4. Mindig vissza...

2000. A világ az elmúlt 30 év alatt rengeteget változott. A nők kivívták helyüket a társadalomban, és az emberiség az űr felé fordult miután szerinte felfedezte már a kis bolygóját. Kormányok, megnevezések jöttek és mentek. A modernség olyan dolgokra is képes amit senki sem hitt volna el régen. A millenium okozta világvégi hangulat, napfogyatkozás és miegymás ugyan nem érintett meg igazán, csak sodródtam időn, tömegeken és országokon át.  
 - A doktornak biztos tetszett volna ez a hatalmas változatosság. –mondtam magamnak mikor megérkeztem abba a bizonyos városba ami elvette tőlem talán mindenem, csak a létezésem tényét nem. Az évek során nem csak a környezet, de én magam is rengeteget alakultam. Megtanultam emberibb módon létezni, hogy elkerüljem a lebukást. Gyakrabban változtattam helyet, de már megtehettem, hogy országokat, kontinenseket léphessek át. Találkoztam jó pár hozzám hasonlóval, de őt azóta sem találtam meg. Ám mégsem tudtam elfeledni, sem elhinni, hogy legyőzték. Viszont 30 év kellett ahhoz, hogy képes legyek visszatérni arra a helyre, ahol megszakadt a kötelékünk.
Úgy gondoltam ez a kerek évszám majd mindent megold és felszabadulok.
Most egy park van azon a helyen, jobban mondva egy szökőkút áll a pontos azon a helyen ami arra a véres napra emlékeztet. „Az emberekre vadászó gonosz démonok lemészárlását” ábrázolja. Érdekes, hogy a szobor számomra is ezt jelenti, csak éppenséggel a szörny más, mint a művész szerint. Amolyan városi legenda és vendégcsalogató lett a létem legsötétebb pillanatából. Kapni hűtőmágnest, képeslapot, kis levágott szörnyfej kulcstartót. Az emberek képesek bármiből pénzt csinálni. És még mi vagyunk szörnyek.
A szökőkút szélére feküdtem, élveztem a csobogó hangot egy öreg tölgy rám vetülő árnyékát. A kezemet a hűs vízbe merítettem, mikor egy jókedélyű férfi hang megszólalt mellettem.
- Én úgy tudom pénzt kell áldozni a démoni mészárosnak és nem szép hölgyeket. –nézett rám a hang tulajdonosa egy szerinte csábító mosollyal.
- Ez a hölgy önként adja magát a szörnynek. Pénz valamint jobb ötlet híján, hátha megszánja és irányt mutat a sötétség könnyedebb útjai felé. –néztem fel az ismeretlenre.
 - Nos történetesen én megkaptam a démoni ihletet, és azt mondta, hogy mentselek meg a sötétség torz teremtményei elől. –nyújtotta felém a kezét.
- A démonok néha hazudnak, és képesek megszállni az emberek testét, hogy azután felhasználhassák bármire amire csak kedvük szottyan. –ültem fel a segítsége nélkül.
- Ők csak éjszaka képesek idefent ténykedni, így nappal biztonságban vagy. Ám mivel lassan esteledik, nem szívesen hagynék magára egy védtelen hölgyet, hogy a gonosz démonok prédájává váljon.
- És mégis hogyan tervezted kivitelezni ezt a hősies tettet? –viszonoztam a mosolyát, mert már majdnem szórakoztatott.
- Elhívom a hölgyet vacsorázni, és utána gondoskodom róla, hogy épségben hazaérjen. Már ha megengedi ezt nekem. Természetesen. –nyújtotta felém ismét a kezét.
- A mesékben a hős lovagok megkapják a lehetőséget. –fogadtam el most a kezét, ő pedig előzékenyen felsegített.
- Akkor kérlek váltsuk valóra a mesét. –indult el, én pedig vele tartottam. Már távol voltunk a szökőkúttól, mikor egy apró fény csillant, majd halk csobbanással merült alá az érmém. A férfi cseppet sem esett ki a szerepéből és észrevehetően élvezte is azt.
- A paripám kissé modernebb, mint a mesékben, de hát haladni kell a korral. – pityegett a közelben álló autó, mikor megnyomta a kulcson lévő gombot.
- És mit szólna a hős lovag, ha a táltos helyett póriasabb módon folytatnánk az utunkat? –miután értetlenül nézett rám, módosítottam. –Gyalog! Sétálnánk egyet vacsora előtt. - mosolyogtam. Ezzel nyert ügyem volt. Az öröme először fokozódott, majd eltűnt mikor azt hitte meg akarom csókolni, én pedig a csók helyett vérét vettem. Mire sikerült lefejtenie magáról megszereztem az eltervezett adagot.
- Miféle istenverte defektes tyúk vagy te?! –kapott a nyakához, majd elfehéredett a vér láttán.
- Én mondtam, hogy a démonok azt tesznek amit akarnak. –vigyorogtam rá. Megpróbált megütni, de elkaptam a karját keményen megtartva.
 - Ribanc… -rázott le és hátrálni kezdett. 
- Óh, most a lelkembe gázoltál. Tudtommal a lovagok nem beszélnek így egy hölggyel. –követtem tartva a távolságot.
- Rohadt torzszülött. –vágódott el a hátrálás közben.
- Bár a mesék nem kelnek életre, és a lovagok már rég kipusztultak. Igaz, hogy akkor sem voltak éppenséggel nemesek. Csak önző szennyláda és nőerőszakoló az összes. - teremtem előtte leguggolva, hogy szemtől szemben nézzük egymást.
- Lehet, hogy szörny vagyok, de én a létemért ölök, a te fajtád kedvtelésből lő állatokat, és nyúz meg élve. Háborúzik, hogy legyen mivel ritkítani a sajátjait, na meg, hogy ne unatkozzon annyira. Mert csak akkor éltek igazán, ha érzitek az életetek bármikor megszakadhat. –hajoltam egészen közel hozzá.
- Ne ölj meg. –változott meg a személyisége.
- Erről beszéltem. –sóhajtottam, majd bevetettem a bájolást. – A parkból a lány lekoppintott, mikor megpróbáltad letámadni. Aztán jött a barátja akit várt és laposra vert. Lehorzsoltad magad, emiatt fáj több ponton is. –ültettem bele a módosított emlékeket, majd otthagytam a földön. Percekkel az eltűnésem után tért magához. Idegesen nézett körül, de aztán megnyugodott, hogy a csaj és a pasija is eltűntek. Ezután hazafele indult, hogy bekötözze magát. Nem tudtam hogyan tovább, csak itt akartam lenni, ennyi. Így végül értelmetlen kószálásba kezdtem gyanakvó pillantással méregetve mindenkit. Az óta a nap óta párszor megütköztem már kisebb vadász klánokkal, de akkora méretű támadásról még csak hallani sem hallottam. Megismert társaimmal sem tartottam a kapcsolatot, nem láttam értelmét. Számomra csak egyetlen személy létezett. Az akinek a szeme elnyelte a lelkemet örökre. Akiről bár semmit sem tudtam meg azóta sem, mindenemmé lett. Egyben engem semmivé tett. Emlékek és gondolatok milliárdja járt át azokban a napokban amiket az utcákon kószálva töltöttem. A gyilkos városban csak egyetlen egy pillanatra hagytam el magam, mikor ismét a szökőkúthoz vitt az utam. Éjszaka volt, a holdfény csillogását nézve próbáltam értelmet verni a buta fejembe, hogy nem ezért kaptam hosszú létezést, mikor is egy pár férficsizma lépteire figyeltem fel. Súlyos koppanások törték meg az éjszaka csendjét, felém közeledett az idegen. Feszültség töltötte meg az amúgy is fojtogatóan párás levegőt. A napszemüveget feltoltam összekötött hajamra és felültem a kőpadka szélére.
- Tudtam, hogy egyszer visszatérsz ide. –csillant meg egy sötét szempár és egy nyíl fém hegye.
- Ehhez képest elég felkészületlen vagy. –rándult meg az arcizmom, mikor felismertem a férfit. Megöregedett, de még így sem akartam alábecsülni. Az ilyen gyilkosokat nem is szabad.
- Te pedig naiv. Ennyire hiányzik az apucid?! –nevetett fel. A düh nevetésével együtt járta át minden porcikám.
- Mit tettetek vele?! –kérdeztem vicsorogva. Nagy erő kellett hozzá, hogy visszatartsam magam. Tudnom kellett mi történt, miután elvesztettem őt.
- Hosszú és fájdalmas játék volt. Bár az elméjét nehezebb volt megtörni, mint a csontjait. Viszont megkaptam az ajándékot amiért el akartuk kapni azt a férget aki teremtett. –emelt fel egy ezüst láncot amin egy pár szemfog csúszkált. Megremegtem a gyűlölettől és az undortól. Az izmaim cérna vastagságura ugrottak össze mikor felismertem, hogy valódi vámpír szemfogak.
- És most megszerezhetem a kis házi kedvence fogait is mellé. –ejtette le a nyakláncot, hogy rám szegezhesse íjpuskáját.
 - Rohadtul kevés vagy te ellenem. –guggoltam fel a szökőkút szélére és arra gondoltam, nem érdekel ha itt, pont itt kell megszűnnöm, de ezt az aljas férget magammal cipelem Lucifer kondérjáig, hogy a démonok kedvükre lakmározhassanak örökkön örökké. Minden idegszálam azt kívánta öntözzem meg a doktor sírját gyilkosa vérével.
Egy halk kattanással kezdődött meg az összecsapásunk. A nyíl áttörte az egyik szobor mellkasát.
- Ezt veheted figyelmeztetésnek kicsi vámpír. –röhögött ismét az öreg vadász. A tapasztalat mellette állt. Ám mellettem ott volt a lényem, a bosszúm, és a vágyam ami erős gyűlölettel keveredve öntötte el az ereim akár az adrenalin az emberekét. A magasba ugorva előrántottam az apró tőrt a katonai csizmám szárából. Általában fegyver nélkül harcoltam, de fegyver nélkül még mesterem is vesztett ezek ellen a mocskok ellen. A pengét én magam készítettem egy óöreg vámpír útmutatása alapján, ki életében fegyverkovács volt. Véremmel kevertem a fémet ami végül feketére változtatta a pengét. Egy rövid kardot és két tört készítettem. De a kardot nehézkes megoldani, hogy magamnál tarthassam folyton. Az apró fegyver viszont remek szolgálatot tett idáig. Csak remélhettem, hogy nem épp most fordul meg a sors kereke. A férfi akit társai Barek néven szólítottak nem látta a kezemben levő fegyvert, így az első támadásom sikeresen ért célba. Végig vágtam vastag karvédőjét és sikerült felhasítanom a karját is. Barek meglepett és fájdalmas nyögése volt az első jóleső pillanat az elmúlt percekben, de nem voltam még sem boldog, sem elégedett.
- Ezt veheted figyelmeztetésnek Barek. –utánoztam kioktató stílusát mikor pár lépés távolságban a talajra érkeztem.
- Rohadt vérszopó csitri. –ejtette le a férfi használhatatlanná vált íjpuskáját, majd megpróbálta bekötni a támadásom nyomát. Miután túl nagynak mutatkozott a seb, csak félig sikerült elfojtania a vérzést. Nem nevezett egyszer sem a nevemen. Ebből arra következtettem, hogy a doktor nem árult el. Hazudott volna ez az alak, vagy mikor meg is törték, akkor sem fedett volna fel?! Nem értettem az egészet, de nem akartam megadni az örömet ennek a szörnynek azzal, hogy kérdezősködjek. Nem állt szándékomban csak úgy szépen megölni. Azt nem érdemelte meg és engem sem elégített volna ki, így kivártam a perceket, míg megpróbálta használhatóvá tenni jobb karját. Persze sikertelen próbálkozás volt, az anatómia ismeretem tökéletes, pontos, valamint fájdalmasan gyilkos fegyverré vált számomra.
- Nincs sok értelme küzdened érte, úgy sem jutsz ki innen élve, hogy használnod kelljen. –álltam támadásra készen.
- Még jó, hogy rossz kezemet vágtál meg. –vigyorodott el és a magára szíjazott jobb karja alól előrántott egy közepes hosszúságú egykezes kardot, aminek a markolata akár az emberi csont. - Had mutassam meg a következő kis emlékemet hőn szeretett teremtődből. –fordította felém a markolatot és a látottak hatására hátrálni kezdtem, mire felröhögött. - Igen-igen ez a vérszopó jobb alkarja, vagyis csak a csont, mert a büdös hullahúst nemes egyszerűséggel leégettem róla, mikor még élt a rohadék vámpírja. -nem akartam elhinni, nem akartam bevenni a meséjét, hogy a legcsodálatosabb személy, a legerősebb vámpírharcos akivel létezésem óta találkoztam halott lenne. De az a csont kétség kívül nem egészen emberi volt már. Ahogy a szám szélét harapdáltam dühömben vérem két oldalt kiserkent és lassan araszolt lefelé, míg egyetlen csepp a földre nem hullott. Az a vércsepp volt ismételt támadásom elindítója. Rárontottam Barekra. Már nem akartam szépen küzdeni, sem tisztességesen. Csak kioltani az életét, és vérével felmosni a teret. Bal keze erősebb és gyorsabb volt. Sikerül kivédenie a támadásom. Eltaszított magától és egyből utánam vetette magát. Hatalmas suhintása alig került el. Most már értettem miért küldött el akkor a doktor. Ennyi év fejlődése után is kemény ellenfél. Akkor esélyem sem lett volna. Ám most szembe szállok és legyőzöm a hatalmas termetű szörnyeteget. Kisebb és könnyebb alkatomat, valamint emberfeletti gyorsaságomat bevetve próbáltam felül kerekedni a férfin. A két penge hangos csattanással találkozott újra és újra. Ha lett volna szabad energiám gondolkozni eltöprengtem volna, hogyan nem hallja meg senki ezt a zajt. Ám az ilyesfajta kitérések helyett zihálva kapaszkodtam meg az egyik fa vastagabb ágán.
- Ki kell találnom valami jobbat ellene, mert az erőm kevés lesz. Napokkal ezelőtt szereztem vért utoljára. –töprengtem el. A vámpír praktikák emlékek formálásához elegendőek, de mélyebben már nem tudta megtanítani nekem a doktor.
- Miért menekülsz kicsi vámpír?! Az öreg semmit sem tanított neked? Vagy csak ennyire gyenge lennél? –tudtam jól az idegeimet akarja felőrölni és biztosíthattam volna remekül csinálja, mert már a saját határaim szélére sodródtam.
 A kardot húzta maga után a földön, ezt jó jelnek vettem. Lehet, hogy csak egy ideig képes az adott karjával harcolni. A jobbat pedig elég hamar kiiktattam, így nőttek az esélyeim a saját szememben. Ahogy elhaladt a fa alatt ahol voltam hanyatt dőlve gyors, apró vágásokat ejtettem mindkét oldalán. Egy újabb fájdalmas és könnyen vérző pontot eltalálva. Majd végképp a földre érkezve a térdhajlatait is megvágtam amíg ő a fejem felett suhintott el a pengével. Azt hitte mögé lopózva támadtam, de szerencsémre tévedett. Míg ő kettéhasította a levegőt, én térdre kényszerítettem. Jobb karjáról már jó ideje csöpögött a vér, de mostanra nadrágja és felsőruházata is átitatódott.
