelső aki rohanna hozzád bejelenteni a hírt, de ez nem történhet meg. Sajnálom, de nem lehetek a te Missid. –fájt. Nem a torkom, vagy a gyomrom, a létezésem fájt, hogy nem lehetek egyszerű ember aki leéli az életét amellett akit szeret. Gyermeket nevel, unokákra vigyáz és egyszer, ha az istenek is azt akarják megöregedve hal meg csendesen. Szép ábránd, de ez nem én vagyok.
- Az jó, mert nincs kedvem Roynak lenni. –villantott egy szélesebb mosolyt, de végül ismét visszavedlett kissé bánatos hangulatába.
- Csak azért mondom ezt, mert szeretném, hogy mindent tudj és úgy dönts legyen bármi is a végeredménye. –egy gombóc lüktetett a torkomban.
- Tudom, de ez nem ok. Majd lesz valahogy. –állt fel, és felém nyúlt, hogy felsegítsen. –De akkor mi a bajod?!
- Egy kísérlet az emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerekkel. –hazudtam, mint a vízfolyás, de ez még mindig jobb volt, mint azt mondani: „Nem tudom, kétségbe vagyok esve és senkihez sem fordulhatok, mert teremtőm ki tudja hol van, a többi vámpír pedig potenciális gyilkosom lehet a napló miatt amihez jóformán semmi közöm…”
- Ki kéne mosatni a gyomrodat. Attól hamarabb helyrerázódnál. –nézett rám aggodalmasan.
- Ne aggódj, már nem olyan vészes. És különben is, mégis mivel magyaráznánk az orvosnak, hogy ok nélkül kell a gyomormosás?
- Nem tudom. Lefizetjük.
- Nem. Amúgy sem mehetek korházba.
 - Elina.
- Jól vagyok. Ne aggódj, jó?! –mondtam lágyan.
- Hogy ne aggódnék érted. –húzott közelebb magához óvatosan.
- Inkább menj, keresd meg az ifjú családot és gratulálj a nevemben is, ha már szent a béke. Én megleszek. Ez már a vége.
- Biztos?
- Határozottan. –bólintottam.
- Rendben. –nyomott az arcomra egy puszit. –De később még benézek!
- Az ágyban megtalálsz. Búj be, ha van kedved. Szerintem úgy alszom majd, mint egy mormota.
- Pihenj! –engedte el a kezemet és ő is eltűnt. Ismét magamra maradtam a szorongásaimmal.

Az ágy mellé készítettem mindent ami csak kellhet és bevackoltam magam abban reménykedve, rám talál az álom.
- Elina! Elina, hallasz engem? –szólongatott egy ismerős hang. Mire eljutott a tudatomig lassan egyre éberebb lettem. Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam Ivánt.
- Mi a baj kedvesem?! –próbáltam nyitva tartani a szemeim, de nagyon nehezek voltak.
- Elina! Ne ájulj el megint! Kérlek, figyelj a hangomra! –kérlelt kétségbeesetten.
- Aludj velem... –nyelt el a sötétség. Mint mikor az ember csak merül és merül a tenger mélyére. Nincsenek hangok, sem képek, sem fények. Akár az űr ami most kellemes melegséggel vesz körül. Egyszer csak valami vékony fénysugár tűnt fel a távolból. Én pedig feléje úsztam a lebegő sötétségben. Lassan erősödött minden körülöttem. Fertőtlenítő illat, zsongás, lámpák. Kinyitottam a szemem, de Iván helyett egy ismeretlen nő nézett vissza rám.
- Felébredt végre? Nagyon megijesztette a családját. –mosolygott, majd eltűnt.
- Hol vagyok?! –forgattam a fejem jobbra és balra, hogy akkor talán kitisztul a kép és hamarabb szabadulok a tompaságból.
- Kórházban. Elájultál több alkalommal. –fogta meg a kezem Iván.
- Hol vannak Missiék?!
- Az előbb mentek haza aludni. Megijesztettél minket. –az első épp érzelmi reakcióm a bűntudat volt.
- Sajnálom.
- Én is. Tudom, hogy azt mondtad ne, de aztán ott hevertél a földön… Nem volt más eshetőségem.
- Nem számít. –aludtam el. Nem lebegtem, nem álmodtam, de éreztem, hogy Iván keze az enyémet fogja és amikor ébren volt cirógatta.
