22. Emberi vétek

- Emlékezz a múltra, emlékezz mit szabadítottál a világra! –ezekkel a szavakkal tűnt el minden körülöttem. Körül ölelt a sötétség. Szinte lebegtem a semmiben. Kinyújtottam a kezem és egy hideg lapos falnak ütköztem. A fal egy tükör volt, benne pedig Morgana nézett rám. Vad szépsége láttán már nem volt bennem semmi kérdés, mi is rabolhatta el egy isten szívét. A tükör lassan átfordult a tengelye körül, majd amikor ismét belenéztem a vörös boszorkány helyett magamat láttam. Én álltam a fal másik felén abban a sejtető zöld köpenyes ruhában.
Úgy éreztem meg kellene lepődnöm. Az agyam tudta, hogy amit látok az lehetetlen, de a lelkem táncra perdült. Megtaláltam valamit, amit régen elveszítettem. Elmosolyodtam, és ahogy a tükörképem szemébe néztem felszabadult egy végeláthatatlan zuhatag. 
- Elina. –szólított meg egy hang, mire kinyitottam a szemem. Visszatértem a föld alá és néztem az évszázadok fájdalmát ami Nuada szeméből sütött le rám.
- Nem lehet. –csordult végig egyetlen könnycsepp az arcomon, ám mielőtt lecseppenhetett volna az államon a forrás, az a gonosz ősi és démoni lény, aki az ellenségem letörölte. Egy pillanatra láttam valamit a szemében. Valamit, ami a szívembe markolt, de aztán elengedett és visszatért a trónszékéhez. Iván persze egyből ott termett, de nem tudtam másra nézni csak rá.
Fájdalom, boldogság, büszkeség, rettenetesen mély bűntudat kerített hatalmába.
„Emlékezz mit szabadítottál a világra…”
Emlékeztem, bár az emlékeim máséi voltak. Egy korábbi énem emlékei, aki oly emberi volt, olyan szenvedélyes és forrófejű, hogy pusztulásba taszította magát és a gyermekét, akit szeretett, de két erőszak árán vált azzá, aki mára lett.
- Minden rendben? –próbálta magára vonni a figyelmemet Iván.
- Nem. Vagyis… -legszívesebben felordítottam volna. Túl sok ez nekem. Túl sok kérdés válaszok nélkül. Újabb pillantást vetettem a forrásra. Képtelen voltam gyűlölni, vagy félni tőle, mint korábban. Nuada nem viszonozta a pillantásom. A farkas szőrét piszkálva messze járt tőlünk. Akár el is mehettünk volna, talán még az sem tűnik fel neki.
Talán ezt is kellett volna tennünk. Talán, ám akkor nem én lettem volna. Vagy nem is én vagyok, aki érzi a kapcsolatot vele?! Talán Morgana emlékei okozzák ezt az egészet?
- Elina? –Missi feletti hatalom is párologni látszott. Már mindhárman körülöttem voltak.
-  Delton elment. –Roy hangja rántott újra vissza a valóságba. Delton, Justin, Archie, a doktor. Már egyikőjük sem volt sehol.
- Utánuk kell mennünk! –sürgetett Iván.
- Nem. –mosolyogtam, mire mindhárman úgy néztek rám, mint aki megőrült. Talán így is van, ez megmagyarázta volna a következő szavaim.  - Vele kell lennem. –néztem újra a trón felé.
- Megháborodott! Valamit tettek az ő fejével is. –szorította meg Roy a karomat.
- Térj észhez!
- Észnél van.
- Mi?!
- Érzem. Ő a teremtőm, tudja, hogy mit tesz. –Missi szavai magabiztosabban csengtek, mint amilyennek én éreztem magam és a terveim. 
- Lehet rád is kihatott az, ami belepiszkált a fejébe. –Roy csak kötötte az ebet a karóhoz.
- Valamit meg kell beszélniük. –nézett Missi Ivánra.
- Nem hagyom magára. Ezek után nem! 
- Azért nem volt rendes emberi életem, sem nyugodt létem Iván oldalán, mert régen tettem valamit. Egy meggondolatlan döntésem megváltoztatta a sors kerekét. Tudnom kell, amit ő tud! –mondtam a levegőnek, de egyben mindenkinek.
- Bármi baja esik, én érezni fogom. –húzta fel mellőlem Ivánt Missi. Miután a trió eltűnt a folyosó egyik kanyarja mögött percekig csak ültem ott egy magamban. Nem tudtam, hogy is kezdjem el az egészet. Szabad, vagyis van jogom kérdésekkel bombázni őt?! 
