22. Emberi vétek

- Emlékezz a múltra, emlékezz mit szabadítottál a világra! –ezekkel a szavakkal tűnt el minden körülöttem. Körül ölelt a sötétség. Szinte lebegtem a semmiben. Kinyújtottam a kezem és egy hideg lapos falnak ütköztem. A fal egy tükör volt, benne pedig Morgana nézett rám. Vad szépsége láttán már nem volt bennem semmi kérdés, mi is rabolhatta el egy isten szívét. A tükör lassan átfordult a tengelye körül, majd amikor ismét belenéztem a vörös boszorkány helyett magamat láttam. Én álltam a fal másik felén abban a sejtető zöld köpenyes ruhában.
Úgy éreztem meg kellene lepődnöm. Az agyam tudta, hogy amit látok az lehetetlen, de a lelkem táncra perdült. Megtaláltam valamit, amit régen elveszítettem. Elmosolyodtam, és ahogy a tükörképem szemébe néztem felszabadult egy végeláthatatlan zuhatag. 
- Elina. –szólított meg egy hang, mire kinyitottam a szemem. Visszatértem a föld alá és néztem az évszázadok fájdalmát ami Nuada szeméből sütött le rám.
- Nem lehet. –csordult végig egyetlen könnycsepp az arcomon, ám mielőtt lecseppenhetett volna az államon a forrás, az a gonosz ősi és démoni lény, aki az ellenségem letörölte. Egy pillanatra láttam valamit a szemében. Valamit, ami a szívembe markolt, de aztán elengedett és visszatért a trónszékéhez. Iván persze egyből ott termett, de nem tudtam másra nézni csak rá.
Fájdalom, boldogság, büszkeség, rettenetesen mély bűntudat kerített hatalmába.
„Emlékezz mit szabadítottál a világra…”
Emlékeztem, bár az emlékeim máséi voltak. Egy korábbi énem emlékei, aki oly emberi volt, olyan szenvedélyes és forrófejű, hogy pusztulásba taszította magát és a gyermekét, akit szeretett, de két erőszak árán vált azzá, aki mára lett.
- Minden rendben? –próbálta magára vonni a figyelmemet Iván.
- Nem. Vagyis… -legszívesebben felordítottam volna. Túl sok ez nekem. Túl sok kérdés válaszok nélkül. Újabb pillantást vetettem a forrásra. Képtelen voltam gyűlölni, vagy félni tőle, mint korábban. Nuada nem viszonozta a pillantásom. A farkas szőrét piszkálva messze járt tőlünk. Akár el is mehettünk volna, talán még az sem tűnik fel neki.
Talán ezt is kellett volna tennünk. Talán, ám akkor nem én lettem volna. Vagy nem is én vagyok, aki érzi a kapcsolatot vele?! Talán Morgana emlékei okozzák ezt az egészet?
- Elina? –Missi feletti hatalom is párologni látszott. Már mindhárman körülöttem voltak.
-  Delton elment. –Roy hangja rántott újra vissza a valóságba. Delton, Justin, Archie, a doktor. Már egyikőjük sem volt sehol.
- Utánuk kell mennünk! –sürgetett Iván.
- Nem. –mosolyogtam, mire mindhárman úgy néztek rám, mint aki megőrült. Talán így is van, ez megmagyarázta volna a következő szavaim.  - Vele kell lennem. –néztem újra a trón felé.
- Megháborodott! Valamit tettek az ő fejével is. –szorította meg Roy a karomat.
- Térj észhez!
- Észnél van.
- Mi?!
- Érzem. Ő a teremtőm, tudja, hogy mit tesz. –Missi szavai magabiztosabban csengtek, mint amilyennek én éreztem magam és a terveim. 
- Lehet rád is kihatott az, ami belepiszkált a fejébe. –Roy csak kötötte az ebet a karóhoz.
- Valamit meg kell beszélniük. –nézett Missi Ivánra.
- Nem hagyom magára. Ezek után nem! 
- Azért nem volt rendes emberi életem, sem nyugodt létem Iván oldalán, mert régen tettem valamit. Egy meggondolatlan döntésem megváltoztatta a sors kerekét. Tudnom kell, amit ő tud! –mondtam a levegőnek, de egyben mindenkinek.
- Bármi baja esik, én érezni fogom. –húzta fel mellőlem Ivánt Missi. Miután a trió eltűnt a folyosó egyik kanyarja mögött percekig csak ültem ott egy magamban. Nem tudtam, hogy is kezdjem el az egészet. Szabad, vagyis van jogom kérdésekkel bombázni őt?! 
- Elina…Elina…Elina… -a nevem visszhangot vert a falakról.
- Mond el! Mond el, mi vagyok!
- Tudod azt te nagyon is jól. –fordította felém figyelmét. 
- Morgana? Morgana vagyok?
- Nem.
- Akkor ki?
- Te, te vagy.
- Nem. Már nem. Valami történt. Valami…valami. –fel akartam üvölteni, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni a mondandómat.
- A lelked egy része hozzá tartozott. De te Elina vagy aki helyre kattinthatja a sors kerekét. Amit Morgana tett, megváltoztatta a jövőt! Te pedig eltörölhetsz mindent, ha megvan benned az, ami az anyámban megvolt! –állt fel, és ahogyan közeledett felém úgy erősödött a hangja is.
- Nem lehet. Hogy lehetne? –kerekedett el a szemem.
- Miért ne lehetne? –a mosolya hátborzongató volt. Alig emlékeztetett arra a fiúra, aki egykoron volt.
- Hogyan? –kérdeztem vissza a kérdésére. Éjfekete szemfogai kivillantak a morgó vicsortól amit válaszként adott, majd egy belém nyilaló érzés és vérszag vett körül mindkettőnket. Az arcomon egy tőr okozta sebből vér szivárgott. Ösztönösen felpattantam és amennyire csak egy ugrással lehet eltávolodtam tőle.
- Vér által. Természetesen. –szemében gyermeki öröm csillanását láttam, bár ez a gyermek korántsem ép elméjűségéről lehetett volna híres.
- Természetesen! –csattantam fel. –Miért is lehetne normálisan megtudni bármit is rémföldén?! –akartam harcolni? Nem. Akartam tudni a válaszokat? Igen. Basszuskulcs. A forrás visszatért önmagához. Levedlett mindent, ami csak empátiát ébreszthetett bennem. Nem maradt más, csupán egy vérszomjas és rendkívül kemény ellenfél. És mégis amikor előkaptam ismételten a tőröket a helyükről mélyen bennem egy nő sikoltott fel. Nuada félresöpörte a körül ölelő sötétséget és előhúzott egy ikerpengét. Az egyik fekete volt, a másik pedig vörös, akár az első vámpír leghalálosabb fegyvere. Hangtalanul mozgott akár a sötétség, mikor leereszkedik a világra. A két pengét többször is megpörgette, mintha csak bemelegítene az összecsapásra. Közben azonban egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Tekintete olyan volt, akár a leghalálosabb egerésző macskának. Azonban én nem kívántam rágcsálóvá és áldozattá válni.
- Két lehetőséged van. Ha győzöl, megtudsz mindent. A múltról, és a gyerekedről.
- És ha mégsem?!
- Elbuksz akár a boszorkány! –a hangja túlvilági volt, nem úgy, mint amikor anyámként emlegette Morganat.
- Akkor nincs más hátra. –készültem fel az elsővel eljárandó véres táncra. 
Meg nem tudtam volna mondani melyikünk lépett ki elsőnek, de mielőtt akárcsak egy madár is elrepülhetett a barlang felett a pengék egymásnak feszültek. A bennem keringő vér egyszerre izzott a harci vágytól és forrt a bűntudattól, azonban ennek eredményeként Nuada számára nem voltam egy túlságosan könnyed ellenfél. Ajka széles átszellemült vigyorral jelezte, amit én is éreztem.
Egy tökéletes és halálos tánc lesz a miénk. Izom feszült izomnak és borotva él a borotva élnek. A fegyvereink fémes összecsengése okozta dallamhoz igazítva lépteinket. Támadás, védekezés és visszatámadás. Újra és újra, míg már egybe nem olvadt a visszhang a párbaj élő neszével.
Épp sikeresen elugrottam egy hasra mért csapás elől amikor Nuada megállt egy pillanatra. Valami megzavarhatta, mert arcán düh surrant át. Ezt kihasználva támadtam és egy gyors eltereléssel sikerült végül a felkarját hátulról megvágnom.
- Újabb esélyt nem adok. –pillantott a karjára, amin abban a pillanatban be is forrt a seb.
- Szerzek én magamnak. –mosolyogtam elszántam. És újra támadtam. Azonban ezt bármennyire is cselesnek hittem meg sem legyintette. A válasza azonban gyors és kegyetlen volt.
Mindkét combomba bele nyilat a fájdalom, ahogyan elérte a kard, amikor egy pillanatra sarokba szorított.
- Oszd meg a figyelmed, vagy túl könnyű prédává válsz a számomra! –mielőtt kicsúszhatott volna a számon egy elmés reakció tudtam, hogy igaza van. Megpróbáltam felmérni, hogy mekkora helyem van, de hiába. A vállára céloztam, ő pedig kiforgott a támadásomból, de sikerült megvágnia a karom. Kezdeti lelkesedésem fénye megkopott a gondolattól, hogy csak azért tudtam elérni, mert épp akkor mért fel.
- Nem! –csattantam fel saját magamat korholva. Ha fejben feladom elbuktam.
- Ha rá bírsz kényszeríteni, hogy védekeznem kelljen, válaszolok egy kérdésedre. –lendítette meg párszor a két rövidpengét. Figyeltem a mozdulatát. Olyan könnyedség sugárzott belőle, amit még sohasem láttam. Teljességgel tudatában volt a saját és fegyvere képességének. Nekirontottam. Könnyedén félresiklott és már sújtott is le rám, amit alig sikerült kivédenem. Farkasszemet néztünk, és ahogy megszólalt a lehelete a bőrömet súrolta. 
- Támadj védekezve, vagy védekezz támadva. –ellökött magától. Oldalazva méregettem gyengepontok után kutatva. Azonban amikor megunta ezt ő támadott ismételten. Szúrt, szúrt és szúrt, miközben én egyre jobban hátráltam és próbáltam kivédeni a támadásait. Egyetlen egyszer sem volt lehetőségem visszatámadni.
- Lassú! –hasította fel a ruhámat egy újabb ponton. éreztem a hideget, ahogy egyre közeledtünk a barlang falához és ekkor belekapaszkodtam egy reménysugárba. Amikor már csak pár lépés választott el a sarokba szorulástól, megfordulva a fal felé rohantam és felfutva rugaszkodtam el tőle. Nuada észlelte, azonban alig, de lemaradt arról, hogy eltaláljon. Egy tincsem hullott a földre, amit az ő vére pettyezett. Sikerült a levegőben átfordulva megsebesítenem a hátát.
- Túl könnyű. –fordult meg Nuada a torkomra célzott szúrást alkarral hárítottam.
- Elkaptalak! –vinnyogtam, ahogyan a penge a bőrömet karcolta. Lehet, hogy okítani próbált, de ez a harc már az elején halálosnak ígérkezett.
- Feladtál mindent azért a kis szaltóért, és no lám. –ujjai közé csipte megrövidült tincsemet és lehunyt szemmel szaglászta. Felmordultam és elugrottam, ahogyan a penge megvágta a bőrömet, mire azonnal utánam vetette magát. A lábamról ledöntve terültem el a barlang padlóján. Lassan és feszülten mozgott, közben halk túlvilági morgás tört fel a széles mellkasából. Fel akartam pattanni és kirohanni, de tudtam, hogy azzal csak kitörné a nyakam és felzabálna. Így lassan talpra álltam és szembenéztem újra a tökéletesen halálos ragadozóval. Vámpírvér táplálja. Döbbentem rá, amint sikerült összeraknom a leheletének illatát.
- A sajátjaidat ölöd!
- Ők nem az enyémek. –modult fel. – Te viszont.
- Nem, én sem. Ha ők sem akkor én sem! –ráztam meg a fejem tiltakozásom nyomatékosítása gyanánt.
- Hmmm…
- Kettő! –csattantam fel. Mikor nem reagált semmit úgy vettem tőlem várja a folytatást. –Két válasszal tartozol! –erre elmosolyodott. 
- Legyen hát. –a tartása kissé felengedett. Már nem volt annyira ugrásra készen, bár így sem éreztem biztonságban magam.
- Merion!
- Ez nem kérdés és ezt te is tudod.
- Hogy lehetséges? –pislogott párat, mint aki kicsit meglepődik a kérdésen, majd elmosolyodott, amitől a tarkómon égnek állt pár kósza hajszál.
- Hogy is mesélik újabban az emberek?! Bibével és méh bevonásával?
- Ne szórakozz velem, tudod, hogyan értem! –megint csak várt. –Hogyan lehet az, hogy megfogant és megszületett egy halott nőben egy élő csecsemő?! –tettem fel pontosítva a kérdést.
- A problémádra a kulcs a vér. –most én vártam, hogy folytassa. Nem akartam megadni neki az örömet, hogy visszakérdezve ellőjem a második lehetőségemet. - Mivel te az enyém vagy, a szeretőd pedig Delton kölyke, így a véretek akár a két ellentétes pólus. És a kölyökben egyesült újra Ogmios mocska. –gúnyolódva beszélt, és undorodva. Egy részem valahol megértette, de leginkább felháborodtam ezen.
- Ez nem magyarázat arra, hogyan voltam képes kihordani a lányom.
- Nem?! –villantott felém egy vicsort. – A halandók rossz szokása a ragaszkodás. Ez a ragaszkodás pedig néha megváltoztat szinte bármit. –lépdelt közelebb és a bármihez érve karnyújtásnyira volt tőlem. Most én álltam ugrásra, de menekülésre készen.
- A ragaszkodás nem keltett életre soha senkit. –vitatkoztam.
- Valóban, ám mint mondtam, te az enyém vagy. Nem kell sok minden ahhoz, hogy olyanokat is megtehess, ami másoknak lehetetlen számba megy.
- Hazudsz! –próbáltam küzdeni a hitemért.
- Valóban? –sétált el mellettem. Ahogyan megfordultam nem volt sehol. Rémület járt át, mire felnevetett.
- Látnod kellene most magad! Olyan vagy akár egy riadt őz a farkasok odújában!
- Rohadj meg! –elmés visszavágás Elina, gratulálok! Védekező állásba váltottam és próbáltam megérezni az ősi vért és azt a nyomasztó kisugárzását. Amikor megjelent ismét mögöttem felé pördültem, de elkapta a karom. Szorítása acélkeménységű volt.
- Ugyan-ugyan! Miért küzdesz a nyilvánvaló ellen?! Hisz számtalanszor felemlegették már neked honnan is származol. Hogy kitől származik a vér, ami a buja testedben kering. –simította végig a hasam ahol korábban felvágta a ruhámat.
- Az én vérem a doktortól származik. –hátráltam, mire felmordult. Ennyit arról, hogy nem leszek egér számára.
- Ő az ő egyetlen gyermekem.
- Nem lehet! Hiszen akkor nem lennének vámpírok sem. –újra csak nevetés, bár most nem gúnyos volt, inkább keserédes.
- Pedig így van! Én teremtettem a doktort azért, hogy végül elhozza azt, akiben a fél lelked lakozik! –könnyedén magához ölelt és megigézett. Már nem láttam félelmetesnek, sem szörnyetegnek. Gyönyörű volt. Fel akartam tenni a következő kérdésem, de mielőtt megtettem volna egy pillanatra elvesztette a hatalmát felettem. Ez kijózanított kissé.
- Azt mondtad nem tőled származnak. És azt, hogy csak a doktor a gyermeked. –bólintott. –Akkor honnan származnak a vámpírok? –felmordult. Veszélyesen bömbölt egy nagyot. Kicsúsztam a karjai közül és ráüvöltöttem.
- Válaszolj! –morgott és szikrázott a tekintete, de végül lecsillapította magát.
- Egy halandó ostobasága okán. –nem nézett a szemembe.
Megfogtam! Elkaptam a sebezhető pontját!
- Ez nem válasz, hallod?! –kiabálnom kellett, mert olyan volt megint, mint aki messzire jár. Percek némasága után végül megszólalt.
- Volt egy bolond ifjú, ki azt hitte a szerelem bármit legyőz. Ám van, amit mégsem képes helyrehozni semmi. A halál örökre elvesz és megváltoztat. Még akkor is, ha a halottak újlétre kélnek. –ahogy a szemembe nézett tudtam a választ.
- Elvesztetted a szíved Mariya halálával! –suttogtam döbbenten.
- A szív csak a halandóknak értékes, egy isten fiának mit sem ér! –szavai súlyosan zengtek a visszhangtól. A válasza és Morgana halálának emléke végül összerakta a kirakót a fejemben. Elvesztette a szerelmét és mivel az anyja nem segített megölte őt, ezzel elveszítve az emberségét, de az őrületben még emlékül vérét vette a szeretett nőnek is, aki ettől újjá született. Ő volt az első vámpír, Mariya.
- Egy elveszett szerelemért volt az a rengeteg mészárlás?! Vámpírok ezreit szabadítottad a világra egyetlen csaj miatt! Te Őrült Vagy! –csattantam fel, bár valahol éreztem és értettem Őt. Épp ez volt a legszörnyűbb az egészben.
Rám vetette magát és a nyakamba vájta vörös agyarát. A fájdalom hatására üvölteni akartam, de képtelen voltam rá. Egyetlen mozdulattal átharapta a torkom. A saját vérem íze öntötte el a szám és szempillantás alatt tompává vált minden, csak a szavaim visszhangoztak a fejemben. Valóban őrült volna?! Hiszen akkor én is az vagyok. Bármit megtennék én is, hogy a szerelmemet el ne veszítsem. Iván. Szerelmem, kérlek, óvd és szeresd a gyermekünket. 
- Emberi vétek. Megbocsájtok! –suttogtam és átöleltem azt a lényt, aki épp megöl engem.

21. Emlékek viharában

Amikor a köd oszlani kezdett egy ismeretlen helyre kerültünk. Vagyis inkább csak számomra volt ismeretlen, a fivérek számára keserédes múlt lehetett. Már ha egyáltalán éreznek. Éreznek?! Kétlem. Az erdő növényzete vad volt és buja, igazi zabolázatlan vadon kellős közepére cseppentünk. Tetszett a látvány, már amíg ki lehet zárni a jelenlevőket és azt a milliónyi kérdést ami záporozni kezdett a fejemben. Mi a francot keresünk itt? Egyáltalán hol van az itt? És mikor? És hogyan? Oké-oké elég lesz, előbb utóbb csak kiderül. Vagy nem, de akkor ideges leszek és azt ne akarják.
Nuada Deltonra meredt és vicaverza. Valami néma párharc folyt közöttük, vagy legalább is szemmel verés magas fokon. Aztán felcsendült az ismerőssé vált üvöltés.