 - Mi lett a testével? –kérdeztem fagyos hangon előtte megállva. Tekintetem izzott, fogaim hegyesen kint, érezhetően körülvett a halál. Vámpír voltam, nem pedig egy védtelen törékeny lány.
- Baszd meg ribanc! –próbált meg felállni kardján támaszkodva, de a lábai összecsuklottak súlyától.
- Mit tettetek a testével?! –üvöltöttem rá, mert elegem lett az egészből. Le akartam végre zárni mindent. - Oda tettük ahová a többi fajtád béli korcsot. Egy nagy tűzre, ahol visítanak míg teljesen el nem porladnak akár az élve pörzsölt disznók. –vigyorgott bele a szemembe. Egy erőteljes rúgással töröltem le azt az átkozott vigyort a képéről, aminek a következményében hanyatt vágódott. A térdkalácsai egy számomra kellemes reccsenéssel tették marionett bábúvá Bareket. A kardot amit szorongatott kirúgtam a kezéből, mielőtt újra megemelhette volna, aztán fölé hajoltam.
- Remélem örömmel játszadoznak majd el veled lent. De ne félj, a cimboráid követni fognak nemsoká. –téptem le róla a nyakláncot megvágva ezzel végig a nyakát. Két dörrenés rázta meg ekkor az eget, én pedig két ponton éreztem nyilalló fájdalmat.
Még több vadász, pillantottam hátra és megláttam két fegyveres ismeretlent. Nem volt erőm többet harcolni, és mielőtt még összerogyhattam volna menekülésre fordítottam a megmaradt energiámat. Erőmön felül, de végül sikerült biztonságos távolságba jutnom a vadászoktól. Hangosan felnyögve estem össze egy elhagyatott ház kertjében. A vádlimban és a vállamban egyaránt egy-egy golyó próbált kiszabadulni végre a hús fogságából, véres foltot valamint lyukat hagyva ezzel a ruhámon. Felsóhajtva kúsztam arrébb egy fa védelmező árnyékába a fűben, mikor a töltények kipottyantak a kaviccsal borított feljáróra. Nagy, mély lélegzettel próbáltam visszanyerni az uralmat saját magam felett. Ám nyugalom helyett átjárt a mély, rendíthetetlen gyász, valamint a tehetetlenség fájdalma. Végül pedig az üresség. Nem volt többé célom, nem volt kit keresnem, nem volt semmim, csak pár emlék, egy hosszú lét és egy könyv valahol a hegyekben elrejtve. A könyv ami a teremtőmé volt aki már nincs többé.
Nem volt több erőm. Képtelen lettem volna vadászni így pedig gyorsan elenyészek majd. A semmivé válás kínja talán semmi a gyász fájdalmához. Halk motoszkálást hallottam. Reméltem egy vadász az és most csak úgy kivégez egyetlen pontos, gyors lövéssel. Ám a fogakat szorongató kezem mellett két felnőttnek apró méretű meztelen láb állt meg. Egy kisfiú megrettent tekintettel bámult bele a vértől, kosztól maszatos arcomba. Percekig a döbbenet némasága ült közénk, de egyetlen felnőtt sem követte őt. Egyedül hagyták volna ezekben a sötét és veszélyes időkben?! Letérdelt mellém és láttam az aggódás fényét megcsillanni őszinte, gyermeki tekintetében. A fiú félelem nélkül érintette meg az arcom, ahonnan lágyan, mégis határozottan siklott végig az ujja ajkaim irányába. Érdeklődése központjában nem volt más, mint a két kivillanó éles vámpírfog. Máskor talán megmosolyogtató lett volna számomra ahogyan ez a kisember összehasonlítja a legfontosabb fegyverzetem a saját szájában lévő fogakkal. Most azonban, mikor elkövette eddigi élete legnagyobb hibáját és kijött a sötétbe ez cseppet sem érdekelt. Az ujján ejtett apró vágás elvette a maradék józan eszemet is. Vérének különleges illata jobban vonzott, mint valaha bármi más emberi dolog. A földre rántottam, onnan már nem volt menekvés. Nem vall ép elmére az, hogy egy vérben tocsogó vámpír szájába nyúlkáljon. Mohón, kíméletlenül szívtam a karhajlatán ejtett sebet. Vére csordultig telt friss, pezsgő életerővel. Végtére is csak egy gyerek volt, aki még alig élt fel valamennyit abból a csodából. Nem bírtam betelni az élménnyel amit okozott, pedig éreztem, hogy túl messzire megyek. A fiú már elvesztette az eszméletét mire végül sikerült leállnom. Szívverése túlságosan lelassult, légzése akadozott. A bűntudat hosszú idő után ismételten felütötte a fejét bennem. Nem akartam megölni ezt a különös gyereket, sőt újra a szemébe szerettem volna nézni. Megköszönni a bizalmat ami belőle áramlott ahogyan megérintett. Körmömet a csuklómba vájva szereztem meg egyetlen csepp véremet, amivel bekentem harapásom nyomát, hogy gyorsabban és szebben gyógyuljon. Majd megismételtem a mutatványt a fiú tátott ajkai között a nyelvére kentem. Ennyi vér elég lesz, hogy összeszedje magát, de nem alakít ki köteléket kettőnk között. Úgy éreztem egyikünkön sem segítene egy ilyesfajta kapocs. Felnyalábolva elindultam vele a ház irányába. Az elhúzható tolóajtó tárva-nyitva állt, ám az üveg tükröződésében ismételten megpillantottam egy aggódó szempárt. Nem, nem a fiúé volt. Nem is a szülőké, vagy bárki más felnőtté. A saját tekintetem telt meg aggodalommal a fiú élete iránt. Ahogy beléptem vele az ajtón egyből körüllengett minket az otthon melege. Még érezhető volt a vacsora illata. Sült hús és krumplipüré. A karomban pihenő fiúra mosolyogtam. Sok gyerek teljesen odavan ezért a párosításért, valahogy éreztem ő is ilyen típus. A falakon mindenfelé képek lógtak eltérő méretű és stílusú keretekben. Egy szőnyeggel borított lépcső vitt fel az emeletre, a gondolatom beigazolódott miszerint a hálószobák ott lesznek. A második ajtóra pár rajz között ki volt írva: „Ivan birodalma”. Ismét mosolyt csalt az arcomra a látvány. Mikor benyitottam már tudtam is miként került az udvarra. Az ablaka kitárva, egyenesen a fára nyílik a kilátás ami alá bemásztam. Az ágya gyűrött, így már az is világos volt, miért nem volt cipő a lábán és miért nézett rám annyira aggódva. Lefektettem, betakartam, de nem bírtam magára hagyni. A ház tökéletesen üres. Sehol egy felnőtt, idősebb testvér, vagy akár egy bébiszitter. Reméltem, hogy felébred és átformálhatom az emlékeit, miután megtettem azt amire vágytam, de nem így történt. Ellenben idő közben előkerültek a felnőttek is a bejárati ajtón keresztül. Halk csevegéssel megakadtak a földszinten. Nyugtalanul bár, de az ablakán át távoztam miután arra az elhatározásra jutottam, úgy sem hinne neki senki. És csak reméltem, hogy egy buta kis álomnak fogja majd hinni az egészet. Nekem viszont el kellett tűnnöm innen. Tudtam is hogyan.

3. Életem a doktorral

1970. Valahol Új-Szibériában egy kis faluban.
- Miért csináljuk ezt? Hiszen azt mondtad, hogy a városban könnyebb élelemhez jutni, és több a lehetőség. Erre meg itt vagyunk, egy apró faluban tojásért, meg csirkékért gyógyítjuk a népet. –dobtam félre az újabb hála ajándékot.
 - Ezeknek az embereknek is szükségük van az egészségükre. –húzott magához. Ha lélegzett volna, a nyakamat cirógatja a lehelete.
- Csak éhes vagyok. És valahogy a döglött csirkére nem vágyom. –sóhajtottam.
- Holnap majd bemegyünk a városba, akkor jobb lesz minden. Ígérem! –engedett el, majd pár perccel később kopogtak. Kérdőn pillantottam rá, mert még most is lenyűgözött az a mérhetetlen tudás, és bölcsesség ami áradt belőle. Néha buta kislánynak éreztem magam mellette, de ő sosem mutatta rosszallását. Jobb mentort kérhetni sem lehetne. Ez pedig csak még erősebbé vált, valahányszor valami újat tanított.
A faluban úgy tartottak számon minket, mint a csoda doktor, és a csendes, hű felesége. Hamar elfogadták az ottlétünket, kedveltek minket. Ám senki sem tudta, hogy mi is az igazság. Ha kiderült volna, vagy nekünk, vagy a falunak lett volna vége. A kimenet csak épp attól függött, hogy mennyi vért tudtunk a leggyorsabban magunkhoz venni. Nem sajnáltam őket, sőt semmi mást sem éreztem irántuk. Bár a doktor mindig azt mondta, „Tiszteld a prédád, hisz az ő halála vezet tovább téged…” már nem voltam ember. Nem volt bennem szánalom, bűntudat, együttérzés. Még az első áldozatom arca sem kísért, pedig azt gondoltam, hogy majd úgy lesz. Az első gyilkosság, mikor egy ismerős nyakát törtem  ki könnyedén. Az volt az a bizonyos pont, mikor hátat fordítottam az emberi múltnak. Legalább is így hittem.  A doktor már ajtót is nyitott. Egy városi nő állt a bejáratnál, messziről lerítt róla, hogy nem a környéken él. Ruházata elegáns és divatos, bár eléggé szakadt, több helyen hatalmas sár folt csúfítja el az anyagot. Körbe lengte a minőségi parfüm illata, ami keveredett kevéske izzadtsággal és rengeteg félelemmel. Érdeklődve néztünk rá.
- Kérem segítsenek, megtámadtak minket, de nekem sikerült megszöknöm. Az önök háza volt az egyetlen épület… - tántorodott meg.
- Jöjjön, ellátom a sérüléseit. –húzta be őt a házba, de éreztem rajta, ahogyan magamon is a vágyat. Az éhség leküzdhetetlen kínját. Egy jelre vártam, hogy megtehetem e amit minden idegszálam akart. Kioltani az idegen nő életét és vérét venni.
- Ön nagyon kedves, és még orvos is?! –nézett körbe, míg a doktor kitisztította a vágásokat a karján és a tenyerén.
- Igen. Az vagyok. Ő pedig a segítőm. –intett felém, emberi csevegést folytatva.
- Igazán szerencsés vagyok, hogy rábukkantam a házukra. –kezdett megnyugodni, mikor a doktor a már tiszta sebből kiserkenő friss vért megízlelve végignyalt a tenyerén. A testem megfeszült, vámpírfogaim is előjöttek. Minden sejtem várta a következő perceket. A nő halkan felsikoltott a meglepetéstől, de a doktor befogta a száját.
- Igazán szerencsések vagyunk, hogy idetalált. Már jó ideje nem táplálkoztunk, ön pedig tálcán kínálta fel a lehetőséget. Holnapután talán életben maradt volna, de ma nem. –mosolygott, a tűhegyes fogak kivillantak. A nő arcán végig gördült egy könnycsepp, próbálkozott könyörgő arcot vágni, de a félelme csak még csábítóbbá tette őt mindkettőnknek. A doktor felpillantott rám, ezzel jelezve, hogy átengedi az első harapás jogát. Egyből a nő mögött teremtem, félrehúzva a nyakát reszkető bőrébe mélyesztettem a fogaim. A vére ízletes. Volt benne egy különös íz ami a városiakra jellemzően eltér a vidékiektől akik a saját termékeiket fogyasztották. Átjárt az élet, míg áldozatom fakulni kezdett. Még mielőtt elveszthette volna az eszméletét leálltam. A doktor addigra már rég nem fogta sem őt, sem a száját.
- Olyan fiatalnak tűnik. –nézegettem a sápadt arcot, amin az első színként a szégyen vörössége jelent meg.
- Elpirult, mint egy még érintetlen ember. –támaszkodott meg az asztal lapján.
- Szűz vagy még? –súgtam a fülébe, ő pedig alig észrevehetően bólintott. –Nem hallhat meg így, az olyan szánalmas lenne. –néztem fel a doktorra, hogy mit gondol az ötletről.
- Már úgy is akartam mutatni neked egy másik fogást. Unalmas mindig nyakból szívni a vért. –mosolygott rám. Ez a mosoly sok jót ígért számomra. A nőt könnyedén felkapta és átemelte az ágyra. Még reszketett kicsit a harapás okozta sokktól és a félelemtől, de pár lágy érintés hatására megadta magát. Még igazán bele sem kezdett, mikor a nőből halk sóhajok törtek fel. A doktor könnyedén szabadította meg ruháitól. Kissé felém fordulva simította végig a bőrét, majd magyarázathoz kezdett.
- A vér ezen a ponton erősebben áramlik, nem kell akkora hatással szívni, mint a nyaknál. Az élmény fokozódik, és a helyzet intimitásából adódóan emlékezetesebb alkalom így megízlelni valakit. –mutatott egy pontra, ahogyan felnézett rám a tekintete már izzott. Tudtam, hogy ezzel vége. A nő már az övé. Kezdetben nagyon gyengéden bánt vele. Apró csókokkal borította be a testét. Először a melleit, onnan a köldökén át végül a szemérmesen rejtegető nőiességét halmozta el figyelmével. Halk nyöszörgéssel jelezte, hogy éberen érzékeli mesterem jelenlétét. Hallottam a gyorsuló szívdobogást. A féltékenység sugara terült szét bennem, mert egy egyszerű emberre ennyi figyelmet szentel. Felpillantott rám. Láttam rajta, hogy élvezi amit az érzelmeim elárultak neki. Vágyik rá, hogy féltékeny legyek. Hogy vele maradjak örökre, ahogyan ezt én is akartam. És ezt nem azért akartam, mert ő teremtett, hanem mert már előtte emberként is kívántam. Hogy miért engem választott, azóta sem volt hajlandó megmondani. Csak remélhettem, hogy nem pusztán a gyermekeként tekint rám, akit tanítania kell. "Pironkodás" nélkül néztem ahogyan továbbra is azt a nőt halmozta el élvezettel. A nő akinek csak a vére ízét ismertem, átszellemülve tudatta velünk, hogy az évezett több szintjét is bebarangolja a doktor irányításával. Korábban sosem hallott hangok törtek fel belőle, bőre kipirult és áradt belőle a vágy. A doktor bármennyire is érzékinek látszott érezhetően visszafogta magát, legalább is egy ideig. Az, hogy ez a nő ilyen könnyedén eljutott végéig cseppet sem volt érdekes, inkább unalmas. Doktor szerint a vámpírok közötti szexszualitás olyan ami ritka és kíméletlenül hosszantartó folyamat. Csak egyetlen nőről mesélt, bár én biztosra vettem, hogy jóval többen voltak már a létezésének ideje alatt. Egy vámpírról akivel az el éhezésig képesek voltak kényeztetni egymást, és nem kellett visszafogniuk magukat. Én nem tudom, hogy milyen vele, azt sem, hogy milyen más vámpírral. Míg eltüntettem a már oszló félben lévő ajándékokat ők folytatták. Kezdett idegesíteni a dolog. Mégis visszamentem a házba és próbáltam nem kimutatni semmiféle érzelmet. A hangulat megváltozott. Pillanatok alatt a szobában voltam mikor is a nő már nem a kéjtől, hanem a mérhetetlennek tűnő fájdalomtól nyögött fel. A padlóra vér csöpögött, majd egy hirtelen megindulással egy apró cafat a földre hullott. A nő combjának egy darabja volt. Érdeklődve figyeltem ahogyan a szívdobogás ritmustalanná halkul és a teremtőm bőrének színe élénkebbé válik. Rég nem táplálkozott ennyit miattam, de a kéj hatására a nőben az átlagnál több vér volt még a harapásom ellenére is. Ám ez a mennyiség percek alatt testet és gazdát cserélt, míg a nő már nekünk vámpíroknak is alig halhatóan élt. A doktor vértől maszatosan állt fel. Még nagyobbnak és különlegesebbnek tűnt, mint korábban. Nem tudok róla semmit szinte, nem ismerem a nevét, múltját, tettei okát, de tisztelem és ha a vámpírok szeretnek akkor szeretem is.