- Elina…Elina…Elina… -a nevem visszhangot vert a falakról.
- Mond el! Mond el, mi vagyok!
- Tudod azt te nagyon is jól. –fordította felém figyelmét. 
- Morgana? Morgana vagyok?
- Nem.
- Akkor ki?
- Te, te vagy.
- Nem. Már nem. Valami történt. Valami…valami. –fel akartam üvölteni, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a mondandómat.
- A lelked egy része hozzá tartozott. De te Elina vagy aki helyre kattinthatja a sors kerekét. Amit Morgana tett, megváltoztatta a jövőt! Te pedig eltörölhetsz mindent, ha megvan benned az, ami az anyámban megvolt! –állt fel, és ahogyan közeledett felém úgy erősödött a hangja is.
- Nem lehet. Hogy lehetne? –kerekedett el a szemem.
- Miért ne lehetne? –a mosolya hátborzongató volt. Alig emlékeztetett arra a fiúra, aki egykoron volt.
- Hogyan? –kérdeztem vissza a kérdésére. Éjfekete szemfogai kivillantak a morgó vicsortól amit válaszként adott, majd egy belém nyilaló érzés és vérszag vett körül mindkettőnket. Az arcomon egy tőr okozta sebből vér szivárgott. Ösztönösen felpattantam és amennyire csak egy ugrással lehet eltávolodtam tőle.
- Vér által. Természetesen. –szemében gyermeki öröm csillanását láttam, bár ez a gyermek korántsem ép elméjűségéről lehetett volna híres.
- Természetesen! –csattantam fel. –Miért is lehetne normálisan megtudni bármit is rémföldén?! –akartam harcolni? Nem. Akartam tudni a válaszokat? Igen. Basszuskulcs. A forrás visszatért önmagához. Levedlett mindent, ami csak empátiát ébreszthetett bennem. Nem maradt más, csupán egy vérszomjas és rendkívül kemény ellenfél. És mégis amikor előkaptam ismételten a tőröket a helyükről mélyen bennem egy nő sikoltott fel. Nuada félresöpörte a körül ölelő sötétséget és előhúzott egy ikerpengét. Az egyik fekete volt, a másik pedig vörös, akár az első vámpír leghalálosabb fegyvere. Hangtalanul mozgott akár a sötétség, mikor leereszkedik a világra. A két pengét többször is megpörgette, mintha csak bemelegítene az összecsapásra. Közben azonban egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Tekintete olyan volt, akár a leghalálosabb egerésző macskának. Azonban én nem kívántam rágcsálóvá és áldozattá válni.
- Két lehetőséged van. Ha győzöl, megtudsz mindent. A múltról, és a gyerekedről.
- És ha mégsem?!
- Elbuksz akár a boszorkány! –a hangja túlvilági volt, nem úgy, mint amikor anyámként emlegette Morganat.
- Akkor nincs más hátra. –készültem fel az elsővel eljárandó véres táncra. 
Meg nem tudtam volna mondani melyikünk lépett ki elsőnek, de mielőtt akárcsak egy madár is elrepülhetett a barlang felett a pengék egymásnak feszültek. A bennem keringő vér egyszerre izzott a harci vágytól és forrt a bűntudattól, azonban ennek eredményeként Nuada számára nem voltam egy túlságosan könnyed ellenfél. Ajka széles átszellemült vigyorral jelezte, amit én is éreztem.
Egy tökéletes és halálos tánc lesz a miénk. Izom feszült izomnak és borotva él a borotva élnek. A fegyvereink fémes összecsengése okozta dallamhoz igazítva lépteinket. Támadás, védekezés és visszatámadás. Újra és újra, míg már egybe nem olvadt a visszhang a párbaj élő neszével.
Épp sikeresen elugrottam egy hasra mért csapás elől amikor Nuada megállt egy pillanatra. Valami megzavarhatta, mert arcán düh surrant át. Ezt kihasználva támadtam és egy gyors eltereléssel sikerült végül a felkarját hátulról megvágnom.
- Újabb esélyt nem adok. –pillantott a karjára, amin abban a pillanatban be is forrt a seb.
- Szerzek én magamnak. –mosolyogtam elszántam. És újra támadtam. Azonban ezt bármennyire is cselesnek hittem meg sem legyintette. A válasza azonban gyors és kegyetlen volt.
Mindkét combomba bele nyilat a fájdalom, ahogyan elérte a kard, amikor egy pillanatra sarokba szorított.