- Csak nem?! –törtem meg a csendet döbbenten, mikor a trónteremben látott farkas elügetett mellettünk, de valahogy más volt. Farkasosabb, már ha lehet ilyet mondani rá.
- Hogy hol vagyunk?! –pillantott rám Delton. 
- Szerintem magad is rájöttél. –rá, és nyelnem kellett egy nagyot. Az újabb kérdést azonban csak még inkább megdöbbentő látvány forrasztotta a torkomra. Nuada sétált el előttünk, úgy értem egy másik Nuada, nem az amelyik épp végezni akart a testvérével. Ő is másként hatott. A hozzám tartozó első sokkalta gyilkosabb és gonoszabb lénynek látszott az érkezőnél. Kényelmesen elsétált mellettünk, mintha nem is…
- Ácsi! Mi a fene folyik itt?
- Okosabbnak gondoltalak ennél. –ez a Nuada nem foglakozott olyan dolgokkal, mint arra nézzen akihez beszélt.
- A napló különleges erővel van átitatva.
- Ezt eddig is tudtam. –pillantottam Deltonra ingerülten. Lássanak csodát, a haldokló prof teljesen ép és egészséges volt. Csak én érzem szarul magam?! Ez nem épp kedves dolog, de mégis mit vártam.
- És szerinted honnan van azaz erő kicsi Elina. –jobb volt, mint amikor nem nézett rám az első. Tekintete átható és gyilkos rosszindulattal telt meg. Ezek ketten tudják mi folyik itt. Én meg inkább nem adom meg az örömet, hogy faggatózzam. Jöjjön aminek jönnie kell. Egy nagy sóhajtással megindultam a korábbi kettő után, mert valahogy sejtettem, hogy ott lesz a titok nyitja.
Senki sem állított meg, vagy tépte le valamelyik testrészem, ez talán jó jel. A bokrok között sétálva beszélgetésre lettem figyelmes. A B Nuada volt és egy nő?! 
- Miért, miért nem?!
- Nem tehetjük, hát nem érted? Megöl, ha megtudja.
- Nem lépne be ide. Maradj itt és senki fia nem parancsolhat többé. Vagy nem szeretsz? –az első szájából ez a kérdés kissé zavaró volt. Na jó, konkrétan a hideg futkosott a hátamon.
- Szeretlek! –a lány hangja alapján közel állt már a síráshoz. Fél pillanatig sajnáltam és együtt is éreztem vele, de aztán valahogy fontosabb volt rájönnöm, hogy mi szeretni való lehet abban a férfiban akitől végtére is eredek. Bár lehet, hogy neki a lelketlen vadállatok a gyengéi. Mégis ki vagyok én, hogy eldöntsem ki kit szerethet?
- Akkor maradj velem! –könyörgött. Az első számú über vámpír könyörög egy halandó nőnek? Ez kuszább, mint hittem volna.
- Nem tehetem, érted értünk. –most már tényleg sírt. Ezek szerint mégis érezhet iránta valamit.
- Aki ártani próbál, azzal elbánunk. De különben is, ide nem járnak emberek. Hisz ez a boszorkány erdő. –mutatott körbe, de ekkor farkasok vonyítottak fel a távolban.
- Mi az?! Mit mondanak? –a lány hangja zaklatott volt.
Ahogy Nuada a hang irányába fordult megpillanthattam a nőt akit szeret. Nem tudom miért, de egyből beugrott egy régi történet, amit a doktor mesélt nekem a kis kunyhóban. Egy erőszak szülte férfi és a névtelen lány, akibe egy csapásra beleszeretett.
- Az erdő szélén vannak. Itt az idő, mennünk kell, a farkasok elkergetik őket.
- Megöleted őket?! – B Nuada nem válaszolt. A szemében gyűlölet szikrázott. Máris jobban hasonlított az elsőre.
- Nuada, megöleted őket?! –a távolból újabb farkasüvöltés hangzott fel, mire a lány felsikoltott.
- Tudják mi vár rájuk, ha belépnek a boszorkány erdejébe. –pillantott a lányra.
- Ő az apám. –könyörgő tekintete tovább fokozta a feszültséget.
- Csak egy ember!
- Ahogyan én is. –a lány arca megkeményedett, kissé amazonossá vált és B Nuada arcán átsuhantak az érzelmek. Te jó ég. Csodálja azt az embert! Lopva a frissebb kiadású változatra pillantottam. Ökölbeszorított kézzel nézett az erdő egy távoli szeglete felé. Delton bezzeg élvezte a szerelmesek évődését.
- Mariya, mennünk kell. Biztonságosabb minél messzebbre kerülni.
- Szerelmem, nem menekülhetünk. Mi lesz, amikor elhagyjuk az erdőt? Mi lesz a családommal? - Miért hagynánk el az erdőt?!
- Itt nem nevelhetünk fel egy kislányt! Társaság kell neki, tanárok, hogy be tudjon illeszkedni a társaságba.
- A nép kitaszítaná őt! Tökéletes élete lesz itt.
- A Lányunk nem lesz bezárva, mint ahogyan én is voltam!
- Akkor nem lesz, de nem kell az erdőnek ezen a részén maradnunk. Máshol is új életet kezdhetünk. Itt nincs már semmi. –mindkét Nuada egy irányba nézett, kissé hátborzongató látványt nyújtott ez a jelenet.
- Jönnek. –mondták ki egyszerre megelőzve a farkasokat és az emberi kiáltásokat. Én is abba az irányba pillantottam és döbbenet csapott belém. A lány valami nemesi sarj lehetett abból a mini hadseregből gondolva, ami megjelent a fák között. Egy biztos távolságra tőlük pedig érkeztek a farkasok. Érdekes, hogy eddig miért nem ugrottak egymásnak, de aztán az első viselkedése megadta a választ. Elindult az érkezőkkel ellentétes irányba, tehát vagy máshol történik a komolyabb összecsapás, vagy vár még valakire. Túlságosan kíváncsi voltam az itteni dolgokra, hogy kövessem, ráadásul Dalton sem mozdult.
- Takarodj el a leányomtól, te szörnyeteg! –mély dörmögő hang zengte be a tisztást. A férfi teljes páncélzatban volt, amit azért kissé sokalltam egy szerelmespár szétszakításához. Még akkor is, ha tudom mivé vált a szerelmes férfi évekkel később.
- Ő Már Hozzám Tartozik! –sziszegte Nuada védekezően átölelve Mariyat. A farkasok acsarogni kezdtek. Hosszas méregetés és már-már patthelyzetnek hitt percek után az egyik ember előre lépett. A dörmögő mása volt, csak épp fiatalabb kiadásba. Fekete haja és szakálla torzom-borz hatást keltett, de meleg barna szemeit a lányra emelte és csak őt látta.
- Húgom. –szólalt meg és a kezét a páros felé nyújtotta. –Térj haza atyánkkal. –még mosolygott is. A lányt először láttam habozni ez alatt a pár perc alatt. Család és szerelem, szerelem és család. Nehéz széttépni a szíved, ha mindkettő fontos. Ám Mariya végül megrázta a fejét.
- Nem tehetem, már hozzá tartozom. –csóválta meg a fejét ismét és mosolya valamit kipirult arca  már csak Nuadának szólt.
- Te jó ég! Kipirult arc?! –tátogattam a döbbenettől. –Lányunkról beszéltek korábban, akkor ez azt jelenti?!
- Igen. Egy halandóra fecsérelte el az isteni vérét. Ismerős a helyzet?! –Delton hangja gúnyos volt, és undorodó. Érdekes, hogy ő is ezt tette. Már majdnem a fejéhez vágtam, hogy Ivánt mégis minek veszi akkor, de belém fojtotta a szót egy dühödt apa.
- Hogy merted bemocskolni a lányomat?! Hogy merted az ördögi játékaidat űzni vele? Hogy szentségteleníthettél meg egy szüzet te démoni szörnyeteg?!
- Apám, én szeretem Nuadát! –lépett a férfi elé Mariya. Csak egy apró sivító hang hallatszott, majd még egy és a lány a földre zuhant. Hasából és a mellkasából egy-egy nyílvessző állt ki. Az apa két oldalán álló alak kezében pedig újra készen állt az íj, hogy másodjára már Nuadát terítse le vele.
És akkor elszabadult a pokol.

Nuada üvöltve vetette magát az emberek felé tettét pedig farkasai is követték. Vicsorogva és morogva tépték szét az újabb és újabb ledermedt embereket. Fájdalmas jajgatások sora után végül mégis felütötte fejét a küzdőszellem. Kardok pengéjének acélos suhanása, fogak valamint karmok ütközése félelmetes zajjá vált. A zöld környezetet hamar vér és tetemek borították. Emberek, farkasok egyaránt. Nuada az első pár harcost puszta kézzel ölte meg, de a lovagok ellen már nem volt így esélye. Ezt ő is tudta. Felkapott két kardot és Mariya testvére felé vette az irányt. A fiatal férfi állt a lány apja és szerelme között csak. Nuada pedig az apa vérét akarta. Gyorsabb volt ellenfelénél ugyan, de az bőrbe és fémbe öltözött. Nuada pedig egyszerű hétköznapi öltözéket viselt csupán.
- Ha nem csillapodik le, megöleti magát. –bölcselkedtem, mint amikor az ember filmet néz és aggódik az egyik szereplőért. Várjunk csak, miért is aggódom? Hiszen bár most nincs itt, de van élő bizonyíték, hogy túléli, ráadásul miért is féltem az ellenfelem?

Az első csapást a férfi mérte, de Nuada a két kard segítségével hárított. Azonban a pajzs ellen már nem volt mivel védekeznie, így az oldalába vágódó fától megtántorodott. Hátrálása kissé kijózanította, így a következő támadás már jobban meg tudta tervezni. Az egyik karddal lesújtott védekezésre kényszerítve ellenfelét, majd a másik karddal lecsapott a pajzstartó karra. A férfi kezéből kihullott pajzsa.
Mielőtt azonban Nuada újra támadhatott volna egy nyílvessző találta el a vállát, mitől majdnem elejtette a kardját. Ellenfele kihasználva a segítséget két kézre fogta pallosát és egyenesen  szívére célozva tört előre. Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania ezzel megzavarva a támadó felet, aki próbált lassítani, de egy szerencsétlen botlás következtében fejét beverve eszméletét vesztette. Nuada gyilkos pillantással méltatta az íjpuskát tartó apát, majd beletörte vállába a nyílhegyet és elindult igazi ellenfele irányába.
A vak gyűlölet hajtotta elborítva az agyát. Idős ellenfele bár jobb kardforgató hírében állt valaha fiánál, mára már nem volt sem ereje, sem fürgesége. Egyedül a páncélzat védte meg az újabb és újabb csapások végzetességétől. Hamar végig folyt az első izzadtságcsepp az arcán. Nuada eddigre már átvérzett karral, eszét vesztve küzdött. Levágta a két íjászt, majd azokat is, akik közé és prédája közé próbáltak kerülni. Be kell vallanom ámulattal néztem az általam ismert énjére már jobban emlékeztető férfit. A csatazaj halkult, ahogyan nőtt az elesettek száma. Többen elmenekültek, hogy távolabb halljanak meg az őket levadászó méretes bestiák álkapcsától. Volt, aki fára menekülve próbálta megúszni a véget és kivárni, hogy eldőljön a sorsfordító párharc. Az apa karja már remegett, ahogyan Nuada mindkét karja szintén. Azonban a csapások ereje nem sokkal lett védhetetlen. Az idős embert hamar hátrálásra késztette ellenfele, majd egy óvatlan lépés okozta az ő vesztét is. Úgy látszik az erdő lakói mellé ált. Egy kiálló gyökér csapdába ejtette a csúnyán kifordult bokát. A férfi fájdalmasan felüvöltött, Nuada pedig föléje magasodott, mint egy igazi vértől és gyilkolástól csatakos halál angyal.
Tekintete földöntúli sötétséggel villant meg, miközben felemelte végső csapásra kardját. Ekkor törte meg a feszült némaságot egy sikoly.

- Szerelmem NEEE! –Mariya magához tért és meglátta mi történt körülötte. Nuada feléje pillantott, de a lány rettegő pillantása megtörte a benne tomboló vadállatias ösztönt. Fájdalom villant át mind a szemén, mind az arcán és kiesett az acél a kezéből.
- Hagyjátok el az erdőt és soha ne térjetek vissza! –nem nézett ismét az apára, talán már nem égett benne a vágy, de nem akart kockáztatni. Kedvese felé indult, ám amikor elsétált a fiatalabb férfi mellett az hátba támadta. Kardjával végighasított a testén.
- Ugyan miért kellene bármit is tennünk?! –markolt rá a kardjára, hogy az újabb csapása végzetes legyen. Ekkor a semmiből egy hatalmas farkas ugrott ki a fák közül, egyenesen a kardfogó kézre, amit le is tépett. Mariya ismét felsikoltott és fájdalmát leküzdve Nuadához botorkált.
- Menjetek el! –üvöltött az apja és fivére felé.

A két férfi pedig végül eleget tett ennek. A még életben levő katonák segítségével elhagyták az erdőt.  Mariya Nuada mellé zuhant a párától és vértől nedves fűre.
- Elmentek. –simította ki a férfi arcából az izzadt tincset. –Most már minden rendben lesz. –mosolygott, majd elájult. Nuada saját sebeivel nem törődve nyalábolta fel kedvesét és emberfeletti elszántsággal megfeszülve indult vele a fák közé.
- Követnünk kellene, mert lemaradunk a műsor többi részéről. –nevetett Delton sokatmondóan. Így is tettünk. Bár inkább araszolás volt, mintsem menetelés. Végül egy kis tó szélén roskadt össze. Az általam ismert Nuada már ott volt, egy sziklán ücsörögve figyelte a kis csörgedező vízesés által felpezsdített tó felszínét. Letörtnek tűnt, bánatosnak, emberien összetörtnek. Egy pillanatra megsajdult a szívem, ahogy ránk és az összeroskadt párosra pillantott.
- Valami szörnyűség van kibontakozóban. –suttogtam magamnak. Halk zörgéssel érkezett újabb és újabb sebesült, félholt farkas. Biztos távolságból, de látványosan védve vették körbe a szerelmeseket. Nuada belemerítette kezét a vízbe és megpróbálta lehűteni a szerelme arcát, homlokát. Valahonnan madarak reppentek fel hatalmas vircsaftot csapva, majd a tó tőlünk távolabbi felénél feltűnt egy újabb alak.
A nő egész testét zöld csuklyás köpeny takarta, de titokzatos és kecses kisugárzása már-már boszorkányosnak hatott.
- Anyám! –pillantott rá Nuada, mire a nő felfedte arcát. Morgana volt az. A vörös hajú asszony, aki világra hozta az ikreket. Delton megremegett kissé mellettem. Hiába élvezte fivére szenvedését az anyja látványa már rá is hatással volt. Lassú léptekkel közeledett felénk. Szinte siklott a kavicsos partig, majd tovább a víz felszínén. Egyetlen lépése sem kavarta meg a víztükröt, bár fodrozódó ruhája miatt nem is voltam biztos, hogy egyáltalán lépdel.
- Anyám! –ismételte meg, de a hangja reménykedő volt. A nő végül megállt a szerelmesek mellett. Nem ért egyikükhöz sem, de hamar felmérte a sérüléseket. Valami nyugtalanítani kezdett, így nem írtam a helyemen maradni.
Kissé remegve indultam el Mariya felé. A rossz érzés minden lépésemnél egyre csak fokozódott. Nuada szorosan ölelte magához a lányt, így a vágyottnál közelebb kellett mennem hozzájuk. A látvány elborzasztott. Összerezzentem és nyüszítő hangon kiáltottam Delton felé.
- Miért kell nekem ezt látnom?! –ő csak elnevette magát, majd egyre halványulni kezdett az alakja, míg végül szinte köddé vált. Döbbenten néztem az üres levegőt, majd a magányos Nuadára pillantottam. Ő visszanézett rám, kivicsorította fogait és egy morgás kíséretében szintén eltűnt. Pánikba estem abban a másodpercben, amikor magamra maradtam a múltban. Mi lesz most? Mit kell tennem, hogy hazatérjek a testembe?! Az eluralkodó félelem hatására körbe-körbe forogva próbáltam felfedezni az érzékeimmel játszó két ősi lényt. Egy hang szólalt meg a fejemben.
- Emlékezz! –magam elé nézve megláttam Morganat. Egyenesen engem nézett. A lelkembe látott, az elmémbe, a múltamba.

20. Trükkök és titkok

Ahogy ott álltam szemben az ellenségeimmel, és a családommal, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam. A csontomig hatolt az érzés.
Körülpillantottam, de rá kellett döbbenem, hogy Archie nincs sehol.
- Hol a pokolban vagy mikor kellenél. –morogtam magamnak. Ökölbeszorított kezeim már fájtak, de ez volt a legkisebb bajom. Amíg fáj, addig jó. Addig még érzek, és létezem.
- Pokoli egy nap, nem de bár?! Elhagynak azok akik a legjobban szeretnek. Ráadásul ez még csak a kezdet. –lépett le a trónjáról Delton.
- Vissza. –szólalt meg mögöttem az annyira vágyott hang. Meg akartam fordulni, de karja átölelt és magához húzott, olyan könnyedén, mint azon a réges régi hajnalon. - Vissza, vagy elvágom a torkát mielőtt megmondhatná hol van a napló. –éreztem ahogyan a tőr a bőrömbe vág. Hűvös acélja szürkén választotta el a múltat és a jelent.
- Mi… Mit csinálsz uram?! –nem lehet. A hangom reszket. Nem félhetek attól aki teremtett, óvott, etetett és valaha szeretett. Az ajka a hajamhoz siklott, bőrömön éreztem lélegzetét. Beszívta magába az összes kedves emlékemet.
- Megnőtt a hajad. –mosolygott, hallottam a hangján. Látni akarom, elfelejteni, hogy kést szorít a torkomhoz. Elfeledni, hogy elküldött, eltűnt, elhagyott.
- Engedd el! –Iván megszabadult egy pillanatra, vagy csak nem tetszett neki amit lát. Nem néztem oda, hirtelen nem érdekelt. Rajtam kívül mindenki vele foglalkozott. Delton visszaszerezte az irányítást. Nuada élvezte, hogy fivére nem képes kordában tartani a kölykét. Missi és Roy, csak meredt üres tekintettel.
- Doktor. –kérleltem akár egy gyerek. –Engedj el kérlek!
- Nem lehet. Te leszel a nagy lehetőségem Elina. –ahogy kimondta a nevem ismét ott találtam magam az erdőben. Csak mi ketten, szakadt és koszos ruhákban.
- Mond, mégis mi az ördögöt művelsz?! – Delton arca kissé eltorzult a dühtől. Nuada hátra dőlve figyelte a doktort.
- Nála van a napló. Csak visszaszerzem, hogy békén hagyhass még egy ideig.
- Nem fogod bántani, hisz ő a gyermeked. Fejezd be a lázadozást Benjen! Ideje végre visszatérni hozzánk! –Nuada hangja parancsoló volt, az egész termet beharsogta.
- Soha! –megszorított és éreztem ahogyan a tőr felhasította a bőrömet.
- Átkozott! –Nuada arca is eltorzult. Felpattant a székről és leereszkedett. Fekete fátyol követte lépteit, de ahogyan közeledett a fátyol terjedni kezdett, körül ölelte. Mágia volt, nem más. Lépésről lépésre éreztem, hogy égnek merednek a szőrszálak a kezemen. Én meg őt akartam legyőzni?! Pillanatnyilag inkább behódolnék. Az ereje félelmetes magasságokba emelt, majd vágott földhöz. Alig kaptam levegőt, pedig meg sem moccantam a doktor szorításában.
- Ha elvesztitek őt, a fiú nem ér semmit. A gyermek pedig már így is a kezemben van. –az első megállt és méregetett minket.
- Blöffölsz.
- Tudod, hogy nem. –a vámpír bólintott, de mégis közelebb suhant. Hangtalanul akár egy rémisztő kísértet. A tekintetem hirtelen elhomályosodott. Nuada megtorpant és a levegőbe szagolt.
- Archie… -sziszegte a fülembe a doktor. Köd telepedett le és vele együtt szakadt ránk az álom.