Reggel nagyon korán érkezett a nővér és kaptam pár bogyót amit be kellett vennem, majd megmérte a lázam. A következő amire emlékszem az egy csendes vita volt Iván és egy orvos között.
- Mi a baj? –kérdeztem kótyagos fejjel.
- Miss. Ilián, megvannak az eredményei.
- Értem.
- Ha jól tudom akkor az úr nem közvetlen hozzátartozó, így ismételten megkérem, hogy fáradjon ki!
- Nem hagyom magára! –villogtak Iván szemei.
- Semmi baj. Majd én elmondom, hogy mi is volt. Rendben?! Addig menj haza és egyél valamit. Zuhanyozz le és aludj kicsit. –kértem, míg végül belement.
- Vigyázz magadra, de most rendesen! –csókolta meg a homlokom, majd elhagyta a kórtermet.
- Tehát?! –próbáltam kissé feljebb csúszni, de nem ment.
- Elvégeztünk pár vizsgálatot és kimostuk a gyomrát. Vitaminhiányban szenved, és kissé vérszegény is. Ezekre fogok felírni étvágyfokozókat, étrend kiegészítőket. Mindenképp szedje rendesen, mert bajok lehetnek.
- Értem. –hmm ez nem is olyan rossz, mint vártam, bár meglepő, hogy nincs még egyetlen ördögűző, vagy vadász az ágyam szélén, hogy megszabadítson. Ki így, ki úgy.
- Továbbá rendszeres tanácsadásra kellene járnia, hogy figyelhessük a fejlődést. Félő, hogy valami baja eshet a terhességének.
- Várjunk! –döbbentem le. –Mit mondott?
- Hogy baj lehet belőle, ha ennyire elhanyagol mindent ami szükséges önnek és a babájának.
- Nem vagyok terhes.
- A vizsgálat szerint az.
- Az nem lehet. Nekem nem lehet gyerekem! –ültem fel.
- Ne izgassa fel magát! –vakargatta a férfi a fejét. –Ezek szerint nem is tudott az állapotáról?
- A mimről?! –horkantam fel. –Ez valami tévedés.
- Nincs semmiféle tévedés. –mondta hűvösen.
- De van. Tudom biztosan, hogy nem eshetek teherbe!
- Mégis megtörtént a jelek szerint. Nevezze csodának, vagy átoknak. Ez már csak az ön magánügye. Azt tudom, hogy ha továbbra is ilyenek lesznek az eredményei meg kell szakítani a terhességét. A baba túlságosan is fejletlen maradna. –és ezzel magamra hagyott.
- Oh, te jóságos valhalla! –csúsztam vissza a takaró alá. Kisvártatva visszatért az orvos receptekkel, névjeggyel és cetlikkel. Ellátott kismillió tanáccsal, végül kiszabadultam abból az apró szobából. A folyosón ácsorogva tanakodtam, hogy mégis mi a fenéhez kezdjek. Szerencsémre Iván volt olyan előrelátó, hogy elhozta a tárcámat, csak épp készpénz nélkül. A taxi tehát kilőve, hacsak nem keresek előbb egy automatát. Minden papírt belegyömöszöltem a zsebembe, majd elhagytam a kórházat.

Nem volt annyira rossz idő, így fel sem tűnt senkinek a nem épp utcai viseletem. Séta közben butikok közé keveredtem és véletlenül épp egy bababolt előtt kellett megtorpannom. A kirakatban édesebbnél édesebb dolgok voltak. Ám mielőtt észbe kaphattam volna, már belülről néztem kifele.
- Segíthetek?! –csípett el egyből az eladó. Nagyon kedvesnek tűnt. Amellett érezhető volt, hogy aki ide betéved sosem távozik üres kézzel. Mondjuk általában nem tévednek be az emberek egy bababoltba. Vagy igen?!
- Ha tud adni valamit amivel könnyebb lehet a bejelentés. –sóhajtottam.
- A legtöbben a kiscipőben bíznak. Megvan a maga bája és egyértelmű, amikor a kedves párja kibontja a csomagot. –mutatott egy apró dobozkát. Annyira kis édes volt, hogy szinte cseppfolyóssá váltam tőle. - Kártyával lehet fizetni?! –az agyam jóformán fel sem fogta mit is csinálok.