- Oszd meg a figyelmed, vagy túl könnyű prédává válsz a számomra! –mielőtt kicsúszhatott volna a számon egy elmés reakció tudtam, hogy igaza van. Megpróbáltam felmérni, hogy mekkora helyem van, de hiába. A vállára céloztam, ő pedig kiforgott a támadásomból, de sikerült megvágnia a karom. Kezdeti lelkesedésem fénye megkopott a gondolattól, hogy csak azért tudtam elérni, mert épp akkor mért fel.
- Nem! –csattantam fel saját magamat korholva. Ha fejben feladom elbuktam.
- Ha rá bírsz kényszeríteni, hogy védekeznem kelljen, válaszolok egy kérdésedre. –lendítette meg párszor a két rövidpengét. Figyeltem a mozdulatát. Olyan könnyedség sugárzott belőle, amit még sohasem láttam. Teljességgel tudatában volt a saját és fegyvere képességének. Nekirontottam. Könnyedén félresiklott és már sújtott is le rám, amit alig sikerült kivédenem. Farkasszemet néztünk, és ahogy megszólalt a lehelete a bőrömet súrolta. 
- Támadj védekezve, vagy védekezz támadva. –ellökött magától. Oldalazva méregettem gyengepontok után kutatva. Azonban amikor megunta ezt ő támadott ismételten. Szúrt, szúrt és szúrt, miközben én egyre jobban hátráltam és próbáltam kivédeni a támadásait. Egyetlen egyszer sem volt lehetőségem visszatámadni.
- Lassú! –hasította fel a ruhámat egy újabb ponton. éreztem a hideget, ahogy egyre közeledtünk a barlang falához és ekkor belekapaszkodtam egy reménysugárba. Amikor már csak pár lépés választott el a sarokba szorulástól, megfordulva a fal felé rohantam és felfutva rugaszkodtam el tőle. Nuada észlelte, azonban alig, de lemaradt arról, hogy eltaláljon. Egy tincsem hullott a földre, amit az ő vére pettyezett. Sikerült a levegőben átfordulva megsebesítenem a hátát.
- Túl könnyű. –fordult meg Nuada a torkomra célzott szúrást alkarral hárítottam.
- Elkaptalak! –vinnyogtam, ahogyan a penge a bőrömet karcolta. Lehet, hogy okítani próbált, de ez a harc már az elején halálosnak ígérkezett.
- Feladtál mindent azért a kis szaltóért, és no lám. –ujjai közé csipte megrövidült tincsemet és lehunyt szemmel szaglászta. Felmordultam és elugrottam, ahogyan a penge megvágta a bőrömet, mire azonnal utánam vetette magát. A lábamról ledöntve terültem el a barlang padlóján. Lassan és feszülten mozgott, közben halk túlvilági morgás tört fel a széles mellkasából. Fel akartam pattanni és kirohanni, de tudtam, hogy azzal csak kitörné a nyakam és felzabálna. Így lassan talpra álltam és szembenéztem újra a tökéletesen halálos ragadozóval. Vámpírvér táplálja. Döbbentem rá, amint sikerült összeraknom a leheletének illatát.
- A sajátjaidat ölöd!
- Ők nem az enyémek. –modult fel. – Te viszont.
- Nem, én sem. Ha ők sem akkor én sem! –ráztam meg a fejem tiltakozásom nyomatékosítása gyanánt.
- Hmmm…
- Kettő! –csattantam fel. Mikor nem reagált semmit úgy vettem tőlem várja a folytatást. –Két válasszal tartozol! –erre elmosolyodott. 
- Legyen hát. –a tartása kissé felengedett. Már nem volt annyira ugrásra készen, bár így sem éreztem biztonságban magam.
- Merion!
- Ez nem kérdés és ezt te is tudod.
- Hogy lehetséges? –pislogott párat, mint aki kicsit meglepődik a kérdésen, majd elmosolyodott, amitől a tarkómon égnek állt pár kósza hajszál.
- Hogy is mesélik újabban az emberek?! Bibével és méh bevonásával?
- Ne szórakozz velem, tudod, hogyan értem! –megint csak várt. –Hogyan lehet az, hogy megfogant és megszületett egy halott nőben egy élő csecsemő?! –tettem fel pontosítva a kérdést.
- A problémádra a kulcs a vér. –most én vártam, hogy folytassa. Nem akartam megadni neki az örömet, hogy visszakérdezve ellőjem a második lehetőségemet. - Mivel te az enyém vagy, a szeretőd pedig Delton kölyke, így a véretek akár a két ellentétes pólus. És a kölyökben egyesült újra Ogmios mocska. –gúnyolódva beszélt, és undorodva. Egy részem valahol megértette, de leginkább felháborodtam ezen.