Ez a helyszín is ismerős volt. A város parkjának szökőkútja melletti pad. Archie a vízzel játszott mikor megtaláltam.
- Késtél.
- Hova a francba tűntél el?! –támadtam le dühömben.
- Próbáltam megmenteni azt ami fontos.
- Jah, a saját bőrödet. Ugyanolyan aljas dög vagy, mint voltál. Mint a többi vámpír.
- Mégis mit vártál? –csattant fel ő is.
- Hogy segítesz, ha már egyszer mellénk álltál.
- Mellétek?! Elina jó reggelt! Senki sincs melletted! Az imádott doktorod, a szerelmed, a barátod, még a teremtményed is elhagyott! Egyedül én maradtam!
- Na, ne röhögtess. –fordultam meg, hogy faképnél hagyjam. Ismételten átölelt és magához húzott egy kar, de most nem a doktoré.
- Az én karjaim között nem gyengülsz el. –suttogta a fülembe.
- Ha nem engedsz el most rögtön eltöröm a karod! –már nem féltem, nem dühöngtem, nem éreztem semmi mást csak, hogy vissza akarom kapni azt ami jogosan engem illet. Legyen az szabadság, élet, vagy épp személyek.
- Helyes. Így kell ezt csinálni. –elengedett. Ahogyan megfordultam diadalmas mosoly ült ki az arcára.
- Mi van?!
- Ha a teremben maradok, most még mindig reszketnél, mint egy elárvult nyuszi. De ehelyett egy harcos amazont szabadítok rájuk. Élvezni fogom a műsort.
- Persze. Ahelyett, hogy segítenél. –csóváltam meg a fejem, de azon kaptam magam, hogy mosolygok.
- Készen állsz?!
- Rúgjunk szét pár ősi segget. –kacsintottam rá. Hirtelen minden visszatért oda ahol voltunk.
A családom velem szemben az ellenségnél. Én pedig egyedül voltam, de erős és tudatos. Nuada valamit észre vehetett rajtam, mert ajkai érdeklődő és nem gúnyos mosolyra húzódtak.
- Van egy ajánlatom neked kicsi lány. –kezdett bele mondókájába. A doktor felmorrant, mire a forrás sziszegni kezdett és kinyújtotta felénk fekete karmos kezét.
- Ha megölöd Deltont és átadod a naplót, szabadon elmehetsz mind a négy társaddal együtt.
- Ne higgy neki, innen nem lehet csak úgy kisétálni. A farkasai széttépnek. –suttogta a fülembe a doktor. - Mi?! Ne hallgass rá Elina! Hazudik! Állj mellém ahogy terveztük! Tudunk együtt is élni, csak őt pusztítsd el! –mutatott Delton a fivérére. Olyan volt abban a pillanatban, mint egy ijedt kisállat. Ha nem gyűlöltem volna mélységesen, talán megszánom.
- Mit szólnátok ehhez?! Megöllek téged és téged és téged is, ha nem eresztesz el azonnal! –mutattam előbb Deltonra, majd Nuadára és végül hátrafordítottam a fejem, hogy a doktorra pillantsak. A vérem pirosra festette a kését, de a fájdalom hatására legalább a tekintete nem vette el az eszem. Még ennyi idő és történés után is éreztem a perzselést amit okozott bennem, de már jó ideje nem ő volt a mindenem. Végre tudatosult is bennem.
- Ohohohó… –nevetett fel Nuada. Hatására beremegtek a falak mikor visszaverték mély, dallamos hangját. Farkasok vonyítottak fel, de már nem csak a felszínen. –Van benned elszántság.
- Majd akkor nevess amikor a mellkasodba merítem a pengém. –pillantottam rá. Igen, képes vagyok rá, sőt mi több meg akarom tenni! Nem érdekel, hogy ki és mi ő, választottam.
- Akkor hát, előtted a célpont. –mutatott Deltonra. –Benjen engedd el a lányt. –ezzel hátat fordított és visszatelepedett a székére. A doktor akinek már a nevét is tudtam egy mozdulattal eresztett el és került a terem másik felébe. Delton felé fordultam.
- Delton Helfaistos, konakou no seth paava minkhana ruoho. –hajoltam meg kissé.
- Oh, de bájos. Még az istenek nyelvét is beszéli. Bár meg kell hagyni, kissé póriasan. Ám mit is várhatnánk a mi kis barbár hercegnőnktől?! –felettébb élvezte az első a műsort. Delton arcát a gyűlölet és az undor torzította el. –Nos fivérem?! Elfogadod a kihívást, vagy hulljon porba a fejed önnön kezedtől?.
- Elfogadom. –köpte ki a választ. –Kivágom a nyelved ezért. –lépett előre a küzdőtérré kinevezett középpontra.
- Amennyiben a lány győz életben marad, de ha a fivérem, rá is halál vár, ahogyan rájuk. –önkéntelen is nyeltem egyet. Bár tudom, hogy jó harcos vagyok, de Delton ettől még egy istenség fia. Rápillantottam Ivánra aki nem nézett rám, de az ökölbe szorította a kezét, ahogyan Roy is. Ez erőt adott, nem is keveset. Elővettem mindkét csizmám szárából a pengéimet. A kardot még a barlang bejáratánál bíztam rá Ivánra, mint mindig az utóbbi időszakban.
Nuada felmordult mély állatias hangon. Szemfoga kivillant, nekem pedig meghűlt a vérem egy röpke pillanatban. Az oroszlánnak való méretes agyar fekete volt és vörös. Mintha csontos szarvak villantak volna fel, csak épp a férfi szájában. A közelben farkas vonyítás hallatszott válaszként. Aztán a néma csendben hirtelen meghallottuk a földet kopogtató gyilkos karmok közeledtét. Az ezüstös hím farkas hatalmasabb volt minden ragadozónál akit valaha is ember látott. Félelmetes állkapcsában fegyvert hozott Deltonnak. Büszkén és nemesen lépdelt el mellettem ügyet sem vetve sem rám, sem három társamra kikért aggódtam. A férfi egy pillanatig habozott és figyelte a farkast mielőtt kivette szájából a méretes pörölyt. Mindketten feszülten vártunk, hogy az alfa elhagyja a teret és Nuada trónja mellé telepedjen. Olyan mozdulatlanná vált, mint amilyenek az ikertrónok egy-egy oldalát őrző kőfarkasok voltak. Delton megpörgette kezében fegyverét, ám mielőtt megnyugodhattam volna, hogy egyszerű közelharcba kell bonyolódnom lánc csörgött. A pöröly végéből nehéznek és törhetetlennek látszó láncot húzott elő.
- Azokkal a kis bicskákkal nem mész ellenem sokra. –lendítette meg a fegyvert. Úgy süvített el mellettem, mintha egy könnyed nyílvessző lenne. A becsapódás hatására azonban mennydörgött a barlang. Ha nem ugrom el, belepréselt volna a falba. Egy gyors rántással újra útnak indította a súlyos pörölyt. Ám az nem egyenesen feléje repült, hanem egy kisebb ívet felvéve megint csak engem vett célba.
- Hiába ugrálsz, nem menekülsz! –arcán széles győzedelmes mosoly villant fel, mikor látta, hogy csak kitérni tudok nem pedig hárítani a támadását. Csapás csapást követett, a falak repedeztek, a plafonról súlyos kődárdák zuhantak a földre én pedig újra és újra elugrottam a támadás elől.
 - Harcolj! –szólalt meg unottan, mikor a kövek robaja kissé alább hagyott. Több tervet vetettem el, miközben menekültem, de számomra inkább idegesítő volt, mintsem unalmas.
- Penge penge ellen, az lenne a rendes küzdelem. –morogtam egy újabb elrugaszkodás közben, de a lehulló szikla felvágta a karomat. Mire földet értem, már a ruhám úszott a vérben. Rápillantottam a szétnyílt sebre, majd megráztam a karom. Kellett ez a sérülés. A vérem illata és a fájdalom kizökkentett a tervezgetésből.
Szinte pillanatok alatt átkapcsoltam harci üzemmódba. Mielőtt Delton visszahúzhatta volna a fegyverét, a lánc mellett rohantam feléje, hogy egy villámgyors mozdulattal megvágjam mindkét combját. A szemem sarkából láttam, hogy Nuada érdeklődően fészkolódott trónjában. Delton kissé megingott. A sérülés hatására bár nem sokkal, de csökkent a pöröly feletti uralma. Nem tudta rendesen tartani magát a támadásokban, így esélyt adott számomra.
A kisebb fegyver és a kisebb alkat most előnyömre vált. Míg ő nehezebben talált el, nekem nem kellett mást tennem, mint kiszámíthatatlan ritmusban mozogni és szúrni ahol csak értem. Hosszú percekig kínlódtunk. A pöröly több alkalommal is súrolt, a lánc pedig égető horzsolásokat hagyott maga után ahol elért. Delton körül a föld vörössé vált. A teste nagyobb részén vére csorgott ám a sérülései lassan, de biztosan gyógyulni kezdtek. Nekem szintúgy, de a szokottnál jóval lassabban. Fájt mindenem. Zihálva álltam meg egy pillanatra.
A fejemben egyre hangosabb volt a kétkedés hangja.
„Hát sosem lesz vége?! Egyikünk sem fog meghalni, csak kínlódunk itt örökké?!”
Ám ebben a pillanatban Delton megfogta pörölyét és éjfeketévé vált tekintetét rám szegezte.
- Gyere közelebb gyermek! –a hangja kissé rekedt és torz volt, ahogyan az ereje hallhatóan átitatta. Roy pedig megindult egyenesen kettőnk közé.
- Ne, ne, ne, ne! –hallottam a saját kérlelő hangomat. Roy végül megállt pontosan velem szemben.
- Lássuk mit teszel egy élő pajzs ellen?! –vigyorodott el és számomra érthetetlen nyelven szólalt meg. Roy kissé hátrapillantott, majd vissza rám. A tekintete épp olyan lett, mint Deltonnak. Ismeretlen, hideg, gyilkos és éjfekete.
- Nem vagy te más, mint egy alávaló féreg! –Nuada nevetett, éreztem ahogy vér kezd szétáradni a számban. Dühömben kivillantak a szemfogaim. Meg fogom ölni, és kész! Roy megpróbálta megvédeni a férfit, de fiatal volt és nem ismerte a képességeit. Könnyedén söpörtem félre egy óvatos ám biztos lökéssel. Mielőtt Delton elhajíthatta volna a pörölyét előtte álltam jobb kezembe fogva karomként a pengéket, felhasítottam a ruháját. Bal kézzel pedig őt is meglöktem. A combján ejtett sérülések még nem gyógyultak el, így sikerült kibillentenem, hogy a falnak tántorodjon. A feje keményen nekivágódott a kőnek. Gondolkodás, vagy épp elme nélkül belemélyesztettem fogaimat a férfi nyakába. A vérszomjam olyan őrjítően lüktetett, hogy azt hittem szétfeszíti a testem.
Delton vére akár a forró tűz, megállíthatatlanná tette a gyilkolás utáni vágyamat. Éreztem ahogy a férfi kisugárzása és ereje visszahúzódik. Védekezett, az életéért hívta maga köré az utolsó csepp energiát is. Roy és Iván szabad lett. Cipő kopogott a kövön. Iván illata közeledett. Az illat ami oly kedves és ismerős volt, most igazán hasonlított az apjáéra.
- Ne tedd! Ne öld meg! –hallottam kérlelő hangját. Hát nem tudja mit tett?! Nem tudja micsoda alak, hogy meg akart ölni minket?! Elvenni Meriont?! Megölte Missit és Royt! Hogy élhetne egy ilyen szörny?!
- Kérlek! Ne tedd! Mégiscsak az apám… -Iván mellém ért és megérintett. A keze nyomán villámló bizsergés szaladt végig rajtam. Az álkapcsom úgy engedte el a férfi nyakát, mint mikor a szájzár hirtelen kienged. Delton torkán nagy seb éktelenkedett, viszont a maradék erejét csakis a gyógyulásnak szentelte. A seb pillanatok alatt csökkenni kezdett. Éreztem magamon a forró, ragacsos vérét. Az érzékeim lobogtak amiért túltöltöttem a testem nem is akármilyen vérrel. Iván elhúzott pár lépésnyire, de egyikünk sem nézett a másikra. Furcsa mód nem éreztem jogosnak a támadásom, sem pedig jónak. A szégyen fokozódott bennem ahogy megláttam a kezem és letöröltem az arcomat, nyakamat. Szörnyetegnek kiáltottam ki őt, pedig én magam is az vagyok. Iván letérdelt a néma férfi elé, de a semmiből előkerült az első és a nyakánál fogva emelte fel.
- Elrontottad a szórakozást fiú! –hajította el akár egy egyszerű rongybabát. –Most pedig kedves fivérem. Vesztettél!
- Még nem. –sóhajtotta halkan. –Van még valamim. Furcsa érzés fogott el. Mintha ismét köd telepedett volna le ránk, de ez nem Archie műve volt. Delton tett valamit.
- Csak nem erre tartogattad az erőd?! –a hangja gúnyos volt az arcán mégis most vettem észre valamiféle komoly érzelmet. Álkapcsát összeszorítva meredt fivérére. Aztán elvesztettük a látásunkat…