- Persze. –normális esetben sarkon fordulok és eltűnök. Nem is. Normális esetben be sem teszem a lábam ebbe a boltba. Most mégis itt voltam és nem kis mosollyal vettem át a táskát amiben a doboz mellett ajándék plüss és egy „Gratulálunk!” lufi lapult. Két sarokkal arrébb végre megtaláltam az automatát és egy taxit is, így végre kiszakadhattam az emberi világból. Az ég is összeesküdhetett ellenem, mert lépten nyomon babakocsikkal és kis gyerkőcös párokkal találkoztam. Miután kifizettem a taxit spuriztam befele a lakásba. Még annyira sem álltam meg, hogy visszaintsek, vagy akárcsak mosolyogva köszönjek a szomszédnak.
A lakás csendes magánya és állandósága jót tett. Mintha felforrósodott volna a műanyag zacskó úgy dobtam le az asztalra. A hálószoba olyan volt, mint mikor lefeküdtem, kivéve a kihúzkodott fiókokat. Iván körültekintő volt, de kapkodott is. Összepakoltam a szobát és bebújtam az ágyba, mert már alig álltam a lábamon. Fekve a takaró alól üzenetet hagytam Iván rögzítőjén, hogy ne menjen a kórházba és ne aggódjon miattam. Végül ismételten elaludtam, szerencsére még az álmokhoz is fáradt voltam. Azonban egy furcsa késztetés lopózott belém, így mikor felébredtem tárcsáztam Missi számát. Meg sem néztem mennyi az idő, míg egy álmos hang bele nem szólt.
- Hallo?! –ásított egy nagyot a keresett személy.
- Terhes vagyok! –szép és illendő köszöntés. Egyből a közepébe, bumm! Ám mégsem robbant a bomba, lévén, hogy hajnalban az alvó agy nehezen ébred.
- Mi vagy? –kérdezett vissza.
- Terhes.
- Aha, gratulálok. És ki vagy?!
- Elina. –egy perc gyilkos némaság állt be, majd hallatszott ahogyan a meztelen talp landol a földön.
- Pár perc és ott vagyok. –ez már az éber és eltántoríthatattlan Missi volt.
- Nem szüks... –szakított félbe a pittyegő hang. –Csodás. Gratulálok Elina, igazán büszke vagyok rád! –csóváltam a fejem, majd felkeltem. Missi perceken belül kopogtatott az ajtómon. Vastagon felöltözve és pirospozsgásan.
- Tudtam! –most ő volt oly kedves belecsapni a közepébe. –Látod én megmondtam!
- Igen megmondtad. –játszottam a durcást miközben beviharzott mellettem. Hű, csak úgy tombolnak a hormonjai.
- Halljam a részleteket! –mikor ment át vallatótisztbe?!
- A kórházban tértem magamhoz, miután lefeküdtem az ágyba. Iván állítólag a földön heverve talált rám. –nem szakított félbe, pedig szólásra nyitotta a száját. –Ott pedig elvégeztek pár vizsgálatot, és az orvos szerint terhes vagyok.
- Várjunk. Csináltak tesztet?
- Azt hiszem. A doki nagyon pipa volt, mert az eredményeim katasztrofálisak. Bár azt sem értem, hogy lehettek eredményeim.
- Miért, azt érted, hogy-hogy lehetsz terhes?! Mármint nem az általánost, azt én is tudom. –megráztam a fejem.
- Semmit sem értek és el kellett valakinek mondanom. Sajnálom, hogy gondot okozok.
- Semmiség. Inkább magaddal foglalkozz! –elég hamar megfordult a tanácsadói szerepkör. Ennyit arról, hogy végig segítkeztem pár terhességet.
- Oké, információ kell! –járkáltam elgondolkozva.
- És mégis hol szerezhetnél? Valami vámpírközpontban? –Missire meredtem, de nem tudtam eldönteni, hogy vicc, vagy komoly gondolat volt e.
- Nem tudom.
- Az a pasi akivel Iván is találkozott?
- Archie?! Ő lenne az egyik utolsó akivel tudatnám a dolgot.
- Valaki aki tudhat hasonló esetekről?
- Nincs. Nem is lehet, mert nincs hasonló eset. A vámpírok nem nemzenek és nem is szülnek. Más úton növeljük az egyedszámunkat.