- Ez nem magyarázat arra, hogyan voltam képes kihordani a lányom.
- Nem?! –villantott felém egy vicsort. – A halandók rossz szokása a ragaszkodás. Ez a ragaszkodás pedig néha megváltoztat szinte bármit. –lépdelt közelebb és a bármihez érve karnyújtásnyira volt tőlem. Most én álltam ugrásra, de menekülésre készen.
- A ragaszkodás nem keltett életre soha senkit. –vitatkoztam.
- Valóban, ám mint mondtam, te az enyém vagy. Nem kell sok minden ahhoz, hogy olyanokat is megtehess, ami másoknak lehetetlen számba megy.
- Hazudsz! –próbáltam küzdeni a hitemért.
- Valóban? –sétált el mellettem. Ahogyan megfordultam nem volt sehol. Rémület járt át, mire felnevetett.
- Látnod kellene most magad! Olyan vagy akár egy riadt őz a farkasok odújában!
- Rohadj meg! –elmés visszavágás Elina, gratulálok! Védekező állásba váltottam és próbáltam megérezni az ősi vért és azt a nyomasztó kisugárzását. Amikor megjelent ismét mögöttem felé pördültem, de elkapta a karom. Szorítása acélkeménységű volt.
- Ugyan-ugyan! Miért küzdesz a nyilvánvaló ellen?! Hisz számtalanszor felemlegették már neked honnan is származol. Hogy kitől származik a vér, ami a buja testedben kering. –simította végig a hasam ahol korábban felvágta a ruhámat.
- Az én vérem a doktortól származik. –hátráltam, mire felmordult. Ennyit arról, hogy nem leszek egér számára.
- Ő az ő egyetlen gyermekem.
- Nem lehet! Hiszen akkor nem lennének vámpírok sem. –újra csak nevetés, bár most nem gúnyos volt, inkább keserédes.
- Pedig így van! Én teremtettem a doktort azért, hogy végül elhozza azt, akiben a fél lelked lakozik! –könnyedén magához ölelt és megigézett. Már nem láttam félelmetesnek, sem szörnyetegnek. Gyönyörű volt. Fel akartam tenni a következő kérdésem, de mielőtt megtettem volna egy pillanatra elvesztette a hatalmát felettem. Ez kijózanított kissé.
- Azt mondtad nem tőled származnak. És azt, hogy csak a doktor a gyermeked. –bólintott. –Akkor honnan származnak a vámpírok? –felmordult. Veszélyesen bömbölt egy nagyot. Kicsúsztam a karjai közül és ráüvöltöttem.
- Válaszolj! –morgott és szikrázott a tekintete, de végül lecsillapította magát.
- Egy halandó ostobasága okán. –nem nézett a szemembe.
Megfogtam! Elkaptam a sebezhető pontját!
- Ez nem válasz, hallod?! –kiabálnom kellett, mert olyan volt megint, mint aki messzire jár. Percek némasága után végül megszólalt.
- Volt egy bolond ifjú, ki azt hitte a szerelem bármit legyőz. Ám van, amit mégsem képes helyrehozni semmi. A halál örökre elvesz és megváltoztat. Még akkor is, ha a halottak újlétre kélnek. –ahogy a szemembe nézett tudtam a választ.
- Elvesztetted a szíved Mariya halálával! –suttogtam döbbenten.
- A szív csak a halandóknak értékes, egy isten fiának mit sem ér! –szavai súlyosan zengtek a visszhangtól. A válasza és Morgana halálának emléke végül összerakta a kirakót a fejemben. Elvesztette a szerelmét és mivel az anyja nem segített megölte őt, ezzel elveszítve az emberségét, de az őrületben még emlékül vérét vette a szeretett nőnek is, aki ettől újjá született. Ő volt az első vámpír, Mariya.
- Egy elveszett szerelemért volt az a rengeteg mészárlás?! Vámpírok ezreit szabadítottad a világra egyetlen csaj miatt! Te Őrült Vagy! –csattantam fel, bár valahol éreztem és értettem Őt. Épp ez volt a legszörnyűbb az egészben.
Rám vetette magát és a nyakamba vájta vörös agyarát. A fájdalom hatására üvölteni akartam, de képtelen voltam rá. Egyetlen mozdulattal átharapta a torkom. A saját vérem íze öntötte el a szám és szempillantás alatt tompává vált minden, csak a szavaim visszhangoztak a fejemben. Valóban őrült volna?! Hiszen akkor én is az vagyok. Bármit megtennék én is, hogy a szerelmemet el ne veszítsem. Iván. Szerelmem, kérlek, óvd és szeresd a gyermekünket. 
- Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogtam és átöleltem azt a lényt, aki épp megöl engem.

21. Emlékek viharában

Amikor a köd oszlani kezdett egy ismeretlen helyre kerültünk. Vagyis inkább csak számomra volt ismeretlen, a fivérek számára keserédes múlt lehetett. Már ha egyáltalán éreznek. Éreznek?! Kétlem. Az erdő növényzete vad volt és buja, igazi zabolázatlan vadon kellős közepére cseppentünk. Tetszett a látvány, már amíg ki lehet zárni a jelenlevőket és azt a milliónyi kérdést ami záporozni kezdett a fejemben. Mi a francot keresünk itt? Egyáltalán hol van az itt? És mikor? És hogyan? Oké-oké elég lesz, előbb utóbb csak kiderül. Vagy nem, de akkor ideges leszek és azt ne akarják.
Nuada Deltonra meredt és vicaverza. Valami néma párharc folyt közöttük, vagy legalább is szemmel verés magas fokon. Aztán felcsendült az ismerőssé vált üvöltés.

- Csak nem?! –törtem meg a csendet döbbenten, mikor a trónteremben látott farkas elügetett mellettünk, de valahogy más volt. Farkasosabb, már ha lehet ilyet mondani rá.
- Hogy hol vagyunk?! –pillantott rám Delton. 
- Szerintem magad is rájöttél. –rá, és nyelnem kellett egy nagyot. Az újabb kérdést azonban csak még inkább megdöbbentő látvány forrasztotta a torkomra. Nuada sétált el előttünk, úgy értem egy másik Nuada, nem az amelyik épp végezni akart a testvérével. Ő is másként hatott. A hozzám tartozó első sokkalta gyilkosabb és gonoszabb lénynek látszott az érkezőnél. Kényelmesen elsétált mellettünk, mintha nem is…
- Ácsi! Mi a fene folyik itt?
- Okosabbnak gondoltalak ennél. –ez a Nuada nem foglakozott olyan dolgokkal, mint arra nézzen akihez beszélt.
- A napló különleges erővel van átitatva.
- Ezt eddig is tudtam. –pillantottam Deltonra ingerülten. Lássanak csodát, a haldokló prof teljesen ép és egészséges volt. Csak én érzem szarul magam?! Ez nem épp kedves dolog, de mégis mit vártam.
- És szerinted honnan van azaz erő kicsi Elina. –jobb volt, mint amikor nem nézett rám az első. Tekintete átható és gyilkos rosszindulattal telt meg. Ezek ketten tudják mi folyik itt. Én meg inkább nem adom meg az örömet, hogy faggatózzam. Jöjjön aminek jönnie kell. Egy nagy sóhajtással megindultam a korábbi kettő után, mert valahogy sejtettem, hogy ott lesz a titok nyitja.
Senki sem állított meg, vagy tépte le valamelyik testrészem, ez talán jó jel. A bokrok között sétálva beszélgetésre lettem figyelmes. A B Nuada volt és egy nő?! 
- Miért, miért nem?!
- Nem tehetjük, hát nem érted? Megöl, ha megtudja.
- Nem lépne be ide. Maradj itt és senki fia nem parancsolhat többé. Vagy nem szeretsz? –az első szájából ez a kérdés kissé zavaró volt. Na jó, konkrétan a hideg futkosott a hátamon.
- Szeretlek! –a lány hangja alapján közel állt már a síráshoz. Fél pillanatig sajnáltam és együtt is éreztem vele, de aztán valahogy fontosabb volt rájönnöm, hogy mi szeretni való lehet abban a férfiban akitől végtére is eredek. Bár lehet, hogy neki a lelketlen vadállatok a gyengéi. Mégis ki vagyok én, hogy eldöntsem ki kit szerethet?
- Akkor maradj velem! –könyörgött. Az első számú über vámpír könyörög egy halandó nőnek? Ez kuszább, mint hittem volna.
- Nem tehetem, érted értünk. –most már tényleg sírt. Ezek szerint mégis érezhet iránta valamit.
- Aki ártani próbál, azzal elbánunk. De különben is, ide nem járnak emberek. Hisz ez a boszorkány erdő. –mutatott körbe, de ekkor farkasok vonyítottak fel a távolban.
- Mi az?! Mit mondanak? –a lány hangja zaklatott volt.