19. A Sötétség mélyére

- És most akkor mi lesz?
- Mármint?
- Leülünk teázni, mint az angolok és elmeséled az élettörténeted, hogy okuljak?
- Ha ezt akarod?!
- Dehogy! Csak nem értem mire fel ez a nagy maradjunk kettesben. –járkált fel alá.
- Lenyugodhatnál. –ültem le a kanapéra. Missi olyan volt, mint egy ketrecbe zárt nyugtalan farkas.
- Nem tudok! –nézett rám kétségbeesve.
- De igen, csak akarnod kell.
- Könnyű annak mondani aki már évtizedek óta ebben az egészben él. De Roy undorodik tőlem, hát nem érted Elina?! Talán jobb lett volna meghalnom. –hirtelen elhagyta az ereje és szinte úgy zuhant le mellém.
- Talán igen. Talán nekem sem lett volna szabad újra látnom a napot azután az éjszaka után, de kaptam ezt az esélyt. Ivánt, Meriont, és titeket! Nem megoldás csak úgy berezelni és elfutni. Nehéz lesz?! Baromira. Sokáig tart?! Ez csak tőletek függ. Én hiszem, hogy nem lesz bajotok. –húztam magamhoz, mire a vállamra borult.
- Sírhatnékom van, de egy könnycseppem sem hullik. –szipogta.
- Na igen. Ez az egyik furcsaság bennünk. –ringatóztam, mintha csak Meriont akarnám elaltatni.
- És mi van még? –húzódott közelebb.
- Sok minden van, de nem lehet csak úgy elmesélni. Meg kell élned, és érezned mindent. De most az a legfontosabb, hogy megnyugodj. –Missi sóhajtott egy nagyot. –Jó kislány.
- Mesélsz nekem a sajátodról?
- Mit szeretnél tudni?
- Milyen volt a teremtőddel a viszonyod? És hogyan szólítottad? Tényleg, én milyen névvel illesselek ezután? Anya? Mester? Teremtőm? –nézett fel, mire elmosolyodtam.
- Az Elina tökéletesen megteszi. Mivel a teremtőm nevét nem tudtam meg soha, így doktornak hívtam még ember koromban, és utána is. A kapcsolatunk elég különös volt. Bármit megtettem volna érte, és gyakran jobban kívántam a vérnél az ajkait, vagy teste megérintését. Azt hiszem a vér tehetett az egészről, vagy talán tényleg csak túlságosan vágytam rá. Nem is tudom.
- És ő?
- Ő? Ha tudtam volna legalább a negyedét az érzéseinek, vagy gondolatainak boldog lettem volna. Örök rejtély maradt számomra. Amikor már azt hittem végre elértem őt magát, amikor végre kimutatott valamennyi vonzalmat irántam elszakadtunk egymástól. Többé nem láttam.
- Szerinted velünk is ez lesz? Elvesztelek majd? –nézett fel rám.
- Ha eltűnök is mellőled, nem leszel egyedül. –mosolyogtam rá.
- Nem akarom ezt. Veled akarok lenni örökre. –nyújtózott fel és ajkai az enyémre tapadtak. Lágy, simogató csókot váltottunk. Megrészegített a vágy ami áradt belőle. Vajon ilyen voltam én is akkor? Ezt kellett átélnie a doktornak nap, mint nap?
- Ezt csak a véred akarja Missi. A szíved a családodé, ahogyan az enyém Iváné.
- Nem csak az övék! –ült fel. –A tiéd is most már.
- El fog ez múlni. –hazudtam. Igazából, egyszerűen bele kell törődni, úgy nem fáj tovább annyira a hiány. A vérrel a teremtéssel magamból adtam Missinek egy darabot. És ez a darab örökre utánam sóvárog, ahogyan bennem is a doktor vére. Egy-egy kóbor pillanatban mindig utána kutat.
- Nem. Lehetetlen. –csókolt meg ismételten. Közel álltam hozzá, hogy ne állítsam le. Magamat láttam benne. A reszkető vágytól izzó tekintete elszorította a szívem. Hogy képes Archie megannyi gyermeket teremteni?! Felfoghatatlan.
- Missi. Most ez még mind új és különös neked. Higgy nekem, minden visszatér a régi kerékvágásba. –határozottan eltoltam magamtól, bár sejtettem miként is érintheti ez a lépés. A csalódottság ott fénylett a tekintetében, én pedig egy utolsó aljas szemétládának éreztem magam. Ezt tettem én is veled? Mégis jóságos voltál velem mindvégig.
- Te nem érzed?! Te nem vágyódsz a vérem után? –nagyra nyílt értetlen tekintete láttán inkább a B terv mellett döntöttem.
- A véremből kapsz. Aztán elmegyünk innen. Rendben? –Bólintott.
Nem tudom, hogy miért tettem amit, de kigomboltam az inget és azt a pontot kínáltam fel Missinek ahol már két vámpír is megharapott. Ő persze mint a jó gyermek szót is fogadott. Hosszas percekig egy tincsével játszottam míg ő jó időre feltöltötte magát.
Mikor végül a szemembe nézett akkor tudatosult, hogy teremtettem egy vámpírt. Az ajkán vöröslő vérem ólomnyi súlyként zuhant hirtelen rám. Nem tudom mi vagyok igazán és honnan származom képletesen szólva, de most már felelősséggel tartozom érte is.
- Két lehetőséged van. Vagy vadászol, vagy bevállalod a másik utat. –töröltem le a szájáról a saját véremet.
- Mi a másik?
- Most, hogy már az emberek vért adnak, nem szorulunk csak vadászatra. Én Archietól veszem és Meriont is próbálom rászoktatni. Egy próbát neked is megérne, persze csak ha akarod. Ha nem, megtanítalak pár praktikára.
- És mi van Ivánnal?
- Mi van vele? –kérdeztem vissza homlokráncolva.
- Belőle nem szoktál táplálkozni?
- De igen. Ám azoknak az alkalmaknak megvan a saját különös varázsuk.
- Varázs?
- Tudod, legtöbbször akkor esik meg amikor együtt vagyunk.
- De ti folyton együtt vagytok!
- Együtt, együtt! Akkor… tudod. Ne kelljen kimondanom! –próbáltam rávezetni, de nem nagyon ment. Végül mégis rájött.
- Szeretkezés közben? –kiáltott fel döbbenten.
- Igen.
- Nekem is meg kell harapnom Royt?
- Kell? Dehogy! Missi, semmi sem kötelező. Leszámítva a vérivást. Én azért teszem, mert akarom. Iván pedig nem bánja. –legalább is remélem, teszem hozzá magamban.
- Jah. Jó. Már azt hittem le kell mondanom a szexről is mert Roy tuti nem hagyná megharapni magát. –nevetett fel megkönnyebbülten.
- Eljöhet még az a nap is. Sosem lehet tudni. –mosolygok, majd felállok. –Biztos, hogy megnyugodtál? –húzom fel őt is.
- Még nem teljesen. –szusszan egy nagyot. Ahogy végigsiklik a tekintetem bőrén, látom a még emberi pírt, és a hívogató ereket. A hirtelen jött érzelemlöket elvette a józan eszem. Egy fél pillanatra a saját ajkamba haraptam, de nem állított le. A következő pillanatban pedig már a falhoz szorítva követelőzve csókoltam Missit. A hevesség hatására sikeresen felsértettük az ő ajkait is, így a keveredő vérünk íze elhomályosította az épp elménket. Missi belekapaszkodott a nadrágomba és a kanapéig húzott magával. Közben folyamatos csatát vívtak a nyelveink. A díványnál egyszerűen kibillentett az egyensúlyomból és mindketten a díszpárnák közé zuhantunk. Ajkai egyből vándorútra indultak, miközben tovább gombolta az ingemet. Én pedig a nadrágja alá benyúlva megmarkoltam a hátsóját. Ahogy a szemfogával megkarcolta a mellbimbómat önkéntelen is felmordultam. Ez meglepte és mosolyra is fakasztotta egyszerre. Bátorításnak vette, így masszírozni és csókolgatni kezdte mindkét mellem, míg kemények nem lettek. A kezeim felsiklottak derekán át felsője alá, hogy megszabadítsam csipkés, rózsás melltartójától, majd kibújtassam felsőjéből. Meg sem érinthettem, mert csak azzal volt elfoglalva, hogy minél nagyobb területet hódítson meg magának belőlem. Kezei sebesen és ügyesen szabadítottak meg a nadrágtól, miközben még nyelve a hasfalamat szántotta. Majd a kanapé elé térdelve az egyetlen ruhadarabon át ami rajtam maradt csókolt meg ott, ahol eddig még nő sosem. Ívesen kiemelkedtem a heverőből az érzés hatására. Missi tudta jól, hogy mi az amire ő beindul, és nem volt nagy különbség ezen a téren köztünk. Élveztem ujjai és nyelve kényeztetését, Ajkai puhaságát, a haja csiklandós simogatását, de az élvezet mellett adni is akartam neki. Viszonozni a kellemes pillanatokat, melyek a gyönyör közelébe vittek. Megfogtam a vállát és felhúztam, hogy megcsókolhassam. Felültem, magamhoz öleltem, majd megharaptam kissé megkeményedett mellbimbóját. Édes hangon nyögött fel, mosolyra fakasztott. Elpirult kissé a cselekedetemre, ettől csak még inkább kívántam. A nadrágjába nyúlva simítottam végig a lába között. Meglepő volt rájönni, hogy mennyire vágyik rám. Ennyitől máris összerezzent. Feloldozást és gyönyört akartam okozni neki. Apró csókokkal haladtam végig teste vonalán, miközben a két oldalát cirógatva ingereltem. Többször felkuncogott, amikor csikisebb pontot érintettem. Nadrágját őrjítő lassúsággal húztam le róla. Minden felszabaduló centire csókot nyomva. Halk zihálása tudatta velem, hogy jó úton járok. Előbb nyelvem, majd ujjam fedezte fel legérzékibb pontját, hogy aztán még tovább fokozhassam az élvezetét. Ő pedig átadta magát a gyönyörnek és nekem, hogy a térdemre ültetve játszhassunk tovább. A ringatózó mozgásban összeölelkezve csókolóztunk percekig. Majd ujjaim ismételten megkeresték az utat a gyönyör birodalmába és miközben nyakát csókoltam Missit el is érte az áhított élvezet. Éreztem ahogy előbb megfeszült, majd az orgazmus hullámát követve lustán elernyedtek izmai. Hozzám simult ahogy összebújva elnyújtóztunk a párnák között.
- Ha ezt a fiúk látnák. –mosolygott a kulcscsontomat cirógatva.
- Van egy olyan érzésem, hogy lenne pár hozzáfűznivalójuk. –kuncogtunk mindketten.
- És most hogyan tovább? –ez a kérdés kitépett a kötelék okozta kellemes világból a valóságba.
- Le kell rendeznünk ezt a Delton dolgot. És gondolom a forrással is szembe kell szállnunk. –sóhajtottam gondterhelten.
- De nem lesz bajunk?! Ugye nem esik senkinek komolyabb baja?!
- Nem tudom Missi. Elképzelésem sincs a forrásról, vagy a hatalmáról. –igazából volt, de az olyan afféle elképzelt látvány. Az erejét nem szívesen mértem volna fel, ha nem adódik ez a helyzet. Bár most sem szívesen teszem ki se magam, se az ismerőseimet ennek az egésznek.
- Akkor ne menjünk. –vágta rá határozottan.
- Mi?!
- Senki nem kötelezhet, hogy a halálba sétálj, ha nem akarsz.
- Ebben a világban sajnos nem így megy. Ha nem lépünk most, Delton, vagy az a Nu akárki fog. És sok embernek eshet baja. Nem sajnálok mást, csak ha olyan sérül meg akit nem tudunk megmenteni. Ez nem egy könnyed kis csetepaté lesz. Ez háború. Vagy nyerünk, vagy meghalunk, ha teszünk valamit is, ha nem.
- Én követlek téged. –simított ki az arcomból egy tincset, majd lágyan, nagyon lágyan csókolt meg. –Bármekkora őrültségbe is vágsz teremtőm.
- Ha úgy hozza az élet elengedlek majd. Tudom, hogy megállod a helyed. –ültem fel. –Neked hála sok minden tisztább, mint eddig bármikor. –mosolyogtam rá.
- De mégsem hagyod őket.
- Nem tehetem. –kezdtem el öltözni. –Nekem oda kell mennem. De ti elmehettek. Csak egy szavadba kerül és szabad leszel.
- Hogy lennénk barátok, testvérek, sógornők aztán? Hogy néznék a tükörbe, ha hagynám mindezt?
- Könnyedén. Csak tovább kell lépni, ilyen egyszerű.
- Azt lesheted! És ez lesz a két fiú válasza is! –csattant fel duzzogva. –Nem csak neked van leszámolnivalód vele.
- Az már a ti döntésetek. –vártam, hogy felöltözzön.
- Hova? És mivel jutunk el?
- Kövess. Futunk egy kicsit. –vigyorodtam el, és az ablak felé rohanva azt kitörve jutottam ki. Meg sem torpanva futottam a fák felé. Missi egyből követett. Perceken belül megértette miben más a létezésünk. Miben több. Máris élvezte a rohanást mialatt átszeltük a várost, egyenesen Archie kocsmája felé.

A többiek mind ott voltak. Még a gyerkőcök is ami meglepett.
- Tudom, de nem tudtuk sehova sem tenni őket! –válaszolta meg Iván a fel nem tett kérdésemet.
- Így necces lesz. –tereltem be Missit magam előtt.
- Ez király volt! –szökdécselt felpörögve és vidáman, míg meg nem látta Royt és Alexet.
- Jól vagy? –ismertem már jól ezt a hangszint. Roy hirtelen olyan lett, mint a fogadott fivére. Várjunk! Roynak nem lenne szabad itt lennie.
- Iván?! –meredtem a két srácra.
- Egy perc. Maradj itt szépen kicsim. –ültette fel a pultra Meriont, hogy félre tudjunk húzódni.
- Mit csináltál? –szegeztem neki a kérdést, de élesebb lett, mint ahogy szántam.
- Semmit! –védekezett értetlenül.
- Eddig fel sem tűnt, de mit tettél vele? –intettem Roy felé aki Missivel társalgott.
- Csak magamhoz öleltem és kinyitotta a szemét, mint a madár. –kiabált suttogva és felháborodottan. –Egyébként pedig te harapdáltad össze-vissza Missit, hogy legyen veled valaki aki olyan, mint te!
- Igazán?! Én csak próbáltam menteni amíg te lemerevedve álltál a nő mellett!
- O, bocsáss meg, hogy nem vagyok hozzászokva az öldökléshez! Tudod az embereknek nem ez az elintézési mód!
- De te nem is vagy ember! –most már kiabáltunk egymással és mindenki minket figyelt.
- Srácok, nem most kellene…
- Kussolj! –üvöltöttünk egyszerre Archiera.
- Oké. Kér valaki egy italt?
- Egy kis vér jól jönne. Már ha szabad. –nézett Royra, aki megfogta a kezét.
- A kisasszonynak vért, én meg egy sört kérek!
- Nem derült volna ki, ha nem rabolod el a lányomat és viszed el annak a görények!
- O, szóval az én hibám, hogy az állítólagos apám a tudtomon kívül irányít. De én legalább nem önként futok és dobok el mindent egy halott csókáért.
- A Doktort hagyd ki ebből!
- Miért? Mintha nem az imádatod zúdította volna a nyakunkba ezt a szart! Ha eldobod azt a könyvet, békés életünk lehetett volna.
- Békés?!
- Igen. 
- Ha nincs az a könyv kisgyerekként kitöröm a nyakad ahelyett, hogy megsajnállak.
- Megsajnáltál? Egy rohadt köszönömöt sem nyögtél ki ennyi év alatt! Pedig az életemet ajánlottam fel akkor neked. Te pedig otthagytál, hogy aztán mindenki bolondnak tartson.
- De legalább éltél!
- Jah, kösz.
- Bent kellett volna maradnod a házban, akkor nem történt volna semmi!
- Gyerek voltam! Ne legyek már ezért is hibás! Azt a hétszázát. –hagyott ott.
- Ez aztán a férfias megjegyzés!
- Nyald ki a seggem! –szólt vissza.
- Nyald ki te! –kiáltottam utána, de ránk vágta az ajtót.
- Hát ez elment. –nézett az ajtóra Roy.
- Kissé túlzásba vitted! –meredt rám Archie.
- Nyald ki te is! –dőltem neki az asztalnak elgyötörten. –Mit tettem. –döbbentem le, mikor kinyílt az ajtó.
- Még mindig csak egy defektes kölyök vagyok. –mosolygott rám bánatosan. Ellöktem magamat az asztaltól és a nyakába ugrottam.
- Sajnálom! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! –csókoltam meg újra és újra.
- Én is sajnálom Szerelmem. –ölelt magához. –Hülye voltam.
- Nem, én voltam.
- Össze ne vesszetek ezen is. –vihogott Missi.
- Ez az egész hormonális cucc még mindig kihat rám. –csókoltam meg ismét, mire végül letett.
- Ne szabadkozz, túlságosan felhúztam magam ma este. –húzta el a száját.
- Most, hogy happység van, meg cukiság találjuk ki hogyan is tovább. –dőlt előre a pulton Archie.
- Delton a naplót akarja.
- Merionnal és az erőmmel együtt. –egészített ki.
- A napló viszont elvezethet az elsőhöz. Ahova nyilván Delton is igyekszik.
- Szóval akkor megyünk a naplóért?
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Nem engedem, hogy bárkinek még egyszer akárcsak a körme letörjön emiatt az ügy miatt. Egyedül megyek.
- Nem! Megmondtam követlek teremtőm. –hajolt meg Missi, ahogy Archie gyermekeitől látta.
- Ahogyan Engem sem. Végtére is az én apámról van szó!
- Én meg szétrúgnám Justine seggét! –állt fel Roy is.
- Én meg megyek, mert az első is benne van. –rántott egyet a vállán Archie.
- Srácok. –mosolyogtam, mire Merion felnevetett és egy nagy puszit nyomott Alex arcára.
- De velük mi lesz?
- Felesküdtünk Elina kisasszony! Én megvédem a kis úrnőt, és az úrfit. –lépett elő a faltól Rolf.
- Rolf. –fogtam meg a karját.
- Bízz bennem kisasszony! Az életem árán is védelmezem őket.
- Rendben. –fogadta el Iván.
- Akkor vezessen minket hölgyem. –vigyorgott Archie rám.
- Ha ezt csinálod, nem mész sehova! –szűkültek össze a szemeim.