 - Tudom, hogy figyeltél. Jó diák vagy. – mosolygott rám, és közelebb lépett, hogy teljesen a friss vér illatának mámorába kerüljek.
- Kérlek… - néztem rá könyörgő tekintettel, ő csak bólintott és tűrte, hogy megtisztogassam az arcát. A szerzett vér ott dübörgött az ereiben küzdve a szervezetével és éreztem minden centiméterében ahol érinthettem, csókolhattam, és nyalogathattam. Mikor a nyakához értem halkan felmordult. Szerettem a veszély szélén táncolni, így egy apró szúrással megkarcoltam a bőrét. Tudtam, hogy ilyenkor sok minden történhet, de sosem gondoltam volna, hogy a következő a listán lehet. Villámgyors sebességgel csapódtunk ki a ház ajtaján a földre zuhanva. Természetesen ő volt felül, én pedig végigszántottam pár métert a kemény talajból. Elengedte az összes eddig visszatartott erejét, kissé állatiasabbnak hatott a hegyes fogaival miközben a körmeit a bőrömbe vájta. Alázatra akart nevelni, így nem érdekelte, hogy a csontjaim megrepedtek és horzsolások milliója borította a testemet. A földre szegezett és a tudtomra adta, hogy bármikor végezhetne velem, ha akarna. Mikor nem küzdöttem ellene abbahagyta a sziszegés és morgásra emlékeztető hangot. Emberibb lett.
- Ne játssz velem Elina, mert csúnyán megjárhatod! – kisimított egy tincset az arcomból.
- Mondja az aki végig nézeti velem ahogy magáévá tesz egy másik nőt, közben engem gyerekként kezel. Olykor elhiteti, hogy nő vagyok, aztán ismét csak egy kis kölyök vámpír. –nyögtem fel, mert a szorítása cseppet sem enyhült.
- Mihez kezdjek veled?!
- Mondjuk beavathatnál, hogy mégis milyen kapcsolatban vagyunk. Hogy csak Apámként, vagy a Szeretőmként gondolhassak rád.
- Apádként semmiképp, mert inkább valami ük- ük-ük ősöd lehetnék. Szeretőmként pedig előbb meg kellene, hogy szerezzelek, de cseppet sem adsz lehetőséget rá. –sóhajtott.
- Ezt nem hiszem el. –nevettem el magam.
- Mit?! –nézett értetlenül.
- Össze meg vissza töröm magam, hogy nőnek nézz, és végre legyen köztünk valami, erre azzal jössz, hogy nem kapsz lehetőséget?
 - Pontosan. Közeledtem te pedig meghátráltál. Újra és újra megpróbáltam, de csak a katonákkal voltál elfoglalva. Vámpírrá tettelek, hogy végre csak az enyém lehess, erre teremtőm, meg mesteremként nevezel.
- Mégis minek nevezzelek, hisz a nevedet sem árultad el! Hihetetlen egy fickó vagy. –próbáltam kimászni alóla, de nem engedett.
- Szerinted hagylak futni egy ilyen vallomás után?! –csókolt meg lágyan, majd mindketten felsértettük a másik ajkát a hegyes fogainkkal.
 - Össze vagyok törve, féltékeny és izgatott vagyok. Ráadásul kiszakítottuk az ajtót, és a ruhám is tönkrement. Szerinted ez a legjobb helyzet, itt a földön?
- A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, az ajtó ráér, a ruhád szakadni is fog még tovább. Az izgatottságod végérvényesen felhergelt. –gyors mozdulattal szabadított meg a zipzártól, miközben én éreztem, hogy igazat mond és végre tudtomra adta, hogy kellek neki. A csókjai bár nem voltak olyan forróak, mint képzeltem, de felmelegítettek és elindítottak egy olyan útra amire a varázslatos szó kevés. Többször volt már szerencsém látni és érinteni a testét, de ez most egészen más volt. Mindketten birtokolni akartuk a másikat, minden egyes apró részét felfedezni, és el is követtünk ennek érdekében mindent. A szeretkezésünk számunkra egy lassú és kiélvezett történés volt, míg a világ számára valami szemmel alig érzékelhető vad már-már állatias, földön túli jelenet. Be kell vallanom több alkalommal és átléptem azt a határt amit egy egyszerű ember nem lett volna képes túlélni. Én pedig élveztem. A doktor végre ismét nem fogta vissza magát. Ahogy közeledett a hajnal és a saját vérünkkel küzdő vér tombolása csillapodott, úgy változtunk mi is. A földről először egy fa törzséhez, majd a ház falához nyomva folytattuk a végeláthatatlan össze gabalyodásunkat, míg végül a doktor el nem engedett. Összeroskadva próbáltam ismét tudomást venni a világról amelyben léteznünk kell, és ez fájdalmasan nehezedett rá minden izmomra.  Ő sem érezte ezt másként, de élvezte a teljes szabadságot, én pedig elvesztem ebben a halálosan hívogató tekintetben. A boszorkányüldözések óta sokféleképpen festették le az ördögi lényeket, de szerintem tévedtek. Mert nem a szépség, vagy ép visszataszítóság az ami annyira mássá teszi a nem emberi lényeket, hanem az a leírhatatlan tekintet. Amibe, ha egyszer belenézel örökké rabul ejt az ürességével és a gyilkos fényével. És erre a doktor volt a legjobb példa. Még vámpírként is éreztem a hatását, és bármit megtettem volna, csakhogy újra rám emelje vad tekintetét. Nem szóltunk egymáshoz, talán nem is tudtunk volna mit mondani, de azt mindketten éreztük, hogy egy olyan kötelék lett köztünk ami túlmegy a teremtő és védence kapcsolaton. Erősebb bármilyen társas formánál.
 - Ezek után is bemegyünk a városba? –kérdeztem végül megtörve a reggeli békét.
- Természetesen. Elvégre kell vennünk egy új ruhát. – emelte fel a ruhám ujjának maradványait.
- A kedvenc ruhám volt. - ropogtattam meg még érzékeny csontjaimat.
- Lesz másik kedvenced, de csak akkor tudunk indulni, ha eltüntettük a nő testét. –vette elő a dohánytartóját és rágyújtott egy szál cigarettára.
- Szóval halott. – pillantottam az épület valaha volt ajtaja felé.
- Már ki is hűlt. Elvisszük az erdőbe és elássuk. –állt fel.
- Úgy érted, eltünteted én pedig összetakarítok utánatok?! – próbálkoztam, de a némasága tudatta velem, hogy mi is lesz.
- Meg kell tanulnod eltüntetni a testeket is, mert nem mindig lehetek ott, mikor nem éli túl az áldozatod. –hozta ki vállán a holttestet és a fák felé indult. Egy ásót meg egy kapát felvéve követtem a dohányzó mesteremet. A temetés hamar megvolt, bár a föld fagyos ilyenkor már, de a vámpírok ereje mellett semmiség. Mielőtt még igazából elindultunk volna a városba a doktorral meglátogattunk egy szülés közelében lévő nőt, hogy minden rendben van e. A család persze nem vette jó néven, hogy ilyen távolságba kerüljön az orvos amikor a baba bármelyik pillanatban megszülethet. A doktor megnyugtatta őket, hogy gyorsan megjárjuk az utat, és nem lesz addig semmi baj. Egy öreg házaspár pont a városba tartott és örömmel vették, hogy a doktort társuknak nevezhetik erre a rövid útra.

Az elég aprócska elszigetelt településhez képest, a nagyváros teljesen más képet festett. Itt még automobilokat is látni, nem is olyan ritkán, míg vidéken lovas kocsival meg persze gyalogosan közlekedtek az emberek. Az utcák zsúfoltak, mindig vannak ráérő, vagy rohanó emberek a világ több pontjáról. Mikor véget ért a nagy háború ország határok tűntek el és rajzolódtak át. Európa térképe egységes olvasztó tégellyé vált amit a központi hatalmak irányítottak. Annyit megtudtam már, hogy a vámpír társadalmat ez sikeresen ketté osztotta. És persze, hogy a legmagasabb székek közül sokban ott ülnek.
A doktor kérésére felpróbáltam a legújabb divat szerinti ruhákat és kalapokat. Bár én erősködtem, hogy oda ahol élünk semmi szükség az ilyesfajta holmikra, ő ragaszkodott hozzá. Élveztem az elismerő tekintetét. Míg én öltözködtem ő a kirakaton át figyelte a leendő táplálékforrásunkat. Természetesen ismételten egy városi kisasszony volt a kiválasztott. Ráadásul arról a lányról sütött az érintetlenség és a fiatal báj. Tökéletes célpontnak éreztem, így megkezdődött a vadászatunk. A becserkészett áldozat mit sem tudott prédaságáról, de könnyedén a mi győzelmünkre billentette a sors mérlegét, mikor elvált társaitól és egy kevésbé forgalmas utcát választott.
 - Elina, itt az ideje, hogy bizonyítsd mennyi mindent tudsz már. –csókolt meg szenvedélyesen.
- Nem okozok csalódást neked. –néztem fel mesteremre.
- Szerezz nekünk táplálékot, és olyan jutalomban lesz részed amiről álmodni sem mersz. –simított végig oldalamon amitől már nem csak a tekintetem, de a vérem is izzani kezdett. Nyugalmat erőltetve magamra elveszett vidéki fruska szerepében szólítottam meg az áldozatot. Ő sajnálatos módon segíteni akart, így sikerült elkapnom és könnyedén a doktorhoz vinnem a meglepett lányt.
- Teremtőm, mesterem. Elhoztam őt neked, hogy bizonyítsam jó tanuló vagyok. Kérlek vedd vérét elsőként és ítélj cselekedetemről. –hajoltam meg előtte.
- Igazán ügyes, gyors és csendes voltál Elina. A legjobb tanonc akit teremtő akarhat. –simította végig a lány arcát. - Nem kell félned, nem fogsz emlékezni semmire. Elváltál a barátaidtól és kicsit eltévedtél, ennyi az egész. - mosolygott rá, a lány már bűvereje hatása alatt volt. Halk, felmorduló hangon harapta meg őt, és ízlelte meg a vérét. Alig érezhetően, de mégis vágykeltően röppent szét a friss, üde vér illat. De mielőtt még a vágy teljesen eluralkodott volna rajtam megéreztem egy régen megtanult szagot.
- Nem…- kaptuk fel mindketten az illat irányába a fejünket. A gyilkos veszély közel járt, és a tökéletesnek gondolt vadászó rendszerünk egyből menekülővé változva robbantott ki minket a sikátorból. A járdát alig érintve száguldottunk át az utcákon, ám a tapasztalt vadászok mégis megleptek. Fenn akadtam az egyik hálós csapdájukban, a doktor pedig visszajött, hogy kiszabadítson.
- Menekülj! –sikoltottam neki, de ő megrázta a fejét és felhasította az ezüstözött acéldrótot ami már a húsomba vágott.
 - Nem. –mosolygott rám, de ekkor becsapódtak az ő hátába is a közelben kilőtt töltények. Felbömbölt és az utolsó drótot és eltépte, majd megfordulva a felénk rohanó csapatra vetette magát. Óriásként terítette le az ellenséget. Az emberi izzadtság, vér, félelem és a halál szaga terjengett az üres utcában, majd újabb fegyverropogás és újabb becsapódó töltények zaja visszhangzott. A doktor megrogyott, de állta a támadást. Visszaverte a vadászok több csapatát is egymaga. Halottak szegélyezték a vöröslő köveket széttépett emberi tetemek borították az általában forgalmas utcát.
- Elina, mennünk kell, ezek csak az első csapatok voltak, jönnek még és azok erősebbek lesznek. –támaszkodott rám a doktor, ahogy lassan haladtunk apró koppanással távoztak testéből a töltények.
- Merre jutunk ki a leghamarabb? –kérdeztem.
- Kelet. –szedte össze magát a doktor, rohantunk ki a város veszélyes falai közül. Már tudom, hogy miért szeretnek a vámpírok inkább meghúzódni, mint tündökölni a nagyvárosban. A rengeteg ember között nehezebb felfedezni a vadászokat. Ezt a következő pillanatok örökre megtanították nekem.
 - Már majdnem kint vagyunk! –örültem meg, de sajnos túl korán. A vadászok beértek minket egy speciális felfegyverzett automobillal és fékezés nélkül a ház falához préseltek mindkettőnket.
 - Feltartom őket, te pedig eljutsz a hegyre. Ott várj rám. Ásd ki a naplót, hogy eltűnhessünk. –lökött ki a roncsok közül, majd a kocsiból korábban kiugró vadászokra figyelt.
- Ne tedd ezt, el tudunk szökni mindketten! Vagy harcolok én is! - léptem mellé, de ő eltaszított.
- Feloldozlak a gyermeki kötelezettségeid alól! –szakította meg a kettőnk közti köteléket.
- De… - néztem rá, egyszerre meglepetten és zavartan.
- Tünés! –intett a hegyek felé.
- Nem…
- TAKARODJ! –üvöltött rám, majd eltűnt mellőlem és párharcba kezdett az idősebb és tapasztaltabb vadászokkal. Úgy éreztem, mintha leforráztak volna, de utolsó kötelezettségemként még meg kell tennem a teremtőm utolsó parancsát. Testem önként cselekedett, lábaim mindent beleadtak, hogy el tudjak tűnni. Ahogy távolodtam tőle, úgy halványodott az érzékelésem, és a kötelékünk amit ő elszakított, pedig azt mondta sosem tenné meg.
Három nap telt el. Sem a doktor, sem pedig a vadászok nem értek el hozzám. A kötelékünk utolsó szikrája nagyjából egy napja tűnt el végleg. A naplót sem tudtam visszaszerezni, mert a háznál is vártak a tapasztalt gyilkosok. Nem tudtam mit is kellene tennem, tovább állni és elfelejteni azt a szörnyűséget?! Vagy megkockáztatni, hogy visszatérjek a városba és megölessem magam?!
- De ha még él a doktor, talán meg tudnám találni, és menteni. –a remény egy apró szikrája végleg eldöntötte a kérdést. Visszatértem és próbáltam bármi információt szerezni. Nem volt nehéz, az újságok véres gyilkosságokról cikkeztek, de sem nevek, sem túlélőkről nem írtak.