Ahogy Nuada a hang irányába fordult megpillanthattam a nőt akit szeret. Nem tudom miért, de egyből beugrott egy régi történet, amit a doktor mesélt nekem a kis kunyhóban. Egy erőszak szülte férfi és a névtelen lány, akibe egy csapásra beleszeretett.
- Az erdő szélén vannak. Itt az idő, mennünk kell, a farkasok elkergetik őket.
- Megöleted őket?! – B Nuada nem válaszolt. A szemében gyűlölet szikrázott. Máris jobban hasonlított az elsőre.
- Nuada, megöleted őket?! –a távolból újabb farkasüvöltés hangzott fel, mire a lány felsikoltott.
- Tudják mi vár rájuk, ha belépnek a boszorkány erdejébe. –pillantott a lányra.
- Ő az apám. –könyörgő tekintete tovább fokozta a feszültséget.
- Csak egy ember!
- Ahogyan én is. –a lány arca megkeményedett, kissé amazonossá vált és B Nuada arcán átsuhantak az érzelmek. Te jó ég. Csodálja azt az embert! Lopva a frissebb kiadású változatra pillantottam. Ökölbeszorított kézzel nézett az erdő egy távoli szeglete felé. Delton bezzeg élvezte a szerelmesek évődését.
- Mariya, mennünk kell. Biztonságosabb minél messzebbre kerülni.
- Szerelmem, nem menekülhetünk. Mi lesz, amikor elhagyjuk az erdőt? Mi lesz a családommal? - Miért hagynánk el az erdőt?!
- Itt nem nevelhetünk fel egy kislányt! Társaság kell neki, tanárok, hogy be tudjon illeszkedni a társaságba.
- A nép kitaszítaná őt! Tökéletes élete lesz itt.
- A Lányunk nem lesz bezárva, mint ahogyan én is voltam!
- Akkor nem lesz, de nem kell az erdőnek ezen a részén maradnunk. Máshol is új életet kezdhetünk. Itt nincs már semmi. –mindkét Nuada egy irányba nézett, kissé hátborzongató látványt nyújtott ez a jelenet.
- Jönnek. –mondták ki egyszerre megelőzve a farkasokat és az emberi kiáltásokat. Én is abba az irányba pillantottam és döbbenet csapott belém. A lány valami nemesi sarj lehetett abból a mini hadseregből gondolva, ami megjelent a fák között. Egy biztos távolságra tőlük pedig érkeztek a farkasok. Érdekes, hogy eddig miért nem ugrottak egymásnak, de aztán az első viselkedése megadta a választ. Elindult az érkezőkkel ellentétes irányba, tehát vagy máshol történik a komolyabb összecsapás, vagy vár még valakire. Túlságosan kíváncsi voltam az itteni dolgokra, hogy kövessem, ráadásul Dalton sem mozdult.
- Takarodj el a leányomtól, te szörnyeteg! –mély dörmögő hang zengte be a tisztást. A férfi teljes páncélzatban volt, amit azért kissé sokalltam egy szerelmespár szétszakításához. Még akkor is, ha tudom mivé vált a szerelmes férfi évekkel később.
- Ő Már Hozzám Tartozik! –sziszegte Nuada védekezően átölelve Mariyat. A farkasok acsarogni kezdtek. Hosszas méregetés és már-már patthelyzetnek hitt percek után az egyik ember előre lépett. A dörmögő mása volt, csak épp fiatalabb kiadásba. Fekete haja és szakálla torzom-borz hatást keltett, de meleg barna szemeit a lányra emelte és csak őt látta.
- Húgom. –szólalt meg és a kezét a páros felé nyújtotta. –Térj haza atyánkkal. –még mosolygott is. A lányt először láttam habozni ez alatt a pár perc alatt. Család és szerelem, szerelem és család. Nehéz széttépni a szíved, ha mindkettő fontos. Ám Mariya végül megrázta a fejét.
- Nem tehetem, már hozzá tartozom. –csóválta meg a fejét ismét és mosolya valamit kipirult arca  már csak Nuadának szólt.
- Te jó ég! Kipirult arc?! –tátogattam a döbbenettől. –Lányunkról beszéltek korábban, akkor ez azt jelenti?!
- Igen. Egy halandóra fecsérelte el az isteni vérét. Ismerős a helyzet?! –Delton hangja gúnyos volt, és undorodó. Érdekes, hogy ő is ezt tette. Már majdnem a fejéhez vágtam, hogy Ivánt mégis minek veszi akkor, de belém fojtotta a szót egy dühödt apa.