Végül persze nagy nehezen elindultunk magunk mögött hagyva Rolfot és a gyerekeket. Négyen Iván kocsijával mentünk, Archie pedig szorosan mögöttünk motorral. Én vezettem, Missi mellettem a két pasi pedig hátul. Senki nem szólt egy szót sem ahogy száguldottunk a főúton. Talán gondolkoztak, vagy csak nem akarták megtörni a csendet. Nem tudom, de jobb volt, mint cseverészni. Végtére is miről beszélhettünk volna?! Nem vagyunk angolok, hogy az időjárásról társalogjunk. Bár a gyülekező fekete felhők okot adtak volna pár megjegyzésre.
Végül sokkal gyorsabban megérkeztünk, mint legutóbb. Egészen a kis házig hajtottam, nem érdekelt, hogy lakik e ott valaki. Most akár élő, akár holt átgázolok rajta, hogy elkaphassam a fejeseket.
- Hű, micsoda egy ócska ház. –vette le bukósisakját Archie.
- Az otthonom. –oda sem néztem, csak bemasíroztam az erdőbe.
- Volt. –tette hozzá Iván és követett.
- Micsoda érzékeny egy csaj. –gúnyolódott miközben nekidőlt a kocsinak. –Remélem nem hasonlítasz majd ilyen szempontból anyucira! –kacsintott Missire, mire Roy haragos pillantásokkal szállt ki.
Az erdő még mindig ismerős volt kissé, bár nem kinézetre, hisz az évtizedek során teljesen átváltozott. De a kisugárzása még mindig olyan volt, mint azon a hajnalon.
- Már nincs messze. –gyorsítottam a lépteimen, Iván egy hajszállal sem maradt le. Úgy látszik van abban valami amit Delton mondott. Felébredt az igazi természete. Végre elérkeztünk arra a bizonyos tisztásra a nagy fához ami az erdővel ellentétben semmit sem változott. Talán a könyv hatása volt, de az is lehet, hogy csak túl sokat képzelek egyszerű dolgokba. Végtére is már akkor is öreg volt, amikor elrejtette a doktor a gyökerei közé a naplót.
- Ez az? –állt meg mellettem Iván. Csak bólintottam és álltam. –És most?!
- Egy perc. –kértem egy kis időt. Néha a legnagyobb gond az emlékezet. Megannyi kósza és rég elvetett gondolat csapott le ismételten rám ezen a helyen. Éreztem a bőröm alatt zubogó véremben, hogy még mindig húz magához. Még mindig vágyom a teremtőm után.
- Elina.
- Ne sürgess már! –csattantam fel, pedig tudtam jól, hogy igaza van. Nem érünk rá itt játszogatni. Végül egy nagy sóhajtással a fa elé térdeltem, hogy vaskos gyökerei között kutatva keressem elő a naplót. Ivánnak fel sem tűnt, hogy visszatartja a lélegzetét, de én félig őt figyeltem. Rövid tapogatózás után ráakadtam a foszladozó anyagra amibe el volt rejtve a könyvecske. A lélegzetem elakadt, mikor megfogtam.
- Ez volna az? –kérdezte, miután alaposan szemügyre vettük a pókhálós rongyba csomagolt kopott könyvet. Iván hangja mérhetetlen hitetlenkedésről árulkodott.
- Sok baj forrása. –törölgettem meg, hátha akkor jobb állapotba hozhatom.
- És mi van benne? –nyúlt feléje, hogy kinyithassa, de elhúztam előle. –Most mi van?! Jaj, ne mond már, hogy nem érhetek hozzá csak azért mert ez az ő cucca?! –a hangjából áradt a megbántottság.
- Nem azért.
- Elina!
- Tényleg! –önkéntelenül is magamhoz öleltem. Éreztem a doktort rajta még ennyi év után is. Ő érintette utoljára a lapjait. A szívem vad táncot kezdett el járni a mellkasomban.
- Akkor engedd, hogy megnézhessem. –határozottan mérges volt, csak azt nem tudom, hogy rám, vagy esetleg a láthatatlan árnyra amit a doktor jelképezett kettőnk között.
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert… -mert megtiltotta! ezt kellett volna mondanom, de akkor csak Ivánban forgatnám meg azt a bizonyos tőrt.
- Mert nem a te szemednek szánták! –szólt közbe Archie. Vívódásunk közepette fel sem tűnt, hogy követett minket.
- De gondolom te azért belenéznél.
- Ami azt illeti bármennyire is érdekel a sors, tudom hol a helyem. –mosolygott cinikusan.
- Akkor miért is vagy itt? –pillantottam rá a szemem sarkából.
- Azért hölgyem, hogy siettessem a sorsunk kerekét. Megvan a napló, ideje hát tovább folytatnunk az utunk.
 - Te mindig ilyen arrogáns vagy?!
- Te meg mindig beleszólsz a felnőttek dolgába fiú?!
- Az, hogy mikor éltél semmit sem jelent. Már rég a régészek raktárában lenne a helyed!
- Elég. –szóltam közbe. Archie színpadiasan meghajolt, és otthagyott minket.
- Seggfej.
- Te sem vagy épp a legkedvesebb. –néztem rá, de értetlen arcot vágott.
- Nekem is abban a raktárban lenne már a helyem.
- Nem. Neked itt a helyed. Rád nem vonatkozott.
- Honnan tudod, hogy rá igen?! Lehet, hogy épp az a feladata, hogy eljöjjön és idegesítsen minket.
- Lehet.
- Kiderülhetne, ha használnánk.
- De nem fogjuk?! –nem tudtam eldönteni, hogy kérdés, vagy kijelentés volt e a részéről.
- Nem volt jó, mikor legutóbb is kíváncsi voltam. –indultam el, de a napló, mintha önálló akarattal rendelkezett volna kihullott a kezemből. Ahogyan felvettem véletlenül, de megakadt a szemem pár ismerős neven.
- Mi a baj?! –fordult vissza Iván mikor feltűnt neki, hogy megtorpantam. Nem bírtam elszakadni a soroktól, csak olvastam és olvastam. A szemem előtt pedig megelevenedett egy férfi, ki vértől vöröslő ujjakkal szorította a doktor torkát.
A családom ketrecek mögött hevert eszméletlen.
- Nuada. –mondtam ki remegve a nevet, mikor a lap alján abbamaradt az írás.
- Mi az?! Mit láttál? Válaszolj?! –Iván már mellettem állt és kissé rázogatva próbált észhez téríteni.
- Nem jöhettek oda velem! –lassan fókuszáltam rá, a gondolataim sokáig a véres kezeken jártak.
- Nem hagyunk magadra! –csendben álltunk, míg végül sikerült teljesen visszatérnem a jelenbe.
- Gyerünk a kocsihoz! –elszánt lettem, hogy itt és most elválunk. Vámpír vámpír ellen, ártatlanokat pedig nem keverek bele. Archie ha akar jöhet, felette nincs okom dönteni, de a családomat nem hagyom a vesztébe rohanni.
- Csak, hogy végre visszaértetek! –vigyorgott a férfi, de az arcom láttán most először fagyott meg a mosolya. –Hűha…
- Mi történt? –lépett el Roy és Missi a kocsitól.
- Ti most szépen hazamentek! –néztem rájuk.
- Mi?! Nem! Kizárt!
- Én teremtettelek! Ne vitatkozz! –mordultam rá. Megdöbbent arcát látva kaptam észbe.
- Hogy beszélsz velük?! –állt mellém Iván.
- Ahogy kell, hogy végre észhez térjenek! A forrás ellen indulok harcba, kell aki túléli. Kell aki felneveli a gyerekeket. Kell aki tovább viszi a vérem. –néztem a lányra.
- Nem hagyunk egyedül a vesztedbe rohanni. –próbálkoztak még mindig.
- Mit láttál? –szólt fennhangon a csapos. –Ugye emiatt változott meg a képlet. –mosolygott, mint aki a titkok titkát fedezte fel.
- Halált, és bukást. Épp ezért nem fogom hagyni, hogy belesétáljatok ebbe.
- És arra nem gondoltál, hogy épp emiatt lesz az a végkimenet? –összeráncolt szemöldökkel meredtem Ivánra. Ezzel megfogott, tudta jól, így folytatta. –Végtére is, ha nem együtt vagyunk, akkor elkaphatnak minket. Elina, csak együtt vagyunk olyan erősek, mint amilyenek. És hallottad Deltont. Kellünk neki, mind. Szerinted hagyni fogja, hogy csak úgy hazamenjünk és tévézzünk?! –erre már nem volt mit mondanom.
- És úgy fest leverték a forradalmad. –ült fel a motorjára a csapos. –Akkor talán indulhatnánk is tovább, nem?!
- És mégis merre induljunk nagyokos?!
- Ő tudni fogja. –intett Iván felé.
- Én?! –hirtelen minden szempár feléje irányult.
- Eh… Ki is a te apád?! Delton, és ki tudja az utat?! Delton. És kinek a naplója van nálatok?! Pontosan. Benne kell lennie a térképnek, szóval add át szépen a kedves szerelmednek és induljunk. Így is lett, ráadásul bármilyen meglepő volt Archienak igaza lett. Iván kezében egészen másként viselkedett a napló. A borító utáni üres lapok megelevenedtek. Szinte a papírból folyt elő a tinta amelyik megrajzolt egy réges régi térképet. Mindketten elöl ültünk, én vezettem, mert a többieknek fogalmuk sem volt az eligazodás terén. Roy és Missi a vidéket nézték és biztos ami biztos alapon feljegyezték a mai modern útvonalat. Archie szorosan a nyomunkban volt, bár a forgalom mérete miatt cseppet sem kellett aggódni. Órákon át haladtunk az üres utakon mikor is végre szembe jött egy-egy kopott teherautó, vagy mézga, esetleg traktor.
A táj azonban gyönyörű is lehetett volna, ha akad egy felhőtlen pillanatunk a megcsodálására. Azonban feltehetően mindenki az elkövetkezendő dolgokon töprengett.
Már kissé bántam, hogy felfestettem a jövő egy lehetséges ám rettenetes kimenetelét. Több alkalommal visszakúszott még a kép a fejembe, de szerencsére sikerült időről időre elfelejtenem. Úgy döntöttem a most-ra koncentrálok, valamint arra, hogy haza fogok juttatni mindenkit. Ez előbb fogadalom lett, később pedig ígéret.
Ekkor már letértünk az utolsó aszfaltozott útról is, hogy helyette földutakon, és kitaposott ösvényeken át csökkentsük a távolságot magunk és a mumussá vált ellenfelek között.
- Lassan oda kellene már érnünk. Nincs több lap. –mutatta a naplót. Érdekes, hogy most már nem érdekli a folytatás, vagy épp a többi írás. Ezen egy pillanatra mosolyognom kellett.
- Látni fogjuk a célt. Ha csak egy kicsit is hasonlít Delton villájára, akkor nem téveszthetjük el.
- Igaz.
- Talán annál a hegynél lesz valami jelzés. –nyúlt előre kettőnk között Roy. Egy hatalmas fenyőerdővel borított hegy tűnt fel a távolban. Mélyen magamban éreztem a vágyat, hogy mezítláb végigrohanjam többször is és felfedezzem a legmagasabb oromtól a legelrejtettebb szurdokig. Összerezzentek az izmaim.
- Itt lesz.
- Honnan tudod?!
 - Te is érzed Missi? –pillantottam bele a tükörbe, a lány csukott szemmel csak bólintani tudott.
- Mit?!
- Az erőt és a vadságot. Ha én lennék a forrás ide építeném az erődítményem. főleg, hogy egy boszorkány fia, és az erdő közepén született.
- Tényleg a történet. Elmesélnéd?! –eleget tettem Iván kérésének és elmeséltem azt amit tudok. Ogmios és Morgana szenvedélyéről, a megfogant gyermekről, amit ma már tudunk, hogy az asszony ikreket hozott a világra. Beszéltem Nuadáról a férfiról, kinek sorsa születése előtt megpecsételődött, s ki beleszeretett az ifjú leányba kinek még a nevét sem tudta. Elmondtam mindent amit hallottam a doktortól, vagy Deltontól.
- De ez nem magyarázza meg, hogyan lett belőle vérszívó.
- Nem.
- Szerintem valami történt a csajjal és bekattant a pasas. A vérengzés pedig kannibalizmussá változott. A halottak pedig életre keltek és így születtek meg a vámpírok. –vázolta fel elméletét Roy. Nem bírtam ki elnevettem magam.
- Bocsáss meg, de egy kicsit túl modern vázlata volt ez egy régi-régi mesének. –mentegetőztem, erre persze Roy is vigyorgott. –De semmiképp sem rossz elgondolás. –tettem hozzá elismerően. Ahogy közeledtünk az út egyre jobb lett, és végül megpillantottunk egy hatalmas bejáratot a hegy gyomrába. Az út egyenesen a barlang bejáratához vezetett ahol leparkoltam. Archie mellénk állt a motorral. Bukósisakja rejtekében széles vigyor lapult meg, ezt a szemein láttam. Boldogság?! A kaland utáni vágy?! Nem tudtam volna biztosra mondani, de egy biztos. Bármilyen madarat megfogott volna ebben a pillanatban, ez pedig nem tetszett éppenséggel.
Mielőtt azonban megfordulhatott volna a fejünkben az a gondolat, hogy kiszálljunk furcsa érzés fogott el.
- Valaki figyel minket. –pillantottam körbe.
- Ki?
- Nem tudom.
- Többen is vannak. –csatlakozott a pásztázáshoz Missi. Ekkor valahol a hegyen egy ritka hang csendült fel.
- Farkasok?! –meredtünk a hang irányába.
- Az őrzővédő szolgálat észrevett minket. –csukta le a sisakrostélyt Archie és egyenesen a barlangba hajtott. A visszapillantó tükörben feltűnt pár hatalmas méretű kutyának nem épp nevezhető állat. Követtem a vámpír példáját és csak úgy száguldott az autó a sötét járatokon át. A farkasok lemaradtak. Talán nem jöhetnek tovább, vagy nem is akarnak. Ez egyenlőre mellékes volt, mikor megpillantottuk az igazi bejáratot.

Egy különös jelekkel díszített, igazán impozáns kaput világítottak be a fényszórók. A felülete úgy csillogott, mintha megannyi gyémántból illesztették volna össze. Csak reménykedni mertem, hogy nem ez a valóság, mert könnyedén kívül maradhatunk ha igen. Nem volt más, mint előre, így hátrahagytuk az autót és felfedeztük a bejáratot. Ősi szimbólumok díszítették mélyen az anyagba vésve. Fémnek tűnt, de egy fémet sem ismerek ami így csillogna magától. Ahogy megérintettük könnyedén kinyílt minden hang nélkül. Vagy ez a világ legfurcsább kapuja, vagy már vártak minket.
A vezetésemmel átléptük az ellenség egy újabb szintjét. Archie hátrább maradt Missivel. Roy és Iván pedig mögöttem lépdelt a szinte élő talajon. Úgy éreztük, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Folyosó folyosót követett, ahol a falak valamilyen módon fényt sugároztak akár megannyi szentjánosbogár. Csendben haladtunk, hogy a legkisebb neszt is észlelhessük a baj előtt. Ám semmi sem történt. A falakba üregeket vájt valami, vagy valaki, de egyik sem volt túl nagy, viszont az egyiknél különös érzés fogott el. Egy igazi elágazást sem találtunk ami jót jelentett, ha éppenséggel menekülnünk kellene az ellenség fészkéből.
Valahol felettünk ismét felvonyított egy farkas, amit lemaradva társai követtek. Úgy fest mégsem voltunk túlságosan mélyen, de a levegő párás volt, nyirkos és hűvös. Akár egy igazi barlang mélye.
A járat lassacskán szélesedni kezdett, míg végül egy hatalmas csarnokhoz nem értünk.
A mennyezet talán a hegy tetejéig is ért, fénylő kövek tüskéi tűzdelte tele és világította be az egészet. Világosabb volt, mint a felszínen. A levegő pedig tisztább a legjobb erdőénél.
Kellett egy kis idő, míg az agyunk felfogta a látványt.
Ekkor tűnt fel a terem két felében magasló márványkeménységű, hatalmas alak.

 - A Legnagyobb Úr, és Úrnő élethű mása. –hangzott egy ismerősen csengő hang.
- Ogmios és Morgana. –reagálta le Archie, de engem a hang jobban érdekelt, a köveknél. Egész testemben megremegtem és felvillanyozódtam. Csak egyvalami hatott így rám réges régen.
- Doktor. –ahogyan kiejtettem ezt az egyetlen szót, a hangom is remegett.
- Jöjj közelebb gyermekem. –az ereje úgy söpört végig rajtam, mint a legtajtékosabb folyó, mi kiszabadult a gát fogságából. Iván megfogta a kezem, mielőtt egy lépést is tehettem volna. Belőle is áradt valami kimondhatatlan. A két erő összecsapott bennem, majdnem a földre taszítva.
- Lépj elő, ha van még bőr a képeden! –Iván hangja parancsoló volt, és felséges. Nem értettem miért, vagy mitől lehet. Az árny feljebb kúszott az istent ábrázoló szobor lábánál. Olyan volt, mint egy kósza rém kép, egy testetlen lélek. A fejemben hallottam hívó szavát.
- Jöjj gyermekem, jöjj közelebb. Gyere hozzám Elina…
- Elég! Fejezd be! –fordítottam el az arcom, de az árny még tovább kúszott. A doktor nem volt ott, de éreztem. Az ereje, vére utolsó cseppjei amit Michael nem tudott elvenni tombolt bennem. Hirtelen ismételten a mesterem, s gazdám lett. Ám rá kellett ébrednem, hogy ez nem valóság. Így hát kiszabadultam Iván kezének szorításából és a szoba közepére léptem. Az árnyék lassan körül ölelt, míg végül el nem takart teljesen a világ elől.
- Hát hallod még a hangom?! Érzed még a lényem. –a doktor hangja megkönnyebbült volt és talán még boldog is egy pillanatra, de hirtelen éles sikoltás rázta meg a néma csendet. Eltűnt, és vele együtt minden hatás. Ott álltam a két hatalmas szobor vádló tekintetének kereszttüzében. A másik irányból valaki nevetett, valaki pedig tapsolt. A nevetés már ismerős volt, de nem épp jóleső vagy örömmel látott személyhez tartozott.
Delton ott ült az egyik magas támlájú díszes székben. Trón is lehetett volna, de akkor egy becstelen és aljas ember lenne trónon. Mögötte állt Justine, megtörve kissé, de mégis kitartóan, pedig a sérülés amit szerzett nem volt könnyű elviselni. Éreztem a kezdeti fertőzés szagát ahogyan rápillantottam.
A másik székben egy kissé más stílusú személy ült. Hozzá képest Delton túl modern volt az öltöny nadrágjában, és mellényében. Ez a férfi csak egy nadrágot és a hozzá tartozó díszes címerrel hímzett övet viselt, amiből az anyag a földet súrolta. Bizonyára ő lehet a forrás, Nuada.
Ám valaki még hiányzott a tökéletes idillből. A kapocs, ki összeköti a múlt és jelen szörnyetegeit.
- Oh, az unokámat hol hagytátok? –nyújtotta ki a kezét Iván felé. –Gyere, bemutatlak a bácsikádnak. –szólította meg, mire az Ivánból áramló erőhöz hasonlót éreztem, csak sokkalta tisztábban. Iván elfordította a fejét, de megroggyant a lába.
- Csatlakozz a családodhoz. –Delton hangja olyan volt, mint a kígyó mérge. Egyenesen az idegekbe hatol és végez a szabad akarattal. Nuada némán figyelt összekulcsolt kézfejei felett. A tekintete nem ért el hozzánk. Valami láthatatlant kémlelt, valamit amit csak ő érezhetett. Amíg ezen töprengtem Delton ereje továbbra is hívogatta Ivánt. Nem tudom mit tehetett vele, de ahogy rá pillantottam összeugrott a gyomrom.
A szerelmem küzdött, de vesztésre állt egy néma csatában, mit senki sem vívhatott meg helyette. Végül üressé vált a tekintete és átnézve rajtunk az apja mellé állt. Roy követte tettében.
- Okos fiú. –paskolta meg a vállát. Nuada végig mérte a két fiút és gúnyos fintor jelent meg az arcán.
- Ti emberek, meg a házi kedvenceitek. –a hangja dörgés volt Delton sikamlós modorához képest.
- Ha már házi kedvencekről van szó kedves fivérem. Hol vannak a kutyáid?! –a méreg ott volt minden szavában, ám érezhetően hűvös volt a kettejük hangneme mikor egymáshoz szóltak. Ikrek, mégis különbözőek, ráadásul gyűlölik egymást.
A forrás tekintete ismét eltévedt, előbb farkasok vonyítottak fel valahol távol, majd egy másféle üvöltés. A férfi most először nézett rám. Úgy éreztem a csontomig hatol a tekintetével. Missi hirtelen kilépett mögülem, a trónusokhoz szaladt, térdre ereszkedett az ősvámpír előtt.
- Úgy látszik mégsem vagy olyan fontos a kis családodnak, mint hitted. –hangzottak Delton szórakozó szavai.
- Ki fogom tépni mindkettőtök mellkasából azt ami van. –a hangom mély volt és fenyegető. Szinte morgássá fokozódott haragomban. A két férfi átnézett rajtam, mint egy jelentéktelen kis senkin.