 - Tehát nyilvánosságra jutott a harc. –töprengtem el a sokadik újság elolvasása után. Az időmet nem sajnálva, átkutattam a várost, de semmi nyomát nem találtam a doktornak, sem életének sem halálának, és talán ez volt a legrosszabb. Nem volt kit megmenteni, de meggyászolni sem. Minden eltűnt, mintha sohasem lett volna, de létezett. Én voltam rá a bizonyíték.

2. Vámpírságom alapjai

Mesterem atyai jósággal nézte egy ideig a különböző kísérleteimet. Ami csak eszembe jutott ki is próbáltam egyből.
- Sokkalta szívósabb vagyok a legjobb katonáinknál is. –mondtam önelégülten, mire a doktor elmosolyodott és bólintott. Kabátja belső zsebéből egy apró gondosan becsomagolt bőrkötésű könyvecskét vett elő. Nem foglalkoztam vele, egyre vágytam csak. Kijutni a négy fal közül végre és kint is megtapasztalni mindent amit csak lehet. Gyorsan és teljes mértékben átélni a lehetetlent is. Érezni a környezetet, becserkészni, lecsapni és ölni. Vérre vágytam, oh, de még mennyire. Feltűnt, hogy percek óta elmerülve csak a kis könyvre figyel. Egy pillanatig érdekelt, hogy mégis mit írhat ekkora odaadással, de gyorsan visszatértem a saját vágyaim kiéléséhez. Gondolataim újra a szabadulás körül forogtak. Felmértem a terepet. Gyors vagyok, de ő még gyorsabb, ráadásul az asztal közelebb van az ablakhoz ajtóhoz, így könnyedén elkap mielőtt akárcsak egy ujjal is érinthetném a kilincset. A szekrényre pillantottam és elképzeltem amint ráborítom, hogy feltartóztassam egy pillanatra, de ez sem épp elegendő arra, hogy pár lépésnél messzebbre juthassak.
- Nem! –szólalt meg mély és hűvös nyugalommal, bár fel sem nézett a lapról tudtam, hogy arra céloz meg ne merészeljem próbálni.
- De hát miért?! –kiáltottam fel vékony, szinte nyüszítő hangon.
 - Türelem, különben hamar véged. –a toll csak egy gyors gondolat erejéig állt meg, majd ismételten karcolni kezdte a papírt.
- Idegesít! És különben is. Miért rejtőzködünk itt napok óta? –ültem vissza a poros, összeroskadt heverőre.
- Elina, mond hova sietsz ennyire?! –nézett ki az ablakon át a komor sötétségbe. Tudtam, jól látja a környéket hiába van éjszaka.
- Éhes vagyok. Ráadásul unatkozom. Mi értelme egyáltalán a végtelenségnek, ha nem élvezhető ki minden pillanata? Ezt pedig nem lehet megtenni egy poros kis lyukban. –olyan voltam, mint egy elkényeztetett kislány.
- Még egy hete sem hoztalak át. Ugyan mit tudsz te a világról, a mi világunkról?! –tette le a tollat és fordult felém. Arca érzelmektől teljesen mentes, olyan sima volt, akár egy jégcsap. Lehelete akár páraként ki is csapódhatott volna a levegőben, mégis sejtettem,hogy kibillentettem a nyugalmából.
- Élni szeretnék és tapasztalni végre! –mondtam átszellemülve kissé.
- „Élni”… - nevette el magát. Hangja mélységes gúnytól ismeretlenül visszhangzott az aprócska szobában. Korábban sosem hallottam ilyennek, valamiért szégyenkezésre késztetett.
- Miért mentettél meg, ha ezt teszed velem?! –pattantam fel a helyemről és dühösen léptem felé, ám meg is torpantam hamar. Nevetése csitult, végül elhallgatott és csak nézett némán. - Nem kellesz! Elmegyek. Semmi szükségem egy önelégült alak gúnyolódására. –indultam az ajtó felé, de újfent éreztem az erős húzó erőt ami visszatartott.
 - Figyelmeztettelek. –mondta távolságtartóan.
Arra számítottam megtámad, de ehelyett a feszítő érzés engedett. Éreztem a hátamon tekintetét, de kíváncsi és várakozó volt, mint sem dühtől perzselő, így hezitálás nélkül szélesre tártam az ajtót. Ez hiba volt. Az éjszaka legapróbb zajai is dübörögve érkeztek el hozzám. Egy egér szívverését is meghallottam, de olyan erőteljesen, hogy úgy éreztem azonnal szétrobbanok. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd a földre rogytam. Bár egy lépést sem tettem az ajtóból, minden ott volt körülöttem. Elhomályosodó tekintettel kiszúrtam egy zsákmányát vesztett menekülő rókát a távoli bozótosban. A szél susogását, ahogy növények levelei megmoccantak akár ólom súlyok nehézkes karcos morajlással. Óráknak tűnt szenvedésem kiélesedett érzékeimnek köszönhetően mégis tudtam, hogy alig fél perc telt el mióta magamra szabadítottam ezt a földre emelkedő poklot. Próbáltam menekülni, megvédeni magamat ám a testem meg sem moccant. Tekintetem a környéket pásztázta vadul keresve valami zsákmányt. Úgy éreztem még pár pillanat ebben a környezetben és a végtelenségemnek még az előtt lesz vége, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. Ekkor egy könnyed mozdulattal felemelt és visszazárt a négy fal védelmező nyugalmába. Az az erő egy csapásra visszakattant a helyére. A heverőre fektetett. Magatehetetlenül lapultam a rozoga fekhelyen. A fájdalom még élesen cikázott az egész testemben elvéve minden érzékemet. Nem tudom meddig hevertem ott míg végül a vérem, izmaim, és érzékeim lenyugodtak én pedig megpihenhettem. Az ajtón túli világ egy ideje ismét csendes volt. A doktor visszaült az asztalhoz és folytatta az írást, mint ha semmi sem történt volna.
- Bocsánat. –szólaltam meg végül nagy nehezen. A torkom kapart az átéltektől és a csillapíthatatlan vérszomjtól. Olyan fáradt voltam, mint emberként még sosem. Ő megfordult és rám mosolygott. Ismét olyannak tűnt, mint annyi hónapon át a táborban. Közvetlen, kedves és emberi.
- Hasonlítunk. –mondta, majd lassú mozdulattal hozzám lépett, felültetett és mögém telepedett, hogy neki dőlhessek szikla szilárd mellkasának.
 - Te is megtetted ezt? –kérdeztem kissé ledöbbenve, bár a hangom még mindig rekedt és halk volt a nagy csendességben. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy ez a lény aki áthozott egy másik létformába valaha szintén fiatal kölyöknek számított.
- Igen. És még rengeteg más hibát is. Ám úgy gondolom meg kellett tennem, ahogyan most neked is. Ezért is engedtelek. –a hangja lágy volt. Nosztalgikus, mint sem kioktató.
- Elképesztő. –mondtam csodálattal, mire harsány mély nevetés tört fel mellkasa mélyéből. Éreztem a kiindulását és végig az útját, mire kiszabadult és hallhatóvá nem vált, pedig alig moccant meg valamit is az engem támasztó test.
- Várjunk-várjunk. –tértem észhez mikor értelmeztem a mondandója másik részét. –Hogy érted azt, hogy ezért is engedtél? –fordultam hátra ám a látvány ami fogadott elfelejtette velem a kérdésemet abban a pillanatban, mikor az első csepp vére kiserkent. Tudta mire is vágytam annyira. Karjaival átfonva szorosan magához húzta a testemet. Jobb karja hasamon, a bal pedig a mellkasomon siklott végig. Remegő ajkaim tökéletesen illettek a sebre ahogy szenvedélyesen, kiéhezve rávetettem magam. A köztünk levő legapróbb távolságot átjárta nemes vérének édes, fémes illata. Egy apró, de érezhetően figyelmeztető morgás hagyta el mellkasa legmélyét, amit én még a ruháinkon keresztül is éreztem, de nem nagyon hatott. A vágyam és a vérszomjam fokozódott ahogyan azaz első csepp szétterjedt a nyelvemen. Bármennyire is egyre többre és többre vágytam, a már ködös tudatom parancsára megpróbáltam kiélvezni a legapróbb részletét is. Így hosszú percekig részesülhettem figyelmében. Kusza érzelmek valamint emlékképek áramoltak belém, ő pedig élvezte, hogy megoszthatja velem mindenét. Egyetlen halk sóhaj után ölelő karjainak szorítása engedett. Én még nem akartam elszakadni, nem akartam elszakadni illatos nyakától, pedig tudtam, hogy a felvigyázás miatt nem vadászott napok óta. Végül eltolt magától, de nem kelt fel mögülem. A falnak dőlve várta, hogy tűhegyes sebek beforrjanak. Én új felismerést tettem magamban. Élesebben láttam, ha ez még lehetséges lehet és hallottam, valamint éreztem őt magamban. Furcsa volt, de érdekes is egyben. Rengeteg kérdéssel felfegyverkezve fordultam felé, de ő mintha csak tudta volna mit is akarok nemet intett.
- Elina, ki kell menjek vadászni. – mondta, az olajlámpás gyér fényénél is kivehető volt, hogy túlságosan is elragadtattam magam.
- Oh. Sajnálom! – néztem rá kétségbeesetten, mire felállt és megpaskolta a fejem.
- Ha meg akartalak volna állítani, egyszerűen megteszem. –államnál fogva emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Segíthetnék akár... –próbálkoztam újra a kijutással, de tudtam mit fog mondani. Már előre hallottam a fejemben.
- Nem mehetsz még ki. Egyenlőre fogadj/fogadjak szót és maradjak itt, biztonságban. – fejeztem be vele egyszerre a mondókáját. Egy pillanatra meglepettséget véltem átfutni az arcán, végül elmosolyodott.
- Ha tudtad mit fogok mondani, akkor miért próbálkozol? –döntötte oldalra kissé a fejét és úgy várta válaszom.
- Próbálkozni mindig szabad! –mondtam egy széles mosollyal, mire ő csak a fejét csóválta.
- Tényleg ne lépj ki, mert egyenlőre nincsenek lecsillapodva az érzékeid. –ment az asztalhoz és letekerte a lámpás fényét. Fészkolódni kezdtem a heverőn és mire újra felpillantottam a doktor már nem volt sehol.
Pár percig csak bámultam a pókháló lepte sötét sarkot a fejem felett. Újra meg újra lejátszottam magamban azokat a képeket és érzelmi impulzusokat amiket érzékeltem a doktor vérében. Nem tudtam sem megfejteni, sem elfeledni. A végén már kínkeservesen küzdöttem magammal, hogy másra tudjak gondolni, de csak nem sikerült. Ahogy oldalra pillantottam a homályban kirajzolódott egy apró fekete folt az asztalon. Azonnal felpattantam, mert rájöttem mi is lehet az. A doktor itt hagyta az apró könyvet amibe oly odaadással írt korábban. A kíváncsiság és a félelem együttes tűzzel lobbant fel bennem ahogy közelebb osontam az asztalhoz. Érdekelt, vajon mégis mi állhat a fekete bőr borító takarásában lévő lapokon, ám aggódtam is, hogy hozzá nyúlhatok e egyáltalán a személyes holmijához. Óvatos és lassú léptekkel közeledtem, majd a székre ülve apránként csúsztam a könyvecske irányába. Hosszasan néztem és közben próbáltam átlátni az éjfekete kötésen, de persze nem sikerült. A vámpírság nem eredményezett mindent látó szemet. Így egy nagy sóhajtással végül kézbe vettem az apró ám súlyos olvasmányt. Ha még ember lett volna, biztosan nagy kézremegéssel nyitottam volna fel a borítót, ám most kezem rezzenéstelenül haladt a hajszálvékony lapokat érintve. Ismeretlen írás volt több tíz oldalon, a meglepődéstől csak úgy pörögtek a lapok. Csupa vonalkázott sor, de bármennyire is idegen és furcsa volt számomra, biztosra vettem, hogy írás. Ami viszont meglepett, hogy mennyire érdekelt, vajon miről szólhat és hogyan kell kiejteni egy-egy ilyen vonalkát. Reménykedve és eláradó örömmel vettem észre a már általam is olvasható oldalak feltűnését. Az írás teljesen más volt és itt nem csak arra értve, hogy már nem az a firka, hanem észrevehetően mintha más írta volna ettől a ponttól kezdve. Pár oldallal később beleolvastam a szövegbe.
 „Azaz éjszaka még most is kísért. Nem tudom feledni esze vesztett nevetését amint leöli asszonyomat, és utódaimat. Ígéretet tett, de megszegte azt. Ahogy néztem az esőáztatta kihűlt testüket, már nem éreztem semmit. Gyönyörű asszonyom eltorzult arcába bámultam. Nem sajnáltam, nem sirattam. Csak arra vágytam, hogy újra élvezhessem úrnőm figyelmét. Ott helyben a magamévá akartam tenni. Lenyalni róla a gyermeki vért. Az én véremet. Próbáltam a kedvében járni, de ő eltörte a vállamat. Ezzel csak olajat öntött vágyaim tüzére. Azt üvöltötte, éreznem kellene valamit halottaim iránt. Fejemet egyetlen roppanással fordította magáról a testekre. Azt kérdezi miért nem akarom megbosszulni asszonyomat! De mégis hogyan bosszulhattam volna meg, ha teremtőm, úrnőm végezte ki őket?! A tomboló vágy és a vérszag elvette az eszemet. Rátámadtam, de nem gyilkos ösztön vagy bosszú vezérelt. Sikerült meglepnem a tettemmel, felhasítottam a ruháját, mire hosszú karmai pengeként fúródtak belém kiontva belső szerveim egy részét. Még ez sem állított meg, hogy magamévá ne tegyem. Hamar felébredt a hajlandósága, így a régi otthonom és családom maradványai között ösztöneinknek engedve szeretkeztünk. Vérét vettem, vérével pedig visszaszereztem a sajátom egy részét is…”
Döbbenten néztem fel a lapról.
- Bárki is írhatta ezt vámpír volt, és ráadásul igazi érzéketlen szörnyeteg. –állapítottam meg. Tovább lapozva nem is tudom miért, de újra beleolvastam a szövegbe.
„Megütköztünk velük. Leterítetünk több tucatnyi vadászt, de még így sem érte veszteség a törzsüket. Honnan lettek ennyien?! Mi démonok, ők ördögök. Honnan jönnek? Ki a mesterük? Ki adta tudtukra mivel ölhetik a csapatunkat? Testvéreim halottak. Elkéstem, úrnőm most ifjoncokat tanít. Én lettem az első a sorban, igaz bátyámat én magam öltem meg, de ezt már úgysem mondhatja el…”
- De most komolyan, mi az ördög ez?! –kérdeztem és bár egy apró fuvallat figyelmeztetni próbált, elkésett. Csak egy mély morgás, ennyi volt a mondandója, miután beszakította velem a falat ahogy nekivágott. A doktor láthatólag szerzett táplálékot, és nem örült a látottaknak.
- Mit képzelsz Elina?! –tört fel belőle a jogos kérdés. Válaszként csak hörögni tudtam szorítása miatt. Végül, enyhült és elengedett. Bár nem fuldokoltam mégis a nem túl régi ösztönös emberi viselkedésként köhögni és hörögni kezdtem. Míg várt egyre inkább lenyugodott, főleg miután eltette a könyvet.