- Hogy merted bemocskolni a lányomat?! Hogy merted az ördögi játékaidat űzni vele? Hogy szentségteleníthettél meg egy szüzet te démoni szörnyeteg?!
- Apám, én szeretem Nuadát! –lépett a férfi elé Mariya. Csak egy apró sivító hang hallatszott, majd még egy és a lány a földre zuhant. Hasából és a mellkasából egy-egy nyílvessző állt ki. Az apa két oldalán álló alak kezében pedig újra készen állt az íj, hogy másodjára már Nuadát terítse le vele.
És akkor elszabadult a pokol.

Nuada üvöltve vetette magát az emberek felé tettét pedig farkasai is követték. Vicsorogva és morogva tépték szét az újabb és újabb ledermedt embereket. Fájdalmas jajgatások sora után végül mégis felütötte fejét a küzdőszellem. Kardok pengéjének acélos suhanása, fogak valamint karmok ütközése félelmetes zajjá vált. A zöld környezetet hamar vér és tetemek borították. Emberek, farkasok egyaránt. Nuada az első pár harcost puszta kézzel ölte meg, de a lovagok ellen már nem volt így esélye. Ezt ő is tudta. Felkapott két kardot és Mariya testvére felé vette az irányt. A fiatal férfi állt a lány apja és szerelme között csak. Nuada pedig az apa vérét akarta. Gyorsabb volt ellenfelénél ugyan, de az bőrbe és fémbe öltözött. Nuada pedig egyszerű hétköznapi öltözéket viselt csupán.
- Ha nem csillapodik le, megöleti magát. –bölcselkedtem, mint amikor az ember filmet néz és aggódik az egyik szereplőért. Várjunk csak, miért is aggódom? Hiszen bár most nincs itt, de van élő bizonyíték, hogy túléli, ráadásul miért is féltem az ellenfelem?

Az első csapást a férfi mérte, de Nuada a két kard segítségével hárított. Azonban a pajzs ellen már nem volt mivel védekeznie, így az oldalába vágódó fától megtántorodott. Hátrálása kissé kijózanította, így a következő támadás már jobban meg tudta tervezni. Az egyik karddal lesújtott védekezésre kényszerítve ellenfelét, majd a másik karddal lecsapott a pajzstartó karra. A férfi kezéből kihullott pajzsa.
Mielőtt azonban Nuada újra támadhatott volna egy nyílvessző találta el a vállát, mitől majdnem elejtette a kardját. Ellenfele kihasználva a segítséget két kézre fogta pallosát és egyenesen  szívére célozva tört előre. Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania ezzel megzavarva a támadó felet, aki próbált lassítani, de egy szerencsétlen botlás következtében fejét beverve eszméletét vesztette. Nuada gyilkos pillantással méltatta az íjpuskát tartó apát, majd beletörte vállába a nyílhegyet és elindult igazi ellenfele irányába.
A vak gyűlölet hajtotta elborítva az agyát. Idős ellenfele bár jobb kardforgató hírében állt valaha fiánál, mára már nem volt sem ereje, sem fürgesége. Egyedül a páncélzat védte meg az újabb és újabb csapások végzetességétől. Hamar végig folyt az első izzadtságcsepp az arcán. Nuada eddigre már átvérzett karral, eszét vesztve küzdött. Levágta a két íjászt, majd azokat is, akik közé és prédája közé próbáltak kerülni. Be kell vallanom ámulattal néztem az általam ismert énjére már jobban emlékeztető férfit. A csatazaj halkult, ahogyan nőtt az elesettek száma. Többen elmenekültek, hogy távolabb halljanak meg az őket levadászó méretes bestiák álkapcsától. Volt, aki fára menekülve próbálta megúszni a véget és kivárni, hogy eldőljön a sorsfordító párharc. Az apa karja már remegett, ahogyan Nuada mindkét karja szintén. Azonban a csapások ereje nem sokkal lett védhetetlen. Az idős embert hamar hátrálásra késztette ellenfele, majd egy óvatlan lépés okozta az ő vesztét is. Úgy látszik az erdő lakói mellé ált. Egy kiálló gyökér csapdába ejtette a csúnyán kifordult bokát. A férfi fájdalmasan felüvöltött, Nuada pedig föléje magasodott, mint egy igazi vértől és gyilkolástól csatakos halál angyal.
Tekintete földöntúli sötétséggel villant meg, miközben felemelte végső csapásra kardját. Ekkor törte meg a feszült némaságot egy sikoly.