18. Titkok és erők

A hajnali ébresztés számunkra még szokatlan volt. Ám barátainknak már napi rutinként telt a korai kelés, etetés, pelenkázás és öltöztetés.
- Jó reggelt! –suttogva jött be  Missi miután minden feladattal végeztek. Roy épp a reggeli adást hallgatva játszott a fiával.
 - Szia! –mindketten átszellemült mosollyal néztünk fel. Merion közöttünk feküdt és szopizta az ujját.
- Hogy milyen kis aranyos. –mosolygott rá ő is. –Merion lett a neve végül?
- Igen. Igazán neki való. –simította el Iván a barnás babatincseket.
- A fiúk hogy vannak? –ültem fel. - Már minden rendben. Alex megkapta a reggeliét és most hagyja, hogy az apja piszkálja. –nevette el magát Missi.
- Missi, mindent köszönök.
- Ugyan, ne butáskodj! Majd gyertek reggelizni. –hagyott magunkra.
- Mennünk kellene, nem gondolod?
- De igen. Merion is már biztosan éhes. Furcsa, hogy nem sír. –ráncoltam a szemöldököm.
- Most, hogy mondod. Csak gügyörészik csendesen.
- Halk, mint egy igazi vadász. –vettem fel, mire nagy szemeivel csak nézte a világot.
- Nem úgy volt, hogy a babák nem látnak egy ideig?
- De igen, miért? –fordulok a pakoló Iván felé, mire a kicsi belezendített a sírásba.
- Oh, hát mi a baj? –vette át Iván tőlem, mire meg is nyugodott.
- Na szép. A kisasszony máris apás. –csóváltam a fejem mosolyogva.
- Egyébként a tekintete követett ahogy pakoltam.
- Az nem lehet. –döbbentem le.
- És akkor kezdett el sírni amikor megfordultál és nem látott.
- Döbbenetes. Máris képes fókuszálni, pedig még egy napos sincs. –teszteltem le amit vidám gügyögés kísért.
- Szóval tényleg más. Több, mint egy ember.
- Páratlan. –töprengtem el. –A legtökéletesebb ragadozók utódai is védtelenek az első napokban.
- Ő is védtelen!
- Nem vagyok benne annyira biztos.
- Na, hogy van a csapat? –nyitott be Roy karján Alexszel.
- Hihetetlenül. –fordultunk feléjük.
- Megnézhetjük a hercegnőt?
- Persze. –a két pasi karjukon a gyerekekkel nagy játszadozásba kezdtek, én közben kispuriztam Missihez.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Amikor Merion először felsírt, nem volt furcsa a szájürege?
- Nem, de mit értesz furcsa alatt?
- Fogakat.
- Mit?! –kiáltott fel döbbenten. –Úgy érted vámpírfogakat? - halkult vissza.
- Igen.
- Nem láttam semmi furcsát, de nem azzal voltam elfoglalva. A kis nyakára tekeredett a köldökzsinór. Azt próbáltam leszedni minél előbb.
- Értem.
- Szóval vámpír lett?
- Nem tudom, de már lát és nevet.
- Sokáig volt bent.
- És eddig még nem sírt, hogy éhes.
- Hű, ez durva.
- Nekem mondod?
- Elina, mennünk kellene. Merion kezd nyűgös lenni. –rázogatta a kicsit.
- Rendben, de nincs semmink amibe bebugyolálhatnánk. Nem szülésre készültem.
- Én igen. –vigyorgott Iván. –Bármi megeshet alapon a csomagtartóban van a batyu.
- Isten vagy!
- Tudom. –diadalittasan állt a szoba közepén, majd Merion rázendített a fülsüketítő sírásra.
- Ajjaj.
- Erős torka van! –pislogott Roy, mire Alex is csatlakozott a mini kórushoz.
- Behozom a cuccokat. –szaladtam ki a kocsihoz. Felöltöztettük és bebugyoláltuk a hordozóba, de közben végig sírdogált.
- Majd gyertek látogatóba!
- Majd szóljatok, ha már szabad!
- Rendben. –a búcsú és a haza út is gyors volt, de a kis légtérbe, csak még erőteljesebben hangzott Merion fájdalmas éneke.
- Nyugodj meg kincsem, ha hazaértünk kiderítjük mi a baj. –próbáltam nyugtatni, de nem használt. A lakásban már készen állt a babaszoba, ahogyan a hálóm is átalakult közössé. Nem volt egy nagy a ház már három embernek, de remélhetőleg ráérünk később is költözni. Nem is mentünk beljebb, a konyhaasztalra lepakoltunk és kihámoztuk az apróságot.
- Szerintem éhes lesz.
- Vér kell.
- Nem próbálnánk meg előbb tejjel? –Iván hangja aggodalmas volt.
- Azt akarom én is, de ahhoz vérre van szükségem. Basszus! Elfelejtettem, hogy ki lett dobva minden. –nyüszítettem fel kétségbeesetten.
- Én még itt vagyok. –az esti mozdulatot megismételve dobta le Iván a pólóját.
- Nem szeretlek így megérinteni. –néztem rá bánatosan. –Olyan, mintha csak egy vérzacskó lennél.
- A Kicsiért és érted mindent. És különben is, ez a vérzacskó már rég óta a tiéd. –ölelt magához Iván. - Akkor rajta. –sóhajtottam, majd felszakítottam a nyakán a bőrt. Imádtam, imádom a vérét, de csak az erotika túlfűtött hevében.
- Hűű... Most tényleg más. –rogyott meg Iván térde egy pillanatra. Éreztem ahogy testem élvezi a vérét. Rég elfeledett örömtáncot jártak az érzékeim és az izmaim is.
- Sajnálom. Amint tudok szerzek zacskósat. –nyaltam le a még kiserkenő utolsó cseppet, majd egy csókot nyomtam rá. Merion egy pillanatig elhallgatott, majd ismételten bömbölni kezdett, de most már fájdalmasan.
- Nekem nem lesz bajom, max megsüketülök. –ült le a székre Iván.
- Gyere kincsem. –vettem fel a kicsit és bevittem a szobába. Régi család lányaként illetlennek tartottam volna a konyhában megszoptatni. Az ágyra leülve próbálkoztam, de csak szipogást és hatalmas krokodilkönnyeket értem el. –Nem megy! –ha tudtam volna sírni én is rázendítek.
- Nyugalom. Próbáljuk meg cumisüvegből. –hozta be Iván a műanyag palackot. Átadtam a kicsit és megpróbáltam megtölteni az üveget, de csak félig sikerült.
- Tessék! –nyújtottam át.
- Nem fogadja el! –huppant le mellém Iván az ágyra. Mindketten megrendültünk abban a pillanatban. Még csak egy napos a babánk és máris csődöt mondtunk. Nekidőltem Ivánnak, mire a még friss sebből kicsordult egy csepp vér. Merion elhallgatott.
- Vért akar. –nézett rám Iván. A nyakához nyúltam és letöröltem azt a cseppet. Merion követte az ujjamat.
- Elképesztő. –mondtuk egyszerre.
- Add oda, van egy ötletem. –vettem át mosolyogva. Lehúztam a felsőm és a halvány foltnál felhasítottam a bőrömet a mellemen. –Vér a véremből. –emeltem hozzá a kicsit.
- Aocs. –szisszentem fel.
- Mi az?
- Van már foga. Szerintem azért sírt annyira. –Merion vért és anyatejet is evett bőségesen.
- Érdekes ízlése van. –ringatta el Iván, amíg összeszedtem magam.
- Mindenben kettős.
- Egy igazi drágakő!
- Apa, anya szemefénye. –boldog mosollyal nézett ránk, majd ásított egy nagyot.
- Lefekteted?
- Persze.
- Addig megpróbálok vért szerezni.
- Attól a fasztól?
- Nincs más csatornám.
- Nem sétálhatnál be a kórházba és bűvölnél el mindenkit?
- Minek nézel, varázslónak? Nekem sem kellene, ha lenne másik út.
- De ha csak célzást tesz Merionra, esküszöm megölöm!
- Tudom szerelmem! –csókoltam meg. A konyhába mentem, hogy felhívjam Archiet. 2csengés után felvette és meglepettnek tűnt.
- Oterion kocsma, Archie beszél.
- Helló Archie.
- Elina?
 - Nos, mielőtt még bármi kedvességet mondanál a szokásodhoz híven, üzleti ajánlatom van.
- Hallgatlak.
- Heti 15, majd később 12tasak vért szállíts le nekem, azonnali utalással fizetek.
- Na, csak nem irgalmas vámpírbefogadó központ lettél?
- Nem.
- Akkor hányan költöztek be hozzád a régi cimboráid közül?
- Sehányan.
- Elina, tudod, hogy én vagyok az itteni központ. Szóval áruld el hány vámpír költözött hozzád!
- Egy sem. Költözni nem költözött.
- Akkor?
- Szültem egyet. –a vonal végén síri csend honolt percekig. Archie lélegzete is megállt. –Itt vagy?
- Máris viszem. –tette le a telefont.
- Ebbe meg mi ütött? –meredtem a telefonkagylóra.
- Mi történt?
- Archie idejön.
- Hol vannak a fegyvereid? Megölöm!
- Várj! Valami furcsa dolog történt. Zokszó nélkül hozza a vért.
- Csapda! El akarja őt pusztítani. Ahogyan abban a borzalmas könyvben volt.
- Azt nem fogjuk hagyni. Én csak azt mondom várjuk meg mit is akar.
- Minek?
- Ha csak úgy ok nélkül megöljük a városi közösség központjának urát, végünk. Ahogyan a szüleidnek és Missiéknek is. Lemészárolnának mindenkit aki csak valaha is egy pillanatra fontos volt nekünk.
- Akkor mit tegyünk? Eresszük be?
- Nem tudom! –gondolkodtam. –Megvan. Ha csak céloz rá, hogy bántani akarja Meriont, kihívom egy párbajra. Amilyen régi vágású nem mond nemet. Akkor pedig jogosan végezhetek vele.
- És ha ő öl meg téged? Végtére is csak pár órája vagy ismét teljesen önmagad.
- Majdnem sikerült megölnöm a legrettegettebb vadászt akivel még Archie sem kezdett ki. Nem lesz bajom. –kacsintottam rá.
- Azért én hozom azokat a fegyvereket. –kopogás zavart meg minket.
- Archie vagyok. Meghoztam amit kértél. Velem van még Rolf, Sarah, Jonh, és az ikrek. Látni kívánjuk a gyermeket! –Iván rohant az ágy alá rejtett késekért. A hosszabb fegyvert megtartotta magának, a két kisebb pengét pedig átadta nekem. Ez volt a megbeszélt taktikánk.

Az ajtóhoz léptem és kitártam. Archie állt ott, kezében a hűtőtáskával. Hátrább álltak a többiek. Ennyit sikerült érzékelnem, mielőtt éles fájdalommal szakadt volna rám a világ zaja. Iskolai neszek, pedig a legközelebbi iskola is jó 10 percre van tőlünk. Beszélgetések, autók, motorok, biciklicsengők, kutyák és macskák. Mind-mind egyszerre üvöltöttek a fejemben, én pedig az ajtóban térdre rogyva. Másodszor kerültem a földi pokolba, ám most nem volt doktor, hogy megmentsen.
- Elina! –zúgott a fejemben Iván hangja is aki megpróbált elráncigálni onnan, bár nem értett semmit sem az egészből. Az izmaim annyira megfeszültek, hogy képtelen volt megmozdítani, holott máskor könnyedén felkapott, mikor még terhes voltam.
- Visszatértél közénk?! –nézett rám fürkészve Archie. A fejemet fogtam és csak üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A vámpír felnyalábolt és Ivánt követve bevitt a szobába. Végül már nem volt annyira süketítő a világ.
- Ez meg mi a franc volt? –ült le mellém Iván.
- Emlékszel amikor a prof kérdéseire válaszoltam?
- Ahha.
- Újra vámpír lett. Olyan, mintha most vált volna azzá. Ami lényegében igaz is. –állt meg Archie az ajtóban.
- Köszönöm! –pillantottam rá.
- Hmm? Nem hallottam pontosan? –nevette el magát a vámpír.
- KÖSZÖNÖM!
- Oké-oké. Csak azért akartam, hogy megismételni, mert ritkán hallani ezt tőled. –kacsintott rám.
- Attól még nem leszünk barátok. –fordultam Iván felé. - Sajnálom. Eszembe sem jutott, hogy ez lehet. –mondtam bűnbánóan.
- Én sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. –mosolygott bánatosan.
- Mikor változtál vissza?
- Még tegnap este, amikor megszületett a kicsi.
- De… Hazajöttünk kocsival és semmi baj nem volt. Akkor most miért?
- Nem tegnap változtál át ezek szerint. –cipőtalpát a falnak nyomta. Ha foltot hagy megfojtom!
- Talán a harapás az oka.
- Ki harapott meg?
- Merion.
- Ki?
- A lányunk! –forgattam a szemem, de rá kellett ébrednem, hogy még nem is tud róla. Én pedig elszóltam magam.
- Lány lett? –döbbenten bámult ránk. –Nem lehet.
- De.
- Kizárt.
- Csak tudom! –csattant fel Iván. –Lányunk született aki vérrel táplálkozik, és több, mint egy ember.
- Érdekes. –töprengett el Archie.
- Tudtam, hogy többet tudsz, mint amit elmondtál te szemét! –teremtem ott és eső dühömben a torkához nyomtam a tőrt.
- O, igen. Visszatért a régi vadóc. Hiányoztál kedvesem! –simította meg a hajam.
- Áruld el mit tudsz! –hagytam, hogy kiserkenjen a vére.
- Oké-oké, csak vissza a karmokkal anyatigris. –a vigyor bezzeg nem hervadt le az arcáról. Elengedtem és hátra léptem, de még mindig forrt bennem valami amit ő is érzett.
- Várunk! –türelmetlenségem tovább fokozta a paprikás hangulatom.
- Fiúnak kellett volna születnie a gyereknek. –bökte ki végül.
- Miért?
- Mert akkor a vámpírok egy új generációját hozhatta volna el.
- Milyen generációt? –kérdezett Iván.
- A nemző képeset.
- Honnan vetted ezt?
- Van egy régi prófécia. Ami alapján a vadászok kiszűrték, hogy bizonyos nők veszélyesek lehetnek, mert kihordhatják a gyermeket.
- Milyen nők?
- Akiknek közvetlen kapcsolatuk van a forrással.
- Forrás? –lépett mellém Iván.
- Az első és legfőbb.
- De nekem nincs. És mégis itt van ő!
- Elina, hát még mindig nem tudod honnan is származol? Hogy ki volt a doktor teremtője? –győzelemittas mosoly villant fel Archie arcán.
 - Az első? –mondtam elfúló hangon.
- Bizony. Egyenes ágról kaptad a tiszta vért. Különleges vagy. –lépett közelebb. –Ezért is akart megszerezni Michael. Csábítóbb vagy bármilyen ősi asszonynál, kinek közel sem olyan forró a vére. –simította meg az arcom. A következő pillanatban Iván behúzott Archienak egyet.
- Eddig is rühelltelek, de most már tényleg tele van veled a hócipőm.
- Nem rossz egy kis halandótól. –törölte meg vérző orrát a vámpír. –Ahogyan az sem, hogy képes voltál teherbe ejteni. Sőt, le is mondott mindenről, hogy kihordhassa a kölyködet!
- Szétverem a fejed! 
- Iván ne! Nincs értelme. –fogtam meg a karját. Éreztem a benne tomboló feszültséget, és teljes mértékben megértettem.
- Lehet, hogy nincs, de jól esne. –villantotta rám gyilkos tekintetét, de Merion hangja megzavart mindenkit.
- Én teljesítettem a kötelességem, sőt… Most mutassátok meg a gyermeket! –Archie hangja parancsoló volt. Ennyi elég is volt, hogy ismét felhúzzam magam, de nem tettem semmit. Összenéztünk Ivánnal, végül bementem a másik szobába és felvettem a kicsit. Amikor Archie megpillantotta hosszú percekig nem szólt semmit. Végül Merion ránézett és elmosolyodott. Két apró foga kivillant és jól tudtam miért. - Legalább ne néznél hazugnak! –mondtam szemrehányóan, mert éreztem a vére illatát. Archie mondott valamit régi nyelvjárásban, majd normál sebességben közeledett felénk.
- Hó-hó-hó! Mit akarsz?! –termett előtte Iván.
- Megvizsgálni. –mondta, de rá sem pillantott. Csak a kislányt nézte.
- Ha rosszban sántikálsz jobb, ha nem mész tovább. –hűvös és fenyegető volt a hangja amitől teljesen beindult a fantáziám. Az élvezetek efféle megvonása egy kis ideje nehezemre esett már.
- Ha tényleg vámpír, nem árthatok neki. –pillantott félre, majd elment Iván mellé. Merion ajkához nyúlt, mire a kicsi kitátotta a száját, mintha csak tudná, hogy mit várnak el tőle. Mindhárman megdöbbentünk ettől. Ő csak nevetett a csengő-bongó babahangján.
- Nem lehetséges! –hangzott a döbbenet Archie szájából ó írül. Kicsi furcsa volt hallani. Főleg, hogy abban a pillanatban elképzeltem a vámpírt kobold ruhába egy üst arannyal. A döbbenetem tovább fokozódott, mikor Archie hirtelen fél térdre ereszkedett és elkiáltotta magát, szintén az előbbi nyelven, de ezt már nem nagyon értettem.
Az ajtó kitárult és a többi vámpír belépett, de nem jöttek közelebb. Mind követte az előttünk görnyedező példáját.
- A gyermekeimmel együtt hűséget és engedelmességet fogadunk a gyermeknek! –ökölbe szorított keze hangos koppanással verődött izmos mellkasához, majd a padlóhoz. A többiek megismételték a mozdulatsort. 
- Mi?! –néztünk össze Ivánnal.
- Védeni fogjuk, és szolgálni amikor eljön az ideje.
- Miért?
- Minek az ideje?
- Hogy elfoglalja jogos helyét az első oldalán. –minden vámpír a szobában –leszámítva persze Meriont és engem– meghajolt. Ezzel is kifejezve hűségét a lányunkhoz.
- Na nem! Kizárt! A lányom nem lesz semmiféle ezeréves vén perverz jegyese! Se most, se máskor! –csattant fel Iván.
- A holttestünkön át sem! –álltam mellé. Már a puszta gondolat is őrjítő volt. És felháborító!
- Pedig okkal született a földre! És mi másért, minthogy az első jegyeseként új vámpírtársadalmat hozzon létre.
- Na jó. Elég legyen ebből a vámpír árja dologból! Merion azért születhetett meg, mert akadt két személy akik szerették és szeretik egymás. Most pedig már a közös gyermeküket is, akinek nincs kötelezően előírt sorsa!
- Talán csak annyi, hogy éljen hosszú és boldog életet! -tette hozzá Iván. Rámosolyogtam, de legszívesebben megcsókoltam volna. Merion rápillantott, majd máris nyújtózkodott a kis kezeivel felé. - Akárhogy is legyen. A hűségünk mától Merion úrnőé! –hajoltak meg mindannyian, majd szó nélkül felálltak és távoztak.
- Ez meg mi a jó élet volt? –vette át a lányát Iván.
- Nem tudom, de Archie olyan régimódi, hogy biztosan tartani fogja a szavát. Legalább tőle nem kell már tartanunk. –pakoltam be a vért a hűtőbe, kivéve egy tasakkal.
- Csak nem nasi? –nevetett.
- Is. Meg kipróbálnék valamit. –melegítettem meg, majd belekevertem a cumisüvegbe. Megpróbáltam megetetni, de persze Merion ódzkodott tőle.
- Meg tudom érteni. Cici helyett műanyag… Nekem sem tetszene. –vigyorgott Iván.
- Apja lánya! –nevettem el magam. Az egész délutánt babázással töltöttük, és végül hamarabb, valamint jobban elfáradtunk, mint a lányunk. Az este hagyományos fürdetés és más szokványos szertartás után végül ágyba került a kicsi
- Kész vagyok! –ásítottam egy nagyot.
- Nem hittem volna, hogy ilyen jól bírja. Egy percet sem aludt. –mászott be mellém a még vizes Iván.
- Vámpírként szívósabb, de ez tényleg kemény.
- Viszont legalább készítettünk jó sok képet róla. –ölelt át.
- Tudom, hogy valamit akartam még korábban, de nem jut eszembe.
- A korral jár! –nevette el magát, mire berezonált a mellkasa a fejem alatt.
- Lehet. –töprengtem el. –Jaj tudom már. Azt akartam a tuttodra adni, hogy mennyire is kívánlak, de már nincs hozzá erőm. –csókoltam meg a kulcscsontját.
- Ez hízelgő, annyi idő után. –cirógatta a karom.
- Hosszú volt a böjt, szóval most majd jön a dőzsölés. –kuncogtam.
- Csak ne most! Nem szívesen aludnék el közben.
- Nem ellenkezem. –szívtam be az illatát elalvás előtt.