- Nem hittem, hogy ekkora dolog lehet. Hiszen itt hagytad szabadon! –váltam durcássá. Nem szólt egy szót sem, csupán méregetett percekig. Tudtam hol a helyem, éreztem bár nem értettem mit is követtem el, ami ekkora bűn.
- Mit láttál benne? –kérdezte végül rám sem nézve ami rettentően bosszantott.
- Egy vámpír történetét azt hiszem. –mondtam tétován. –Valami cselszövéses és emberek lemészárolásáról szóló sorokat. –tettem hozzá pontatlanul, pedig a fejemben tisztán ott kavarogtak a látott történetek. Igen, látott. Olyan volt olvasni, mintha gépelt képek lettek volna amik lassacskán filmé alakulnak.
- Hogy nézett ki? –emelte rám félelmet keltő tekintetét. Meglepett, hogy tudta, láttam magam előtt az eseményeket.
- Kicsoda? –kérdeztem kissé értetlenül, majd hozzátettem. –A nő, vagy a férfi?
- Azt hiszem tudom kikről olvastál. –komorodott el egy pillanatra. Ahogy a falat néztem ahol a nyomom magmaradt elgondolkoztam, hogy vajon mikor leszek én is hasonló szintű vámpír.
- Semmit sem tudok rólad! És az új fajtámról pedig csak azt a két rövid tettet ismertem meg. –poroltam le magamról a törmelék maradványt.
- Nincs itt az ideje. –komorsága még mindig betöltötte egész lényét. Most öregnek és elgyötörtnek hatott ahogy ott ült az asztalnál.
- Mindig csak az a rohadt idő… - kezdtem el ismételten a korábbi zsörtölődést.
 - Megölhettelek volna az imént, hát még ezt sem fogtad fel?! – szempillantás alatt átszelte a kis szobát, a heverőre nyomott és fölém hajolva szinte átégette tekintete a bőrömet ahogy végignézett rajtam.
- De nem tetted meg. –mosolyodtam el ahogy láttam, hogy az alsó ajka megremegett egyetlen másodpercre. Korábban is kívántam, de mióta átváltoztatott minden pillanatban azt várom, hogy végre átlépjük azt a bizonyos vonalat.
- Pedig, közel voltam hozzá. A véred igazán forró még mindig. –suttogta gyengéden. A fantáziám beindult, és csak azt láttam ahogyan leszaggatjuk végre egymásról a ruhákat. De nem érintett meg, csak figyelte ahogy lassacskán már-már látható módon izzani kezd a bőröm a vágytól. Végül otthagyott, és a földre ült a heverő elé. Legszívesebben széttéptem volna valamit, annyira dühös lettem. Miért változtatott át, ha nem kellek neki?! Csak sajnált, vagy talán kellett valaki aki majd kitölti unalmas óráit?! Mi vagyok én neki?! Záporoztak a kérdések a fejemben, de egyre sem sikerült magyarázatot találnom.
- Meddig leszünk még itt? –kérdeztem elkeseredett hangon, ám most nem a kijutás miatt bánkódtam, hanem mert így összezárva vele fájdalmas kínt ígér.
- Még kell pár nap, és pár alkalommal kapnod kell a véremből, de aztán kijutsz végre a nagyvilágba. –hallatszott a hangján, hogy mosolyog. A rosszkedvem nem tűnt el, de kissé javult.
- Addig csak kihúzom. –fordultam a fal felé háttal neki és próbáltam aludni. Lassan sikerült is álomba merülnöm. Az írás monoton sercegő hangja segített.

Halálos unalomban és egyedül teltek a napjaim, mert a doktor állandóan kint járt. Kezdett azaz érzésem támadni, hogy megbánta tettét. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, és állandóan fel-feltört a kétségbeesésem. Mi lesz velem egyedül, tudatlanul az új világba. Hirtelen az annyira várt szabadság nem tűnt olyan jó ötletnek, mint korábban. A doktor, mint korábban is vadászat után tért vissza, de, hogy kit, hol és hogyan sikerült elkapnia nem tudtam. Érezhetően sugárzott a friss vér az ereiben. Testhőmérséklete melegebb volt a halandókénál, ebből tudtam meg, hogy kivételesen jó lakmározáson van túl. A heverőn kuporogtam,jó ideje érkezése előtt is, így most lassan közeledett felém. Homlokon csókolt és rám mosolygott. Az illata, színe csodás volt. Élveztem a teste melegét, hozzá akartam bújni. Ölelni, csókolni. De ő mintha semmiről nem tudna, vagy épp nem érdekelné megtette szokásos köreit az aprócska lakban. Végül, mint jó apa a gyermekét ismét megtalált.
- Azt hiszem egyre közelebb az idő. –mondta vidáman, mire én felpattantam és elszaladtam mellette egészen a sarokig. Döbbenten nézett rám, az értetlenség ki ült az arcára.
- Mond ki végre, hogy tűnjek el! –kiabáltam kétségbeesésemben.
- Elina, miről beszélsz?!
- Csak nyűg vagyok a nyakadon. Gondolom amint nem kell idebent maradnom elválnak útjaink. –fújtattam és a pánik kezdett eluralkodni rajtam.
- Nyugodj meg! –mondta békésen. Kék szemében gyengédség csillogott.
- Semmit sem tudok! Egyedül el fogok pusztulni! Nélküled végem lesz, de nem akarok bajt és gondot okozni neked. –mondtam még mindig hangosabban a normális hangerőnél.
- Túl sokáig hagytalak magadra. –suttogta a fülembe a hátam mögött álva. A lehelete simogatta a bőrömet ami egy kellemes bizsergést indított el az egész testemben.
- Nem a te… –nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajka a nyakamon volt és hegyes fogai karcolták a bőrömet.
- Egyedül egész nap. Kétségek között az ismeretlenben. –mondta, majd felhasította a bőröm és elkezdte szívni a véremet. Megremegtem ettől az érzéstől, éreztem ahogy a környezet egyre hűvösebb lett körülöttem. Csak az ő lángoló, hatalmas termete fűtötte az eltörpülő törékennyé váló világom. Karjait körém fonta, a következő pillanatban a levegőbe kapott és a heverőhöz suhanva lágyan lerakott. Ahogy rám nehezedett megreccsent kissé a rozoga fekhely. Ajkai még mindig a vérző sebemen voltak, kezdtem elveszteni az új énem képességeit. Egy mély morgás tört fel belőle és miután megnyalta harapása nyomát, elszakadt a testemtől. Kivillanó szemfogain csillogott a vérem. Még most is kívánatosnak találtam ami mosolyra fakasztott. Haldokoltam vámpír létemre, és még most is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos is ez a lény itt rajtam.
- Elina, itt az idő. –simította ki az arcomba lógó hajtincsemet. Azt hittem meg fogok halni, ehelyett ő felhasította nyakán az eret és teljesen rám nehezedett. Az illatától elbódulva vámpír reflexeim még utoljára megküzdöttel a létezésem szikrájáért. Egyre szenvedélyesebben szívtam a sebet amit önmagának okozott. Fokozottan éreztem az erőt és a tüzet ami belém költözött. Valamint az új élet szikrázó dübörgését ami csak úgy áradt a testéből. Nem hallottam tisztán, de mintha egy ismeretlen nyelven motyogott volna valamit, majd hozzá tette:
- Vér a véremből. Hozzád kötődve míg csak lehet. -megpróbáltam elraktározni a hallottakat egy későbbi időre, ha még élni fogok, de most nem tudtam mással törődni, csak az őrjítő ízre és illatra ami lassacskán feltöltötte minden pólusom. Mikor már cseppet sem éreztem tehernek azt, hogy rám nehezedett megpróbált feltámaszkodni, de én a hátába kapaszkodva húztam magamhoz. Pár percig hagyta, hogy belőle táplálkozzam, de végül megrázta magát és könnyedén kibontakozott az ölelésemből. Bódult tekintettel néztem ahogy felegyenesedik a hosszú vágás pedig lassacskán összeforr. Megigazította az összegyűrt ruháját, majd mosolyogva nyújtotta felém a kezét és segített fel.
- Hűha. –mondtam egy széles mosollyal, mert ez az érzés teljesen más volt mint a korábbi napokban tapasztaltam.
- Köszöntelek a világomban. –tárta ki az ajtót előttem és most semmi baj sem történt. Semmi sem állított meg.
- Hogy lehet ez?! –kérdeztem tanácstalanul, ahogy kiléptem a harmatos fűre. Kora hajnal volt. A tavaszi hűvösség kellemesen hatott a felhevült testemre. Forró voltam akár a lázas beteg, ám remekül éreztem magam.
- Kiteljesedtél. Most már igazi vámpír vagy, és a társam egy hosszú létezésre. –mondta kedvesen.
- Futnom kell. –vártam rá izgatottan. A doktor bólintott, majd elengedte a kezem. Én pedig nekilódultam az ismeretlen rengetegnek. Hihetetlen volt és olyan jóleső, mint még soha semmi más. Könnyedén lendültem át kidőlt rönkökön, nagyobb sziklákon. Egy falka vadászó farkast pillantottam meg, de nem törődtem velük, ahogyan ők sem velem. Viszont furcsa érzés kerített hatalmába mikor már messze jártam a teremtőmtől így engedve a húzó erőnek visszafordultam. Kifáradva, de igazán feltöltődve értem vissza a romos házhoz. A doktor épp akkor lépett ki az ajtón amikor én előbújtam a bokrok közül.
- Látom végre élvezed a helyzetet. –mondta, én pedig csak bólogattam.
- Mi az? –kérdeztem aztán zavartan, mikor már feltűnt, hogy figyel.
- Olyan bámulatosan emberi vagy még mindig. –a hangja nem tűnt gúnyosnak.
- Sajnálom. –feleltem azért egyből, mire felnevetett.
- Dicsérni próbállak, te pedig bocsánatot kérsz?! Igazán érdekes.
Mivel nem várt választ, így csak egy zavart mosollyal reagáltam. Elkezdtem végigropogtatni minden apró csontomat és élveztem a lazább, hajlékonyabb izmaimat. Tetszett az új énem. Veszélyesnek, halálosnak, különlegesnek éreztem magam.
- Mit szólnál, ha neki fognánk a tanulásnak? –kérdezte egészen közel állva hozzám.
- Benne vagyok! –vágtam rá egy széles mosollyal, mert már alig vártam. Ismételten kérdések tömkelege árasztotta el a gondolataimat. Egy pillanatra eltöprengtem, vajon itt van e végre a tökéletes idő, hogy feltehessem és megtudhassak annyi sok mindent amit nem tudtam még.
- Hogyan csinálod ezt? –kérdeztem végül, és reméltem érti mire is utaltam.
- Ha megfelelsz a próbáimnak, olyan arányban válaszolok a kérdéseidre. –kacsintott rám, majd hirtelen elmosódva eltűnt a szemem elől.
-Mi a...
- Egy órát kapsz, hogy a nyomomra bukkanj! –hallatszott a hangja nagyjából minden irányból egyszerre, végül elvesztettem az érzékelhető jelenléte nyomait.
- Mégis, hogy a francba?! –fürkésztem a környéket valami támpont, vagy nyom után. Percekig füstölögtem végül ráébredtem, hogy csak az időm fogy.
- Meg kell találnom. Válaszokat akarok! –kiáltottam fel, mire felreppent egy madár az egyik ágról.
- Lássuk csak itt álltam, ő pedig ott. Aztán mintha arra tűnt volna el, de a hangja onnan is jött. –vázoltam fel a látottakat.
–Akkor most merre?! Nem érzem őt, sem azt a húzást. Hiányzik! –rázkódtam össze, majd bevetettem magam a fák közé. Rohanás közben gondolkodtam, napok alatt teljesen feltérképezte a környéket, szóval nagyon nincs esélyem ellene, de akkor sem adom fel. Megálltam,  körbe szimatoltam, füleltem. Semmi. Újra és újra megtettem ezt, majd vissza, egy másik irányba is lejátszottam ugyanezt. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Miért tette ezt velem?! Miért hagyott magamra minden figyelmeztetés nélkül?!
- Feladom! Egy kérdést kihagyok inkább, csak gyere elő! –kiáltottam kérlelő hangon. Válasz semmi, csak a néma erdő lüktető élete. Felsóhajtottam és visszaindultam a házhoz. Talán túl hamar feladtam?! Nem érzem, akkor hogy találjam meg vakon?! Ez lett volna a kifogása, hogy végleg megszabaduljon tőlem?! Mennyi idő telhetett el, amíg csak futkostam össze vissza? A házhoz érezve megéreztem valamit. Egy vékony illatcsíkot a levegőbe úszni. Mindenem azonnal kész volt a vadászatram Már tudtam mit keressek, így ismét bevetettem magam a bokrok közé. Egyenesen az illat forrásához száguldottam. Nyomaimat a legkitűnőbb vadász sem ismerte volna fel, annyira sebesen haladtam, alig érintve a talajt. Egy rugaszkodással fent teremtem egy nagyobb tölgy vastag ágán, onnan néztem a célpontom. Vérének illata betöltötte mindenem, pedig csak egyetlen csepp volt egy éles kőre kenve.
- Az első feladatot sikeresen vetted Elina. –nézett fel rám már-már büszkeséggel telve. Büszke voltam én is magamra, és egy széles vigyorral értem földet.
- És a jutalmam?! –néztem az ujján levő apró friss hegnyomot ahogyan szép lassan elveszti rózsaszín árnyalatát beleolvadva a bőre sima felszínébe.
- A jutalmad egy válasz, de várnod kell a behajtásával. –hajolt meg, a kő vérmentesen koppant a földön. - Ho… -akartam kérdezi, de ez csak elpocsékolta volna a lehetőségemet, és ő erre számított.
- Nos -kezdte- Az én véremet kiszagoltad, de vajon képes lennél e megtalálni azt a vérző lényt amelyiket pontosan 5 perccel korábban sebesítettem meg?! –nem néztem rá, mert csak egy apró villanásnyi dühöt éreztem, majd a végtelen fájdalmat és kétségbeesést. Erre egy állat nem képes, ez valami más. Emberi hatás a közelből. A vigyorom ismételten felcsillant és mint egy kisgyerek a felfedett kincsesláda helyet keresve rohantam vissza a bozótba. Egy percig eltöprengtem, vajon van e értelme a futkosásnak és keresésnek, ha úgy sem fogunk elszigetelten élni mint most. Épp időben voltam képes megállni, mielőtt lebillentem volna a szikla pereménél.
- Huh… -sóhajtottam- Ez majdnem fejtörést okozott. –körbe szimatoltam. Az illat a túlpartról érződött. Pár lépés hátrálással nekilendültem és átvetődtem a túlsó sziklára. Nem volt épp szép látvány az érkezésem, és a csontjaim hangos reccsenése jelezte, hogy ha még ember lennék, nem bírnék mozdulni. Most azonban csupán megropogtattam a végtagjaim és a gerincem amikor felkeltem.