- Szerelmem NEEE! –Mariya magához tért és meglátta mi történt körülötte. Nuada feléje pillantott, de a lány rettegő pillantása megtörte a benne tomboló vadállatias ösztönt. Fájdalom villant át mind a szemén, mind az arcán és kiesett az acél a kezéből.
- Hagyjátok el az erdőt és soha ne térjetek vissza! –nem nézett ismét az apára, talán már nem égett benne a vágy, de nem akart kockáztatni. Kedvese felé indult, ám amikor elsétált a fiatalabb férfi mellett az hátba támadta. Kardjával végighasított a testén.
- Ugyan miért kellene bármit is tennünk?! –markolt rá a kardjára, hogy az újabb csapása végzetes legyen. Ekkor a semmiből egy hatalmas farkas ugrott ki a fák közül, egyenesen a kardfogó kézre, amit le is tépett. Mariya ismét felsikoltott és fájdalmát leküzdve Nuadához botorkált.
- Menjetek el! –üvöltött az apja és fivére felé.

A két férfi pedig végül eleget tett ennek. A még életben levő katonák segítségével elhagyták az erdőt.  Mariya Nuada mellé zuhant a párától és vértől nedves fűre.
- Elmentek. –simította ki a férfi arcából az izzadt tincset. –Most már minden rendben lesz. –mosolygott, majd elájult. Nuada saját sebeivel nem törődve nyalábolta fel kedvesét és emberfeletti elszántsággal megfeszülve indult vele a fák közé.
- Követnünk kellene, mert lemaradunk a műsor többi részéről. –nevetett Delton sokatmondóan. Így is tettünk. Bár inkább araszolás volt, mintsem menetelés. Végül egy kis tó szélén roskadt össze. Az általam ismert Nuada már ott volt, egy sziklán ücsörögve figyelte a kis csörgedező vízesés által felpezsdített tó felszínét. Letörtnek tűnt, bánatosnak, emberien összetörtnek. Egy pillanatra megsajdult a szívem, ahogy ránk és az összeroskadt párosra pillantott.
- Valami szörnyűség van kibontakozóban. –suttogtam magamnak. Halk zörgéssel érkezett újabb és újabb sebesült, félholt farkas. Biztos távolságból, de látványosan védve vették körbe a szerelmeseket. Nuada belemerítette kezét a vízbe és megpróbálta lehűteni a szerelme arcát, homlokát. Valahonnan madarak reppentek fel hatalmas vircsaftot csapva, majd a tó tőlünk távolabbi felénél feltűnt egy újabb alak.
A nő egész testét zöld csuklyás köpeny takarta, de titokzatos és kecses kisugárzása már-már boszorkányosnak hatott.
- Anyám! –pillantott rá Nuada, mire a nő felfedte arcát. Morgana volt az. A vörös hajú asszony, aki világra hozta az ikreket. Delton megremegett kissé mellettem. Hiába élvezte fivére szenvedését az anyja látványa már rá is hatással volt. Lassú léptekkel közeledett felénk. Szinte siklott a kavicsos partig, majd tovább a víz felszínén. Egyetlen lépése sem kavarta meg a víztükröt, bár fodrozódó ruhája miatt nem is voltam biztos, hogy egyáltalán lépdel.
- Anyám! –ismételte meg, de a hangja reménykedő volt. A nő végül megállt a szerelmesek mellett. Nem ért egyikükhöz sem, de hamar felmérte a sérüléseket. Valami nyugtalanítani kezdett, így nem írtam a helyemen maradni.
Kissé remegve indultam el Mariya felé. A rossz érzés minden lépésemnél egyre csak fokozódott. Nuada szorosan ölelte magához a lányt, így a vágyottnál közelebb kellett mennem hozzájuk. A látvány elborzasztott. Összerezzentem és nyüszítő hangon kiáltottam Delton felé.
- Miért kell nekem ezt látnom?! –ő csak elnevette magát, majd egyre halványulni kezdett az alakja, míg végül szinte köddé vált. Döbbenten néztem az üres levegőt, majd a magányos Nuadára pillantottam. Ő visszanézett rám, kivicsorította fogait és egy morgás kíséretében szintén eltűnt. Pánikba estem abban a másodpercben, amikor magamra maradtam a múltban. Mi lesz most? Mit kell tennem, hogy hazatérjek a testembe?! Az eluralkodó félelem hatására körbe-körbe forogva próbáltam felfedezni az érzékeimmel játszó két ősi lényt. Egy hang szólalt meg a fejemben.
- Emlékezz! –magam elé nézve megláttam Morganat. Egyenesen engem nézett. A lelkembe látott, az elmémbe, a múltamba.