Szerencsénkre ismételten sikerült teljesen végig durmolnunk az egész éjszakát. Másnap már fent is volt a kicsi, mire felébredtünk, de egy hangja nem volt amiért egy kis ideig nem volt körül rajongva. Viszont amint felébredtünk és teljesen éberek lettünk Merion kikerült a kiságyból és egész délelőtt ölben volt. Felváltva foglalkoztunk vele miközben a másikunk tette a dolgát. Ma már, hogy nem fájt a foga többször is kikövetelte magának az evést, így nekem is megnőtt a vérfogyasztásom. Még szerencse, hogy Archie tegnap több tasakkal hozott. Iván Merionnal az ölében küldött át pár képet a szüleinek a lányról és Missiéknek is, aminek az eredménye egy kora esti látogatás lett, miután Alex felébredt az alvásból.
- Hihetetlen, hogy kutya bajod! –mondta ámulva sokadjára Roy.
- Tudod gyorsan kiheverek dolgokat. –próbáltam zavarban lenni.
- És máris jól nézel ki. Úgy értem, úgy ahogyan előtte.
- Folytasd csak és gyalog mész haza! –mondta morcosan Missi aki még nem volt elégedett magával.
- Jól nézel ki csajszi. –ölelte át mögé lépve Iván. Alex és Merion egymás mellett feküdtek az ágyon. Négyünkből hárman aggódva figyeltük a párost, csak Roy élvezte az általa teremtett helyzetet.
- El sem hiszem, hogy csak most született. Értem én, hogy a fiúk lassabban fejlődnek, de Alex nagyjából egy hónapos korában tartott itt. A kicsi lány pedig még egy hetes sincs.
- Igen. Meglepő, de gyorsan fejlődik…
- Bár az is lehet, hogy a véletlen műve. –próbáltuk megmagyarázni Ivánnal.
- Srácok, mi lenne ha végre elmondanátok? –bukott ki Missiből.
- Mit?
- Úgy is rájönne heteken belül, hogy gáz van!
- Mi?
- Hogyan mondjuk el?! –néztem tanácstalanul Ivánra.
- Inkább szemléltesd, mert úgy egyszer sokkol. –lépett mellém.
- Kész vagy?! –néztem Royra.
- Igen, de mondjátok már mi van!
- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Mert ha elmondanád bajba sodornád a barátaidat és a két kicsit.
- Mi van már?! –türelmetlenségét igennek vettem. Félrehúztam Iván felsőjének nyakát, majd megharaptam. Csak pár korty vért vettem magamhoz, azt is csak azért, mert nem bírtam megállni. Végül izzó tekintettel Royra meredtem.
- Nem vagyok ember. –mondtam rezzenéstelen arccal és enyhén rózsaszín fogakkal. Roy először tátott szájjal bámult, majd elfehéredett, végül pedig nemes egyszerűséggel lefolyt a székről.
- Roy! –pattant fel Missi, Iván pedig ugrott, hogy felmerje az elájult barátját.
- Mindenre számítottam, csak erre nem. –sírta el magát Missi. A hormonjai még mindig nem voltak lecsillapodva és az aggodalom máris kihozta belőle.
- Sajnálom. –mentem vízért, miközben Iván pofozgatta a székre felültetett Royt.
- Mi-mi történt?! –tért magához. –Hol van?! –rezzent össze, majd meglátott.
- Jól vagy?! –tettem fel a világ talán legostobább kérdését egy ilyen helyzetben.
- Nem. Mégis hogyan lennék jól, mikor a haverom szerelme egy izé…egy démon!
- Vámpír. –javította ki Iván.
- Micsoda? Női drakula? És hol van Buffi? –egy végtelennek tűnő pillanatig megfagyott a levegő, majd Missi és Iván elnevették magukat.
- Kész vagy öregem. –tette a vállára a kezét.
- Persze, mert neked egyből egy csaj kell. –forgatta a szemeit Missi. Azt hittük ennyi volt az egész, de Roy nem oldódott fel.
- Várjatok már! De akkor miért vagy ébren? Hogy vagy ilyen szép, hogy élted túl a tengerparton velünk? Hogy alusztok együtt? És hogy csináltatok gyereket?! –záporoztak a kérdések.
- Nem kell koporsóban aludnom, és ne árt a napfény. Legalább is nem úgy, mint a filmekben. Nem kell nappal aludnom és nem félek a szenteltvíztől, kereszttől, fokhagymától. Ami pedig Meriont illeti, amíg kihordtam valamilyen úton módon visszatértem a régi emberi énemhez, de ezt még én magam sem értem pontosan. –válaszoltam meg a kérdéseit.
- És a vér?
- Nos a vér az igaz. Az emberi táplálék számomra nem épp előnyös hosszabb távon, de fogyasztható. A régebbi időkben megszoktam a koplalást, így nincs szükségem sok vérre. Vagyis eddig nem volt. Amennyi kellett azt pedig a vérátömlesztésekkor is használható bezacskózott vérrel oldom meg.
- Vagy épp velem. –vigyorgott Iván.
- És ez neked jó?! –meredt barátjára döbbenten.
- Ha tudnád milyen…
- Kösz nem. –vágta rá egyből. –Várjunk! Azt mondtad eddig. És mi változott?
- Táplálnom kell Meriont. Ehhez pedig több vérre van szükségem, de annyi, hogy nagyobb adagot kell magamhoz vennem, vagy sűrűbben rájárnom a hűtőre.
- És ő mi?
- Gyorsabban fejlődik. –mondta Iván.
- És tejet, valamint vért is fogyaszt.
- Vámpír? –pattant fel és viharzott be a szobába. –A fiam nem fekszik egy vámpír mellett! –kapta fel Alexet amire a fiúcska elsírta magát.
- Roy! –szólt rá Missi.
- Nyugi cimbora. Merion csak Elinát képes megharapni.
- Mi? –nézett ránk mindkettő.
- Így van. Ahol az engem átváltoztató vámpír megharapott, csak azon a hegen át képes a lányom engem is megharapni. A kicsi foga másként ártalmatlan. –vettem fel Meriont.
- Lehet, hogy vámpír, de ugyanakkor ember is. És az én lányom. –állt mellénk Iván.
- Haver, nem mondhatod komolyan! –fájdalmas képpel állt velünk szemben a hüppögő Alexszel.
- Ők az életem. –tette a vállamra a kezét. A lelkem mélyéig –már ha még van, elvégre az egyház szerint nincs– meghatódtam.
- Ahogyan a barátaink is. Végtére is te áradoztál a keresztlányodról percekkel ezelőtt.
- Amikor nem tudtam még, hogy vámpír.
- Épp ezért nem. Hát nem látod? Hisztizel itt, mint valami kis liba, holott nem történt semmi. Ez annyira érint téged, mintha azt mondta volna szegény Elina, hogy vegetáriánus! –korholta le Missi.
- Nem egészen olyan. –jegyeztem meg halkan.
- Ezzel nem segítesz. –pillantott rám Missi. –Engem nem érdekel, hogy micsoda, mert azt tudom, hogy a barátom és különleges személy. Ahogyan a kicsi Merion is akivel a fiam igen is barátkozni fog.
- Talán tényleg nem akkora dolog. –tört meg az ellenséges vonal Roy és köztem.
- Sajnálom, hogy nem vagyok vegetáriánus. –mondtam egy óvatos mosollyal.
- Ugye nem fogsz megharapni?!
- Csak, ha te is akarni fogod, és nincs más kiút.
- Rendben. Úgy sem fogom akarni. –végleg átszakadt a hirtelen épült gát köztünk.

Bár a nap további részében megmaradt egy bő 30cm-es távolság. Viszont végre szabad volt a társalgás és Royyal is elbeszélgettem. Főként különböző kérdéseire válaszolva, míg meg nem értett minden múltbéli dolgot, mint Iván angyala aki én voltam. Vagy a szakításunk okait. Mire búcsúzásra került a sor, még egy ölelés is belefért a részéről, amit ráadásul ő kezdeményezett. Rendesen meg is lepte a társaságot. Miután elmentek úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk hamar ágyba dugni Meriont és kiélvezni a kevésbé kifáradt testünket. Vagyis egymásét.
Épp fürdettük nagyban a lányt, mikor kopogtak az ajtón. Iván ment kinyitni, és mielőtt visszaért volna, már tudtam is, hogy kik a látogatóink.
 Delton és Justine a konyhában ült egy-egy pohár előttük és ránk vártak.
- Sejtettem, hogy azon a különleges tegnap éjjelen megtörtént a csoda. –mosolygott Merionra.
- Gyönyörű kislány. –pattant fel Justine, hogy megcsodálhassa. –És a neve is szép.
- Köszönjük, de mi járatban vagytok? –kérdeztem nem teljesen barátságosan.
- A naplóért jöttünk. –mondta csevegő hangnemben.
- Miféle naplóért?
- Ne játszd az ostobát gyermekem! Tudod te jól milyen naplóról beszélek.
- Gyermek?
- Hol van?
- Nincs nálam.
- Azt tudom, de hova rejtetted el?
- Biztos helyen van a te féléktől!
- Az a könyv a családom tulajdona! –emelte fel a hangját a prof.
- Bizonyítsa be!
- Az első lapon a családom címere van. –emelte fel a kezét, és a gyűrűs ujján ott csillogott az ismerős pecsétgyűrű.
- Ez nem jelent semmit. Csináltathattad is.
- A drága doktorod ellopta a családomtól a naplót. Add vissza, mielőtt még bajod esik. –a hangja nem volt fenyegető, mégis éreztem valami súlyosságot a levegőben. Elhittem egy pillanatra, hogy bármit is tehet velem.
- Azt a naplót nem áll módomban, sem pedig érdekemben átadni. És most távozzatok a házamból. –vittem be a szobába Meriont. A prof egy szó nélkül felállt és kisétált az ajtón. Justine pedig követte.
- Most komolyan. Mindenki meg van zavarodva? –támaszkodott az ajtónak karba tett kézzel Iván.
- Úgy fest. De nem érdekelnek. Az a napló az utolsó szál a teremtőmhöz. Nem mondok le róla.
- Fontos neked.
- Nálatok nem fontosabb.
- De fontos.
- Az. –néztem fel rá a kiságyból. –Fontos.
- Akkor meg fogjuk védeni az őrült sátánista proftól.
- Nem őrült.
- Biztos? –nevette el magát és a kezemet megfogva közelebb húzott.
- Ő nem őrült, viszont én megőrülök érted.
- O, micsoda átkötés. –csókolt meg szenvedélyesen.
- És ha sejtenéd, hogy még mit tudok. –mosolyogtam.
- Inkább lepj meg.
- Ez felhívás keringőre. –léptünk át a másik szobába és Iván máris a falnak támaszkodott. Gyors csókokkal szeltem át a felsőtestét, ő pedig nem ellenkezett. Valahogy a hónapokig tartó koplalás türelmetlenné tett mindkettőnket.
Már rutinosan szabadítottam meg az övétől. Egy elismerő arccirógatást kapok a műveletért. Többre nem futotta Ivánnak, mert a türelmetlenségem hamar hatott rá. Élveztem a hangját és a testében felgyülemlő vér dallamos áramlását, ahogyan fel-fel törő sóhajait is. Beindította érzékeimet a legteljesebb mértékben. Mielőtt még elmehetett volna Iván felhúzott magához. Megcsókolt, majd ismételten felkapott az ölébe, mint pár nappal ezelőtt. Ám most nem alvás miatt fektetett az ágyra, és betakarás helyett kitakarást alkalmazott rajtam. Feltolta lábaim és lágyan, de határozottan szétnyitotta combjaimat. Már épp kérni szerettem volna, hogy ne tétovázzon tovább, mikor megéreztem forró ajkait. A csókja elrepített messzire. Amilyen váratlan volt, olyan élvezetes is. Az ajkamat beszívtam, nehogy a kiadandó hangjaim felébresszék a lányunkat. Ajkait és nyelvét nemsokára kiegészítették ujjai is. A kellemesen bizsergető érzéstől összerándultam, de akkor Iván megállt és simogatással lazított el.
- Akarlak! –nyögtem elfúló hangon, ő pedig eleget tett kérésemnek. A korábbi együttlétünk amikor még ember voltam a mostanihoz képest sehol sem volt, pedig akkoriban is többször a csúcson kötöttem ki. De most mikor minden érzékem csak és kizárólag Ivánra összpontosult éreztem a legapróbb rezdülését. Az eredmény pedig egy hosszantartó, kíméletes ám roppant érzéki együttlét volt. Aminek a végén a legcsodálatosabb fáradtság szakadt ránk. Mindketten mosolyogva aludtunk el a másik karjai között.

A másnapi ébredés, bár későre sikerült, annál felemelőbb volt. Boldogan pihentünk hármasban, miután Iván behozta a gügyögő Meriont is.
- Meg kellene mutatnunk a szüleidnek is, mielőtt még túl nagyot nem nő. –játszottam az ujjaimmal Merionnak.
- Igen. Én is ezen gondolkoztam. Csak épp hogyan magyarázzuk meg a dolgokat?
- Én inkább amiatt aggódom, hogy mi lesz amikor idő előtt megtesz valamit. Végtére is már fogai vannak, igaz, hogy csak szemfogak, de akkor is.
- Meg nem mondhatjuk az igazat.
- Nem bírnák megemészteni. Sajnálom. –mosolyogtam rá bánatosan.
- Ne tedd. –észre sem vettük, hogy a kicsi mit ügyködik, míg fel nem húzta magát ülő helyzetbe.
- Magasságos…
- Merion, te meg mit csinálsz? –ült a lánnyal szemben törökülésbe az apja. Merion felnézett rá és elnevette magát. A szám elé kaptam a kezem meglepettségemben.
- Hogy lehet ennyire felgyorsulva? –gondolkoztam el, amíg apa és lánya vidáman elvoltak.
- Mi a baj? –vette ölbe a kicsit.
- Rossz előérzetem van. –mondtam komoran.
- Mivel kapcsolatban?
- Túl gyorsan fejlődik.
- És?
- Vagy a teste nem fogja követni, vagyis nemsokára egy kisiskolás lelke lesz a picike testébe zárva.
- És mi a másik lehetőség?
- Ha a teste is követi ezt az ütemet. De azt nem fogják bírni a csontjai. –mindketten a kezecskéivel mutogató Merionra néztünk.
- Mihez kezdjünk? –kérdezte már Iván is komoran.
- Hívd fel a szüleidet. Jöjjenek látogatóba ma! Addig én elmegyek a patikába vitaminért, meg csonterősítőkért.
 - Tele akarod tömni serkentővel? –kerekedett el Iván tekintete.
- Csak ha szükséges.
 Hamar megjártam a várost, de fájó szívvel léptem az otthonunkba a tudattal, hogy a gyönyörű gyermekünk végül is miattam szenved. Amiért elkövettem egy nagy hibát. Egy hihetetlen hibát, amit mégsem tudok megbánni. Ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Egy baba, egy apa és a nagyszülők életét tettem tönkre amikor nem haltam meg ott a fronton. Tudtomon kívül fájdalmat okoztam megannyi embernek.
Iván kiszúrhatott valamit, mert mikor leültem, hogy közösen beszélgessünk a szülőkkel megszorította a kezemet.

A látogatás örömteli volt, az első döbbenetet követően. Merion levette a lábukról nagyszüleit, akik boldogan nyüstölték az apróságot, míg végül el nem fáradt. Akkor a szülők is elbúcsúztak, ráadásul akkora szerencsénk lett, hogy bejelentették elutaznak egy időre. Így még inkább örültek, hogy láthatták Meriont. Iván még jó ideig beszélgetett velük a kocsinál, míg én megetettem a kicsit és megmértem magasságra, súlyra.
Az aggodalom paranoia kezdett lenni, ahogyan teltek a napok, majd a hetek. A kicsi lány pedig bár gyorsabban fejlődött, mint egy átlagos baba, nem történt aggodalomra okot adó változás. Még sem bírtam megnyugodni.
A 7 hónapos Merion beérte az első születésnapját ünneplő Alexet. Roy mostanra már könnyedén kezelte a dolgot, hogy a sógornője, mert annak tartott, vámpír. Épp a születésnapot ünnepeltük, mikor kimentem egy percre levegőzni.
- Minden rendben? –tette vállamra a kabátját Iván.
- Igen. –mosolyogtam rá. –Csak erős a hatás.
- Mit ne mondjak nekem is kicsit sok. –dörzsölte a hátamat mosolyogva.
- Bele sem merek gondolni nálunk mi lesz.
 - Majd Merion és a mamája elrágcsálnak egy-egy vérpudingot, míg mi esszük a tortát. –nevette el magát Iván.
 - Hm… Ez eszembe sem jutott. –képzeltem el egy kocsonyásan remegő vörös desszertet. Hirtelen a semmiből az udvarra zuhant egy madár. Pár vergődés után mozdulatlanná vált.
- Mi baja lehet? –indult el feléje Iván a szürkületben.
- Meghalt. –mondom a teraszról a vér szagát és a halált érezve. Iván mikor odaért rövid vizsgálódás után leguggolt melléje.
- Biztos vagy benne? –kérdezi meg önkéntelen, mire mellette teremtem. Már nagyjából megszokta, így csak kissé rezzent össze.
- Biztos. Nem ver a szíve. –válaszoltam egy pillanatnyi csendet követve.
- Szegény kis pára. –nyúlt feléje. –Még meleg. –vette fel két keze között fogva.
- Valahova el kellene temetnünk. –pillantottam körbe. Az a gondolat, hogy pusztán kidobjuk a kukába szörnyen hangzott.
- Sajnálom szegényt.
- Én is. –indultam el a bokrok felé.
- Várj! –Iván hangja meglepetten csengett. Ahogyan megfordultam egy vergődő madarat láttam meg a kezei között. Iván szabadon engedte, és a kis lény boldogan repült fel a magasba.
- Nem lehet. –nézem a távolodó alakot.
- Tévedtél!
- Nem. Halálos sebet kapott. Éreztem a vérének illatát is. –meredtem Ivánra aki értetlenül nézte a kezeit.
- Egy csepp vér sincs rajtam. Lehet, hogy a parti megzavarta az érzékeidet.
- Megérzem a vért! –csattantam fel.
- Jó rendben. Akkor mégsem volt halálos. A lényeg, hogy életben van és már messze jár. –mosolyogva átölelt és visszamentünk a többiekhez. Ám nem hagyott nyugodni a dolog.
Furcsa történések folynak mostanság körülöttünk…
Késő este értünk haza, Merion már javában aludt. Szerencsére „örökölte” a szívósságot és nem kell gyakran táplálkoznia. Ráadásul imádja az emberi ételeket is aminek leginkább mi örültünk. Miután lefektettem, végre mi is ágyba kerülhettünk. A nagy forgatag rendesen kifárasztott minket is. Én mégsem voltam képes aludni. Folyamatosan az a madár járt a fejembe, és, hogy biztosan nem tévedtem. Halott volt.
Iván már javában álmodott és motyogott, mikor én még mindig újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet.
- Nem teszem meg. –motyogta Iván. Felültem, de tudtam jól, hogy alszik.
- Hazudsz…
- Ki? –kérdeztem meg, hátha reagál rám is.
- Ez nem igaz…
- Oké, most felébresztelek. –löktem meg párszor, de semmi. Visszafeküdtem és figyeltem, de percekig meg sem szólalt. Aztán hirtelen felült, majd felkelt. A szemei nyitva voltak, de nem volt magánál. Felvette a cipőjét, majd kimet a szobából. Nem követtem, míg meg nem hallottam az ajtócsapódást. Akkor felpattantam, de már sem ő sem Merion nem volt a lakásban. A teraszhoz futottam és láttam, hogy Iván elhajt. Gondolkodás nélkül átugrottam a korláton és követtem őket. Ez nem normális alvajárás. Egy idő után rossz érzésem támadt, végül beigazolódott amikor Iván befordult a Delton rezidenciához vezető útra. Nem értettem mi ez az egész, de a gyomrom összeugrott. Féltettem mindkettőt attól az embertől és lám úgy fest nem hiába. A prof már a lépcsőn állva várta az érkezőket, Iván pedig pontosan megállt a bejárat előtt. Ahogy kiszálltak látszott rajta, hogy nincs magánál. Merion édesen aludt az apja vállán. A hideg futkosott a hátamon.