 - Jobb anyagból gyúrtak. –néztem az eltűnő horzsolásokat, lenyaltam a saját alvadt véremet és lassan megindultam. Pár percnyi kényelmes séta után meghallottam a halk nyöszörgést. Eddigre a vér illata már teljesen betöltötte a levegőt. Szinte halvány rózsaszínűre festve a párolgó harmatot. Egy ember volt az. A doktor ügyes módszerrel megszerezte az első prédám. Figyeltem a földön vánszorgó férfit, láttam már valahol korábban. Próbáltam emlékezni a helyre és a névre amit hozzá kapcsolhatnék, míg végül be nem ugrott.
- Thomas?! –léptem ki az árnyak közül. A férfi megrettenve pördült hátra. Feje is vérzett, de a lábai sérülése volt a súlyosabb. Annak a vérnek az illata töltötte be a környéket.
- Elina?! Elina! Te élsz? –ismert fel a férfi aki érkezésemre rettegve rezzent össze. Most pedig megnyugodva sóhajt fel. Milyen buta, milyen naiv, milyen emberi… Ilyen voltam én is még pár napja. Most pedig rosszul voltam a törékeny test, a szánalmas bizalom látványától.
- Mit keresel te itt?! –kérdeztem közelebb lépve, de azért tartva a tisztes távolságot. Gyűlöltem őt saját törékenységemre emlékeztetve, a vérét pedig kívántam, az új életemre való bizonyítékként.
 - Azt mondták a többiek van egy ház itt a hegyekben. Itt meghúzhatnánk magunkat és túlélhetnénk pár napig, míg meg nem érkezik a felmentősereg. De te, hogy kerülsz ide? Hogy maradtál életben a robbanás után?! De jó látni téged Elina. –mindig is sokat beszélt, de most egyszerűen irritált.
- Nincs ház. Az csak egy idiótaság volt Thomas. Itt vagyok fent a robbanás óta, és nincs semmiféle ház. Hányan vagytok még?! –kérdeztem miközben leguggoltam mellé, megnyomkodtam a sebét mire felkiáltott.
- Négyen, de Brandon és Ivette súlyosan sérültek. Miattuk kellene megtalálni azt a házat. Az erdőben túl veszélyes nekik, nekünk, neked. –nézett fel rám. Már kezdett belázasodni a sérüléseitől.
- Oh, el sem tudod képzelni mennyire. És ki a negyedik? –szaggattam meg a ruháját, mert látni akartam a sebet. A friss, vérző sérülést ami a doktor egy apró mozdulattal ejtett a törékeny emberi testen.
- Lean. Azt mondta keresett téged, de sehol sem talált. Hogy fog örülni, mikor meglát majd. –mosolygott Thomas. Túlságosan bízott bennem. A név visszhangzott a fejemben. Egy tábori segéd volt ő, aki nem titkon kedvelt. Azt sosem tudtam mint nő, vagy csupán mint védelmezni való lény, ám az biztos, hogy számítottam neki. Oh, nagyon is.
Egy halk morgás még inkább igazolta ezt. A doktor volt. Hallott mindent amit én is. Féltékenység?! Nem, az biztosan nem. Inkább türelmetlen figyelmeztetés. Teljesen értelmetlen tovább csevegni, hiszen ő, ez itt meg fog halni. Mi pedig elmegyünk. Ennyi, és nincs tovább. A doktor felé pillantottam és amit látok ledermedésre késztet. A mesterem, mint a legrémségesebb meséből előlépő szörnyeteg figyelt az árnyak közül. Szemei két smaragdként izzott, akár maga az irigység. A zöld fény szinte kivilágított a sötétből és ez az ember semmit sem vett észre.
- Nem.
- Hogy? –kérdezte meglepetten.
- Nem fog. –néztem a szemébe és hagytam, hogy lássa amit eddig rejtve maradt. Hogy felfogja végre mivé váltam én. Mosolyomat megváltoztatta kivillanó szemfogaim csillogó hegye.
- Mi vagy te? –a megkönnyebbülés a másodperc töredéke alatt tűnt. Csak a mindent átható bűzös félelem maradt benne.
- Elina halott, ahogyan te is. Ám Elinával ellentétben neked nincs második esélyed. –simítottam végig a felhasadt sebet, majd megszorítottam és belevájtam ujjaim a húsába.
- Kérlek ne ölj meg! –könyörgött. Arcán patakokban folytak a könnyek eláztatva ezzel kopott zubbonyát.
- Félsz már tőlem Thomas?! –emeltem fel véres kézfejem. A férfi reszketett. Félt, oh, de még mennyire. - Öld meg! –hangzott a parancs a fejem felett. A doktor már ott állt felettem. Az ő vérszomja is elárasztott. Közelsége, a gyilkos ösztöne csodálatos volt. Megsimítottam Thomas arcát, mire felnyüszített. Motyogva imádkozni kezdett. Az undor felcsapott bennem. Egyetlen reccsenéssel eltörtem a nyakát majd hagytam, hogy egy tompa puffanással eldőljön az élettelen test. Ruhájába töröltem kezem, majd felálltam, hogy ott hagyjam a hullát.
- Két válasszal tartozol. –a doktor tekintete szinte égette a tarkóm. Elindultam vissza a házhoz, ám pár lépés után éles roppanással kenődtem egy vastag fa törzséhez. A doktor hűvös fújtatása csiklandozta a nyakamat amíg valamit feltérképezett magának. Nyugodt volt, én cseppet sem. A közelsége, a kiszolgáltatottság, a gyilkolás és a vér utáni sóvárgás teljesen felizgatott minden téren. Egy halk sóhajjal szakadt fel mellkasából a morgás. Dühös volt valamire, de nem tudtam rájönni mégis min húzta fel magát ennyire.
- Hárommal. –fújtatott még egy utolsót a tarkómra, majd elengedett és eltűnt. Megkapaszkodtam a fába és végighasítottam a kérgét, hogy le tudjam csillapítani magam. Az agyamban csak úgy kattogtak a fogaskerekek ahogyan próbáltam megfejteni őt, de sehogy sem sikerült. Töprengésemet két fülsüketítő lövés, majd egy fájdalmas üvöltés szakította félbe. A dörrenéseket felhangosította és visszaverte a sziklás hegység, de a madarak riadalma pontosan megmutatta honnan is indult ki ez az egész. A hang ismerős volt.
- Lean. –rázkódtam össze kissé. Az a pár éjfekete holló elsuhant a fejem felett. Nem voltak messze innen ami azt jelentette, hogy a másik két egykori társunk is bizonyára már egy jobb világban tengeti ezentúl mindennapjait. Már ha ugyan létezik bármi más is ezen az életen túl. Felsóhajtottam, túl sokat sóhajtozom. Túl sokat gondolkozom. És most fontosabb lenne a saját létezésemmel törődnöm. Miközben visszasétáltam a házhoz, rájöttem, hogy egy felnőtt férfi összes vérét elpazaroltam azzal, hogy csak úgy kivégeztem és otthagytam. De ott valamiért undorodtam volna belemélyeszteni a fogaim, és hozzáérni a félelemtől átizzadt bőréhez. Úgy éreztem menten elhányom magam. Önkéntelenül is többször megtöröltem a számat, hogy el tudjam tüntetni az emlékét annak amit meg sem tettem. Éles nevetés fogadott a háznál, és egy jól táplált majd kicsattanó személy jókedve.
- Nem értelek kicsi Elina. –nézett rám kíváncsian.
Cseppet sem volt most benne semmi emberi. Ruháját apró vércseppek díszítették, sötét kabátja a kilincsen pihent. Sütött róla, hogy teljességgel jól érzi magát, és nem hibáztattam érte. Inkább irigyeltem, egyben dühös voltam magamra a finnyásságom miatt. De ha egyszerűen az a vér ami Thomasban csörgedezett fele annyira nem volt kívánatos, mint a doktoré. Megrázkódtam és lehunytam a szemeimet. Meg akartam harapni őt, szívni nemes vérét, figyelni ahogyan a frissen szerzett pír eltűnik róla. Fakóvá téve a tökéletes bőrt. Egy újabb mély dallamos nevetés tört fel belőle, remekül szórakozott rajtam. Rajtam és nem velem, ezt gyűlöltem emberként és most is gyűlölöm. Haragos pillantást vetettem rá, mire színpadias mozdulattal meghajolt, nevetése elhallgatott ám a széles mosoly még ott virított szépséges arcán.
- Három válasz! –vágtam hozzá a korábbi mondatát, mintha szöges korbács lett volna. A mosoly eltűnt az arcáról, én pedig egy rövid pillanatra bántam. Szerettem látni azokat a fogakat, melyek segítségével mássá formálta gyenge emberi testemet.
- Várom kérdéseid. –támaszkodott neki a ház falának, mintha ez csak egy kellemes délután lenne és az időjárásról cseverésznénk. Az eget kémleltem. A hollók azóta már messze járnak és megnyugodtak, de azok az emberek, a hajdani társaink halottak. Ennyit ér az értékesnek hitt élet. Nyelnem kellett egy hatalmasat az előtörő emberi gyengeség hatására. Gyász, halott társaim emléke megkísértett egy pillanatra. A doktor pedig érezte hangulatom ingadozását. Kíváncsian fürkészte a testem apró rezdüléseit.
- Gondolkodom. –morogtam pedig semmi okom nem volt így viselkedni, és elmasírozva mellette bementem a házba. Nem volt kedvem kint ácsorogni ahol a vér illatát messzire vitte a szél. Ő pedig készségesen követett. Mivel még mindig duzzogtam, így a heverőre fekve a falat bámultam. Már rá voltam dühös, hisz milliónyi kérdés kavargott bennem, erre ő hajlandó háromra válaszolni?! Rohadtul nem szép. Ismét felhangzott a halk karcoló írás, már megint a hülye könyvébe bújt.
- Ez nem ér. Miért csak három?! –fordultam meg, ahogyan a hangom hatására ő is. Felvont szemöldöke érdekes látványt nyújtott a fél mosollyal amit előcsalogattam a mondatommal.
- Ha az okokat keresed, már csak két kérdésed marad. –dőlt hátra a széken. A fogaimat csikorgattam, hogy ne mondjak semmi illetlent.
- Két feladatot teljesítettem amiért két válasz járna, nem pedig három. Tudtommal nem vagy épp közlékeny típus, hogy csak úgy kapjak egy ajándék kérdést. –préseltem ki a szavakat az összeszorított fogaim között. Ez a férfi valóban ezt fogja tenni velem?! Játszadozik, így mégis hogyan kaparjak össze néhány morzsát abból - az elképzelésem szerint – hatalmas tudásból amit birtokolnom kellene?!
- Azt kértem találj meg, majd azt, hogy keresd meg a vérző célpontot. És végül, hogy öld meg. Ez három válasz a három teljesített feladatra. –hangja simulékony volt akár a finom bársony, de még mindig volt benne valami földöntúli él. Hogy hihettem korábban, hogy ez a férfi ember?! Hihetetlen.
- Azt hittem az parancs volt. –néztem rá.
- Én inkább kihívásnak szántam. –villant ki tűhegyes fegyvere.
- Megöltem azt az embert! –vágtam rá dühösen.
- Meg. –bólintott.
- Ennyi?! Ennyi a hozzá fűzni valód?! Beletörődve bólogatsz, hogy legyilkoltam azt a férfit, mint valami állatot. –pattantam fel, mert úgy éreztem menten felrobbanok.
- A vérét kellett volna venned, mert így csak kárba ment. Ezt leszámítva ügyes voltál. –mosolygott rám kedvesen.
- Megdicsérsz?! –nyüszítettem.
- Elina, szerinted mit kellene tennem?! –fordult teljesen felém. Tudta, hogy az újabb hisztim percekig fog tartani. A kérdése meglepett és megdöbbentett egyszerre. Mégis mit vártam tőle?! Ő mondta, hogy tegyem meg, de ha nem mondta volna akkor is végzek Thomassal. Akkor meg mire ez a nagy kiborulás?! Vettem egy mély levegőt, majd elfelejtettem ezt az egészet.
- Első kérdésem. Mihez fogunk kezdeni ezután?! –néztem a szemébe őszinte választ várva. Ő meglepetten bámult rám, majd végül fukar mód csak annyit mondott.
- Természetesen tovább állunk.
- Nah, ne! Nem szúrhatod ki a szemem ennyivel! –ráztam értetlenül a fejem.
- Még én magam sem tudom pontosan, így nem adhatok több választ neked Elina. Nem vagyok látnok, sem mindent tudó. Azt tudom, hogy most már készen állsz az új világra, és befejeződött az átváltozásod. De arról fogalmam sincs meddig jutunk el, vagy hova tudunk behúzódni ketten. Eddig mindig egyedül jártam, az kevesebb problémával jár.
- Értem. –bólintottam mikor már nem folytatta.
- Következő kérdés? –tompán dobolt az asztalon.
- Miért változtattál át?! –tettem fel a leginkább érdekelt kérdésem. Az ujjai megpihentek és elgondolkozott egy pillanatra.
- Nem is tudom. –méregetett. Ez rettentően zavarba ejtett.
- Ezt mégis hogyan érted?! Mármint én úgy gondoltam van oka, hogy áthoztál. –kissé tátott szájjal és felhúzott szemöldökkel néztem rá. Meglepett, nem is kicsit, nem akartam elrejteni ezt.
- Ez egy nagyon bonyolult kérdés Elina. –dőlt kissé előre, ujjbegyeit összeérintve figyelte a bőre alatt száguldó friss vért. - Láttál valamit az emlékeimből, mikor először vért adtam neked? –pillantott fel rám várva a reakciómat. Láttam ugyan, de csak homályos foltokat, semmi kivehetőt, így nyugodtan inthettem nemet. - Rendben. Akkor ezt a kérdést engedelmeddel megválaszolnám akkor amint már jobban ismered a világunk mozgató rugóját. –nézett fel rám.
- Úgy sem tudok mást tenni. –rántottam egyet a vállamon a fejemet csóválva. Hihetetlen ez a fazon!
- Nem maradsz váltasz nélkül. -ez akár ígéretnek is hangozhatott.
- Jól van, jól van. –ültem vissza az ágyra.
A némaság köztünk betöltötte az egész apró teret, fullasztóvá vált a szoba. Végül felállt és hozzám léptett majd félig fekve félig a könyökére támaszkodva mellém helyezkedett. Hallottam az ereiben lüktető vér apró pulzálását és máris nem volt olyan kínos a csend.
- Kérdeztél a jelenről, a jövőről. Jól gondolom, hogy a harmadik kérdés a múltra vonatkozna?! –szólalt meg végül. Én nem néztem rá, csak bólintottam. Igaza volt, tudni akartam a múltját, az új lényem történetét. Mindent. De mégis hogyan fogalmazhatnék meg milliónyi gondolatot egyetlen feltehető kérdésbe?! Nem tudtam, így inkább hallgattam.
Egy kéz megfogott és lassan, de biztosan maga felé húzott, míg az egész testem hozzá nem simult az övéhez.
- Elmondok neked egy régi-régi történetet. –kezdett bele a mesébe én egyszerre hallgattam a szavait és a testének dallamos zenéjét.