- Jah igen. Szipolyozással, mert az olyan nyami… –gúnyolódott.
- Hé! Nem én akartam vámpír lenni! –csattantam fel.
- Jól van, bocsi. És a prof? Az ő könyvtárában lehet, hogy találnánk mondát a félvér babákról. –ez kicsit jó ötletnek tűnt, de már jó ideje nem bízom a professzorban.
- Túl rizikós.
- Akkor nincs ötletem. Leszámítva az apa szaktudását. Mert ugye Iváné a baba?! –ledöbbenve meredtem rá.
- Ki másé lenne?! –sértődöttségem kiabált a szavaimból.
- Bocs, de meg kellett kérdeznem. Elvégre azt mondtad nincs más hasonló történet. Kell lennie valami különösnek az egészben.
- Leszámítva, hogy halott létemre egy élet fejlődik bennem?
- Igen. Miért pont te? Vagy ő? Vagy most?
- Nem tudom.
- Én sem, de el kell mondanod Ivánnak.
- Tudom. Nem szándékosan, de már rá is készültem. –toltam Missi elé a táskát.
- De édes! És jobb, mint a használt teszt. –most már mosolygott a helyzeten.
- Már csak az alkalmat kell megtalálnom. Na meg a szavakat.
- Csak ne húzd soká. Ki tudja, hogy a kis különcke milyen gyorsan fejlődik.
- Erre nem is gondoltam. –ijedtem meg.
- Nyugi, nem lesz baja. Szívós a papa és a mama is, kemény lesz a kicsi. –állt fel és öleltük át egymást. - Sosem gondoltam volna, hogy együtt leszünk terhesek. –mosolygott ő. - Na, azt én sem. –öleltem át ismételten, hogy aztán újra magamra maradjak a gondolataimmal.

Másnap friss reggeli illat ébresztett. Iván meglepetéséből akadt minden amire csak vágyni lehet. Én mégis rosszul voltam a puszta gondolattól is, hogy ennem kellene. Ételt vagy akár vért.
- Jó reggelt. –hajolt le és csókolt homlokon.
- Neked is. Hogy aludtál?
- Jól. És te?
- Mint akin átment párszor egy kamion.
- Mit mondott a doki?
- Elhitte a gyomorrontást. –hazudtam.
- És nem lett baj belőle, hogy bevittelek?
- Nem. Se nekem, se neki. –mosolyogtam.
- Akkor jó. Aggódtam, hogy esetleg gond lehet. Apropó, láttam vettél gratuláló ajándékot Missiéknek. –mosolygott. - (Nem nekik, neked. Ugyanis terhes vagyok!) –kellett volna mondanom, de ehelyett:
- Kettőnk nevében szánom.
- Jó ezt hallani.
- Mit?
- Hogy kettőnkként emlegeted a helyzetünket.
- Ha akarod, hívhatlak úgy is, hogy A pasi akivel dugni szoktam.
- De még milyet. –csókolt meg. –Én mégis maradnék a többes számnál. –kacsintott rám. Úgy éreztem ez elég jó pillanat, de megint nem azt mondtam, mint amit kellett volna.
- Kaptam egy rakás receptet. –forgattam a szemem.
- Elhozzam neked, vagy útba esik?
- Mit kérnél cserébe ezért a szívességért?
- Tudod te azt. –simította végig a karom.
- Azt sajnos, most egy kicsit nem lehet. Orvosi utasítás. –fintorogtam.
- Gyomorrontás esetén semmi szex?
- Nem egyszerű gyomorrontásnak értelmezte az orvos. És nem akarja, hogy megfertőzzelek esetleg.
- Értem, de mi tudjuk, hogy nem vagy fertőző.
- Nem tudjuk biztosan. Tény, hogy nem nagyon bírom ki az emberi kaját sokáig, de ez furcsa volt. Sosem kerültem ilyen állapotban.
- Rendben-rendben. Hol vannak a receptek?
- Az asztalon. És vennél egy terhességi tesztet is?!
- Minek?
- Az átlagos emberlány imázs fenntartása miatt.
- Máris hozok mindent, de addig egyél! –most tűnt fel, hogy a bögrében kávé helyett vér volt. Erre eleredtek a könnyeim, és a meghatottság teljességgel maga alágyűrt, míg Iván megjárta az utat.