- Gyere be Elina! –nézett egyenesen rám, pedig nem lett volna szabad tudnia az ottlétemről.
- Mit tettél vele? –léptem elő a fényre.
- Semmit. Alszik. –a mosolya láttán majd lecsaptam az egyik rózsás dísz kaspót ami a márvány lépcsők lábánál állt.
- Valamit kellett tenned vele, ha egyszer itt van. –nem érdekelt semmi más, csak, hogy a családomat biztonságban tudjam. Itt és most eltörném a nyakát, ha tudnám később nem lenne baj belőle. Nem válaszolt, csak bement. Nyomában pedig Iván és Merion akiket persze egyből követtem. Ahogy beléptünk az ajtó becsukódott, bár ha ki akarnék törni nem tartana vissza. Először észhez kell térítenem őt, majd kiszabadítani és végezni ezzel az emberrel. Ám ahogy beértünk a szokásos szobába elkerekedett szemekkel álltam ledermedve.
- Majd elfeledtem. Nem vetted fel a telefont, így nem tudtam elmondani, hogy a kis barátaitok is itt vannak.
- Mit akarsz? Ennyit nem ér a napló! –éreztem, hogy egy pillanatra meghűlt a vérem, de nem adhatom át magam a kétségbeesésnek. Nem! Ha így teszek a halál fiai vagyunk mindannyian.
- A napló csak az alku egy része.
- És mi a másik? –meredek rá újonnan született gyűlölettel. Delton csettint egyet, erre Iván megrázta a fejét.
- Mi a…? –néz körbe döbbenten.
- Jól vagy? –lépnék közelebb, de a prof félbeszakít.
- A-a-a-a… Én ezt nem tenném.
- Mit tettél vele? –a tekintetem szikrázik, a szemfogaim az ajkamba hatolnak.
- Nem kellett tennem semmit. Magától is engedelmes.
- Mi? Dehogy engedelmeskedem magának! –csattant fel Iván.
- Pedig magadtól jöttél ide. –mondom ki a fájdalmas igazságot.
- Illetve, hogy pontosítsam az én hívásomra. De nem tagadhattad meg az atyai parancsot. –olyan könnyedén beszélt, mint aki egy kellemes délutáni csevegésen lenne. Nem pedig a hajnalok hajnalán valami katyvasz közepén.
- Hogy Mi???? –kérdeztük egyszerre Ivánal.
- Miféle őrültségről beszélsz?
- Ha az apámnak, vagy anyámnak baja esett én magam ölöm meg!
- Hm… Érdekes, hogy nem érzed. És az, hogy te sem vetted észre a változást. –nézett Ivánról rám.
- Miféle változást? –kérdeztem Iván helyett is.
- Ugyan Elina! Hol van a pörgős észjárás amiről annyit áradozott a Doktor? Ennyire elpuhultál volna? Vagy csak belesüllyedtél a hétköznapok mocsarába?
- Azt akarod mondani, hogy Iván változik?
- Majdnem! Bevégezte azon a viharos estén amikor is sikeresen megfogant. –mutatott rá Merionra. –Az unokám. –pillantásom elképedve cikázott a Merion/ Iván/ Delton hármason.
- Honnan szedte ezt a marhaságot? Az apám ember és nincs is Európában. Üzleti tárgyaláson van.
- Nem gyermekem. Ő csak felnevelt abban a tudatban, hogy ő nemzett. Ahogyan az anyád is hiszi.
- Ez őrültség! –Iván nem hitte el, viszont nekem már nem volt annyira hihetetlen.
- A lényeg, hogy most amikor ténylegesen is feléledt szunnyadó hatalmad, elhívtalak, hogy visszavegyem ami az enyém. És persze a te életerődet is, hogy úgy mondjam. Bónuszként.
- Miféle erő? Nekem nincs is…a madár. –fehéredett el az arca.
- Én mondtam, hogy halott volt. –suttogtam ökölbeszorított kézzel.
- Pontosan. Halott volt, hogy megtudjam mennyire is vagy az enyém.
- Rohadt szemét! –húzott be egy nagyot Deltonnak. Merion felébredt a kanapén a kiabálásra.
- Csillapodj le kérlek! –teremtem mögötte, hogy lecsitítsam mielőtt a kislány elkezd sírni es felébreszti a földön heverő megkötözött Royt és Missit. Csak remélni tudtam, hogy a kis Alex bárhol is van sértetlen.
- Így köszönöd meg, hogy életet kaptál? –törölte le a prof az orrából szivárgó vért. És éreztem, hogy igaza van. Az illat majdnem olyan volt, mint mostanság Iván vére. Hogy nem jöttem rá eddig? Merion velem egyszerre kapta fel a fejét.
- Miért vannak ők itt? –intett a barátai felé.
- Hogy biztos legyen az üzlet.
- Miféle üzlet?
- Te meghalsz, a gyermek az enyém lesz, mint eredetileg is, ő pedig ha akarja visszakaphatja a drágalátos teremtőjét miután megküzd a forrással.
- A forrás nem létezik! –a többi részlettel nem foglalkoztam, mert kizárt dolog, hogy bármelyikőjükről is lemondjak.
- Csak tudni kell hol keresd kedvesem.
- Miért nem ölöd meg te magad?
- Azért fiam, mert nem tehetem. A bátyám szívós. Már évszázadok óta próbálom, de valahogy mindig átvészeli.
- A bátyád? De te nem vagy vámpír. –hadarom.
- Nem, én és a leszármazottaim nem vagyunk korcs vérszívók. Majdnem tiszta a vérünk, mint atyámnak Ogmiosnak.
- Kinek?
- Ogmios… Hát igaz? Ogmios és Morgana története?
- Több is annál, mert a drága teremtetésetek rólam megfeledkezett. –csattant fel sértődötten. –Csak a drága Nuada bátyámat említi és azt a szukát aki kirobbantotta az egész vámpírosdit.
- Ki azaz Ogmios?
- Egy isten aki egy földi asszonyt, név szerint Morganat asszonyává tette és fiút nemzett.
- Ám a gyermek nem olyanra sikerült, mint várta, így a földön hagyta és végül elkárhozott. Bla-bla-bla… Csakhogy ikrek születtek és engem apánk magával vitt.
- Akkor mit keresel itt? –kérdezte Iván.
- Itt jön a képbe Nuada szerelme. Azaz átkozott szajha elcsavarta azt az ostoba fejét, míg képes volt szörnyeteggé válni és megölni anyánkat! –vágott az asztalra, mire az felnyögve hasadt szét. –Bár én cseppet sem sajnáltam a vén boszorkányt. De atyánk nem nézhette tétlenül, így leküldött bébi csősznek. - Nem végeztél valami jó munkát. –szóltam közbe, mire hirtelen torkon ragadott és a falhoz nyomott.
- A hozzád hasonlók miatt kell még itt dekkolnom ebben a gusztustalan porfészekben!
- Ciki, ha csak csicskának vagy jó. –nem bírtam visszafogni a gúnyolódó hangnemet.
- Az ajánlatom érvényes. Más lehetőségetek nincs. Vagyis neked van kicsi Elina, mert te vagy a bátyám kedvencének a kis angyalkája. Szóval megdögölhetsz most, ha nem akarsz lemaradni a drágalátos szerelmedtől.
- Vagy inkább meghalsz te és így mindenki jól jár. –vigyorgok rá, mint a vadalma.
- Ostoba szuka! –hajított el a kandallóhoz, mire két alak elkapta a karját. Archie gyermekei voltak azok, ő pedig már Meriont ölelte magához.
- Bocs, hogy késtünk. –kacsintott rám, ahogy kormosan és felhasadt bőrrel kikászálódtam a kandallóból. Rolf Deltont ütötte, a két pasi pedig próbálta tartani. A nő aki nálunk is járt pedig Iván mellett állt.
- Hogy kerültetek ide?
- Őr voltam a házatoknál és láttam, hogy elhajtasz az úrnővel, majd azt is, hogy Elina utánatok rohan. –válaszolt Iván kérdésére a nő.
- Állj! –szólalt meg Justine aki Roy és Missi mellett volt eddig, de most fegyver volt nála. –Engedjétek el, különben megölöm őket!
- Mester? –hagyta abba a püfölést Rolf.
- Csináld!
- NE! Várjatok. –kiáltottunk fel egyszerre.
- Justine tedd el a fegyvert! Még a végén elsül.
- Nem tehetem! –reszkető kézzel szorította a pisztolyt.
- Elina! Nem engedhetjük el. Tudja hol van az első és veszélyt jelent mindenkire.
- Nem hagyom a barátainkat! –lépett a hármas felé Iván.
- Ne! –kiáltottam rá. –Engedjétek el, nem tudjuk megölni. És nem fog mondani semmit. 
- Okos kislány. –bár zúzódásai és törött csontjai voltak Delton úgy tett, mintha egy karcolása sem lenne. Ahogy Rolf hátrább lépett és a prof szembekerült a két férfivel pillanatok alatt eltűnt minden sérülése. Behúzott az egyiknek, a másiknak pedig letépte a fejét és mielőtt a szobában bárki is reagálhatott volna máris Missi és Roy között termett. Missit valami éles tárggyal felvágta, Royt pedig könnyedén felkapta és a csontjait ripityára törve Ivánhoz vágta. A döbbenettől lefagyva álltunk amikor egy szempillantás alatt véghez vitte mindezt, majd eltűnt.
- Rolf! –kiáltott Archie, és a melák egy bólintást követve kiszáguldott a szobából. A nő Ivánról húzta le a halott Royt, én pedig gondolkodás nélkül Missi mellett teremtem. Érben volt és a saját vérében fuldokolt. Felhasítottam a karom ahogy kihúztam belőle egy papírvágó kést. A vérem Missi sebére csöpögött ahol beáramolva megkezdte a seb gyógyítását, de sajnos túlságosan is lassan.
- Elina meg kell tenned! –hallottam Archie hangját a zajban.
- Még egy kicsit. –reménykedtem, hogy beheged a vágása mielőtt késő nem lesz.
- Elina fogy az idő! A Lány megfullad! –sürgetett a csapos. Végül nem tehettem mást, mint másodszor is megharaptam a lányt, hogy a vérét szívjam. Éreztem egyre lassuló szívdobogását és alig érezhető pulzusát. A halál szakadékán táncol én pedig mögé léptem. Csak azt nem tudom, hogy ezzel lelököm, vagy visszahúzom e.
- Sajnálom. –suttogom a fülébe, majd Missi felsikolt a fájdalomtól. Merion kacagva éli meg az új családtag érkezését.
Próbálom lefogni és csökkenteni a vergődését, majd eszembe jutott, hogy ott a könyvtár. Felkaptam Missit és bevittem a hangszigetelt szobába ahol nem olyan fájdalmas a világ.
- Sajnálom. –ismételtem meg, mikor bezártam az ajtót magam mögött. A szobában már csak a nevető Meriont tartó Archie, a nő, Iván és én maradtunk. Meg Roy elernyedt teste ami a földön hevert kitekeredve.
- Istenem. –sírni akartam, de nem ment, csak összecsuklottam az ajtóban. A vidám pillanatok peregtek a szemem előtt amikor ez a vidám fiú megnevettette a csapatot. Most pedig itt fekszik akár egy kidobott rongybaba. Iván világtalanul mered rá. Ahogy őt nézem növekszik a fájdalmam. Sajnos nem olyan rég voltam ember, így élénken élnek még az érzelmeim. Most pedig a szívem hasad apró darabokra.
- Madár-madár. –ismételgeti Merion vidáman, Iván pedig felpattant, mint aki megvilágosodott. A barátjához rohan és melléje térdel. Aranyszínű szemeivel nézi végig a foltokat, majd újra és újra végigtapintja Roy minden törött porcikáját.
- Repül! –kiáltja Merion, mire Roy szemei kinyíltak és próbálják felfogni a látottakat.
- Roy? –kérdezi aggodalmasan az immáron emberi Iván, mire barátja ránézett és elmosolyodott.
- Hello haver!
- Istenem Roy! –emelte fel Iván és össze ölelkeztek.
- Azt hittem meghalok. –mondja kissé rekedten.
- Nincs gáz.
- Hol van Missi? –kérdezte Roy, mire Iván rám néz.
- A könyvtárban. –mondom bánatosan.
- De ugye jól van?
- Nem egészen. –mondja Iván és felsegítette barátját.
- Hogy érted azt, hogy nem egészen?
- Súlyosak voltak a sérülései. Nem tehettem mást. Sajnálom. –hajtottam le a fejem.
- Mi történt Missivel? –a hangja rémült volt, de követelőző is. Szemébe könnyek szöktek.
- Elina vámpírrá tette, nehogy meghaljon. –válaszolt Iván. Roy rám meredt hosszú percekig, majd megindult felém. Azt hittem behúz egyet és nem állt szándékomban kitérni előle, de ehelyett Roy átölelt és zokogva szorított magához.
- Köszönöm, hogy nem hagytad meghalni! –álltunk összekapaszkodva, míg Roy fel nem nézett és meg nem látta a minket bámuló Missit. Kék szemei most vörösek voltak és a szemfogai is megnyúltak. Olyan volt, mint én az első percekben abba a koszos bódéban. A tükörképemre emlékeztetett, leszámítva a hosszabb heget ami nem gyógyult meg teljesen.
- Engedj ki. –búgta édes hangon. Ha nem úgy nézett volna ki ahogy, angyalnak hinné az ember. Egy újabb ragadozó látta meg a napvilágot.
- Missi. –nyúlt a kilincsért Roy, de elrántottam tőle.
- Nem lehet. Sajnálom, de pillanatnyilag nem önmaga. Ha most kiszabadulna pillanatok alatt ámokfutásba kezdene és akit ér megöl.
- Honnan tudod? –lepődött meg Iván.
- Teremtő lett. És igaza van. a barátnőtöknek most a legjobb ott bent. –jött közelebb Archie.
- Engedjetek ki, jó leszek! –kérlelt mézédesen.
- Gratulálok. Igazi kis bestiát teremtettél. –vigyorgott Missi láttán.
- Archie fogd be! –vettem el tőle Meriont aki egyből az ajtó felé ácsingózott.
- Mit akarhat? –kérdezte Roy.
- Missit.
- Gyere prücsök, játszunk. –hívogatta a kislányt.
- Nem szívem, nem megyünk be. –hiába mondtam egyre jobban nyújtózott az ajtó felé.
- Lehet, hogy tud valamit. Roynál is bejött. –vetette fel Iván.
- Akkor bemegyek vele. Engem nem bánthat. Lépj hátrébb Missi. –a lány engedelmeskedett mi pedig bementünk hozzá. –Iván, zárd be az ajtót.
- Felesleges. Meg tudom védeni őket egy kölyöktől. –szórakozott az óvatosságomon Archie.
- Biztos ami biztos. Zárd csak be. –Iván duplára zárta az ajtót. Missi eközben fel alá sétált körülöttünk akár egy kiéhezett vadász aki a csorda legsebezhetőbb pontját keresi. Letettem Meriont, mire egyenesen Missi felé totyogott.
- Gyere kicsi lány! –bíztatta tovább.
- Missi, éhes vagy?
- Oh, de még mennyire! –le sem vette a szemét a lányomról.
- Csak belőlem táplálkozhatsz, ugye tudod?!
- Mi? –pillantott fel értetlenül.
- Még nem vagy teljes vámpír.
- Ezt hogy érted? –fürkésző tekintettel méricskélt. Közben Merion odaért hozzá és kikövetelte magának a figyelmet. Missi felvette, de a mondandómmal foglalkozott.
- Előbb még meg kell szerezned ezt. –karcoltam véresre a nyakamat. Missi lerakta a lányom és lassan közelített, ahogyan én hátráltam az ajtóig. Mikor elértem vártam, hogy jöjjön közelebb és közelebb. Elfordítottam a fejem Missi pedig hozzám simulva harapott meg. Roy és Iván védett, de rövid távolságból lehettek szemtanúi az esetnek.
- Ezt kár lett volna kihagyni! –én kihallottam az izgalom jelét Archie hangjából, de csak remélni tudtam, hogy látható jele nincs. Több sem hiányzik még, mint egy felajzott vámpír aki történetesen egyikünk társa sem.
De ezzel pillanatnyilag nem állt módomban törődni. Most Missi és a helyes szemlélet kialakítása volt a legfontosabb. Átöleltem, hogy biztosan foghassam.
- Jól nézd meg azt az embert. Ő Roy, életed szerelme, valamint a gyönyörű fiad, Alex apja. Attól, hogy vámpírrá váltál még mindig ott vannak neked és szeretnek. Mint teremtőd nem parancsolok semmit egyenlőre, de mint barátod kérlek emlékezz arra a lányra aki voltál. Megmaradhat amellett, hogy vad, buja és szexi vagy. Lehetsz bármi, de akkor is kell a szerelem. Én lemondtam a vámpírságról Ivánért és a lányomért. Neked nem kell megtenned, és mégis megtarthatod őket hosszú-hosszú évtizedeken át. –suttogtam a fülébe.
- Elina minden rendben?! –szólt be Iván.
- Igen. –engedtem el, hagytam, hogy elhátráljon. Bánatos tekintettel nézett rám Missi.
- Nem lehet. Bántani fogom őket. –a hangja síró emberére hasonlított, de nem sírt és nem is volt ember többé.
- Nem fogod. Veled leszek és segítek.
- Missi! –dőlt neki az üvegajtónak Roy. –Hallgass rá! Nem lesz baj szerelmem! –Roy lába elé egymás után hullottak a könnycseppek.
- Nem akarom veszélyben tudni őket. –hátrált még inkább, de megtorpant amikor elérte Meriont. A kislány mellé lépdelt, hatalmas kétszínű szemeit Missire emelte és nyújtózva nevetett fel rá.
- Látod, ő is azt szeretné, hogy velünk maradj. Nem lesz baj, ígérem! –Missi nem válaszolt, csak felvette a kacarászó kislányt.. Ezzel meg is lett a válasza. A nagy családot választotta és bár aggódott, a szeretet ami átitatott mindenkit maradásra bírta.
- És most hogyan tovább? –törte meg a családi idill pillanatát Archie.
- Tudom hova megy. És azt is miként tudhatnánk meg az odavezető utat. –minden szempár rám szegeződött.
- A napló? –vettem el Missitől Meriont.
- Pontosan. Sajnálom Iván, de meg fogom ölni az apádat. –mondtam elszántan, mire ő csak húzott egyet a vállán.
- Lehet, hogy tőle származom, de az én szüleim nincsenek a környéken jelenleg. A professzor pedig sokkal jön nekem. –mondta végül.
Mielőtt még Roy és Missi közelebb kerülhettek volna egymáshoz az üvegfalon keresztül máris szétszedtem őket.
- Roy, kérlek vigyétek el Meriont és Alexet valami biztonságos helyre, majd hozzátok el a fegyvereimet otthonról. Archie köszönöm a segítséget, de innentől vagy őrzöd őket, vagy szállj ki teljesen.
- Felesküdtem a gyermekre, nem vonhatom vissza.
- Rendben. Akkor vigyázz rá és az emberekre körülötte. Most menjetek. Még van pár dolog amit meg kell beszélnem Missivel. –senki sem ellenkezett végre egyszer, így hamar magunkra maradtunk. Megkezdődhet a beavatás, vagy inkább az emlékáradat?!