- Régen, mikor még az ősi istenek az emberi élet fontos szereplői voltak, a kötelék szoros és fontos volt, ahogyan a föld kapcsolódik az éghez. A halandók hittek, áldoztak, és imádkoztak a halhatatlanokhoz akik jobbá tették az életüket. Úgy beszélik Ogmios az öröm és halál istene mikor épp a földet figyelte megpillantotta őt, Morganat. Morgana mint emberi, mint isteni szemmel is lélegzetelállító teremtés volt. Ogmios attól a naptól kezdve állandó figyelemmel kísérte a nő minden mozzanatát. Ám épp ez a kitüntetett figyelem hozta el a legnagyobb bajt a boszorkány életében. Rengeteg férfi próbálta meghódítani a vadon leányát, de ő a legjobb személyt akarta kiválasztani. Ogmios elvakultságában elvette a kérők életét, Morgana tudta nélkül. A halál istene vágyának pecsétjével sújtotta a boszorkányt, míg végül a bolygók együttállása lehetővé nem tette eljövetelét a halandók közé. A halhatatlan meglátogatta a gyönyörű asszonyt, kit megbűvölt az istenség lénye. Ám nem hódolt be teljesen. Ogmios olyannyira biztos volt magában, hogy nem bírta elviselni a boszorkány vonakodását és asszonyává tette mielőtt az még önként adta volna magát. Az istenség vágyait kiélve diadalittasan tért vissza az égbe sorsára hagyva őt. A boszorkány meggyűlölte a lényt és vele együtt minden férfit a földön. Az újabb érkező mit sem sejtő hódolók kínkeserves büntetéssel szabadultak csak ki a boszorkány erdejéből. Gyorsan terjedt a szóbeszéd az elátkozott erdő boszorkányáról. Féltek tőle, elkerülték, míg végül teljesen magára nem maradt. Senki sem láthatta milyen titok okozta e szörnyű változást. Különleges gyermek fejlődött, majd született meg a napéjegyenlőség idején, mikor a fátyol oly vékony az élők és holtak birodalma között. Morgana szíve fagyos veremmé vált, mikor remény vesztve látta, fia született. Aki arra a lényre emlékeztette akit mélységesen gyűlölt. Dühében végezni próbált a gyermekkel, ám mielőtt lesújthatott volna a bűvös erejű kőtőrrel Ogmios megjelent a fiáért. A nap tökéletes volt a halál istenének, hogy ismételten a földön járjon. A férfi tudatta a boszorkánnyal, hogy fiuk sem emberi, sem túlvilági lény. Morgana nem hitt neki. Lesújtott, de hasztalan. A vérző csecsemő sebezhető, mégis elpusztíthatatlan. Az istenség ezt látva undorodva fordult el utódától akinek nemes vérét beszennyezte halandó anyja. A boszorkány szörnyűséges átokkal sújtotta Ogmios vérét, mire a halál éles fogát vicsorgatva tűnt el örökre Morgana szeme elől. A félvér gyermeket hátra hagyva kudarca sokáig kísértette az istenséget. A boszorkány bármennyire is akarta képtelen volt sorsára hagyni az átokkal sújtott csecsemőt. Szívében egyszerre lobogott a gyűlölet és az anyai ösztön tüze, így vonakodva bár, de elfogadta az apró lényt. Tartott tőle. Viszont saját véreként az emberi részét hamar megszerette és a félelem lassacskán átváltozott féltéssé. Már nem a gyermektől tartott, csak az ogmiosi vér felébredésétől. Rettegett a naptól, mikor fia elveszti önmagát.
Nuada úgy nőtt fel, hogy semmit sem tudott az átokról, apjáról, lényéről. Számára csak és kizárólag az anyja létezett. Bár nem értette a sok szabály és tiltást, nem hagyta el az erdőt ahogyan azt megígérte. Barátai az erdő minden lénye volt, akikkel különleges kapcsolatot alakított ki az évek során. Szülei öröksége nyomán szépséges ifjúvá cseperedett. Magas volt, izomzata még ruháján keresztül is jól kivehető. Farkasokkal vadászott, medvékkel halászott, sasok röptét követve szelte át az erdőséget. Hollófekete haja vállát seperte, rakoncátlan tincsei állandóan arcába hullottak eltakarva ezzel a ragyogó, mélységes, zöld szempárt. Ajkai vonala kissé felfele hajlott, így csibészes mosoly hatást keltett állandóan. Arcát mintha tökéletesre és simává faragták volna az istenek. Morgana szeretettel figyelte mindig ténykedő fiát, ki cseppet sem mutatta apja személyiségét. Egyre gyakrabban feledkezett meg a múltról, ám valahányszor eszébe jutott az a bizonyos nap, szíve elszorult a tudattól, hogy micsoda átokkal sújtotta gyanútlan gyermekét. Számtalan próbálkozást tett az átok megtörésére sikertelenül. Lassacskán elvesztette a reményét annak, hogy feloldozhatja fiát, megmentve őt a rá váró keserű sorstól. Nuada a 20. születésnapja előtt néhány nappal épp a folyóban halászott pár fiatal medve társaságában, mikor egy idegen tévedt az erdőbe. A halandó messziről érkezett, nem ismerte sem a tiltott erdőt, sem a rengeteg mesét, ami világot látott az évek során. A lány egyenesen Nuada irányába tartott a megsárgult levelű fák alatt. Teljesen magával ragadta a természet gyönyörű varázsa, míg meg nem hallotta a beszédet és nevetést. Egy még búvóhelyet biztosító bokor mögé húzódva pillantotta meg a folyó közepén álló ifjút és mögötte a medvéket. Fel akart kiáltani, hátha ezzel megmentheti az életét, ám ekkor a háta mögül morgást hallott. A lány reszketve fordult szembe egy vicsorgó farkassal, és próbált lassan bebújni az ágak közé. A fenevad lassan közeledni kezdett, hatalmas fogai közül ki-ki freccsent a nyála. Sárga szemeiben tükröződött a lány rémült tekintete. Szürke bundáján apró vízcseppek fénylettek, ami gyilkos gyönyörűséget adott a farkasnak. Az állat pár lépés után megállt, majd fülrepesztő hangerővel felvonyított. A lány halálra rémült, teljesen megfeledkezett a bokor túlsó oldalán lévő ifjúról, vagy a medvékről. A farkas nem ment közelebb hozzá, csak várt sarokba szorított reszkető zsákmányát méregetve. A távolból több helyen is válasz érkezett a hívásra különböző hosszúságú és dallamú vonyítások formájában. Ám végül a bozótosból nem egy csapat szőrös fenevad bukkant elő, hanem az a férfi akit a lány a folyóban látott. A meglepetéstől és a félelemtől felsikoltott. Összeszorított szemekkel rejtette el arcát kezeivel és kuporodott le a bokor aljában. Mikor percek múltán is élt, kinyitotta szemeit és elcsodálkozott a látottakon. A farkas akár egy kölyök kutya a hátán fekve hagyta, hogy az ifjú vakargassa a hasát, miközben ő maga a levegőben dobolva élvezte a kényeztetést. A fiú hosszasan figyelte a lány arcán átrobogó érzelmek sokaságát. Percekig tartott mire lelassult a szívverése és már nem reszketett. Mikor előbújt a bokorból Nuada döbbenten hátrált pár lépést. A lány ezt észre véve dallamos hangon felkacagott. Vadászcsizmába bújtatott lábai hosszúak és vékonyak voltak. Ruházata bár férfias, -hasonló Nuada nadrágjához és ingéhez- mégis kecsességet sugárzott a törékeny lánynak. Haját még mindig takarta a köpeny, ám egy rakoncátlan tincs felfedte a titkot. Színe hollófekete, mi éles ellentétben állt hófehér bőrével amit talán csak nagy ijedtség fakított ki ennyire. Melegséget árasztó barna szemei, már nem voltak rettegők. Kedvességgel teltek meg a hosszú szempillák gyengéd ölelésében. Ajkai akár a friss vér, oly vörösségben sütkéreztek az ifjú figyelmének központjában. Nuada legszívesebben újra és újra végig simította volna a puha párnácskákat. Mivel még sosem látott külhonit, így erdei nimfának, vagy kósza mezei tüneménynek hitte a lányt, miről anyja annyit mesélt gyerekkorában. Érezhető volt a vonzódás közöttük, szinte tapintható puha sálba burkolta a két idegen fiatalt. Lassan elindultak a másik felé. A farkas megunta a várakozást. Ahogyan elgaloppozott mellettük, megtörte a varázslatos pillanatot. A távolságból hangzó vonyítás vetett véget a találkozásnak. Mindketten a hang irányába fordultak, ám csak Nuada értette a hívást. Vonakodva bár, de felvette a kifogott halakat és reménykedve pillantott újra a lányra. Bár ha igaza van, többé nem láthatja a titokzatos szépséget, így próbálta elraktározni az összes apró részletét. A lány már azt az utat nézte amelyen eljutott idáig. Egy szó, egy név nélkül váltak el, örökre emlékezetükbe vésve találkozásuk perceit…

1. Metamorfózis

1910 cseppet sem különleges ám fagyos tavaszi reggelén születtem valahol a rideg Szibéria szívében. A családom sokadik, de egyetlen életben maradt gyermekeként mind szüleim, mind uraink ragaszkodását magaménak tudva. Az apám kertészként, anyám pedig takarítónőként segítette a valaha nemesi címerrel büszkélkedő családot, én pedig megfelelő társa lettem egyetlen gyermeküknek. Maaria egy nálam két évvel idősebb finom és kiválóan viselkedő kisasszony, akire mindig is felnéztem. Kecsessége és természetes bája elragadó volt. A maga nemében talán páratlan és ritka kincs is egyben. A gyermekkorom egyszerűsége boldog nyugalmat adott. Nem éreztette velem a világ sivárságát ami abban a korban keményen rányomta bélyegét a mindennapokra. Tudatlanságom, csak a jelen helyzetre éleződött ki, részben mert nem akarták, hogy a gyermekek túl korán legyenek felnőttek, részben pedig azért, mert a kisasszonnyal töltött idő alatt rengeteget tanulhattam a múltunkról, a viselkedési szabályokról, tudományokról és más érdekes dologról. Bár tudtam, sosem lehetek olyan, mint ő, mégis nővéremként szerettem és követtem bármit is vett a fejébe. Így egy szép napon mikor Maaria rádöbbent a valóságra, szüleink legnagyobb bánatára és tiltakozása ellenére mindketten beálltunk ápolónő tanoncnak. Borzalmas volt, de mikor láttam Maaria kitartását és segíteni akarását, képtelen voltam magára hagyni. Bár ígéretemhez híven nem is tehettem volna. A nagy világháború kirobbanása idején Maaria már férjhez ment és a harmadik gyermekét várta. Az eskünkhöz híven jelentkeztem a frontra induló orvos csoporthoz, és megfogadtam, hogy helyette is vállalom az előttem álló feladatot, életeket mentek, vagy épp könnyítek a haldoklók fájdalmán ahogyan csak tudok. Ez az elhatározás egészen az első pár percig tartott. A front, a halottak és haldoklók száma elborzasztott. Az összes érzékem menekülésre sarkalt miután lemásztam a teherautóról ami kihozott jó pár embert. Nappal volt, de az ég elszürkült a rengeteg hamutól, mindenhonnan vér és sebesültek kiáltása töltötte be a környéket. Valamint a szag, az égett hús, fém, olaj és lőpor keveredett össze, a szél pedig már messziről hozta magával a halál bűzét. Pár lépés után hányingerem támadt, a könnyeim szúrták a szememet, de egy orvos felém intett, így nem értem rá teljesen átadni magam a rettegésnek. Hozzá rohantam. Megtettünk mindent, de az ismeretlen férfi a kezeink között fulladt bele a saját vérébe. Csak pár perce voltam ott, és máris megvolt az első halottam. Bár tudtam, hogy mindent megtettünk, és nem mi öltük meg, ám képtelen voltam kiverni a fejemből őt. Azt hittem felkészültem mind erre, de nem. Éjszakánként a harc zaja elcsendesedett, de ez a némaság vészjóslóbb volt mindennél. Nem bírtam aludni, állandóan azt az arcot láttam magam előtt, éreztem ahogy utoljára megszorította a kezem mielőtt meghalt. A következő napokat ébren töltöttem, azt a férfit követve aki a megérkezésemkor kiválasztott maga mellé. Nem vigasztalt, nem próbált jobb kedvre deríteni és ezért hálás is voltam neki. Jó pár embert sikerült megmentenünk, de még így is nagy volt a veszteség. Ez mindenkire hatással volt a táborban. Hónapok teltek el így. A mindennapos küzdelem élet és halál között, az információ hiány és a kilátástalanság mindenkit átformált. Többen a szégyent választva megszöktek, de akadtak olyanok is akik inkább a halál mellett döntöttek. Hetente kétszer temettünk. Kedden és pénteken engedélyeztük magunknak, hogy uraljon minket a gyász, valamint, hogy a reményünk apró szilánkjait lassacskán elmossa az eső. A tábor melletti részen sorra teltek meg a tömegsírok. Havonta egy alkalommal pedig elkészült a lista amin halottak, az eltűntek és a dezertőrök neve szerepelt. Az arányuk változatos, ám a hossz nagyjából mindig ugyan akkora volt. Ezt elküldve tudatták az otthonmaradt aggódó családtagokkal a veszteséget. Szülők siratták fiaikat és lányaikat. Asszonyok a férjeiket és gyermekek nőttek fel apa nélkül, mert a szeretett személy itt valahol az egyik sírgödör mélyén fekszik, az idők végezetéig. Most az én feladatom volt megírni a legfrissebb elhunytakról szóló részletet. Már hajnalodott amikor végeztem az utolsó névvel is. Fáradt voltam, de nem csak fizikailag, lelkileg is. Már maga a létezés is fárasztó volt, de tartottam magam, mert tudtam, hogy ma végre ismét hírt kapok Maariatól. Ez és a tudat, hogy a családom vár haza élve, ez adott erőt átvészelni a legnagyobb borzalmakat is. Fáradtan csomagoltam el a hazaküldendő csomagot és indultam a sátram felé, mikor egyetlen fegyverdörrenés visszhangzott a közvetlen közelben. A hang irányába kaptam a fejem és egy ismerős sziluettet láttam a földre omlani. Azt a férfit aki mellett az itt töltött időm jó részében dolgoztam. Sem sikoltás, sem könny… Semmit sem váltott ki belőlem a látvány, csak álltam lefagyva. Az orvos a saját területünkön végzett magával. Aztán végül botladozva, de megindultam felé. Közben képek villogtak a szemem előtt, de egyetlen kellemes pillanat sem volt. A döbbenetet felváltotta a felismerés, hogy lassacskán talán mind így végezzük majd. Ez az erős férfi most csak árnyéka lehetett régi önmagának, és már sosem próbálhatja meg visszanyerni a boldog emberi részét. Nem értem el a tetemét, de még így is szörnyű látvány fogadott. A  fő felcser, pár férfi kíséretében próbálta letakarni, és elvinni mielőtt a tábor nagy része észrevenné, mert ezzel egy újabb pánik söpörne végig rajtunk. Én csak álltam ott, a vértől vöröslő letaposott füvet bámultam percekig, míg valaki  rám terítette a zubbonyát. Majd egy másik személy magával vitt a sátorba. Az arcok, a hangok, még a saját gondolataim is összemosódtak egyetlen zsibongó gombóccá. Én csak azt akartam, hogy tűnjön el végre ez az egész, vele együtt mindenki aki felelős a földi pokolért. Vagy ha ők, hát én. Napokig nem igazán voltam magamnál, de végül a zsibbadtság múlni kezdett. Tudtam jól, hol vagyok, mi lenne a feladatom, ám amikor végig gondoltam az utolsó emléket ráébredtem, hogy nincs orvosom akinél jelentkeznem kellene. Nincs, hiszen ő volt olyan bátor, hogy a könnyebb utat válassza. Fél perc sem telt bele, már kész is volt a tervem. Ha egy férfinak ez sok, akkor egy ilyen fiatal nő, mint én mégis miért álltatja magát?! Hiszen innen egyikünk sem jut ki élve, akkor meg miért szenvedek tovább?! A válasz Maaria hangján zúgott bennem, és egy régi emlék tudatta, miért is jöttem én ide. - De ez cseppet sem olyan Maaria! – válaszoltam a hangnak, majd elindultam a sátor hátsó felébe, hogy eleget tegyek az elgondolásomnak. Nem tudtam mivel, vagy milyen módon tehetném meg, de keresgélni kezdtem. Végül megpillantottam a vágyott eszközt. Az ágy szélére ülve előhúztam rejtekéből a fegyvert. Egyből lelki szemeim előtt láttam magamat a földön saját vértócsámba fekve, olyan állapotban ahogyan az orvosomat is pár napja. Csak egy kicsit rettentem meg, de a tudat, hogy a halál bárhogy ér el, nem lehet szép. Ezzel a gondolattal emeltem a pisztolyt a homlokomhoz. Nem imádkoztam, nem kértem bocsánatot senkitől ezért. Úgy éreztem végre megszabadítom saját magam ettől a rémálomtól. Pontosan akkor amikor meghúzom a ravaszt…
 A fegyver elsült, én mégsem haltam meg. Viszont egy rettentő dühös szempár meredt rám, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok a sátorban. A szempárhoz tartozott egy kéz amely a fegyverhez szegezte az ujjaimat, valamint egy ismeretlen férfi akihez foghatót még soha életemben nem láttam.
- Nem lehet így vége! Még nem. – vette ki a kezemből a fegyvert. Kitört belőlem a sírás, nem tudta volna megakadályozni semmi. A hónapokon át felgyülemlő feszültség itt és most robbant ki belőlem. Az idegen férfi pedig csak ült velem szemben és nézett némán. Mire nagy nehezen alább hagyott a zokogás, már egy halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán. Más talán rosszul fogadná egy síró nő látványát, ám ő várt. Nem tudtam mit mondhatnék neki, azt sem mit vár tőlem. Kezdett kissé kínos lenni számomra fürkésző tekintete, míg végül csak annyit tudtam mondani:
- Sajnálom! – erre ő elnevette magát, ettől átjárt és megtöltött az élet. Nevetése tisztább volt mindennél amit valaha életemben hallottam. Bariton hangja pedig dallamosan csengett mikor ismételten megszólalt.
- Napok óta vártam rád, szóval ne okozz csalódást. –állt fel, majd elsétált mellettem.
- Miért? –pördültem meg. – Angyal vagy?! –hangzott a buta kérdés, de fel kellett tennem.
- Te vagy azaz asszisztens akire szükségem van. –mondta egy pillanatra megállva, majd hátrapillantott rám. – Kint megvárlak. –és ezzel elhagyta a sátrat.
Csak ültem ott jó ideig, mikor kintről furcsa hangokat sodort be a szél. Nevetés, beszéd. Az emberek már nem néma csendben dolgoztak és bár még mindig kilátástalan volt a sorsuk, valami új érkezett a táborba. A kíváncsiság nagyobb volt a szégyennél ami égetett belülről, így miután felvettem az egyenruhám egy hatalmas sóhajtás kíséretében, dübörgő szívvel léptem ki a háborús világ szürke valóságába. A látvány döbbenetesebb volt, mint azt a legmerészebb elképzeléseimben gondoltam. Az új felszerelés, nem is, az új segítők és a jó hírek visszahozták közénk a reményt. És ott állt ő társaim gyűrűjében. Amint megpillantottam megfordult és felém emelte a gőzölgő fém bögréjét. A többiek követték a férfi tekintetét. Legnagyobb meglepetésemre a korábban fakó emberek tekintetében a régen elveszettnek hitt fényt láttam megcsillanni. Ajkuk vonala apró mosolyra görbült, és az ég szerelmére, azt hittem rosszul látok! Eltűnt sápadtságuk!
- Mi a fene folyik itt?! – kérdeztem magamtól, miközben nagyon lassan lépdeltem feléjük. Megmentőm felém nyújtotta a kezében lévő fém bögrét. Ahogyan elvettem tőle feltűnt, mennyivel másabb vagyok nála. A bőröm fakó, az ujjaimon látszottak a csontok és az izmok amik működésbe lendültek a bögre meleg falát markolva. Engedelmesen belekortyoltam a különös illatú italba. Amit éreztem, az maga volt az élet eszenciája egy kellemesen fanyar utóízzel tökéletessé téve az utazást. Felpillantottam rá, a tekintete… úgy éreztem olvas a gondolataimban, olyan lehetek számára, mint egy eddig olvasatlan újság valamilyen távoli és békés ország nagyvárosának egyik előkelő klubjában.
 - Az élet sem túl édes folyton. – mondta lágyan. Lehelete épp olyan volt, mint amit az ital megízlelésével átéltem. Édes, fűszeres, a végén a kihagyhatatlan fanyar utóízzel. Beleborzongtam, majd kissé elpirultam, ettől az érzéstől. Ő pedig egy mosoly után visszafordult másokhoz. Szavaihoz híven, mellé lettem beosztva. A doktor gyors és pontos munkáját alig bírtam követni, és amint lemaradtam ő ott volt, hogy segítsen. A nappalok kimerítő gyorsasággal folytak, éjjeleket pedig mozdulatlan ám cseppet sem pihentető alvással töltöttem, mégis egyre jobban éreztem magam. Ám ami mindennél fontosabb volt, kevesebb embert kellett temetnünk. Volt gyógyszer, ködszer, ember a sebesültek ellátásához, így nagyobb lehetőséggel mentettünk végtagokat, életeket. Visszanyertem a régi önmagamat és végre értettem amit Maaria már rég tudott.
Esténként gyakran eszembe jutott, hogy véget akartam vetni az életemnek. Ilyenkor düh és önnön csalódottságom lett úrrá rajtam, amit csak egyedülléttel tudtam leküzdeni. Arra viszont nem számítottam, hogy a vég így és itt következik be, minden előjel nélkül.
 Az este nem volt más, mint előtte bármikor. Épp a fák védelmében az eget bámultam miközben a gondolataim messze jártak. Otthon a szüleimmel, Maariával és a gyerkőcökkel, míg egy ágreccsenés ki nem zökkentett az álmodozásból. Nem akartam hinni a szememnek, mikor megláttam őt. Nem vett észre, láthatólag ő is a gondolataiba mélyedt, így nem akartam zavarni, inkább csendben figyeltem és csodáltam. Alakja a holdfényben csak még szembetűnőbb. A haja dús és rövid, enyhén vöröses árnyalatúnak hatott most. Arca sima, bőre még ennyi megpróbáltatás után is feszes. Szemei bár az eget kémlelték, de én nagyon is jól emlékeztem, milyenek, amikor az első találkozásunk alkalmával szinte beleégett a lelkembe. A színe kék, ám ilyen árnyalatot még sosem láttam korábban. Mélység, titokzatosság, tapasztalat, valamint állandó érdeklődés sugárzik belőle. A szembogara hatalmasnak tűnik amikor dolgozik. Ilyenkor szinte eltűnik az a csodaszép kékség, már-már túlvilági tekintetnek érzem. Olyan, mintha egy másik dimenzióból jött volna, akár egy angyal.
Ha nevet szája két oldalán apró barázda jelenik meg. Akár két ölelő kar, ami óvni hivatott a vékony vonalú mégis férfias ajkait. Vállai és karjai erősek, felsőteste a zubbony rejtekében is sejtetően erőteljes, lábai hosszúak és izmosak akár egy rohanásra kész gepárdé. Mikor rájöttem, hogy mégis mit csinálok, teljesen elvörösödtem. Zavaromban ahogyan megmozdultam, megrezzent egy ág, és a doktor felém kapta tekintetét.
- Sajnálom! Nem akartalak zavarni. – mentegetőztem, mire ő egy féloldalas mosollyal közeledett felém. - Nem történt semmi. – állt meg velem szemben.
- Szép esténk van. –kezdtem bele a legszerencsétlenebb csevegésbe amibe csak lehetett.
- Igen. Közeledik a nyár. Kár, hogy nem egy jobb világra köszönt. – néztünk fel mindketten a lombokra, mikor a hátam mögül ismételten zörgés hallatszott.
- Mi volt ez?! –pördültem hátra, de semmit nem láttam. Ám amikor visszafordultam a doktor eltűnt. Meglepetten pillantottam körbe, de hirtelen elsötétült a világ.
Erősen fémes illat, és bugyborékoló hang. Ezt érzékeltem először, valamint az égető fájdalmat ami fel alá futkosott az egész testemben. Megpróbáltam megmozdulni, felnyitni a szemeim, de csak a sokadik erőlködésre sikerült. A csillagos eget, és fák ágait láttam összemosódva.
- Mi történt? Nem bírok megmozdulni. - köhintettem egyet ijedtemben, a fájdalom tízszeresére erősödött.
- Haldokolsz, de ha akarod, túlélheted. –hajolt fölém egy véres árny.
- Doktor, te vagy az? A látásommal is baj van. Mi történt? 
- Sok vért veszítettél, ha nem teszünk valamit, akkor perceken belül véged. –mondta nyugodt, simogató hangon. 

- Nem. Már nem akarok meghalni! Kérlek segíts, ha lehetséges! Számítanak rám, még nem adhatom fel. –gyűltek könnyek a szememben.
- Jó ezt hallani. Bízz bennem. –úgy láttam mosolygott, de nem voltam biztos. Abban sem, hogy megérintett e, vagy csak a képzeletem játszott velem. Bólintottam, ő pedig a számhoz emelt valamit. A szemhéjaim túl nehezek voltak, hogy nyitva tudjam tartani őket. Vér ömlött a számba, de az életben maradás erősebb volt, a pillanatnyi értetlenségnél. Egy halk sóhajtást hallottam a néma csendben. Furcsa képek villantak az elmémben. Vörös volt minden, lángoló, tüzes és gyönyörű. Aztán a színek, érzések lassan eltűntek. Sötétség, és űr töltött be mindent. Azt hittem örökre eltűnök, hogy nem sikerült megmenekülnöm. Se menny, se pokol, se purgatórium nem várt rám ahogy a vallások hirdették hangzatosan. Csak a mindent betöltő némaság, feketeség, halál.

 - Elina, most már ébredj! –hangzott egy ismerős hang a sötétben.
- Még kérek pár percet, utána ígérem kelek. –fordultam oldalra, de valami végigkarcolt, és mintha… igen, ez határozottan föld illat. Jutott el a tudatomig. Hirtelen felpattantam, de se ágyat, se sátrat nem találtam, csak magamat egy faágon.
- Elina, ne idétlenkedj. –nézett fel rám a doki.
- Mit keresek én egy fán? És hogy aludtam el a földön? –zavarodtam össze.
- Ha lejönnél végre onnan, elmondhatnám. –nézett szúrós szemmel, azon nyomban engedelmeskedtem. - Most el kell mennünk. –pillantott körbe.
- Miért? Hova? Minek? –sorakoztak a kérdéseim, de nem felelt, csak megindult. Én pedig követtem őt, vonzott és tudni akartam mégis mi folyik itt.
- Itt jó lesz. –húzódott be egy üresen álló bunkerbe.
- Vissza kell mennünk a táborba! –néztem értetlenül rá, de közben azon gondolkodtam, hogy mégis miért követem ezt a férfit. És hogy lettem véres? Ekkor bevillant azaz éles fájdalom amit éreztem még a táborban. A nyakamhoz kaptam, de csak érzékeny bőrt tapintottam meg.
- Nem mehetünk vissza. Egyenlőre legalább is. –ült le a felállított székre.
- Mégis mi történt? –tört fel belőlem az ingerült kérdés. 

- Megmentettelek a biztos haláltól. Nem rég lebombázták a fél tábort. –mondta egy csepp bánat, vagy szánalom nélkül.
- Micsoda? –úgy éreztem menten elájulok. – Akkor mennünk kell segíteni. Hiszen lehetnek mások is még ott. –indultam az ajtó felé, de valami súlyos erő visszarántott.
- Nem megyünk sehová. Főleg nem te! –villantak rám az éles fogak. –A szemükben halott vagy, és ez maradjon is így. -a karomat fogta, szorítása akár a satu.
- Mi vagy te? –kérdeztem rettegve a válaszától.
- Az éjszaka egy démona. –mosolyodott el, és elengedte a karomat.
- Meghaltam? Te vagy a halál? Vagy csak a révész? Korábban azt hittem angyal vagy.
- Meghaltál, hogy köztünk élhess. Örökké! Az éjszaka csodálatos világa tárul fel előtted, és te be fogsz lépni ezen a kapun. Csatlakozol hozzánk, hozzám. –simította végig az állam vonalát. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Álmodom?! Halott vagyok, és ez valami nagy büntetés amiért párszor letértem az igaz útról?!
 - Higgadj le kérlek. Nem álmodsz, megtörtént minden. Megsérültél, haldokoltál. Nem akartál átkelni a túlvilágra, és a végén elfogadtad az ajánlatomat. Így magam mellé vettelek, társamnak, gyermekemnek. A régi halandó életed megszűnt. Az új halhatatlan léted pedig, csak most fog kezdődni. -ült vissza az asztalhoz.
 - Mi lett belőlem? –mentem közelebb hozzá.
- Vámpír. –fúródott a tekintetembe a most smaragdzölddé váló szempár. Hirtelen úgy éreztem meztelen vagyok, de a ruháim még mindig rajtam voltak sárosan, és vérfoltosan.
 - Vámpír… De ilyen lények, csak a rémtörténetekben léteznek. –hitetlenkedtem, ő felállt a falhoz sétált és elhúzott egy félig leszakadt ruhát.
- Ha nem léteznek, akkor mivel magyarázod meg ezt? –nyúlt a kezemért, én pedig megérintettem őt. A tükör elé vezetett, meglepettségtől egy halk sikoly tört fel a torkomból és csak néztem a valaha rám hasonlító szutykos lényt. Először a hideg tükörlapot, majd magamat érintettem meg, és mikor szólni próbáltam egy újabb felfedezés tanúja lettem.
- Vámpírfogak. Azt jelenti, hogy éhes vagy. –állt mögém, közben a tükörben csodálkozó másomra mosolygott. – De ma be kell érned ismételten az én véremmel. –vágta meg magát, és elém tartotta véres karját. A korábbi értetlenségem nyomtalanul eltűnt. Vágy, csillapíthatatlannak tűnő éhség töltött el a kiserkenő vér láttán. Ő leplezetlen élvezettel figyelte első táplálkozásom, később tudtam csak meg, hogy akkor láncoltam magam hozzá az örökkévalóságig.